Ezerkilencszáztizennyolc — a "főhatalomváltozás" — után (ahogyan akkoriban nevezték az első világháború végeztével nagyhatalmi döntésekkel is megpecsételt történelmi változást) a Romániába került magyarságnak szellemi és anyagi léte minden területén ki kellett építenie a maga önálló intézményrendszerét és azok működési mechanizmusát. Számot kellett vetni a történelmi realitásokkal, folytatni kellett az életet, úgy, ahogyan azt e változás érzületének költői kifejezője, Reményik Sándor írta: "Ahogy lehet".
A nagy hagyományú erdélyi tudományosság legjelentősebb, akkor immár 60 éves intézménye, az Erdélyi Múzeum-Egyesület is ezt tette, s noha még közel egy évtizedig harcot kellett folytatnia jogi személyiségének elismertetéséért, s még későbben is anyagi javainak védelméért, úgyszólván a változás után azonnal hozzákezdett az egyetemétől megfosztott erdélyi magyar tudományosság életkereteinek újrateremtéséhez. Folyóiratát, az Erdélyi Múzeumot ugyan csak 1930-ban indíthatta újra, de már 1926-ban útjára bocsátotta az Erdélyi Tudományos Füzetek első kiadványait, amelyek sorában az elsők között jelent meg György Lajos összeállításában az erdélyi magyar irodalom 1925. évi bibliográfiája.
Igaz, a kényszerűségből önállóvá lett romániai magyar bibliográfia születését nem ez a 26 lapnyi terjedelmű füzet jelzi, hanem György Lajosnak egy korábbi, még 1924-ben megjelent bibliográfiája az 1919-1923. évek erdélyi magyar időszaki sajtójáról. De tény, hogy Erdélyben ez a tudományág is megszületett, s él mind a mai napig.
Azok, akik egy másik — egészen friss — történelmi változást, a Ceauşescu-diktatúra bukását követő éveket átéltük (és éljük), különösen érzékeljük, hogy mit jelentett az irodalomtudomány e szerény, de nélkülözhetetlen ágazatának megszületése akkor, 1918 után. A húszas évek elejére is az újrateremtés láza és nyomorúsága volt jellemző a könyv- és hírlapkiadás terén. Akkor is egyre-másra születtek az irodalmi és lap-vállalkozások, s egyre-másra múltak ki, a szegénység vagy az olvasóközönség szervezetlenségének következtében. A számbavétel tehát nem csak bibliográfusi, hanem azt is mondhatnók: közéleti feladat volt; az áttekintés a közönség szélesebb rétegeinek tájékoztatását, egy új, romániai magyar olvasóközönség kialakítását is szolgálta. Írói körökben — talán érthető — tréfálkozások céltáblája is volt ez az igyekezet (korabeli írásokban nem is egyszer történik utalás György Lajos professzor úr "bogárgyűjteményére"), de közösségi hasznát — komolyabb perceiben — maga az irodalom, az írótársadalom is elismerte. Az Erdélyi Tudományos Füzetekben megjelent 16 füzet, az erdélyi magyar irodalom és sajtó éves bibliográfiái, Ferenczi Miklós, Monoki István, Valentiny Antal összeállításában, a romániai magyar szellemi élet alakulásának (gyarapodásának, nehéz, sőt válságos éveinek) önismeretünk szempontjából is fontos forrásaivá váltak.
Monoki István 1935-ben kapcsolódott be ebbe a bibliográfiai munkába — már nem éppen fiatalon. 1887. december 11-én (tehát épp száztíz esztendeje) született Brassó tőszomszédságában, Derestyén. Sorsa jellegzetes erdélyi értelmiségi sors: matematika-fizika szakot végzett a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen, de a háború után könyvtáros lett, a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője, később — 1940-1944 között — igazgatója.
A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban Mikó Imre bibliográfiai és könyvtártudományi munkásságának a háború utáni szakaszára vonatkozóan ezt írja: "Igazgatói címmel vonult nyugalomba, de haláláig továbbra is a kolozsvári és marosvásárhelyi közgyűjteményekkel foglalkozott. A két világháború közötti időszak romániai magyar könyvtermelésének repertóriumán dolgozott, s a Román Akadémia felkérésére bekapcsolódott a romániai közgyűjteményekben fellelhető külföldi tudományos és műszaki időszaki sajtótermékek kollektív katalógusának az előkészítésébe. Ügyszeretete és tudományos megbízhatósága révén valóságos művészetté emelte a könyvészkedés látszólag gépies foglalatosságát."
Az Erdélyi Tudományos Füzetekben, 1936-ban jelent meg első, az 1935. év romániai magyar sajtóját felölelő bibliográfiája, amelyet 1941-ben az egész két háború közötti időszakot (1919-1940) átfogó, 268 oldalon 1654 sajtótermék adatait felsorakoztató kötete (Magyar könyvtermelés a román uralom alatt. II. Hírlapok és folyóiratok) követ, az Országos Széchényi Könyvtár kiadásában. Ez a mű ma is alapvető és legmegbízhatóbb forrása huszonkét év kisebbségi magyar sajtójának, pontosan tájékoztat minden egyes sajtótermék megjelenésének (és időleges megszűnéseinek), címváltoztatásainak, szerkesztőinek és impresszumban szereplő főmunkatársainak, kiadóinak és nyomdáinak adatairól.
Az alcím előtt álló jelzés (II. kötet) mutatja, hogy az Országos Széchényi Könyvtár már akkor tervbe vette a kiadvány párdarabját: a Könyvek és egyéb nyomdatermékek alcímet viselő I. kötetet, amely azonban csak most, több mint fél évszázadnyi tetszhalál után kerül a nyilvánosság elé.
A Mikó Imre szavaival jellemzett második világháború utáni években — a kolozsvári Egyetemi Könyvtártól való nyugdíjazása ellenére — Monoki István tovább dolgozott a bibliográfia munkakörében. Munkájának eredményei legnagyobbrészt könyvtári szakkatalógusok céduladzsungelében rejtőznek, névtelenül. Töredékben maradt meg, ugyancsak cédulákon, több mint 15 000 adatot tartalmazó romániai magyar írói álnévgyűjteménye is.
1963. augusztus 14-én halt meg, életének 76. évében.
A Magyar könyvtermelés Romániában (1919-1940), a jelen kötet, kéziratban már a sajtóbibliográfia megjelenésekor készen állott. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött eredeti példány tanúsága szerint nyomdai munkálatai is előrehaladott állapotban voltak: a kézzel írt előszó és táblázatok után, 1-64. oldalig számozva tördelt korrektúrában (a "Clubul Atletic Oradea, Almanach — A Nagyváradi Atlétikai Club Naptára. 1934." tételig), utána a 194. hasábig tördeletlen, hasábkorrektúrában — ún. "kutyanyelveken" (a "Speciál Zsebnaptár 1935..."-ig). Majd 427-553. számot viselő gépelt kézirat következett, a betűrendes rész végéig, hogy utána megismétlődjék az egész szakrendi csoportosításban, további 355 lapon.
A kézirat nyomdát megjárt részén Monoki István gondos korrektúra-javításai (a kutyanyelveken olykor jelentős számú kéziratos toldásai-kiegészítései) olvashatók.
A háború után, 1945-től, a nyomdai munkák folytatását nem csak az anyagiak akadályozták, hanem minden bizonnyal a kézirat és a szerző között újra felállított országhatár is. Ez lehetetlenné tette a szerzői korrektúra befejezését, amelynek Monoki István — a gonddal végzett javítások tanúsága szerint — igen nagy fontosságot tulajdonított.
A — sajnos nem csak távoli, de közelmúltunkkal kapcsolatban is oly gyakran idézett — "Habent sua fata libelli" Monoki István műve sorsán is tanulsággal végiggondolható. De nem csak elszomorító, hanem bizakodásra okot adó vonatkozásában is, hiszen a két világháború közötti romániai magyar szellemi életnek ez a nélkülözhetetlen tükre végül mégis könyvként kerül a közönség kezébe. S odahelyezhető Monoki István szintén nélkülözhetetlen — ötvenhat éve "II. kötet" jelzéssel árválkodó sajtóbibliográfiája mellé, tanúságául annak, hogy a Reményiktől idézett "ahogy lehet" igéje, a tudományművelés fegyelmét és földi babérokat nem kínáló aszketizmusát vállaló lélek termőtalajába hullva, maradandó érték teremtésére képes.
Monoki István most végre megjelenő romániai magyar könyvbibliográfiáját a szakemberek — így, kéziratos állapotában is — már jó ideje használják. Kiadására azonban nem csak azért nem lehetett gondolni, mert a kiadónak anyagi vagy politikai természetű akadályokkal is szembe kellett néznie, hanem azért sem, mert összeállítása óta több mint fél évszázad telt el, ami a könyvészet tudományában is nagy idő. Ma — különösen napjainkban, a számítógépes nyilvántartás lehetőségeinek világában — olyan feldolgozás- és igényrendszere alakult ki a bibliográfiának, amelynek mércéjét alkalmazva, Monoki István műve (részleteiben) elavultnak találtatik. Nem a közölt adatok hitelességét illetően, hanem a feldolgozás módját tekintve. Mert a bibliográfiai metodológia is sokat változott az elmúlt fél évszázad alatt.
Közben azonban viharos időket élt meg az a könyvállomány is, amelyet Monoki István annak idején még számba vehetett.
Művéhez írott előszavában maga is megírja, hogy György Lajos, Ferenczi Miklós és Valentiny Antal éves bibliográfiáit számos további könyvtári anyag felhasználásával sikerült jelentős mértékben kibővítenie. A korábbi bibliográfiákhoz képest ez a bővítés — amint írja — 810 művet tesz ki, amihez hozzájárul Monoki István más szempontú bibliográfiai feldolgozása következtében még több mint 100 cím. Egy, a mai könyvészeti igényeknek megfelelő kiadás elengedhetetlen feltétele lett volna az, hogy a Monoki-kéziratban szereplő tételeket az új kiadás gondozói egyenként kézbe vehessék, az eredeti művekkel összevethessék s az új leírás szabályaihoz igazítsák. Amikor azonban — sok évvel ezelőtt — először vetődött fel ennek a mostani kiadásnak a gondolata, szembe kellett néznünk azzal a szomorú ténnyel, hogy egy ilyenfajta ellenőrzésre maradéktalanul ma már nincs lehetőség: Monoki István könyvtári forrásai ugyancsak megszenvedték az elmúlt időket. Még a kolozsvári Egyetemi Könyvtár állaga is — amelyből a címleírások jelentős része származik — károsodott a diktatúra alatt a kötelespéldány-állományt sem kímélő ideológiai selejtezések következtében. De az igazi pusztulás az általa a korábbi bibliográfiai gyűjtések kiegészítéséül szolgáló magánkönyvtárak sorában következett be. A műve előszavában forrásként említett könyvtárak közül Walter Gyula "bátran mondhatni, teljes romániai magyar kiadványgyűjteményét", antikváriumának államosításakor, 1948-ban, annak könyvanyagával együtt egy tömbben szállították el és küldték zúzdába; Ligeti Ernő és Marton Ernő könyvtára a zsidódeportálások idején szóródott szét; Jancsó Elemér több tízezer kötetes könyvtárának jó részét halála után magángyűjtők vásárolták meg; Jordáky Lajos könyvtára özvegye halála után egy ideig illetéktelenek kezén kallódott, míg végül a maradék, az özvegy végrendelete értelmében, jogos tulajdonosához, az Erdélyi Múzeum-Egyesülethez nem került.
Amit mindezek ismeretében vállalhattunk, az Monoki István Országos Széchényi Könyvtárba került kéziratának sajtó alá rendezése volt. S ezt vállaltuk, a bibliográfia mai szakembereinek fenntartásai ellenére, hiszen a mű épp a fent említett könyvtárpusztulások és -károsodások következtében pótolhatatlan forrásává vált két világháború közötti romániai magyar szellemi életünknek.
E kiadás sajtó alá rendezőinek számot kell adniok arról is, miben is állott az ő munkájuk. A forrás — Monoki István kézirata — már említett sajátosságai ugyanis szükségessé, sőt kötelezővé tettek néhány beavatkozást, ennek következtében ez a kiadás nem maradéktalanul azonos Monoki István művével.
Mindenekelőtt le kellett mondanunk a mű második ("szakrendi") részének megjelentetéséről. Indokolhatnánk e döntésünket egyszerűen terjedelmi érvekkel is, azzal, hogy a szakrendi részbe foglalt művek teljes címleírással megtalálhatók a most kiadásra kerülő betűrendes Bibliográfiában, s hogy egy egyszerű szakrendi mutató elég lett volna ennek helyettesítésére. Csakhogy a kézirattal dolgozva kiderült, hogy a mű két része nem teljesen azonos: a "szakrendi" részből olykor hiányoznak olyan művek, amelyek a betűrendes részben megtalálhatók. A hasábokon Monoki István által végzett javítások, különösen az igen nagy számú betoldás azt bizonyítja, hogy a két rész összevetésének munkáját a szerző — a nehéz munkafeltételek között — nem tudta maradéktalanul elvégezni. Jelen kiadásunkban, ennek az összevetésnek a lehetősége időben sem lévén meg, az érdeklődő csak A könytermés szakterületi megoszlása címet viselő táblázatot találja meg, amely az eredeti kéziratban a "szakrendi" rész élén volt elhelyezve, s amelyből legalább afelől tájékozódhat, hogy milyen volt a két világháború közötti romániai magyar könyvtermelés tartalmi struktúrája.
A másik — inkább formai, de lényeges — változtatásunk az volt, hogy a betűrendes bibliográfia összes tételeit sorszámmal láttuk el (1-6987-ig), külön sorszámot kaptak a sorozatok is. Ennek során derült ki, hogy a bibliográfiában szereplő tételek száma nem 6948, amint azt Monoki István előszavában írja, hanem több: 6987. A különbség abból származik, hogy a szerző a korrektúrában jó néhány új adatot, címleírást vezetett be a kéziratba, azonban nem módosította a bevezetőben (kiadásunkban a 7. oldalon) és a táblázatokban kiszámított rész-adatait, amelyek a bibliográfiának bizonyára egy korábbi állapotát tükrözik. Amikor a kéziratot sajtó alá rendeztük, e rész-adatok módosítására már nem volt lehetőségünk. A művek teljes címleírással önállóan a megfelelő betűrendben találhatók, a tudománytörténész és könyvkiadáskutató számára viszont fontos lehet az a sorozategység is (vagy az az igen sokszor csak kezdeménynek maradó sorozatkísérlet), amelyben megjelentek. Ennek megfelelően a névmutatóban a szerző (fordító, kötetgondozó stb.) nevénél nem csak a mű részletes leírást nyújtó tételszáma található meg, hanem a sorozat tételszáma is, amelyben az illető mű megjelent.
A bibliográfiai címleírásokon nem változtattunk, annak ellenére, hogy Monoki István a maitól eltérő központozást, címleírási sorrendet és leírási gyakorlatot alkalmazott (nem is mindig következetesen). A címekben megőriztük a nem csak régies, de olykor nyomdai hibás vagy (román és német címleírásokban) nyelvileg is helytelen leírásmódokat. Ezek ugyanis egyrészt a művek kiadásának gondozottsági állapotára utalnak (igen tanulságosan), másrészt sok eset csak a művel való egybevetés révén lett volna tisztázható. Nem változtattunk a művek kiadási helyének és kiadójának írásmódján sem (csak néhány nyilvánvaló elírás esetében, pl. amikor a mű megjelenési helyeként Baia Mare — Nagyvárad szerepelt, vagy pl. Perjámos helyett Perjános stb.).
Változtatás nélkül adjuk a szerzők (és közreműködők) nevét, úgy, ahogy azt Monoki István bibliográfiájában leírta. Nem lehet ugyanis elhatárolni (csak a művekkel való összevetés révén lehetett volna) azokat az eseteket, amikor a szerző nevét a nyomda vagy pedig a kézirat gépelője, szedője vétette el. (Monoki István korrektúrajavításainak jelentős része géphibajavítás). A névhasználat — úgy tűnik — némely esetben magában az akkori gyakorlatban volt következetlen. A Névmutatóban viszont igyekeztünk minden esetben a helyes név alakot használni, s zárójelben (illetve ha a név írásmódja jelentősebb betűeltérés miatt az ABC-rendben különböző helyre került, utalószóval) figyelmeztetve a kötet használóját a személy (néveltérések ellenére is érvényes) azonosságára.
Az álneveket, írói neveket, betűjegyeket Monoki István gyakran magának a bibliográfiának a törzsanyagában feloldotta. Mi a Névmutatóban mindenütt a helyes névalakot adtuk s [ ]-ben csak akkor az illető személy polgári nevét, ha ez a névváltozat bibliográfiánk anyagában nem fordult elő. Pl. Ady Mariska, L. [Landtné]; Köves Miklós [Kahána Mózes]. Egyébként a névváltozatok ( )-ben közvetlenül a név után szerepelnek: pl. Gulácsy Irén, P. (Pálffyné Gulácsy Irén); Raffy Ádám (Kupfer Miksa); Bárd Oszkár (Wettenstein Oszkár) stb.
Azonos nevű személyek irodalmi munkásságát a Névmutatóban megpróbáltuk elkülöníteni, ez esetekben a név után valamely minősége szerepel zárójelben (pl. lelkész — jogász; költő — matematikus stb.).
A bibliográfiai tételek sorszámozása s e sorszámokra utaló Névmutató elkészítése során néhány név- és címleírás bizonytalansága is kiderült. Ezeket javítani ismét csak a művekkel való egybevetés alapján lehetett volna. A kutatás feladata lesz e nevek és címek (esetenként kiadók, nyomdák) helyes alakjainak tisztázása.
A jelen kiadáshoz összeállított rövidítésjegyzékünkben a címleírásokban (vagy olykor a nyomdák, illetve a szerzők által) használt rövidítéseket találja meg a kereső — nem csak a magyar, hanem a román, német stb. nyelvű rövidítéseket is. Huszonkét év alatt ezek sem egységesek: ugyanaz a minőség többféle rövidítéssel is szerepel a megjelent műveken. Ezek egységesítésére szintén nem volt sem mód, sem lehetőség.
Hasznosnak éreztük elkészíteni a Kiadó- és nyomdahelyek mutatóját is. Az igazi az lett volna, ha elkészülhetett volna maguknak a kiadóknak és a nyomdáknak a mutatója. Ez azonban a könyvkiadási és nyomdai viszonyok két háború közötti rendkívüli kuszasága miatt egyelőre erőnket meghaladó feladat. A jövő kutatójára vár az is, hogy Monoki István könyv- és sajtóbibliográfiájának adatait összevesse azzal a (ma még kéziratban, szintén az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében lévő) romániai magyar nyomdatörténettel, amely egy nagyobb erdélyi nyomdatörténet legértékesebb, szintén forrásértékű része, hiszen a szerző, Krizsó Kálmán évtizedeken át a nyomdászok szakmai szervezetének vezető tisztségviselője volt, s a szervezet igen gondosan kezelt irattárára alapozhatott.
A jelen kiadás gondozói tudatában vannak végzett munkájuk fogyatékosságainak. De bíznak abban, hogy Monoki István bibliográfiájának forrásértéke menthetővé teszi azokat, s megjelenésével egy olyan mű válik nyilvánossá, amely kiindulópontja lehet a részletkérdések és összefüggések sokaságát tisztázó további kutatásnak.
És bíznak abban, hogy Monoki István erkölcsi példája is serkentően hat az utódokra.
Kolozsvár, 1997. október 6.
Dávid Gyula
A romániai magyar kisebbség 22 éves szellemi életének gyümölcsét foglalja magába ez az 1919-1940. évekre eső bibliográfia. Ez a mű tanújele annak, hogy a nagy magyar törzstől elszakadt erdélyi magyarság magára talált elhagyatott helyzetében és lendületes kultúréletet élt. Ezen bibliográfia kiindulási alapját a György Lajos, Ferenczi Miklós és Valentiny Antal által kiadott évi bibliográfiák adják, amelyek nagy részben a kolozsvári egyetemi könyvtárba beküldött köteles példányok leírására szorítkoztak. De jól tudott dolog, hogy az így beküldött köteles példányok nem merítik ki teljes mértékben a megjelent nyomtatványok számát, ezért minden lehetőt elkövettem, hogy a jelen összesített bibliográfia lehetőleg minél többet foglaljon magába. Átkutattam a magánkézben levő könyvgyűjteményeket, könyvtárakat, széles körű levelezést folytattam kiadócégekkel, szerzőkkel. Így kiadós támogatást nyertem oly könyvgyűjtők részéről, akik méltányolták törekvésem tudományos jelentőségét. Támogatásukért ezúton is tolmácsolom hálás köszönetemet, éspedig Walter Gyula író- és szerkesztőnek, aki gyönyörű, bátran mondhatni, teljes romániai magyar kiadványgyűjteményét bocsátotta rendelkezésemre, úgyszintén Ligeti Ernő, Marton Ernő, Jordáky Lajos, László Dezső, dr. Jancsó Elemér, Tóth Kálmán, dr. Turnovszky Sándor, dr. Koleszár László magánkönyvtáruk átkutatásának megengedésével tettek igen nagy szolgálatot a bibliográfia teljessé tételének. A felsoroltakon kívül még átkutattam a kolozsvári belvárosi ref. lelkészi hivatal könyvtárát, a ferencesek zárdájában levő kiadóhivatal raktárát, az unitárius püspöki hivatal nyomtatványtárát stb. Ezen kutatások meg is hozták a kívánt eredményt. Ha összehasonlítjuk a György-Ferenczi-Valentiny-féle éves bibliográfiák I. sz. alatt közölt táblázatainak 21 évi (az 1940. évi hiányzik) végeredményét (5943) összesített bibliográfiám 21 évi eredményével (6753), a kettő között a különbség 810 művet tesz ki. Figyelembe kell vennünk azonban, hogy az éves bibliográfiákban benne vannak az erdélyi írók külföldön megjelent művei is, továbbá, hogy az időszaki nyomtatványok, mint az évkönyvek, naptárak, iskolai értesítők, majdnem minden évben külön-külön cím alatt szerepeltek, ami nagyon szaporította az évi bibliográfiák statisztikáját. Tehát a kettő közötti különbség még nagyobb, mint a fent mutatott 810 mű, ami bizonyítja, hogy az összesítő bibliográfia minél teljesebbé tételére való törekvésem nem járt eredmény nélkül.
A jelen bibliográfia I. része 7159 címszót ölel fel, és 211 sorozatos mű címleírásának levonásával 6948 művet sorol fel, amely darabszámban mintegy 8700 kötetet tesz ki. Ez a 6948 mű tartalmilag a következőképpen oszlik meg:
Összesen 6948 címleírás.
Tegyünk még egy összehasonlítást az évi bibliográfiák és az összesített bibliográfia I. sz. táblázatának részletösszegei között. Megállapíthatjuk a tudományos és ismeretterjesztő művek, vallásos művek és az időszakiak közötti nagy százalékkülönbségeket. Ennek magyarázatát abban találjuk, hogy a tudományos és ismeretterjesztő művek között igen nagy a különlenyomatok száma, úgyszintén nagy a vallásos művek száma, ami az egyházi hatóságoknál elért eredményt bizonyítja. Ellenben az időszakiak nagy százalékkülönbsége (20%-6%) bizonyítja az úgyszólván minden évben történt címleírást, amelyek az összesített bibliográfiában csak egyszer fordulnak elő. A tankönyvek százalékkülönbségét pedig az ún. "egységes tankönyvek" ("Tudományok könyve") okozzák, amelyek az összesített bibliográfiában egy címleírás alatt szerepelnek, holott ez a könyvtípus több különböző önálló tankönyvet egyesít magában.
A megjelenési helyek szerinti statisztika (II. táblázat) mutatja, hogy Kolozsvár 3487 művel szerepel, míg Nagyvárad csak 582, Temesvár 426, Arad 354, Brassó 277, Marosvásárhely 221, Szatmárnémeti 208 művel, tehát Kolozsvár 50%-át adta az összes nyomtatványoknak, míg a többi, a magyar kultúrélet megnyilvánulása szempontjából fontos város, Nagyvárad kivételével, alatta marad az 500 darabnak. Ugyancsak a II. sz. táblázatban összehasonlításképpen feltüntetem az időszaki sajtótermékek városok közti megoszlásának számadatait, amelyek szerint itt is Kolozsvár vezet 457 sajtótermékkel (a címváltozásokat is beleértve), amely a sajtó 27%-át teszi ki.
A nyomdák városok szerinti megoszlásának kimutatásában (III. táblázat) Kolozsvár 87 nyomdával szerepel, amelyek közül csak a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. kiadványainak száma 1563 művet tesz ki, tehát közel negyed részét (25%) az összes nyomtatványoknak.
Ugyanebben a III. sz. táblázatban a sajtó nyomtatási helyeit is láthatjuk városok és nyomdák szerint. Ezek az adatok csak azt mutatják, hogy hol és milyen nyomdában sikerült a gazdasági és a hatóságok által támasztott nehézségek közepette a lehetőséghez mérten az egyes számokat kinyomtatni. E számok összege nem adja a sajtó tényleges számát. A II. táblázatban jelzett időszaki sajtórovat számadatainak összege a sajtó tényleges számát (a címváltozásokkal együtt) mutatja.
Végül a 33. oldalon, grafikonnal igyekeztem feltüntetni naptári évek szerint a könyv és sajtó közötti különbség ingadozásait. Az elcsatolás első éveiben 1919 és 1920-ban bizonyos kábultság vett erőt az erdélyi magyarságon. De csakhamar annak tudatára ébredt, hogy elszigeteltségében saját magának kell gondoskodnia szellemi szükségletei fedezéséről. Meg is látszik az öntudatra ébredés gyümölcse, mert az 1922-1924. években a könyvirodalom olyan lendületes kibontakozásnak indult, hogy a grafikon jelzése szerint 1924-ben csúcspontját érte el az 1919-1940-es periódusnak. Ez az itteni magyarság gazdasági fellendülését is bizonyítja, mert míg az 1919-1920-as években anyagilag csak az olcsóbb sajtót pártolhatta, a későbbi években többet áldozhatott a könyvekre. Sajnos az 1932-1933. évek gazdasági válsága újra mélypontra juttatta a könyvirodalmat, de a sajtó is megérezte, mert 1940-ig ez is süllyedő ingadozást mutat.
Ami a bibliográfia betűsoros részének rendszerét illeti, az teljesen a Széchényi Könyvtár által 1936-1940-ben megjelentetett bibliográfiai kiadványaiban alkalmazott könyvészeti elvek alapján áll.
Mivel ezen bibliográfia egy, a nagy magyar törzstől elszakadt és mostoha viszonyok közé került magyarság-rész kulturális életének megnyilvánulásáról tesz tanúbizonyságot, célja eltér a nemzeti nagy bibliográfiák rendeltetésétől. Nem elégséges egy-egy művet csak identifikálhatni belőle, hanem képet lehet alkotni e néptöredék kultúréletéről. Nagyon szükségesnek tartottam az egész anyagot szakcsoportokba is beosztani, hogy a kutató könnyen megtalálhassa bármely irányú érdeklődésének anyagát összegyűjtve. A szakbeosztásnál Káplány tizedes rendszerét használtam.
[Kolozsvár, 1944]
[Monoki István]
(A *-gal jelölt címek más bibliográfiákból vétettek át, mivel e
könyvek nem voltak felkutathatók s ennek következtében adataik
ellenőrizhetetlenül maradtak.)
[Monoki István jegyzete az eredeti kéziratban.]