A Szentírás tanúsága szerint a szenvedés az ősbűn következménye, annak egyik tapasztalható megnyilvánulása. Amint a Teremtés könyve mondja (Ter 4,16-20), a bűn elkövetése után az asszonynak az Isten megsokasította terhessége kínját és fájdalomban kellett megszülnie gyermekeit, a férfi keze alatt pedig átkozott lett a föld, és azt fáradságos munkával kellett megművelnie. A zsidó nép tehát a szenvedésben a bűn büntetését látta; vagy a saját, vagy a család, vagy a nép bűneinek terhét hordozta a szenvedő, a beteg is. Ezért kérdezik a zsidók Jézust, amikor a vakon született embert meggyógyította, hogy ki vétkezett, ő maga vagy talán szülei (Jn 9,1 ff). Az ártatlan ember szenvedése dilemma maradt a zsidó életfelfogásban, melynek megoldásához a kulcsot a feltámadásba vetett hit adta meg. Ennek első megnyilvánulását azonban csak a hellenizmus korában találjuk meg a Makkabeusok könyvében. A szenvedő Jób története Kr. előtt az ötödik században még csak Isten végtelen hatalmának és kifürkészhetetlen bölcsségének elismerésével talált némi magyarázatot a problémára. (Jób 42,1-6.)

Az újszövetség nemcsak a szenvedés és a bűn hanem a bűnbocsánat és a gyógyulás közötti kapcsolatról is beszél. A béna meggyógyítását bűneinek megbocsátásával köti össze Jézus a farizeusok nem kis megrökönyödésére. "Mi könnyebb, ezt mondani: Bűneid bocsánatot nyertek? vagy: Kelj fel és járj?" (Lk 5,17 ff) kérdezi Jézus válaszképpen. Ezzel a megállapítással a keresztény életszemléletben a szenvedés és a bűntől való megszabadulás igyekezete összekapcsolódik, a fájdalomtól való megszabadulás az örök élet reményét is felébreszti. Maga a szenvedés, a fájdalom türelmes elviselése is új értelmet kap a hívő számára: az Krisztus megváltó szenvedésébe való bekapcsolódás egyik eszköze. Szent Pál ezt úgy fejezte ki hogy a hittel elviselt szenvedés kiegészíti Krisztus szenvedését: "A mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk." (2Kor 4,17) így érthető, hogy a kereszténység mindig előszeretettel fordult a szenvedők felé, azok szolgálata - a gyógyítás hivatását ideértve - az emberszeretet alapvető megnyilvánulása; a fájdalom enyhítésének, csakúgy mint türelmes elviselésének, szerepe van az örök élet biztosításában. A betegek és szenvedők segítése az evangélium hirdetésével van összekapcsolva.

Mindez nem ad egyértelmű választ a gyakorlati problémára: milyen feltételek szabják meg a szenvedés elleni küzdelem mértékét és határvonalát. XII. Pius pápa a fájdalommentes szülés kérdésével kapcsolatban a hagyományra hivatkozva azt mondta, hogy annak leküzdése a bűn következményeitől való megszabadulás egyik jele is. Ugyanakkor a türelmesen elfogadott szenvedés és halál a keresztény hitben betöltött kettős szerepük következtében az örök élet elérésének eszköze is. Ezért a pápa azt is tanította, hogy az öntudatukat végérvényesen elvesztett betegek életét csak addig kell mesterséges eszközökkel támogatni, amíg ez az igyekezet nem akadályozza meg a magasabb rendű lelki értékek megvalósítását. Az élet védelmének a szenvedés és a halál elleni küzdelemnek tehát határai vannak. Erre a meggyőződésre épül a keresztény orvosetika, melynek idevonatkozó irányelveit ismertetem most röviden az eutanáziára vonatkozó 1980-ban kiadott vatikáni nyilatkozat alapján. Ez a nyilatkozat ugyanis jól képviseli az általánosan elfogadott keresztény álláspontot.

Egészsége védelmében a betegnek (és orvosainak) csak azokat az eszközöket kell felhasználnia, melyeknek terhei, veszélyei és költségei kedvező arányban vannak a várt eredménnyel. Ebben a kiértékelésben figyelembe kell venni nemcsak a kezelés hatásosságát, hanem a beteg állapotát, valamint fizikai érzelmi és erkölcsi erőtartalékait is, mondja a nyilatkozat. A beteg beleegyezhet kockázattal járó kísérleti jellegű kezelési eljárásokba is azzal a céllal hogy a helyzet adta lehetőséget kihasználva szolgálja az emberiség érdekeit. Ezeket az eljárásmódokat azonban vissza lehet vonni a beteg beleegyezésével, a család kívánságára vagy az orvosok javaslatára, különösen akkor ha a befektetett igyekezet és annak a betegre gyakorolt terhei nem állnak kedvező arányban a tapasztalt eredménnyel. Megengedhető az, hogy az orvostudomány általánosan használt és rendelkezésre álló eszközeire szorítkozzunk csupán.

"Nem szabad senkit sem kötelezni olyan használatban lévő kezelési eszköz további igénybevételére, mely veszéllyel vagy teherrel jár. Ennek visszautasítása nem egyértelmű az öngyilkossággal; ellenkezőleg, ebben az emberi adottság elfogadását kell látni, vagy egy olyan orvosi eljárás használatának a visszautasítását, mely nincsen arányban a várt eredménnyel. Ez a döntés kifejezése lehet annak a szándéknak is, hogy ne okozzunk túlságosan nagy terheket a családnak vagy a közösségnek."^[1] Amikor pedig a halál minden igyekezet ellenére kikerülhetetlenné válik "lelkiismeretben megengedhető minden olyan kezelés visszautasítása, amely csupán az élet terhes és bizonytalan meghosszabbítását képes biztosítani...".^[2] Ebben az esetben sem szabad azonban a beteg kényelmére, lelki és szociális támogatására irányuló szolgálatot abbahagyni.

Az ilyen döntés nem azonosítható az eutanáziával. Ez ugyanis nem más mint "...az a cselekedet vagy cselekedet mulasztás, mely önmagában vagy a cselekvő szándéka szerint halált okoz azért, hogy így minden szenvedés véget érjen."^[3] A felesleges élet-meghosszabbítástól ezeket a döntéseket tehát a cselekvő szándéka és eszközeinek természete is megkülönbözteti, legalább is elméletben. A modern orvostechnika ugyanis hosszú ideig lehetővé teszi az önmagában életképtelen személy helyzetének stabilizálását és életének fönntartását olyan eszközökkel, melyeknek használata maga is nehezen elviselhető terhet okozhat a betegnek. Itt nemcsak az állandó vegetatív állapotban lévő elhatározásra képtelen ápoltakra kell gondolnunk, hanem a mozgásra és nyelésre képtelen személyekre is, akiknek szintén légzőkészülékre és mesterséges táplálásra van szükségük egész életükben. Hasonlóan nehéz problémát jelentenek a nagyon súlyos fogyatékossággal megszületett csecsemők és a nagyfelületű égési sebek áldozatainak kezelésére vagy a lehetséges kezelésmód visszavonására vonatkozó döntések is. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban az orvosi és jogi gondolkodásmód átalakulóban van. A folyamat napjaink legvitatottabb orvosetikai problémáit veti fel és távol vagyunk még az összhang kialakulásától.

Négy példával illusztrálom ezt a tényt. 1973-ban Dax Covart amerikai fiatalember robbanás következtében testének nagy részén súlyos égési sebeket szenvedett. Felgyógyulása az orvostudomány csodájának számított, de hosszú időt és rendkívül sok szenvedést követelt; erről két filmet is készítettek. Súlyos fogyatékosságok ellenére is képes volt jogi diplomát szerezni és házasságra lépni melyből gyermekek is születtek. Kívülállók szemeivel nézve a sok szenvedés meghozta gyümölcsét. Ő maga azonban a kezelés kezdetétől állandóan azt követelte, hogy hagyják békében meghalni. A kezelés terheit elviselhetetlennek tartotta, és fölgyógyulása után minden szabadidejét a kezelés visszautasításának jogáért folytatott küzdelemre fordította. A hetvenes évek közepén azonban sem a kórházak (három kórházban is kezelték hosszú betegsége alatt), sem orvosai, sem anyja sem pedig az ügyvédek nem tartották a kezelés megszüntetését elfogadhatónak. Mai felfogással azt is lehetne mondani, hogy életben-maradásra kényszeríttették. 1992-ben egy 20-21 éves francia-kanadai nő a Quillen-Barrè szindróma áldozata lett és nyaktól lefelé megbénult, életének további folytatásához légző készülékre és mesterséges táplálásra szorult. Noha jogi és orvosi fogalmak szerint élete nem forgott kockán néhány hónapos kezelés után kifejezésre juttatta szándékát, hogy az adott körülmények között nem kívánja életének további mesterséges fenntartását, meg akar halni. Jogi és orvosi precedens hiányában kérésének teljesítését a kórház bírói döntésre bízta. A bíró úgy döntött, hogy ebben az esetben nem eutanáziáról van szó, hanem az elviselhetetlenül terhes kezelés jogos visszautasításáról. Mivel az ügynek nagy figyelmet szentelt a kanadai közvélemény, a québeci katolikus püspöki kar is annak a véleménynek adott kifejezést, hogy a kérés végrehajtása erkölcsileg megengedhető. Kezelőorvosa Január elején kikapcsolta az életfenntartó készülékeket. Jelenleg egy Vancouveri nő az úgynevezett Lou Gherrig betegség (amniothropic lateral scelurosis) következtében lassan mozgásképtelenné válik és azt követeli, hogy a bíróság engedélyezze életének orvosi eszközökkel történő kioltását mielőtt ez a helyzet bekövetkezne. Mindeddig a bíróság megtagadta kérését. Az ügy a kanadai legfelsőbb bíróság elé fog került. Az is elvetette a kérelmet. A döntés után rövid idővel a beteg orvosa, ügyvédje és egy parlamenti képviselő jelenlétében gyógyszermérgezéssel véget vetett életének. Az orvos és a képviselő ellen indított bűnvádi eljárás még nem ért véget.

A negyedik eset megértéséhez tudni kell, hogy Kanadában az öngyilkosság elkövetése nem büntetendő cselekmény, de az elkövetéshez adott segítség törvényes szankciók alá esik. Ontario tartományban az öntudatlanság esetére vonatkozó jogerős végrendelettel vissza lehet utasítani életfenntartó eszközök használatát. Ha a végrendeletben meghatározott körülmények fedik az esetet az orvosnak e szerint a végrendelet szerint kell eljárnia. Egy torontói szállodából egy kritikus állapotban lévő személyt vittek kórházba a mentők aki nagy mennyiségű altatószert fogyasztása miatt elvesztette eszméletét, az elektroencephalogram nem mutatta az agyműködés semmi jelét sem. Találtak nála egy tanú jelenlétében megírt végrendeletet melyben kifejezte azt a kívánságát, hogy eszméletlenség esetén ne alkalmazzanak légzőkészüléket és mesterséges táplálást. Egy kísérő levélben azt is kijelentette, hogy az öngyilkosságot szabad elhatározásból tette, ha felélesztik bepereli a kórházat és az orvosokat is. A mellékelt levélben megadta a tanú címét is, akitől megtudták, hogy erre a lépésre azért szánta el magát mert homoszexuális "élettársa" elhagyta, hat hónappal korábban ugyanis kiderült hogy AIDS vírussal van megfertőzve, noha a betegségnek semmi jele sem mutatkozott egyenlőre. Hosszas habozás után úgy döntöttek a kórházban, hogy kívánságának eleget tesznek és kikapcsolták a légzőkészüléket amit kezdeti kezeléséhez alkalmaztak. Az esetet lezáró megbeszélésen az a vélemény alakult ki, hogy ebben az esetben nem a kezelés jogos visszautasításáról volt szó, hanem az öngyilkosság végrehajtásához adtak segítséget. A jogászok véleménye azonban megoszlott. Az ellen-vélemény szerint igaz hogy az öntudatlan beteg érdeke azt követeli, hogy éle-tét megmentsék, de az általános gyakorlat a szokásjogban a személy kívánságát érdeke elé helyezi. Ha ez az értelmezés elfogadható akkor a szokásjog országaiban megnyílt a hátsó kapu az eutanáziához, azaz az öngyilkossághoz adható orvosi segítség lehetőségéhez.

Az éhezőnek adott étel és ital, valamint a haldoklónak szentelt emberi figyelem és szeretet összetartozásunk és egymás iránti felelősségünk alapvető megnyilvánulási formái. Ezeknek jelképes és gyakorlati fontosságát minden valláshagyomány hangsúlyozza. A magyar jogszabályok is azt követelik, hogy közvetlen életveszély esetében az élet védelmét kell előtérbe helyezni és a beteg kifejezett vagy feltételezett kívánságától függetlenül a rendelkezésre álló eszközöket fel kell használni. Az a tény, hogy az orvostechnika különböző eszközeivel a halál közelebbi időpontját és körülményeit növekvő mértékben befolyásolhatjuk és előre meghatározhatjuk egyre több erkölcsi dilemma elé állít bennünket. Ezek egyike a nyelésre képtelen betegek orvosi eszközökkel biztosított táplálásával adódott kétértelmű lehetőség. A dilemma legtöbbször azoknak az esetében merül fel, akik agysérülés, kábítószerek túlzott használata, vagy valamilyen előrehaladott kórosodás következtében öntudatukat fokozatosan vagy egyszerre elvesztették és állandó vegetatív állapotba kerültek (PVS). állapotuknak és méltóságuknak megfelelő kezelésmód megállapítása orvosi, jogi és erkölcsi szempontból egyaránt kényes problémát jelent, aminek egyre több figyelmet szentel az idevonatkozó irodalom.

Ezek a betegek nem haldokolnak a szó szoros értelmében, kisagyuk és automatikus idegrendszerük működik. Lélegeznek, szemüket nappal nyitva tartják, alszanak, fényre hangra reagálnak, köhögnek. Spontán reakciókra képesek, de minden valószínűség szerint a fájdalom tudatosítására már nem. Szürke agy ugyanis elpusztult vagy legalább is annyira megsérült, hogy tudatos cselekedetre képtelenekké váltak. Az állapot diagnózisához szükséges kritériumokban és azok jelentőségében egyenlőre nincsen teljes összhang az orvos szakértők között. Biztosra vehető azonban, hogy megfelelő ápolással hosszabb rövidebb ideig legtöbben életben maradhatnak, anélkül, hogy tudatos kapcsolatot bárkivel is fenntartanának. Egy beteg ebben az állapotban 37 évig és 111 napig élt. (Shannon, Walter, 623. old.)

A szükséges étel és folyadék biztosítására két aránylag egyszerű lehetőség is létezik: egy tápcsőnek a gyomorba sebészeti úton történő beillesztése (gastostromy), vagy gyomorcsőnek a használata az orron keresztül (naso-gastric tube). Noha ezek az eszközök kisfokú kellemetlenséget és bizonyos körülmények között (iatrogenikus) kárt is okozhatnak, általában jelentős komplikációval nem járnak és sikerrel alkalmazhatók minden olyan beteg esetében akinek csak korlátozott ideig van rájuk szüksége.

A végérvényes öntudatlanság állapotában lévő beteg esetében a táplálásnak ezek a módszerei azonban erkölcsileg nem egyértelműek. Egyik vélemény azt állítja, hogy megszüntetésük, vagy nem alkalmazásuk nem más, mint az eutanázia egy módja. Ehhez a lépéshez ugyanis a beteg életében bekövetkezett "minőségi" változás adja meg a kiindulópontot, és a vele kikerülhetetlenül együtt járó halálnak az okot. A keresztény hagyomány és az egyházi tanítás álláspontja szerint ugyanis:

"...eutanáziának tekinthető minden olyan cselekedet vagy cselekedet mulasztás, amely önmagában vagy a cselekvő szándéka alapján halált okoz azzal a céllal, hogy a szenvedés minden lehetőségének véget vessen." (Hittani Kongregáció 1980.)

A betegség elhárítására irányuló kötelességgel ellentétben, életünk fenntartására és meghosszabbítására irányuló pozitív kötelesség gyakorlatilag majdnem mindig magában foglalja a szükséges táplálék biztosítását. Amíg az orvosi kezelés a beteg gyógyítására irányul, a táplálkozás életünk egyik alapvető eleme, az életfenntartás rendszeres és szükséges eszköze. Amikor az orvosi kezelés elviselhetetlen terheket okoz, vagy életünk védelmére alkalmatlanná válik, annak visszautasítása vagy visszavonása erkölcsileg megengedhetővé sőt kötelezővé is válhat. A betegség állapotával együtt járó teher vagy szenvedés elviselése azonban alapvető keresztény kötelesség. Ezeknek a halál okozásával vagy lehetővé tételével történő megszüntetése nem más, mint az eutanázia pontosan meghatározott esete. (Connery,1987)

Noha az is előfordulhat, hogy a táplálkozás lehetetlenné vagy nagyon is terhessé válik, például a halált közvetlenül megelőző időszakban, az állandó vegetatív állapotban lévő betegek esetében általában nem ez a helyzet. A mesterséges táplálás ugyanis rendszerint nem jelent számba vehető terhet vagy jelentős költségnövekedést. Megszüntetésének célja és értelme majdnem mindig a beteg állapotából fakad. Ez azonban ellentétben áll az élet fenntartására irányuló általános és alapvető kötelességgel (Connery, 1987). Az a tény, hogy egy orvosi eljárás nem alkalmas a beteg meggyógyítására önmagában nem ad elfogadható alapot annak visszavonására vagy nem alkalmazására. Ez csak annak az eszköznek az esetében engedhető meg erkölcsileg, amely többé már nem alkalmas az élet meghosszabbítására, vagy használata túlságosan terhessé vált. Noha a kérdéses táplálásmód orvosi eljárásnak is tekinthető, annak terhei nagyon is kedvező arányban vannak a beteg életének meghosszabbításában rejlő előnnyel.

Ez a röviden összefoglalt álláspont két alapfeltevésből indul ki: a. a mesterséges táplálás a betegnek jelentős előnyt biztosít, mivel meghosszabbítja életét, és b. és az eljárás nem gyógykezelés, hanem a beteggondozás hétköznapi eszköze. Az ellenkező véleményt vallók ezeknek a feltevéseknek az érvényét vitatják.

Az öntudatlanság állapota nem szünteti meg az emberi élet önmagában vett ontológiai értékét, annak túlvilági jelentőségét és a személy méltóságát. Ezért nem lehet sem egyéni sem közösségi jogalapot formálni annak egyszerű kioltásához. Ugyanakkor a fizikai élet meghosszabbításának kérdését sem lehet gyökeresen elválasztani a "személyes", öntudattal, vagy annak lehetőségével rendelkező élet végérvényes megszűntétől. Az öntudat elvesztése lehetetlenné teszi a személyek közötti kapcsolatokban gyökerező értékek megvalósítását, melyeknek jelentősége túlnő a fizikai értelemben vett élet határain. Valójában ezeknek az értékeknek a megvalósítása teszi az életfenntartás meghosszabbítását szükségessé. Ezek adják meg az életnek személyes értékeit.

Már XII. Pius pápa is leszögezte, hogy az életfenntartásra irányuló igyekezetet abba kell hagyni amikor az magasabb rendű lelki javak megvalósításának akadályává válik. (A.A.S., 1957, 1027-1033 old.) Az élet meghosszabbítása, ezeknek a magasabb rendű értékeknek a lehetősége nélkül tehát nem biztosít előnyt a betegnek még akkor sem, ha az igyekezet aránylag kevés teherrel jár. Ez annál is inkább igaz, mivel a keresztény hagyományban a halálnak pozitív értéke és értelme is van. Az nemcsak a bűn következménye, hanem az üdvözítő Isten hívása is, a döntő lépés az istenlátás és az örök élet elnyeréséhez. Mindenkinek az életében elérkezik tehát az az időpont és állapot, amikor a halál késleltetése nem az életfenntartás kötelességének, hanem a hitben és reményben való ingadozásnak a jelévé válik.

Az ellenvélemény szerint a mesterséges táplálás sem tekinthető egyértelműen az életfenntartás és betegellátás hétköznapi eszközeként. A nyelésre képtelen személy csakúgy, mint a lélegzésre képtelen a halál közelében áll. A lélegzés és táplálás biztosításának kérdését egyik esetben sem lehet elválasztani a teljes értelmű eredménytől, beteg hosszú lejáratban biztosítható állapotától. Mindkét esetben ugyanazok a feltételek szabják meg az életfenntartó technológia alkalmazásának erkölcsi szükségességét: a beteg felgyógyulásának lehetősége és az életfenntartó eszközöktől való függetlenség biztosítása. (McCormick, 1989) Más szóval, az élelem orvosi eszközzel való biztosítása csak abban az esetben tekinthető az életfenntartás és betegellátás hétköznapi eszközének, ha a beteg képes, vagy előbb utóbb képessé válik az önálló táplálkozásra. Mivel az állandó öntudatlanság állapotában a mesterséges táplálás nem képes a beteg meggyógyítására vagy legalább cselekvőképességének korlátozott helyreállítására, az eutanáziára vonatkozó nyilatkozat szavait használva, ez az igyekezet "az élet nagyon is bizonytalan és terhes meghosszabbításán kívül mást nem tud biztosítani". Ezért annak használatát nem lehet erkölcsileg kötelezőnek tekinteni. Más szempontból nézve ezt úgy is ki lehet fejezni, hogy az orvosi táplálással együtt járó aránylag kevés teher is nagyon kedvezőtlen arányban van a beteg számára biztosítható előnnyel, valójában semmi előnyt sem biztosít, tehát abba lehet hagyni.

Ez a megállapítás azonban még nem derít teljes fényt a kérdésre. Az eutanáziáról szóló nyilatkozat szerint a halál elfogadása és az eutanázia közötti különbség nemcsak a cselekvő szándékától, hanem az eszköz mibenlététől is függ. Amint láttuk, az ellenvélemény szerint az eszköz mibenléte, használatának értelme, elválaszthatatlan a beteg állapotától, felgyógyulásának lehetőségétől. A cselekvő szándéka is a beteg állapotától függ. Amikor a felgyógyulás és a magasabb rendű értékek megvalósítása lehetetlenné válik, szándékunk annak elismerésére irányul, hogy az evilági élet ajándéka nem örökké tartó, és védelmére irányuló lehetőségeink is korlátozottak. Ezért a mesterséges táplálás megszüntetésével vagy nem alkalmazásával nem a halál okozását, hanem küszöbön álló lehetőségének elfogadását szándékozzuk.

Végső fokon tehát a cselekvő szándékát is a beteg állapota és betegségének természete teszik megokolttá. A mesterséges táplálást a nyelésképtelenség teszi szükségessé, és ezért az orvosi beavatkozássá válik. Ez a beavatkozás azonban szükségtelen minden olyan esetben, amikor az nem képes az öntudatos élet, a minimális cselekvőképesség és magasabb rendű értékek megvalósításának biztosítására. Ilyen feltételek mellett még ez az aránylag egyszerű eljárás is felesleges teherré válik.

A halál okozása és a felesleges terhektől való megszabadulás szándéka közötti különbség nem mindig éles, különösen akkor, ha ugyanaz a cselekedet alkalmas mindkettő megvalósítására. Ezért a visszaélés veszélye nem csekély, annál is inkább, mivel a betegek teljesen ki vannak szolgáltatva ápolóiknak. A mesterséges táplálás visszavonásának vagy nem alkalmazásának törvényes szabályozása sem választható el könnyen az eutanázia legalizálásától. Hasonlóan, a betegeknek okozott teher is összetéveszthető a betegség félelmével. Ezért a mesterséges táplálás sürgetői a közjóra is hivatkoznak, mondván, hogy a visszaélés lehetőségének és az eutanázia kulturális és törvényes elfogadásának megakadályozása is szükségessé teszi ezt a szolgálatot.

A mesterséges táplálás ellen érvelők elismerik, hogy a betegség és táplálás okozta terheket nem mindig lehet világosan szétválasztani. Ezért szerintük a szándék helyessége végső fokon nem erre a különbségre, hanem a cselekvő személy erkölcsi integritására, erényességére épül. A katolikus hagyomány eredeti értelme szerint a cselekedet struktúrája a következményektől függetlenül nem rejt magában erkölcsi értéket és végső fokon a szándék helyessége is a cselekvő személy erkölcsi jóságán áll vagy bukik. A személyes elhatározás benső aktusának erkölcsi értéke a Szentlélektől kapott életben gyökerezik. Mindez természetesen nem zárja ki a tévedés vagy a szándékos visszaélés lehetőségét. Ezért van olyan nagy szükség az óvatosságra és gondosan megfogalmazott irányelvek kidolgozására, a kapcsolatos egyéni és közösségi kérdések őszinte és nyílt megvitatására.

Ennek a dialógusnak és a lassan kialakuló összhangnak az első és talán legfontosabb alaptétele az a megállapítás lehet, hogy senki sem akarja a mesterséges táplálás visszavonását vagy nem alkalmazását törvényesen kötelezővé tenni. Legyen ez a lépés egy erkölcsileg és jogilag megengedett lehetőség, amit körülményektől, valamint egyéni képességektől és lehetőségektől irányított megfontolás alapján kell megtenni, az érdekeltek szabad és jól értesült beleegyezésével. Az a tény is könnyen belátható, hogy a mesterséges táplálás visszavonása vagy nem alkalmazása nem nevezhető eutanáziának. Ehhez ugyanis az élet szándékos kioltására van szükség. Amint már kifejtettük, az eljárás megszüntetését azonban az teszi erkölcsileg indokolttá, hogy az többé már nem alkalmas a beteg állapotának megkönnyítésére. Ezért a "közvetett", vagy "passzív" eutanázia kifejezés ebben az összefüggésben való használata csak zavarosabbá teszi a kérdésről kialakítható képet.

Az étel és ital biztosításának szimbolikus jelentősége van vallásos és társadalmi életünkben; az a közösségben való részvételt jelképezi. Az állandó öntudatlanság állapotában a beteg már nem képes közösségi életre, ezért esetében ennek a jelképnek nincsen többé semmi szerepe sem. Nem az étel és ital megtagadásáról és a beteg jelképes kiközösítéséről van tehát szó, hanem egy olyan orvosinak nevezhető eljárás megszüntetéséről, amire a betegnek már nincsen szüksége. A "mesterséges táplálás" kifejezés maga is félrevezető, mivel az eljárást a kisgyermeknek vagy a magatehetetlen betegnek adott alapvető segítséggel hozza nyelvi és érzelmi kapcsolatba. Az állandó öntudatlanság állapota azonban nem hasonlíthat sem gyermekéhez, sem a tehetetlen betegéhez. Ezért ennek az eljárásnak valójában semmi, vagy csak nagyon is kevés köze van a táplálkozáshoz. Ez annál is inkább igaz, mivel ebben az állapotban a betegek nem éreznek éhséget vagy szomjúságot; és ha ezt tapasztalnák is, a táplálás nem lenne alkalmas annak megszűntetésére.

Végül ez a dialógus a beteggondozás "hétköznapi" vagy "rendes" és "rendkívüli" eszközei közötti különbségre is fényt vethet. Hétköznapinak és így erkölcsileg kötelezőnek tekinthető az a szolgálat, amelyik a beteg számára több előnyt jelent mint terhet. Rendkívüli és erkölcsileg nem kötelező minden olyan eljárás amelynek használata ezt az arányt megfordítja. Ennek az aránynak a megállapításában nem előre megfogalmazott formulákat kell alkalmazni, hanem minden egyes esetet gondosan mérlegre kell tenni, figyelembe véve a beteg értékszemléletét és pszichológiai erőtartalékait is, amennyiben erre lehetőség van.

Végül figyelembe kell azt is venni, hogy az orvosi szolgálatnak a célja és értelme nem merül ki az élet védelmében, a betegség gyógyításában, a fájdalom csökkentésében. Mindezekkel a részletfeladatokkal az orvostudomány a személy életének célját igyekszik elérhetővé tenni. Más szóval a magasabb lelki értékek megvalósításának lehetőségét szolgálja az orvosi beavatkozás is. Amennyiben ez csak a fizikai élet fennmaradását képes biztosítani, és azt is csak terhes technológiai eszközökkel, megszűnik a szolgálat használatára irányuló erkölcsi kötelesség. Ebben a helyzetben nem az élet további védelme, hanem a beteg kényelmének, lelki és közösségi támogatásának biztosítása az utolsó szükséges feladat.

Jelenleg még nem alakult ki összhang ebben a nehéz és sok esetben bonyolult kérdésben. Az a tény, hogy sok személy lebeg túlságosan hosszú ideig az élet és a halál határvonalán a mesterséges táplálás eszközeinek segítségével, nem jelenti azt, hogy az eljárás védői teljesen nyugodt lelkiismerettel tarthatják álláspontjukat. Nemcsak az "irgalmas gyilkosság" (mercy killing), hanem az élet erőltetett meghosszabbítása is sérelmet ejthet a személy méltóságán. A vitatott eljárás alkalmazására vagy visszavonására vonatkozó döntésekhez a tények gondos mérlegelésén kívül szükség van az isteni irgalomban gyökerező bizalomra és bátorságra is. Az Isten üdvözítő szándéka túlnő az emberi gyengeség és a tévedés határain, az végső fokon érvényesül tévedéseink ellenére is.

Források:

Barry, Robert, OP, "Feeding the Comatose and the Common Good in the Catholic Tradition.", The Thomist, 53(1989), 130 old.

Connery, John, S.J., "The Ethics of Withholding/Withdrawing Nutrition and Hydration", Linacre Quarterly 54(1987), 17-26. old.

McCormick, Richard A., "Nutrition-Hydration: The New Euthanasia", in his: The Critical Calling: Reflection on Moral Dilemmas since Vatican II. Georgetown University Press, 1989.

Shannon,Thomas és Walter,James, "The PVS Patient and the Foregoing of Medical Nutrition and Hydration", Theological Studies, 49(1988), 623-647. Old.

Gyakori eset öregotthonokban, hogy a nyelő képességüket elvesztett ápoltakat (nem mindig betegek), akik már nincsenek (teljesen) öntudatuknál mesterségesen táplálják egy csőnek a segítségével, amit az orron és a nyelőcsövön keresztül juttatnak a gyomorba, vagy, és ez a gyakoribb eset, sebészeti eljárással közvetlenül a gyomorba illesztenek. Gyakran előfordul az is, hogy az elhatározás teljes szabadságával látszólag már nem rendelkezőket lekötik, nehogy kivegyék ezeket a csöveket; más esetekben pedig azért korlátozzák mozgáslehetőségüket a nap nagyobb részére, hogy megvédjék őket az esés lehetőségével járó veszélyektől.

A felmerülő kérdés tehát: szükségese a mesterséges táplálás amikor valaki már nem képes nyelni; megengedhetőe, hogy ezt megszüntessék amikor az már nem biztosít semmi előnyt sem az ápolt számára? Néha a család, máskor az intézet vagy az ápolószemélyzet tagadja meg az ilyen kérés végrehajtását. Nem ritkán az ápoltak jelekkel fejezik ki az eljárással kapcsolatos nemtetszésüket. A mesterséges táplálás folytatása mellet felhozott érv rendszerint az, hogy nem szabad éhhalálra ítélni a beteget. Ugyanakkor a légzést mesterségesen biztosító berendezés kikapcsolása ellen sokkal kevesebb ellenállás van, noha Amerikában például a törvény nem ritkán megköveteli ehhez az előzetes bírói jóváhagyást. Modern kórházakban nem ritka a lekötözött és mesterségesen táplált ápoltak szomorú látványa.

A. Valóban a gyilkosság egyik formája-e a mesterséges táplálás beszüntetése, az abortus, és az élet elleni erőszak különböző formáinak egy újabb álcázott formája?

1986 márciusában az Amerikai Orvosi Kamara a következő megállapítást tette:

"amikor ugyan a halál közvetlen beállta nem várható, de a beteg véglegesen elveszítette öntudatát, és az erre vonatkozó diagnózis biztosnak tekinthető, és ha mindazok akik felelősek a beteg jólétéért ebbe beleegyeznek, AKKOR az életet meghosszabbító eszközök használatának megszakítását nem lehet erkölcstelen cselekedetnek tekinteni. élethosszabbító eljárásnak tekinthető a gyógyszerkezelés, a légzés a táplálkozás és folyadékellátás mesterséges biztosítása. A kezelő orvosnak el kell döntenie, hogy a kezelés haszna annak terheit ellensúlyozza-e. A haldokló méltóságát ugyanis minden feltétel mellett meg kell őrizni".

Ennek a nyilatkozatnak a feltevései:

1. a döntés alapja a kezelés terhei és annak haszna közötti arány megállapítása;

2. az életet meghosszabbító kezelés visszavonása a végleges öntudatlanságban lévő beteg esetében erkölcsileg megengedhető;

3. a mesterséges táplálás és folyadékbiztosítás orvosi kezelésnek számít, aminek a terhei az adott esetekben rendszerint meghaladják előnyeit.

Hasonló döntéseket más testületek is hoztak (cf. P. Brophy ügy). A beteg előre kijelentett döntését a kezelést biztosítóknak és a családnak is tiszteletben kell tartania.

Philip Hanna New-Orleansi érsek szerint ezt az álláspontot az Egyház szigorúan elítéli. A folyadék és az élelem az életfenntartás hétköznapi eszközei, melyeket soha sem szabad megtagadni a betegtől. A táplálék biztosítása az emberi összetartozás alapvető kifejezése, ez az igyekezet a gyermek nevelés, valamint társadalmi és vallásos életünk terén is hathatós szimbolikus kifejező erővel rendelkezik. Ennek megváltoztatása sok veszélyt hordoz magában más területeken is cf. a gyenge, a fogyatékos és az elnyomott jogainak védelme).

Connery: ez a nyilatkozat eleve megengedi azt, hogy a kezelést az élet "minősége" alapján határozzuk meg, ez tehát nem más mint "mercy killing" kegyelem-gyilkosság, nem aktív eszközzel, hanem egyszerűen a szükséges eljárás elmulasztásával.

B. Paul Brophy esete: (házas ember 5 gyermekkel):

1983 áprilisában egy műtét alatt elvesztette öntudatát, és azt soha nem nyerte vissza, csak a mesterséges légző berendezés és mesterséges táplálás tartotta fenn életét. 1983 Decemberében sebészeti eljárással csövet illesztettek a gyomrába, hogy táplálását egyszerűbbé tegyék.

1985 Januárjában felesége Patrícia kérte az életfenntartó eszközök visszavonását, először a kórház, később, 1985 Októberében, a bíróság is visszautasította a kérelmet.

A bíró ítéletében elismerte, hogy elegendő bizonyítéka van annak a feltevésnek, amely szerint Mr. Brophy nem egyezett volna bele a mesterséges életfenntartás módszereibe, és visszautasította volna az élelmet és vizet. Véleménye szerint azonban állapotának terhe nem a mesterséges életfenntartásból ered, hanem betegségéből. Ezért az élet mesterséges fenntartása számára előnyt biztosít, annak visszavonása ugyanis halálát okozná.

Ha haldoklana, akkor vissza lehetne vonni tőle ezt a szolgálatot is, de az állandó koma állapota megvédi a szenvedés tapasztalatának lehetőségétől és így nincsen indok az életfenntartó eszközök visszavonására. Conneryvel egyetértésben tehát úgy döntött, hogy az életfenntartó eszközök visszavonásának lehetősége nem Mr. Bropy életének minőségétől függ, hanem a kezelés okozta teher nagyságától; ez azonban az adott esetben minimális volt. Az élet "minőségének" elbírálásához ugyanis nincsenek megfelelő kritériumaink.

C. Claire Conry esete:

Ő egy öregotthon 84 éves lakója volt, aki előrehaladott fizikai és idegrendszerbeli hiányosságban szenvedett. Már nem tudott beszélni és nyelni sem, gyomorcsővel táplálták. Nem nagyon tudott mozogni sem, de ha megszólították még reagált mosollyal és nyögéssel. Gyámja a cső eltávolítását kérte, amit a hivatalosan kinevezett jogvédő ellenzett.

A tárgyaláson két szakorvos a tápcső eltávolítása ellen nyilatkozott, mondván, hogy a két héten belül bekövetkező éhhalál fájdalmas lenne, és ez egyébként is egy olyan döntés lenne, melyet nem lehet az általános orvosi gyakorlattal összeegyeztetni.

Az alsó fokú bírósági döntés helyet adott a kérésnek, mivel a vélemény szerint Miss. Conroy élete elviselhetetlenül nehézzé vált állandó jelleggel. Mire a fellebbezésre sor került Miss. Conry meghalt, de a kérdés fontossága miatt mégis megejtették a fellebbviteli tárgyalást New Yersey államban. A főbíró úgy döntött, hogy a tápcső eltávolítása Miss. Conroy megölésével lett volna egyértelmű. Az szabad elhatározásra képtelen betegek gyámjai soha sem vonhatják meg a vizet és a táplálékot a gondjukra bízott betegtől. Az első döntés eutanázia volt, Miss. Conroy nem betegsége, hanem a döntés kimenetele keppen halt volna meg.

1985-re az ügy a New Jersey állam legfelső bíróságához került, A bíróság véleménye szerint az elhatározásra való képtelenség nem fosztja meg azt beteget a kezelés visszautasításának jogától, aki erre a döntésre valamikor képes volt. Az ilyen esetben a döntés egy felhatalmazott képviselőre (proxy) tartozik, akinek a bíróság véleménye szerint megvan a joga, hogy a döntésre már képtelen de még nem öntudatlan beteg nevében visszautasítsa az életet mesterségesen fenntartó eszközöket. Ehhez azonban a következő kritériumok egyikére van szükség:

1. szubjektív kritérium: ha bizonyítható hogy a beteg visszautasította volna a kérdéses szolgálatot. Ennek a következő elfogadható bizonyítékai lehetnek: írásban adott végrendelet jellegű utasítás (living will); családtagoknak, barátoknak, vagy a kezelőorvosnak adott szóbeli nyilatkozat; gyám által adott jogerős meghatalmazás.

2. korlátozott objektív kritérium: amikor elfogadható bizonyítéka van annak, hogy, a beteg visszautasította volna a kérdéses kezezésmódot, és ha a gyám meg van győződve arról hogy a beteg életének terhei a kezeléssel együtt nagyobbak, mint annak előnyei;

3. teljesen objektív kritérium: amikor a beteg életének és kezelésének terhei nyilvánvalóan nagyobbak annak előnyeinél. Ezenfelül a betegség okozta súlyos és kikerülhetetlen fájdalom valamint a kezelés terhei olyan nagyok, hogy azok a további életfenntartást nyilvánvalóan embertelenné teszik.

A döntéssel kapcsolatos megjegyzések:

1. A Conroy ügyben felhozott bizonyítékok nem feleltek meg ezeknek a feltételeknek.

2. A halál aktív siettetése és passzív megengedése közötti különbség, az életfenntartás eszközeinek visszatartása vagy visszavonása közötti különbség nem világos, ez a megkülönböztetés csak a kérdés homályossá tételét segíti. Ebben az esetben például nem lehet választ adni arra a kérdésre, hogy a tápcső visszavonása a halál aktív vagy passzív okozása lenne-e, Ez ugyanis pusztán a természetes következmények normális beállását teszi lehetővé.

3. A tápcső használata lényegében nem különbözik a lélegzés mesterséges biztosításától. Mindkettő orvosi eljárásnak tekintendő.

4. Tehát az ilyen esetekben követhető eljárás:

a) Az a hozzátartozó vagy gyám aki úgy ítéli, hogy az életfenntartó eljárás folytatása nem egyezik meg a beteg kívánságával, vagy kifejezett akaratával, az "ombudsman"-t (a betegek érdekeinek védelmével hivatalosan megbízott személy) értesíti. Hasonlóan az ombudsman-hez fordulnak és véleményüket kifejtik azok is, akik a gyám kívánságát elfogadhatatlannak tartják. Ezek után az ombudsman-nek az a feladata hogy az ügyet visszaélésként kivizsgálja.

b) Ennek keretében két orvos, akik nincsenek kapcsolatban a beteggel és a gondozóintézettel, a beteg állapotát és prognózisát felülvizsgálják. (általános az a vélemény, hogy ez az eljárásmód nem praktikus.)

D. Clarence Herbert ügye:

Egy sebészeti eljárás után szíve és lélegzése megállt, felélesztették, és mesterséges életfenntartó eszközökre tették. Néhány nap múlva megállapították, hogy súlyos agysérülést szenvedett és állandó vegetatív állapotban marad élete végéig. A család az értesülés után írásban kérte az életfenntartás mesterséges eszközeinek a visszavonását. Miután kikapcsolták a légzőkészüléket Mr. Herbert tovább lélegzett. A családdal való további tárgyalás után megszüntették az intravénás folyadékellátást és a gyomorcsöves táplálást is. Ezek után Mr.Herbert rövidesen meghalt.

A gyilkosság vádját az első fokú bíróság elutasította, de a felsőbb bíróság mégis tárgyalta az ügyet.

A döntés részletei:

1. gyilkosság az élet megrövidítése, a döntés melletti erkölcsi érvek, a család kívánsága és az általános orvosi gyakorlat nem jelentenek semmit, a törvény dönt a kérdésben;

2. mesterséges táplálás orvosi kezelésnek számít, hasonló a légző berendezéshez, tehát azt terhei és előnyei szerint kell elbírálni;

4. az orvosok nem sietették a halált aktív eszközökkel, hanem olyan eszközök alkalmazásától álltak el, melyeknek használatára nem voltak kötelezve. Haszontalan kezelés alkalmazására ugyanis nincsen kötelesség, további alkalmazásuk aránytalan lett volna hasznukhoz mérten

E. Különbségek:

Herbert változtathatatlan vegetatív állapotban volt, Conroy nem. Ő csak elhatározás-képtelen volt.

Az állandó vegetatív állapotra vonatkozó általánosan elfogadott vélemény:

A betegek soha nem vesznek tudomást a táplálásról, annak az egyetlen haszna a test életben tartásában található meg, a gyógyulás távoli reményének biztosítása nélkül. A család és a gondozók véleménye és érzelmi reakciója dönt ezeknek az eszközöknek a használatára vonatkozó kérdésben.

Az elsőfokú bíróság elfogadta a mesterséges táplálás megszüntetésére vonatkozó kéréseket. Ugyanez volt lényegében a döntés a Conroy ügyben is.

A mesterséges táplálás orvosi eljárásnak tekintendő, alkalmazását haszna alapján kell elbírálni.

Az élet minőségére vonatkozó ítéletnek szerepe van a beteg érdekeinek meghatározásában.

F. Etikusok Véleménye:

Zerwehk: mesterséges táplálás nem mindig a legirgalmasabb eljárás, a folyadékhiánynak ebben az állapotban vannak előnyei a beteg számára,

Thomasma: intravénás folyadék nem szükséges, ha a beteg haldoklik, és a halál nagyon közel van már, ha az nem jelent semmi segítséget a betegnek, ha az okozott terhek nagyobbak, mint a segítség; a lehetséges kellemetlen következmények között említik a hányingert, pulmonary edema lehetőségét, értelemzavart;

J. Paris: a hagyományos katolikus tanítás szerint ezeknek az eszközöknek a visszavonása nemcsak lehetséges, hanem bizonyos esetekben szükséges is.

J. Gustafson: bizonyos esetekben ez erkölcsileg helyes, az állandó vegetatív állapotban már nincsenek meg azok a "minőségi" tulajdonságok, melyek az emberi személyt megkülönböztetik. Ezért az ilyen feltételek melletti kezelés K. Barth véleménye alapján az orvosi arroganciának egyik példája, ami valójában kínzássá válik.

J. Callahan: megengedhető, de nyugtalanító is egyben, mivel a táplálék biztosítása az emberi összetartozás egyik legalapvetőbb megnyilvánulása. Veszélyes ennek a legmélyebb erkölcsi és társadalmi ösztönnek a megváltoztatása, befolyásolása. Ennek ellenére ő megengedi azoknak az öregeknek az esetében, akik már haldokolnak, akik állandó kómában vannak. Számukra ez már nem biztosít semmi hasznot sem. Itt azonban egy nagyon éles vonalat kell meghúzni véleménye szerint. Azokat az öregek, akik már csak zavarosan tudnak gondolkodni nem szabad elhagyni, mert a visszaélés lehetőségét nyitjuk meg ezzel.

Legóvatosabb vélemény: G. Meilander: ezeknek az eszközöknek a visszavonásával a beteg halálát akarjuk elérni. A táplálás a testtel rendelkező személynek kijáró szolgálat, minden más vélemény filozófiai dualizmushoz vezet. Ezzel tehát tartozunk egymásnak minden feltétel mellett.

M. Siegler: Erre vonatkozóan a magatehetetlen nevében senki sem dönthet. A táplálás folytatása optimális védelmet nyújt tévedés és visszaélés lehetősége ellen, mivel így nincsen szükség az élet minőségén alapuló döntés-hozatalra. Ez megvédi az orvoskart is attól a veszélytől, hogy a szolgálat fennkölt szintjéről lassan lecsússzék, és a társadalmat a személynek kijáró tisztelet megtagadásával járó következményektől.

F. ALAPVETŐ KÉRDÉSEK:

1. A haldokló beteg:

Ki haldoklik? Aki vese-dialízisre szorul, aki a légzőkészüléken van, akit csövön táplálnak?

A haldoklás fogalma nem könnyen határozható meg, és nincsen szoros kapcsolatban a technikai támogatás lehetséges méretével sem. Ez ugyanis csak a halált késlelteti az adott esetben, de nem képes az egészség helyreállítására.

2. A halál késleltetése:

A technológia egyre sikeresebben tud alapvető életfunkciókat támogatni, vagy helyettesíteni. (szív, vese, táplálkozás, lélegzés). Vannak olyan helyzetek, amikor ezeket alkalmazni kell:

a) amikor a gyógyulás lehetősége fennáll,

b) amikor megvan a reménye annak, hogy a beteg megszabadul a technikai eszköz állandó használatának szükségétől.

Ezek a feltételek teszik lehetővé az arányos előny megállapítását. Amikor ezek a feltételek nem állnak fenn a technikai eszközök használata lehetséges marad, de nem szükséges.

3. Vannak tehát olyan helyzetek, amikor a haldoklás és a nem haldoklás közötti különbség a mesterséges életfenntartás eszközeinek használatától függ.

Ilyen például az állandó vegetáció állapotában lévő beteg helyzete. Ha tápláljuk akkor nem haldoklik, ha nem tápláljuk akkor haldoklik. A fenti két feltétel figyelembevétele nélkül a mesterséges táplálás kérdése ilyen esetben visszamegy az egyszerű axiómára: ha lehetséges akkor meg kell tenni. Ha egy beteg nem haldoklik, akkor a táplálás megszüntetése ölésnek tekinthető, tehát táplálni kell őt e szerint a (téves) felfogás szerint.

4. A mesterséges táplálás természete:

Orvosi eljárás, vagy a lehetséges gondozás kiterjesztése?

Meghatározott szaktudás kell hozzá; különbség van az éheztetés és az orvosi eljárás visszavonása között.

Alapvető emberi igény kielégítésének eszköze, R. Barry.

Callahan: egyre többen vallják, hogy ez a sok orvosi eljárás egyike.

1985. Pontifical Academy of Science: tanulmányi csoportja megkülönböztette a kezelést és a gondozást,

kezelés minden olyan orvosi eljárás, amely rendelkezésre áll és egy meghatározott terület igényeinek megfelel, függetlenül a komplikáltság mértékétől.

gondozás a beteg személyének kijáró hétköznapi segítséget jelenti, megértést és lelki segítséget.

A kómában lévő személynek nincsen szüksége kezelésre, csak segítségre, ideértve a táplálást is. A kezelés a diagnózisban megállapított betegség gyógyítására irányul, táplálás ezzel szemben alapvető és mindenki számára közös igények kielégítését jelenti, közvetlenül semmi köze sincsen a betegséghez.

Ezzel a véleménnyel szemben azt is figyelembe kell venni, hogy a nyelésre való képtelenség maga is a betegség következménye, amin csak orvosi eljárással lehet segíteni. Más szóval, nem csak a közvetlen eredményt kell mérlegelni, hanem azt is, hogy miért vált szükségessé az adott eljárásmód, és hogyan hajtják azt végre?

Az éhség és szomjazás érzése nem lényeges szempont, mivel azt meg lehet szüntetni táplálás nélkül is, a rendszeresen tápláltak is éreznek éhséget és szomjúságot is.

G. A HALÁL OKOZÁSÁNAK SZÁNDÉKA:

Össze van-e szükségszerűen kapcsolva a visszavonás és a halál okozásának szándéka?

A válasz az előző kérdésekre adott választól függ:

- ha a vegetatív állapotban lévő személyt haldoklónak tekintjük és a mesterséges táplálást orvosi eljárásnak, akkor annak vissza vonása egy felesleges orvosi beavatkozás megszüntetését jelenti, ami a halál okozásának szándékát nem foglalja magában.

- ha a beteget nem tekintjük haldoklónak és ha a táplálás nem orvosi eljárás, akkor annak visszavonása gyanússá válik;

További kérdés: hogyan vélekedünk a mesterséges táplálás visszautasításáról a döntésre képes beteg esetében.

Ha azt öngyilkosságnak tekintjük akkor konzisztens álláspontot vallunk. De lehetséges-e ezt az álláspontot megvédeni az ellenvetésektől?

Ha a beteg meggyógyulására józan remény van akkor nem szabad visszautasítania a táplálást. Ha azonban erre nincsen remény és a táplálás szüksége véglegesnek mondható, akkor a visszautasításnak megvan az erkölcsi lehetősége.

Nem a halál szándéka, hanem az életen túlmenő értékek megragadása is lehet motívum.

Hamis argumentum ez: a táplálás megtagadása kikerülhetetlen halált okoz, ezért ennek szándéka kerülhetetlenül magában foglalja a hálál okozásának a szándékát is.

Valójában ezek a kettős okozat esetei, ezért nem feltétlenül van a két következmény a szándékban is összekapcsolva.

H. A TEHER ÉS AZ ELŐNY MÉRLEGELÉSE:

Ha kezelésnek nincsen haszna vagy aránytalanul nagy terheket ró a betegre vagy a közösségre, azt vissza lehet vonni. Ezzel a megállapítással azonban nem lehet minden ambiguitást kizárni: mi tekinthető tehernek, vagy jó eredménynek:

- a koma állapotának a meghosszabbítása kedvező eredménynek tekinthető-e? A szenvedés meghosszabbítása kívánatos-e?

kérdés: a terhek közé számítható-e nemcsak a kezeléssel járó teher és fájdalom, hanem a meghosszabbított élet terhe is.

A biztosított élet minőségét is figyelembe kell-e, lehet-e venni?

Az Egyesült Államok elnökének bizottsága igennel felelt: tág értelemben ide kell venni a szenvedés megszűntét, a cselekvőképesség visszaszerzését, az élet meghosszabbodását etc. Noha a Conroy bíróság is figyelembe vette ezeket a tényezőket, az gondosan kihangsúlyozta, hogy a döntést nem lehet a személy értékére, szociális hasznosságára, társadalmi helyzetére alapozni.

Kérdés: a komában lévő személy életének milyen értéke van? A beteg számára van-e értéke, vagy a kezelés felesleges, mivel az nem segít senkin sem?

A vélemények ezen a kérdésen oszlanak meg:

A) a kezelés minőségére alapozott vélemény: (Connery, Kopelman),

- A kezelés okozta teher a mérlegelendő kérdés, nem pedig az élet terhe. Ebben az esetben két kritérium segít a kezelés terheinek megállapításában:

1) mekkora terhet jelent a kezelés a betegnek, és

2)mekkora haszna van abból a betegnek, azaz fenntartja-e életét?

B) az élet minőségére alapozott vélemény:

A vegetatív állapotban lévő betegnek az élelem nem nyújt semmi szolgálatot, mivel már nincsen emberi élete, a megtestesült személy már nincsen ott, csak a vegetáló test, (ami már csak vegetatív lélekkel rendelkezik)

J. Paris: Akik ezt nem fogadják el ez emberi élet biológiai sajátosságaiban látják a lényeget. A hagyomány mindig figyelembe vette az élet minőségének kérdését. A rákban haldokló nincsen kötelezve arra, hogy tüdőgyulladását kezeltesse, noha az nem komplikált vagy terhes eljárás. Az élet elviselhetetlen terhének kritériuma: haldoklás, a halálhoz lévő közellét, és vegetatív koma.

Az alapvető kérdés nem a rendes és rendkívüli eszközök közötti különbségben rejlik, hanem az élet értelméről és értékéről alkotott alapfelfogásban. Ha az életnél nagyobb értéket nem ismerünk el, akkor nem szabad visszavonni a táplálást a betegtől, ha van nagyobb érték is, lelki értékek, az örökélet, aminek az elérésében az életfenntartás igyekezete akadály lehet, akkor vissza lehet vonni a táplálékot is a halál közelségében vagy a vegetatív állapotban.

A görög-római kultúrvilágban az "eltávozás szabadsága" biztosította az öregek, a betegek vagy a nyomorultak számára azt, hogy terhes életüket kioltsák, esetleg mások segítségével is. A "könnyű halált" a kereszténységet megelőző társadalmak gyakorolták az újszülöttek vagy az öregek elhagyásával is. A zsidó-keresztény erkölcsfelfogás számára mindez elfogadhatatlan volt. Ezért a keresztény társadalmi rend kialakulásával minden ilyen gyakorlat tilossá vált keleten és nyugaton egyaránt.

Ennek a tilalomnak az alapját a teremtés őstörténeti elbeszélése, valamint az ötödik parancs, az emberölés tilalma teremtette meg a zsidó-keresztény erkölcshagyományban. A hagyomány a megértéséhez néhány vallásos alapfeltevést kell felidézni. Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert a föld porából, mondja a Biblia (Ter 1,27; 2,7). A zsidó keresztény meggyőződés szerint az élet Isten szeretetének ingyenes adománya, az nem jog, nem is kötelesség, hanem küldetés, olyan adomány amely soha vissza nem fizethető tartozást, lekötelezettséget ró mindenkire. Az életet védeni, ápolni kell, és utódainknak tovább kell azt adni: "Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá" parancsolja áldásában a teremtő Isten (Ter 2,28) Az emberölés tilalma is megtalálható már az őstörténetben. "öcséd vére felkiált hozzám a földről" mondta Isten a testvérgyilkos Káinnak, a szigorú büntetés kirovása közben (Ter 4,9-12).

Ezen felül a Biblia azt is tanítja, hogy az Isten az élők Istene aki nem leli kedvét teremtményeinek halálában. A szenvedés és halál csak az ősbűn következtében nehezedett az emberiségre: az asszonynak fájdalomban kellett megszülnie gyermekeit, a férfi keze alatt pedig átkozott lett a föld (Ter 4,16-20). A zsidó vallásfelfogás ezért a szenvedést a beteg személynek, családjának vagy népének bűnösségével magyarázta. Ezért kérdezték a farizeusok Jézust a vakon született emberről, hogy az ő saját, vagy családjának bűnei okozták-e vakságát. "(A)z Isten tetteinek kell rajta nyilvánvalóvá válniuk", adta meg Jézus a számukra érthetetlen választ.( Jn 9,1 ff.) Amint Jób könyvéből kitűnik, az ártatlan szenvedése megoldatlan dilemmát jelentett a zsidók számára. Ez az írás, amely a Krisztus előtti ötödik századból származik, Isten végtelen hatalmára és kifürkészhetetlen bölcsességére való hivatkozással talált csak némi magyarázatot erre a problémára (Jób 42,1-6). A hellenista korban, a Makkabeusok könyvében alakult csak ki az a válasz, amit ma is vallunk: az igazságtalan szenvedés értelmét a másvilági életben kapott jutalom adja meg.

A keresztény életszemlélet összekapcsolta a gyógyulást és a bűntől való megszabadulást. "Mi könnyebb, ezt mondani: Bűneid bocsánatot nyertek? vagy: Kelj fel és járj?"(Lk 5,17), kérdezte Jézus a farizeusok nem kis megrökönyödésére. Ezt a szemléletet kiegészíti a szenvedés és a halál pozitív értelmezése is a keresztény valláshagyományban. Az többé nemcsak a bűn büntetéseként nehezedik ránk, hanem a türelemmel elviselt szenvedés Krisztus szenvedését egészíti ki, azzal a hívő a megváltás munkájába kapcsolódik bele, halálában pedig Krisztus feltámadása valósul meg. Amint Pál apostol mondta

"Testünkben folyton-folyvást viseljük Jézus szenvedését, hogy egyszer Jézus élete is megnyilvánuljon testünkön. életünkben állandóan ki vagyunk téve a halálnak Jézusért, hogy majd Jézus élete is nyilvánvaló legyen testünkön. ... Tudjuk ugyanis, hogy aki Jézust feltámasztotta, Jézussal minket is feltámaszt, és veletek együtt elébe állít. ... Ezért nem veszítjük el kedvünket, mert bár a külső ember romlásnak indult bennünk, a belső napról napra megújul." (2Kor 4,10-16.)

Jézus a kereszthalált az Atya akaratának engedelmeskedve azért vállalt el, hogy az emberiséget megszabadítsa a bűntől. Ennek türelmes elviselése volt a végső és visszavonhatatlan bizonyíték arra, hogy mennyire szeret bennünket az Isten. Ugyanez az értelme és érdeme a türelmes emberi szenvedésnek és a halál alázatos elfogadásának is. Ezzel bizonyítja a hívő szeretetét és bizalmát Ura és Teremtője iránt

Ebben a kétoldalú vallásos meggyőződésben gyökerezik a halálra és szenvedésre vonatkozó mai keresztény erkölcsi értékítélet; nemcsak az eutanázia és az öngyilkosság elítélése, hanem a türelmes szenvedés és halál elfogadásának pozitív értékelése, valamint az élet védelmére és a fájdalom leküzdésére vonatkozó kötelesség mértékének a megállapítása is. A szenvedés és halál a keresztény felfogásban nemcsak az ősbűn büntetése, hanem az Isten adománya is, melyet el kell fogadni, akkor amikor az élet további védelmére nincsen már érdemleges lehetőség. Ennek elfogadásával mondunk igent az örök boldogságra szóló isteni meghívásnak. A keresztény hagyományban tehát az "eutanázia" kifejezés a szó eredeti értelmében kapott helyet: az örök életet biztosító jó halált jelenti.

A Biblia és a keresztény hagyomány az élet kioltásának tilalma mellett a felebaráti szeretetre és a szenvedő emberi méltóságának védelmére hivatkozva sürgeti a betegek támogatását, valamint a szenvedés minden eszközzel történő enyhítését is. A keresztény felfogásban a "jó halál" azt is feltételezi tehát, hogy a haldokló nincsen magára hagyva szenvedésében. Az örök boldogsága hívó isteni szó az imádkozó közösség hitének és szentségeinek közvetítésével érkezik meg hozzánk. A "jó halál" nem magánügy, nem is olyan esemény, amit tagadni vagy leplezni kell; hanem fájdalommal és reménnyel telt jelentős és ünnepélyes mozzanata az emberi életnek, melynek nagy jelentősége van az egész hívő közösség számára.

Mivel az Isten képmását hordja magán, az emberi élet alapvető érték a keresztény világszemlélet számára, minden más emberi érték megvalósításának feltétele. Ezért "...az ártatlan emberi élet direkt és szándékos kioltása mindig súlyos erkölcsi rossz..." pontosítja az ötödik parancs tanítását II János-Pál pápa hivatalos tanító tekintélyének teljes súlyával.^[4] A saját életünk védelmére irányuló kötelesség is ugyanebben a meggyőződésben gyökerezik. Az öngyilkosság, vagy egészségünk ésszerű védelmének elhanyagolása erkölcsi rossz, megfontolt szándékkal párosulva bűn. Az aktív eutanázia ebben a felfogásban nem más mint orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosság. Márpedig ennek elítélése a legelső keresztény értékítéletek közé tartozik. Amikor Júdás Jézus elárulása után rádöbbent cselekedetének végzetes következményére felakasztotta magát. Ebben a cselekedetben Máté evangéliuma nemcsak Péter megtérésével állítja szembe a megbocsátás reményének elvesztését, hanem azt is kifejezi, hogy a gyalázatos tettének megérdemelt következménye volt halálának szégyenteljes formája (Mt 27,3-10). Ezt a vallásfelfogást tükrözte a keresztény társadalom gyakorlata a modern kor kezdetéig.

A 17. századtól kezdve azonban újra feléledt az érdeklődés a fájdalommentes "könnyű és emberhez méltó" eltávozás lehetősége iránt, a gyógyíthatatlan és az orvosi kezeléssel meghosszabbított de gyógyulásra, vagy javulásra képtelen és súlyosan szenvedő betegek esetében. így a modern orvostudomány szóhasználatába bekerül nemcsak a szenvedés enyhítése, hanem a fájdalommentes halál elősegítésének lehetősége is. Francis Bacon már ilyen értelemben beszélt az orvosi szolgálatról az 1605-ben kiadott Advancement of Learning című művében. így alakult ki a szó modern jelentése, mely megkülönbözteti azt az öngyilkosságtól és a gyilkosságtól is: aktív eutanázia a fájdalom mentes halál orvosi segítséggel történő szándékos elősegítése. Nem más ez, mint az elviselhetetlen szenvedés orvosi segítséggel történő megszüntetése halál okozásával. A gyakorlat értelmét az "irgalmas gyilkosság" ("mercy killing") kifejezés elég pontosan kifejezi.

A nyugati világban harminc évvel ezelőtt még ritka volt az irgalmas halál szándékos okozásával (aktív eutanázia), vagy az életfenntartó eszközök visszavonásával (passzív eutanázia) kapcsolatos törvényhozás vagy bírósági döntés. Az eutanáziát általában az öngyilkosságra vagy a gyilkosságra vonatkozó törvényes rendelkezések alapján tiltották. Törvényes lehetőségének biztosítására irányuló mozgalmak nem vezettek eredményre. A világháború után ebben nagy szerepe volt a nemzeti szocialista gyakorlattal kapcsolatos általánosan elítélt tragikus tapasztalatnak is. A változás első lépését az öngyilkosságra vonatkozó törvényes szankciók megváltozása jelentette. Az öngyilkosság elkövetésének elősegítése, vagy a vele történő közreműködés büntetendő cselekmény maradt legtöbb joghatóságban napjainkig. Az öngyilkosság tettét azonban manapság általában nem megfontolt döntésnek, hanem a pillanatnyi elmezavar jogilag és erkölcsileg be nem számítható esetének tekintik. Az utóbbi évtizedekben az "irgalmas halál" okozásának nem egy esetét is ugyanezen az alapon bírálták el, nagyon is enyhe vagy felfüggesztett ítéletek megalkotásával a szokásjog országaiban és más jogrendszerek területén is.

Az ilyen esetek számának növekedésével együtt nő az érdeklődés az aktív és passzív eutanázia erkölcsi és jogi lehetőségének kérdése iránt. Ennek a gyökere a szekularizált és individualista életfelfogáson kívül abban a tényben rejlik, hogy a biológia és az orvostudomány fejlődése lehetővé tette az élet meghosszabbítását és a halál körülményeinek és időpontjának pontosabb meghatározását. Az élet és a halál fölötti növekvő hatalmunk azonban nem feltétlenül biztosítja az élet alkotó és élvezhet időtartamának a meghosszabbodását. Ellenkezőleg, az is lehetséges, hogy az orvosi beavatkozás a betegséggel és a kezeléssel járó terheknek, a szenvedésnek a növekedését okozza csupán. Az orvostudomány és a biotechnika modern lehetőségeinek használata össze van kötve tehát az életmentés lehetőségén túl az élet ember okozta terheinek növekedésével is. A kettő közötti ésszerű egyensúly biztosítása egyre sürgetőbb és egyre nehezebb feladat. Mondhatnánk azt is, hogy ennek a feladatnak az egyre növekvő bonyodalmai lépést tartanak az orvostudományok gyors fejődésével. Az elviselhetetlen terhet jelentő élet jogi és erkölcsi tényezővé vált a mai közfelfogásban, törvényhozó testületek, bírósági döntések és orvoserkölcsi szabályzatok is egyre többet foglalkoznak vele. Egyre gyakrabban kerülünk olyan döntés elé, amiben nem az élet egyszerű meghosszabbítása a kérdés, hanem az az egyensúly, amelyet a beteg emberi méltósága és a kezeléssel járó, vagy az azt követő terhek között kell megteremteni, még abban az esetben is, ha ennek eredménye az elkerülhetetlen halál gyorsabb bekövetkezése lesz.

Ezen felül manapság a közvélemény és a jogfelfogás is egyre több figyelmet szentel olyan a tragikus eseteknek is, amelyekben az életmentő orvosi kezelés eredménye látszólag, vagy a valóságban is messze elmarad a kezeléssel járó terhek mögött. A kezelés terhei egyre gyakrabban válnak jogi vagy erkölcsi vita tárgyává. Példaként említve, több mint két évtizeddel ezelőtt Dax Covart, egy amerikai fiatalember, 1973-ban robbanásos baleset következtében testének nagy részén súlyos égési sebeket szenvedett. Felgyógyulása az orvostudomány csodájának számított, de évekig tartó rendkívül fájdalmas kezelést, valamint többször megismételt komplikált sebészeti beavatkozást követelt; mindez csak súlyos fogyatékossággal terhelt életet volt képes biztosítani számára. Betegsége alatt ő maga nem hagyott fel azzal a követeléssel, hogy engedjék békében meghalni. Kezelői három kórházban is ezt a kérést depresszióra vagy öngyilkossági hajlamra való hivatkozással figyelmen kívül hagyták. Felgyógyulása után jogi diplomát szerzett, megházasodott, gyermekei is születtek. életéről két filmet is készítettek. Kívülállók szemeivel nézve esete az élniakarás csodájának számított. Ő maga azonban felgyógyulása után is azt hangoztatta, hogy életben maradásra és rendkívül súlyos szenvedés elviselésére kényszerítették. Minden felesleges idejét a kezelés visszautasításának jogáért folytatott küzdelemre fordította. Ebben az időszakban azonban sem orvosai, sem ügyvédje, sem szülei nem tartották a beteg szabad beleegyezését kezeléshez szükséges feltételnek, sem pedig az életben maradást biztosító kezelés megtagadását erkölcsileg vagy jogilag elfogadhatónak.

Az eutanázia kérdésének kiéleződésére közvetlenebb befolyást gyakorolt azonban az életet mesterségesen fenntartó és meghosszabbító eszközök használatára és visszavonására vonatkozó erkölcsi és jogi vita, ami az elmúlt 20 év alatt kiterjedt a fejlett világ jelentős részére. Ennek kezdetét a jól ismert Karen Ann Quinlan eset jelezte az Egyesült Államokban. Amint ismeretes, ő a hetvenes évek közepén kábítószer használatával kapcsolatos baleset következtében elvesztette öntudatát. Az életét fenntartó légzőkészülék kikapcsolását kérő szülők kívánságát a kórház megtagadta. Ez a lépés csak egy hosszadalmas per végső döntése alapján vált lehetővé. Az esettel kapcsolatos érzelmi, jogi és erkölcsi bizonytalanságra jellemző volt az is, hogy amíg a szülők a légzőkészülék használatát az életfenntartás "rendkívüli" azaz erkölcsileg nem kötelező eszközének tekintették, addig határozottan ragaszkodtak ahhoz, hogy őt továbbra is táplálják, amit nyelésre képtelen leányuk esetében csak sebészeti beavatkozással és orvosi segédlettel lehetett biztosítani. Ennek következtében Karen Ann több mint tíz évig lebegett öntudatlan állapotban az élet és a halál mezsgyéjén.

Hasonlóan vitás esetek sorozatából kialakult egy általánosan elfogadott jogi és erkölcsi álláspont, amire a zsidó-keresztény hagyománynak jelentős befolyása volt: nincsen olyan erkölcsi vagy jogi érv amely szükségessé tenné azoknak az eszközöknek a használatát, amelyek a beteg gyógyítása vagy kényelmének biztosítása helyett mindössze szenvedésének meghosszabbítását okozzák. Az ilyen eszközök használatát a beteg, akaratát érvényesen képviselő hozzátartozók, vagy más törvényes megbízottak jogosan visszautasíthatják még abban az esetben is, ha ennek következtében a halál várható időpontjánál hamarabb bekövetkezik. Az aktív eutanázia lehetőségét védő felfogás szerint azonban ez a döntés nem más, mint passzív eutanázia, a halál indirekt vagy közvetett eszközökkel történő okozása. Ha ez megengedhető, akkor az aktív eutanázia ellen sem lehet meggyőző érveket emelni, feltéve hogy eltekintünk a vallásos meggyőződésre épített érvektől. Ezt a következtetést tetszetőssé teszi az a tény is, hogy a kezelés visszautasítása illetve visszavonása nem teljesen egyértelmű minden esetben. Súlyos testi fogyatékossággal született gyermekek életének megmentését biztosító komplikált, terhes és költséges orvosi beavatkozás nem egyszer kapcsolódik megoldhatatlannak látszó erkölcsi vagy jogi dilemmákhoz, amiknek eldöntéséhez nem mindig elégséges a szülők kívánságára vagy jogaira való hivatkozás. A nyelésre és szabad döntésre képtelen betegek mesterséges táplálása hasonlóan nehezen megoldható kérdés olyan esetekben, amikor felgyógyulásukra már nincsen remény. Az aktív eutanázia védelmére felhozott érvelés, a halál siettetésének különböző módját látja az ilyen döntésekben, és a halál megengedése és okozása között nem lényeges, hanem csak fokozatbeli különbséget ismer el.^[5]

A nyugati világ jogrendszerében a szabad elhatározásra képes betegnek ma már megvan a joga az "elviselhetetlenül terhes" orvosi kezelés visszautasítására még abban az esetben is, ha az számára hasznosnak bizonyulna, vagy amikor annak visszautasítása egyértelműnek látszik a halál választásával. Hollandiában néhány éve már az aktív eutanázia, az orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosság is törvényesítve van bizonyos feltételek mellett. Az Egyesült Államokban a legutolsó választások alkalmával Oregon állam választói is elfogadtak egy hasonló javaslatot, aminek alkotmányosságáról a Legfelsőbb Bíróság negatív döntést hozott és így annak életbelépést hosszú időre felfüggesztette. Legújabban az Ausztrál államszövetség egyik tagállama is beiktatott egy törvényt, mely a hollandiaihoz hasonló. Ettől a fejlődéstől igyekszik elhatárolni magát az egyház a fent összefoglalt hagyományos vallás-erkölcsi tanítással. Az orvostudomány jelenlegi lehetőségeit és problémáit is figyelembe véve ez a hagyomány azonban pontosításra szorult. Ezt tette az eutanáziáról 1980-ban kiadott vatikáni nyilatkozat, valamint a már idézett 1995 március 25-én kiadott pápai körlevél.

Amint ezt már kifejtettük, az Egyház eutanáziára vonatkozó álláspontja az élet, a halál és a szenvedés értelmében gyökerezik. Mivel a szenvedés és a halál a bűn következtében lépett be életünkbe, a szenvedés mértékének enyhítése, valamint a halálveszély elleni védekezés egyúttal a bűn elleni küzdelem egyik megnyilvánulása is. Ez nemcsak megengedhető, hanem szükséges is emberi méltóságunk és cselekvőképességünk biztosítására. Valójában a keresztény okosság is azt javallja, hogy, a bennünk élő istenszeretet és hősiesség mértékének megfelelően, a szenvedést és a fájdalmat elhárítsuk magunktól, még akkor is, ha ennek közvetett, indirekt hatásaként életünk időtartama megrövidül. Amint már XII. Piusz pápa megállapította, nem a halál okozása a cél ilyenkor, hanem a szenvedés csökkentése az orvostudomány eszközeivel. Ez akkor is igaz, ha a halálveszély lehetősége a fájdalomcsillapítás következtében felmerül vagy valószínűbbé válik. Az egyházi tanításban az aktív és passzív eutanázia közötti különbség azonban nem kap szerepet, az erkölcsileg döntő tényező a szándékban rejlik. A nyilatkozat szerint az a cselekedet vagy a cselekedet elmulasztása jelent eutanáziát, mely önmagában vagy a cselekvő szándéka következtében halált okoz azért, hogy ezzel a szenvedés minden lehetőségének véget vessen. E meghatározás szerint tehát az eutanázia a cselekvő szándékától valamint a cselekedet következményétől függ. Az eutanázia tehát olyan cselekedet vagy mulasztás (aktív vagy passzív eutanázia a mai szóhasználat szerint), amelynek végső célja a halál okozása, szenvedés lehetőségének végérvényes megszüntetése céljából.

Az eutanázia eseteinek és az élet megengedett vagy kötelező védelmének pontosabb szétválasztásához azonban nem elég a halál okozására és a szenvedés csökkentésére irányuló szándék gondos megkülönböztetése. Az egyházi tanítás kihangsúlyozza azt is, hogy a szándék végrehajtásához megfelelő eszközöket kell kiválasztani. Az orvostudomány rendelkezésre álló eszközei ugyanis nem egyszer egyaránt alkalmazhatók a szenvedés csökkentésére és az élet megrövidítésére, vagy az élet és az elkerülhetetlenül velejáró szenvedés meghosszabbítására is. A keresztény meggyőződés lényege az, hogy a haldokló ember méltóságának és a jó halálnak biztosításához nincsen szükség sem a szenvedés minden áron történő elkerülésére, sem az élet feltétel nélküli meghosszabbítására. A "jó halál" keresztény értelemben vett jogát a haldokló emberi méltóságának feltétlen biztosítása jelenti. Tehát a beteg kényelmét biztosító kezelés akkor is folytatható, ha ez esetleg a beteg életét is megrövidíti.^[6] Előadódhat azonban olyan eset, hogy a rendelkezésre álló kezelésmód a halál késleltetésén és a vele járó szenvedés meghosszabbításán kívül mást eredményt nem tud biztosítani. A kezelés folytatása ilyen esetben a beteg emberi méltóságát veszélyeztetheti. Ennek elkerülésére néhány gondosan megfogalmazott irányelv is található a mai egyházi tanításban.

Mindenkinek megvan a joga és a kötelessége arra, hogy egészségét vagy életét megfelelő eszközzel biztosítsa. Az eszköz használatának azonban arányban kell állnia, egyrészt a gyógykezelés komplikáltságával, veszélyeivel, költségeivel és elérhetőségével, másrészt a használatuktól várható eredményekkel, figyelembe véve a beteg állapotát, fizikai és erkölcsi erőtartalékait. A betegnek is joga van ahhoz, hogy a helyzetéből adódó lehetőségeket kihasználva a tudományos ismeretek gazdagítását elősegítse. Tehát a legújabb és még kísérleti stádiumban lévő gyógymódokat is igénybe veheti a beteg az esetleg velük járó terhek és veszélyek ellenére is. Beleegyezésével ezeket vissza is lehet vonni, különösen akkor ha nagyon terhesnek bizonyulnak, vagy a tapasztalt hatások nem felelnek meg az orvosi várakozásnak. Ebben a döntésben a beteg, vagy a család megokolt kívánsága, valamint az orvosi vélemény egyenlő súllyal esnek latba. Az orvosi vélemény elsősorban a gyógykezelés egyéni és szociális terhei és a várható eredmény közötti arány felmérésére irányul. Senkit sem lehet azonban arra kötelezni arra, hogy túlságosan veszélyes vagy terhes gyógyító eljárást fogadjon el. Az általánosan használat orvosi eszközök elegendők az élet védelmére vonatkozó erkölcsi kötelesség teljesítéséhez. Nem tekinthető öngyilkossági tendenciának az, ha csupán ezeket veszi igénybe a beteg. Ellenkezőleg, ez a döntés egyszerűen az általános emberi adottság elfogadását jelenti, és azt a vágyat, hogy elkerülje azoknak a gyógyászati eszközöknek a használatát, melyeknek lelki, fizikai vagy pszichológiai terhei nincsenek arányban várható hatásukkal, vagy esetleg túlságosan nagy anyagi terhet okoznak a beteg, családja vagy a közösség számára.^[7]

A legfontosabb irányelv azt állítja az, hogy a halál közelségében lelkiismeretben megengedhető annak a gyógykezelésnek a visszautasítása, ami az élet nagyon is bizonytalan és terhes meghosszabbításán kívül mást eredményt nem tud nyújtani. Ilyen helyzetben csak a beteg méltóságát megillető lelki és társadalmi támogatást, valamint a kényelmét biztosító gyógykezelést kell folytatni, azt, ami hasonló körülmények között mindenkit megillet. Ennek helyes megértéséhez tudnunk kell, hogy ilyen esetben nem a kezelés megszüntetése vagy visszautasítása okozza a halált, hanem a betegség, aminek orvoslására már nincsen lehetőség.

Az 1980-as vatikáni nyilatkozat a keresztény erkölcstan fejlődésében fontos lépést jelentett több ok miatt is. Mindenekelőtt a hagyományt és az eutanázia napjainkban divatos értelmezését gondosan szétválasztotta. A különbséget nem egyedül az eszközök önmagában vett természetére alapította, hanem gondosan mérlegre tette szándékot, valamint a beteg és a családja körülményeit is. Az erkölcsi ítéletet ezeknek a szempontoknak, valamint a gyógykezelés eredményének mérlegeléséből, azok arányosságából állapította meg. Ezzel eltért a napjaikban annyira kedvelt, de alapjában véve leegyszerűsített erkölcsi gondolkodásmódtól, amely a cselekedet önmagában vett természetén és a beteg döntésjogán kívül semmi más körülményt sem hajlandó figyelembe venni.

Az itt kifejtett erkölcsi álláspont nem teszi egyértelművé az egyes esetekre vonatkozó döntést. Az ártatlan élet kioltásának hagyományos tilalma nem fedi teljesen a modern orvostudomány problémáit. Példaként említhetjük az életképtelenül megszületett gyermekek eseteit. A tüdő vagy az agykéreg nélkül megszületett gyermek életképtelen. Az így létrejött életnek kijáró védelmet nem a személy ártatlansága, hanem az életfenntartás lehetetlensége határozza meg. Az orvosi kezelés elviselhetetlen terhei sem határozhatók meg a beteg személyes erőtartalékainak figyelembe vétele nélkül. Elviselhetetlenségük feltételei tehát állandóan változó tényezőktől függnek, pontosításuk soha be nem fejezett feladat. Továbbá, nemcsak a beteg erőtartalékait, hanem a szükséges családi és az elérhető társadalmi támogatás mértékét is figyelembe kell venni. Az elhagyott magányos személy számára már az a teher is elviselhetetlenné válik, amit a figyelemmel és szeretettel körülvett betegek aránylag könnyen hordoznak. Az erkölcsi kötelesség elemzésében tehát a beteg erőtartalékait is figyelembe kell venni, melyek közösségi helyzetétől is függnek.

A hagyományos keresztény erkölcsi álláspontot tehát az épület tervrajzához lehet legjobban hasonlítani, melynek felépítéséhez az építkező gyakorlata és bölcsessége is szükséges. A gyakorlati tapasztalatra épített emberi bölcsesség, valamint a szenvedés és halál keresztény értelmezésének mérlegre tételével minden egyes esetet külön kell elbírálni. Ebben a nehéz feladatban egyenlő teher nehezedik a betegre, orvosaira, hozzátartozóira és a társadalomra is. A döntésnek, mivel az a legtöbb esetben végső és visszavonhatatlan, a nyilvánosság előtt is védhetőnek kell lennie. Ez nem jelenti azt, hogy ezek a döntések szükségszerűen megkövetelik a nyilvánosságot. Ellenkezőleg, ezek a magánszféra területére tartoznak. A politikai közösségnek érdeke azonban az élet védelme, különösen akkor amikor az törékennyé és sebezhetővé válik. Ezért szükséges az, hogy az élet szándékos kioltásának tilalmát és a kezelés visszautasításának jogát a lehető legpontosabban elhatárolja egymástól a törvényhozás. A legjobb törvényhozás is hatástalan marad azonban a végrehajtók erkölcsi integritása nélkül. Ennek biztosítása már nem a törvényhozás feladata, hanem az istenhitben gyökerező erkölcsi nevelésé. Ha más okunk nem is lenne erre, már csak ezért is határozottan vissza kell utasítanunk tehát a valláserkölcsileg semleges nevelés társadalmi elfogadhatóságát.

Befejezésül vessünk fel még egy kérdést. Mi a szerepe a zsidó-keresztény valláshagyománynak az eutanáziára vonatkozó esetleges törvény megfogalmazásában? Mennyiben tekinthető az itt felvázolt erkölcsi tanítás irányadónak egy szekularizált társadalom jogi eszmecseréjében?

A mai szóhasználat általában nem fordít elegendő figyelmet az aktív és passzív eutanázia közötti különbségre. Az eszközök és a következmény hasonlósága azonban nem teszi hasonlóvá a döntések erkölcsi értékét olyan esetekben amikor a cselekvő szándéka nem azonos. Ennek az erkölcsfilozófiai megállapításnak a helyességére figyelmeztet a felvázolt álláspont. Ez ugyanis elítél minden olyan cselekvésmódot, amelynek végső célja nem a szenvedés csökkentése hanem a szenvedő életének kioltása. Az aktív és passzív eutanázia közötti különbségtétel használatát éppen azért kerüli el, hogy a cselekvő szándékának fontossága ne szoruljon háttérbe. A törvényhozás szempontjából fontos azt is szem előtt tartani, hogy a "passzív eutanázia" elvben nem ütközik a zsidó-keresztény valláshagyománnyal. A gyakorlat törvényes szabályozása azonban kívánatos lenne, lényegében azért, hogy az általánosan elfogadott erkölcsi és a jogi feltételek minden ilyen döntésben biztosan megkapják a nekik járó szerepet. Ezzel a visszaélések veszélye csökkenthető lenne és a döntés hozatalában a következetesség is jobban érvényesülne.

A "jó halál" hagyományos fogalmának is van szerepe a modern eszmecserében. Nem várhatjuk azt, hogy agnosztikus vagy hitetlen polgártársaink a halálban az "örök élet kapuját" lássák. Az a tény azonban, hogy a hagyomány megkülönböztetett közösségi fontosságot tulajdonít az eseménynek emlékeztet arra is, hogy az nem teljesen magánügy. A haldokló sebezhetővé válik, méltóságának védelme tehát közös érdek, mivel mindenkinek szembe kell majd nézni ezzel a helyzettel. Ebben kétségtelenül mindannyian egyetértünk. A haldokló emberi méltóságát azonban nem a halál-választás szabadsága, hanem körülményének emberiessége biztosítja a zsidó keresztény meggyőződés szerint. A körülmények fontosságát senki sem vonja kétségbe. A vita a halál választásának és a választással való együttműködés megengedhetősége körül forog. A gyógyíthatatlan beteg számára jobb a halál, mint az értelmetlen és meg nem szüntethető szenvedés; állítja az aktív eutanázia védelmében leggyakrabban használt érv, amely valójában a következmény helyességével igazolja a cselekedetet. A szenvedés tapasztalatára épített retorika azonban gyakran elfelejtteti velünk azt, hogy a halálról nincsenek tapasztalataink. Egyszerűen nem tudjuk, hogy mi van a halál után, tehát nem bizonyítható az sem, hogy a betegnek valóban jobb-e a halál mint a könnyíthetetlen szenvedés türelmes elviselése. Ezért a kérés végrehajtásának erkölcsi helyessége sem bizonyítható. A halál utáni valóság elfogadásához hitre van szükség. Ennek híján a halál utáni helyzetre épített érvek alaptalanok. Mindenestre a bennünk élő ösztönös halálfélelem a hagyományos szemléletet támasztja alá. Ebből a tapasztalatból csak az a következmény vonható le, hogy számunkra a halál minden formájában megalázó és embertelen, az mindig magán viseli a büntetés jellegét. Csak az örök élet tekinthető az emberhez méltónak állítja az emberiség kollektív memóriáját kifejező vallásos meggyőződés. így, ha nem is válik mindenki számára elfogadhatóvá a vallásos meggyőződésre alapozott álláspont, legalább annyit remélhetünk a véleménykülönbségeket felölelő párbeszédtől, hogy érthetővé válik vallásos embertársaink félelme egy olyan társadalmi rendszerrel szemben, amelyben a halál okozása segítséget jelenthet, amelyben a fájdalom és a szenvedés enyhítése a szenvedő személy megsemmisítésével is lehetségessé válik.

Mi következik Hollandia után?

A nyugati társadalmi hagyományok az emberölésnek csak három nyilvánosan ellenőrizhető esetét engedik meg: amikor azt a saját vagy mások életének védelme kikerülhetetlenül szükségessé teszi, és amikor azt az "igazságos" háború, vagy a halálbüntetés végrehajtása megkívánják. Ezekben az esetekben is szükség van azonban bizonyos előre megállapított feltételek megvalósulására, amelyek egyrészt bizonyítják azt, hogy a közösség érdekeit más kevésbé radikális eszközzel nem lehet biztosítani, és másrészt az emberölést előre megállapított korlátok között tartják. Végső fokon az önvédelemből történő emberölést is ezek a feltételek teszik jogilag és erkölcsileg elfogadhatóvá.

Ezek az engedmények azonban napjainkban jelentősen leszűkültek. A halálbüntetés eltörlése a civilizált társadalmi élet egyik feltételévé vált, és azt nemzetközi egyezmények egyre határozottabban sürgetik. Az is bebizonyult, hogy az emberiség jövőjének biztosításához nem a háború igazságossága, vagy a hadviselés módjának korlátozása, hanem annak feltétel nélküli elkerülése szükséges. Ezért dicsérte már a második vatikáni zsinat is azoknak a magatartását, akik jogaik védelmében csak olyan eszközöket használnak, melyek a gyengébb fél számára is elérhetők. Az emberi élet feltétel nélküli védelme tehát a modern társadalmi béke és fejlődés legfőbb céljává vált. Eljön talán az a korszak is, amikor a béketűrés evangéliumi tanácsa nem pusztán utópisztikus eszménykép lesz.

Az aktív eutanázia törvényes elfogadására irányuló igyekezet ellentétben áll ezzel a fejlődéssel. Ennek az ellentétnek az összetevőit vizsgáljuk meg röviden ebben a tanulmányban. A "halálba segítés", vagy "irgalmas emberölés" gyakorlatának törvényes elfogadása (a szabad beleegyezéssel vagy anélkül végrehajtott aktív eutanázia) az emberi élet kioltásának olyan új formáját jelenti, amely az eddig elfogadottakkal ellentétben magán jellegű, tehát törvényes eszközökkel lényegében nem korlátozható és a társadalom számára ellenőrizhetetlen. A modern háborúkból és a liberális individualista társadalmi rendszerből leszűrt tapasztalat viszont azt bizonyítja, hogy még az emberölés nyilvánosan ellenőrzött eseteiben is gyakorlatilag lehetetlenné válik a pusztítás előre megállapított, azaz törvényesen szabályozott korlátozása. így tehát amit eredetileg a közösség érdekében engedtek meg, az annak megvalósulása számára a legnagyobb veszéllyé válhat. Még inkább áll ez az emberölés olyan eseteire, amikor az ölés feltételeit és körülményeit csupán az ellentétben álló felek magánjellegű megjegyezése korlátozza. Az ilyen megegyezés tág kaput nyit a visszaélésekhez. Ez magyarázza meg azt a tényt, hogy legtöbb civilizált ország már a múlt században eljutott a magánjellegű emberölés minden formájának, például a párbajnak vagy a vérbosszúnak a tilalmához.

Az aktív eutanázia Hollandiában törvényesített formája és minden hasonló törvényjavaslat, melyet én ismerek, magánjellegű megegyezésen alapul. A döntésre képes, még nem feltétlenül haldokló, de gyógyíthatatlan beteg ismételt kérésének engedve és egy másik orvos egybehangzó véleménye alapján a halált okozó, vagy lehetővé tévő orvosi segítség megengedetté válik, vagy legalább is nem esik a büntető törvénykönyv gyilkosságra vagy az öngyilkosság elősegítésére vonatkozó szankciói alá. Van olyan törvényjavaslat is, melyben a döntésre képtelen beteg beleegyezését a közvetlen hozzátartozó döntése helyettesítheti. A törvényes hatóság kizárását a halálhoz való személyes joggal, vagy a magánszféra sérthetetlenségével indokolják, az orvosi közreműködést pedig a beteg érdekeinek védelmére, a szenvedéseinek megszüntetésére vagy megelőzésére irányuló szándékkal különböztetik meg a gyilkosságtól vagy az öngyilkossághoz adott segítségtől. Ezt a körülményt nem egy olyan joghatóság is figyelembe veszi, amelyben az aktív eutanáziát a törvény tiltja. Ezért az ilyen esetekben megindított büntető eljárás nem ritkán felfüggesztett vagy lényegesen enyhített ítélettel végződik. A jelek arra utalnak tehát, hogy a mások életének kioltásával gyakorolt abszolút hatalom, amit a történelem tragikus tapasztalatai miatt már régen megtiltottak, ha nem is megengedetté, de legalább többé-kevésbe megbocsáthatóvá válik napjainkban. Ebbe az irányba halad a kanadai szenátus által előkészített törvényjavaslat is, amely a kezelés-visszautasítás jogának elismerése mellett azt is javasolja, hogy az "irgalmas emberölés" váljon a büntetőjog megkülönböztetett kategóriává, amelynek elkövetéséért enyhébb büntetést szabjanak ki. A javaslatot előkészítő bizottság tagjai 5:2 arányban szavaztak a szándékolt aktív eutanázia legalizálása ellen, és 4:3 arányban ellenezték az öngyilkossághoz adott orvosi segítséget. ^[8]

Szociológiai felmérések és népszavazások eredményei arra utalnak, hogy a második világháború ötvenedik évfordulójának megünneplése nem szükségszerűen hozza magával az abból leszűrt tapasztalatok felelevenítését. A két világháború között az eutanázia mozgalom jelentős tért nyert a nyugati társadalmi és politikai életben. Ennek volt az eredménye a náci eutanázia törvény is, amely az "életre nem méltó" (Lebesnunwerten) szellemileg vagy fizikailag fogyatékos német állampolgárok százezreinek orvosi segítséggel végrehajtott kivégzéséhez, és végül a "fajidegenek" millióinak a lemészárlásához vezetett. Derek Humphry, az aktív eutanázia jól ismert apostola, helyesen jegyezte meg, hogy a nürnbergi háborús bűnperek "gyakorlatilag megbénították az eutanázia mozgalom kulturális és politikai kibontakozását a háború után".^[9]

ötven év távlatában ezek a tapasztalatok azonban elhomályosodtak. Washington államban 1991-ben a szavazók 46%-a támogatott (54%-os ellenszavazattal szemben) egy törvényjavaslatot, amely megengedte volna az orvosi segédlettel végrehajtott öngyilkosságot és az aktív eutanáziát is. A választások előtti felmérések egyike azt mutatta, hogy a szavazók 67%-ának kedvező véleménye volt a javaslatról. Két évvel később a szomszédos Oregon állam szavazói el is fogadtak egy hasonló törvényt, amelynek érvénybe lépését csak a legfelsőbb bíróság akadályozta meg, mivel azt alkotmányellenesnek ítélte. A Harvard Egyetem Közegészségügyi Fakultásának felmérése szerint az Egyesült Államok lakosságának 64%-a helyesli az eutanázia lehetőségét a halálos kimenetelű betegségben szenvedők számára. Ez az arányszám a 35 év alattiak esetében 79%-ra növekszik. A felmérésből az is kiderült, hogy a katolikusok 71%-a is elfogadja ezt a lehetőséget.^[10]

Az aktív eutanázia és az öngyilkossághoz adott segítség lehetőségét általában visszautasítják az orvoskamarák. Az egyik befolyásos amerikai orvosi lapban azonban már 1988-ban megjelent egy cikk, melyben tizenkét fontos egészségügyi központ vezető orvosai közül tízen az öngyilkosság segítésének lehetősége mellett törtek pálcát: "Két társunk kivételével úgy véljük, hogy az ésszerű megfontolásból fakadó öngyilkossághoz adott orvosi segítség nem tekinthető erkölcstelen cselekedetnek halálos kimenetelű betegség esetén." Az aktív eutanázia lehetőségét azonban továbbra is visszautasították, meglepő okra hivatkozva: Az adott szociális légkörben "...sokkal nagyobb valószínűsége van a büntetőeljárásnak aktív eutanázia végrehajtásáért, mint az öngyilkossághoz adott segítségért."^[11] Egy évvel előtte még nagyon éles kritikát kapott egy másik orvosi lap azért a névtelen cikkért, amelyben egy gyakorló orvos leírta, hogyan okozta egy fiatal gyógyíthatatlan rákbeteg halálát, kérésének engedve, túladagolt morfiummal.^[12]

Hippokrates óta a nyugati orvos-szolgálat a páciens életének kioltását az orvosi hivatás elleni legsúlyosabb véteknek tekintette, még akkor is ha az a beteg kérésére történt meg, hangoztatták a kritikusok. "Az orvosok és orvosetikusok generációi napjainkig rendületlenül ragaszkodtak a felesleges kezelés visszavonása (a halál beálltának megengedése), és az élet szándékos kioltása közötti különbséghez."^[13] León Kass véleménye szerint ennek a felfogásnak a megváltozása mögött a személyes autonómiáról kialakított meggyőződés áll, mely szerint mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy sorsát, életét és halálát is, saját kezében tartsa. Ezért nemcsak a kezeléshez adott jól értesült beleegyezés tartozik a beteg jogai közé, hanem életének visszautasítása is. A döntéshozatal szabadsága fontosabb az életnél. A szólam retorikai ereje elfelejteti velünk azt a tényt, hogy a szabadság gyakorlása feltételezi a létet. önmagában vett ellentmondás tehát azt feltételezni, hogy a személy szabadsága megvalósulhat létének megszüntetésével.^[14]

A hagyományos felfogás megváltozását az élet "minőségéről" kialakult szemléletmód is elősegíti. A betegség vagy a gyógyítás terhei elviselhetetlen súllyal nehezedhetnek a betegre vagy az orvosára, a küzdelem további folytatása tehát elveszíti értelmét. A beteg életében bekövetkezett "minőségi romlásra", amikor már más orvosi eszköz nem áll rendelkezésre, csak egy lehetséges válasz marad: a beteg megszüntetése. Ilyen esetekben valójában nem a szabad döntés gyakorlása, hanem a szenvedés terhétől való megszabadítás, a beteg iránti szánalom látszata késztet a végső lépésre. A beteg érdekében kioltható az az élet, amit már nem érdemes élni, aminek a terheit már nem lehet elviselni.^[15]

A kijelentés mögött rejlő fogalomcsúsztatást megint csak elfedi annak retorikai ereje. Lényeges különbség van a szánalom kifejezése, és az élet értékére vonatkozó ítélet között. A szenvedő iránti szánalmat ki lehet így is fejezni (noha nem a legszerencsésebb módon): "én szívesebben meghalnék, minthogy így éljek". Ez koránt sem jelenti azt, hogy "az ilyen életnek nincsen értéke, vagy értelme, hogy annak megszüntetése lehetséges, kívánatos vagy éppen dicséretre méltó". Ha az élet nem alapvető adottság hanem szabad választás eredménye lenne, a nagyfokú szenvedés láttára mondhatnánk azt, hogy ilyen életet senki sem kívánhat magának vagy másnak. Mindebből azonban nem következik az, hogy mindenki értéktelennek tekintené és visszautasítaná saját életét akkor, ha ugyanilyen fokú szenvedéssel lenne az is megterhelve. Az utóbbi esetben ugyanis a ki nem mondott feltevések megváltoznak. A nem-kívánatos életmód nem egy a lehetséges alternatívák között, hanem az egyetlen, az én létezésem hordozója. A meg nem fogalmazott kérdés ebben az esetben nem az, hogy ki szeretne szenvedéssel terhelt életet élni, hanem az, hogy visszautasítsam-e az egyetlen életet, amivel rendelkezem? Visszautasítsam-e saját magamat, létezésemet? Az élet értelmének kérdését ugyanis nem lehet felvetni akkor ha az nincsen. A személy létezése olyan alapvető adottság, amit semmi más kérdésfelvetés nem előzhet meg. Hasonlóan téves feltevésre, és pusztán érzelmi reakciókra alapul az a gyakran hangoztatott kijelentés is, hogy a gyógyíthatatlan és súlyosan szenvedő beteg számára jobb a halál, mint az élet további folytatása. A halálról nincsen tapasztalatunk, ez a tény független minden vallásos meggyőződéstől is. A halál következményeire épített megokolásnak tehát nincsen tapasztalati alapja.

Hasonlóan, az orvos szempontjából is lényeges különbség van két hozzáállás között: "látom mennyire szenved betegsége terhei miatt, engedje meg hogy könnyítsek helyzetén valamilyen orvossággal"; vagy "látom mennyire szenved, engedje meg, hogy könnyítsek helyzetén azzal, hogy életét kioltom". Mivel magyarázható az, hogy csak az első magatartásmódot lehet összeegyeztetni a hippokratesi hagyománnyal? A második megoldás ugyanis sokkal biztosabban megszabadítja a beteget szenvedésétől. A hagyományos etika miért nem hajlandó tehát megengedni azt, hogy az orvos megölje betegét? A tilalom fenntartása mögött ugyanazok az érvek rejlenek, melyek a halálbüntetés ellen szólnak. Noha a bűnöző kivégzésével lehet legbiztosabban megakadályozni azt, hogy újabb bűncselekményeket kövessen el, mégis kivégzésének elkerülése a helyesebb megoldás. Emberölés ugyanis egy sajátosan végérvényes lépés. Ezzel a lépéssel nem embertársunk létét befolyásoljuk, jobbá, vagy rosszabbá téve azt, hanem magát a létet szüntetjük meg. Végérvényes és visszavonhatatlan eredmény ez, mellyel nemcsak a bűnözés lehetőségének vetünk véget, hanem a személy beteljesülésének, képességei megvalósulásának, annak a lehetőségnek, hogy életével valami újat és jobbat kezdjen. A szenvedés megszüntetésének és a büntetésnek közös határa van: a személy létének tiszteletben tartása. A személy létezése nélkül mindkét igyekezet elveszíti célját és értelmét. Nem az igyekezet hatékonysága adja meg ugyanis értékét és értelmét, hanem annak a személynek az értéke és méltósága, akin segíteni akarunk.^[16]

Lényegében ugyanez a válasz James Rachel sokszor hallott érvére is. Az aktív és passzív eutanázia között szerinte nincsen lényeges különbség. Ha "...egy orvos megengedi a beteg halálát szenvedésére való tekintettel, erkölcsileg ugyanabba a helyzetbe kerül, mintha egy injekcióval halálát okozná". A második megoldást "...valójában a passzív eutanáziával szemben előnyben kell részesíteni", mivel az megrövidíti a beteg szenvedését.^[17] Ezt a véleményt a nagy befolyást élvező lap szerkesztői napjainkig védik.^[18] A halál szándékos okozása és haszontalan kezelés visszavonása között azonban a lényeges különbség nem a következményben rejlik, hanem a beteggel kialakított kapcsolat természetében. A haszontalan kezelés visszavonása esetén nem az orvos, hanem a betegség öli meg a gyógyíthatatlan szenvedőt. A halál szándékos okozása esetén az orvos, vagy a beteg barátja, a beteg beleegyezésével vagy anélkül végérvényes és visszavonhatatlan döntést hoz a szenvedő személy nevében. Nem a szenvedést, hanem életét, emberi mivoltát szünteti meg. Ebben a döntésben nemcsak a másik személy fölött gyakorolt hatalom korlátlansága kifogásolható, hanem a visszaélések lehetőségének veszélye is. Valóban olyan betegről van-e szó, aki belefáradt életének terheibe, vagy olyanról, akinek a gondozásába hozzátartozói fáradtak bele? Ha az aktív eutanázia társadalmilag elfogadottá vált, mennyire biztosítható a beteg szabad választásának lehetősége, különösen ha nem kíván mások terhére lenni?

A liberális individualista kultúrfelfogás torzító tükrén keresztül a halál választása és a hozzá szükséges segítség biztosítása egyéni jognak tűnik, melynek gyakorlása a magánszféra megsérthetetlen területére tartozik. Nem más ez mint annak az jogos igénynek a végső megvalósítása, hogy sorsunkat kizárólag a saját kezünkben tartsuk. Ennek a felfogásnak a torzítottsága csak akkor válik kétségtelenné, ha a gyakorlat társadalmi ramifikációját is figyelembe vesszük, mondja Daniel Callahan. Az eutanázia nem azonos a testünk feletti autonómia vagy a kezelés-visszautasítás jogának a gyakorlásával. Ezzel a radikális lépéssel "..az emberi élet emberkézzel történő kioltásával az erkölcsi élet egészen más területére lépünk".^[19] A gyógyító kivégzővé válik, a haldoklás magánjellege megszűnik, és a társadalom életében megengedett életpusztítás határai ellenőrizhetetlenül kitágulnak. A halált hozó döntést ugyanis nem lehet többé közmegegyezéssel elfogadott feltételekkel szabályozni. Ha az öngyilkosság személyes joggá válik nem lehet világos határvonalat húzni a szabadon meghozott vagy több kevesebb nyomás következtében megszületett döntés között. Ha a közösségnek nincsen ellenőrző szerepe, akkor a törvényes feltételek megtartására nincsen biztosíték. Az elviselhetetlen szenvedésnek nincsen elfogadott mértéke. A megölendő személy szenvedése "szubjektív ... és a kívülálló számára megragadhatatlan tényező." Ha az eutanázia lehetőségének az alapja a személyes szabadság tisztelete és a szenvedés elviselhetetlensége, akkor "annak jogát" és a végrehajtásához szükséges segítséget senkitől sem lehet megtagadni. Legyen a betegség gyógyíthatatlan vagy nem, legyen a beteg döntésre képes vagy arra képtelen, a "halálba segítés" első tekintetre irgalmasnak látszó lehetősége a társadalom leggyöngébb és legsebezhetőbb tagjait fenyegető és előre kiszámíthatatlan veszéllyé válik.

A probléma gyökere az eutanáziára vonatkozó erkölcsi feltevés logikai pontatlanságában rejlik: jogunk van úgymond ahhoz, hogy sorsunkat saját kezünkben tartsuk és az orvosok irgalmát igénybe vegyük ennek a jognak a gyakorlásában, amikor az élet elviselhetetlenné, vagy méltóságunkkal összeegyeztethetetlenné válik. Ha ez így van, korlátozhatjuk-e annak gyakorlását gyógyíthatatlan betegekre, anélkül, hogy a személy autonómiáját meg ne sértenénk? Ha az orvos megölheti azt a beteget, akinek az élete a szenvedés miatt elvesztette az értékét, akkor miért ne tehetné meg ugyanezt a döntésre már képtelen beteggel is?

Ha a szenvedéstől való megszabadítás válik az orvosi szolgálat legfőbb feladatává, figyelmeztet Daniel Callahan, akkor a társadalom életét és tagjainak személyes biztonságát újabb és előre pontosan meg nem állapítható vagy korlátozható veszélyek fogják fenyegetni. Túlságosan nagy tehát az eutanázia társadalmi kockázata: "az ölés ragályos betegség, ha annak lehetőségét rászabadítjuk a társadalomra, nehéz lesz annak megálljt parancsolni".^[20]

Erre hivatkozva utasította vissza az eutanázia és az öngyilkossághoz adott segítség törvényesítését a kanadai katolikus püspökkari konferencia is. Ez az igyekezet a beteg szabadságának és autonómiájának eltúlzásában gyökerezik. Méltóságunk gyökere valójában a szeretetre való hivatottságunkban és a szeretetadásra való képességünkben rejlik. "

Ez a méltóság nem az akarat gyakorlásában, nem is az élet minőségében, hanem az egymáshoz kötő kapcsolatok felismerésében valósul meg, abban a képességben hogy együttérzést tudunk kifejezni és elfogadni. Ennek a képességnek az elvesztése aláásná a társadalom kötelékeit és nagyon is veszélyeztetné a közösségen belüli helyzetünket. Csak úgy biztosíthatjuk a társadalmi élet manapság sok oldalról fenyegetett békéjét és biztonságát, ha biztosítjuk ennek a sokszor nagy áldozatokat követelő de igazán emberi együttérzésnek a hatékony szerepét egyéni és társadalmi életünkben is.^[21]

A HELYZET-FELMÉRÉS:

A Vatikáni zsinat több mint harminc éve 1962. október 11-én kezdődött. XXIII. János pápa nem hittitkok megvitatására hívta azt össze, hanem azzal a céllal, hogy az egyházi gondolkodásmódot megváltoztassa, vallásos öntudatunkat kitágítsa. Amint mondta:

Belső megújulásra van szükség; a hittitkok megőrzése és azok időszerű bemutatása két különböző feladat. A második feladat megvalósítása volt a cél, elsősorban pasztorálos zsinatot akart.

Az idők jeleinek felismerését kívánta lehetővé tenni a célból, hogy a hagyományt a mai világnak korszerűen és érthetően tudjuk átadni.

OPTIMISTA EMBER VOLT: Nem kedvelte a bürokráciát a Vatikánban sem. Valójában a vatikáni adminisztráció csak II. János-Pál pápa kormányzása alatt éledt újjá. A Zsinati atyáknak egy alkalommal a következőket mondta:

Pasztorálos hivatalunk gyakorlásában sajnos időnként meg kell hallgatnunk azokat is akik, noha égnek a buzgóságtól nem rendelkeznek a józanság elegendő mértékével. Ebben a modern világban nem látnak semmi mást csak romlást és hamisságot. Azt állítják, hogy a mi világunk, múlt korszakokkal összehasonlítva, egyre rosszabbá válik; és úgy viselkednek mintha semmit sem tanultak volna a történelemből, ami az élet tanítómestere. hogy viselkednek mintha előző zsinatok alkalmával minden a keresztény eszmék és élet győzelmét és a vallás szabadságát szolgálta volna. úgy érezzük, hogy nem értünk egyet a sötétlátás prófétáival, akik csak szerencsétlenséget tudnak jósolni, mintha elérkezett volna már a világ vége.

EZ A GONDOLKODÁSMÓD MA IS ÉL KÖZÖTTÜNK, EZ A MAGATARTÁS NÉPSZERŰ, KÜLÖNÖSEN AZ ERKÖLCSI ÉLET TERÜLETÉN

Mintha semmi jó nem történne, mintha csak elmúlt tapasztalataink adhatnák meg az egyetlen alapot az erényes élet modern keretek közötti gyakorlatára.

A ZSINAT ELJÁRÁSMÓDJÁRÓL IS GYAKRAN MEGFELEDKEZÜNK

az a különböző keresztény hagyományok és álláspontok meghallhatására és összehangolására törekedett. Ennek ellenére, vagy éppen ezért majdnem mindig egyhangú döntésre jutott.

AZ ERKÖLCSTANRÓL NEM ADTAK KI KÜLÖN DOKUMENTUMOT, de kihangsúlyozták, hogy különleges figyelmet kell szentelni megújításának, az erkölcstani kérdések tárgyalásában vissza kell térni a szentírási alapokra.

1. A Zsinat utáni kezdeti igyekezet rengeteg közhelyet és üres frázist produkált: felelős, autentikus, érett, kapcsolatokra épített, összefüggésekre alapozott, ideiglenes jellegű, a szeretet az egyetlen törvény, a körülmények által megszabott lehetőségek, a pszichológiai háttér; újabban a kulturális keretek, vagy a Megtestesülésben gyökerező erkölcsi rend, etc.

2. Az első eredmény vélemények megoszlása és az ellentétek kiéleződése volt, minden bokorban az "új erkölcsiség botrányát" láttuk vagy kerestük. Aki keres talál, ehhez nem kellett nagy igyekezet, különösen a szexuális etika terén. A KULTURÁLIS átalakulás és a szexuális forradalom ugyanis a Zsinattal egyidőben zajlott. A szexuális forradalomnak csak az AIDS felfedezése vetett véget. Ez a folyamat minden hagyományos magatartásmódot és értékszemléletet kétségbe vont.

3. A mai napig is megvannak ezek az ellentétek; ha valami, akkor az erkölcsfelfogás eltérései kiéleződése az ami jellemzi a Zsinat utáni Egyház belső életét. Ennek egyik következménye, hogy nemcsak Charles Curran nevét ismeri mindenki, hanem olyanokét is, akik különben nem lennének említésre méltók.

A "HARCOS FUNDAMENTALIZMUS" korában élünk; a magzatelhajtás, az AIDS elleni védekezés megfelelő módszerei, homoszexualitás, a nők helyzetének kérdése az Egyházban, megannyi ellentéttel feszült kérdéssé vált napjainkban. Az ellentétek kiéleződése egyébként jellemző sok más keresztény közösség életére is. A vigasztaló jelet abban lehet látni, hogy amíg ez az ellentét az egyházkormányzatra egyre jellemzőbbé válik, addig a fundamentalista irányzat és a vita is csak a hívek kis csoportját érinti csupán. A hívek nagy többsége nyugodtan éli vallásos életét a Zsinat óta megújult, vagy megújuló Egyházban. A sok vita és feszültség az Egyház belső életerejét bizonyítja végső fokon.

4. Az úgynevezett RATZINGER REPORT jó példája a Zsinat utáni pesszimizmusnak. 1984-ben a kardinális a zsinat utáni időszakot a fokozatosan előrehaladó dekadencia korszakának nevezte. Több problémát is kiemelt a bíboros: házasság előtti szexuális aktivitás, szexuális önkielégítés, elváltak és újra házasodottak szentségekhez engedése, homoszexualitás, stb.

a) Véleménye szerint az ALAPPROBLÉMA: a cselekedetek önmagában vett jóságának vagy rosszaságának tagadása. Az a felfogás ami szerint azok erkölcsi értékét kizárólag a cselekedet jó és rossz következményeinek, kárának és hasznának az aránya szabja meg.

b) Valójában az isteni teremtés rendje magában hordozza az erkölcsi szabályokat. Az ember számára tehát, mivel a teremtett világhoz tartozik, a (fizikai értelemben vett) saját természete tartalmazza ezeket az eltörölhetetlen szabályokat.

c) Szerinte a krízis gyökere a zsinat utáni vitára megy vissza: van-e sajátosan keresztény jellege az erkölcsi normáknak. Tévesen sokan nemmel válaszoltak erre. Mivel a Tíz Parancs így elvesztette alapvető természetét és irányadó szerepét, az erkölcsi cselekedet irányításához nem maradt más, mint a cselekedet céljának és következményeinek racionális kiértékelése. A kinyilatkoztatott erkölcs helyét racionalista erkölcs vette át. Az objektív erkölcsi rendet szubjektivizmus cserélte fel. Ez került ellentétbe a tanító hivatallal, aminek visszautasításával káosz következett be.

A riportra II. János Pál azt mondta, hogy ebben az írásában a bíboros csak a saját véleményét képviseli.

5. Ami valójában összeomlott az a klasszikus világfelfogás volt, az a változatlan merev rendszer amibe a valóságot bele akartuk kényszeríteni, és amire hivatkozva elzárkóztunk azoktól az erőktől, melyek a modern világot formálták: fuga saeculi

B. A MAI KERESZTÉNY ERKÖLCSFELFOGÁS JELLEGZETESSÉGEI:

A hívő a világban akar maradni, és annak keretei között akar hitéről tanúságot tenni. így akarja a világot átformálni; nem elzárkózni akar a világtól, hanem abba teljes jogú polgárként be akar kapcsolódni. (cf. Gaudium et Spes) A Zsinat visszavezette az Egyházat a világba, beleillesztette a történelem folyamatába. A világ keresztény szemlélete az a friss levegő, amit XXIII. János hozott életébe.

1. A legalizmus elutasítása: "a törvény megtartása üdvözít", struktúrák, szabályok az Evangélium elé kerülnek. A jó nem az Isten szeretetében, nem is az önmagunkról való feltétlen lemondásban, hanem a szabály megtartásában a cselekedet struktúrájában és az egyházi tanításnak való engedelmességben gyökerezik. A Galata levél lelkületének az ellentéte ez. Farizeizmus: kiérdemeljük a megigazulást a szabályok megtartásával. A "sabbath" az Isten és az ember közé kerül. A vallásos magatartás külső jelei, ruházat, böjtök, imádságok, vasárnapi misehallgatás kimerítik az evangéliumi felszólítást, hogy mondjunk le magunkról mindenben és kövessük a megfeszített Krisztust. Tipikusan farizeusi kérdés: meddig lehet elmenni mielőtt halálos bűn lesz magatartásunk eredménye. Természetesen szükség van ezekre a szempontokra is, de ha ezekben merül ki a keresztény erkölcsi élet, akkor az nagyon is ellaposodott.

A Zsinat szellemét világosan tükrözi VI. Pál böjtre vonatkozó apostoli konstitúciója: Penitemini.(1966, Febr.17) Ebben leszögezi a pápa, hogy a böjtölés lényege nem merül ki a konkrét böjti előírás megtartásában, hanem megköveteli a penitencia lelkületét is, a keresztre feszített Krisztus feltétel nélküli követését is. Aki ezt utasítja vissza az nem méltó Krisztushoz. A specifikus előírások feltételesek, kötelezőek amennyiben nem akadályozzák meg a nagyobb jó elérését, amennyiben lehetségesek; azoknak csak a gyökeres figyelmen kívül hagyása képezi a súlyos bűn tárgyát. A közös penitenciának is megvan a helye ez erkölcsi életben, összetartozásunkat és bűntudatunkat fejezik ki. A vasárnapi misehallgatásnak is ez a szerepe, aki nem jár misére, az nem tarthat igényt egyházi tagságra. A misehallgatás kötelességét is megelőzi annak fontossága, hogy megértsük mit jelent Istent ebben a világban közösen imádni.

2. Az erkölcsi élet mélysége: a halálos/bocsánatos bűn kategóriái nem adnak teljes képet magunkról lelkiismeretünkben: a puszta cselekedetet vizsgálva arra a következtetésre juthatunk, hogy egyik óráról a másikra a halálos bűn állapotából a kegyelem állapotába helyezhetjük magunkat. Ezt mindig nehéz volt elfogadni, különböző distinkciókkal próbáltuk a kérdés élét elvenni, de megmaradt az a tudat bennünk, hogy az üdvösség és kárhozat állandó drámájával küzdünk, egyik nap vagy pillanat az egyik oldalon talál bennünket, a másik a másik oldalon.

NEM EZ A TAPASZTALATUNK PÉLDÁUL A HÁZASÉLETTEL: a szeretet lényege a személyes önátadástól függ, az adja meg a házasság szexuális megünneplésének is az erkölcsi értékét. A szeretetben összeforrott házasság nem bomlik fel máról holnapra. A felbomláshoz emberileg az kell, hogy a hűtlenség, a szeretetlenség sorozatos cselekedetei lassan eltávolítsák a feleket egymástól. Senki sem lesz orvos, mérnök egyik napról a másikra, Mindehhez idő kell és koordinált igyekezet. így vagyunk az Istennel való kapcsolatban is. Az emberi szabadság ugyanis két síkon fejeződik ki:

a) a választás síkján, ahol mindig korlátokba ütközünk. Ezen a síkon Isten például soha nem gyakorolja szabadságát, és mi sem leszünk szabadok ilyen értelemben a mennyországban, mivel ott nem lesz szükségünk a lehetőségek közötti választásra. Ez a szabadság a felszínen mozog csak, befolyásolja de nem határozza meg a mélyebb értelmű szabadságot.

b) az elhatározás síkján, ahol a konkrét lehetőségeken túl szabadon kitűzünk magunknak egy célt, egy személy szeretetét, egy eszmény szolgálatát, az Isten szeretetét. Ez az elhatározás össze van kapcsolva, de nem függ konkrét választásoktól. Nem tudjuk megmondani, hogy mikor estünk szerelembe valakivel, mikor kaptunk papi vagy szerzetesi hivatást. Azt tudjuk hogy mikor határoztuk el magunkat a házasságra, vagy a papi szolgálatra, de a hivatás, a szerelembeesés, az öntudatunk mélyén történik. Azon a szinten, ahol az Isten szeretetét elfogadjuk, vagy azt bűnnel visszautasítjuk. Az öntudatnak ez a legmélyebb szintje, melyet fogalmi ismereteink segítségével nem tudunk teljes biztonsággal feltárni. Ezért tanítja például az Egyház, hogy a kegyelem állapotáról csak "erkölcsi biztosságot" tudunk magunknak szerezni.

c) A szabad elhatározást egyetlen konkrét választás sem fejezi ki vagy valósítja meg teljesen. A házassági lekötelezettség megvalósítása, egész életet követel. Ennek a projectnek vannak csúcsélményei, vagy tragikus eseményei, de csak egy hosszabb idő alatt lehet lemérni őszinteségét, teljességét. Istennel is így állunk. Ha őszintén szeretjük, akkor megtaláljuk szeretetünk megfelelő kifejezését, de ha nem szeretjük, nem használ a gyónás, a bőt, a misehallgatás. Ha szeretetem nincsen, mondja azt. Pál, akkor a sok igyekezet nem használ semmit sem.

d) Lényeges változás történt tehát a halálos\bocsánatos bűn dialektiájának megragadásában. Elhatárolt és következetlen cselekedetek önmagukban csak akkor választanak el bennünket Isten szeretetétől, ha azok az öntudatunk mélyén már bekövetkezett változásnak, az Istentől való gyökeresen szabad elfordulásnak a megnyilvánulásai. Nem az egyes cselekedetek erkölcsi értéke tehát a legmegbízhatóbb mérce, hanem életünk állandó és jellegzetes iránya. Hasonlóan a megtérés sem egyszerű elhatározáson múlik. Isten kegyelme lassan találja meg útját az emberi szívbe, hosszú időre és igyekezetre van szükség ahhoz hogy kegyelme gyökeret verjen lelkünkben.

3. Az erkölcsi öntudat és élet szociális jellege: Hozzá vagyunk szokva a gondolathoz, hogy erkölcsi kérdések a magán-élethez, a lelkiismeret legbensőbb szférájába tartoznak. Ez ugyanis a liberális és individualista világszemléletnek az egyik alapelve. Az erkölcsi meggyőződés egyéni kérdés csakúgy mint az ízlés ruházatban vagy étkezésben. A közösségi dimenzió azonban lényeges alkotó eleme erkölcsi életünknek. Egymásra vagyunk utalva, egymás példájából merítünk, egymás hibái mindannyiunkat akadályoznak. Erre utal a "botrány" és a "jó példa" hagyományos fogalma is.

a) A Zsinat utáni Egyház érdeklődése egyre inkább szociális kérdések felé fordul. Ennek az érdeklődésnek a kezdete XIII. Leó pápához megy vissza a modern Egyházban, és a modern világban szerzett és gondosan kiértékelt tapasztalatokra támaszkodik; elsősorban természetesen a két világháború tapasztalataira. általánosan elfogadott tény az hogy a háború utáni Európa kialakításában az Egyház szociális tanításának nagyon fontos szerepe van.

b) Amíg a szexuális etika területén az Egyház tanítását sok támadás éri, mivel legalább is látszólag nem tartott lépést a megváltozott gondolkodásmóddal, szociális téren nagy befolyása van világszerte a második világháború óta. A keresztény demokráciák politikai programja biztosítja Európának azt az ideológiai vezető szerepet, amit a világ-háború következtében elveszített.

c) Ennek a tanításnak az alapgondolata: a felebaráti szeretet tettekre kötelez: ez azonban nemcsak egyéni kötelesség, hanem kollektív, társadalmi feladat is. A katolikusok soha nem mondtak le arról a kötelességről, hogy a társadalmi rendet a keresztény erkölcsi eszmék alapján rendezzék be. Erőszak helyett azonban a meggyőzés és a személyes és közösségi példa eszközeit kell használnunk. Sokágú feladat ez, mely kiterjed:

1. a gazdasági életre, az agyagi javak elosztásának területére, a harmadik világ felemelésére;

2. a politikai életre, emberi jogok védelmére, az elnyomottak, a kizsákmányoltak védelmére, az igazságos béke megteremtésére, a kulturális, politikai és gazdasági megkülönböztetés megszüntetésére;

3. a felszabadulás teológiájára; hitünk ugyanis állandóan keresi szociális kifejezésmódját. így válik az Egyház a remény szentségévé ebben a világban.

4. nemcsak az irgalmas szamaritánus feladatáról van itt szó, hanem

5. a társadalmi rend megreformálásáról, az igazságtalanság megszüntetéséről, arról, hogy kényelmetlenné tegyük magunknak az életet egy olyan világban, amely nem igazságos.

d) Konzervatív katolikusok, akik hitük lényegét látják megvalósulni az abortus elleni harcban, a szexuális erkölcsök védelmében, akik a hagyományos lelkiség elemeiben látják hitük lényegét, jellegzetes ellenszenvvel nézik az egyház szociális tanítását. Naiv rózsaszínű ideológiát látnak mögötte, és nem figyelnek fel például arra, hogy az Egyház tanítása egyaránt védi nemcsak a magzatot, hanem a terhes anyát is.

e) Az elmúlt években történelmi változásokat éltünk át. Egy 150-250 éves periódus ért a végéhez; mindazok az erők, melyek a marxista ideológiát létrehozták szétesőben vannak. A világ újrateremtésében, ugyanúgy, mint a második világháború után is, megint csak a keresztény élet és társadalom szemlélet adja meg a reményt. Ennek alapeleme a cselekvő szeretet. Teréz anya példája túl fogja élni Gorbachevet és mindazokat, akiket a politikai változás sodra hirtelen magasra emelet. Tartós békét nem remélhetünk igazság nélkül. Az emberi igazságnak azonban csak az Isten igazsága és igazságossága biztosítja az alapot.

4. A személy központi helyen van az Egyház jelenlegi erkölcsi tanításában. Erkölcsi törvények általános érvényű megállapítások melyek a személy értékeinek megvalósításához vezető tat mutatják meg. Ha bizonyos cselekedettípusok egy erkölcsi érték megvalósítására vezetnek általában, akkor az a cselekedetmód előírható, ha aláássák az erkölcsi értéket, akkor azokat el kell ítélni. Hogyan állapíthatom meg azt hogy egy cselekedet aláássa-e vagy elősegíti az erkölcsi érték megvalósulását?

Régebben ezt a cselekedet és az egyes emberi fakultások természetes rendeltetése közötti kapcsolatból magyarázták. Az emberi beszédképesség célja az igazság közlése, ha egy kijelentés szó szerinti értelemben megfelel ennek a követelménynek, akkor az igaz, ha nem, akkor hazugság. Egyszerű, de nem megbízható ez a módszer. A titoktartás kötelességét például nehéz ezzel a feltevéssel összeegyeztetni. Az emberi szexualitás az életadás képessége, ha nem zárjuk ki ennek lehetőségét a házassági aktusból akkor a cselekedet megfelel a házassági tisztaság követelményének, különben nem.

a) Vatikáni Zsinat ezt megváltoztatta amikor azt mondta, hogy az emberi magatartás erkölcsi értékét objektív kritériumok alapján, a személy és cselekedete természete alapján kell kiértékelni.

1) ez egy általános irányelv, mondta a zsinati magyarázat szövege, amely minden emberi cselekedet kiértékelésére vonatkozik, nemcsak a házasság és a szexuális magatartásra;

2) a személy természetét, folytatta a Zsinat, a maga és kapcsolatainak teljességében kell szemlélni. Ez a szemléletmód kiterjed a személy minden lényeges sajátosságára. Ez azt jelenti, hogy:

· a személy tudatos alany, öntudattal rendelkező alany, aki lelkiismeretét követve szabad elhatározás alapján cselek-szik,

· testben létező alany,

· tehát az anyagi világ része, ahhoz tartozik,

· lényegében az emberi személyek egymáshoz vannak rendelve,

· és ennek a rendeltetésnek társadalmi csoportokban és társadalmi struktúrákban tesznek eleget, ezeknek a személy méltóságához illőnek kell lenni,

· személyt Isten meghívja hogy őt megismerje és imádja,

· személy egyéni tulajdonságokkal rendelkezik, de ugyanakkor radikálisan egyenlő minden más emberi személlyel is.

b) Mindezek alapján a cselekedet erkölcsileg jónak tekinthető, ha a személyt önmagában és kapcsolataiban tekintve, az számára és kapcsolatai számára hasznos, őt magát és kapcsolatainak kibontakozását segíti. Ez különösen kényes kérdéssé válik a szexuális etika területén: sterilizáció vagy fogamzásgátlás tehát a házastársakra és kapcsolataikra gyakorolt átfogó hatása alapján értékelhető csak ki. Segíti vagy akadályozza-e őket a házassági szövetség beteljesítésében, termékenység csak egyik szempont ebben a szövetségben, fontos, nem hagyható figyelmen kívül, de a szövetségi kapcsolatban vannak más értékek is amik szintén megvalósítást igényelnek. A házastársi kapcsolat teljessége a végső mérce. Nehéz ennek használata, mert nem ad pontosan előre megállapítható határvonalakat. Csak a házastársak maguk dönthetik el ezt a kérdést a Gaudium et Spes tanítása szerint. Cselekedeteinknek sokszor kétértelmű következményei vannak, azok végső értékét csak a cselekedet minden kapcsolatának összességével lehet megállapítani;

cselekedet, szándék, és következmények:

· A múltban a természetes hajlamok erkölcsi értékének túl-sok jelentőséget tulajdonítottunk: Deus nihil facit inane. Az a tény, hogy a termékenység a legmagasabb rendű célja a házassági aktusnak, nem jelenti azt hogy ennek a célnak mindig és minden körülmények között meg kell valósulnia.

· Vannak olyan cselekedetek, melyek rendellenességet vagy fogyatékosságot hordoznak magukban, ennek ellenére bizonyos körülmények között helyessé válnak, mint például az emberölés. Ez önmagában fogyatékos, hibás cselekedet, de ha a bűnözőt ölik meg jogos büntetéseként az erényes cselekedetté válik. (Th. Aqu.: Quest. quodlibet., 9, q.7, a.15.)

· Nem teszünk semmi rosszat Isten ellen, hacsak nem magunk ellen tesszük azt. (S.C.G., 3,122.)

5. Az erkölcsi tanítóhivatal természete: A jelenlegi álláspont a múlt század közepére vezethető vissza. 1951-ben a Humani Generis adta ennek hivatalos megfogalmazását. Formális és jogi meghatározást adott. Feltevései:

a) kategorikus különbség van a tanító és tanuló egyház között, az egyiknek joga és kötelessége a tanítás, a másiké annak elfogadása. Nem mond semmit a tanítás forrásairól és a tanító informálásáról;

b) a tanítás funkcióját a hierarchiával azonosítja minden korlát nélkül;

c) a tanító funkcióját leegyszerűsíti és a vitás kérdések el-döntését tekintélyi alapra helyezi, Roma locuta, causa finita.

d) a válasz lehetősége kimerül a tanítóhivatallal szembeni engedelmességben; a teológus feladata a tanítás alátámasztása, annak szentírási és hagyományos keretek közötti fel-dolgozása.

e) Jelenlegi felfogás:

- tanulás nélkül nem lehet tanítani,

- a tanításnak sok szerepe van; az elbírálás csak egyike ezeknek,

- a tanításhoz sok személy adományára van szükség.

Buttler püspök: vannak olyan alkalmak az Egyházban, ami-kor mindannyian tanítunk. A tévedéstől nem mentes tanítás meggyőző erejének lényege a magyarázat elfogadhatóságában rejlik. Annak ésszerűnek kell lennie. A tekintély önmagában nem elegendő ehhez. A tekintéllyel való visszaélést jelenti az, ha valaki azt olyan tanítás mögé akarja állítani, melyet az Egyház nem tanít tekintéllyel.

ellenvélemény: szükséges a hitfejlődéshez. Herezis a fejlődés végső eredményének a visszautasítása, de kevésbé jelentős kérdésben a kritika szolgálatot tesz; pl. a liturgia reformja a német szituációból indult ki, a Divino Afflante Spiritu c. enciklikát is az ellenvélemények inspirálták; a lelkiismeret szabadságának kérdése is így fejlődött.

6. Személyes felelősség tudatának növelése, a paternalizmus visszautasítása:

A lelkiismeret helyes formálásának alapelvei: a pap véleménye volt döntő, sok gyónás gyakori gyónás aprólékos részletkérdésekkel.

G.S. Ne gondolják a hívek, hogy lelkipásztoraiknak megvan a szükséges tapasztalata minden felvetődő problémához, akármilyen bonyolultak is azok, olyannyira hogy ők képesek lennének a konkrét megoldás megadására, vagy hogy ez lenne a feladatuk. Ellenkezőleg, keresztény bölcsességtől megvilágosítva és az Egyház tanítóhivatalának gondos figyelem-bevételével a világi híveknek el kell vállalni a nekik kijáró sajátságos szerepet.

Ez forradalmi megállapítás volt. Nem azt jelenti, hogy a lelkiismeret formálásában, a helyes döntés megtalálásában nincsen szükség tanácsra, tapasztalat cserére, az egyházi tanítás figyelembevételére. Ezeknek az elhanyagolása ugyanolyan tévedés forrása, mintha egy beteg maga állapítaná meg a diagnózisát.

a) A Zsinat figyelmeztetett mindenkit, hogy mindannyiunknak megvan a hivatásunkkal járó sajátos kötelessége és felelőssége. Mindkettő elbírálásában mi saját magunk vagyunk a legkompetensebbek. Ezt a képességet adjuk az Egyháznak azzal, hogy elvállaljuk a döntéssel járó felelősséget. Gyermekek száma, érkezésük ideje például, és sokmás kérdés is idetartozik.

b) A helyes lelkiismeretnek vannak olyan funkciói, amiket nem lehet lőre beprogramozni, előre megjelölni. Ezek mindig a személy saját felelősségtől függnek. A helyzet túlságosan komplikát ahhoz hogy előre jelzett irányvonalakat kövessünk: pl. a DNA kutatás erkölcsi kérdései;

c) mindez nem jelenti azt, hogy minden a következményektől függ, hogy mindenki saját maga mestere, orvosa; szükség van egymásra is. Tehát VILÁGOSSÁG és ZAVAR is van életünkben.