A halál nem tartozik az emberi lét természetes rendjéhez, az nem a Teremtő szándékának hanem a bűnnek a következménye, mondja II. János-Pál pápa az Élet Evangéliuma című legújabb körlevelében Amikor képére és hasonlóságára teremtette az embert, halhatatlanságra is teremtette őt Isten, aki "nem leli örömét az élők pusztulásában". (Bölcs 1,13-24) Az enciklika felhívja a figyelmet az életet fenyegető új intézményes veszélyekre, melyeket vagy a technológia rohamos fejlődése hozott létre, vagy pedig korunk eltorzult gondolkodásmódja állít elénk a haladás eredményeként.

A Teremtés könyvének tanúsága szerint a bűn nemcsak az Istentől fordította el az embert, hanem felborította a legszorosabb emberi kapcsolatok rendjét is. Ezért első következményei között volt a testvérgyilkosság (Ter 4, 2-16), amit nyomon követett az isteni számonkérést kikerülni igyekvő hazugság is. Az égbe kiáltó vétek büntetése azonban egyúttal az irgalom jele is volt. Kain homlokát megjelölte Isten, nehogy a jogosnak vélt bosszú az ő életét is kioltsa. A minden élet védelmére kiterjedő parancs és a gyilkosság isteni tilalma tehát megtalálható már az őstörténet első lapjain. "Az emberek által kioltott vér szüntelenül kiált, mindig új hangon és hangsúllyal, nemzedékről nemzedékre", mondja a pápa (10. pont). A természet jelenlegi rendjében rejlő, vagy gondatlanságból adódó veszélyeket az erőszak és a gyűlölet, valamint az ellentétes érdekek közötti küzdelem, a gyilkosság, a háborúk, és a népirtás kevésbé szembeötlő, de annál hatásosabb veszélyei tetőzik. Ezek közé sorolja a körlevél az ökológiai egyensúly megbontását, a kábítószer kereskedelmet, az ember nemi életének lealacsonyítását, és a technológiai haladás sok eszközét, melyek elsősorban a társadalom legvédetlenebb még meg nem született, vagy már cselekvésre és szabadságuk gyakorlására képtelen fiatal és öreg tagjait fenyegetik elsősorban.

Az utóbbi veszélyek állnak az enciklika figyelmének központjában, mivel ezek a "halál kultúrájában gyökereznek". Más szóval

Nem más ez, mint a bűn intézményesítésének igyekezete, a jelenkorra jellemző kulturális válság egyik tényezője, mely egyrészt megnehezíti a helyes erkölcsi értékrend felismerését és másrészt lehetővé teszi, hogy a törvényesség látszata alatt az erősek hadat viselhessenek a gyengék ellen. A modern világra jellemző ellentmondásos helyzet alakult ki: az emberjogok fokozott védelmével párhuzamosan növekszik az élet értékének fogyatkozásában gyökerező veszély; mely éppen a társadalom leggyöngébb tagjait fenyegeti.

Az abortusz törvényesítésével a tudományos kutatás egyik fontos céljává vált a biztonságosabb és hatékonyabb eljárásmódok kidolgozása, melyek kivonják a magzatelhajtást a társadalmi ellenőrzés minden lehetősége alól. A fogamzásgátlás legújabb módszereit is egyre nehezebb a már megfogamzott élet elpusztításától megkülönböztetni. A pápa szerint ez a tény is bizonyítja azt, hogy, noha a két cselekmény természetében megkülönböztethető, a "fogamzás ellenes beállítottsággal" együtt jár a magzatelhajtás kísértésének erősödése is, különösen akkor, "ha mégiscsak megtörténik a nem kívánt élet fogantatása". Nem lehet tagadni, hogy megélhetési gondok is sokszor szerepet játszanak az ilyen döntésben, de a leggyakoribb tényező a gyönyörhajhászat, a nemiség területén kialakult felelőtlenség és az önző szabadosság, mely az új életben csak a saját személyiség kibontakozásának akadályát látja. "Az élet, mely a nemi találkozásból fakadhat, így ellenséggé válik, melyet mindenáron el kell kerülni...". (13. pont)

A mesterséges megtermékenyítés módszereivel is új veszélyek hárulnak az életre, noha ezeket nem egyszer pozitív szándékkal végzik. A szeretet kifejezésének és az életadásnak a szétválasztásán kívül éppen a megfogamzott életet teszik ki halálveszélynek, nemcsak a sikertelenség, hanem a siker esetében is, amikor is rendszerint a feleslegessé vált embriók elpusztítása vagy kísérletezésre történő felhasználása következik. A terápiás céllal végrehajtott magzati vizsgálatok erkölcsileg kifogásolhatatlanok. Ezek is gyakran vezetnek azonban az abortusz javaslatához és végrehajtásához olyan esetekben, amikor a magzat gyógyíthatatlan fogyatékossága előre megállapítható. A következő lépés a súlyos fogyatékossággal született gyermek alapfokú kezelésének vagy még táplálásának is a megtagadása.

A gyógyíthatatlan betegekre és haldoklókra is hasonló veszélyek leselkednek abban a kultúrában, mely a szenvedés végső értelmét nem látva a problémát a halál "elővételezésével" oldja meg. A "felesleges" vagy "emberhez nem méltó szenvedés" megszüntetésének jelszavával, vagy éppen a felesleges kiadások elkerülésének indokával igazolják az "eutanáziának" nevezett emberölést; törvényesítését pedig az emberi autonómia gyakorlásának, és a döntéshozatal szabadsága biztosításának álcázzák.

Ez a helyzet a liberális individualista társadalomszemléletből alakult ki, mely szerint az egyéni jogok biztosítása a társadalmi rend legfontosabb célja, melyeknek gyakorlásához az egyén kifejező- és cselekvőképessége és mások hasonló jogai szabnak csupán határt. A társadalmi szolidaritás, az egymásrautaltság és kölcsönös lekötelezettség ezzel kiszorult a köztudatból, és a Káinnak feltett isteni kérdésre, "hol van testvéred" a még nem láthatók, a kiszolgáltatottak vagy a kisebbségek emberi jogainak és méltóságának tagadásával válaszolunk. Ezzel újra megnyitjuk a zsarnok állam létrejöttének lehetőségét, mert csak azokat ismerjük el akik jogaikat maguk meg tudják védeni. Végső fokon ez a gondolkodásmód a szekularizálódás eredménye, mely a legjobb esetben is Istent csak a teremtett világon kívül tudja elfogadni. Jelenlétének elvesztésével azonban kikerülhetetlenül együtt jár az ember iránti érzék elvesztése is. Amint a Vatikáni Zsinat mondta: "A teremtmény a Teremtő nélkül elenyészik... ha Istenről megfeledkeznek, maga a teremtmény érthetetlenné válik." (22. pont) Az élet elveszíti transzcendentális rendeltetését, dologgá válik, a társadalomból kitagadottak pedig méltóságuktól megfosztva az anyagias érdekek áldozatai lesznek. A gyakorlati materializmus rányomja bélyegét a társadalmi életre, és a fel nem ismert személyt alkotóelemeire bontja. A megfogamzott élet tulajdonná, a cselekvőképtelenség embertelenné, a megváltó szenvedés értelmetlenné, a kiútnak önként választott halál pedig felszabadulássá válik. Ebből a zsákutcából csak Krisztus megváltásába vetett hit felélesztése biztosít kiutat. A halál modern kultúráját csak így lehet átalakítani, mondja az első fejezet végén a Szentatya.

Az enciklika harmadik fejezete az Egyház erkölcsi tanítását foglalja össze, a befejező rész pedig egy olyan társadalmi reform megvalósítását sürgeti, amely az élet keresztény értékszemléletében gyökerezik. Ezeket a gondolatokat foglaljuk össze a második részben. Az emberi élet szent, mivel kezdettől fogva magán hordja "Isten teremtő cselekvését" és mindig kapcsolatban marad a Teremtővel, aki az élet egyetlen ura - mondja a pápa. Tehát senki semmilyen körülmények között nem ragadhatja magához az ártatlan emberi élet közvetlen kioltásának jogát" (53. pont). Az ölés tilalma kifejezetten tiltó törvény, amely megfogalmazásába belefoglalja azt a határt, amelyet soha nem szabad áthágni. Az Egyház élő hagyománya kezdettől fogva tanította ezt, és a gyilkosságot a hittagadáshoz és a házasságtöréshez hasonló szigorral büntette.

Az egyházi hagyomány számol azonban azokkal a tragikus emberi helyzetekkel is, melyekben alapvető értékek "látszólag" kikerülhetetlen ellentétbe kerülnek egymással. Ez történik akkor, amikor az önvédelemhez való jog nehezen föloldható konfliktust okoz az ölés tilalmával. Mivel felebarátunkat úgy kell szeretnünk mint önmagunkat (Mk 12,31), "senki sem mondhat le ... az önvédelemről az élet vagy önmaga iránti szeretet hiánya miatt." De gyakorolhatja ezt a kötelességet az evangéliumi tanácsok és az Úr Jézus önfeláldozó példájának hatása alatt. A jogos önvédelem súlyos kötelesség is lehet, különösen azok esetében, akik mások javáért felelősek. Előfordulhat az a tragikus helyzet is, hogy a védekezés a támadó halálával jár. Ezt a halálos kimenetelt a támadó váltja ki életveszélyes cselekményével, még akkor is, ha értelme használatának hiánya miatt cselekményéért nem vonható felelősségre. (55. pont)

Ide tartozik a halálbüntetés kérdése is. Ezt a személyes méltóságra vonatkozó isteni terv alapján kell mérlegelni. A büntetésnek kettős célja van: biztosítania kell a bűntett által felborított társadalmi rend helyreállítását és a bűnöst megjavulásában segíteni. Ezek alapján kell a büntetés természetét és mértékét eldönteni, és a

Az ártatlan ember esetében még inkább érvényesülnie kell az ölés tilalmának, különösen ha az gyenge vagy védtelen. Minél nagyobb veszély fenyegeti az életet, az Egyház annál határozottabban hirdeti annak szentségét és sérthetetlenségét.

Ez a törvény nem ismer kivételt - mondja a pápa. Az élethez való jog tekintetében minden ártatlan ember egyenlő. Az alapelv leszögezése után az enciklika a társadalom veszélyeztetett tagjaira irányítja a figyelmet, és a születés valamint a halál előtt állók védelmét sürgeti különös gonddal. Napjainkban a magzatelhajtást egyre gyakrabban "terhesség megszakításnak", vagy "terápiás beavatkozásnak" nevezik, álcázva az emberölés súlyos erkölcstelenségét. Ez a törvényhozás, a kialakult szokások és gondolkodásmód következménye, mely egyre képtelenebbé válik a jó és rossz megkülönböztetésére. A próféta szavai jól kifejezik az így kialakult helyzetet: "Jaj azoknak, akik jónak mondják a rosszat, és rossznak a jót, akik fölcserélik a sötétséget a világosságra és a világosságot a sötétségre." (Iz 5,20) Ezért van tehát szükség a bátor tanúságtételre, arra, hogy szembenézve az igazsággal nevükön nevezzük a dolgokat kompromisszum vagy önáltatás nélkül. A tényt ugyanis nem lehet megváltoztatni: a magzatelhajtás egy ember megfontolt és közvetlen megölése életének kezdeti szakaszában, a fogantatás és születés közötti időben. (58. pont) A terhes nő - mondja a pápa - sokszor kerül azonban olyan erős nyomás alá, hogy lélektanilag szinte kényszerítve van ennek elkövetésére. Ilyen esetekben az erkölcsi felelősség elsősorban azokat terheli, akik erre késztették őt; és ebben a szomorú teherben gyakran sajnos nagyon sokan osztoznak. Nemcsak egyének sorolhatók ide, hanem nemzetközi intézmények és gyakran a törvényhozás is, valójában "a meg nem született élet elleni bűn intézménye" ez. (59. pont) Ezért Krisztustól kapott tekintélyére hivatkozva és a püspökökkel egységben kijelenti

Ez a tilalom érvényes az emberi embriókon végrehajtott minden olyan beavatkozásra is, amely azok halálához vezet. Kivételt csak a gyógyításukat szolgáló igyekezet képez, feltéve hogy az nem jelent aránytalan kockázatot számukra. Kísérleti anyagként való használatuk bűncselekmény az emberi méltóság ellen, mivel ezeket is megilleti a személynek kijáró tisztelet és védelem.

Az enciklika eutanáziának tekint minden olyan "cselekvést vagy cselekvés mulasztást, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat." (65. pont) Az eutanáziát tehát a cselekvő szándéka és a cselekedet természete határozza meg. "Ez is az Isten törvényének súlyos megsértése, mivel egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan." (65. pont) Az abortusz és eutanázia végrehajtására semmiféle törvény sem kötelezhet, sőt "azzal a súlyos kötelességgel járnak, hogy lelkiismereti alapon kell szembeszegülni velük." Ebből következik az is, hogy nem szabad alkalmazkodni az ilyen cselekedeteket megengedő törvényhez sem, vagy azokra szavazni. Az egyetlen kivétel az olyan törvényjavaslat, mely igyekszik például az abortusz lehetőségét megszorítani anélkül, hogy azt teljesen betiltaná. Amikor azt nem lehet teljesen eltörölni, egy parlamenti képviselő, akinek abortuszellenes politikai álláspontja világosan ismert "leadhatja szavazatát egy olyan törvényjavaslatra, mely csökkenteni akarja a hatályos törvény kárait... Így ugyanis nem egy jogtalan törvényhez nyújt meg nem engedett együttműködést, hanem megteszi a törvényes és kötelező kísérletet a rosszaság megfékezésére." (73. pont) Ennek a politikai bölcsességet sugalló megállapításnak a fényében érdemes felidézni az abortusz törvény megváltoztatását megelőző magyarországi parlamenti vitákat, és azt az éles és sok esetben meg nem érdemelt kritikát, melyet vallásos képviselők azért kaptak, mivel a végrehajthatónak vélt megszorításokra és nem az erkölcsileg ideálisnak tartott törvényjavaslatra szavaztak.

Az enciklika befejező része a keresztény közösség apostoli feladatává teszi a "halál kultúrájának" átalakítását. Ehhez elsősorban életet védő, szerető és érdekében minden áldozat meghozatalára kész hívő közösségeket kell létrehozni. Hadd lássa meg a világ, hogy Krisztus követői nemcsak szóval, hanem nagylelkű és nem ritkán hősies cselekedettel is készek az "élet evangéliumának" hirdetésére.