mellynek kedves illatos, külömb-külömbféle virágait, e világ kedvére élő fiainak és leányainak mulatságokra, részszerint maga elmés fáradtságával tulajdon maga kertjébe plántáltatott virágokkal bővített egy ifjú, Vénus tengerén való bujdosásában magos halmok módjára feltornyozott sokféle viszontagságai s nyomoruságai között. A. D. MDCCLXX.

Versiculi occasionales

Valamiként rózsa nincsen tövis nélkül,
Ugy a szerelem is nincs búbánat nélkül,
Sok síralom miatt piros orcza kékül,
Az hol a szeretet gyarapodik s épül.


Más

Jó szeretni, de okoson,
Mások előtt csak titkoson,
Nem mindenkor játékoson,
Mert ugy nem esik hasznoson,
Tagadd, kit szeretsz,
Frigyet kivel vetsz.
Ebben ha követsz,
Igy elő mehetsz
Szerelmedben s dolgaidban.


Más

Ne gondolj az irigyekkel,
Csalárd hamis emberekkel.
Engedj nekik víg napokat,
Hadd mulathassák magokat,
Rontom conceptussokat.


Már következnek renddel az énekek

Első.

Mindenütt kedves most a mulatság,
Palotán s várban álnok csalárdság.
Szemben csókolni s majd megszollani,
Mostani módi s mulatság.

Barátod hivnek látszik szemedbe,
Fordul, megnevet és szól hiredbe.
Titkod megtartja, mig orczád látja,
Néked mást szóll ellenbe.

Alig tekinted, már fejét hajtja,
Azzal hűségét majd megmutatja.
Szova igen szép, maga mérges lép,
Ha ki jól meggondolja.

De ha távozik tölled személlye,
Hamar változik ő vig elméje.
Szólja hiredet, szólja nevedet,
Te vagy az ellensége.

Habokkal jádzik most a barátság,
Vékonyon tetszik az atyafiság.
Jóért jót tenni s egyenlő lenni,
Azt mondják, hogy bolondság.

Ne nézd szemekben mosolygásokat,
Ne hidd ékesen-szószóllásokot,
Mert a^[*] mérges lép, noha neked szép,
Vesd meg csalárdságokat.

Ezt igy próbálta, a ki ezt irta,
Sokat siratta, míg megtanulta,
Hogy másnak hinni, titkát beszélni,
Nem kell, fel is fogadta.
Vége


II-dik.

Jaj már nékem, mert szeretlek
S ki nem mérem mondani.
Én szivemnek belső titkát
Rejtekbe kel tartani.
Ha kivános irigyimnek
Szemeit vakitani,
Szived titka légyen zárva
Csak nékem engedd látni.

Lopva jár fohászkodásom,
Lopva látlak szivembe.
Mások előtt nem esmérlek,
Noha te vagy kedvembe.
Égek érted, de nem látszik
Sebes szikra tüzében.
Fájdalmakat szenved szivem
Te éretted, édesem.

Cleopátrának szépségét
Senkitől sem irigylem.
Lássa más is én kivülem,
Mást szeret, nem szégyenlem.
Bár légyen szép angyali kép,
Kin ábrázatja fényljék.
Kiki kinek tetszik, azzal
Bár vig napokat éljen

Én is azzal, kit szeretek,
Bár oly napokat érnék,
Hogy irigyek s mérges nyelvek-
Től semmit sem félhetnék.
Arany időt, nem veszendőt,
Én is akkor érhetnék,
Könyhullásim s ohajtásim
Után örömben élnék.

Szánj meg immár s ne hagyj, kérlek,
Személyedért gyötreni.
Ha engedted szerelmedet
Ennyire terjeszteni.
Végy bé kegyes grácziádba,
Mert nem szégyen szeretni.
Sőt szemérem^[*] s veszedelem
Szerető nélkül élni.

Én szivemből s te szivedből
Igy vehetsz ki minden bút.
Szivet gyujtó és lobbantó
Mérges és ártalmas szút.
A friss vérnek járását is
Csendesited, hogyha fut.
Cupidónak hozzád nyila,
Bár forgódjék, de nem jut.

Nyujtsd hát nékem frigykezedet,
Hadd lássam vig kedvedet,
Igy vigasztald te éretted
Gondba merült hivedet.
Mert mint éjjel, úgy nappal is,
Ohajtja csak szivedet.
Kérjed Venus istenasszonyt,
Adjon nem tégedet.
Vége.


III-dik.

Cérestől^[*] szép Junónak,
Pallásnak és Vénusnak
Az Ida hegyéről, éppen tetejéről
Vetett arany alma.

Mellyen egybeveszének,
Egymás ellen kelének,
Mindenik kivánja, elveszteni szánja,
Magát szebbnek alitván.^[*]

Azért Párist hivaták,
Egymás mellé álliták,
Hogy biróvá lenne, ítéletet tenne,
Adná a legszebbiknek.

Mellyet hogy elnyerhessen,
Magáévá tehessen,
Junó igér gazdagságot, Pallás okosságot,
Vénus igér szép asszonyt.

Végre az arany alma,
Melly veszekedés halma,
Lőn Vénusé neve, mellyet el is veve
Páris Helenájáért.

Elmerem azt mondani,
Kedvesemről vallani,
Hogy ha ott lett volna, jutalma lett volna
Páris biróságának.

Ez ollyatén kies kert,
Melyre ritka tehet szert.
Szedhetsz itt virágot, tulipánt s rózsákot,
Mellyek nyilnak ajkain.

Sőt virágot, hasonlót,
Nem kapsz illyen friset s jót.
Kinek tekinteti kedvem öregbiti.
Nincs hát búja szivemnek.

Egy szóval párja ennek,
Nincs mássa vig kedvemnek.
Ajakán friss kláris, mellyén tulipánt is
Van, bimbózik még más is.
Vége.


IV-dik.^[*]

Ifjuság, mint solyom madár,
Addig vig, míg szabadon jár.
De jaj nékem szegénynek már,
Vigasztalást szivem nem vár.

Mert el vagyok határozva,
Szabadságom el van zárva.
Ollyan vagyok, mint egy árva,
Sok hervasztó búval rakva.

Oh én szomorodott fogoly,
Kinek szabadságom nem foly.
Olylyá lettem, mint a bagoly,
Ki az kaliczkában huhol.

Azért könyörgök is azon,
Hogy sok búm nékem ne ártson,
Az irigy nyelv ne gyalázzon,
Melly is rajtam van bokroson.

Mint ősszel kis filemile,
Ki meg van szegény rekesztve,
Kinek elholt zengő nyelve,
Lehajtván^[*] bánkódik feje.

Igy nékem bánkodik szivem,
Mert elhagya régi kedvem.
Csak az úr én reménységem,
Ki, tudom, nem hagy el engem.

Avagy mint gyászos görlicze,
Kinek csak fájdalom szive,
Bujdosik csak helyről helyre,
Nincs szegénynek reménysége.

Tiszta vizből ő nem iszik,
Csak asszu ágon bujdosik.
Nyers ágra nem száll, bánkodik,
Haláláig csak kinlódik.

Oh én édes ifjuságom,
Kertemben plántált virágom,
Akkor lészen ujulásom,
Mikor lészen kimulásom.

Jaj, sir szivem, mint Apolló,
Kész temetésem s koporsó.
Éltem bizony csak bujdosó,
Soha nem lesz vigadozó.

Oh gyönyörüséges tavasz,
Ki mindeneket ujitasz,
Engem pedig szomoritasz,
Vig örömöt rám nem fuvalsz.

A violát akkor szedik,
Mikor reggel harmatozik.
Vig örömöm akkor mulik,
Mikor rózsa szebben nyilik.

Elhervadott ékes szinem,
Mer búm elfonnyasztott engem.
Oh én édes reménységem,
Hiv pásztorom, biztass engem.

Mi haszna, ha virágomban
Szállok gyászos koporsómban,
Fekete gyászruháimban
Fekszem a földnek gyomrában.^[*]

Nem lészen már vigasságom,
Örömöm napját nem várom.
Oh melly hamar elmult napom,
Melyért bokrosodik jajom.

Oh melly boldogok a vadak,
Kiknek a föld s erdő házak,
Hol akarnak, ott sétálnak,
Mert ők bánkodni nem tudnak.

Ez jajos verseket irám,
Mikor elhervada rózsám,
Földben veszett majoránnám,
Ezeket magamra szabám.
Vége.


V-dik.^[*]

Ideje bujdosásomnak,
Eljött már távozásomnak
Szomoru változásomnak,
Sok okai vadnak annak.

Angyalodat én Istenem,
Küldjed, hogy őrizzen engem,
Utaimban vezéreljen,
Minden gonosztól megmentsen.

Mert im látom, a legénynek
Nincs becsületi szegénynek,
És itthon inkább kedveznek
Jövevénynek, mint ilyennek.

Olly hellyet azért keresek,
A hol becsületbe lészek.
A tengereken túl megyek,
S jó hirt nevet ottan szerzek.

Csak egy sem fogja azt tudni,
Szegény fejem él-é? hal-é?
Életben vagyok, mondja-é?
Az Isten gondom viseli.

Az egész föld kerekségén,
Erdőn, hegyen, földön, vizen,
Ellenség s tábor közepén
Félelem nélkül elviszen.

Nem félek, ha megbetegszem,
Mert meggyógyit én Istenem,
A ki minden sebeimben,
Orvoslóm testben, lélekben.

De hogyha rabságban esem,
Ott is vagyon reménységem,
Hogy szabaditóm énnékem
Te vagy, kegyelmes Istenem.

Mikor eszem, avagy iszom,
Azért hozzád fohászkodom.
Éneklek vagy imádkozom,
Te légy úti kalauzom.

Szerelmes atyámfiai,
Nemzetem kedves felei,
Szivemnek vigasztalói,
A kik vagytok orvoslói.

Isten hozátok barátim,
Vélem felnőtt jó pajtásim,
Kikkel sokszor vigadásim
Voltak és szép mulatásim.

Vélem a mi jót tettetek,
Isten fizesse meg néktek,
Hosszabitsa életetek,
Hogy őtet tisztelhessétek.

Az idegen földre mégyek,
Többé nem lészek véletek,
Talám nem is lát szemetek,
Rollam ne felejtkezzetek.

Lábam akármerre megyen,
Rollatok nem felejtkezem,
Minden járásom-kelésem,
Áldjon meg az én Istenem.
Vége.


VI-dik.^[*]

Jaj, hogy kezdjem bucsuzásom?
Hogy lehessen elválásom
Az én szép szerelmemtől,
Egyetlenegy kincsemtől?

Hogy hagyjam el gyémántomat,
Télben is zöld virágomat?
Nem lesz, ki öntözéssel,
Tartsa nedvesitéssel.

Nem reméltem szándékomat,
Hogy kövessem most utamat.
De hirtelen érkezett
Posta s Márs nem kedvezett.

El kell mennem, szép violám,
Narancsfán nőtt aranyalmám,
Nem lehet már mulatnom,
Nem lehet véled szólnom.

Elébb hogy véled beszéltem,
Esméretséget vetettem,
Olly sebessen meglőttél,
Szivembe nagy kárt töttél.

Mert éjjel is én ágyamban,
Nappal gondolkodásomban,
Szivem el nem felejthet,
Titkából ki sem vethet.

Nálad való mulatásom,
Volt folyton szabad szállásom.
Mikor véled mulattam,
Szivesen, szivem, szóltam.

De még többször is reméntem, (Igy!)
Szivem titkát is beszéltem
Néked, édes reményem,
Mindennél drágább kincsem.

Jut eszembe koczkázásom,
Véled való kártyázásom.
Sokszor gyürüd elnyertem,
Csókért visszá engedtem.

Többször is csak lehetne bár
Körülettünk olly ékes vár,
Hol vigan mulathatnánk,
Szerelmünkről szólhatnánk.

Szomos partján rozsmarintág,
Neveltett drága virág,
Sokáig virágozzál,
Bokrétámmá változzál.

Hogyha volna olly ládácskám,
Belső részen ércz záracskám,
Abba helyheztetnélek,
Szivemben elvinnélek.

Már édesem, maradsz árván,
Magam is csak járok sirván,
Mig szembe nem juthatok,
Véled nem sétálhatok.

Hogyha pedig láthatlak,
Levelemmel tudósitlak,
Csakhogy végyed kedvesen,
Mert köszöntlek szivesen.

Maradj el már békességben,
Légy állandó egészségben.
Isten légyen paizsod,
Dolgaidban kormányod.
Vége.


VII-dik.

Sirassátok az én sorsom erdők, berkek ágai,
Jajgassátok állapotom zöld pázsintok virági,
Mert elhagytak bus szivemnek vigasztaló liliumi,
Kikért a nagy bánatoknak által jártak habjai.

Mert elhagyta drága kincsem nem felette régen,
Kiért nékem az én szivem kesereg nagy szertelen
Oh, ha istenasszonyok engednék, lenne szerencsém,
Hogy még egyszer bár valaha lenne véle beszédem.

Remélem, hogy a szerencse most vélem játszást tészen,
Feltett czélomtól álnokul messze el ne vessen.
Szerencsémtől elrekesztvén, bánat tengerében
Egésszen megferesszen; jaj, mert sok a baj szivemben.

Imé nincsen gyönyörüség e világban állandó,
Nincsen szivben mindörökké öröm maradandó,
Az időnek járásával minden csak változandó,
Mikép szép idő után setét idő várandó.

Mert a külső vigasságok mind hamar elmaradnak,
Mint az esső és a harmat, a naptól száradnak.
Drága kincsei, mint a hó, szerelemnek elolvadnak,
Szorosan füzött aranyláncz szemei elszakadnak.

Szeretö szivek egymástol bizony nehezen válnak,
Akkor a keserüségnek érczei elolvadnak.
Oh én szivem mely igen szertelenül keserit,
Mert bánatomban e dolog naponként csak öregbit.

Oh Vénus leánya, bár téged ne láttalak volna,
Én lelkemnek tiszta házát meg ne szállottad volna,
Mert sebes nyilaid közzöl szivembe csak egy sem találna.
Elmém minden bánatjától csendességbe nyugodna.

Szánj meg azért szép Vénus istenasszony léánya.
Szerelemnek a ki voltál kezdettől oka.
Légy, siess, kérlek, mélységes sebeim orvoslója,
Látod, nincsen sohol senki szivem vigasztalója.

Hitetlen Vénus, mit örülsz szerelmem vesztésének?
Elenyészésében, mondd meg, mi hasznod örömömnek?
Ha te voltál elkezdője az én hiv szerelmemnek,
Már csak te légy továbbra is megélesztője ennek.

Végső bucsum tölled immár e szavaimmal tészem,
Szerelmem állandó jelét véled együtt elvészem,
Szivem belső rejtekébe bényomom s elrekesztem,
Azután az áldásoknak jobb keze rajtad légyen.
Vége.


VIII-dik.^[*]

Bolondság embernek titkon gerjedezni,
Egy leány kedviért magát vesztegetni.
Bolondság nékem is azért vesztegetnem
Magamat s ki nem engemet nem szeret, szeretnem.
Hiszen ki nem esett e világ feneke,
Sem meg nem köttetett szerencsém kereke.
Ifju legény könnyen kaphat feleséget,
Csak tudjon kezébe adni eleséget.
Mindenik ujjára akár tizet füzzön,
Nem szükség hát, eggyet hogy sokáig üzzön
Ha te nem szeretsz is, lesz olly, a ki szeret,
Hogyha te megvetsz is, lesz olly, ki meg nem vet.
Azt ugyan, hogy szép vagy, mindig megesmérem,
Valamig csak bennem fog folyni a vérem.
Mert ha megtekintem drága személyedet,
Esztergába mondva metszett termetedet,
Párisi^[*] márványszin ékes két kezeid,
Piros két orczáid, mosolygó szemeid;
Ha nézem homlokod, rózsaszin ajakod,
Friss karcsu derekod, vékony fejér karod:
Mondhattom, Apelles illyen szépet nem irt,
Nem irt, mert festékkel, hasonlóval nem birt,
Görögország régen bámult Helenáján,
Egyiptom pedig Cleopátráján,
A ki téged meglát, még az is bámulhat,
Szived szerelmének tüzétől felgyúlhat.
Gyöngy vagy, rózsám, gyöngy vagy, gyöngynél is gyöngyebb vagy,
A virágok között szép liliumszál vagy.
De bár a természet ekként felruházott,
Szépséggel, termettel benned nem hibázott,
Mindazáltal, kérlek, ne tartsd rá magadat,
Nyujthatnád avagy csak hozzám szép szovodat,
Legalább nem vagyok én is világ fatyja,
Hogy hozzám illy léány magát nem adhatja.
Mint van legénységem, termetem, szépségem,
Vagyon nemességem, pénzem, emberségem,
Van borom, pecsenyém, egy darab kenyerem,
Noha kapa s kasza feltörte a tenyerem.
Még a természet is úgy formált bennünket,
Hogy ketten párosan élnők életünket.
Mi az oka mégis, hogy csak vonogatod
Magadat és hozzám kedved nem mutatod?
Azért mondd meg rózsám, végső szándékodat,
Ne tartsd tovább kötve nyomorult szolgádat.
Kérlek, hogyha tetszik együgyü^[*] személyem,
Cselekedd, hogy napom vigsággal szemléljem.
Mutassad kedvedet, nyujtsad jobb kezedet,
Velem és nem mással kösd meg életedet.
ha ugyan csak nem tész, én ugy ezt felelem,
Soha bizony többé pártod nem emelem.
Ha álnok vagy, maradj magadnak, nem bánom,
Csak utánnad való járásom sajnálom.
Vége.


IX-dik.

Jaj szivemtől szakadt gyenge rózsám, Máris,
Elepedt bus szivem te éretted már is.
Bizony nem is csuda, mert régólta vár is,
Hogy így gyötrettetem csak éretted, Máris.

Ragyognak szemeid, mint fekete kláris,
Tüzet gerjeszt bennem s lángja belöl jár is,
Mellynek nagy próbája szerelmünktől zár is,
De hiv szivem tölled még nehezen vál is.

Nem hajol el szivem s elmém tölled Máris
Fosztatunk egymástól, bizony nem kis kár is.
Ohajtlak gyakorta, mint Hélénát Páris,
Mert szerelmed tüze hervaszt engem s jár is.

Termeted s derekad egyenes, sugár is,
Nem nevelt szebb rózsát még a kedves nyár is.
Ékeskedik az út, az holott ez jár is
Nem tartott szebb személyt hires Murányvár^[*] is.

Gyenge szép virágszál kedvén tartott Máris,
Nem mocskol bé téged a fekete sár is.
Nem szebb te nálladnál akármely határ is,
ritkán találkozik az illyenhez Pán^[*] is.

Két egyenlő szivnek nehéz elválnok is,
Egymástól illyenek nem könnye válnak is,
A kiknél nem kedvesb a rozsmarintág is,
Nem szebb orczájoknál a szép szegfüszál is.
Vége


X-dik.

Add meg már édesem, magadat békével,
Ne küzködj szerelmem lángozó tüzével.
Rabja vagy rabodnak, ki vitézségével
Nyert téged magának Vénus erejével.

Jó rabot találtál fogni én édesem,
Megadtam magamat, ne ölj meg kegyesem.
Nállad vagyon rabom szivem szerelmesem,
Enyim vagy, én pedig tiéd vagyok, kincsem.

Rabom vagy, csillagom, azért gyere velem,
Szép leányságodat majd el is emelem,
Kedves személyeddel szerencsém nevelem,
Te véled, édesem, világomat élem.

Babylon tornyába költött szép galambom,
Tigris vize mellett felnőtt virágszálom,
Halld meg szovaimat, én kedves rubintom,
Gyémántkertben termett ékes rozsmorintom.

Ugy tetszik, hogy a nap mostan nem úgy nyugszik,
Mint azelőtt régen, hold sem úgy tündöklik.
Nagy bánattal, látom, vigság borittatik,
Hogy szivem szivedtől illy hamar elválik.

Miért sietsz, miért én töllem elmenni,
Hosszu utazásra magad bocsátani?
Térj meg, oh drága kincs, mért sietsz elmenni
Én töllem és miért akarsz távol lenni?

Ugy szeretlek, szivem, szám ki nem mondhatja
És sziveden kivül más nem gondolhatja.
Mint mágneskő vasat magához szoritja,
Ugy szivem szivedet szüntelen ohajtja.

Boldog, a ki véled töltheti órájit,
Ékes termetednek nézheti állásit.
Boldog, kinek adod harmatos csókjait
Szádnak s ki szedheti kertednek rózsáit.

Oh szép kincs, kinek nincs, ha megtartoztatna,
Eltávozni messze, hogy ne bocsátana,
Piros vért ontani érted nem kár volna,
Ez a kép igen szép, hogy kell megfognia.

De én szegény immár elhagyott árva,
Kegyes szerelmedtől szivem el van zárva.
Eltünt napom fényét ohajtom bánkodva,
Hervasztó gondokkal szivem vagyon rakva.

Rakva, mert szüntelen kesereg egy szépért,
Szépséggel ékesült pünkösti rózsáért,
Rózsaszint mutató piros orczájáért,
Mosolygó ajaka kedves szavaiért.

Halálig siratja társát egy madár is,
Társatlan görlicze nem száll zöld ágra is,
Ha társát nem kapja, kész az halálra is.
Ez egyért bánkodni kész az én szivem is.

Bucsuzásom tölled tészen illyen szókkal:
Megbocsáss, édesem, mert fejér karokkal
Nem ölelgetsz többet és bokros^[*] csókokkal
Nem édesgetsz többet te szép szavaiddal.

Szép kegyes személyed valahová mégyen,
Fejér lábod nyomán viola teremjen,
Szádnak mosolygása rózsákat neveljen,
Minden járásodban áldjon meg az Isten!

Az ég alatt mennyi madarak szárnyalnak,
Az égből a földre hány cseppek hullanak,
És minden vizekben hány halak uszkálnak:
Istentől rád annyi áldások szálljanak!
Vége.


XI-dik.^[*]

A mig élek, mind igy élek, többet búval, bánattal.
Kesergéssel, könyvezéssel, szomoru sohajtással.
Jaj nékem árva fejemnek,
Szomorodott szivemnek.

Bolondságim, vigasságim midőn jutnak eszembe,
Sohajtással változásim igy beszélem szivembe:
Vajha még egyszer szemlélhetném,
Vig órámat érhetném.

Megujulna, sőt vidulna szivemnek házatája,
Zengedezne, lengedezne Apolló citerája,
Hogy napomnak derült fénye,
Melly szivemnek reménye.

Jaj mit tégyek, hová legyek immár gyenge virágalak.
Kit véletlen reményletlen immár rég hogy nem láttalak?
Talám most csak szerencse éppen
Játszik vélem ekképpen.

Csakhogy kérlek, a mig élek, szivedbe légy állandó,
Szereteted légyen hozzám mindvégig maradandó.
Mert meghalok, ha nem láthatlak,
Véled nem mulathatok.
Vége.


XII-dik.^[*]

Oh már egyszer engeszteld meg kemény kőszivedet,
Oh bár csak egy punctumban is biztasd reményedet.
Tekintsd azt, mint kell kinlódnom,
Mint hó, naptól elolvadnom.
Engedj hozzád leborulnom,
Jutalmat instálnom.

Mindent s többet immár ne várj, érted elkövettem.
Életemet szerencsének koczkájára töttem.
Megesküdtem az egekre,
Tudod s a nagy Istenekre,
Kész is vagyok mindenekre,
Hajolj már ezekre.

A tengernek szélvész után habjai apadnak,
Az egeknek felhők utáni csillagi ragyognak.
Én szivem is már habozott,
Szép csillagom homályt hozott.
Juttass, kérlek, rév partjához,
Égő fáklyájához.

Akárkire vessem szemem, hányam bár elmémet,
Akármikint kormányozzam s rendeljem éltemet,
Látom, csak megemészt a bú,
Mint levágott nyers fát a szú.
Kinlódásban csak gyötrődöm.
Várom vig órámat.

Nincsen árva életemnek soholt is reménye,
Kinaim szörnyü inségét, nincs, ki elemelje.
Oh halál, hol késel immár?
Mért nem viszel engemet már?
Mert felköltöm és lefektem
Nem egyéb, csak jaj, jaj.

Jaj, jaj! ki vagy ennek oka, mért nem szánakozol?
Inségim orvosságárul mért nem gondolkozol?
Tám azt tudod, hogy oly könnyü,
Két szemednek eltürhető.
Kérlek téged, azt ne véljed,
Higyjed, hogy meg nem csal.
Vége.


XIII-dik.

Apolló unokája, Vénus kedves rózsája,
Páristól nyert virágos kert aranyalmája,
Cupidónak mátkája, Phoebus kedves dajkája,
Halld meg, mit ir, miképpen sir kegyesed szája.

Rozsmorintnál kedvesb test,
Kit minden szépség megfest,
Szerelmedre, vig kedvedre érkeze nagy est.
Mert elhagyád a kegyest,
És szeretéd a Brontest,^[*]
Szerelmedre, vig kedvedre majdon vetek lest.

Alexisnek szépségét, Penelope hűségét,
Te hozzád hű, igaz szivű szolgád szépségét,
Junó kincses bővségét,
Pallásnak eszességét,
Fére tészed, nem kémélled szerelmességét.

Nemtelen Mitidóért,^[*] Koridon Nebulóért,
Engem megvetsz. Jaj, mit fizetsz gonoszt a jóért?
Egy furczifer lurkóért,
Paniperda baklóért,
Elhagynál-é? Nem szánnál-é, szivem ez szóért?

Jaj, nem hozzád illő pár
Az ostoba vadszamár,
Ki tégedet szerelmedtől méltatlan elzár.
Attól szived mi jót vár,
Ki mindennek csufja már,
Mig időre komor télre fordul a vig nyár.

Azt fogadtad kedvedbe,
Bévészel kegyelmedbe,
Az Esópust, minotaurust vészed ölödbe,
Ki hiredbe, nevedbe,
Megöl becsületedbe.
De megbánod ezt a dolgot teljes éltedbe.

Lehetne-é jutalma valyon az aranyalma?
Ő nem Phoebus, sem nem Venus, nincs oly hatalma,
Hogy szivednek nyugalma,
Nálla légyen oltalma.
Hogy lehetne, ki mindenek csufja s unalma?

Már én életem csak jaj
Őszül fejemen az haj.
Hogy elhagynál, megutálál, énnékem nagy baj.
Ugy jő rám az bú, mint raj,
Ugy szived lopó tolvaj,
Kegyességed és hűséged elolvad, mint vaj.

A ki ezt éneklette, versfejekben szerzette,
Az a Ninfát, aranyalmát szivből szerette.
Kinek nevét feltette,
Versfőkben helyheztette,
Ohajtozott, buslalkodott sokat érette.
Vége.


XIV-dik.^[*]

Élj vigan, bár nem kellesz már,
Te voltál lelkemnek, gyilkosa testemnek.
Élj vigan, bár nem kellesz már.

Noha szegény, találok én
Te nálladnál szebbet, jobbat és frissebbet.
Noha szegény, találok én.

Te kedvedért, szerelmedért
Kész voltam meghalni, vérem kiontani,
Te kedvedért, szerelmedért.

Te éretted mindeneket,
Elhagytam szépeket, friss, karcsu szüzeket,
Te éretted mindeneket.

Elmehetsz már, nem kellesz már,
Mert álnok te szived, ki megcsalt engemet.
Elmehetsz már, nem kellesz már.

Dühösködik Hesperus is,
Az illyen szüzeken, lelki gyötrelmeken,
Dühösködik Hesperus is.

Utolsó vers, otthon ülhetsz,
Házadbul kimégyek, ajtómon bélépek.
Utolsó vers, otthon ülhetsz.
Vége.


XV-dik.

Szivem olly szivre talált,
Kin mind elmém, szivem megállt.
Oly drága virágszálra szállt,
Kiért kell szenvednem halált.
Ez ha rám tekint, elüz minden kint,
Vagy ha megtapint, igy magához int.
Drága ennek minden ő formája.

Liliomok ha kinyilnak,
Szépségekkel mást ujitnak.
Rózsák másnak virágoznak,
Nem magoknak illatoznak
Igy az igaz vér ollyan drága bér,
Kit más is megnyér, hogyha szépen kér,
Oly hajlandó ez a szeretetre.

A szem mihelyt szépre tekint,
Szivet szivnek kegyelmet hint.
Nyilván ugyan egyik sem int,
De titkon lát mindenik kint.
Forr benne a vér, szólni még sem mér.
Ki pedig nem kér, a semmit sem nyér,
Ez a szerelemnek^[*] fővebb oka.

A szép léányok formája
Legényeknek nyavalyája,
Mindjárt gyul szive fáklyája,
Mihelyt szeme feltalálja.
Csak egy nézése, ráró lépése,
Hiv kegyessége, szeme intése:
Ollyan, mint sebes nyil a szivben.

Nem kell nékem ostoba vér,
Mert a szeretni nem is mér.
A kiben nincs semmi manér,
A töllem csak csókot sem nyér.
Nem kell makranczos, mert a rut mocskos.
De takarékos és friss manéros
Magához vonja az én szivemet.

Csak tyúkültetni született,
A ki soha nem szeretett.
Megcsufolta a természet,
Ki Venussal frigyet nem tett.
De bágyadt személy, nincs ott, mit remélj.
Kell annak pendely, kit szüzért veszély
Nem ért; azért nem is friss kavallér.
Vége.


XVI-dik.

Kit Venus felnevelt oskolájában,
Szerelmes emlőjén nemző ágyában,
Annak vagyon része nagyon szivét kinzó Cupidó nyilában.
Ám lobbantó tüz, hol ifju és szüz
Egymáshoz való köteles harczot üz.
Sokáig tüzét titkos szivében
Nem tartja, de sőt legfrissebb kedvében
Jelenti, mert képzeli gyenge Biblist^[*] drága személyében.

Oh Flora kertének piros rózsája,
Klárizsmódra mosolyodó s vidámitó
Szivem bokrétája,
Hiv engemet kinzó, bánatot hozó,
Engedetlen sziveddel engemet próbáló,
Nyujts hát örömöt bágyadt hivednek.
Hadd szedje rózsáit friss kertednek,
Szentelje, kötelezze magát társul kegyes életednek.

Nyisd fel már szivednek rejtékjeit,
Hadd értsem szándékod hűségeit.
Mert megvallom, tapasztalom,
Hiv szivednek hozzám nagy erejét.
Főbb hűségére, hiv szerelmére,
Magamat kötelezem kincsem örömére
Azért már Junóm hidd, el nem titkollak,
Kegyes nimfámnak ugy tartalak.
Én rubintom, tapasztalt barátságodért szivemben ohajtlak.

Szivem rejtekének fénylő csillaga,
Héléna szépségü kedvem virága,
Már felderült, hozzám került fényes napod szép világossága.
Szivemnek felét, éltem örömét
Tenéked ajánlani kész vagyok ezekért.
Távollétemért ne végy szivedre,
Fájdalmát^[*] mély tengerben megfereszted s tölled vesd messzére.

Értheted már czélját igaz szivemnek,
Mi légyen summája kis énekemnek,
Hogy szived és személyed a mig élek,
Vallom kegyesemnek.
No hát Minervám, én aranyalmám,
Vedd szivem, szivednek ezekben ajánlom.
Higyjed édesem, soha nem véltem,
Hogy nállad nélkül illy legyen éltem,
Mert mint pár nélkül görlicze, ki társátul elvál, olylyá löttem.
Vége.


XVII-dik.

Ritka kertben találsz télben kinyilt virágot.
Vagy zöldellő kedves kellő pálmafaágot.
De oh mely nagy szerencse,
Bár akárki tekintse,
Nállam maradt Istennek egy drága kincse.

Az házan túl, az utczán alig sétálék,
Kertet frisset és ékeset mindjárt találék,
Melyből rózsaszálamat.
Zöldellő virágomat,
Leszakasztám s élem velle friss világomat.

Ollyak ugyan sokan vannak, kik sok országot
Békerülnek, még sem lelnek illyen jószágot
De im, melly kisded város,
Melly nem igen olly záros,
Azt mivelte kegyes Eros,^[*] hogy lennék páros.

Őszi szélben, hideg télben kinyilt virágok,
Megfonnyadnak, elszáradnak mind a zöld ágok.
De ki ezt feltalálja,
Életének pálmája.
Megzöldellik télben, nyárban ő nyoszolyája.
Vége.


XVIII-dik.

Csak annak van becsületi,
Ki a déákot szereti.
Egy valaki azt szereti,
Van is néki becsületi.
Deáklegény aranyalma.
Nem játszik velle a macska,
Hanem ama furcsa^[*] dáma,
Kinek vagyon bátorsága.

Az a dáma dicséretes,
Ki előtt a dák kedves.
Lehet is a dicséretes,
Mert a déák szép termetes.
A kinek ül az ölébe,
Vagy nyúl fejér kebelébe,
Az lehet maga kedvébe,
Mert rózsa nyilik melyébe.

A deák jár takaroson,
Feketébe és csinoson,
Viseli magát módoson,
Szóll frissen, barátságoson.
Piros, tündöklő orczája,
Szeme lángozó szikrája,
Sokakat meggyőz próbája,
Van okos s bölcs praktikája.

Némely mondja, csintalanság,
Van a deákban csalfaság,
Szembe szeretet s barátság,
De titkoson csapodárság.
Mosolyognak szépet adnak,^[*]
Végre a pártába hagynak.
Az az ember eb-ugatta,
Ezt ki déákról mondotta.

Ha vagyon benne furcsaság,
Gyöngyszemü tréfamulatság,
Bizony az nem csapodárság,
Inkább barátság, nyájasság.
Azért illik a déáknak
Neve a szép gyöngyvirágnak,
Itélik is ezt dámának
Való kedves bokrétának.

Lehet kedve a déákhoz,
Ki köteles a nimfákhoz,
Mert mindkettő a Pinduson
Lakozik s a Parnassuson,
Kinek is ne kén a déák,
Ki gyöngyvirág, a mint irják,
A nimfák és a hárpiák
Aranyalmának is hivják.

Éljen, éljen szerencsésen,
Ki déákhoz van szivesen,
Bánatot az ne érhessen
Napjait töltse kedvesen.
Mint lilium, virágozzék,
Szerencse nálla lakozzék.
Jártán-költén nyilatkozzék
Gyöngyvirága s illatozzék.
Vége.


XIX-dik.^[*]

Kurva az anyja^[*] rossz embernek,
Egy szó ugy, mint száz,
A ki engem hátam megé,
Nem szembe gyaláz.

Annyit hajtok rossz embernek
Szóhajtására,
Mint az ebnek az utczában
Ugatására.

Hadd koptassék az nyelveket
Haszontalanul,
Engem sem hágy én Istenem
Gyámoltalanul.

Bátor folyjon s rám omoljon
A sok irigy szó,
Mint kegyetlen és kietlen
Havasokra hó.

Szegény árva életemnek
Ez mégis nem árt,
Hajnalomban s vig napomban
Nem ejt semmit kárt.

Csudálkozom, a rossz ember
Engem mint gyaláz,
Holott csak ollyan előttem,
Mint mezei váz.

Nem szorultam rossz embernek
Barátságára,
Nem is hajtok azért semmit
Hunczfutságára.

Megérem még azt az időt,
Hogy mind kihányja,
A mit bévett s hunczfutságát
Végre megbánja.

Mikor Káron hajójával
Hozzá érkezik,
Akkor rágalmazásáról
Elfelejtkezik.
Vége.


XX-dik. ^[*]

Tudós bölcsek, kik e széles föld felett laktok,
Ég járását és forgását kik vizsgáljátok,
Hét planéták forgásiból jövendőt mondtok,
Természetből sok dolgokat megmagyaráztok!

Csuda dolog, sok szép közzül csak ez egy tetszik,
Diánnánál, Hélénánál szebbnek esmérszik.
De látom, árva fejemmel szerencse játszik,
Addig, mig éltem fonalát Párkák elmetszik.

Nem nyughatom, csak bujdodom, mint sebes szarvas,
Mert kit szivem szivből szeret, ollyan, mint a vas.
Természete hideg hozzám, mint hideg havas,
Beszédében^[*] ollyan kemény, mint a kemény vas.

Nem nyughatom, csak bujdosom még éjszaka is,
Azért nincsen nyugodalmom, ha aluszom is.
Homályosnak tetszik nékem a fényes nap is,
Könyveznek utozásimban talám a fák is.

Mondjátok meg, mi az oka, hogy keserüség,
Éjjel-nappal szorongatja szivemet inség?
Mert kit szivem szivből szeret, kemény lánggal ég.
Mondjátok meg, kinaimnak mikor leszen vég?

Lidiában^[*] tigrismódra felnőtt oroszlány,
Avagy fene tigris, a ki csupa vért kiván,
Pusztán tanált prédájával soha igy nem bán.
Kősziklánál keményebb sziv, ki engemet nem szán.

Szánd meg azért bus szivemet, végy szerelmedbe,
Fogadd, kérlek, szerelmemet igaz szivedbe.
Adj kedvesem, énnékem is részt friss kedvedbe,
Igy bánatim után vigan nyugszom ölödben.

Igaz ugyan, a szeretet soknál szárnyon jár,
Ha ma egyet béfogadott, holnap másot vár.
De én szivem rejtekébe kit egyszer bézár,
Hűségéből ki nem veti, tapasztaljad bár.
Vége.


XXI-dik.^[*]

Változással, kedvmulással folynak az esztendők,
A vig öröm gyakor üröm, bánatra menendők.
Igy van dolga ez világnak,
Töredékeny asszu ágnak,
Vigassági, nyájassági mind elenyészendők.

Illatozó s vigsághozó kerteknek virági,
Hives berkek, erdős hegyek kedves vidámsági,^[*]
Megszáradnak, elhervadnak,
Virág után kórót hadnak,
Folynak mint viz, kikhez ne bizz, ékes vidámsági.

Zengedező, örvendező ifjuságom kedve,
Énnékem is, csak hamar is, már fel lészen szedve.
Kegyesek közt az hol laktam,
Kiknek kedvektől ujultam,
Ott maradnom, tovább laknom, nincs már megengedve.

Kegyes nimfa, ékes rózsa, szép liliumszálom,
Szivnevelő, kedvemelő, tölled már elválom.
Változnom kell, az idő jár,
Kedvem ellen tölled elzár,
Szivem szivből, kedvem kedvből tenéked ajánlom.

El kell mennem, nincs mit tennem keserves lelkemnek,
Jaj szomoru emésztő bú ezer jó fejemnek.
Nehéz elválni a kegyestől,
Távol lenni a kedvestől,
Elbucsuzás kész meghalás gyötrelmes szivemnek.

Legyen kedve már bételve az egek urának,
Rendelője s vezérlője én fejem sorsának.
Bár bujdossam, szivemben vagy,
Rollad emlékezetem nagy,
Szived kérem, ugy lesz bérem, tartson ő magának.

Én angyalom, friss galambom, Isten véled légyen,
Emlékezést, esedezést szivem rollad végyen.
Nem felejtlek el, mig élek,
Felöled hasonlót vélek.
Szivem titka ki van nyitva, ha szived kivánja.

Tenger vize, füvek ize, csillagi egeknek,
Fák leveli és füvei a magos hegyeknek,
Kevesbek gondolatimnál,
Érted fohászkodásaimnál.
Mely keserves és gyötrelmes megválni szivemnek.

Igaz hivem, kedves szivem, szívedet szerettem,
Életedben, valamiben kedved ha nem tettem,
Arról bocsánatot várok,
Én valahol kelek s járok,
Áldlak szódért, azon jódért, mellyet véllem töttél.

Járásodban, állásodban tellyes életedben,
Hány lélekzet tölled esett, hány hajszál fejedben,
Áldjon Isten annyi jókkal,
Annál is több áldásokkal.
Szomoruság, háboruság ne jöjjön szivedbe.

Orczácskádnak, ékes szádnak szép piros rózsái,
Nállam kedves kellemetes testvirágocskái,
Rothadást ne szenvedjenek,
Egyenlő szinben légyenek,
Tündököljenek és fényljenek boldog napocskái.

Szerelmeddel, személyeddel való mulatságim,
Mulatozó s nyájoskodó kedves vidámságim,
Házodban való sétálás,
Ékes gyenge apolgatás
Keservesen jut eszembe, tréfás nyájasságim.

Érdemedre, szép nevedre szivem majd meghasad,
Akaratom, gondolatom kebeledbe akad.
Változásom igen bánom,
Kegyesemet el kell hagynom,
Mellyért bus sziv s gyötrelmes sziv bennem majd megfokad.

Fogadásom én megállom, tégedet ajánllak
Az Istennek kegyelmébe s oltalmába hagylak.
Az idő jár, változnom kell,
Kedvem ellen mennem el kell.
Egészségben, békességben látnia kivánlak.
Vége.


XXII-dik.

Boldog, a ki hiv szivre
Talál, kivel kedvére
Élhet maga kényére,
Napja fordul fényére.

Ha olly szivre találhat,
Kivel végig megállhat,
Attól nem könnyen válhat,
Kitől minden jót várhat.

Mert kinek hol a szive,
Ott vagyon minden kincse.
Ha szembe lehet vélle,
Azonnal van jó kedve.

De ha ő tölle elvál,
Szivére mindjárt bu száll,
Ha tölle esik távul,
Csaknem mindjárt elájul.

Mert ki állandó szivre
Találhat, igaz hivre,
Ki mint nád, nem hajlandó,
Hanem megmaradandó.

Távul van attól a bú,
Nem észi, mint fát a szú.
Sőt inkább vig örömmel
Bételik, nem ürömmel.

De melly ritka szerencse,
Bár akárki tekintse,
A ki kinek lett szive,
Hogy légyen igaz hive.

Elmérem azt mondani,
Ritkán lehet találni.
A szivet megpróbálni,
Nehéz dolog vizsgálni.

Mert nincsen állandóság,
Ez világban igazság.
Minden dolog hamisság,
Kedve változandóság.

A mit igér, tagadja,
Soha meg is nem adja.
Tudja, de még sem érti,
Hogy a szivet mi sérti.

Szembe szépet ád néked,
Másfelöl gyaláz téged.
A mikor van melletted,
Hizelkedik környüled.

Szinli, mintha szeretne,
Másnál inkább kedvelne.
Végre bút hoz szivedre,
Hogy ne élhess kedvedre.

Kedveskedik szép szókkal,
Szive játszik másokkal.
Téged vészen ölében,
De más vagyon kedvében.
Vége.


XXIII-dik.^[*]

Nem gondolok sziveddel,
Csalárd hamis hiteddel.
Mit mondtál, jól tudod;
Megcsaltál, tagadod.
Kinlódni már meguntam,
Bogár után indultam.

Másoknak tudsz kedvezni,
Egy hajóban evezni.
Én szegény habozom,
A parttól távozom.
Nem lehet már szenvedni,
Jobb inkább csak meghalni.

Én tudom, hogy melly nehéz
Sok fulánk közt lépes méz.
Akadtam olly méhre,
Melly szállott szivemre,
Mérgét is bennem hagyta,
De szivét másnak adta.

Akarom, hogy igy történt,
Már szivem nem szenved kint.
Bár más is próbálja,
Ha szive megállja.
Nem lehet már szenvednem,
Hiv szivet kell keresnem.

Megvallom, hogy vétettem,
Mert két szivet szerettem.
Magamnak rabságot,
Nyughatatlanságot,
Éretted már szereztem.
Megvallom, hogy vétettem.

A szivem nincsen helyén
Ez órán s végső helyen.
Szivedtől megválnom,
Lelkedtől elállnom,
Ezt soha sem gondoltam,
Utolján válét mondtam.
Vége.


XXIV-dik.^[*]

Ha vélem szóltál volna,
Most szeretőd friss volna.
De véllem nem szóltál,
Hanem csak tréfáltál,
Elmult idődet sirassad már.

Késő immár bánkodnod,
Töllem el kell maradnod.
Im, látod utomat,
Induló voltomat,
Talán többé visszá sem térek.

Maradj el már reményem,
Tündöklő gyémántfényem,
Másszor eszed légyen,
Szived bátrabb légyen.
Szivért szólni másnak nem szégyen.

Ne menj el, mert meghalok,
Árván ha itt maradok.
Hogy megtérsz, igérjed,
Kedvemet ne szegjed,
Igy vigasztald meg bus szivemet.

Boldogtalan ügyemet,
Szánd meg, kérlek, eszemet.
Nem mértem próbálni,
Szived ostromolni,
Féltem, szégyenben kell maradni.

Vajha azt elnyerhetném,
Szived hogy elvehetném.
Keblemben bétenném,
Onnat ki sem venném,
Mig személyed meg nem esmérném.

Ennek felelete.
(Azon nótára.)

Ha vélled nem szóltam is,
Van szeretőm friss^[*] mégis.
Még pedig állandó,
Nem csapodárkodó.
Nincsen azért, hogy mit sirassak.

Késő volna valóba,
Ha vélled szóltam volna,
Most azért bánkodnom,
Ki már én galambom,
De hogy esett, azt akarom.

Már elmehetsz dolgodra,
Nem szorultam csókodra,
Mert vagyon énnékem
Oly, kit szeret lelkem,
Ő is szeret engem, a kincsem.

Ne gondoljad soha is,
Hogy még egy könyvemet is
Éretted elejtsem,
Fejem falba verjem,
Mert megnyugodt már szivem, lelkem.

Boldog vagyok, megvallom,
Mert megfogtam galambom.
Meg is szelidült már,
Vállomra gyakron száll,
Módja szerint engem csókolgat.

Jaj, melly drága nyereség,
Ha két sziv egymásért ég.
Mi vagyunk az ketten,
Rollunk példát végyen,
Ki szeretőt akar tartani.
Vége.


XXV-dik.

Virágok gyöngyszinü harmatja,
Szivem igaz mézes falatja,
Angyali képe szivemnek,
Tündöklő napja éltemnek,
Kedvesem, édesem.

Engedd már szódat hozzám jőni,
Ne hadd bánatom tovább nőni.
Gyászban borult éltem szánd meg,
Rajtam mivelt dolgod bánd meg.
Kedvesem, édesem.

Sebessen lángozó szikrája,
Búk árjában merült sajkája
Szivemnek révpartja szived,
Vette szivem igaz hived,
Kedvesem, édesem.

Megnyilt már rég szivem forrása,
Szivem tudod, szivem járása
Nem hibáz folyni kertedre,
Vig napot hozni éltedre,
Kedvesem, édesem.

Te angyali szép termetednek,
Rabja vagyok kegyességednek.
Lássad, ha megszánt, hivedet,
Nem tekinted hiv szivedet,
Kedvesem, édesem.

Téged csak azon kérlek, szivem,
Ha meg akarod ölni szivem,
Ne halogasd bus szivemnek,
Halálát várni éltemnek,
Kedvesem, édesem.

Adj már, szivem, igaz szivednek,
Hiv szivedben bizó hivednek,
Igaz jó jelt szerelmedről,
Angyali tiszta éltedről,
Kedvesem, édesem.

Narcissusban oltott violám,
Kedves édes szagu mandolám,
Virágok közt tulipántom,
Légy szebb és drágább gyémántom,
Kedvesem, édesem.

Nevedben igaz szivem bizik,
Termeted szépségével hizik,
Erkölcsid egyenességét,
Érti szivem édességét,
Kedvesem, édesem.

A szüzek tiszta ékessége,
Egy hiv sziv igaz csendessége,
Ne légyen, ki szomoritson,
Dolgaidban háboritson,
Kedvesem, édesem.

Aurindus^[*] mezők hajnala,
Jöjj hozzám, merő éltem fonala
Elszakadt; várnak mezeink,
Téged harmatos völgyeink,
Kedvesem, édesem.

Hol Bétius^[*] tiszta vizekkel,
Zefirus lengedezésekkel,
Járják földnek bársonyait,
Zöldellő hegyek halmait,
Kedvesem, édesem.

Ide jöjj siető lábokkal,
Te Austriusom csókokkal,
Látogasd fák árnyékában,
Tiszta vizek forrásában,
Kedvesem, édesem.

Oh mezők első reménysége,
Tenéked Céres embersége
Búzánknak aranyszalmáit,
Ágyul veti gabonáit,
Kedvesem, édesem.

Napnyugoti szél pihegéssel,
Orczádat gyenge süvöltéssel,
Fogja csókolni szivedet,
Megujitja vig kedvedet,
Kedvesem, édesem.

Jövel én kedves Aurindusom,
Mert éretted gerjed Vénusom.
Itt a virágok mezején
Sétálgass füvek tetején,
Kedvesem, édesem.

Jövel! im az erdélyi szüzek,
Kiknek éretted gerjed tüzek,
Hivnak, löttek szolgálóid,
Kik személyed ohajtóid,
Kedvesem, édesem.

Jövel lelkem éltető ere,
En szivemnek gönczörszekere.
Téged ohajt az én szivem,
Ki vagy nékem igaz hivem,
Kedvesem, édesem,
Vége.


XXVI-dik.

Nem lész mindenkor igy,
Szivedbe bus ne légy.
Mert ha a szerencse nem kedvez,
Véled gyakron meg nem egyez,
Ne félj, csak ennek higyj,
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Ámbár itt boldog légy,
De szerencse s tenger habja
Hány s a mint sok bölcs mondja,
Hogy ezektől ment légy:
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Csalárdoknak ne higyj,
Mert ki titkon azt fogadja,
Hogy titkodra lészen gondja,
Csalárd az illyen frigy.
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Ezekből példát végy:
Sötét köd után fényesség,
Betegség után egészség
Talál; örömöt végy.
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Bár egészséges légy,
De egy kis halálnak szele
Megfu és lefekszel vele.
Mig friss vagy, kedvet végy.
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Elmulik minden frigy,
Mind jobb s balszerencse sorsa
Marad Isten ajándéka,
Állhatatosan higyj.
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Kétségben már ne légy,
Mert napodnak friss sugára
Feljött szived ablakára,
Jó reménységben légy.
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Tanácsomra kész légy,
Ha szivedre kivánsz tenni
S én édesem akarsz lenni,
Meglesz, csak illy szót tégy:
Nem lesz mindenkor igy.

Nem lesz mindenkor igy.
Ez legyen köztünk frigy,
Hogy noha most megoszlottunk,
Kik friss csókkal harmatoztunk,
Nem lesz mindenkor igy.
Vége.


XXVII-dik.^[*]

Drága dolog a szeretet,
E senkit búra nem vezet.
Ha néha gázoltat vizet,
Azért nem úsztat árvizet.
Ha néha gyalogoltat is,
Hegyet, völgyet hágattat is,
De ugyan csak sanyarául,
Nem bán véled mostohául.

Irigye ha mind az égig
Ér is, de megmarad végig
A szeretet egy csepp vérig,
A melly szivben e tisztán ig,
Azt senki is el nem rontja,
Mert ollyan nehéz annak fontja,
Hogy ámbár vérit kiontja,
De már ugy is el nem bontja.

Oh hát mit gondolunk velle,
Ott hadd légyen szája tele.
De talán felderül egyszer,
Mit kivántunk hetvenhétszer.
Csakhamar bu majd elébb áll,
Elmulik, mint gyenge fűszál.

Szeretetnek furcsasága,^[*]
Megmarad állandósága,
Mig czédrusfák karcsusága
Lészen s csillagok soksága.
Ha ugy jő is a sok irigy,
Mint a sebessen folyó Strigy.
Bátor gyomrok méreg s mirigy,
De attul frissen élünk igy.

Ember gyakort rág, mint féreg,
Belé szorult mert sok méreg.
De csak mint diófakéreg,
Elmulik s mint gyenge féreg.
Végre osztán meg is unja,
Mit ett, azt is mind kihányja,
Cselekedeteit bánja,
Az igaz sziveket szánja.

Gondold meg, az idők mulnak,
A zöld falevelek hullnak,
Nyár után telek fordulnak,
Gyenge rózsák megavulnak,
A szerelmet gyarapitni,
Most kell gyepüjét keritni.
Nem kell másnak kiteritni,
Igy bút magára boritni.

Inak hogyha megkékülnek,
Karcsu derekak görbülnek,
Friss^[*] kézen göcsök épülnek,
Ábrázatok ránczba gyülnek:
Akkor a szeretet ne kell,
Vénus, Kupidó vesszen el.
Most van szeretet ideje,
Felderült friss esztendeje.

Muzsáknak vesszen el feli,
Hervadjanak fák leveli,
Mert szivem képeddel teli,
Végre helyét alig leli.
Nem leli, mert megsebhetted,
Szivemet raboddá tetted,
A mellyért bizony éretted
Meghal, ha nem ül melletted.

Igy van, látom, nem is bánom,
Most magamban tapasztalom.
Azért életem nem szánom,
Mert tudom, nincs benne károm.
Ló is volnék, ha sajnálnám,
A szép szüzet nem kivánnám.
Hát mire szült engem anyám?
Nem azért, hogy csak alunnám.

Hélénáért sok véreket
Ontott Páris, vett sebeket.
Piramus s Tisbe élteket,
Tévék egymásért végeket.
Én sem szánom tehát azért
Éltem letenni éltedért,
Messze menni hűségedért
S igaz kötelességedért.

Álomszúszik az a legény,
Csak olyan, mint kásalepény,
Ki szeretetbe nem serény,
Sőt szüzekhez szive kemény.
Arra valók a virágok,
Gyöngy, gyémánt, rozsmorintágok,
Hogy ifjak azt szedegessék,
S igy magokévá tehessék.

Lurkó s nebuló az az szüz,
Ki szép ifjat tölle elüz,
Nékie bokrétát sem füz,
Egye meg az illyet a tüz.
Kinek ne kén a gyöngyvirág,
Illatozó rozsmorintág,
Ki buval nem illet s nem rág,
E sziveknek friss^[*] mulatság.

Jelesség furcsaság,^[*] jóság,
Szeretni egymást okosság.
Nincs ennél frissebb mulatság,
Ha van benne állandóság.
De ha van egynek hűsége,
Másnak pedig hidegsége,
Már a szeretetnek vége.
Ez éneknek is van vége.


XXVIII-dik.

Kedves rozsmorintszálacskám,
Vénuskertbeli gyenge violácskám,
Drága fényes rubintocskám,
Ninfáknál kedvesebb gyöngyalakocskám.
Siess hozzám jőni, halld meg panaszomat,
Szánd meg érted való könyhullatásomat,
Ne vesd meg kedves Pirámusodat.

Mert elepedt érted szivem,
Kemény kővé változott minden izem.
Elhervadott piros szinem,
Kupidótól elrontatott víg kedvem.
Eltölt vidámitó kedves napom fénye,
Jaj, már oda vagyon éltemnek reménye,
Mint árva görlicze, nyögök érte.

Azt fogadtad volt kedvedbe,
Bévészel szolgádat vig szerelmedbe.
De jaj, mást fogtál ölödbe,
Kit jól tudom, megbánsz teljes éltedbe,
Mert már nem jár szivem virágos kertedbe,
Ki leheték most is emlékezetedbe,
Drága szép bokrétául mellyedbe.

De ah, szived már elpártolt,
Kihez csak egyedül reménységem volt.
Azért örömöm elbomolt,
Sürü bánat, mint nagy zápor, rám omolt.
Terhes gonddal bennem megkeseredett szű,
Jajos éltem ollyan, mint gyökeretlen fű,
Elbágyad szivem, vigságod nem hű.

Mint tavasz ékességével,
Szokott megcsalni gyakort szépségével,
Ugy elhagyott gyöngyszinével,
Kedves ragyogó csillagom fényével.
A jó elolvadt hirtelen s töllem eltünt,
Zárva maradt árva fejem s immár megszünt
Minden örömöm s viselem ez bünt.

Oh ha árvizeket én is
Sirhatnék szemeimből, miként Biblis,
Elhervadhatnék mint ő is.
Vagy ha elszaggathatna fene tigris,
E nagy fájdalom tüze tám elapadhatna,
A jaj hirtelen, miként vaj elolvadna,
Sok bánat kinozni tám elhagyna.

Immár ha töllem elmentél,
Azt kivánom, az hol élted jár és kél,
Ne légyen ott soha is tél,
Vagy szivedet szomoritó s rontó szél.
Teljék, kelljék rózsák, gyöngyök járásidat,
Öntse töltse gyönyörüség állásidat,
Áldja meg Isten mozdulásidat.
Vége.


XXIX-dik.

Jaj, mi történt, szivem,
Frissen folyó éltemen?
Jaj, mi bántja kedvemet,
Mi hervasztja szivemet?
Által nem láthatom, ki sem gondolhatom,
Mi bántja kedvemet.

Nyögésim számtalanok
És kimondhatatlanok.
Epesztenek fájdalmim,
Majd megölnek kinaim.
Jaj, eltünt öröme szivemnek s éltemnek
Csakhamar lesz vége.

Imé, minden órában,
Sőt minden minutában,
Beteg szivem hervadoz,
Sebes tüztől gyuladoz.
Egek, lássátok meg, kérlek, szánjátok meg
Illy kinos éltemet.

Oh mint fájnak sebeim,
Gyuladoznak tüzeim,
Mellyek belöl égetik,
Szivemet vesztegetik.
Könyves zokogásim, felhatnak sirásim
Az magos egekre.

Többek szivem jajjai,
Mint fejem hajszálai.
Már a földre levertek,
Ezer búba kevertek,
Mellyek tengerében, szörnyü örvényében
Vesződöm szüntelen.

De tudom már, mi hozza
E bajt és mi okozza:
Kupidó dárdájával,
Szivemben lőtt nyilával.
Viselem bélyegét, ő vonta bé egét
Gyászszal vig kedvemnek.

Kirontott fegyverével,
Által vert már törével.
Lánczot vetett szivemre,
Homályt hozott kedvemre.
Ezer bánatokkal, szomoru gondokkal
Terheli fejemet.

Szokott praktikájával,
Megfogott hálójával,
Mint Piramus, ugy jártam,
Mellyet soha nem vártam.
Bilincsét zörgetem, vaslánczát csörgetem,
Jaj már éltemnek.

Mérges párkák, jöjjetek,
Kérlek, ne is késsetek.
Tovább éltem fonala
Ne nyuljon, mer hajnala
Már elmult kedvemnek. azért én éltemnek
Légyen mindjárt vége.

De mit mondék? Várjatok,
Hiszen majd meghalhatok.
Talám ha megpróbálom,
Orvassát feltalálom.
Akármely sebeit, megoltja tüzeit
Elájult szivemnek.

Angyalom, egy reményem,
Ébresztő kedves fényem
És minden ékességem,
Kivánt gyönyörüségem,
Jövel betegedhez, kesergő szivedhez
Orvasló kezeddel.

Eleven sebeimre,
Fellobbant tüzemre,
Tekints árva szivemre
És megunt életemre.
Kergesd el fellegét, deritsd fel már egét,
Mellyet gyász boritott.

Angyali termeteddel,
Hajnali szépségeddel
Te szerzed sérelmemet,
Te lobbantád tüzemet.
Sebbe te ejtetted, lánczra te vetetted
Fájdalmát szivemnek.

Oldozzad hát lánczaid,
Gyógyitsd fájdalmait,
Mert más nem oldozhatja,
Sebem nem gyógyithatja.
Oh ne késsél jőni, angyalom, igy szólni,
Ne engedd fejemet.

Fegyverével az halál,
Jaj, mindjárt reám talál.
Várom is hajójával,
Komoly ábrázatjával,
Imé, jelen vagyon, igyekezik nagyon,
Hogy magához végyen.

Oh, minden reménységem,
Ébresztő kedves fényem,
Halld meg szivem kérését,
Könyves esedezését,
Tekints rabságomra, kemény fogságomra,
Mellyekkel küzködöm.

Szólj csak egyet szivednek
Rabjává lett hivednek.
Bár csak egy intéseddel
Ily kinaimat vedd el.
Tudom, meggyógyulok, frissen megujolok,
Ha azt megnyerhetem.

A Pirámus szerette
Tisbét és kedvellette.
Szeress te is engemet,
Ne utáld meg szivemet.
Fogadj bé szivedbe, adj részt szerelmedbe,
Melly miatt hervadok.

Pirámus Tisbéjéért,
Ha megholt kedveséért,
Szivem is érted lészen
Halált próbálni készen,
Ékes termetedet, alak^[*] személyedet
Mert tisztán szereti.
Vége.


XXX-dik.

Szivemnek egy reménysége,
Tündöklő gyönyörüsége,
Kedvemet ujitó fénye,
Angyalom, drága reményem,
Im, mivel az óra vezetett illy jóra,
Állj meg hát egy szóra.

Én vagyok, a ki szivedet,
Ohajtom ékességedet.
Én vagyok, aki kinokkal,
Küszködöm ezer jajokkal
Tiszta szerelmedért, alak személyedért,
Ékes termetedért.

Oh, ha látnád sérelmeit,
Szivemnek titkos sebeit.
Ha tudnád gondolatomat,
Erántad feltett czélomat,
Tudom, hogy megszánnál, véllem szépen bánnál,
Minden jót kivánnál.

Biztat is szemérmességed,
Tiszta engedelmességed,
Melly tégedet megfrissitett,
Mint virtussal ékesitett,
Hogy gondolatomat, feltett szándékomat,
Elérem czélomat.

Czélom ez, ki hiv szivednek,
Méznél édesb szerelmednek,
Akarok részese lenni,
Kivánkozom hozzád menni.
Fogadd hát kezemet, tekintsed sérelmemet
És fogd el szivemet.

Diánna vagy szépségedben,
Héléna ékességedben.
Junót ékes termeteddel,
Fejül mulod szépségeddel.
Oh szerelmetes kép, személyed igen szép,
Mellyet csudál sok nép.

Szemeid sebes tüzekkel,
Játszanak oly friss fényekkel,
Mellynek gyémánt fényességét
Megdulja ki mint szépségét,^[*]
Ha felém termenek,
Vagy szememben intenek,
Ezer kint rám hintnek.
Vége.


XXXI-dik.^[*]

Felnyitnám már bus szivemnek régen bézárt ajtaját,
Ezer tenger partjai közt partra vinném hajóját.
De ha szél kapja vitorlámat,
Azonnal rontja szándékomat,
Távoztatja partomat, távoztatja partomat.

Oh melly sokszor környülnéztem, hogyha lenne segitség,
Egymást érik óhajtásim, hogyha lenne könnyebbség.
Vak voltam, hogy a parton állván,
A dolgot jól meg nem vizsgálván,
Vesztemre elindultam, vesztemre elindultam.

Jaj, ki nehéz evezőnek habok ellen csapdosni,
Esső után késő vásár palástodhoz kapdosni.
Sok társ van a friss^[*] mulatságban,
De ritka az nyomoruságban.
Ki életét feltégye, ki életét feltégye.
Vége.


XXXII-dik.

Bántják és boritják az igaz szerelmet
Ellenkező próbák és visel szerelmet,
Ki Vénusnak táborában,
Kupidónak hatalmában,
Van birtokában.

Siet az igaz hiv a maga czéljára
És vágyódik annak déli^[*] formájára,
A kinek friss tekinteti,
Furcsa^[*] magaviseleti
Szivét sebheti.

Ha nyájos beszédit sokszor nem hallhatja,
Vagy mikor akarja, azt meg nem láthatja,
Vagyon olly erős mágnesse,
Hogy a holott van kedvesse,
Csak ott keresse.

Illy sok próbák között boldognak mondhatja,
Szerencsésnek magát bizonnyal vallhatja,
A királynak személyére,
Akad a ki kérésére,
Hajt szerelmére.

Vagyon szivemnek is illyen szerencséje,
Régen várt örömén vigadoz elméje.
Kit fogadott szerelmében,
Gyönyörködik személyében,
Friss^[*] termetében.

Innepet kellene nevednek szentelni,
Aranyos betükkel kellene felirni
angyali ékességedet,
Furcsa^[*] dali termetedet,
Szüzességedet.

Nincsen, ékességgel ki fejül mulhasson,
Ki szép formájával fejül haladhasson.
Lakik benned oly ékesség,
Olly angyali nagy diszesség,
Ritka szüzesség.

Kedves szivem, néked adtam hűségemet,
Szeressed hát te is lángozó szivemet.
Ezt hajnali személyednek
S hajnali ékességednek
Irtam szivesen.
Vége.


XXXIII-dik.

Állandó vagy, méltán szerethetlek,
Ugyanazért el sem felejthetlek.
Emlegetlek, mert szivből szeretlek.
Te se felejtsd el, kérlek. Te se felejts el, kérlek.

Nem tekintem, hogy sokat szenvedek.
Te éretted nem kevés kint érzek.
Mert gondolom, ha azt eltitkolom,
Igy kedvedet találom. Igy kedvedet találom.

Az nehezebb, mikor veled vagyok,
Ha akarok szólni, nem szólhatok.
Titkon nézlek, vagy zárva szemléllek,
Ne tudják, hogy szeretlek. Ne tudják, hogy szeretlek.

Igy esmérni, ki szeret okoson.
Áldott légyen, ki eztet titkoson
Megtarthatja, egyhez mutathatja,
Hűségét áldozhatja. Hűségét áldozhatja.

Lészen annak végtére jutalma,
Hiv szivének készen nyugodalma,
Ki hivséggel, egyhez kegyességgel,
Van igaz szeretettel. Van igaz szeretettel.

Ugyan igaz: ki szeret, a szenved.
Mindazáltal ne essék el kedved.
Mert ki szenved, örömöt remélhet,
Minket is megsegíthet. Minket is megsegíthet.

Igaz légy hát, én is igaz lészek,
Ugyanarról fogadást is tészek.
Csak titkoson szeressünk, okoson,
Igy élhetünk állandón. Igy élhetünk állandón.

Szivem titkát rajzolom s ajánlom,
A ki is azt titkolva áldozom.
Vedd jó neven attól és kedvesen,
A ki szeret szivesen. A ki szeret szivesen.
Vége.


XXXIV-dik.

Oh egek szép teremtménye,
Éltemnek drága reménye,
Hallgasd meg szólását, szives ajánlását
Igaz kegyesednek, egyenes szivednek,^[*]
Ki szived óhajtja.

Rab voltam, láncz szoritotta
Szivemet s szomoritotta.
Viseltem sebeket, kinos sérelmeket.
Sok gondok közt voltam, csakhogy meg nem holtam,
Ugy élvén, mint árva.

Sebei de meggyógyultak
Szivemnek és már elmultak
Gyászos fellegei, derültek egén.
Szivem örömére, lelkemnek felére
Mert éppen találtam.

Te vagy az, angyali szép szüz,
Mert midőn majd megölt a tüz,
Akkor árvaságom, megszánván rabságom,
Szivedet szivemnek, lelkedet lelkemnek
Párjául igérted.

Kedvesem, szerelmetesem,
Frigyesem, kellemetesem,
Tovább is jóságod, állhatatosságod,
Egyenes szivedet és szivességedet
Szolgádhoz mutassad.

Ugy látszik, ha megszemlélem
Formádat, Vénusnak vélem,
Mert ő is szépséggel, tetsző ékességgel,
Friss ékességével, mint te termeteddel,
Másokat fejül mul.

Virágos Kloris^[*] kertében
És Hibla zöld mezejében
Kinyilt violája, pünkösti rózsája,
Szépek ékessége, ékesek szépsége,
Angyalom csak te vagy.

Jól érzem, szivem mint örül,
Ha forog személyed körül.
Ha kezed foghatom, vagy szádat hallhatom,
Gondos^[*] sohajtásim, titkos ohatjásim
Távoznak szivemtől.

Ámbátor fessen sok képet
Apelles, de ollyan szépet
Még sem fest pennája, mint tested formája,
Mert minden szépséged, tetsző ékességed
Egy remek munkája.

Igérem szolgálatodra,
Magamat barátságodra.
Mindaddig, mig élek, bennem lesz a lélek,
Igaz tisztelője, szive szeretője
személyednek lészek.

Kedvesem, szivem angyala,
Szerencsém piros hajnala,
Senki Luczinája^[*] és szép Hélénája
Nem kell. Övé légyen, csak szived bévégyen
Engemet kedvében.

Reménylem, hogy bé is vetted,
Szivedben már bé is tettes,
Mert tapasztaltalak, szerelmetes alak,
Tett fogadásidban, kész ajánlásidban
Állandónak lenni.

Bennem is igaz sziv vagyon,
Mert érted gerjedez nagyon.
Nállad nélkül járva, van szivem bézárva,
Küzködik gondokkal, sok ezer kinokkal,
Személyed ugy várja.
Vége.


XXXV-dik.

Van egy hitvány, tetves, rongyos vá-vá-város,
Csakhogy rosszak a lakosi, ká-ká-
Kákát, nádat aratni,
Abból tüzet rakatni.

Mezejében kivül terem bur-bur-burján,
De benne találtatik sok kur-kur-
Kurjogatni, kergetni,
A farkast ijesztgetni.

Drága itt még csak egy hitvány ing-ing-ing is,
Nekiek az orrokon a fin-fin-
Finum arany, drága kő,
A gyürüben illendő.

Ott az embert csakhamar megszól-szól-szólják,
A nyelveket hátok megé tol-tol-
Tollat sokat fosztani,
Azt párnákra osztani.*

A mit hallnak, egymásnak megsug-sug-sugják,
Az orrokat minden lyukban dug-dug-
Dugacs kell a hordónak,
Széna, abrak a lónak.

Becsületit az embernek ma-ma-marják,
Jó illatját nevének elsza-sza-
Szakáll kell a kecskének,
Szemérem menyecskének.

A ki illyen, viselje az ujj-ujj-ujján,
Vagy az hová én gondolom, buj-buj-
Bujdosásra indulni
Jobb, mint otthon epedni.

E verseket irta egy rossz ba-ba-barát,
Ki nem hiszi, csapja fel a sza-sza-
Szarvastag az uraknak,
Lencse, borsó barátnak.
Vége.


XXXVI-dik.

Récze, rucza, kukoricza,
Nagyvarsányi hires dáma,
Reczeficzés a szoknyája,
Belógyöngyös^[*] a pártája.

Feltetszik még az a csillag,
A melly rég hogy már nem villag,
Feltetszik még Nagyvarsányban,
Gróf Gyulai udvarában.

Kriska pedig ennek neve,
Ki nem ollyan, mint a teve,
Nem is zömök, mint a medve,
Ki meglátja, vagyon kedve.

Csecse, fara domborodik,
Rózsaszőre kondorodik,
A ki mellé vaharodik,
A vére felháborodik.

Ez az utcza hires utcza,
Ebben lakik hires dáma,
És az ő takarossága,
Kolozsvárt is nincsen mássa.
Vége.


XXXVII-dik.^[*]

Nem tudom, ki szeretne,
Ha ugy, mint én, esmérne.
Szépek ugyan fogadásid,
Édesdedek ajánlásid,
De szavad nem állandó,
Szived máshoz hajlandó.

Bizonyosnak itéltem,
Szivem szeretsz, azt véltem.
De melly hamar elpártoltál,
Mással öszvebarátkoztál,
Tekintetid mutatják
És kinyilatkoztatják.

Nincs haszna már bánkodnom,
Késő most gondolkodnom:
Néked szivem miért adtam,
Érted ennyit mért fáradtam?
Holott jobban szeretne,
Ennyi bút más nem tenne.

Fáj a szivem, megvallom,
De én jóval biztatom.
Azért hűséged fizetve,
Álnokságod lesz büntetve,
Mikor szived bánkodni,
Fog értem fohászkodni.

Légy bár most vig kedvedbe,
Sirva jutok eszedbe,
Hogy szivbéli jóvoltomat
És sok hiv szolgálatomat
Csak könnyen elfelejted,
Illetlenül megveted.

Lelsz veszélyt a tengerbe,
Csalárdságot emberbe,
Ki csak szép szinnel simogat,
Most alattomban nyalogat,
Csak szinböl hizelkedik,
Kétszinből kedveskedik.

Szerelmes virágszálom,
Kevéssé most megválom.
Megbocsáss igaz hivednek,
Hozzád egyenes szivednek.
Csak magadra vigyázz bár,
Hogy ne követhessen kár.

De van olly reménységem,
Hogy még felkeressz engem,
Noha mostan elpártoltál
És más szaván megindultál.
De elhidd, ha instálsz is,
Fel nem vészlek soha is.

Mást keresek helyetted,
Most megvallom előtted,
A ki engem hiven szeret,
Másokat is nem hiteget,
Ki egyedül engemet
Fogad, nem mást szivében.

Azzal holtig vigadok,
Nem fonnyadok, hervadok,
Hanem ülök az ölében,
És igy lészek én kedvében,
Mellyet én sok aranyért,
Nem adnék drága kincsért.

Árgos ugyan nem vagyok,
Még is hét szemmel látok.
Vak tüz ugyan a szerelem,
Boldog vagyok, nem bánt engem.
Vak után nem indulok,
Igy verembe nem bukok.
Vége.


XXXVIII-dik.

Szabad vig életem
Holtig emlegetem,
Hogy zárám el vig kedvem.

Siratom már magam,
Elmult szép csillagom,
Jaj hogy boritám gyászba.

Már nem lesz más hivem,
Jaj, jaj, mint fáj szivem,
Bánatjában elhervadt.

Szerencsétlen órám,
Hogy kötéd magad rám,
Bár ne láttalak volna.

Mert éltem virágát,
Zöldellő szép ágát,
Egyedül te hervasztád.

Tündér szerencsének,^[*]
Mosolygó kedvének
Ne higyj, mert hamar megcsal.

Im, példa vagyok én,
Mert szivem gyötri kén,
Mellyet halál orvosol.

Ámbár kamukában,
Járnék szép ruhában,
De szivem holtig gyászban.

Mert a mitől féltem
És gyanúval éltem,
A történt bus szivemen.

Ez világon részem,
Mind könyvesen észem
Minden napon kenyerem.

Kelek ohajtással,
Fekszem sohajtással
Minden napon ágyomban.

Oh, keserves nagy kin,
Illy bura engem vin^[*]
Gyermeki bolondságom.

Már éltem gyötrelem,
Jaj, jaj, nagy sérelem,
Oh szomoru nagy eset.

Engem eltemete,
Holtig gyászban ejte.
Szabadits meg, Istenem!
Vége.


XXXIX-dik.

Búbánattal béborit, szomorit a vig szerelem,
Minden szerető szivnek és hivnek belső sérelem.
Bágyasztja szivében,
Ki szeret létében,
Semmiben nincs engedelem.

Ariádné Teseust, így Vénust Adonis gyujtá,
A szerelem tüzével, mérgével emészté s rontá.
Sziv szivben nyilt löve,
Osztán halál lőve
Belölle s végekre hajtá.^[*]

Példa légyen ezekben, illy ügyekben, a ki fut, fárad,
Tapasztalhatja nyilván, bajt viván, sok jajt mely árad,
Balszerencséjében,
Gondos^[*] elméjében,
Szivében melly végig marad.

Igért volt aranyidőt, jövendőt nekem is dolga,
De a hellyett elmula, feldula halálos horga.
Veszélyes munkákra,
Járatlan utakra,
Próbákra juta és forga.

Kinzó nyil ékessége, szépsége, mely által hat s jár,
Egyedül termetednek, testednek halált hozó zár.
Ajakad mozgása,
Szemed pillantása,
Járása majd megemészt már.

Ohajtással kelnek el, telnek el éltem napjai,
Nyögök, mint magas égnek, erdőknek bús galambjai,
Mert elmém testemmel,
Majd minden részemmel,
Szivemmel szived rabjai.

Jó kedvemnek reménye, napfénye halált hozó jaj,
Szépsége termetednek, szivednek megemésztő baj.
Kupidó fáklyája,
Szemed pillantása
S járása, mint tüzben olaj.

Bennem nyit szerelmet, vig kedvet piros orczája,
Mint annyi angyali kép, kellő s szép, nincsen hibája.
Alabástrom nyaka,
Kláris szép ajaka.
Dereka hajtván hozzája.

Lábaid sétálása, járása ösztön szivemben,
Csókolásod, szollásod, mozgásod gyötör elmémben,
Mellyet ha gondolok,
Magamban fontolok,
Majd halok minden izemben.

Éneást igy szerette s érette majd meghalt Didó,
Mikint engem szomorit, háborit, ronta Kupidó.
Érted, édes szivem,
Egyetlenegy hivem,
Vig kedvem nincs maradandó.

Illyetén annak jussa, laurussa, a ki hiv, szives,
Bár szerelem módjában, dolgában légyen bölcs müves.
Hogyha nem tétováz,
S nem játszadozó váz,
Nem hibáz, csak egy kedves.

Azért szánd meg rabodat, foglyodat, ne állj el töle,
Csak éretted visel bajt, szörnyü jajt, ugy vélj felölle,
Mellyek kivégzik,
Osztán következik,
Érkezik halál belölle.

Hol van oly balszerencse bilencse, oly veszély és kár,
Melly nem egyet, sem kettőt, szeretőt sebhetett immár.
Érted, szép angyalom,
Én is megpróbálom,
Halálom abból legyen bár.

Oh te személyeddel, sziveddel lehetnék páros,
Tudom, elméd ujulna, vidulna, nem lenne káros.
Meghidd, szép galambom,
Felderülne napom,
Hajnalom, mely drága s áros.^[*]

Zöldellő pálmafája, rózsája s éltem reménye,
Te vagy szép narcissussa, laurussa, napomnak fénye.
Rollad gondolkodik,
Érted buslakodik,
Hánykodik elmém örvénye.

Ezt szivednek, kedvednek, éltednek irám szivesen,
Szived végye szivemtől, kedvemtől hát nagy kegyesen.
Olvassad, mulassad,
Kedvedet ujitsad,
Viditsad hozzám kegyesen.
Vége.


XL-dik.^[*]

Vale szivem szép szerelmem, vale édes kegyesem!
Bucsut vészek, már nem lészek többé veled, édesem.
Nem lehet itt maradásom, véled való mulatásom,
Vale szivem, szerelmem!

Szerencsétlen és búóra, mellyben ezt kell hallanom,
Nem fordult ez eset jóra, következik halálom.
Nincsen helyén az én szivem, elváltozott piros szinem,
Jaj szivem, meg kell halnom.

Igy kell lenni, nincs mit tenni, elérkezett az óra,
Nem lehet tovább mulatnom, fel kell ülni a lóra.
Országot mégyek próbálni és politiát tanulni.
Vale szivem gyámola!

Jaj nékem árvácskának, jaj szomoru szivemnek,
Most történik: egy madárnak vége ő életének,
Nem érzem én tagjaimat, kezem, fejem, lábaimat,
Vége már örömimnek.

Hiszen, szivem, hogy nehezen esik én elmentem,
Nagy bút szerez te szivednek ez lóra-felülésem.
Jól tudom én, hogy eped szived és fájdalmat szerez tenéked
Ez utolsó intésem.

Ha jól tudod fájdalmimat és szivem állapotját
Mint ujitod szerencsétlen és buval teljes sorsát?
Miért akarsz töllem elmenni és én örömimet elvenni?
Adj inkább vigasztalást.

Nem tehetek én ezekről, ezeknek ugy kell lenni,
Már kell nékem mindezektől utolsó valét venni.
Lehetetlen megmaradnom, véled együtt társalkodnom,
S többé téged szeretni.

Jaj, mit hallok, majd meghalok, ujulnak én fájdalmim,
Jobban kezdnek könyhullással áradozni szemeim.
Hegyes törrel el-felvertél, mert engemet megvetettél,
Lankadnak én tagjaim.

Régen kellett volna néked ezekről gondolkodnod,
Szerelemnek állapotját még jobban megfontolnod,
Későn immáron bánkodol és hijában siránkodol,
Itt kelletik maradnod.

Talám szeretetben hibát tapasztaltál kegyesem.
Gondolod, nem szerettelek én tégedet szivesen,
Hogy illy feleletet adtál, engemet igy megutáltál.
Hová sietsz édesem?

Ugy van; azért elkerülöm és te tölled távozom,
Mert a te álnokságodtól immáron én irtozom.
Hamis voltál szeretetben, hamis minden lépésedben,
Már lészen utozásom.

Állj meg szivem, tartoztassad szép paripalovadat,
Hallgasd meg kegyes füleddel megvetett szolgálódat,
Mert ha még egyet nem szólok, én ezentul elájulok,
Forditsd rám szép orczádat.

Hamis voltál már ezelőtt, most sem hiszek szovodnak,
Szivem érzette fulánkját szived álnokságának,
Mert szived teli méreggel, hamis és álnok féreggel,
Mint az áspiskigyónak.

Mint az árva görliczemadár árvaságra maradtam,
Én szivemtől, kedvesemtől illy hamar megfosztattam.
Hijában öltözöm ezentul, mert elváltam kegyesemtől
És nagy bura jutottam.

Ugyanigy szokott sipjával madarász énekelni,
Mezőn repdeső madárkát hálóban keriteni.
Bus szovaidat jól halom, de szived titkát nem látom.
Vale! s tanulj szeretni.
Vége.


XLI-dik.^[*]

Vidám kedvem hová lettél,
Hogy én töllem elenyésztél?
Tündöklöttél, mint ezüst,
Elenyésztél, mint a füst.

Éltem eddig szép vigságban,
Hervadok szomoruságban,
Kevés gyönyörüségért,
Elmulandó hivségért.

Amor irja ez levelet,
Hűség tégyen rá pecsétet.
Állandóság pediglen
Subscribálja nevében.

Nincsen bizony az ég alatt,
Nem is lehet ollyan állat,
A mellyért megvesselek,
Holtig ne szeresselek.

A mig él bennem a lélek,
Állandóképen szeretlek,
Bizonyosan hiszem el
És pecsétlem szivemmel.

Ravasz Vénus álnokságát,
Megesmértem csalárdság.
Hittem eddig, de nem már,
Csalj meg engem többször bár.
Vége.


XLII-dik.^[*]

Gyászos életemet szánom keservesen,
Mellyben néhanapján éltem szerencsésen.
De szerencsém már megfordult,
Régi kedvem gyászban borult.
Illyen a szerencse, nincs állandó kincse.

Ritka ez világban hiv szivre találni,
Rá találván, azzal mindvégig megállni.
Én ugyan rá találtam volt,
De töllem ismét elpártolt.
Jaj már életemnek, vége vig kedvemnek.

Oh átkozott világ, mirt vagy állhatatlan,
És tündér módjára által-láthatatlan?
Egyszer mutatos kedvedet,
Másszor nyujtod balkezedet.
Nincs benned igazság, nincsen állandóság.

Fájdalmos szivemre mirt hozsz több gyötrelmet?
Lám, igy is te tölled elég sebeket vett.
Ne ujitsad kinaimat,
Gondold meg igaz voltomat,
Szánjad életemet, vigasztald szivemet.

Éltem ez világon valaha kedvemre,
Folyt a szép szerencse mindenkor fejemre.
De jaj, immár megváltozott
És engemet gyászban hozott,
Töllem eltávozott, kedvemtől megfosztott.

Te álnok szerencse, mirt engem nem szánál
S igy véllem ok nélkül képtelenül^[*] bánál?
Hiszem néked nem vétettem,
Semmiben kedved nem szegtem,
Hát mirt kel változnod, engem bura hoznod?

Édes vig napjaim, gyönyörü óráim,
Jaj, hová lettetek én szép mulatságim?
Gyakorta nékem kedvemre,
Folytatok vig örömemre,
De már elhagytatok, bánatba hoztatok.
Vége.


XLIII-dik.

Nem akarok már tartani Vénussal,
Ki sokan uralkodik álnok jussal.
Táborának mérges profontját nem észem,
Kupidótól obsitomat, im, kivészem.

Látván hát Kupidónak álnokságát,
A menyecskék s léányok barátságát
Elkerülöm s tartok a szüz Diánával,
Megelégedvén már Vénusnak zsoldjával.^[*]

Szerelem pályáját én is futottam,
Szép szeretőket magamnak tartottam.
Kiknél örömmel teljes napokat éltem.
Hogy megcsalhasson Vénus, ingyen^[*] sem véltem.

De ebben minden örömim elmultak,
Ujabb kinok s gondok reám tódultak.
Ugy hogy szeretőt tartani nem örömnek
Mondom, sőt a szivnek keserü ürmének.

De ki feltetted magadban, hogy szeress
És szivednek igaz szeretőt keress,
Ez mostani dámák közt ugyan próbálhatsz,
De egyet is, tiszta szivet nem találhatsz.

A dámák szerelemben olly kényesek,
Ha őket nem imádod, már mérgesek.
Szükséges dolgodnak is el kell maradni,
Szeretődért magad is meg kell tagadni.

A dáma észre vévén, hogy szereted,
Akkor ott elvész minden becsületed,
Mert orrodnál fogva hordoz s örömödet
Felprédálja és pusztitja mindenedet.

Az asszonyok s leányok szerelmétől
Őrizkedjél, mint a tüz erejétől.
A dámáknak szivek hellyett van kemény kő,
Álnoksággal, hunczfutsággal mert szivek fő.

De ha szivet találsz is, e rossz világ
Téged mérges nyelvével mindaddig rág,
Két egyező szivek közzé mig konkolyt hint,
Igy az öröm helyett teszen keserves kint.
Vége.


XLIV-dik.

Nézd el, melly csalárd ez világ
Egyéb dolga nincs, embert rág.
Minden szódért megszóllanak,
Hamisnak, rossznak mondanak.

Ha látják, hogy hallgatásod
Nagy van s nincsen mulatásod,
Mondnák azért bárdatlannak,^[*]
Kevélynek vagy tudatlannak.

Ha van vagy egy jó barátod,
Beszéld vélle nyájasságod
Együtt való nevetésre,
Jutsz mindjárt itéltetésre.

Friss^[*] legénynyel hogyha beszélsz,
Ugy is ember nyelvétől félsz.
Bátor véllek ne is nevess,
Mondják, véred igen heves.

Ha pediglen szerelmes vagy,
Azon van mindjárt minden agy,
Hogy csak magadat tetteted,
Pedig a szépet szereted.

Egy szóval, akármint viseld
Magadat, szivedet frisseld,^[*]
Mindezekben csak Momusok,
Oh átkozott Zoilusok!

Felelet, azon nótára.

Mit hajtasz világ nyelvére?
Itéljen ki-ki kedvére,
Mindaddig, mig rothad mája,
Béforr és megdugul szája.

De én aztat csak nevetem,
Édesemet kecsegtetem.
Lássa ki-ki, mit fog vélni,
Vigan nékem tetszik élni.

Mert azt tartom okosokkal,
Lehet vigadni a jókkal.
Kedvet ujit, frissit a táncz,
Nem kötelez el semmi láncz.

A ki a frisseket szólja,
Torkát méreg mind beforrja,
Ebben csalárd részesüljön,
Alánéző elmerüljön.

Gunyolóknak légyen bére
Ticzius^[*] szivének vére,
Igyék egyet Tantalussal,
Hajtson követ Sisifussal.
Vége.


XLV-dik.^[*]

Oh bár csak egyszer láthatnám,
Személyedet csókolhatnám,
Beteg szivemben szállitnám
És ott gyógyitgatnám,
Tüzét oltogatnám.

De jaj, majd meghasad szivem,
Hogy szép szódat megemlitem.
Mert személyed nem felejtem,
Apolgásid most is érzem.
Jaj, jaj, mint fáj szivem,
Jaj, elfogy életem.

Mint perlikán,^[*] ugy szaggatom
Mellyem s torkom hasogatom,
Vérem földdel ugy itatom,
Éltem végét akként várom.
Jöjjön én halálom,
Mert készen koporsóm.

Kérlek, vedd hozzád szivemet,
Bánattal teljes éltemet.
Tekintsd meg nagy keservemet,
Sok siralmas nyögésemet,
Elalélt lelkemet,
Szánd meg szerelmemet.

Végyed hozzád szovaimat,
És zokogó panaszimat.
Nézd meg sok fáradságimat,
Keserves kiáltásimat,
Könyhullatásimat
És sok sirásimat.

Angyali ékességedet,
Ritka és friss^[*] termetedet,
Mikor látom személyedet,
Avagy hallom beszédedet,
Érzem uj sebemet
És uj sérelmemet.

Jaj, igy kell-é hát kinlódni,
Belsőképen szomorkodni?
Ennyit kell-é hát jajgatni,
Zokogva panaszolkodni?
Jaj, mit használ sirni,
Szivem hervasztani?

Oh, engem ujitó fényem,
Oh megélesztő reményem,
Oh drágalátos ösvényem,
Ne légy elvesztő örvényem!
Légy inkább kegyesem,
Holtig én frigyesem.*
Vége.


XLVI-dik.^[*]

Jaj gyöngyvirágom, rozsmorintágom,
Kedves virágom, egy reményem. :/:
Szerelmed tüze, jaj, jaj, mire üze,
Horgára füze, friss^[*] erényem.
Mert szemöldököd, friss tekinteted,
Réám lőtt ived járja szivem. :/:
Nohát szerelmem, szánjad sérelmem
És töredelmem,^[*] légy én hivem.

Azt nem átallom, nem is tagadom,
Szivből megvallom, rabod vagyok. :/:
Mert csinosságok, takarosságok,
Friss mosolygások benned nagyok.
Azért Diánnát és szép Hélénát,
Hires Luczinát másnak hagyom. :/:
Ha Sárikámmal, virágocskámmal,
Szép violámmal vigadhatok.

Mit mivelt Páris, ki szép, mint Kláris,
Ritka elzár is,^[*] Helenáért. :/:
Országot ronta, várakat bonta,
Piros vért onta két almáért.
Semminek vélte, nem is kimélte,
Minthogy remélte próbájáért, :/:
Jutalom lészen a végén készen,
Ölében vészen drága nagy bért.

Bennem is oly vért, mely tégedet sért,
Vagy másokhoz fért, ingyen se vélj. :/:
Sőt már meghalni, halált felfalni,
Sirban bészállni, késznek itélj.
Érted rózsácskám és galambocskám,
Szép csillagocskám, mert sebem mély. :/:
Nyujtsd hát kezedet, biztasd hivedet,
Hajtsad szivedet, semmit ne félj.

Ohajtlak sokszor, mind valahányszor,
Emlitlek százszor, szép rubintom. :/:
Mert nállad nélkül, lévén sziv nélkül,
Vérem megkékül, hiaczintom.
De ha véllem vagy, ugy örömöm nagy,
Mert bánatom fogy, rozsmorintom. :/:
No hát galambom, üzzed bánatom,
Légy vig szállásom, én gyémántom.

Rózsaszin orczád, melylyel okozád,
Fájdalmát hozád egy rabodnak. :/:
Ráró szemeid, gyöngyajakaid,
Nagy szál hajaid, add foglyodnak.
Kebled almáját, ajakad csókját,
Mint ő sajátját, nyujtsd szolgádnak. :/:
Enyhitsed, kérlek, mert kérni mérlek,
Minthogy esmérlek én páromnak.

Didó szerette Éneást szinte,
Megholt érette, nem tudod-e? :/:
Hát oh szerelmem, lész-é sérelmem
És égedelmem^[*] okozod-e?
Ne miveld kincsem, lásd nagy bilincsem,
Záros kilincsem rám zárod-e? :/:
Személyed rabját, szolga fórmáját,
Élted sajátját nem szánod-é?

Áldott az anya, kinek leánya
Illy adománya az Istennek. :/:
Mert nem szomorit, meg sem háborit,
Buban nem borit s látszik ennek
Kedve; sőt édes beszéde mézes,
Szeretni eszes mindenekhez. :/:
Tetszvén személye, lilium-mellye,
Hogy öröm ülje, látni mennek.

Nincs tartományban, sem ez országban,
Sőt ez világban, rózsám, párod. :/:
Mert kegyességben, sem személyedben,
Vagy serénységben nincsen károd.
Azzal hóditod, kedvem tóditod,
S minthogy inditod immár karod. :/:
Sőt személyedért, friss^[*] termetedért,
Tekintetedért kinom árod.

Itéljen bátor akármely lator,
Mig torkára forr a rut méreg. :/:
Szóljon bennünket s egyességünket,
De irigyünket rágja a féreg.
Rajtok ne adjunk, ne is busuljunk,
Mert Zoillusunk ő mi nékünk. :/:
És mi jovunkra, maradásunkra,
Ő bosszujokra erős kéreg.

Ezt, mint pecsétet vagy erős jegyet,
Hogy tarthass frigyet, tedd szivedre. :/:
Mert a tisztesség, melyből dicsőség,
S nem keserüség száll a fejedre.
Én is éltemet, kész hűségemet,
Sőt mindenemet hűségedre :/:
Lekötelezem, néked szentelem,
Minden örömöm áll kedvedre.

Légy frissen szivem, mint aranymivem,
Egy igaz hivem, mint a kék ég :/:
Feletted fenn áll, a napod sétál,
Még biró leszáll, hogy legyen vég.
Jól tudod nevem, mert voltál velem,
Sőt ugy itélem, nem igen rég. :/:
Ha megvizsgálod, itt megtalálod
Nevemet, csak lúd ne légy vagy jég.
Vége.


XLVII-dik.

Érted élek, érted halok, érted ontom véremet,
Oh tehát csak azon kérlek, ne tagadd meg béremet.
Nem kivánok egyebet, csak igaz hiv szivedet.

Mihelyt láttam személyedet, mindjárt kezdtem kedvelni,
Erkölcsödet, termetedet égnél feljebb nevelni.
Nézd kegyesen ügyemet, néked adom szivemet.

Tám nevetve meg nem veted néked irott versemet,
És megvetve nem neveted néked ajánlt szivemet,
Mellyet nem is reméllek és hogy megcsalj, nem félek.

Hogy én töllem el ne maradj, mellöllem el ne szaladj,
Mert veszni kelletik, félek, ha nállad nélkül élek.
Ládd, miként gyötrődik szivem, hogy nem akarsz lenni hivem.
Vége.


XLVIII-dik.^[*]

Erdőkön, mezőkön járó,
Térj visszá ékesen szólló szép ráró,
Csendesitsed szárnyaidat,
Álljanak meg már elfáradt lábaid.
Szivem sebesited, vig kedvemet veszted,
Éltem rövidited, mert bizony éretted
Kész vagyok letenni éltemet.

Dárdához hasonló szived,
Mágneskő szeretetéhez te kedved.
Kedves egész izeneted,
Sok sziv árad, sok szem fárad éretted.
Te valál örömöm, lettél hegyes tőröm,
Kiért fejem töröm, mert a régi öröm
Lett nekem keserü, mint az üröm.

Jaj, jaj nékem már szegénynek,
Jaj, jaj nékem, szomorodott szivemnek.
Jaj, hogy éljek én sziv nélkül,
Melly én töllem olly hirtelen elrepült,
Engemet elkerült, más ölibe béült.
Én töllem elrepült, más kebelébe költ,
Jaj, már szivemben vérem meghült.
Vége.


XLIX-dik.^[*]

Ellopták szivemet, jól érzem,
A ki ellopta is, esmérem.
De feltalálom, mert képzem,^[*]
Én szerelmemnek esmérem, szemlélem.

A ki én szivemet ellopta,
Az magáét hellyiben hagyta.
De bánat nélkül nem hagyta,
Tüzét mert fellobbantotta szivemnek.

Tiéd vagyok, szivem, nem másé,
Illy szerfelett hát vélem bánsz-é?
Szolgád vagyok, rabod vagyok;
Megkötözött foglyod vagyok. Nem szánsz-é ?

Tekintsd meg hát nagy fájdalmimat,
Édes szerelmem, panaszimat.
Kérlek, halld meg sok sok jajszómat;
Keserves kiáltásomat, én szivem.

A sok bánat, jaj, elfárasztott,
Szájamba sok jajszót is adott,
Sok siralmat reám hozott,
A vigságban részt nem adott, megfosztott.

Testem is már ő nagy bánatját,
A bánat miatt sok jajszovát,
Letette minden vigságát,
Mert érzi szivem fájdalmát, nagy kinját.

Ne neveld hát, szivem, kinomat,
Ne örüljed,^[*] kincsem, holtomat,
Sőt inkább engedd vigadnom,
Véled kedvemre mulatnom, én szivem.

Több buban életem ne meritsd,
Sebes szivem ne keseritsd.
Sőt tüzét szivemnek enyhitsd,
Kérlek, fájdalmim könnyebbitsd, kissebbitsd.
Vége.


L-dik.^[*]

Vajha kitudná, vagy tapasztatná szomoru szivemet,
Bizony sajnálná vagy meg is bánná keserves éltemet.
Panaszolkodni én nem akarok,
Szivet hizlalni^[*] nem is kivánok.
Csak addig főzöm, a meddig győzöm,
Keserves bús gondolatimat.

Járok, ingadok,^[*] de mit gondolok, azt csak magam tudom,
Kivül mosolygok, de belöl sirok, fájdalmim számlálom.
Noha bánatom szenvedhetetlen,
Mégis nevetek, noha kelletlen.
Ezzel titokban magamat kinzom.
Szörnyü kegyetlen-keservesen.

Egy árva fekszik, kit hogyha tetszik, sorsát megtudhatod,
Végső panaszit, nagy fatumait mind kitanulhatod.
Ez életben nem vigadozott,
Csak bajt, bút, bánatot látott.
Ezzel mind ő életét fogyatta,
Mellynek ugyan abban lett
Vége.


LI-dik.

Báró, tartsd fel fejed, hét óra,
Figyelmezz bús gerliczeszóra:
Jaj, szivem mint fáj, édesem,
Enyhitsd meg, hozzám kegyesem.

Árva vagyok, árva, sziv nélkül,
Nállad nélkül szép orczám kékül.
Jaj, szivem mint fáj, édesem,
Enyhitsd meg, hozzám kegyesem.

Árva vagyok, árva, pár nélkül,
Mint gerliczemadár társ nélkül.
Jaj, szivem mint fáj, édesem,
Enyhitsd meg, hozzám kegyesem.

Gyönyörü madárkám, szép ráró,
Udvarom czimere úr báró.
Jaj, szivem mint fáj, édesem,
Enyhitsd meg, hozzám kegyesem.

Báró, nem volt tölled nyugalmom,
Mégis csalárdság volt jutalmom.
Jaj, szivem mint fáj édesem,
Enyhitsd meg, hozzám kegyesem.
Vége.


LII-dik.

Haj dinom-dánom, még élek, bánom,
Hogy elhagytam szép országom.
Haj dinom-dánom, még sem bánom,
Hogy ide vetett bujdosásom.
Mindenemből kiforgattak,
Meg is vertek, el is csaptak.
Haj dinom-dánom, még élek is, bánom,
Hogy elhagytam szép országom.

Hajdon én is magyar voltam,
Országomban uralkodtam,
Ettem, ittam, tánczot jártam,
Haj dinom-dánomot mondottam.
Már szöktem lakta-földemtől,
Kedves magyar nemzetemtől.
Elszakadtam, elpártoltam,
Török zászló alá állottam.

Indulj Andor, bujdosásnak,
Uj szerencsepróbálásnak.
Vedd az világot nyakadba,
Szöktess innet más országba.
Talám kivánt napod derül,
Boldogságod visszakerül.
Indulj Andor, bujdosásnak,
Uj szerencsepróbálásnak.

Isten hozzád, Törökország,
Már nem látsz, mig tart e világ.
Srányicz^[*] tatárok, jancsárok,
Stompoly,^[*] Belgrád, hires várok,
Dohányzacskó, tajtékpipák,
Drága nyergek, friss paripák,
Már nektek vig bucsut mondok,
Idegen földre indulok.
Vége.


LIII-dik.^[*]

Hagyj békét viaskodó oh,
Midőn nem vagy hasznos jó, oh!
Oh, oh, te szivem kinzó,
Szünjél bajt okozó oh!

Ah, rám tódult mérges raj jaj,
Szivemet hervasztja baj, jaj,
Jaj, jaj, a szivem mint fáj,
Nincs gyógyitó olaj, jaj!

Lám, ki nállam voltál kincs, nincs,
Tiéd voltam, kit tekints, nincs,
Nincs, nincs, azért ne is ints,
Mert már hozzád kedvem nincs.

Midőn szivem volt igaz, az,
Akkor is te voltál gaz, az.
Gaz az, a ki nem igaz,
A mit mondok, való az.

Ám, lássad immár, mit tész, nézsz,
Midőn életünk megvész, kész,
Nézsz, nézsz, de hol vagy te ész,
Hogy itt előre nem nézsz?

Gyászban már öltöztette, te,
Szivemet ki megette, te.
Te, te, menykő születte,
Ennek oka voltál te.

Igaznak nincs jutolma, ma,
Rossznak jut aranyalma, ma.
Ma, ma, nem bánom koma,
Igyunk egyest ma koma!
Vége.


LIV-dik.

Parola, hogy nem haragszol,
Mutasd hát jó kedvedet.
Addig én töllem nem nyugszol,
Mig nem adod kezedet.
Békélj meg, én is megbékéllek,
Ha te szólsz, majd én is felelek.
Szivem, hát te ne strucczolj,
Szivem, hát te ne strucczolj!

Hogy gondolod megbékélni,
Holott én nem vétettem,
Te ellened vagy más ellen
Bosszut nem cselekedtem.
Nem szoktam én senkit strucczolni,
Hirét avagy nevét hurczolni.
Mégis én oka volnék?
Mégis én oka volnék?

Azt mondod, hogy oka nem vagy,
Forr nagy méreg te benned,
A mint ezt cselekedted,
Beszéded, tekinteted
Mutatja és magát untatja.
De én még azzal sem gondolok,
Szivem mert téged szeret,
Szivem mert téged szeret.

Nem üröm az, se nem méreg,
Hanem szemérmetesség,
Hogy magamat vonogatom,
Oka az nem merészség.
Félek, hogy magad is megszollasz,
Hogy oly hamar megadtam magam,
Holott nem is kergettél,
Holott nem is kergettél.

A mely várat egy ostromra
Gondolatlan feladnak,
Abban bizony rossz katonák,
Bolond komendók vagynak.
Gondold meg szivem, meg ne indulj,
Ha mindjárt parolára én is
Nem léphetek sziveddel,
Nem léphetek sziveddel.

Hellyben hagyom, bizonyitom,
Szivem, bölcs beszédedet.
Csak tégedet azon kérlek,
Add ide jobb kezedet.
Én is adom néked hitemet,
Nyujtom szivesen jobbkezemet,
Szentelem is éltemet,
Szentelem is éltemet.
Vége.


LV-dik.

Tekints rám, fényes csillagom,
Meg ne vess, drága liliom,
Ki Vénus kertében, Sylvanus völgyében
Kedvemre kinyiltál.

Engedjed, hogy szeresselek,
Ne bánjad, hadd kedveljelek,
Mert ha te nem szeretsz és engemet megvetsz,
Éltemet gyülölöm.

Ha szeretsz, szivem, szeretlek,
Szivemből ki sem vethetlek,
Ajánlom éltemet, hiv szivnek szivemet,
De nem az hamisnak.

Átkozott, tudod, az a sziv,
Szivében ki nem igaz s hiv.
Csudálom, hogy nyugszik, éjjel mint aluszik,
Miképpen szeretne.

Ujitsad hozzám frigyedet,
Ki tud szeretni szivedet.
Másnak ne engedjed, hogy jutalmát végyed,
Légyen igaz frigyed.

Ezzel engem elkötelezsz,
Igaz szivet bennem nevelsz,
Ha titkát szivemnek, okát vig kedvemnek,
Jelented szivemnek.

Megnyitom szivem rejtekét,
Szivem, lássad menedékét,
Mert hivságabb nincs, bár jól belé tekints,
Szivemben rejtett kincs.

De ki frigyét, álnok sziv az,
Meg nem tartja, nem igaz az.
Jásonnak megtetszett, kit kedvelt, szeretett,
Melly sok rossz oka lett.

Tanuld meg hát, hogy kinek higyj,
Kárt néked, hogy ne tégyek igy,
Mert mihelyt megbomlik, szerencséd elromlik,
Sok rossz kár rád omlik.
Vége.


LVI-dik.*

A szerencse tündérkerekén
Öröm után következik kén.
A mig jót ád, addig fénylik néked a napfény,
Mig meg nem foszt, búra nem hoz,
Példa vagyok én.

Én is egykor kedvemre éltem,
Szerencsémet boldognak véltem.
De látod-é, nem szánod-é szörnyü esetem,
Barátimtól, mindenektől
Számkivettettem.

Véletlenül szerencsém fordult,
Orczámon is könyvem lecsordult.
Mint pellikán, a pusztában tévelygek, szorult,
Olylyá lett én vig életem,
Régi jóm elmult.

Fájdalmamat magamban tartom,
Bús szivemet azzal fonnyasztom.
De igazán senki nem szán, mért hát panaszlom?
Sebeimet, a mint lehet,
Magam orvaslom.

Kiki maga kedvét követi,
Ha más szenved, meg sem emliti.
Bár látná is, megszánná is, fordul s felejti.
Kinek nem fáj, annak nem jaj,
Könnyen türheti.

De bus szivem magával sem bir,
Ha éri is örvendetes hir.
Csak tetteti, hogy van kedve, titkon mégis sir,
A szivbéli bánat ellen
Nincs gyógyitó ir.

Én szemem is néha mosolyog,
De azonban szive szomorog,
Mint páratlan és társatlan madár nyomorog,
Mert szerencse rossz kereke
Körülem forog.

Forog ugyan, szinte le is jár,
Kiért szivem nagy bánatba jár.
De mit tégyek, mit reméljek? az idő igy jár.
Szerencsémtől, vig kedvemtől
Majdég el is zár.

Te hát világ, igy bánsz-é vélem?
Semmi jód nem közlöd-é vélem?
Sőt elmarad, a mi volt is tölled reményem.
Csak egyedül erdőn, mezőn
Kelletik mennem.

Indulok hát, de keservesen,
Lábaimat utnak eresztem.
Talám Isten utaimban lészen vezérem,
S egész éltemfogytáiglan
Lészen reményem.

Igy van dolga tündérvilágnak,
Bánat árját adja fiának.
Ámbár néha koczkázásban örül az hatnak,
De hirtelen ha hoz vakot,
Semmit sem annak.

Siralomra fordult kereke,
Szerencsémnek véletlensége,
Ha igy fordul barátodnak bánkodó kedve,
Mit hoz esméretlen társnak
Ő szelidsége?

Feltett czélod hogyha eléred,
Vigasságban örvend a szived,
Tapasztalván, jó barátod vigad te véled,
Mig szerencséd balra nem tér,
Akkor megnyered.

Tudja Isten, miért cselekszi,
Hogy ostorát réám ereszti,
Büneimért, vétkeimért sullyát gerjeszti.
De ugy légyen, ámbár tégyen
A mint kedvelli!
Vége.


LVII-dik.

Válé, válé, bucsuzásom,
Ezzel kezdem versirásom,
Érkezett mert utazásom,
Tölled való elválásom.
Vale azért gyöngyvirágszál,
Ki szivemen virágoztál,
Vig napokat reám hoztál.

Vale, vale, el kell mennem,
Nem lehet már véled lennem.
Keservesen bucsut vennem
Kell tölled s igy utat tennem,
Mert az idő elérkezett,
A szerencse nem kedvezett,
Változásomról végezett.

Bátor szereteted maraszt,
Szived reám gondot áraszt,
Személyed elmémben fáraszt,
Mert szeretlek, tudod már azt.
De jaj, mégis mennem el kell,
Az idővel változnom kell,
Hiv szivedtől válnom el kell.

Az vigságok elmaradnak,
Mint az harmat megszáradnak.
Aranylánczok elszakadnak,
Vig szerelmek elolvadnak.
Igy maradt el tölled szivem,
Igy szárad meg s olvad szinem.
Te éretted, egy reményem.

Tavaszi essők zápora,
Kies nyárnak földi pora,
Nincs füveinek oly sora,
Mint szivem keserü bora.
Vagy mennyiszer emlegetlek,
Emlegetlek, mert szeretlek,
Szeretlek s nem felejthetlek.

Jutnak eszemben napjaim,
Véled töltött vig óráim,
Szerencséim, mulatásim,
Kedves, nyájas vigadásim,
Kik csillagi ragyogással,
Fénylettek rózsanyilással
És hajnali hasadással.

Mind a földeknek halmait,
Sétálók zöld bársonyjait,
Szedvén Cloris virágjait,
Kostoltuk egymás csókjait,
Mellyek töllem már elmulnak,
Mint fa leveli, elhullnak,
Bánatok réám tódulnak.

Jaj, jaj, már nem bucsuzhatok,
Szivem, tölled s nem szólhatok,
Mert keserü gondolatok,
Szivem fojtják nagy bánatok,
Hogy nem lehet véled lennem,
Lelked lelkemben elvinnem,
Szived magamévá tennem.

Szerencsétől jutalmomat,
Várom mégis vig napomat,
Felderülni hajnalomat.
Ezzel biztatom magamat:
Talám fordul még az idő,
Vig napot hoz a jövendő,
Melly reánk felderülendő.

Mint csillagi az egeknek,
Füvei minden hegyeknek,
Fövényi a tengereknek,
Halai a mélly vizeknek:
Adjon Isten annyi jókat,
Mennyei fő áldásokat,
Érned szivem, vig napokat.
Vége.


LVIII-dik.^[*]

Igaz voltam s igaz vagyok,
Szeretetim hozzád nagyok.
Állandóság mondásomban,
Van hűség fogadásomban,
Nincsen bennem csalárdság.

Ritkán higyj a csapodárnak,
Ki szerzője ezer kárnak,
Rontja kedves szerencsédet,
Keseriti vig elmédet,
Szertelen búba kerit.

Tudod, édes, mit fogadtam,
Szivednek mit ajánlottam.
Szeretlek; ha engem szeretsz,
Meg nem vetlek, ha meg nem vetsz.
Higyjed, állandó vagyok.

Azt igazán én megvallom,
Hogy szeretlek s nem általlom.
Szánj meg azért hiv szolgádat,
Engedd nézni két orczádat,
Add szives paroládat.

Drága dolog, a ki szeret,
És olly igazra szert tehet,
Kinek egy szive, egy kedve,
Vélle van egy természete.
Én vagyok az egyedül.

Mert mit akarsz, azt akarom,
Hajlik ölelgető karom,
Ha hozzád nem vagyok igaz.
Bár légyek haszontalan gaz.
Nem kell a csapodárság.

Kemény kőszivet ne viselj
Hozzám s csalárdot ne kedvelj,
Mert szerencséd szerelmeddel,
Elmulik vidám kedveddel,
Ha csalárdot béfogadsz.

Sürü bánat szerelmedet,
Nem terheli vig kedvedet.
Ha véllem egy hajóban futsz,
Kedves napokra hamar jutsz,
S tetsző boldog órákra. (Vége.)

Erősitem ezt hitemmel,
Parolámmal s pecsétemmel,
Csak te is add jobbkezedet,
Ajánljad nékem szivedet,
Szeress igazán s hiven.
Vége.


LIX-dik.

Si quis vivit jucundus, ego sane Titirus,
Vivo ruri, sum in silvis, inter nostras ovinculis,
In praeruptis montium, inter aquas fontium.

Ha gyönyörüségesen, él valaki illy frissen,
Élek juhász a mezőben, legelvén nyájam erdőben,
Az hegyek havasira, az vizek forrásira.

Ortu solis instante, radios jam levante,
Agmen meum producendo, ad pascua,^[*] promovendo,
Rore coeli madidum, calco gramen humidum.

Mikor az nap felvirad, sugarival felhasad,
Juhaimat kieresztvén, legelőre kivezetvén,
Harmatos füven járok, zöld pázsiton sétálok.

Contra solis ardorem, immensumque calorem
Mina perflant aura ventus, recubans sub umbra lentus,
Curas pello canendo, vel fistula tudendo.

Az egész nap hévségét és sürü melegségét
Szenvedem fák árnyékában, ülvén szellők fuvásába
Sétálok dudolgatva, vagy sippal sipolgatva.

Filomela cantantes, turturesque gementes,
Exhilarentes cor meum, quas audire est jucundum
Stultus, qui vult spernere, hasque nolit cernere.

Filemilék zengését, görliczéknek nyögését
Hallgatom, kik vidámitják szivemet és megujitják.
Bolond, a ki megveti, hallgatni nem kedvelli.

Cibus qui ne satiat, jejunum reficiat,
Nollem cum mitris abbatum et cum epulis onastum,
Ut jambere debeam, quis abducit, videam.

A melly étel elégit, éhségemben megsegit,
Nem cserélem az urakkal és nagy süvegű papokkal
Asztalát fel nem váltom, jobbnak azt nem állitom.

Corpus canis tuetur, nullum sane veretur,
Agmen curat, hostem fugat, dormienti invigilat.
Me fortuna beatum, a diis sic amatum.

Kuvasz őrzi testemet, nem félthetem éltemet,
Mellettem van, vadra csatáz, ha aluszom, réám vigyáz.
Illyen a boldog élet, melylyel Isten szeretett.

Sceptrum regis non opto, satius est, quod porto,
Pedum meum pastorale, regnor^[*] possessione
Commigremus jam oves, ad praesepe ob dulces.

Királyok koronáját, nem kivánom pálczáját,
Jobb a pásztori bot annál, királyok birodalmánál.
Már juhaim sétáljunk az akolba s ott háljunk!
Vége.


LX-dik.

Ollyan vagy, mint a béka,
S...ed, mint véka.
Kövér vagy, mint a tégla,
Piros, mint czékla.
Szájad büdös, s...ed füstös,
Pofád rühös, fejed ternyős.^[*]
Oh szép szüz,
Megégjen a tüz!

Orrod olyan, mint pipa,
Szemed, mint csipa.
Ifju vagy, mint a szipa,
Kancza paripa.
Lapos farod, csontbőr karod
Megvakarod s bétakarod.
Oh szép szüz,
Megégjen a tüz!

Mint medvének illik táncz,
Nyakadba vasláncz.
A két pofád csupa ráncz,
Fejér, mint zománcz.
Mint a pokol, ha jól lakol,
S...ed aztán csak dorombol.
Oh szép szüz,
Megégjen a tüz!
Vége.


LXI-dik.

Bokros bánat, melly unalmat szivemben szerzettél,
Sok ezerszer, nemcsak egyszer bánatra vezettél,
Velem sok jót reméltettél, de csak árnyékot vetettél.

Távozzál el töllem, menj el, engem ne kecsegtess,
Légyen elég, hogy már félig megöltél, ne kergess,
Lánczot szivemen ne zörgess, bilincset rajtam ne csörgess.

Én úgy vélem, hogy énnékem nem lehet igy élnem
Gonosz szemtől, irigy nyelvtől, hogy kellessék félnem:
Lássad bátor, mit fogsz vélni, tessék kedvedre itélni.

Ritka, hidd el, bátor vedd fel az egész világot,
Az emberben, mint tengerben, látsz hajlandóságot,
Igen kevés az ollyan sziv, melly mind végiglen vagyon^[*] hiv.
Vége.


LXII-dik.

Uj friss vize, édes ize hol foly a szép Szomosnak,
Kolozsvárban, kolcsos várban rabja egy friss titkomnak
Vagyok; ez hiv, mint aranymiv,
Tiszta s vélem egyez ez hiv.
Angyalomnak, galambomnak,
Ez világon drágább jómnak
Tartom édes kincsemet.

Vajjon szebbet, drágább képet hiv szivem hát hol talál?
Szemem, szivem, édes hivem, soha tölled meg nem vál,
Mert édesem és kegyesem,
Én jegyesem és frigyesem,
Éltem párja, szivem várja
Személyed s szivében zárja.
Hadd legyek hát hiv társa.

Elzártam már, mert tudom, vár engem az a boldog sziv,
Kinek hitem és életem lekötöm, hogy lészek hiv,
Mert szépsége, kedvessége,
Tisztessége, szüzessége
Én szivemnek és szememnek,
Életemnek és lelkemnek
Öreme s hát enyim lész.

Látszik, játszik két szemében gyémántkő ragyogmányja,
Legszebben és ékesebben áll teste alkotmányja.
Mozdulása, fordulása,
Piros szájának szollása
Szerelmére, vig kedvére
Indit páros életére
Hogy kötelezzem magam.

Ritka óra, melly illy jóra vezette hiv szivemet,
Már megkaptam, kezet csaptam, hogy elveszem kincsemet.
Minden jót vélj, bennem remélj,
Hogy el hagylak, attól ne félj.
Hitet tészek, tiéd lészek,
Erről néked vallást tészek,
Hogy lészek élted párja.

Győznél kegyes, vélem jegyes, fene tigriseket is,
Szépségeddel; termeteddel a vad embereket is.
Hát engemet, ki szivemet,
Vig kedvemet, életemet
Már vetettem és kötöttem
Csak te benned reményemet,
Hogyne szeliditnél meg?

Illő lészen, már én kincsem légy, én szivem arra kér,
Örvendetes, kellemetes választ, bizony tudom, nyér,
Mert szózatja, áldozatja
Szódnak szivemet meghatja,
Megviditja és ujitja
Hiv szerelmedre megnyitja
Szivemet szád nótája.

Erre felelet, azon nótára.

Kellemetes és termetes formádnak szolgálója,
Vagyok és lészek, én kincsem, hitemnek megállója.
Nekem nem kell, bár vesszen el;
Ki mást szeret, imé az jel,
Rabod vagyok, tudod magad.
Azért szivem meg sem tagad,
Mert személyed szeretem.

Azt megvallom s nem általlom, hogy soha termetében
Ifjat szebbet, kedvesebbet nem láttam személyében.
Ha tehetném s megnyerhetném,
Istenemtől azt kérhetném,
Hogy személyed megcserélném
S vellem egygyé tenni vélném,
Ma változnék formádba.

Tenger vize és sós ize hamarébb lesz elfogyó,
Személyedet, szépségedet szivem mig lesz elhagyó.
Mert szépséged és termeted,
Szivem meghatotta szemed.
Azért szivem és szerelmem,
Nállad kedves, tudom, kincsem,
Élj hát véllem, édesem!
Vége.


LXIII-dik.^[*]

Szivemen már felépült kedves, édes virágom,
Kertemnek a közepin felnőtt rozsmorintágom,
Kedvem volna elmenni,
Csókot orczádra tenni,
De nem mérek próbálni.

Mert az igen sürü ág, melly köziben szorultál,
Meg sem látlak hirtelen, mert arczal leborultál,
Kiért szivem nem felejt,
Sőt sürü könyveket ejt,
Testem sinylik kinjában.

Álmom sincsen kedvemre, azt tudom, te is igy vagy,
Keserves gondolkodás rajtad is, szivem illy nagy.
Jaj hát kincsem, mit tégyek,
Vigasztalást hol végyek,
Hogy mentsem magam bútul?

Szerelem, veszedelem, sokakkal miért bánsz igy?
Miért hozál bánatot, oh te halálos mirigy?
Engem mire juttatál?
Halálomhoz futtatál,
Oh átkozott rút irigy.

Vénus, ki ennek oka, azt mondhatom, átkozott,
Én szabad életemre vasas békót mert hozott.
Sem személyed szivemhez,
Sem személyem szivedhez,
Nem mehetünk egymáshoz.

Ha fecskévé lehetnék, ablakodra repülnék,
Keserves kinaimban panaszolkodást tennék.
Talám enyhülne szivem,
Kissebbednék gyötrelmem,
Melly most orczám hervasztja.

Hervad is azért orczám, mert a szerelem tüze,
Elboritá szivemet Vénus étkének ize.
Csak gyötrődöm naponkint
És kinlódom óránkint,
Sirva töltöm időmet.

Vége lesz még valaha, mikor szivem megnyugszik,
Kedves violám mellé bágyadott testem fekszik,
Mikor osztán csendesen
Aluszom olly rendesen,
Galambom ölelgetem.
Vége.


LXIV-dik.^[*]

Ha engem szivedből ki nem zártál,
Jusson az eszedbe, mit fogadtál.
Tudod, szivedet, nékem életedet
Szentelted, kötötted hűségedet.

Ha szeretsz, elhigyjed, hogy szeretlek.
Ha pedig nem kedvelsz, nem kedvellek.
Szeretni jóság, de nem állandóság,
Hol egymás között nincs hiv igazság.

Tenéked javallom, légy állandó,
Minden jóságban légy maradandó.
Lássad, ha elválsz, de fel nem találsz,
Megbánod idővel, magadban szállsz.

Az állandónak állandósággal,
Szines szivnek csak szinmutatással,
Szoktak igérni, meg szokták adni,
A ki ezt nem szokta megesmerni.

Lássad ugyan, lássad, mit cselekszel,
Mint veted az ágyat, csak ugy fekszel
Szeretni szivből, avagy csak szinbül,
Ne bánjál vélem olly kegyetlenül.
Vége.


LXV-dik.

Ez világon mi lehetne kedvesb szerelemnél szivnek,
Mintha jó frigyet köthetne azzal, kit szeret s tart hivnek?
Mert mihelyt azt megnyerheti,
Minden bánatját elveti.
Ámbár bús szive ég,
Nem fél, hogy érje sok keserüség.

Érez ugyan keserves kint, mig kegyesre nem tekint,
De mihelyt kegyes szemeit forditja, öltözik más szint.
Ujul, mint harmattal virág,
Mellyet napsugár hasit s rág.
Részesse ő szive,
Kinek lött ez hire, hogy már hive.

Gyöngyhellyen nyilt két rózsája, melylyel diszes szive tája.
A szivét olly tüz megszállja, hogy ezer kinját számlálja.
Bánat, mint fekély, boritja,
Mig magához nem szoritja.
De alig érje bár,
Egész kedvvel van már, vigad immár.

Midőn kötelezed tüzed, ne hallja, kincsem, balkezed,
Mert ez kin, mellyet vállalék, tám sirba vezet, ha nézed.
Több buban éltem ne meritsd,
Sebes szivem ne keseritsd,
Mert lészek, én szivem,
Hozzád igaz, vérem mig foly bennem.

Oh vajha lelném kedvedet, hogy szerethetném szivedet,
Hogy most megszánnál, szivedet adnád szivemnek s kedvedet.
Mert szerelmed rabja vagyok,
Éretted kinaim nagyok.
Szivem csak azt vallja,
Mig tölled meghallja, lészen barátja.
Vége.


LXVI-dik.

Madárkám, madárkám, jere, szállj én hozzám,
Készen vár, el nem zár, te tölled kaliczkám.
Engedd meg, ne vesd meg kérését szivemnek,
Légy párja, galambja hiv szeretetemnek.

Zálogul foglyodul én magamat kötöm,
Szép szókkal, csókokkal kedvedet bétöltöm.
Édeském, szivecském, már én tiéd lészek,
Szivemből, hitemből nagy fogadást tészek.

Igérem, mig vérem foly bennem, szolgálok,
Te tölled, mellölled soha el nem állok,
Mig magam házához én ideig szállok
És akkor is tölled én messze nem állok.
Vége.


LXVII-dik.

Letettem már gondolatom az házasság dolgáról,
Többé nem is emlékezem a Venus játékáról,
Mert bizony ritka feleség,
Ki urához nem ellenség.
Illyenek az asszonyok.

Hizelkednek, mosolyognak, mint tündöklő jáspisok,
Titkon pedig kegyetlenek s merő mérges áspisok.
Azért hát ők nem emberek,
Hanem fortélyos tengerek.
Illyenek az asszonyok.

Szegény férfit megnyergetik, rá ülnek s ugy terhelik.
Ha kedvek ebben nem telik, illy csufoson nyelvelik:
Oktalan fejü goromba,
Ollyan vagy, mint bolond gomba.
Illyenek az asszonyok.

Némellyek simogatással apolgatják urokat,
S igy nagy simforizálással^[*] hintegetik csókjokat.
Titkon pedig a farokat,
Másnak adják tanarokat^[*]
Illyenek az asszonyok.

Ha eltudhatják házoktól másuva az urokat,
Nem távoztatják ágyoktól a friss kavallérokat
Sütnek, főznek; jó borokat
Hoznak a pinczéből sokat.
Illyenek az asszonyok.

Esznek, isznak; ha jól laknak, gyertyákat eloltanak,
Szép paplanyos nyoszolyában nyereséget hajtanak.
Urokon nem óhajtanak,^[*]
Ha szinte is megholtanak.
Illyenek az asszonyok.

A subscriba s kanczalista nagy ohajtva ohajtják,
Hogy az asszony eltudhassa urát, igen sohajtják.
Majd bécsapnak a házához,
Nyulnak Venus játékához.
Illyenek az asszonyok.

Némelly beteg, szinte meghal, mig az ura otthon van,
De ha elmegyen házától, nagy öröme s kedve van.
József mester forgolódik,
De István sem morgolódik.
Illyenek az asszonyok.

Jobb hát ellenségre menni, mint feleséget venni,
Éltét vitézül letenni, Márs prédájává lenni.
Mert ki illyen asszonyt vészen
A keblében tüzet tészen,
S megemészti egészen.
Vége.


LXVIII-dik.^[*]

Nem szollok én senkiről,
Csak a fejérnépekről,
Irott szép termetekről,
Magokviseletekről.

Legelső lészen Anna,
Nevét magával hozza.^[*]
Ha kérnél tölle, adna,
Elhidd, hogy meg sem csalna.

A második Ilona,
Fejér néki az ina.
Fogd a csecsit, megállja,
Még alább is, nem bánja.

Az harmadik Kalára.
Nem tudom, mi az oka,
Szép piros az orczája,
Mosolygó az ajaka.

Csinos asszony Erzsébet,
Személyében meglehet,
Vidd a tánczba, elmehet,
Meghidd, hogy csak rád nevet.

Esméred-é Druzsinát?^[*]
Megütötte az inát.
Ne fogd neki a lábát,
Fogd inkább a rózsáját.

A Mária szerelmes,
Urát szerető kedves.
Szeretem, mert termetes,
Bizony nagy tökélletes.

Boris igen szerelmes,
S szerelmével termetes.^[*]
Termete kellemetes,
Déákoknak is kedves.

Judit is szép léányzó,
Csókját ajándékozó.
Ha módját feltaláló.
Kölcsön is adakozó.

Sára a virághordozó,
Szép koszorucsináló,^[*]
Mindennel barátkozó,
Szivét másnak ajánló.

Krisztina asszony gyakorta
Hivja legényt egy szóra,
Hogy néki akaratja,
Bételnék kivánsága.

Pando csak bokorugró,
Férjhez menni nem való,
Borszerető, megivó,
Legények alá való.

Még Zsofi sem jobb annál,
A Déákné vásznánál.
Ha vélle szépen szólnál,
Ő velle megalkudnál.
Vége.


LXIX-dik.^[*]

Melly nagy öröm, vigasság, engem által járó,
Mert készen van, kit torkom olly nehezen váró.
Ez az oka: örvendek, Mert majd jókat hörpentek,
Búnak, bajnak, hallgatásnak osztán véget vetek.

Szegény legény nem szégyen ha a bort szereti,
Mert őtet a búbánat gyakran hányja s veti.
Néha szerét teheti, Kezéhez kancsót vészi,
Bút, bánatot, sok ohajtást osztán fére tészi.

Olly borivó vén asszonyt én soha nem láttam,
Tiz kancsóval felhajtott, szemeimmel láttam.
Ugrik osztán mint az őz, Ámbár haja légyen ősz,
Ha ihatik, vigadhatik, mindjárt jobban süt, főz.

A szüzek is vigabbak, mikor bort ihatnak,
A tánczra is vigabbak, ha kétszer ihatnak,
Mert szineket szépiti, Véreket melegiti,
Orczájokat, ajakokat rózsaszinnel festi.

Komámasszony jól tudja, merre van a csapszék,
Ott az hordó mellett van egy négylábu kis szék.
Adj, te csaplár, egy pin bort, Hadd mossa le kenderport,
Szövés, fonás, kendervonás nem kell, csak kapnék bort.

Meg nem inná, azt mondja, már a Marosvizet,
Tiz vederért sem lépne, elhidjétek, egyet.
Csak béfogná gégémet és rutitná bélemet,
Nem engedném, nem szenvedném, hogy töltsön e(n)gemet.

Vagyon még az uramnak egy véka buzája,
Rongyos inge, gatyája, egy kis szalonnája.
Mig abba tart, ihatunk, Kedvünkre vigadhatunk,
Hadd dolgozzék, fáradozzék, semmit rá ne hajtsunk.
Vége.


LXX-dik.

Kegyetlen tigris tejével,
Tápláltatnék erejével,
A kit e szép kérésével,
Meg ne győzne erejével,
Felkeresem hát, ha élek,
Mig lészen bennem a lélek.

Élek még én ez világon,
Mint görlicze asszu ágon.
Kesereg egy szép virágon,
Töllem elmaradt hiv páron.
Felkeresem még, ha élek,
Mig lészen bennem a lélek.

Sokat ugyan vándoroltam,
Egynek-másnak udvaroltam,
Vélem is koczkázni csaltam.^[*]
De illy társra nem találtam.
Felkeresem hát, ha élek
Mig lészen bennem a lélek.

Ezt megérdemli hivsége,
Vellem tiszta egyessége.
Ő volt szivem reménysége,
Lesz is éltem nyeresége.
De felkeresem, ha élek,
Mig lészen bennem a lélek.

Már örvendek, mert megkaptam,
Bujdosásom félben hagytam,
Pajtásommal kezet csaptam,
Ismét szivem néki adtam.
El nem hagyom hát, ha élek,
Mig lészen bennem a lélek.
Vége.


LXXI-dik.^[*]

Bolondság volt nádhoz bizni,
Melly fel szokott szépen nőni,
De mihelyt a szél kezd fúni,
Mindenfelé kezd hajlani.

Én is biztam egy nádszálhoz,
Ki elhagyott s hajlott máshoz,
Kiért immár halálomhoz,
Közel vagyok végórámhoz.

Én te reád nem haragszom,
Oh én kedves virágszálom.
Hogy te tölled meg kell válnom,
Okát annak én nem tudom.

Fekete gyászban jár szivem,
Nékem sincs már semmi kedvem.
Hogy elhagyott szép szerelmem,
Akkoron nagy buban estem.

Keserves már én életem,
Költöm, fektem, lehelletem,
Mozdulásom, itom s étem,^[*]
Hogy tölled lett bucsuvétem.

Nem szólhatok, csak hallgatok,
Mert azzal sem használhatok.
Másnak is példát adhatok,
Kérlek, rollam tanuljatok.
Vége.


LXXII-dik.

Sok isteneket tisztelhet,
Nekik innepet szentelhet,
Áldozatokat emelhet,
Ki jó szomszédasszonyt lelhet.

Szomszédsága közlésével,
Kedves napok töltésével,
Mint Pirámus Tisbéjével,
Él tiszta egyességével.

Sok idejét bár számlálja,
Esztendejét bár vizsgálja,
De ha mindvégig megállja,
Igen kevésnek találja.

A kitől is elválását,
Sok jó idők mulatását,
Tölle való távozását
Kesergi elmaradását.

Emlegeti elmenését,
Velle való egyezését,
De valaha szemlélését,
Reményli megtisztelését.

A szép ninfák ékességét,
A Diánna déliségét,^[*]
Fejér tollu gyengeségét,
Mulja teste fejérségét.

Küzködik érte sebekkel,
Szivet sértő eszközökkel,
Ajaki illetésekkel,
Orvosolhat, mint szerekkel.

Nem kevésszer volt peresse,
De többnyire lett nyertesse,
Időjártán volt szeresse,
Köteles, hogy felkeresse.

A bu szivét felinditja,
Gondolkodás háboritja,
A kétség megtántoritja,
De reménység bátorítja.

Mint az idő borongólag,
Az épület omlandólag,
Jég tavaszszal romlandólag,
Ugy áll szive sirandólag.

Múl homálya vigságáról,
Terhes köde szép napjáról,
Megfelejtkezik bujáról,
Bárha hirt hall szomszédjáról.

Viz a felhőt terhesiti.
Ok a szivet keseriti,
Melly a szemet megmeriti
És az orczát nedvesiti.

Mig föld a test táplálását,
Halál szabad kaszálását,
El nem hagyja ér folyását,
Nem sajnálja fáradását.

Szive addig mind gyászolja,
Fogadását nem másolja,
Titkon orczáit mosolja,^[*]
Bár mások előtt gátolja.

Bocsánatját vétkeinek,
Történhetett esetinek,
Csekély cselekedetinek,
Kéri s minden beszédinek.

Ki fenn tartja tisztelését
S gyakorolja verselését,
Sok hibái fedezését,
Reménykedi felejtését.

Hagyja magát hivségében,
Tapasztalt egyességében,
Kéri, tartsa életében
Szomszédsági szerelmében.
Vége.


LXXIII-dik.^[*]

Jaj, hogy kell jelentenem,
Szót rolla hogy kell tennem,
Szemeimnek cseppjei,
Bánatimnak jelei,
Utnak indulásom,
Tölled elválásom,
Mellyeket okoznak.

Esmérem szándékodat,
Tudnám akadékodat,
Melly megtartoztathatna,
Még nékem megtarthatna,
Ellent nem állhatok,
Szembe sem szállhatok
Feltett szándékoddal.

Végy hát erőt sziveden,
Essél meg te hiveden.
Bocsáss el, ne tartoztass,
Hogy magad ne okoztass.
Lásd, nincs maradásom,
Véled mulatásom,
Czélom kell követnem.

Maradj meg, ne siess el,
Illy hirtelen ne vess el,
Ne vesd meg csekélységem,
Nézd fentartott hivségem.
Sok kéréseimre,
Sürü könyveimre
Lágyuljon meg szived.

Áriadné Théseustól,
A Tisbé Pirámustól,
Nem vált meg terhesebben,
Nem is vált könyvesebben,
Mint én bucsuzásom,
Tölled távozásom
Ez uttal eshetik.

Ha ugyancsak el akarsz
Menni, engem eltakarsz,
Vig napom béboritod,
Éltemet megkurtitod.
Kérlek, leveledet
Küldd s abban nevedet,
Bár azt hadd láthassam.

Mig halál testem falát,
Párkák éltem fonalát
Nem sértik, hivségemet,
Fenn tartom készségemet.
Tölled is azt kérem,
Legyen bár ez bérem,
Forogjak elmédbe.

Szollok mégis, jöjj visszá,
Lásd, könyvem ruhám issza.
Egyedül mit kell tennem,
Érted hová kell lennem?

Kétségben-eséstől,
Féltsd elenyészéstől
Elhagyott árvádat.

Féltlek, el sem felejtlek,
Szívemből ki sem ejtlek.
Csak kérlek, ne kesergess,
Ne szólits meg, ne kergess.
Hadd menjek békével,
Bár busult elmével,
Kövessem utamat.

Nagy volt kötelességem,
Hozzád való hívségem,
A mellynek megszegése
Majd életem végzése.
Nem változtathatom,
El sem mulathatom
Feltett szándékomat.

Jaj, nem lehet azt tennem,
Hozzád már visszámennem.
Továbbá hát ne vivjad
Szivem s szolgád ne hivjad,
Mert csak egy hivásod,
Angyali szollásod
Egészen megemészt.

Látom, meg nem tarthatlak,
De el sem bocsáthatlak.
Jaj, nem tudom, mit tegyek,
Vigasztalást hol végyek.
Oda van már fényem,
Benned volt reményem,
Jaj, csak elszalasztlak.

A szerencse felvégyen
És jobb szárnyára tégyen,
A hol lesz mulatásod,
Életedben lakásod.
Ott az idő tele,
Ne járjon bú szele,
A melly szomoritson.

Csak sok keserüségre
S majdnem számkivetésre
Maradott szolgálódra,
Jutott lánczolt rabodra,
Ha csak sohajtással,
Életkivánással
Kérlek, emlékezzél.

Nem szinmutatásommal,
Nem is szélcsapságommal,
Igérem, hogy szivemben,
Lész emlékezetemben,
Mig csendesülése
S vérem meghülése
Testemben nem lészen.

Ha szivedbe tudhatom
Lenni magam, nyughatom,
Hiszek is hivségednek,
Kedves igéretednek.
Búmat könnyebbíted,
Könyvem kevesited,
Bárhogy ezt igérted.

Marad egészségedbe,
Tarts gyászruhát szivedbe.
Könyveidet gátoljad,
Gyászruhádat titkoljad.
Az én gyászolásom,
Téged sohajtásom
Koporsómig fenntart.

Meghajtottam fejemet,
Már megültem nyergemet,
Kalapomat levettem,
Végtisztességet tettem.
A mit nem itéltem,
Magamról nem véltem,
Már csak megcselekszem.

Jaj, a szót sem szólhatom,
Többet nem bucsuzhatom.
Keserüség szivemet,
A nagy bánat nyelvemet,
Éppen megkötötték,
Hallgatóvá tötték,
Csak kezemmel intek.
Vége.


LXXIV-dik.

Világ eleiben támasztom ügyemet,
Ki vigasztalja meg keserült lelkemet,
Ki elégiti meg sok szenvedésemet,
Ki gyógyitja s köti bé nagy sérelmemet?

Mint tavaszszal essők, könyveim áradnak,
Mellyek folyásitól szemeim fáradnak,
Orczáim mert többet áznak, mint száradnak,
Keserves bánatok, jaj, egymásnak adnak.

Láttassam bár ugyan könyveim gátolni,
Belső sebeimet elrejtni s titkolni,
El szokta a szivet a szem is vádolni,
A sziv nehézségét terhes palástolni.

Vajha elérhetném szivem kivánságát,
Tölthetném valaha éltem vigasságát,
Nem kivánnám soha senki uraságát,
Csak látnám zöldülni ifjuságom ágát.

Könnyhullatásommal észem falatomat,
Naponként nevelem bumat s bánatomat,
Hervasztom szüntelen szép ifjuságomat,
Nem reménylem soha szabadulásomat.

Bár szabadságomban kevesset élhetnék,
Mellyben csendességet magamnak vélhetnék,
Szivem-sértegető szóktól nem félhetnék,
Csendes víg órákat valaha érhetnék.

Régi szabadságom s kedvem el van zárva,
A jó kedvtől vagyok megfosztatott árva.
Sirok koporsómig s vesződőm fenn járva,
De reménylek s élek, szabadulást várva.

Éjjel nyoszolyámat sirás(-sal) áztatom,
Nappal ruháimat könyvemmel itatom.
Elmult napjaimat csak titkon siratom,
Mások előtt ámbár gátlom s nem mutatom.

Gyakron mások előtt jó kedvet mutatok,
Titkon szemeimből sok záport hullatok,
Bút vetek szivemben s bánatot aratok,
Jaj, már elgyengültem s majd nem is szólhatok.

De a mint Istennek tetszik, bár ugy légyen,
Csakhogy kegyelmébe engemet bévegyen,
Bánatos éltemet ne boritsa szégyen,
Végre kebelébe magához bétégyen.
Vége.


LXXV-dik.

Keserves két sziv válása,
Egymástól eltávozása,
Még testnek is változása
Leszen ezért s nagy romlása.
Jaj ki nehéz az édestől
Megválni és a kegyestől.

Az árva sziv árva madár,
Csak sirva, keseregve jár,
Mert van szerelmén erős zár,
S vig napokat soha nem vár,
Miglen szivén nőtt virágát
Nem szedheti s aranyágát.

Jaj, szivem is melly sérelmes,
Szived nélkül töredelmes,
Világon létem gyötrelmes,
Fektem, költöm veszedelmes,
Hogy szivemet idő járta
Szivedből immár kizárta.

Dolgaimat sirva nézem,
Jajgatva utom intézem,
Mert méreggé vált már mézem,
Melly hamar megöl, jól érzem.
Jaj, jaj nékem! mit kell tennem,
Éretted hová kell lennem.

Kedves magadviseleted,
Hélénai gyöngytermeted,
Fejér mellyed, gyenge tested,
Angyali szép tekinteted,
Szörnyü sebeim okozták,
Fájdalmimat ezek hozták.

Ajakid gyöngymosolygása,
Szájadnak ékes szollása,
Karcsu derekad állása,
Rárólábaid járása,
Már engemet epesztenek.
Végre meg is emésztenek.

Nem csuda, mert Diánnánál.
Didónál s bölcs Minervánál.
Szebb vagy szerelmes Vénusnál,
Sok ezer kárbunkulusnál.
A ninfákat fejül mulod,
És az világot kidulod.^[*]

Olly időkor vigadásunk,
Ketten volt friss játszódásunk,
Virágos kertben járásunk,
Fák árnyékában nyugvásunk,
Derekadat ölelgettem,
Csókkal orczádat illettem.

Gyenge mellyed apolgattam.
Aranyalmád tapogattam,
Hol gyenge kezedet fogtam,
Hol véled vigan mulattam.
Hogy immáron nem láthatlak,
Jaj, keservesen ohajtlak.

Ha kis méhecske lehetnék,
Szivedre lépet tehetnék,
Bő mézet abba vihetnék,
Nagy boldogságot nyerhetnék.
Mert szerencsés, boldog az vér,
A ki illy drága szállást nyér.

Már ha többé nem láthatlak
És nem is tudósithatlak,
Az mennyei urnak adlak,
S annak oltalmában hagylak.
Dolgod folyjon szerencsésen.
Kivánom szivem, szivesen.
Vége.


LXXVI-dik.

Szivem keserüségét,
Szomoru könyörgését.
Szánjad uram, bujdosását,
Szolgáld nyomoruságát.

Igen sirnak szemeim,
Folynak gyakran könyveim.
Csudálatos nagy bölcsesség,
Csendesedjék ez inség.

Légy vezérem, oltalmom,
Látod, nincs nyugodalmom,
Hol lehetne jó szállása,
Lábaimnak állása.

Állandó fogadásod,
Állhatatos mondásod,
Áldott Isten, szent fiadért,
Áld meg, kérlek nevedért.

Én uram, ki kegyes vagy,
Engem, kérlek, el ne hagyj,
Elégeld meg nagy terhemet
És végezd el éltemet.

Atyáim lám, megholtak,
Kik, mint én, jobbak voltak,
Hadd, hogy a jókhoz mehessek,
Kikkel véled lehessek.

Ha pedig néked tetszik,
Nékem is jómra esik,
Hadd szenvedjek itt a testben,
Hadd légyek itt inségben.

Csak adj erőt, nem bánom,
Csapásodat elvárom,
Jó szivvel is elhordozom.
Csak hitem el ne hagyjon.

Jó uram, hogy megalázsz,
Jómra fordul, hogy dorgálsz,
Mert igaz itéleted,
Igy esmérem vétkemet.

Oh én édes Istenem,
Jusson hozzád kérésem,
Végyed hozzád én lelkemet,
Végezzed el éltemet.
Vége.


LXXVII-dik.

Kedves nótát zengő kótát a déákokról mondok,
Azt megvallják, a kik hallják, fejekben nem bolondok.
Időt hiában tölteni
Nagy kár, jobb verseket irni.
Mert vég nélkül csak alunni,
Szemet hunyni s nem alunni,
Szokott csak a vakondok.

Olimpusról s a Pindusról a deákság eredett,
Parnassusra, Helikonra Apollótól terjedett.
Minervára, Diannára,
Ezeknek szüz scholájára,
A ninfákra, szép muzsákra,
Osztán a bölcs poétákra
Neve leereszkedett.

Legfőkép görög népekhez a tudomány elhatott,
A bölcsesség és nemesség Áthénasba felkapott.
Osztán Róma várossára,
Kihatott Itáliára,
Gallusokra, ánglusokra,
Vitéz nemes magyarokra
Neve leereszkedett.

Vett nevet és eredetet tudós déákomustól
E szó deák, a mint hivják, e drága titulustól.
Ezekből lesz osztán híres,
Nevezetes, dicséretes
Úr, prókátor, prédikátor,
Mint Ciceró, fő orátor,
Ékeskedik virtussal.

Minden népek bétöltenek végre a déákokkal,
Kik fémlettek, tündöklöttek az ő tudományokkal,
Virtusokkal, irásokkal,
Keresztyén tanitásokkal,
Életekkel, erkölcsökkel,
Mint megannyi gyömölcsökkel,
Fénylettek jóságokkal.

Boldog az olly helly, az hol sok a déáki tudomány,
Keresztyénség, minden szépség van ott szent ragadomány.^[*]
Ott kegyesség, szemérmesség,
Jó békesség és csendesség
Gyarapodik, szaporodik,
Valaholott uralkodik
Ez isteni tudomány.

A ki kivált már subscribált,^[*] hogy tógás deák legyen,
Uraságra vagy papságra az hamar elő mégyen.
Országában, hazájában,
Osztán az Úr templomában,
Törvényszéken, nagy hellyek(en),
Ő mindenkor áll ott készen,
Hogy szolgálatot tegyen.

Nincs jelesebb és hiresebb ember a jó déáknál,
Nevezeti, becsületi nagy vagyon a belgáknál.
Tudománya magát hányja,
Karcsu teste alkotmánya,
Testállása, sétálása,
Keztyüs keze gestálása
Kedves a szép dámáknál.

Játszik, látszik, sőt szikrázik két szeme ragyogása,
Nyit szerelmet csókra termett szájának mosolygása.
Friss dereka, gyöngyajaka,
Alabástromszin homloka,
Tekintete, szép termete,
Rókatorkos öltözete,
Sok szüznek borzodása.

Álmélkodás, gondolkodás fogja el az elméjét,
Ha szemléli, jól itéli a déáknak leczkéjét.
Jó fizikus, filozofus,
Teologus, filologus,
Juridikus, főmedikus,
Expertus, mathematikus,
Tanitván mindezeket.

Oskolában csak hiában nem tölti az idejét,
Olvosással, tanulással rontja agya velejét.
Bátorsága, barátsága,
Nyájassága, társasága,
Sok tréfája, muzsikája,
Harsogó kedves nótája,
Mutogatja erejét.

Sok éneket, szép verseket néha keze irogat,
Fácéciát,^[*] komédiát okkal közzé válogat
Ez ifjakat, urfiakat,
Hatalmas kavallérokat,
Szép muzsákat, friss nimfákat,
Jeles uri szép dámákat,
Dudolással tartogat.
Vége.


LXXVIII-dik.

Itt vagyok én, igaz szolgád, kegyességed rabja,
Te éretted majd megemészt a szerelem lángja.
Ha nem ujitsz, nem könnyebbitsz,
Ha nem segitsz, nem vidámitsz,
Reám tódult sok bú, mint tengernek habja.

Kegyességed és hűséged, te is édes kincsem,
Nyujtsd én hozzám igaz szived, mert te vagy reményem.
Nem adnálak Hélénáért.
Nem az hires Lucináért,
Mert minden kincseknél drágább szép személyed.

Azért te is légy szivemnek megvigasztalója,
Oltalmazzad bus szivemet, mert halál szolgája.
Adjad mellém friss tagodat
És orczámra csókjaidat,
Hadd vehessen szivem örömöt magára.

Nyájas beszédidet nyujtsad e mellett szivednek,
Terjesszed ki ölelgető karjait hivednek,
Hadd játszék mellyed diszével,
Mellynek hizzék szépségével,
Ezt kivánom tölled, engedje hűséged.

Engedelmes szolgád lészek én is, a mig élek.
Hűséged megrontásától soha nem is félek.
Ha az próba köztünk lészen,
Mellyre szived, tudom, készen,
El nem választ semmi drága személyedtől.

Nállad lelem, én kegyesem, igy gyógyító irem,
Már megnyugszik, csendesedik eddig busult szivem.
Ámbár érjen akármelly bú,
Rágjon, mint asszu fát a szú,
Szerelmed harmatja de azt mind eloltja.
Vége


LXXIX-dik.^[*]

Hej kukuli, kukucskám,
Szállj én reám, madárkám.
Szivem hozzád tódul,
Ha lát, ugyan ujul,
Készen vár már kaliczkám.

Jaj, ,jaj, jaj, én reményem,
Ne bánj vélem keményen.
Midőn simogatlak,
Sipocskámmal hivlak,
Szelidülj hozzám, kincsem.

No, no, no, hát ne menj el,
Vagy szivemet is vidd el.
Véled elrepülök,
Szárnyacskámra kelek,
Tölled el nem távozom.

Mert kegyesbet nálladnál,
Szebbet drága tagodnál,
Hivebbet szivednél,
Kedves személyednél
Sehol senki nem talál.

Hélénai személyed,
Tökélletes szerelmed,
Engem elhóditott,
Magához tódított,^[*]
Lekötelezett tüzed.

Árva voltam társ nélkül,
Bujdostam csak egyedül.
De szived tüzére,
Jutván melegére,
Hol szerelmem megenyhül.

Sok ezüstért, aranyért,
Drága kárbunkulusért,
Téged nem adnálak,
El sem is hagynálak
E világnak kincséért.

Szeressük hát mi egymást,
Megvetvén az elválást,
Mert szivünk vigságra,
Jutott vidulásra,
S nyertek maguknak szállást.
Vége.


LXXX-dik.

Arany idején folyása,
Szivemnek vigadozása
Vasra válék, szomorura,
Minden kedvem hajlék búra,
Azért, hogy innen válásom,
Esik végső búcsuzásom.

El kell menni, nincs mit tenni,
Nincs szivemnek hová lenni.
Sok bánatim rá vettenek
És bujdosóvá tettenek.
Azért a szerencsét kérem,
Légyen mindenütt vezérem.

Élj sokáig, szép viola,
Kit szájam gyakran csókola.
Megemlegetlek, mig élek,
Mig bennem lészen a lélek.
Bujdosásim a mig nyulnak,
Bánatim érted ujulnak.

De azt bizom Istenemre,
Hogy vigyázzon kedvesemre.
Ha többé nem láthatom is
És hirét nem hallhatom is,
Csakhogy légyen egészsége,
Holtáiglan békessége.

Ez utolsó kivánságom,
Érted, mosolygó virágom.
Csak Isten könyveidet,
Törölje el keservedet,
Vigasztaljon meg tégedet,
Bánatba merült szivedet.

Minthogy itten mulatásom,
Véled való lakozásom,
Már is szinte megsokalta,
Az irigység megbosszulta,
Kész paripám, hát indulok,
Tölled végképpen mozdulok.
Vége.


LXXXI-dik.

Jaj, bánatos szivem nincs titkolva,
Nem birhatja terhét, ez az oka.
Keserves gondokkal vagyok rakva,
Hogy még meg nem holtam, nem sok hija.
Jajokkal igy emésztetem,
Bánat miatt fáj a szivem, :/:
Sok kintól nem enyhittetem,
Napról napra kell vesződnem.

Vigan tölt életem gyászban borult,
Régi napfényem homályban szorult.
Nem találok vigasztalást sohult,
Reménységem is töllem eltávult,^[*]
Oh életem veszedelme!
Mely hirtelen környül véve.
Ezer bú szállott szivemre,
Melly halált hoz életemre.

Keserves bú fogta el szivemet,
Melly elfogyasztja már életemet.
Nem látom semmiben örömömet,
Sirva észem immár kenyeremet.
Csak szemlélem az egeket,
Ohajtom elmult kedvemet,
Hullatom sok könyveimet,
Ezekkel töltöm időmet.

A titkos gond sok jó szivet megront,
Melly oly nehéz, mint sok ezernyi font.
Kivált a ki gyötrelemmel rakott,
Igen kevés vigasztalást várhat.
Oh boldogtalan bus fejem
Meddig lészen ez inségben?
Hogy igy emészt ellenségem,
Ne hagyj engem, én Istenem!

Vigasztalnám szomoru fejemet.
Mi reménynyel tápláljam szivemet?
Hogy menthessem kintól életemet,
Kerülhessem rám jött veszélyemet?
Oh bánatoknak örvényje,
Miért érkezél ennyire,
Boldogságomnak vesztére,
Rabságom felvételére?

Még a ki szánja, sem találkozik,
Jó barátom is messze távozik.
Jaj, ez hamis világ igy változik,
A ki annak hiszen, csalatkozik.
Én vagyok, a ki azt vészem,
Végső napig le sem tészem. :/:
Jajgatom szörnyü esetem,
Csak meg nem öl szenvedésem.

Sirathatom ezen életemet,
Forgathatom elveszett fejemet.
Nem várok senkitől segedelmet,
A sok inség környül vött engemet.
Mi haszna már tovább élnem?
Jobb volna eltemettetnem.
Ne hagyj engem, én Istenem,
Bocsásd elődben kérésem!
Vége.


LXXXII-dik.

Melly keserves változásom,
Tölled való elválásom,
Messze földre távozásom,
Illy hosszas elmaradásom.

Ne csudáld hát mord kedvemet,
Tölled váló gyötrelmemet,
Keserves könyvezésemet,
Szivedtől vett sebemet.

Teljes szivem bánatokkal,
Téged ohajtó gondokkal,
Mint rózsa töviságokkal,
Hervaszt engem mindazokkal.

Ezt én szenvedem jó szivvel,
Érted viselem jó kedvvel,
Szivem visszájövésével,
Lészen egész örömével.

Reménylek én, remélj te is,
Távollétem ha nehéz is,
Visszájövésem késik is,
Szivem igaz hived mégis.


LXXXIII-dik.

Lásd, az igaz szivnek nincsen tekinteti,
Nincs az igazaknak mostan becsületi.
Jajgat Menelaus, mert megcsalattatott,
Árván Hélénától szegény elhagyatott.
Jaj, az igazaknak nincsen tekinteti.

Kényes most a dáma, nehéz kedvét lelni,
A kitől nem vélnéd, attól is kell félni.
Kendőzik szépséggel, de a szive férges,
Méz-iz alatt veszett fulánkos és mérges.
Jaj, az igazaknak nincs hát igy jutalma.

Gyakran téged ölel, de más akkor szive,
Sokszor téged csókol, mégis más a hive.
Rajtad jár a szeme, noha kerül czélja,
Száz szinekkel fénylik s kemény a fortélya.
Jaj, az igazaknak nincs hát igy jutalma.

Ha vagy egyet szeretsz, mindjárt üti dobra;
Ha nagy lator nem vagy, tudd meg, vágyik jobbra.
Nem kerit el, ne félj, ha vagy alázatos,
Szelid jámborságért lészesz utálatos.
Jaj, az igazaknak nincs hát igy jutalma.

Te is a kétszinség karján neveltettél,
Volt skorpióikra,^[*] mellyből születtettél.^[*]
Szép a neved s magad, kár, hogy hamis lettél,
Mert Vénus mezején jól elhiresedtél.
Elmehetsz már bezzeg, azzal, mit kerestél.


LXXXIV-dik.

Felderült napomat látom és hajnalomat,
Mert kézen solymomat tartom és madaramat.
Oh melly boldog az az óra,
Melly vezérlett illyen jóra
Első szerencsémben,
Tüzemnek zsengéjében.

Kinek apolgatom nyakát is, csókolgatom,
Tollát simogatom, magát is apolgatom.
Tud is járni a kedvemre,
Mintha nőtt volna kezemre,
Jobbik szemem fénye,
Életemnek reménye.

Didó szive lángját, az Anchisesnek fiát,
Theogemes saját a szép Carikliáját^[*]
Soha ugy nem szerethette,
Sőt még kedvét sem lelhette,
Nékem galambocskám,
A mint lelte solymocskám.

Másnak nem hihettem, magát sem remélhettem,
Cupidót mellettem mert lőni nem is véltem.
De most látom édes nyilát,
Mivel vágom már profontját,
Melly tejjel-mézzel sült,
Bennem már nagyon is gyült.

Boldogtalan sorsom, lészen keserü marsom,
Hanem már válásom, esik elbucsuzásom.
Jobb lett volna nem születnem,
Hogynem illyen időt érnem
Ifjuságomban,
Déáksági koromban.

Én téged solymocskám, piros tarka madárkám,
Piros hajnalocskám, tavaszi szép rózsácskám,
Soha másért el nem hagylak,
Hátrább másnál nem állitlak,
Görög Hélénánál,
Vagyis Filoménánál.^[*]

Ha elhágy Héléna, jelen vagyon Minerva,
Elhagy Filoméla, talpon áll a Diánna.
Nem kell szivet epeszteni,
Szebbnél szebbet lehet lelni,
Szarvas, őz párjának
Kaphat sutát magának.


LXXXV-dik.

Napom déli fényessége,
Szerelmem mélységes örvénye,
Minerva bölcs fia, Diogenese,
Gyors Hipomenese.^[*]

Homály szállott hajnalomra,
Vig kedvem fordult unalomra,
Mert szerelmünk aranyláncza kibomlott.
Tüzünkre viz omlott.

Megoltotta s elbontotta
Egymáshoz való igaz hivségünket
S kötelességünket.^[*]

Már életemnek virágát,
Egy szép rozsmarinágát,
Más kertében plántálva,
Nézem sajnálva.

Te voltál gyönyörüségem,
Hogy a ki ez rosszat okozta nekem,
Te is lettél keserüségem,
És fejemre hozta.^[*]

Nap ne süssen ablakára,
Ha jár árva fejem kárára,
Minthogy rajtam ejtett stikjét alig türöm,
Érte legyen üröm.

Megszakasztá s elbágyasztá,
Vig szivemet mert pallásra,
Nem másra,
Találtam volt társra.

De attól hitetlenül,
Hirtelen véletlenül,
Jaj, jaj, miképpen fosztá,
Árván marasztá.

Szerelemnek tengerében,
Nedves csókjaim özönében
Megferesztlek még egyszer, még megválnék
És valedikálnék.

Holott szebbet s ékesebbet,
Diszesebbet, kedvesebbet,
Ha találsz bár, elveszek s eltenyészek,
Soha se tenyészek.

Fosforusom,^[*] zöld laurusom,^[*]
Hozzád hát ki lehetne illendő pár,
Fontold s gondold meg már.

Most nézd meg termetemet
És ékes személyemet,
Térj visszá te szolgádhoz,
Jóakaródhoz.

Hymennek vetett ágyára,
Nem hivlak Venus játékára,
De szerelmünk elkezdett közlésére,
Öregbitésére.

Én is Diannát szeretem,
A szépet meg is szépitem.
Az himvarrást, szövést, fonást, alakom,
Éretted lerakom.

Mert kedvemnek, bus szivemnek
Egyedül te vagy orvos Galenussa,
Hasznos dictomussa.^[*]

Vér ujul csiklandozva,
Kedv indul játszadozva.
Kinek tompult elméje,
Ez a leczkéje.

Hogy szavaid oly mérgesek,
Mint eddig, nem oly szerelmesek,
És jösz hozzám ritkán udvarlásomra,
Látogatásomra.

Discordiát vetem okul,
Mert talám elárult álnokul.
Ha ezt szorgalmatos tanulásod okozza,
Egyedül dolgozza.

Látom szánod és azt bánod,
Hogy két szék közt pad alatt kell nyugodni
Általad maradni.

Nem tanulhatsz mindenkor,
Hozzám jöhetsz némelykor,
Véred ujulásáért,
Tisztulásáért.

Flora virágos táblája,
Két orczámnak szines rózsája
Fejér és piros szinekkel ékeskedik,
Neked kedveskedik.

Ajakimnak mozdulása
Szép, mint hajnal mosolyodása.
Ezek készek orczád öntözésire,
Nedvesitésére.

Állapotod mivoltát,
De imé meg is holtát,
Nem szánod édesednek,
Szerelmesednek.

Mondd meg, mi sérti szivedet.
Megkövetlek, kincsem, tégedet,
Gyarlóságból esett sok vétkeimet,
Cselekedetimet.

Mert önként nem cselekedtem
És ellened nem törekedtem.
Rám azért könyörülő szemmel tekints,
Becsülhetetlen kincs.

Próbálgasd meg s vizsgálgasd meg,
És ha valamibe hijános leszek,
Soha se tenyésszek.

De Pompejust Julia,
Grachust meg Cornelia,
Nem szerette hivebben,
Engedj nekem itt ebben.


LXXXVI-dik.

Phoebus komor orczáját mosolygóra cserélte,
Piros bársony palástját magára teritette.
Nem halovány, nyaka, rózsaszin ajaka,
Ragyogózása, ragyogozása.

Aeolus a szeleket barlangban rekesztette,
Csak a nyájassobbakat futtára eresztette.
Danul már a czigány Gallyán,^[*] az orosz lány
Daróczat lehány, daróczat lehány.

Baromtartó Pánnak is széjjel legel csordája,
Tytirus sem tarthatja, teli füstes szobája.
Megfujja dudáját, torka^[*] furulyáját,
Ugrós nótáját, ugrós nótáját.

Még az örög asszony is nem sugarag a padkán,
Nem zsimbel, nem poszog már többet a megunt rokkán.
Napfényre vágyódik; fal alá vonódik
S ugy balházódik s ugy balházódik.

A kik mivelünk együtt szopják Minerva tejét,
Parnassus halmainak látogatták tetejét,
Az Avas farkára vagy Pipics^[*] dombjára
Gyüljenek oda, gyüljenek oda.


LXXXVII-dik.

A a a, leta sunt tempora,
Lusus carpi solia,
Nostra sunt solatia.
A a a, leta sunt tempora.

E e e, finis miseriae,
Finis jam laborum est,
Finis jam scholarum est.
E e e, finis miseriae.

I i i, valete socii,
Ad examen ibimus,
Scholae valedicimus.
I i i, valete socü.

O o o, jucundo animo,
Hodie vacatio,
Cras in patriam ibo.
O o o, jucundo animo.

U u u, vivamus ego et tu,
Vivat nostra regina,
Maria Theresia.^[*]
U u u, vivamus ego et tu.

Y, vivat rex Salamon,
Vivat noster Josephus,
Imperator secundus.
Y, vivat res Salamon.


LXXXVIII.^[*]

Nosza gyertek legények velem katonának,
Éljük vigan napjait e kedves világnak,
Mert nincs baja minálunk, lám, a katonának.
Haj, didanom, hop, hop, hop!
Még kedvünk előzte.

Hej elmegyünk, elmégyünk, a törökre mégyünk,
Egy vágással törököt 20-30-czat vágunk.
Ha nem bársony a ruha, mi azt fel sem vesszük.
Haj didanom, hop, hop, hop!
Míg kedvünk előzte.

Hej elmégyünk, elmegyünk s a kvártérra mégyünk,
Tyukot, ludat, malaczot csak egyaránt ölünk.
Kész ebédre jól lakni, jó bor mellé leülni,
Hop, hop, hop, igy éljünk!

Nem mondja már a mester: cito tu recitas,
Ama szóval nem mondja: cito tu declinas,
Quare nescis teneas avagy pedig flectans?
Nem kell immár a könyv is; egye meg a darázs.

Nem kell immár papiros, maradjon a boltba,
Tenta hellyett kulacs bor vagyon a nyakamban,
Galles hellyett golyóbis vagyon tarsalyomban,
Penna helyett a fegyver vagyon a markomban.

Némuljon meg az harang, mely van oskolában,
Portarius mindenkor azt vonja hijában,
Marodj velle asinus, epedj meg bánatban,
Mi pedig muzsikaszónál éljünk vigságban.

Elvitte uracskámnak égy szép paripáját,
A nyakában vetette csontos karajelját,^[*]
Egy szép aranyos nyergét, Peti bátyám fegyverét,
Abaköpenyegét.

Nem maradt már uramnak semmi rávalója,
Elől-hátul kilátszik füstes dudalója,^[*]
Magamnak is mejjecském,^[*] megrongyalatt pendejkém,
Kilátszik a micsám.

Jaj édes komámasszony, bezzeg poruljáránk
Égett^[*] borravalóból igen kipusztulánk,
Az erszényből kifogyott, a kasból is kikopott,
Igyál már égy kortyot.

Jaj édes komámasszony, ne gyötröd magadot,
Jöjj bé hozzám jó reggel, megöntem torkodat.
Vagyon nékem a kasban, lisztem, buzám hordóban,
Jó lesz éged^[*] borra.

Jó bort kezdett csaplárné minap a hodasban,^[*]
Rajta iszik, vigan van nyalka katonáné.
Huzd meg Miska a nótát, ne kiméljed a hurját,
Megadom az árát.

Elküldtem a szolgálót két font pecsenyéjért.
Katicza léányomat két-három pin borérét.
Hadd hónapra dolgadat, tedd fére a rokkádot,
Készitsd a csókodat.

Megeheti az uram sovány kenyeret is,
Megihatja fejül rá (a) hideg vizet is.
Nem szeretem a dolgát, ebül forgatja magát,
Nem rugja a dunhát.

Jöjj bé szivem Máriskám, járjunk égy pár tánczot,
A nyakadba vetek én égy szép arany lánczot.
Azt sem tudod, hol vagyok, éretted majd meghalok,
Még ma veled halok.^[*] (Hálok.)

Ez éneket szerzette égy idegen legény,
Pajkos nevü helységben ki vala jövevény,
1770-ben,^[*] szomoru novemberben,
Pozson vármegyében.


LXXXIX.

Sirasd meg azt az időt,
Mellyben déákká lettél,
Sassal prémezett tógád^[*]
Nyakadban keritettél.
Jaj szegény oda vagy,
Rémitő csuda vagy.
Ezer bajad meg kettő,
Gyászos az esztendő.

Mert napos idejére
Éltednek nem jutattál,
Hanem havas időben
Tudatlanul maradtál.
Jaj szegény, oda vagy,
Rémitő csuda vagy
Ezer bajad meg kettő.
Gyászos az esztendő.


XC.

Boldogasszony anyánk,
Régi nagy patronánk,
Sok inségben lévén,
Igy szollit meg hazánk:

Magyar (Erdélyben^[*]) országról,
Romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Árva magyaridról.

Oh atyaistennek
Kedves szép léánya,
Krisztus Jézus anyja,
Szentlélek mátkája,
Erdélyországról^[*]

Kegyes szemeiddel
Tekintsd meg népedet,
Segéld meg áldásra
Magyar nemzetedet,
Erdélyországról^[*]

Mert sirnak s zokognak
Árváknak szivei,
Hazánk pusztulásán
Özvegyek lelkei,
Erdélyországról.

Vedd el országunkról
Ezt a sok inséget,
Melyben torkig uszunk
S nyerj régi épséget,
Erdélyországról.

Rontsd meg édes anyánk
Az eretnekséget
Magyar nemzetedben,
És hitetlenséget
Erdélyországról.

Hogy mint Isten anyját
Régen tiszteltenek,
Ugy minden magyarok
Most is dicsérjenek,
Erdélyországról.

Tudod, hogy szent István
Örökségbe hagyta,
Szent László király is
Minket réá bizatt,
Erdélyországról.

Sokat fiad ellen,
Megvalljuk, vétkeztünk,
Csak te imádj értünk,
Hozzája megtérünk,
Erdélyországról.

Jézus fiad előtt
Hajts hát térdet értünk,
Mert ha nem cselekszed,
Egy lábig elveszünk,
Erdélyországról.

Dicséret, dicsőség
Légyen az atyának,
Úr Jézus fiaddal,
Szentlélek mátkáddal.

Erdélyországról,
Romlott hazánkról,
Ne felejtkezzél el
Árva magyarokról.


XCI.^[*]

Keresztyének sirjatok,
Mélyen szomorkodjatok.
Keseregjen minden sziv,
A ki Jézusához hiv.

Nincsen abban irgalom,
Hozzád buzgó fájdalom,
A ki téged meg nem szán,
Oh Jézus, a keresztfán.

Szent testednek sebeit,
Vérrel buzgó kékeit,
A ki látja és nem sir,
Élő hittel az nem bir.

A kősziklák repednek,
Nap és hold setétednek,
Minden állat megindul,
Csak a bünös nem busúl.

Szállj szivedben, fontold meg,
Vétkeidet sirasd meg,
Mert az Isten fia volt,
A ki érted igy megholt.

Nézd szeretet kutfejét,
Fájdalmak nagy tengerét.
Ez Jézusod szent szive,
Gyilkos láncsa mély sebe.

A kit e sziv nem lágyit,
Buzgóságra nem indit,
Ércznél, kőnél keményebb,
Jégnél mejje hidegebb.

Csoda-tükör, nincs mása,
Minden malaszt forrása,
Szomjuságod oltó vér,
Élted mosd meg vizes bér.

Áldott légy, légy becsesb rész,
Lelkem ébreszd, mert nem kész,
Gyászos vizzel könyvezni,
Hadd tanoljak szeretni.

Átok, szitok, trágár száj,
Szent szivednek, tudom, fáj.
Töllem távol illyenek,
Siralmid hadd szünjenek.

Magdolnával lábadnál,
E szentséges oltárnál,
Életemet siratom,
Mindenekbe jobbitom.

Szent szivedből szent vérrel,
Mondom, irom pecséttel,
Ma, nem holnap, jobbulok,
Minden büntől távozok.
Vége.


XCII.^[*]

Csak azt szánom, bánom,
Hogy szived titkon kivánom.
Meg sem gondolhatom,
Meg sem csókolhatom,
Ne hagyj, kérlek, így kinlódnom.

Ellankadott szívem,
Érted könyvet hullat szemem,
Mert távol van töllem,
Ritkán hall felöllem,
Rám ki lőtte nyilát, engem nem lát.

Pax, pax super Pindo,
Redimite capi lauro,
Claudite jam rivos,
Vos dociles musae jem* redite.

Bicornis fulmina,
Musarum caterva,
Qui te jam pulsavit,
Triumfum portavit,
Nec est Dodonea similanda.
Vége.


XCIII.^[*]

Ha meguntad életedet,
Feleséged, gyermekedet,
Haj, gyere pajtás katonának!
Jaj, dehogy megyek, mert levágnak.

Bort is iszunk, ha kaphatunk,
Bor nélkül is tánczolhatunk.
Haj, gyere, etc.

Ez az élet a gyöngyélet,
Igy keresik a kenyeret.
Haj, gyere pajtás, etc.

Certissimi be jó lennél,
Katonának be illenél.
Haj, gyere, etc.

Tedd le deák, a tógádat,
Hányd el, vesd el a longádat.
Haj gyere, etc.

Kétfejü sas a tógádon
Nem lesz, de kard oldalodon.
Haj, gyere, etc.

Kaphatsz nállunk uraságot,
Hadnagy, vagy kapitányságot.
Haj, gyere, etc.

Jó paripát, fegyvert adunk,
Téli kvártélyra szállitunk.
Haj, etc.

Ne félj pajtás, nem bántanak,
Csak a karddal lapogatnak
Haj, etc.
Vége.


XCIV.^[*]

Oh kék szinnel fénylő egek,
Fenn függő sürü fellegek,
Tekintvén bus személyemre.
Szakadozzatok fejemre,
Mert az, a ki mint én, ugy jár,
Csak halált s nem egyebet vár.

Azt gondolom, a mig élek,
Mind vig napokat szemlélek.
Oh de nagyon megcsalódtam,
Mert árvaságra hagyattom,
Édesemtől elmaradtom,
Gyászos napokra jutattom.

Szemeim mikor fordulnak,
Sürü könyveket hullatnak,
Éjjel és nappal vigyáznak,
De akkor is könyvben járnak.
Mert már drága kincsem nincsen,
Kire két szemem tekintsen.

Oh világ szineskedése,
Álorczás hizelkedése,
Midőn boldog esztendőkkel,
Biztatnál aranyidőkkel,
Akkor méziz alatt mérget,
Szép almában adtál férget.

Oh könyörülő istenek,
Szellő, viz, tüz és mindenek,
Kegyes egek csillagai,
Fák s füveknek virágai,
Szánjátok árva szivemet,
Siettessétek végemet.


XCV.

Az ujdonuj politiát ha akarod, ühühü,
E világnak praktikáját ha kivánod, ühühü,
De vigyázva kell szollanod, tradaridum didadum,
Sokat félben kell harapnod netalámtám, ühühü.

A ki nem tud levet csapni minden módon, ühühü,
Felső polczra nem tud hágni, hanem ő csak ühühü.
Nem jó mostan pápaszemmel, tradaridum didadum,
Hanem néha csak félszemmel, ujjaid közt, ühühü.

Asszonyok is felhéjoznak, noha rövid ühühü,
Uraikon uralkodnak, mintha már ők ühühü,
De ha tudnád, mely balhások, tradarida didadum,
Büszke nagyravágyódások így kevéssé ühühü.

Az ő nyelvek, mint egy posta, soha nyugtok ühühü,
Szivek pedig, mint a rosta, semmi titkot ühühü,
Minden rabbal trombitálnak^[*] tradarida didadum,
Jobb a ki tehát magával, nem szólok már ühühü.


{Számozás nélkül}

Săraca stroinătate,
Mult mi-ai fost fără dreptate.
Incunjură-i ţările toate,
Si nu avu-i de lume parte.
Eu de mic am pribegit,
Tot eu streini am traĭt.
Multe ţări am ocolit,
Odichnă n'-am dobăndit.
Căte frunzĕ prin păduri,
Si pre la vĕrfuri muguri,
Si pre lume căti fluturi
Mĕ strică măi multe gănduri.
Vine-mĭ doru uneorĭ,
Se mĕ sui poe munţi cu flori,
Se mĕ jelnesc cu hori,
Că-mi vine ciăsul sĕ mor.


{Számozás nélkül}

Jere pajtás diétára,
Tégy szert egy jó paripára,
Egy furcsa magyar gálára
S egy tarisnya rézkrajczárra.

Urfiságot vész magadnak,
Mert ott pénzért mindent adnak.
Ott élik ám a világot
S nem kéméllik a petákot.

Mikor én a bálba mentem,
Előre megjelentettem.
Harmad napig eléheztem,
Mégis oda eleheztem. (Elérkeztem?)

Mindenfelől czifra dáma
Annyi van, hogy nincsen száma.
Egyet füttyentsz az ablakba,
Tíz is ugrik a századba.

Mikor én a bálba voltam,
Grófkisasszonynyal tánczoltam.
Nem kérdik, ki volt az apja,
Csak legyen veres kalpagja.

Apám, anyám oda hagytam,
Jószágom zálogba adtam,
Ugy élek, mint hal a vizbe,
Adja Isten ezt sok izbe!