Bevezetés

"A Grodno kormányzósági Bialystokban születtem (Oroszországban) [...] Egy ilyen városban, inkább, mint bárhol, egy fogékony lélek átérezheti a soknyelvűség boldogtalanságát és lépten-nyomon meggyőződhet, hogy a nyelvek sokfélesége a legfőbb - ha nem az egyelten - ok, amely az emberi családot szétválasztja és ellenséges részekre osztja. Idealistának neveltek: arra tanítottak, hogy minden ember testvér, miközben az udvaron, az utcán, lépten-nyomon éreztették velem, hogy emberek nincsenek: csak oroszok, lengyelek, németek, zsidók stb. vannak. Mindez erősen gyötörte gyermeki lelkemet [...] Mivel akkoriban úgy tűnt nekem, hogy a "felnőttek" mindenhatók, egyre azt ismételgettem magamban, hogy ha nagy leszek, meg fogom szűntetni ezt a rosszat. Lassacskán meggyőződtem, persze, hogy ez nem is olyan könnyű [...] egymás után vetettem félre a gyermeki utópiákat, csak egy közös emberi nyelv álmát nem bírtam sohasem elvetni."

És álma valóra vált. 1887-ben L.L. Zamenhof, Dr. Esperanto ("Dr. Reménykedő") álnéven, kiadja "Nemzetközi nyelv"-ének tankönyvét. És ha az alkotójáról eszperantónak nevezett nyelv mindmáig nem is lett az emberiség közös nyelve, az összes mesterséges nyelv közül (és az interlingvisztika majdnem ezret tart számon!) a legelterjedtebb: a többi mesterséges nyelv híveinek a száma összesítve sem éri el az eszperantó híveinek egy százalékát. Az Eszperantó Világszövetség - az UEA - az ENSZ-el, az UNESCO-val együttműködő rangos nemzetközi szervezet, amelyiknek soraiban neves politikusokat, művészeket, Nobel-díjas tudósokat találhatunk, amelyiknek képviselői - la delegita reto - a világ minden jelentősebb városában megtalálhatók.

Az eszperantó ezt a sikerét elsősorban szerkezetének köszönheti. Zamenhof hallatlan kitartással, tudatossággal és egy idealistától meglepő gyakorlati érzékkel dolgozta ki a nyelvét. Idézzük őt újra:

"A fő feladatok, amelyeket meg kellett oldani, a következők:

I. A nyelv legyen rendkívül egyszerű, hogy játszva lehessen megtanulni.

II. Mindenki, aki megtanulta a nyelvet, rögtön használni tudja a másnyelvűekkel való érintkezésre, függetlenül attól, hogy a világ elfogadja és nagyszámú híve lesz-e, vagy sem - azaz a nyelv kezdettől fogva, belső felépítésének hála, hatékony eszköze legyen a nemzetközi kommunikációnak.

III. Legyőzni a világ közömbösségét és rábírni, hogy minél előbb és minél nagyobb számban használni kezdje az ajánlott nyelvet, élő nyelvként - nem csak végszükség esetén, szótárral a kézben."

A nyelv könnyedségének a titka egyrészt rendkívül egyszerű és szabályos nyelvtana (amely azonban nem megy a világosság és a hajlékonyság rovására), másrészt a Zamenhof által alkalmazott szóalkotási szabályok. Tulajdonképpen az egész nyelv változatlan elemekből áll, minden elem - nevezzük azt szótőnek, képzőnek vagy végződésnek - bármilyen szövegkörnyezetben mindig ugyanolyan alakban, ugyanolyan jelentéssel fordul elő. Mint Gaston Waringhien francia eszperantista mondta, Zamenhof szótárosította a nyelvtant. A különböző nyelvtani alakokat, a szavak közötti kölcsönös viszonyt e változatlan elemek összetételével fejezzük ki. Ez nagymértékben csökkenti a szótárak vastagságát, ugyanakkor bárki, akinek a fenti elvet elmagyarázták, egy szótár segítségével azonnal meg tud érteni egy eszperantó szöveget. Sőt - Európában legalább - nem is kell olyan gyakran a szótárhoz fordulnia, lévén hogy a szavak többsége az ún. nemzetközi - jórészt görög-latin - szókincsből származik.

Ha szókincse révén inkább európai is, az eszperantót szóösszetételei, agglutináló jellege az ázsiai, főleg a török-tatár nyelvekhez, de a kínaihoz is közelítik, szerkezete szintjén is biztosítva nemzetköziségét.

De az eszperantó sikerét nem lehet pusztán csak nyelvi indokokkal megmagyarázni. Talán ugyanolyan fontos szerepet játszott az is, hogy Zamenhof, megértve a nyelv társadalmi jellegét, nem dolgozta ki aprólékos részletességgel a nyelvet. Lemondva szerzői jogairól, jobban mondva az eszperantista közösségre ruházva azokat, a mindennapi használatra bízta a nyelv fejlesztését. De hogy e fejlődés közben a nyelv megőrizhesse egységét, a boulogne-sur-mer-i első Eszperantó Világkongresszus 1905-ben elfogadta a Fundamento-t - az eszperantó megváltoztathatatlan alapját, amely Zamenhof 16 szabályból álló nyelvtanát és közel 2000 szótövet tartalmaz. Semmilyen fejlődés sem helyezhet hatályon kívül egy Fundamento-ba foglalt szabályt, nem változtathat meg egy szót sem.

És nem is változtatott, habár a fejlődés óriási volt. Az 1970-ben megjelent Plena Ilustrita Vortaro már több mint 15000 címszavat tartalmaz; az eszperantónak van már Retorikája és Poétikája is, a 16 szabály pedig akkora nyelvtanná - Plena Analiza Gramatiko - nőtte ki magát, amelyben a legszőrszálhasogatóbb filosz is örömét lelné (és amelyik a nemzetközi nyelv eszméjének legodaadóbb hívét is képes volna elriasztani - ha volna valaki olyan bolond, hogy azzal kezdje édesgetni az eszperantóhoz!). És van az eszperantónak mélységesen humánus, színvonalas eredeti irodalma, amelyik önmagában is érték és amelynek kedvéért akkor is érdemes lenne megtanulni, ha már senki sem beszélné.

De az eszperantó él és virágzik. Túlélte az alkotóját (Zamenhof 1917-ben halt meg, szívbetegen, megkeseredetten az esztelen öldöklés miatt). Túlélte a két világégést, túlélte a hitleri ("a zsidók és a kommunisták nyelve") és a sztálini ("a cionisták és a kozmopoliták nyelve") üldözéseket is. Vitalitását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 1989 januárjában megjelent az Észt Eszperantó Szövetség Értesítőjének 1(223) száma. Előző, 221/222 (7/8) számának a dátuma: 1940 augusztus 5. ...

Most újból nehéz időket élünk. Nyelveink még mindig elválasztanak és megosztanak. Lépten-nyomon éreztetik velünk, hogy nincsenek emberek, csak oroszok, lengyelek, németek ... stb. vannak. Lelkünk most is gyötrődik. De ha felnövünk, már nem kell évekig kínlódva keresnünk az eszközt: teljes pompájában vár minket a Zamenhof-megálmodta-megalkotta nyelv, a béke és a barátság, az emberek nyelve: az ESZPERANTÓ.

Nagy E. József