Ismertető

A német irodalomtörténetnek a huszadik századig szinte "botránya" volt Hölderlin költészete. Nem sorolták be sem a romantikusok első (jénai), sem második (berlini), sem harmadik (sváb) iskolájába, de nem számították a klasszikusok csoportjához sem. Beosztani nem tudván, elsikkasztották nagyságát is. Jóval Goethe, sőt Novalis - horribile dictu - Uhland mögé sorolták. Először az irodalomtudomány szellemtörténeti irányzatainak nagyjai állapították meg róla a ma már általánosan elismert igazságot: minden idők egyik legnagyobb költője, a "tiszta" líra csak Goethéhez, Keats-hez hasonlítható nagymestere. Lényegében két lírai műfajban nyújtott nagyot: az elégikusra hangszerelt, látomásossá tágított, klasszikus vonalvezetése ellenére is romantikus "nagyversben" (Az éterhez; A szigettenger; Az ifjú a bölcs tanácsadókhoz; A német éneke; Menon panaszai Diotimáért stb.), valamint a pályája hosszúra nyúlt második felében csendes őrültsége idején alkotott epigrammatikus, enigmatikus, szakadozott, a legmodernebb líra hozadékát előlegző költeményeiben (Könnyek; Az élet felén; Búcsúnk után; Mint madarak vonulnak; Mi az ember élete? Az élet édességei stb.). A legjobb fordítók (Kálnoky László, Lator László, Nemes Nagy Ágnes, Radnóti, Rónay György stb.) közös munkájaként született kötet minden költészetkedvelő "kötelező olvasmánya".

Forrás: Legeza Ilona könyvismertetői
https://legeza.oszk.hu/