Abú Bakr ibn Tufajl, teljes nevén Abú Bakr Mohammed ibn Abdulmalik ibn Mohammed ibn Mohammed ibn Tufajl al Kajszi, akit az európai skolasztikusok Abubacernak neveztek, időszámításunk XII. századának első éveiben született a mai Spanyolország akkor arab uralom alatt levő déli részében, Guadix városában, és 1185-ben halt meg Marokkóban. Ebben az időben Marokkó és Andalúzia fölött az Al Muvahhadin (almohád) kalifák uralkodtak. Birodalmuk társadalmi berendezése a hűbéri rendhez volt hasonló, de jelentős szerephez jutott benne a kereskedőkből, kézművesekből és kisárutermelőkből álló polgári elem. A kereskedelem virágzása a szellemi élet virágzásával járt együtt. A korai arab polgárságnak, elsősorban a sokat utazó kereskedőknek, szüksége volt a természet alaposabb megismerésére. Gyorsan fejlődött az orvostudomány és a gyógyszertanból kialakult vegyészet, a matematika és a csillagászat. Dzsábir ibn Hajján (európai nevén Geber; 721-815) számos új vegyészeti eljárást dolgozott ki, Ar-Rází (Rhazes; 864-926) huszonöt kötetes orvostudományi munkája és Ibn Színá (Avicenna; 980-1037) Kánonja a XVI. századig az orvostudomány alapja volt, Ibn al Hajtam (Alhazen; 965-1039) a fénytannak Keplerig legtökéletesebb összefoglalását adta. Ibn Tufajl is megírja művének filozófiai bevezetőjében, hogy Andalúziában sokan foglalkoztak a mennyiségtannal (hozzátehetjük: más természettudományokkal is), majd pedig a logikával és bölcselettel. A természettudományok fejlődése ugyanis egyre inkább éreztette hatását a filozófiára. Az arab bölcselet Arisztotelészen és a természetismereten alapul, messze a kor keresztény Európájának tudományos színvonala fölött áll, és nagy érdeme, hogy megőrizte és tovább örökítette a klasszikus görög filozófia nagy vívmányait.

Ibn Tufajl is a természettudományokkal foglalkozott fiatal korában. Elsősorban a csillagászat és az orvostudomány érdekelte. Egy ideig a granadai helytartó titkára, később pedig Juszuf kalifa udvari orvosa és minisztere volt. Figyelme fokozatosan a filozófia felé fordult. Tanítójának az 1138-ban meghalt Ibn Báddzsát (Avempace) tartotta. Ibn Báddzsa honosította meg a peripatetikus filozófiát Spanyolországban. Ibn Tufajl a legnagyobb arab gondolkodónak, Ibn Rusdnak (Averroes; 1126-1198) volt mestere és pártfogója. Mikor a kalifa Arisztotelész műveinek világos magyarázatát kívánta hallani és megíratni, Ibn Tufajl tanítványára, Ibn Rusdra bízta a feladatot. Arisztotelésznek már előttük is számos arab magyarázója akadt. Időszámításunk IX. századában Al Kindí (800-879), a X. században Al Fárábí (870-950), a XI. században Ibn Színá írta meg nagy Arisztotelész-magyarázatát. Eleinte valóban megelégedtek a nagy görög bölcselő fordításával és tanításának ismertetésével, később azonban egyre több eredeti, nem arisztotelészi gondolatot adtak hozzá filozófiájához, és többé-kevésbé óvatosan panteista-materialista irányban fejlesztették tovább. Ibn Színá már az anyag és mozgás elválaszthatatlan voltát hirdeti, és elveti az első mozgatóról szóló elképzeléseket.

Ezt már nem tűrte a mohammedán vallásosság. Vezető ideológusa, Al Ghazálí (Algazel; 1058-1111) szakított a bölcselettel. Kétségbevonta az ész és az érzékek észleleteinek helyességét, a földi életet álomnak tartotta. Az ember célja szerinte nem a világ megismerése, hanem az istenségbe való beleolvadás. Nem a tanulmányok és a tudás volt fontos számára, hanem a rajongás, az elragadtatott hit. Még az okság elvét és a természeti törvények létezését is tagadta, mert szerinte ez az istenség mindenható voltát csorbítaná.

A mohammedán vallásosság szervezkedése és Al Ghazálí munkássága után már csak Marokkóban és Andalúziában fejlődött az arab filozófia. Elsőnek Ibn Báddzsa cáfolta meg Al Ghazálít. Azt tanította, hogy "csakis az elmélkedő tudomány képes az embert saját létének és a cselekvő értelemnek felfogására vezetni". Maga Ibn Tufajl elsősorban a vallásos rajongásba kapaszkodott bele: látszólag elfogadta, valójában azonban arra használta fel, hogy az értelemmel megismerhető tényleges tudományokról leválassza a csak a kiválasztottak elragadtatása útján megközelíthető teológiát. Végső választ Ibn Rusd adott: Al Ghazálínak "A filozófia szétrombolása" című értekezésére feleletül megírta "A szétrombolás szétrombolása" című megsemmisítő bírálatát.

Ibn Tufajlnak mindössze egyetlen műve maradt ránk teljes egészében, a Hajj ibn Jakzánról szóló filozófiai regény. A főhős neve szó szerint ezt jelenti: Eleven, Éber fia. Az Eleven az embert jelenti, az Éber pedig Alláhot, "aki sohasem alszik". Arra utal, hogy az ember lelke az istenségnek, a világléleknek egy része. Ibn Tufajl mind Hajj, mind a másik két szereplő, Aszál és Szalámán nevét Ibn Színá apróbb példabeszédeiből vette. Könyve népszerűsítő jellegű; célja az volt, hogy korának természettudományos, bölcseleti és teológiai nézeteit bemutassa. Példaképe Ibn Báddzsa műve, a "Magános ember vezetése" volt. Ibn Báddzsa műve arról szólt, hogy az ember hogyan juthat el a megismerés legmagasabb fokáig a társadalomban, a sok gátló körülmény ellenére is. Ibn Tufajl többet akar igazolni: azt, hogy az ember szellemi képességei segítségével teljesen magára hagyatva is képes a megismerés legmagasabb fokának elérésére.

Al Marrákusi, a XIII. század neves nyugati-arab történetírója Ibn Tufajl könyvét ismertetve azt írja, hogy a mű tulajdonképpen az ember és az emberiség eredetéről és kialakulásáról szól, nem az istenséggel való egyesülésről szóló részek jelentik a lényegét. Valóban, Ibn Tufajl a filozófiai bevezetés után először azt vizsgálja, hogyan születik és fejlődik Hajj ibn Jakzán, tehát az ember. Jellemző óvatossággal megemlíti a közönséges születés lehetőségét is, érveit azonban inkább a kedvező élettani körülmények hatására bekövetkező ősnemzés mellett sorakoztatja fel. Ebben - akárcsak a bölcsek kövében - sokan hittek, a gyermekes elképzelés mélyén azonban komoly igazság rejlett. Ibn Tufajl hitt a világ anyagi egységében. Elfogadta ugyan a négy őselem: a föld, a víz, a tűz és a levegő Empedoklésztól származó tanát, de azt hirdette, hogy ezek átalakulhatnak egymássá. A kedvező természeti körülmények közt az agyag erjedni kezd, termékeny nedvek válnak ki belőle, hólyagocskák, sejtek képződnek, a sejt pedig - akárcsak az anyaméhben a magzat - átmegy az élővilág teljes fejlődésén. Hirdette, bár kezdetleges fokon, az anyag és mozgás elválaszthatatlan voltát is: a testek vagy súlyosak, vagy könnyűek. Az első esetben állandóan lefelé, a másodikban pedig állandóan felfelé irányuló mozgással rendelkeznek.

Hajj ibn Jakzán azonban nemcsak a természettudomány, hanem a társadalomtudomány szempontjából is végigjárja az emberiség fejlődésének állomásait. Kezdetben gyűjtögető életmódot folytat, később vadász lesz, majd megszelídíti az állatokat, végül pedig eljut a kézművességig. Ez a kor arab társadalmának polgár-ideálja. (Robinson később erről a pontról indul el.)

A főhős értelmi fejlődése az arabok által kedvelt hétéves időszakok szerint történik. A megismerés négy fokozatát Al Ghazálí állította fel, de egészen Nicolaus Cusanusig következetesen ezt használják a középkori bölcselők. Első fokozat az érzéki szemlélet, a második az értelemszerű megismerés, a harmadik a gondolkozó ész. A negyedik fokozat az átélés, az intuíció.

Ibn Tufajl filozófiai nézeteiben a leglényegesebb, hogy a lélek örökkévalósága mellett már az anyag örökkévalóságát is elképzelhetőnek tartja. Furcsa módon, ebben a korban még az istenségbe való beleolvadás, az átélés misztikus tanítása is pozitív hatású: a vallást nem logikus érvekkel, hanem rajongással magyarázza, ezzel pedig kivonja a teológiát a tudományok közül, lehetőséget adva az igazi tudományok művelésére. (Aligha véletlen, hogy a XV. század olasz renaissance filozófusai, Pico della Mirandola és Cusanus is a misztikus átélést tanítják, hasonló céllal és eredménnyel.)

Ennél tovább nem mert menni Ibn Tufajl sem. Bevezetőjében világosan megírta, miért: "...látták? a mohammedán hit az igaz törvények nem engedik, hogy erre szenteljék életüket, sőt, valósággal őrt állnak ellenük". A mohammedán vakbuzgóság így is nagyon ferde szemmel nézte a filozófusokat, és csak az alkalmat leste, hogy ellentámadásba lendüljön. Az arab társadalom fejlődésének megrekedése miatt néhány évtized múlva sikerült is háttérbe kényszerítenie a filozófiát. Ibn Rusd műveit elégetésre ítélik, őt magát pedig száműzik.

Ibn Rusd következetesen végiggondolta, amit Ibn Tufajl még csak óvatosan említett. A dualista felfogásból - erre itt-ott már Ibn Tufajl is célozgat - arra a következtetésre jut, hogy az egyéni élet nem más, mint az örök anyag egy darabkájának átmeneti egyesülése az örök lélek egy darabkájával. A halál pillanatában a test a halhatatlan közös anyagba, a lélek a halhatatlan közös lélekbe száll vissza: az egyéni lélek nem halhatatlan. A misztikus átélésről szóló tanítás pedig a kettős igazság elvének kimondásához vezet. Nemcsak a megismerés módja, hanem az igazság is más a tudományban és más a vallásban. Ez a felfogás hosszú időre menedéket nyújt a tudománynak a vallásos üldözés elől.

Ibn Tufajl műve a maga korában igen nagy népszerűségnek örvendett, több kéziratos változata maradt fenn. Ezek általában csak egyes szavakban különböznek egymástól. Legmegbízhatóbbnak az ún. algíri kézirat látszik, ebben a legkevesebb a későbbi időkből származó tudákos betoldás. Fordításunk alapja ez a kézirat volt. Ibn Tufajl műve világos, élvezetes stílusával is kiválik a kor szóvirágokkal, rímekkel, szójátékokkal túlzsúfolt, cikornyás nyelvezetű tudományos írásai közül.

A polgárság megerősödésének idején, a XVII. században újra felfedezik Hajj ibn Jakzán történetét. 1671-ben a polgári fejlődés élén járó Angliában Edward Pococke egyetemi tanár latin fordításban teszi közzé "Philisophus autodidactus" címmel. Csakhamar számos angol fordítás készül. A legismertebb Ockley 1711-ben megjelent The Improvement of Human Reason című tolmácsolása. Az első német fordítás Pococke latin kiadása alapján készült 1726-ban, "Der von sich selbst gelehrte Weltweise" címmel, 1783-ban pedig Eichhorn fordításában jelenik meg német nyelven "Der Natur-Mensch" címmel. Ismeretes a könyv több francia, orosz és spanyol fordítása. Az algíri kéziratot a múlt század végén fedezték fel, s Léon Gauthier adta ki először 1900-ban. Gauthier francia tolmácsolását a fordítás során is sok haszonnal forgattuk.

Végül Ibn Tufajl könyvének irodalmi hatását kell röviden érintenünk. A kapitalizmus korában Ibn Tufajl bölcseleti nézeteit már csak hagyományként tisztelték, művének irodalmi megformálása azonban eleven irodalmi hatóerő volt. Defoe jól ismerte és alapötletét a Robinsonban felhasználta: Robinson is a magányos ember sikeres küzdelme a természettel. Bizonyos értelemben azonban a természethez való visszatérésen alapuló nevelésregények ősének is tekinthetjük a Hajj ibn Jakzánt. Rousseau "Émile"-je is azt kívánja igazolni, hogy a természet és a természetes ész tökéletes egyéniséget képes nevelni.

A nagy arab bölcselő halála óta a 354 és 355 napos holdéveken alapuló mohammedán időszámítás szerint kerek nyolcszáz év telt el. Művének magyar fordítása erre a világszerte megünnepelt jubileumra készült: tiszteletadás a középkor egyik leghaladóbb gondolkodója előtt, akinek mai tudásunk felhalmozásában elévülhetetlen érdemei vannak.