CÍMLAP
|
TARTALOM, UTÓSZÓ |
A SZERZŐK ELŐSZAVA
ELSŐ RÉSZ
Az Antilop legénysége
Hogyan sértette meg Panyikovszkij az egyezményt?
Schmidt hadnagy harminc fia
Maga adja a benzint, mi az ötleteket
Egy közönséges kis bőrönd
A földalatti birodalom
A gnú-antilop
A hírnév édes terhe
A műfaj válsága
Ismét a műfaj válsága
MÁSODIK RÉSZ
A két dicső ellenfél
A Karamazov testvérek sürgönye
A Herkules emberei
Homérosz, Milton és Panyikovszkij
Vasziszualij Lohankin és szerepe az orosz forradalomban
Az első találkozás
Szaruk és paták
Jahrbuch für Psychoanalitik
A tékozló fiú hazatér
Szárazföldön és tengeren
Az egyetemes bélyegző
A parancsnok tangót táncol
A Varjúfészek vége
A parádét én vezénylem!
A sofőr szíve
Az időjárás kedvez a szerelemnek
Az út háromfelé ágazik
HARMADIK RÉSZ
A magánszemély
A különvonat utasa
"Engedjék meg, hogy a nagytőke bérence belépjen"
Az ihlet verejtékhulláma
Gremjascsij Kljucs
Alekszandr Ibn Ivanovics
Bagdad
A nagy lehetőségek kapuja
A hindu vendég
Barátkozás az ifjúsággal
Szerették őt a háziasszonyok, a háztartási alkalmazottak, sőt még egy nő is, aki fogtechnikus volt
Az Aranygyapjas Rend lovagja
UTÓSZÓ
A húszas évek remek szovjet szatíráját figyelve két varázsszóra
bukkanunk: "Odessza" és "Gudok". A vasutasok lapja, a Gudok (Sziréna)
volt ugyanis a gyűjtőhelye azoknak a tehetséges, javarészt Odesszából
származó fiataloknak, akik az új, tiszta, emberséges társadalom
nevében csatáztak. Az odesszaiak: Valentyin Katajev, Jurij Olesa, Ilf-
Petrov és a kijevi Mihail Bulgakov a lap nevezetes "negyedik hasábján"
mart bele a lelki restségbe, kispolgáriságba, bürokráciába, bőven
alkalmazva a szinte két világ határán levő, mindig is külön respublika
Odessza kifinomultan vaskos humorát, groteszk látásmódját, amely Babel
remekmívű novelláit is átszövi.
Itt, a Gudok szerkesztőségében határozta el két ügyes tárcaíró,
Ilja Ilf (1897-1937) és Jevgenyij Petrov (1903-1942), hogy közösen
dolgozik. Valentyin Katajev (Petrov testvérbátyja) adta az
alapötletet: a székekbe elrejtett kincsekről szóló anekdotát. A két
fiatalembernek addigra már annyi anyaga gyűlt össze a laphoz
beérkezett levelekből, az utcán sétálgatva és beszélgetve, pusztán a
környezet megfigyeléséből , hogy Katajev voltaképpen csak egy
tárcához elegendő ötlete egy teljes regény szerkezeti váza lett. És
amikor még arra is rájöttek, hogy az eredetileg csak epizódfigurának
elképzelt Osztap Bendert főhőssé kell előléptetni, megfeszített
újságírói munkájuk mellett néhány hónap alatt megírták a Tizenkét
szék-et (1928). Nem mintha a közös alkotás könnyen ment volna: "nem
egyszerűen az erők összeadásáról volt szó, hanem két lélek szakadatlan
harcáról, kimerítő és egyúttal termékeny küzdelméről" írták később
"közös önéletrajzukban". Ám éppen ez a fő kérdésekben egyetértő,
részproblémáknál azonban önkritikus és öngúnyoló alapállás tette
lehetővé, hogy regényüket mesterien lecsiszolják. Az óriási sikerű,
kacagtató-gondolatébresztő könyvet nemsokára követte a folytatás is:
az Aranyborjú (1931).
Ilf és Petrov harcba szállt a NEP-korszak visszásságai, az orosz
társadalom tegnapja ellen, s ehhez a tegnapelőtt művészi eszközeit
hívta segítségül. Hősük, Osztap Bender a pikareszk regények örök
csavargójára emlékeztet, aki természetes eszével és ügyességével jár
túl a körülötte levő csalók eszén: hamisan büntet hamisakat. Ez
határozza meg a "nagy kombinátor" kettősségét, és az olvasó
rokonszenvének-ellenszenvének váltakozását is: őszintén, lelkünk
mélyén kuncogva kívánunk Osztapnak szerencsét, amikor becsapja a
gumibélyegző-kollekcióval "igazgató" bürokratákat, a múlt századból
idetévedt monarchistákat, semmittevő ál-értelmiségieket és nem
utolsósorban a nála jóval veszélyesebb, könyvelő álarca mögé búvó
szörny-milliomos Korejkót. Örülünk, amikor kinevetteti azt, amit mi is
avultnak érzünk. Mégsem bánkódunk Osztap bukásain, mert az ő célja is
kisszerű milliócskákról álmodik kékszegélyű kistányéron. Ha ezt
eléri, ő is ellenszenvessé válik, akárcsak azok, akiket legyűrt.
"Szerencsétlenségére" olyan világba keveredett, amelyben milliomos
létére sem viheti valaki moziba a menyasszonyát, kizárólag vasúti
kocsiban hajthatja álomra fejét, és az újságok sem az ő, hanem a
kisfizetésű munkások képeit közlik...
A két regény tele van geggel, helyzet és jellemkomikummal, nemcsak
emlékezetessé, hanem szólásmondássá vált mondatokkal, figurákkal,
epizódokkal. Ilf és Petrov leleményei olyannyira a közgondolkodás
részeivé váltak, mint nálunk Karinthyé elegendő egy távoli utalás
a Tizenkét szék Emberevő Ellocskájára, a férfiéhes Gricacujevára,
Vaszjuki városka vérszomjas sakkozóira, "az új Gavriliász" klapancia-
faragójára; vagy az Aranyborjú-ból Schmidt hadnagy fiainak
szindikátusára, a szórejtvénykészítő Szinyickij szenvedéseire ("Ismét
a műfaj válsága"), a monarchista Hvorobjev szovjet-álmaira, a Szaru
és Pata Begyűjtési Iroda tündöklésére és bukására, az autóversenyre,
amelyen Osztagék Antilopja "fut be elsőnek" hogy azonnal
kibuggyanjon a nevetés. A két szerző zsonglőrként labdázik sablonossá
vált jelszavakkal, plakátszövegekkel, furcsa vállalatnév-
rövidítésekkel. Olykor csak azért adnak részletes környezetrajzot,
hogy az egyetlen oda nem illő részlet ellenkezőjére fordítson minden
belső hamisságot, leleplezze az önelégült figurákat. Beszélő
neveikkel, groteszk címeikkel, fogalommá vált frázisaikkal semmisítik
meg mindazt, ami begyepesedett, kincstári, és egyszerűen ostoba
("Tessék besétálni temetkezési vállalat"; "Bugyiért"; "Tiszteljétek a
matracokat, polgárok!"; "A Karamazon testvérek sürgönye"; "Homérosz,
Milton és Panyikovszkij"; "A parádét én vezénylem" stb.).
Egyszer a szerzőpár megbocsáthatatlanul könnyelmű volt: a Tizenkét
szék írásának vége felé sorshúzással döntöttek Osztap Bender sorsáról,
hogy életben maradjon-e vagy sem. Mivel a koponya jött ki a
lábszárcsontokkal, ezért engedték, hogy az egykori nemesi marsall
megölje Osztapot. Sajnálkozhattak később, amikor az Aranyborjú
alapanyaga összegyűlt de aztán könnyedén feltámasztották Osztapot,
csak egy forradás őrzi rajta a merénylet nyomát. De azért maga Osztap
is változott: bár furfangja még a régi, a harmincas évek elejére
alaposan megváltozott szovjet társadalomban egyre inkább légüres térbe
kerül, és ő maga is ellenszenvesebb, jobban kiütköznek ragadozó
vonásai. Az Aranyborjú után nem is támadt fel többé...
A két szerző közös munkássága sajnos még egy évtizedig sem tartott:
Ilf gyógyíthatatlan tüdőbajban elhunyt. A két regényen kívül egy
amerikai útirajz, valamint egy kötetre való humoreszk, tárca,
kisregény maradt utánuk (Petrov egyedül írott művei nem érik el a
"közös" színvonalat, és ő is hamarosan hősi halált halt a Honvédő
Háborúban). Ezek a kisebb tárcák kiegészítik a regények
mondanivalóját, részben pedig bepillantást engednek az írók műhelyébe.
Ilf és Petrov életműve napjainkban szinte másodvirágzását éli: a
közelmúltban bemutatott Aranyborjú-ból készült magyar televíziós film
is igazolta, hogy amíg vannak Osztap Benderek, illetve általuk lóvá
tehető apró csirkefogók, addig a nemes szándékú, igaz szatíra aktuális
marad.
BAKCSI GYÖRGY