UTÓSZÓ

A húszas évek remek szovjet szatíráját figyelve két varázsszóra bukkanunk: "Odessza" és "Gudok". A vasutasok lapja, a Gudok (Sziréna) volt ugyanis a gyűjtőhelye azoknak a tehetséges, javarészt Odesszából származó fiataloknak, akik az új, tiszta, emberséges társadalom nevében csatáztak. Az odesszaiak: Valentyin Katajev, Jurij Olesa, Ilf- Petrov és a kijevi Mihail Bulgakov a lap nevezetes "negyedik hasábján" mart bele a lelki restségbe, kispolgáriságba, bürokráciába, bőven alkalmazva a szinte két világ határán levő, mindig is külön respublika Odessza kifinomultan vaskos humorát, groteszk látásmódját, amely Babel remekmívű novelláit is átszövi.

Itt, a Gudok szerkesztőségében határozta el két ügyes tárcaíró, Ilja Ilf (1897-1937) és Jevgenyij Petrov (1903-1942), hogy közösen dolgozik. Valentyin Katajev (Petrov testvérbátyja) adta az alapötletet: a székekbe elrejtett kincsekről szóló anekdotát. A két fiatalembernek addigra már annyi anyaga gyűlt össze a laphoz beérkezett levelekből, az utcán sétálgatva és beszélgetve, pusztán a környezet megfigyeléséből , hogy Katajev voltaképpen csak egy tárcához elegendő ötlete egy teljes regény szerkezeti váza lett. És amikor még arra is rájöttek, hogy az eredetileg csak epizódfigurának elképzelt Osztap Bendert főhőssé kell előléptetni, megfeszített újságírói munkájuk mellett néhány hónap alatt megírták a Tizenkét szék-et (1928). Nem mintha a közös alkotás könnyen ment volna: "nem egyszerűen az erők összeadásáról volt szó, hanem két lélek szakadatlan harcáról, kimerítő és egyúttal termékeny küzdelméről" írták később "közös önéletrajzukban". Ám éppen ez a fő kérdésekben egyetértő, részproblémáknál azonban önkritikus és öngúnyoló alapállás tette lehetővé, hogy regényüket mesterien lecsiszolják. Az óriási sikerű, kacagtató-gondolatébresztő könyvet nemsokára követte a folytatás is: az Aranyborjú (1931).

Ilf és Petrov harcba szállt a NEP-korszak visszásságai, az orosz társadalom tegnapja ellen, s ehhez a tegnapelőtt művészi eszközeit hívta segítségül. Hősük, Osztap Bender a pikareszk regények örök csavargójára emlékeztet, aki természetes eszével és ügyességével jár túl a körülötte levő csalók eszén: hamisan büntet hamisakat. Ez határozza meg a "nagy kombinátor" kettősségét, és az olvasó rokonszenvének-ellenszenvének váltakozását is: őszintén, lelkünk mélyén kuncogva kívánunk Osztapnak szerencsét, amikor becsapja a gumibélyegző-kollekcióval "igazgató" bürokratákat, a múlt századból idetévedt monarchistákat, semmittevő ál-értelmiségieket és nem utolsósorban a nála jóval veszélyesebb, könyvelő álarca mögé búvó szörny-milliomos Korejkót. Örülünk, amikor kinevetteti azt, amit mi is avultnak érzünk. Mégsem bánkódunk Osztap bukásain, mert az ő célja is kisszerű milliócskákról álmodik kékszegélyű kistányéron. Ha ezt eléri, ő is ellenszenvessé válik, akárcsak azok, akiket legyűrt. "Szerencsétlenségére" olyan világba keveredett, amelyben milliomos létére sem viheti valaki moziba a menyasszonyát, kizárólag vasúti kocsiban hajthatja álomra fejét, és az újságok sem az ő, hanem a kisfizetésű munkások képeit közlik...

A két regény tele van geggel, helyzet és jellemkomikummal, nemcsak emlékezetessé, hanem szólásmondássá vált mondatokkal, figurákkal, epizódokkal. Ilf és Petrov leleményei olyannyira a közgondolkodás részeivé váltak, mint nálunk Karinthyé elegendő egy távoli utalás a Tizenkét szék Emberevő Ellocskájára, a férfiéhes Gricacujevára, Vaszjuki városka vérszomjas sakkozóira, "az új Gavriliász" klapancia- faragójára; vagy az Aranyborjú-ból Schmidt hadnagy fiainak szindikátusára, a szórejtvénykészítő Szinyickij szenvedéseire ("Ismét a műfaj válsága"), a monarchista Hvorobjev szovjet-álmaira, a Szaru és Pata Begyűjtési Iroda tündöklésére és bukására, az autóversenyre, amelyen Osztagék Antilopja "fut be elsőnek" hogy azonnal kibuggyanjon a nevetés. A két szerző zsonglőrként labdázik sablonossá vált jelszavakkal, plakátszövegekkel, furcsa vállalatnév- rövidítésekkel. Olykor csak azért adnak részletes környezetrajzot, hogy az egyetlen oda nem illő részlet ellenkezőjére fordítson minden belső hamisságot, leleplezze az önelégült figurákat. Beszélő neveikkel, groteszk címeikkel, fogalommá vált frázisaikkal semmisítik meg mindazt, ami begyepesedett, kincstári, és egyszerűen ostoba ("Tessék besétálni temetkezési vállalat"; "Bugyiért"; "Tiszteljétek a matracokat, polgárok!"; "A Karamazon testvérek sürgönye"; "Homérosz, Milton és Panyikovszkij"; "A parádét én vezénylem" stb.).

Egyszer a szerzőpár megbocsáthatatlanul könnyelmű volt: a Tizenkét szék írásának vége felé sorshúzással döntöttek Osztap Bender sorsáról, hogy életben maradjon-e vagy sem. Mivel a koponya jött ki a lábszárcsontokkal, ezért engedték, hogy az egykori nemesi marsall megölje Osztapot. Sajnálkozhattak később, amikor az Aranyborjú alapanyaga összegyűlt de aztán könnyedén feltámasztották Osztapot, csak egy forradás őrzi rajta a merénylet nyomát. De azért maga Osztap is változott: bár furfangja még a régi, a harmincas évek elejére alaposan megváltozott szovjet társadalomban egyre inkább légüres térbe kerül, és ő maga is ellenszenvesebb, jobban kiütköznek ragadozó vonásai. Az Aranyborjú után nem is támadt fel többé...

A két szerző közös munkássága sajnos még egy évtizedig sem tartott: Ilf gyógyíthatatlan tüdőbajban elhunyt. A két regényen kívül egy amerikai útirajz, valamint egy kötetre való humoreszk, tárca, kisregény maradt utánuk (Petrov egyedül írott művei nem érik el a "közös" színvonalat, és ő is hamarosan hősi halált halt a Honvédő Háborúban). Ezek a kisebb tárcák kiegészítik a regények mondanivalóját, részben pedig bepillantást engednek az írók műhelyébe.

Ilf és Petrov életműve napjainkban szinte másodvirágzását éli: a közelmúltban bemutatott Aranyborjú-ból készült magyar televíziós film is igazolta, hogy amíg vannak Osztap Benderek, illetve általuk lóvá tehető apró csirkefogók, addig a nemes szándékú, igaz szatíra aktuális marad.

BAKCSI GYÖRGY