Egy előző alkalommal a szerző kitért az elől, hogy megnevezze hiteles forrását, melyből tragikus tárgyát merítette; tette ezt pediglen azért, mert játszódjanak bár az események a távoli múltban, a szereplők leszármazottjait mégis kellemetlenül érintheti az eset ilyetén felelevenítése. Azt követően azonban, hogy a Law-emlékiratok Jegyzetei-ben (melyek Law kiváló barátja, Charles Kirkpatrick Sharpe kezétől származnak) a körülményeket felfedő beszámolóra bukkant - amelyre egyébként Symson tisztelendő verseinek Sharpe-féle utánnyomásában is történik utalás: emezt meg a Galloway leírásá-hoz csatolták függelékként, azzal a megjegyzéssel, hogy A lammermoori nász forrását képezi -, ezek után az író úgy érzi, szabad kezet kapott előadni a történetet, azon mód, ahogyan az tudomására jutott neki, aki nem sokkal a szóban forgó kort követően élt, és igen szoros kapcsolatban állott a menyasszony családjával.

Tudott dolog, hogy az a Dalrymple család, amely az elmúlt két évszázad során több polgári és katonai tehetséget, több irodalmi, politikai és üzleti kiválóságot termett, mint Skócia bármely más háza, először James Dalrymple, minden idők egyik legkiválóbb jogásza személyében hallatott magáról, jóllehet e férfiú sajnálatos módon olyan szűk területre korlátozta bámulatos elméjének tevékenységét, mint a skót jogtudomány, amelyről nagyszerű művet alkotott.

Margaretet, Ross of Balniel lányát vette nőül, minek révén tekintélyes birtokhoz jutott. Margaret tehetséges, körültekintő, emelkedett szellemű asszony volt, annyira sikeres mindenben, amihez csak nyúlt, hogy a köznép - ellenséges érzülettel férje és családja iránt - sikereit a fekete mágiának tulajdonította. A hiedelem szerint ez a Margaret asszony családja földi jólétét különös feltétellel vásárolta meg Mesterétől, akit szolgált - e feltételt a következőképpen ismerteti az unoka, a nevezetes Earl of Stair életrajzírója. "Magas kort ért meg, és halála előtt azt kérte, hogy ne a földbe temessék, hanem koporsóját függélyesen állítsák föl, s azt ígérte, amíg ő ebben a helyzetben marad, a Dalrymple család virágozni fog. Hogy mi késztethette az idős nagyasszonyt e kívánságra, s vajon csakugyan tett-e efféle ígéretet, magamtól nem tudom kideríteni; annyi viszont bizonyos, hogy a koporsó ma is ott áll a kirklistoni templom oldalhajójában, a család temetkezési helyén." E nemes nemzetség tehetsége önmagában is elegendő magyarázat volna arra a méltóságra, amelyre a családnak oly sok tagja jutott - természetfölötti erők segítsége nélkül is. Ám rendkívüli virágzásukat néhány nem kevésbé különös családi baj kísérte, s ami ezek közül a bajok közül legidősebb leányukra szakadt, egyszerre megmagyarázhatatlan és szomorú.

Miss Janet Dalrymple, az első Lord Stair és Margaret Ross leánya, szülei tudta nélkül eljegyezte magát Lord Rutherforddal, aki egyrészt politikai nézetei, másrészt vagyoni helyzete okán elfogadhatatlan volt a család számára. Az ifjú pár kettétört egy aranypénzt, s jegyességét ünnepélyes módon megpecsételte; még azt is mondják, hogy az ifjú hölgy szörnyűséges átkokat szórt tulajdon fejére, arra az esetre, ha megszegné fogadalmát. Kevéssel ezután egy kérő, akit Lord Stair nagyon pártfogolt - de felesége még nála is sokkal jobban -, udvarlásba kezdett Miss Dalrymple kegyeiért. Az ifjú hölgy visszautasította ajánlatát, s mivel az ügyet nagyon erőltették, megvallotta titkos eljegyzését. Lady Stair, aki ahhoz szokott, hogy vele szemben teljes engedelmességet tanúsítsanak (még férje sem merészelt neki ellentmondani), lánya ellenkezését nem vette komolyan, s ragaszkodott ahhoz, hogy menjen feleségül az új kérőhöz, David Dunbarhoz, aki fia és örököse volt David Dunbarnak, a wigtownshire-i Baldoon urának. Az első szerelmes, kifogástalan jellemű férfiú, ekkor levelet írt, s ragaszkodott azokhoz a jogokhoz, amelyek az ifjú hölggyel kötött megpecsételt eljegyzés révén megillették. Lady Stair válaszként azt üzente, hogy leánya, belátva kötelességszegő magatartását, amennyiben szülei jóváhagyása nélkül szerződésbe bocsátkozott, visszavonja törvénytelen esküjét, és nem tesz eleget a vele kötött megállapodásnak.

A szerelmes erre határozottan visszautasította, hogy ilyen választ mástól, mint személyesen menyasszonyától, elfogadjon; Lady Stair, minthogy olyan férfival állott szemben, aki egyrészt nagyon is határozott jellem volt, másrészt túlságosan magas állású, semhogy packázni lehessen vele, kénytelen volt beleegyezését adni Lord Rutherford és a leány találkozásához. De arra gondja volt, hogy ő maga is jelen legyen, s a csalódott, felháborodott szerelmes ellenében hasonló állhatatossággal vitte a szót. Kiváltképpen a mózesi törvényhez kötötte magát, amelyik kimondja, hogy az asszony felszabadul esküje alól, ha az szüleinek ellenére van. Így szól a szentírásnak az a passzusa, melyre álláspontját alapozta:

"Ha valamely férfi fogadást fogad az Úrnak, vagy esküt tesz, hogy lekötelezze magát valami kötésre: meg ne szegje az ő szavát; a mint az ő szájából kijött, egészen úgy cselekedjék.

Ha pedig az asszony fogad fogadást az Úrnak, és kötésre kötelezi le magát az ő atyjának házában az ő fiatalságában;

És hallja az ő atyja az ő fogadását, vagy kötelezését, a mellyel lekötelezte magát, és nem szól arra az ő atyja: akkor megáll minden ő fogadása és minden kötelezés is, a mellyel lekötelezte magát, megálljon.

Ha pedig megtiltja azt az ő atyja azon a napon, a melyen hallotta: nem áll meg semmi fogadása és kötelezése, a mellyel lekötelezte magát, és az Úr is megbocsát neki, mert az ő atyja tiltotta meg ezt neki." Mózes 4. könyve, 2, 3, 4, 5.

Amíg az anya e tárgynál időzött, a szerelmes férfi hiábavaló kísérleteket tett a lányt szóra bírni saját véleménye és érzései felől. Miss Janet le volt sújtva - néma, sápadt, mozdulatlan alakja olyan volt, mint egy szobor. Csak anyjának határozott parancsára szedte össze magát annyira, hogy vissza tudja adni jegyesének a fél aranypénzt, a kötés jelképét. Erre a lordot elragadta a szenvedély, az anyától átokkal a száján vett búcsút, s kifelé menet odafordult gyenge, bár ingatagnak nem ingatag szerelmeséhez, és így szólt: "Maga, hölgyem, pedig afféle világcsudájává lészen." - Amely szólás általában valamelyes balvégzetű eseményt szokott a célbavett fejére idézni. Külországba távozott, s többé nem is tért vissza. Ha a szerencsétlen fél az utolsó Lord Rutherford volt, akkor a harmadik volt e cím viselői sorában, és 1685-ben halt meg.

A Janet Dalrymple és David Dunbar, Baldoon lordja közötti házasság elől ezzel elhárult minden akadály, mivel a menyasszony se mutatott idegenkedést, hanem engedelmeskedett anyja minden tanácsának. Az esküvő napján, midőn - mint az akkoriban szokásos volt - összesereglett ünnepelni barát és rokon, a leány ugyanilyen volt, szomorú és csendes, mint aki megadja magát sorsának. Egy asszony, akit igen közeli kapcsolat fűzött a családhoz, elmondta a szerzőnek, hogy el is beszélgetett erről a menyasszony egyik fivérével, aki akkoriban még siheder legényke volt, és a templomba menet nővére előtt lovagolt. A fiú elmondta, hogy nővérének keze - amely az ő kezén nyugodott, ahogy átfogta nénje derekát - hideg volt és nyirkos, akár a márvány. Ám a fiút elfoglalta új ruhája, a menetben vitt szerepe, s így e körülmény, amelyre még hosszú idő múltán is mélységes keserűséggel és lelkiismeret-furdalással gondolt vissza, akkor nem tett rá benyomást.

A menyegzőt tánc követte; a menyasszony és a vőlegény szokás szerint visszavonult, ám ekkor hirtelen vad, velőtrázó kiáltások hangzottak fel a nászszobából. Akkoriban az volt a szokás - megelőzendő mindenféle durva tréfát, amely a régmúlt korokban talán megengedett volt -, hogy a nászszoba kulcsát a vőfélyre bízták. Kérték: adja elő, ám ő először megtagadta ezt, a sikoltozás azonban olyan szörnyűséges lett, hogy a többiekkel együtt kénytelen volt az ok földerítésére sietni. Amikor kinyitották az ajtót, a vőlegényt a küszöbön fekve találták, iszonyú sebekkel borítva, melyekből patakzott a vér. Ekkor a menyasszonyt kezdték keresni: meg is találták a hatalmas kandalló zugában, testét nem fedte, csak az inge, az is vértől szennyesen. Rájuk vigyorgott, és fintorokat vágott, legalábbis nekem így mesélték; egy szó mint száz, eszelős volt. Csak ennyit mondott: "Mossátok fel a deli vőlegényt." A szörnyű jelenetet alig több mint két héttel élte túl; 1669. augusztus 24-én ment férjhez, és szeptember 12-én halt meg.

A szerencsétlen Baldoon felépült sebeiből, de szigorúan megtiltott mindenféle kérdezősködést arról, hogyan kapta őket. Ha nő kérdezne bármit a dologgal kapcsolatban, jelentette ki, nem válaszolna, és soha többé nem is szólna hozzá; ha pedig férfi, azt halálos sértésnek veszi, és elégtételt követel. Nem élte túl sokkal a szerencsétlenséget, Leith és Holyrood-house közt lovagoltában lezuhant a nyeregből, és sérülésébe a következő napon, 1682. március 28-án belehalt. Így néhány esztendő eltüntette e rémes tragédiának mindkét főszereplőjét. A rejtélyes ügyről sokféle mendemonda terjedt el, közülük nem is egy igen pontatlan, bár túlzónak ezek is nehezen mondhatók. Azokban az időkben nehéz volt megismerkedni egy valamelyest is tekintélyes állású skót család történetével; olykor különös dolgok estek meg, melyeket a törvény sem nagyon firtatott.

A hiszékeny Law általánosságokat beszél, miszerint Stair lordtanácsosnak volt egy lánya, akit "alighogy férjhez ment, még mint menyasszonyt (vagyis a nászéjszakán) kihúzták az ágyból, és végigvonszolták a házon (tudniillik a kísértetek), és nem sokkal ezután meghalt. Egy másik lányát - mondja - a gonosz szellem kerített hatalmába."

Barátom, Sharpe, másképpen adja elő a történetet. Ő úgy tudja, hogy a vőlegény sebesítette meg a menyasszonyt. A házasság e változat szerint ellenére volt az anyának, aki beleegyezését ezen baljóslatú szavak kíséretében adta: "Menj hát hozzá, de hamar el fog jönni a megbánás órája."

Egy további, sötét gyanúsítgatásoktól hemzsegő változatot találunk abban a gátlástalanul mocskolódó versben, amelyből nekem is van egy példányom. A következő címet viseli: A néhai Stair vikomtra és családjára, Sir William Hamilton of Whitelaw tollából. A lapszéli jegyzetek William Dunlop, edinborough-i szerző tollából, aki fia Househill lordjának, és unokaöccse a mondott Sir William Hamiltonnak. Ádáz, személyes hangú marakodás és versengés dúlt e förmedvény szerzője (mert rászolgált erre a névre) és Stair lordtanácsos között. A gúnyiratnak, melyben több a gúny, mint a művészet, mottója a következő:

Ez a rosszmájú szatirikus, aki elősorolja a család minden lehető baját, nem feledkezik meg Baldoon végzetes menyegzőjéről sem. A szerző, noha verse zavaros és kevéssé költői, mintha arra célozna, hogy a vőlegényt ért csapás a Gonosz műve, amelynek az ifjú hölgy teljesen megadta magát, ha már szerződését első szerelmesével meg kellett szegnie. Feltevése ellentmond a Law-féle Emlékiratok jegyzetében fellelhető változatnak, de jól illik a családi hagyományba.

Az egyik, William Dunlopnak tulajdonított jegyzet a fenti sorokra utal: "Szörnyű átkok súlya alatt jegyezte el magát Lord Rutherforddal, és ezek után ment férjhez Baldoonhoz, annak unokaöccséhez; hitszegését pedig anyja idézte elő."

Ugyanerre a tragédiára utal a következő sorpár, illetve jegyzet:

A bácsi szóhoz fűzött jegyzet szerint ez azt jelentené, hogy Rutherford, aki elvette volna Baldoont, Baldoonnak nagybátyja volt. E Lord Stairről és családjáról szóló verses szatíra szerzője, mint már mondottuk, Sir William Hamilton of Whitelaw, aki Lord Stair riválisa volt a Feljebbviteli Szék elnöki posztjára; egy olyan személy, aki tehetség dolgában nem ért fel a nagy jogásszal, s kortársai éppen elégszer pellengérezték ki benne az igazságtalan, részrehajló bírát. A jegyzetek egy része Robert Milne-től származik, ettől a kíváncsi és szorgos régiségbúvártól, aki mint buzgó jakobita, készséggel nyújtott segédkezet a Stair család befeketítéséhez.^[2]

A kor egy másik költője, egészen más célzattal, elégiát hagyott hátra, amelyben komor, együttérző hangon emlékezik meg arról a szerencsétlen csillagzat alatt született fiatalemberről, akinek rendkívüli balsorsát Whitelaw, Dunlop és Milne alkalmas tárgynak találta bohóc- és disznólkodó hajlamuk kiéléséhez. E visszafogott hangú bárd pedig Andrew Symson volt, aki a forradalom előtt a Galloway-beli Kirkenerben lelkészkedett, s miután mint a püspöki egyház hívét elűzték, Edinborough-ba ment, és a nyomdászat egyszerű mesterségét űzte. Elégiát írt a Baldoon családhoz - amelyet szemlátomást behatóan ismert - az őket ért tragikus esemény alkalmából. A költeményben a menyasszony halálának tragikus esetét titokzatos ünnepélyességgel kezeli.

A versezet címe a következő: Lady Mrs. Janet Dalrymple, az ifjabbik Lady Baldoon váratlan halálára; pontos dátumokkal is szolgál, olyan dátumokkal, melyekről más úton-módon bajosan bizonyosodhatnánk meg: Nupta August 12. Domum Ducta August 24. Obiit September 12. Sepult. September 30. 1669. Az elégia formájára nézve párbeszéd, melyet egy vándor és a ház egy szolgája folytat. Az előbbi visszaemlékszik arra, hogy mikor nem sokkal azelőtt arra járt, a környéket vidámság s jókedv töltötte be, s most kíváncsi arra, mi lehet az, mi ennyi kacagást képes gyászba fordítani. Mi is megörökítjük a szolga válaszát, mintegy mutatóba Symson költészetéből - amely talán nem elsőrangú:

Symson a megözvegyült vőlegénnyel kapcsolatban is szabad folyást engedett elégikus hajlamainak, mely tárggyal kapcsolatban - egy terjedelmes, panaszos hangú ömlengés után - arra a következtetésre jut, hogy amennyiben Baldoon gyalog ment volna, mely közlekedési mód a körülmények tanúsága szerint általában szokása volt, elkerülte volna a lóról való lebukással járó szomorú véget. Minthogy a történetet elbeszélő mű példányai annyira ritkák, hogy az enyém bátran nevezhető unikumnak, s ez adja a legrészletesebb beszámolót az imént felvázolt tragikus história egyik szereplőjének sorsáról - vállalva akár az unalmasság kockázatát is -, ide iktatunk néhány részletet Symson alkotásából. A címe:

Temetési elégia, melyet az ifjabbik Baldoonnak, David Dunbarnak, e méltán tisztelt, rendkívüli úriembernek szomorú és igen fájlalt halála ihletett, aki egyetlen fia és örököse volt a tiszteletre méltó Sir David Dunbar of Baldoonnak, a lovagnak és baronetnek. Elköltözött az élők sorából 1682. március 28-án, azt követően, hogy az előző nap lováról lebukva összezúzta magát Leithből Holy-Rood-House-ba menet; nagy tisztelettől övezve elhantolták a Holy-Rood-House apátsági templomában 1682. április 4-én.

A költő ezután továbbmegy, s elmondja, hogy az elhunyttal bizalmas viszonyban volt, és hogy az ifjú mennyire állhatatosan, mondhatni rendszeresen vett részt a nyilvános istentiszteleten, és akkora befolyással volt két vagy három másik emberre, hogy

Ezután leírja az elhunyt személyét és szokásait, mely leírásból kitűnik, hogy kiváló úriemberektől régente nagyobb tökéletesség kívántatott meg, mint manapság:

És itt teljes nagyságában előtolul a gyász, mikor is a költő ahelyett, hogy maga beszélne, arról tudósít bennünket, hogy mit tettek volna adott esetben az ókoriak:

Felteszem, hogy az olvasónak elege van már Symson költészetéből, és mivel amúgy sem találtam több olyan részt, amelyet érdemes lenne kimásolni, térjünk vissza tragikus históriánkhoz.

A nyájas olvasó szerint talán szükségtelen, mi azonban mégis rámutatnánk arra, hogy az anya praktikáiban csak annyi az ördögi, hogy egy erőteljes szellem rátelepedett egy gyenge és ábrándozó kedélyre, s így azzal a nyerseséggel, amellyel fölényét a törékenység ellenében kimutatta, leányát előbb a kétségbeesésbe, majd az őrületbe kergette. A szerző eszerint kísérelte meg értelmezni a tragikus mesét. Bármilyen hasonlóságot is fedeznénk fel Lady Ashton és a nevezetes Margaret Ross asszony között, az olvasó ne gondolja, hogy akár a legcsekélyebb mértékben is szándékunkban állt volna a cselszövő és aljas lelkületű Sir William Ashton eredetijét az első Lord Stairben keresni. Lord Stair, akármilyen is lett légyen erkölcsi arculata, korának egyik első jogásza és államférfia volt.

Wolf's Crag képzeletbeli kastélyát a környék egynémely szerelmese Fast Castle-ban vélte felismerni. Az író nem illetékes a hasonlóság megítélésében - a képzeletbeli és a valóságos helyszín között -, mivel Fast Castle-t eddig csak a tengerről látta. Ilyenforma váracskák, amelyek, mint a szirtisas fészke, sziklanyúlványokon, magányos csúcsokon állanak, Skócia keleti partjain sokfelé láthatók, és Fast Castle bizonyára éppen annyira hasonlít Wolf's Cragre, mint akármelyik másik, viszont az a tény, hogy közel esik a lammermoori szakadékhoz, az azonosítást valószínűsíti.

Ezek után csak annyi hozzátennivalónk maradt, hogy a szerencsétlen vőlegény halálát a regényben átvittük a nem kevésbé szerencsétlen szerelmesre.

Walter Scott

(RÉGI DAL)

Néhányan ismerték csak titkomat, miközben összetoldoztam-foldoztam ezeket az elbeszéléseket, amelyek valószínűleg nem is kerülnek nyilvánosságra szerzőjük életében. De még ha úgy fordulna is a dolog, nem vágyom arra a kitüntetésre, hogy digito monstrarier. Bevallom, ha egyáltalában ábrándoznék ilyesmiről, szórakoztatóbb gondolat lenne, hogy láthatatlanul a függöny mögött maradjak - akárcsak a Punch zseniális kiadója és felesége, Joan -, és élvezzem olvasóim meglepetését és találgatásait. Akkor talán azt hallanám, hogy szakértők magasztalják, érző lelkek bámulják a rejtélyes Peter Pattieson műveit, amelyek elbűvölik a fiatalokat, elkápráztatják még az öregeket is, s mindeközben a kritikus egy irodalmi nagyság nevét szimatolná a siker mögött. Számos körben és társaságban törné meg a csevegés közben beállt hallgatást a kérdezősködés és sokféle feltételezés, hogy kitől származnak és mely időből ezek a történetek. Ezt az örömet valószínűleg soha az életben nem érem meg, s mi több, abban meg éppenséggel biztos vagyok: hiúságom sem sarkallna soha, hogy effélére vágyakozzam.

Túlságosan merev a természetem, és túl csiszolatlan a modorom ahhoz, hogy irigyeljem a kitüntetést, amely író kortársaimnak kijut, vagy hogy túlságosan törekedjem utána. Szemernyivel sem tartanám többre magamat, ha a nagy fővárosban az arszlán szerepét játszhatnám egy télen át. Nem tudnék jól nevelt cirkuszi bestia módjára ugrálni, körbe forogni, mutogatni nagyszerűségemet, a fenevad mindennemű ékességeit a bozontos sörénytől kezdve egészen a bojtos farokig, fülemülehangon elbődülni, majd ismét lekushadni; és mindezt olcsó, hitvány bérért: egy csésze kávéért és ostya vékonyságú vajas kenyérért. Hasfájást kapnék az undorító hízelgéstől, amellyel a háziasszony éppúgy elhalmozza egy-egy mutatványos szörnyét, mint papagáját cukros szilvával; ezt is, azt is azért eteti ugyanis, hogy beszéltesse őket a társaság előtt. Nem tudnék elcsábulni a "hoppla hó"-ra a megkülönböztetés e jeleiért, és ha választanom kell, mint a fogoly Sámson, inkább életem fogytáig magam forgatom a malomkövet, és úgy szolgálom meg a kenyerem, mint hogy a filiszteus urakat és hölgyeket szórakoztassam. Mindez nem a birodalom arisztokráciájával szemben érzett valódi vagy tettetett ellenszenvből fakad. Nekik is megvan azonban a helyük, s nekem is, és mint a régi mesében a vas- és agyagfazék, csak úgy érintkezhetünk, ha lényemet teljesen feláldozom. Más a helyzet ezzel a könyvvel, amelyet most írok. Ezt tetszés szerint kinyithatják vagy félredobhatják: nem kelt bennem hamis reményeket, ha a nagyok szórakoztatónak találják, nem fáj, ha semmibe veszik vagy elátkozzák; mert ritkán képesek arra, hogy vagy ezt vagy azt ne tegyék, midőn összekerülnek azzal, aki az ő gyönyörködtetésük érdekében gyötri elméjét.

A jobb és bölcsebb érzelem hangján, amelyet Ovidius csendít meg egyik verssorában (ha másképpen is szól mindjárt a rákövetkezőben), ezen a hangon mondok én is búcsút, amikor e papirosköteget útjára bocsátom:

Parve, nec invideo, sine me, liber, ibis in urbem.

Nem érzem azonban a híres száműzött fájdalmát, nem is osztozom benne, amiért nem kísérhette el személyesen a fényűzés, gyönyör és irodalom vásárára küldött művét.

Ha nem is lenne száz olyan esetről tudomásom, mint az én szegény barátomé és iskolatársamé, Dick Tintóé, az ő sorsa magában is elég volna ahhoz, hogy figyelmeztessen: ne keressem boldogságomat a sikeres művészhez társul szegődő hírnévben.

Amikor Dick Tinto úgy írt magáról mint művészről, rendszerint megemlítette, hogy a lanarkshire-i régi Tinto de eadem családból származik, s olykor utalt rá, miszerint nemes véréhez némileg méltatlan, hogy ecsetjével tartja el magát. De ha Dick származása kifogástalan volt is, valamelyik őse nagyon lecsúszhatott, mert apja, a derék öreg, Langdirdumban a falusi szabó fontos, és véleményem szerint tisztességes, de semmi esetre sem előkelő munkáját látta el. Szerény fedele alatt született Richárd, s kedve ellenére lett inas apja szegényes műhelyében. Az idősb Tinto uramnak azonban nemigen vált hasznára, hogy erővel elnyomta és eredeti irányától elhajolni kényszerítette fiában az ifjonti tehetséget. Úgy járt, mint az iskolás fiú, aki ujjával el akarja zárni a víztartály nyílását, s a sugár, az elfojtástól bőszen, váratlanul kitör, ezerfelé permetezve, és büntetésül tetőtől talpig eláztatja. Erre a sorsra jutott bizony az idősb Tinto is. Szépreményű inasa nemcsak a pultot rajzolta tele krétával, hanem néhány karikatúrát is készített apja legjobb kuncsaftjairól. Azok aztán hangosan méltatlankodtak. Hagyján, mondogatták, hogy az apa ruhái eltorzítják őket, de az már mégiscsak túlzás, hogy a fiú rajzai egyenesen köznevetség tárgyává teszik személyüket. Az öreg szabó végül is elvesztette jó hírét és vevőkörét. Megadta magát sorsának, és fia könyörgésére megengedte, hogy természetes hajlamát követve keresse boldogulását.

Langdirdumban ez idő tájt egy házaló ecsettestvér sub Iove frigido gyakorolta mesterségét. A falu egész ifjúsága csodálta, különösen Dick Tinto. Egyéb hitvány takarékossági rendszabályok között, a kor még nem ismerte a fukar gazdálkodás ama előrehaladott formáját, amikor vésett betűvel pótolják a jelképes ábrázolást, s a művésznövendékeket elzárják a szabadon és könnyen megközelíthető oktatástól, valamint a tiszteletdíjtól.

Akkor még nem engedték, hogy a sörház vakolt ajtajára, vagy a kocsma függő cégérére csak úgy ráfirkantsák: Az Öreg Szarkához, vagy: A Szaracén Főhöz, felirattal helyettesítve a szárnyas csirregő vagy a marcona turbános fej vidám képmását. Ebben a régi, egyszerűbb korban megkülönböztetés nélkül számot vetettek minden rendű és rangú honpolgár szükségletével, s közérthetően lefestették a dínomdánom látható szimbólumait. És mennyire igazuk volt - egykettőre belátjuk, ha jobban belegondolunk -, amikor ekképp okoskodtak: lehet, hogy valaki nem tud olvasni, de attól még éppen olyan szívesen megihat egy kupa jó sört, mint bármelyik műveltebb felebarátja vagy akár a tiszteletes úr maga. A kocsmárosok, mindaddig, míg ezt a liberális alapelvet követték, lelkiismeretesen kiakasztották hivatásuk festett jelvényeit, és ezért a cégérfestők, ha éppenséggel nem is dőzsöltek, de nem is éheztek akkoriban.

Ahogy már közöltük, Dick Tinto e haladó mesterség egy nagyságához szegődött segédnek, és - amint ez a szépművészetek területén nem szokatlan az istenáldotta tehetségeknél - mielőtt még a rajzolásról halvány sejtelme lett volna, máris festeni kezdett.

Természetmegfigyelő tehetségének köszönhetően hamar kijavította tévedéseit, és nemsokára túlszárnyalta tanítómesterét. Főleg a lovak festői ábrázolásában tündökölt - mely nemes állat az idő tájt a skót falvak legkedveltebb cégére volt.

Aki fejlődését végigkísérte, gyönyörűséggel figyelhette meg, miképp tanulta meg fokozatosan, hogy a derék állatok hátát megrövidítse, lábukat hosszabbra fesse, amitől aztán azok mind kevésbé hasonlítottak a krokodilhoz, és egyre inkább a lovacskákhoz. A lekicsinylés azonban mindig a tehetséghez mért léptekkel kíséri a művészt. A rágalmazók komolyan esküdöztek, hogy Dick egyszer egy lónak négy láb helyett ötöt festett. Dick védelmében hivatkozhatnék arra, hogy a szakmabeliek elismert szabadsága, amely lehetővé teszi a rendkívüli és szabálytalan kombinációkat, esetleg még arra is kiterjedhet, hogy egy-egy kedvenc alkotásnak fölös számú végtagot adományozzon a művész. De a néhai barát emléke szent előttem, és egyébként is megvetem a felületes indoklást. Megnéztem a kérdéses cégért - fennkölten ott lebeg mindmáig Langdirdumban -, és eskü alatt vallom, hogy amit tévedésből vagy rosszakaratból a ló ötödik lábának néztek, valójában a négylábú jószág farka, és a pozitúra, amelyben a modell megörökült, jelentős és sikeres, noha kétségkívül merész művészetről tanúskodik. A lovacskát hátsó lábain ágaskodva, vagyis hátnézetben mutatja be a festő. A farok földig ér, és ott point d'appui-t formáz, egy háromlábú állvány szilárdságát adván ezáltal a figurának. Másképpen - tekintve a lábak elhelyezését - nehezen képzelhető el, hogy a paripa megmaradna a földön, és nem esnék hátra. Ezt a bátor alkotást szerencsére olyan ember őrzi, aki meg is becsüli értéke szerint. Amikor ugyanis Dick szakmai tudása fejlődött, s kételkedni kezdett, helyes-e a művészet bevett szabályaitól oly merészen elhajolni, mint ahogy azt annak idején megkockáztatta, és a visszakért ifjúkori zsengéért cserébe most már magáról a kocsmárosról akart képet festeni, bölcs munkaadója elhárította az udvarias ajánlatot. Úgy látszik, megfigyelte, hogy ha söre olykor nem is csábította vendégeit, elég volt egyetlen pillantást vetniük a cégérre, s ez nyomban jókedvre derítette őket.

Jelenlegi céljaimmal, sajnos, összeegyeztethetetlen, hogy ezúttal nyomon kövessem azokat a lépéseket, amelyekkel Dick Tinto előbbre haladt technikája fejlesztésében, s hogy kellő figyelemmel kísérjem, a művészet szabályai szerint miként korlátozta szenvedélyes képzelőereje csapongását. Elég annyi, hogy a hályog akkor esett le a szeméről, amikor meglátta kortársa, a skót Teniers-nek joggal nevezett Wilkie rajzait. Földhöz vágta az ecsetet, ceruzát ragadott, és éhség, fáradtság, kétség és bizonytalanság közepette ugyan, de hősiesen nekivágott a hivatás ösvényének, még mindig jobb kilátásokkal azért, mint első mestere. Tehetségének első, nyers megnyilvánulásai (akárcsak Pope bölcsődalai, ha előkerülnének a műélvezők számára) nyilván drágák lennének Dick Tinto ifjúkori társainak. Itt van például az a festett serpenyő és söröskupa a gandercleugh-i Kis köz egyik kétes hírű csapszékének ajtaja fölött... De fájdalom, el kell szakadnom végre a tárgytól, vagy máskülönben túlontúl is sokáig találok nála elidőzni.

Ínsége és kínlódásai között Dick Tinto nemigen számíthatott az emberek jó ízlésére és bőkezűségére, ezért aztán, mint társai, ő is azon igyekezett, hogy legalább hiúságukat megadóztassa - egyszóval portrékat festett. Művészete már ilyen magasan szárnyalt, s megvetően utasított vissza minden célzást mestersége eredeti irányára, mikor több évi távollét után Gandercleugh falucskában találkoztunk, én jelenlegi helyzetemben, Dick pedig az ember istenarcát másolta; darabját egy guineáért. Csekély díjazás volt ugyan, de az üzlet megindulásakor bőséggel elegendő ahhoz, hogy Dick kielégíthesse minden szerény kívánságát. A Wallace fogadó egy szobáját foglalta el, büntetlenül tréfálkozhatott akár magával a gazdával is, és kocsmáros, szobalány, pincér egytől egyig tiszteletteljes figyelemmel vették körül.

Ezek az aranynapok túl derűsek voltak ahhoz, hogy sokáig tarthassanak. Amikor őméltósága, Laird of Gandercleugh, valamint a felesége, három leánya, a pap, a finánc, az én tisztelt pártfogóm, Jedediah Cleisbotham úr meg néhány tucat bérlő és farmer Tinto ecsetje révén mind frigyre léptek már a halhatatlansággal, az üzlet lassacskán pangni kezdett. Ama kemény markokból ugyanis, a parasztokéból, akiket nagyravágyásuk Dick festőszobájába vitt, lehetetlen volt többet, mint koronát vagy fél koronát kicsavarni.

A horizontot ugyan felhők borították, kitörő vihar azonban, egyelőre, még nem jelentkezett. A házigazdám jó keresztyén módjára bánt lakójával mindaddig, amíg az illetőnek volt miből fizetnie. És a földesurunkat felesége és leányai társaságában ábrázoló, Rubens-stílusú kép, amely váratlanul feltűnt a legszebb fogadószoba falán, világossá tette, hogy Dick talált valamiféle csereeszközt életszükségletei fedezésére.

Ámde nincs bizonytalanabb az efféle jövedelmi forrásnál. Megfigyelhettük, hogy fordult a kocka, és most már a gazda köszörülte szellemességét Dicken anélkül, hogy ő akár védekezést, akár visszavágást kísérelt volna meg. Festőállványa átkerült a padlásszobába, ahol alig volt annyi hely, hogy a derék alkalmatosságot tisztességgel felállíthassák. Ami pedig a művészt illeti: újabban tartózkodott tőle, hogy tiszteletét tegye a Kompánia heti összejövetelein, noha valamikor a társaság támasza és lelke volt. Röviden: Dick Tinto tisztelői attól féltek, hogy barátjuk a lajhár szokását követve megeszi a szállásául szolgáló fa utolsó zöld levélkéjét is, míg végül lezuhan a csúcsról, és éhen hal.

Én is megpróbálkoztam Dicknél néhány ilyen irányú célzással, mikor is azt javasoltam, hogy megbecsülhetetlen tehetségét inkább valamely más szférában kamatoztassa, és sürgősen hagyja ott a rétet, amelyet, mondhatni, az utolsó fűszálig letarolt már.

- Van ám egy akadálya az én elköltözésemnek - mondta barátom, s ünnepélyes tekintettel megragadta kezemet.

- Tartok tőle, hogy ez a háziúrnak járó számla - válaszoltam szívből jövő együttérzéssel. - Ha segítségére lehetnék e kényszerhelyzetben, az én szerény erőimmel...

- Sir Joshua lelkére! Nem! - válaszolta a nagylelkű ifjú. - Sohasem rántanám magammal barátomat a szerencsétlenségbe. Van egy lehetőségem arra, hogy visszanyerjem szabadságomat; és még egy közönséges pöcegödrön is jobb keresztülmászni, mintsem börtönben maradni.

Nem egészen értettem, hogy mire gondol. A festészet múzsája szemmel láthatóan cserbenhagyta, hogy milyen más istennőhöz folyamodhatott nyomorúságában, ez titok volt számomra. Így is váltunk el, minden további magyarázat nélkül. Csak három nap múlva láttam viszont, amikor is felszólított, osszam meg vele a búcsúlakomát, amellyel Edinburgh-ba távozása előtt háziura óhajtotta megvendégelni.

Kitűnő hangulatban találtam Dicket. Fütyürészett, míg festékeit, ecseteit, palettáit és egyetlen tiszta ingét kis tarisznyájába csomagolta. A hideg marhahús és a két korsó csodálatos barna sör, amit a földszinti társalgóban szolgáltak fel, bizonyította, hogy a gazdától a legjobb barátságban vett búcsút. Fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon miként fordulhatott jóra ilyen hirtelen barátom sorsa. Azzal éppen nem gyanúsítottam Dicket, hogy az ördöggel cimborál, de sejtelmem se volt, miféle földi segítséggel tudott ilyen szerencsésen kimenekülni a bajból.

Észrevette kíváncsiságomat, és megfogta a kezemet.

- Barátom - szólt -, ön előtt is szívesen eltitkolnám a megaláztatást, amelyet el kellett szenvednem azért, hogy Gandercleugh-ból tisztességesen távozhassam. De mi haszna azt rejtegetni, amit felsőbbrendű kiválósága amúgy is szükségszerűen elárul? Az egész falu... az egész egyházközség... az egész világ felfedezi hamarosan, hogy mire kényszerítette a szegénység Richard Tintót.

Ekkor hirtelen egy gondolatom támadt... Elmémbe villant, hogy földesurunk ezen az emlékezetes reggelen a régi köppervászon helyett vadonatúj bársony vadásznadrágot hordott.

- Micsoda? - kérdeztem, s jobb kezem egymáshoz szorított mutató- és hüvelykujját jobb csípőmtől a bal vállamig húztam. - Csak nem merészkedtél le az atyai mesterséghez? Hát ráfanyalodtál, hogy újból gyümölcsöztetni próbáld a tudományt, amelyre zsenge ifjúkorodban kapattak... a hosszú öltéseket, mi, Dick?

Szerencsétlen feltevésemet homlokráncolással és méltatlankodó megvetését jelző "pfuj" kiáltással utasította vissza, majd egy másik szobába vezetett, ahol is a falhoz támasztva, megmutatta Sir William Wallace fenséges fejét. A nevezetes fő oly irtóztató volt, mint amilyen csak akkor lehetett, midőn a gonosz Edward parancsára elválasztották törzsétől.

A festményt meglehetősen vastag deszkára követte el, melynek tetejét vassal díszítették, hogy a dicső képmás póznára függesztve cégérül szolgálhasson.

- Itt van, barátom - mondta -, Skócia dicsősége és az én gyalázatom... de nem, inkább azok gyalázata, akik a művészetet ilyen méltatlan és érdemtelen végletekre kényszerítik, ahelyett, hogy rangjához illően támogatnák.

Csitítani próbáltam meggyalázott és méltatlankodó barátom háborgó érzelmeit. Emlékeztettem, mint a mesebeli szarvas, ő sem vetheti meg azt a tulajdonságát, amely, lám, megmentette a bajból, mikor portré- avagy tájképfestői talentuma hiábavalónak bizonyult. Mindenekelőtt dicsértem a festmény kivitelezését és felfogását. Aztán emlékeztettem: távolról sincs joga ahhoz, hogy megalázottnak érezze magát, mikor tehetsége nagyszerű bizonyítékát bocsátja közszemlére, sőt inkább szerencséjének tarthatja, hiszen egy ilyen nyilvános kiállítás után hírneve feltétlenül növekedni fog.

- Igaza van, barátom... igaza van - válaszolta szegény Dick, miközben szeme lelkesülten ragyogott -, miért is viszolyognék a... a... - keresgélte a megfelelő kifejezést - a szabadtéri művész elnevezéstől? Hogarth is így mutatkozott be egyik legjobb metszetében. Miként hajdan Domenichino vagy valaki más, a mi korunkban Morland is kipróbálta tehetségét ebben a modorban. És miért juttatnánk csupán a gazdagabb és előkelőbb osztályoknak azt az élvezetet, amelyet egy műalkotás kiállítása mindenkiben felkelthet? A szobrok is kinn állnak a szabadban: mi okból fukarkodnék hát jobban a festészet mesterművei bemutatásával, mint testvére, a szobrászat? De, barátom, rögtön válnunk kell: az ács egy órán belül itt lesz, hogy feltegye a - az emblémát; és őszintén szólva, minden filozófiám és az ön vigasztaló bátorítása ellenére is jobban szeretném elhagyni Gandercleugh-t a művelet megkezdése előtt.

Megosztottuk szívélyes házigazdánk búcsúlakomáját, majd egy darabon elkísértem Dicket Edinburgh-ba vivő útján. A falutól körülbelül egy mérföldre váltunk el egymástól, éppen amikor meghallottuk a fiúk távoli örömrivalgását, amellyel az új Wallace-fő felfüggesztését kísérték. Dick Tinto fürgébben lépkedett, hogy kikerüljön a hallótávolságból; úgy látszik, a cégérfestő címmel mégse békítette ki sem azelőtti gyakorlata, sem újdonsült filozófiája.

Edinburgh-ban felfedezték és méltányolták Dick képességeit. Ebédekre hívták, és magára vonta több előkelő szépművészeti szakértő figyelmét. Ám ezek az urak sokkal készségesebben osztogatták a kritikát, mint a pénzt, noha Dick úgy gondolta, inkább pénzre volna szüksége, mint kritikára. Ezért aztán Londonba ment, hogy szerencsét próbáljon a tehetségnek eme univerzális piacán, ahol persze, mint a legtöbb nagy vásárban, sokkal több árut kínáltak, mint amennyi vevőre talált.

Dickről a legkomolyabban azt tartották, hogy figyelemre méltó ösztönös tehetséggel megáldott festő; öntudatos, derűlátó természetéből pedig az következett, hogy egy pillanatig sem kételkedett a végső sikerben. Most is hanyatt-homlok vetette magát a tömeg sűrűjébe, ahol mindenki azért könyököl, viaskodik, hogy észrevegyék, és konchoz jusson. Taposott, aminthogy őt is taposták, s elszántságával végül ki is harcolt magának bizonyos megbecsülést. Pályázott az Akadémiai díjra, képei voltak a Somerset House-beli kiállításon, és átkozta a rendező bizottságot. De szegény Dicket arra szánta végzete, hogy elveszítse a teret, amelyért olyan vitézül megküzdött. A szépművészet bizony alig ismer mást, mint kiemelkedő sikert vagy teljes bukást; mivel pedig Dick buzgóságával és szorgalmával sem tudta az előbbit biztosítani, nyomorba jutott, ami az ő helyzetében az utóbbi lehetőség természetes következménye volt. Ideig-óráig ugyan élvezhette néhány nagy tekintélyű műbíráló pártfogását, olyanokét, akik abban lelték legfőbb gyönyörűségüket, ha ízlés és kritika dolgában egyedülvalónak tudhatták magukat, s ezért véleményüket szántszándékkal úgy alkották meg, hogy eleve szemben álljon a világ ítéletével. Csakhogy hamarosan ezek is ráuntak szegény Tintóra, és ahogy az elkényeztetett gyermek eldobja megunt játékszerét, eldobták őt is, mint valami terhet. Félek, a nyomor utolérte, és elkísérte korai sírjáig, amelybe egy Swallow Street-i, alantas szállásról vitték, ahol bent háziasszonya szorongatta a pénzért, kint pedig végrehajtók lestek rá, míg végül a halál meg nem szabadította. A Morning Post néhány sorban megemlékezett az elhunytáról, nemeslelkűen felemlítve gyengébb stílusa ellenére is figyelemre méltó tehetségét. Utaltak egy hirdetésre is, amelyben Kencze úr, a jól ismert műkereskedő felhívta az arisztokráciát és a művelt világot, hogy amennyiben modern képgyűjteményét kiegészíteni szeretné, késedelem nélkül tekintse meg nála Richard Tinto Esq. néhány még kapható rajzát és festményét. Így végezte Dick Tinto: sajnálatra méltó példájaként annak a nagy igazságnak, hogy a szépművészetekben nincsen középút, és ha valaki képtelen a csúcsig kapaszkodni, jobb, ha egyáltalában rá sem teszi lábát a létrára.

Tinto emléke drága nekem. Visszagondolok sok-sok beszélgetésünkre; legtöbbjük jelenlegi feladatom körül forgott. Gyönyörűséggel beszélt előrehaladásomról, s egy díszes illusztrált kiadást tervezett címlappal és fejlécekkel, culs de lampe-pal amelyek mindegyikét az ő hazafias és baráti irónja rajzolná. Rábeszélt egy rokkant, vén őrmestert, hogy modellt üljön neki a Bothwell, II. Károly testőré-hez, a gandercleugh-i baktert pedig David Deans-hez használta. De miközben azt ajánlotta, hogy az elbeszélések illusztrálására egyesítsük tehetségünket, a dicshimnuszokat jó adag egészséges bírálattal kapcsolta össze, s ezeket szerencsére őszintén megmondta.

- Az ön alakjai - hangoztatta -, drága Pattiesonom, túl sokat használják a bagólesőjüket; túl sokat pofáznak - (elegáns frazeológia, amelyet Dick egy vándorszíntársulat díszletfestőjeként tanult) -, oldalakon keresztül más sincs, csak puszta fecsegés és párbeszéd.

- A hajdani filozófus - válaszoltam - azt mondta: "Beszélj, hogy megismerhesselek"; és mi másban mutathatná be a szerző olvasóinak a personae dramatis-t érdekesebben és hatásosabban, mint a párbeszédben, amelyeknek során szavaival igazolja mindegyik a hozzáillő jellemet?

- Hamis következtetés - mondta Tinto. - Úgy gyűlölöm az ilyesmit, Péter barátom, akár az üres kancsót. Megengedem, az emberi érintkezésben valóban lehet némi értéke a szónak, nem adok igazat továbbá ama borissza püthagoreusnak sem, aki azt állította, hogy borospalack mellett a társalgás legfőbb megrontója: a beszéd. De azt már nem ismerem el, hogy a szépművészetek mestere kénytelen műve eszméjét szóban megtestesíteni, mert annak valósága és létezése másképp nem hat az olvasóra. Ami pedig a dolog másik oldalát illeti, Péter barátom, ha e történetek valaha nyilvánosságra kerülnek, az olvasók java része bizonyára egyetért majd velem, hogy a két szóval elmondható gondolatokat ön rendszerint oldalas párbeszédekben oldja föl, márpedig a magatartás, jellem és cselekmény kellően színezett, pontos rajza önmagában is megörökített volna minden megörökítésre érdemes momentumot, és megkímélt volna bennünket az örökös "mondta a nő", "mondta a férfi"-tól, amellyel önnek oly szemmel látható gyönyörűségére szolgált lapjait telis-tele zsúfolni.

Azt válaszoltam, hogy barátom összetéveszti a ceruzát a tollal, s figyelmen kívül hagyja a két szerszám rendeltetése közt mutatkozó alapvető különbséget. A derűs és hallgatag művészet, ahogyan egyik kiváló élő költőnk a festészetet elnevezte, szükségszerűen a szemre apellál, mert nem szólhat a fülhöz, míg a költészet, vagy a hozzá közelálló alkotások, éppen ellenkezőleg, kénytelenek éppenséggel a fülhöz fordulni, ha a szemen keresztül nem tudnak érdeklődést kelteni.

Érvelésem korántsem kényszerítette két vállra Dicket. Azt állította róla, hogy a tények puszta elferdítésén alapszik.

- A leírás - mondta - a regényíró számára ugyanaz, ami a rajzolás, a színezés a festőnek; a szavak a színei, s ha eszközét helyesen használja, éppoly hiánytalanul lelki szemeink elé varázsolhatja a színhelyet, mintha táblán vagy vásznon állna testi szemeink előtt. Ugyanazok a szabályok érvényesek mindkettőre. Régente - fűzte tovább - a párbeszéd túlburjánzása, a szerkesztés szószátyár és erőltetett módja azt eredményezte, hogy az elbeszélés sajátos művészete összekeveredett az egészen más műfajú drámával, amelynek lényege a dialógus, a színpadon ugyanis a beszéd kivételével mindent láthatunk: látjuk a személyeket, ruhákat és a cselekményt. Abból az alapigazságból pedig - folytatta Dick -, amely szerint semmi sem lehet unalmasabb, mint a dráma módszerével készült hosszú elbeszélés, természetesen következik, hogy ahol leginkább megközelítheted ezt az alkotásfajtát, s merő beszélgetésekből álló, hosszú jelenetekbe bonyolódsz, ott történeted menete rémisztően mesterkélt lesz, s nem kelthetsz érdeklődést, nem hatsz a fantáziára, holott ez neked egyébként tűrhetően szokott sikerülni.

Meghajlássál fogadtam a vigasztalásul odabiggyesztett bókot, és úgy nyilatkoztam, hogy mindenesetre hajlandó volnék legalábbis megpróbálkozni valamiféle célratörőbb stílussal, ahol is a szereplők többet cselekednek, és kevesebbet beszélnek, mint bármely előző kísérletemben. Dick jóváhagyta, és pártfogó bólintással megjegyezte, hogy miután ilyen tanulékonynak mutatkozom, segítségére lesz múzsámnak, s olyan témát ad, melyet a maga művészetére való különös tekintettel ő már tanulmányozott.

- A hagyomány úgy tartja - mondja Dick -, hogy a történet igaz, csakhogy jó száz év telt el az események óta, így hát a részletek teljes pontossága némileg kétséges.

Így szólván, Dick Tinto megkereste mappájában a vázlatot, amelyből állítólag egy tizennégyszer nyolc láb magasságú képet akart festeni. A rajz, hogy a megfelelő kifejezéssel éljek, ügyes volt; egy régimódi csarnokot ábrázolt, amelynek berendezése és bútorzata, ahogy ma mondanánk: "Erzsébet királynő korabeli" ízlésről árulkodott. A magas ablak felső tábláin átszűrődő fény egy gyönyörű nőre hullt, aki, úgy tetszett, szótlan rémülettel figyeli két másik személy vitájának kimenetelét. Egyikük, egy ifjú, az I. Károly idejében divatos Van Dyck-ruhában, méltatlankodó, büszke arckifejezéssel, felemelt fővel és kinyújtott karral nem annyira kegyet kért, mint inkább jogát látszott követelni egy hölgytől, aki a nemtetszés és türelmetlenség keverékével hallgatta, s aki, tekintettel korára és némi hasonlóságra, a fiatal nő anyja lehetett.

Tinto valami titokzatos diadalmámorral mutatta be ezt a vázlatot, és úgy szemlélte, mint szerető szülő reményteljes gyermekét, megsejtve jövendő helyét a világban, lelki szemeivel előre látva azt a magaslatot, ahol az ifjú családja nevének majdnem becsületet szerez. Karhosszra tartotta tőlem, aztán közelebb hozta, rátette egy fiókos szekrényre, majd becsukta az alsó ablaktáblákat, hogy a kép felülről kapja a kedvező fényt, mindezek után visszament a kellő távolságra, magával vonva engem is; a kezével beárnyékolta az arcát, hogy a kedves tárgyon kívül minden mást mintegy kirekesszen a nyilvántartásból, végül pedig tönkretett egy irkát: nézőkét csavart belőle a műkedvelő avatatlanabb szemének irányítására. Azt hiszem, az én lelkesedésem nem állt egy szinten az övével, mert hevesen rám kiáltott:

- Pattieson úr, egy időben azt hittem, hogy van önnek szeme!

Bizonygattam, hogy változatlanul rendelkezem a látószervek közönségesnek mondható adományával.

- Becsületemre - mondta Dick -, esküdni mernék rá pedig, hogy vakon született, aki nem ismeri fel első pillantásra a rajz tárgyát és mondanivalóját. Nem akarom saját teljesítményemet dicsérni, hagyjuk ezt másoknak; ismerem a hiányosságaimat, és tisztában vagyok vele, hogy rajztechnikám és színkultúrám tökéletesedni fog még az idővel, melyet művészetemnek óhajtok szentelni. De a felfogás... a kifejezés... az elrendezés... ezek elmondják a történetet mindenkinek, ha a vázlatra néz; és ha sikerül úgy megfestenem, hogy az eredeti elgondolás hiánytalanul érvényesüljön, a Tinto nevet többé nem homályosítja el sem az irigység, sem a cselszövés köde.

Ezt válaszoltam:

- Módfelett csodálom a vázlatot, de hogy kiválóságát teljesen megértsem, feltétlenül igényelném, hogy bővebben is kifejtse a témát.

- Épp ezt nehezményezem - válaszolta Tinto. - Annyira hozzászokott már az ön előadásmódjára oly jellemző, hátborzongatóan homályos részletekhez, hogy képtelen átélni az azonnali és megvilágító erejű felismerést, amelynek fénysugara nyomban keresztüljárja az emberi elmét, amint a szem akár egyetlen jelenet szerencsés és kifejező kombinációját megpillantja; s amely a pillanat tükrében, a helyzeten, a mozdulatokon, az arckifejezésen keresztül nemcsak az ábrázolt személyek elmúlt élettörténetét, nemcsak a jelenlegi konfliktus mibenlétét vetíti elénk, hanem felemeli a jövő fátyolát, és majdani sorsukat is sejteti.

- Ebben az esetben - válaszoltam - a festészet túltesz a híres Gines de Passamont majmán is, mert az csak a múlt és a jelen dolgaiba ártotta belé magát. Sőt felülmúlja magát a természetet is, ahonnan a témáit veszi, mert kijelentem önnek, Dick barátom, hogyha bekukucskálhatnék ebbe az Erzsébet-korabeli szobába, és a festett alakokat hús-vér valójukban látnám magam előtt, akkor sem tudnék egy jottával sem többet a problémájukról, mint így, hogy e vázlatot nézem. Úgy általánosságban a fiatal hölgy ellankadt pillantását és ama nyilvánvaló igyekezetet tekintve, amivel ön az úriembernek lehetőleg igen csinos lábat próbált adományozni, nos, efféle jelzések nyomán feltételezném csupán, hogy valami szerelmi ügy lehet kettőjük között.

- Valóban merész feltételezés, mondhatom! - gúnyolódott Tinto. - Hát nem látja a méltatlankodó komolyságot, amellyel a férfi sürgeti kérését... aztán a fiatal nő ellenállásra képtelen, tehetetlen kétségbeesését... no meg az idősebb hölgy arcán a hajthatatlan elhatározás szigorúságát; a tekintetét, mely egyszerre fejezi ki azt, hogy az asszony tudatában van rossz cselekedetének, és a szilárd eltökélést, hogy kitart amellett, amibe kezdett?

- Ha e tekintet mindezt kifejezi, drága Tintóm - szakítottam félbe -, akkor az ön ceruzája bátran versenyre kelhet Mr. Puff dramatizáló készségével, ahogyan az a Kritikus hasábjain megmutatkozott, midőn a szerző Lord Burleigh kifejező fejrázásába egész bonyolult kinyilatkoztatást magyarázott bele.

- Drága jó Péter barátom - válaszolt Tinto -, úgy látom, ön végképp javíthatatlan; de szánalom fog el dőresége láttán, és nem kívánnám, hogy emiatt elessék a kép megértésének gyönyörétől, valamint attól a nyereségtől, amelyet egy jó téma, egyenest az ön tollára váró beszélytárgy felfedezése jelent. Tudnia kell, hogy a múlt nyáron, amint East Lothian és Berwickshire partvidékén rajzolgattam, engedtem a csábításnak, és átrándultam a lammermoori hegyekbe, mert azt mesélték, hogy azon a területen antik maradványok vannak. A legmélyebb hatást egy ősi kastély romjai tették rám; ebben a házban volt valaha az emitt látható Erzsébet-korabeli terem, vagy minek is nevezted az imént. Két vagy három napig a várrom szomszédságában tartózkodtam egy tanyán. Az idős gazdasszony jól ismerte a kastély történetét és a falak közt lepergett hajdani eseményeket. Az egyik história olyan érdekes és különleges volt, hogy nem tudtam eldönteni, mit szeretnék jobban: a vidék relikviáit, régi romokat, miegyebet lerajzolni, vagy inkább egy nagyszabású történeti kép formájában megjeleníteni az ott történt különös eseményeket. Íme a jegyzeteim - mondotta szegény Dick, átnyújtva egy kusza papirosköteget, egy nyaláb, részben ceruzával, részben tollal keresztül-kasul szántott irkafirkát, amelynek lapjain karikatúrák körvonalai, őrtornyok, malmok, öreg ormok, galambdúcok vázlatai vitatták el a helyet az emlékeztetőül papírra vetett feljegyzésektől.

Mégis nekikezdtem, s amennyire tudtam, kibontogattam a kézirat anyagát és lényegét, hogy azután, végül is, az itt következő mesét szőjem belőle. Részben, de nem teljesen, Tinto barátom tanácsát követtem: megpróbáltam elbeszélésemet inkább leíróvá, mint drámaivá tenni. Kedvenc hajlamom időnként mégis erőt vett rajtam, és alakjaim, mint sokan mások is ezen a beszélő világon, időnként jóval többet beszélnek, mint amennyit cselekednek.

(VI. HENRIK, II. rész;
Németh László fordítása)

A termékeny East Lothian-i síkságra leereszkedő hegyszoros vagy hágó torkolatánál régente hatalmas várkastély állt, amelynek ma már csak romjai láthatók. Hajdani urai tekintélyes és harcias bárók voltak, nevük, mint kastélyuké is: Ravenswood. Családfájuk egészen a messzi őskorig eresztette gyökerét, s a nemes lordok az évszázadok során összeházasodtak a Douglasokkal, Hume-okkal, Swintonokkal, a Hay családdal és a megye többi befolyásos, előkelő famíliájával. Történetük gyakran belevegyült Skócia történelmébe, tetteiket feljegyezték a krónikákban. Ravenswood kastélya Berwickshire (vagy ahogy Skócia délkeleti tartományát nevezik: Merse) és Lothian határán, a hegyszorosban épült, s úgyszólván uralkodott a hágó fölött, amiből következik, hogy háborúban és belviszályban egyaránt fontos csomópontnak számított. Gyakran ostromolták hevesen, védték kitartóan, s a vár urai természetesen jelentős szerepet játszottak a történtekben. De, mint minden a nap alatt, a család sorsa is forgandónak bizonyult. Címerük a tizenhetedik század közepe táján bizony sokat veszített hajdani fényéből. A forradalom idején azután a Ravenswood kastély utolsó ura kénytelen volt megválni az ősi családi fészektől, s egy magányos, tengermosta őrtoronyban keresett menedéket, amely a Saint Abb's Head és Eyemouth falucskák között elterülő kietlen partvidéken emelkedett, és az elhagyatott, háborgó ,,Német-tenger"-re tekintett alá. Új lakhelyét elvadult legelők sötét birodalma övezte: vagyonának végső maradéka.

Ravenswood lord, a tönkrement család feje, semmiképp sem hajlott arra, hogy gondolkodásmódját az új körülményekhez igazítsa. Az 1689-es polgárháborúban a legyőzöttek oldalán állt, s noha életét és birtokát sikerült megmentenie, nevén folt esett; címét elvesztette. Most már csak udvariasságból szólították Ravenswood lordnak.

Ez a rangjától megfosztott nemesúr vagyon helyett csupán kevélységet és féktelenséget örökölt családjától, s mivel szentül hitte, hogy nemzetségének végromlása egy bizonyos személy műve, keserű szívének minden gyűlöletét erre az emberre zúdította. Az a boldog birtokos volt az illető, aki megvette Ravenswoodot és a hozzá tartozó domíniumokat, melyektől a ház örökösének meg kellett válnia. Családja a Ravenswood lordénál újabb keletű volt, hatalomra és politikai tekintélyre csak a nagy polgárháborúk idején tett szert. Ő maga jogot tanult, s magas rangú állami hivatalnok volt, de egész élete kétes jellemre vallott, olyan emberére, aki ügyesen halászik a pártviszálytól felkavart és idegenből kormányzott ország zavaros vizében. Értett ahhoz, hogy sok pénzre tegyen szert ott is, ahol kevés gyűjtenivaló akadt. A vagyon becsét, s a különféle módokat, amellyel azt gyarapítani lehet, egyaránt jól ismerte, és mindezt hatalma és befolyása növelésére használta fel.

Ilyen adottságok és ismeretek birtokában tehetséges és veszélyes ellenfele volt a büszke, neves Ravenswoodnak. Az emberek sokat vitatkoztak azon, hogy indokoltan gyűlöli-e őt a báró. Egyesek szerint az egész viszály oka a féltékeny és bosszúálló természetű Ravenswood lord volt, ki nem tudott belenyugodni abba, hogy kastélya és ősei birtoka, noha becsületes adásvétellel, idegen kézbe került. De a többség, egyaránt készen arra, hogy a gazdagot távollétében becsmérelje, szemtől szembe pedig hízelegjen neki, kevésbé jóhiszeműen vélekedett. Azt beszélték, hogy a főpecsétőr (ilyen magasra emelkedett Sir William Ashton) a ravenswoodi birtok megvétele előtt jelentős pénzügyi tranzakciókat bonyolított le az akkori tulajdonossal. Vajon kettőjük közül melyik lehetett előnyösebb helyzetben, melyikük szabta meg a feltételeket a szövevényes üzleti ügyekből fakadó követelések tisztázásakor? Ilyesféléket kérdezgettek, inkább sejtelmekre, mint tényekre támaszkodva. Gyakran hangsúlyozták, hogy a hideg jogász, a számító politikus szükségszerűen fölényben kellett legyen a forrófejű, lobbanékony, meggondolatlan ember fölött, akit könnyűszerrel becsalhatott a törvények útvesztőjébe és pénzügyi manipulációk csapdáiba.

A kor szelleme pedig tápot adott az efféle gyanúnak. "Nem volt király Izraelben e napokban." Mióta VI. Jakab eltávozott, hogy a gazdag, hatalmas Anglia koronáját megszerezze, Skóciában az arisztokrácia egymással versengő pártokra szakadt, s az uralkodó váltakozva ruházta hatalmát arra, amelyik a legsikeresebben intrikált a londoni udvarban. A rezsim bajai ahhoz az írországi bérlőéhez hasonlítottak, ki egy távollévő földesúr birtokán gazdálkodik. Nem volt olyan főhatalom, amely az egész nép érdekeit képviselte volna, s amelyhez az elnyomottak igazságért és kegyelemért fellebbezhettek volna zsarnok uraikkal szemben. Mert lehet az uralkodó bármilyen henye, bármennyire önző, sőt hatalmaskodásra hajlamos, önérdeke a szabad országban mégis olyannyira összefonódik az egész nép érdekeivel, s tulajdon tekintélyére nézve is oly nyilvánvalóan végzetes következményekkel járna, ha ezt az egységet megbontani próbálná, hogy a józan politika és a természetes jóérzés egyaránt az alattvalók törvény előtti egyenlőségét sugallja, s azt, hogy a trónnak igazságosságra kell épülnie. Még a hírhedt zsarnokok és trónbitorlók is szigorúan megtorolták a jobbágyaikon esett sérelmet, s ritkán fordult elő, hogy hatalomféltés, vagy önös indulat útját állta volna a pártatlan ítélkezésnek.

Egészen más a helyzet azonban, ha az idegenben élő uralkodó hatalmát egy arisztokratacsoport vezetőjére ruházza, akit a szemben álló párt szüntelen versengésre kényszerít, s arra, hogy leszámoljon az ellenséges törekvésekkel. Kormányzásának rövid, bizonytalan idejét arra kell használnia, hogy párthíveit megjutalmazza, tekintélyét növelje, ellenfeleit pedig elnyomja és megsemmisítse. Még a legbecsületesebb alkirály, maga az ezeregyéjszakai Abúl Hasszán sem mulasztotta el, mikor egy napig kalifa volt, hogy ezer arany kiosztásával kedveskedjék háza népének, s a skót alkirályok, akik hatalmukat pártjuk erejének köszönhették, hasonló eszközökkel jutalmazták híveiket.

A pártoskodás főként az igazságszolgáltatást fertőzte meg. Alig akadt olyan jelentősebb per, amelynek során a bírák ilyen vagy olyan okot ne találtak volna a részrehajlásra, s oly kevéssé álltak ellent a kísértésnek, hogy szégyenteljesen közmondásossá vált: "Mutasd meg az embert, s én megmutatom a törvényt." A korrupció egyre durvább és erkölcstelenebb korrupciót szült. Ki is várhatott volna személyes motívumoktól független döntést az olyan bírótól, aki szent tekintélyét egyszer barátja támogatására, másszor meg ellensége tönkretételére használta, és ítéleteit családi vagy politikai kapcsolatai határozták meg? Széltében-hosszában elterjedt hát a hír, hogy a szegény peres fél becsületénél jóval többet nyom az igazság mérlegén a gazdag ember odavetett pénztárcája. A törvény szolgái még csak aggályoskodást sem színleltek a megvesztegetéssel szemben. Az érdekeltek ezüsttárgyakat, pénzes zacskókat küldtek a királyi ügyésznek, hogy megnyerjék a pártfogását. Egy kortárs író szerint úgy szórták elé az ajándékokat, mint a pelyvát, s még csak annyi szemérem sem volt bennük, hogy az efféle mesterkedést titokban vigyék végbe.

Ilyen időkben azután még csak túlzott rosszhiszeműséget sem kíván a feltételezés, hogy egy törvényszéki gyakorlattal rendelkező államférfi és győzelmes politikai csoport hatalmas tagja találhatott és használhatott olyan eszközöket, amelyek előnyhöz juttatták kevésbé ügyes és kevésbé kegyelt ellenfelével szemben. Még akik úgy vélekedtek is, hogy Sir William Ashton kényes lelkiismerete tiltakozna az effajta előnyök kihasználása ellen, azok sem vonták kétségbe, hogy a lord ambícióját, gazdagsága és befolyása növelésére irányuló vágyát bizonyára hathatósan ösztönzik (akárcsak hajdanán Macbethet vakmerő céljai felé) a felesége buzdításai.

Lady Ashton előkelőbb családból származott, mint a főpecsétőr, s a hölgy a legnagyobb mértékben ki is használta ezt az előnyt: mindenképpen azon igyekezett, hogy magas összeköttetései révén megnövelje és kiterjessze férje befolyását másokra... no meg titokban a sajátját magára a nemes lordra. A valaha gyönyörű asszony megjelenése előkelő és királynői volt. A természet hatalmas energiákkal, heves szenvedélyekkel ajándékozta meg, a tapasztalat pedig megtanította rá, hogy az előbbieket hasznosítsa, az utóbbiakat, ha már mérsékelni nem tudja, legalábbis elleplezze. A vallásosság külső formáihoz mereven ragaszkodott; vendégeiről pénzt, fáradságot nem kímélve fényűzően gondoskodott; magatartása és modora, kora skót szokásainak megfelelően, méltóságteljes és komoly volt: feszes etikett szabályozta minden lépését. Leheletnyi rágalom sem férhetett jelleméhez. És mégis, mindeme tiszteletre méltó tulajdonságai ellenére Lady Ashtonról ritkán beszéltek szeretettel vagy gyöngéden. Túlságosan nyilvánvaló volt, hogy cselekedeteit az érdek (ha talán nem is a sajátja, de mindenképp a család érdeke) irányítja, s ahol ez a helyzet, nehéz a rosszindulatú, kíméletlenül ítélkező közvéleményben puszta külsőségekkel tiszteletet kelteni. Legnyájasabb udvariaskodásai és bókjai között kétségtelenül éppoly kevéssé tévesztette szem elől célját, mint a kiszemelt áldozata fölött köröző sólyom; a rangjabeliek ezért fogadták némi kétellyel és gyanakvással figyelmességeit. Alárendeltjei hasonlóképpen éreztek iránta, azzal megtetézve, hogy ők féltek is tőle, mint a tűztől, ami hasznára vált a ladynek: kívánságait ugyanis készségesen teljesítették, parancsainak vakon engedelmeskedtek, de végső soron kárára is, mert a félelem nem fér össze a ragaszkodással és becsüléssel.

Azt beszélték, hogy a férje is, noha annak karrierjét tehetségével és ügyességével oly erőteljesen támogatta, inkább tiszteletteljes félelmet, mint gyöngéd bizalmat érzett iránta. Hírek szerint olykor maga is úgy gondolta, hogy pozíciójáért házi rabszolgaságával túl nagy árat fizetett. Ez azonban csak gyanú volt, biztosat nem tudtak. Lady Ashton ura becsületét a magáénak tekintette, s tisztában volt vele, mekkorát csökkenne a férfi értéke az emberek szemében, ha azt tartanák róla, hogy felesége vazallusa. A vitákban mindig férje csalhatatlan véleményével érvelt, ízlését mérvadónak tekintette, érzelmeit azzal a tisztelettel fogadta, amellyel az engedelmes hitves nyilvánvalóan tartozik olyan jellemes és magas rangú férfinak, mint amilyen Sir William Ashton. De mindez csak hamis látszat volt; azok, akik közelről, s talán némi malíciával figyelték a házaspár életét, úgy gondolták, hogy a szilárdabb jellemű, előkelőbb származású, sokkal célratörőbben nagyravágyó, kevély asszony kissé megveti férjét, míg az inkább féltékenységgel vegyes félelmet, mint szerelmet vagy csodálatot érez iránta.

Mindamellett Sir William Ashtont és nejét elválaszthatatlanul összekötötte az érdekek azonossága. Szívélyesség ugyan nem volt köztük, de igyekeztek egyetértően cselekedni. Jól tudták, ha meg akarják szerezni a világ tiszteletét, tanúsítaniuk kell az egymás iránti megbecsülés minden külső jelét.

Házasságukat több gyermek születése koronázta meg, közülük három maradt életben. Az elsőt, az idősebb fiút, utazásai távol tartották otthonától; a második, egy tizenhét éves lány, és a harmadik, egy tizennégy év körüli fiú szüleivel a Skót Parlament és Titkos Tanács ülésszaka idején Edinburgh-ban lakott, máskor meg a ravenswoodi öreg, gótikus kastélyban, amelyet a főpecsétőr a tizenhetedik század stílusában épült új lakrészekkel bővíttetett.

Allan Ravenswood lord, az ősi kastély, s a hozzá tartozó hatalmas uradalom hajdani birtokosa, egy ideig sikertelenül pereskedett utódjával előző üzleti ügyeik több kétes pontja felett; a viták természetesen egytől egyig a gazdag és befolyásos vetélytárs javára dőltek el. Végül is a halál zárta le a pört, magasabb bíró elé idézve Ravenswood lordot. Élete fonalát, melyet az idő amúgy is elvásított, a tehetetlen őrjöngés és dühroham szakította el, mikor hírét vette, hogy elvesztette hatalmas ellenfele ellen indított utolsó perét is, melyben inkább a méltányosság, mint a betű szerinti törvény szólhatott volna mellette. Fia, aki tanúja volt haláltusájának, úgy hallgatta az ellenségre szórt átkokat, mintha ezzel a bosszút kapta volna apjától örökül. Féktelen szenvedélyét, mely ősidők óta hibája a skót jellemnek, most más körülmények is szították.

Novemberi reggel volt, az óceán felett tornyosuló sziklák sűrű, nehéz ködbe burkolóztak, mikor Ravenswood lord utolsó, zaklatott éveinek színhelyén az ősi, félig romba dőlt torony kapuja megnyílt ura előtt, hogy földi maradványait elszállítsák egy sokkal kietlenebb és elhagyatottabb hajlékba. A halál előtt nélkülözött kíséret fénye újra felragyogott a lord körül, midőn a feledés birodalmába indult.

A bejárat alacsony boltíve alatt zászló zászló után jelent meg az ősi família és a rokonság sokféle címerével, jelvényével. A szomorú menethez igazodó, visszafogott léptű lovakon az ország legelőkelőbb nemesei kísérték a koporsót mély gyászba öltözötten. Fekete fátylas trombiták vontatott, méla dallama kísérte a lassú processziót. A menetet az alacsonyabb rangú gyászolók és cselédek végeláthatatlan sora zárta be. Ezek még a kastély küszöbéig sem értek, mikor az elsők már eljutottak a kápolnáig, ahol örök nyugalom várta az elköltözöttet.

A kor szokásaival ellentétben, sőt törvényei ellenére, a skót püspöki egyház miseinges papja fogadta a tetemet, készen arra, hogy az egyházi szertartás szerint beszentelje a koporsót, s megtartsa a gyászbeszédet. Ez volt Ravenswood lord utolsó kívánsága, amelynek készséggel eleget tettek a tory-párti urak, vagy ahogy szívesen nevezték magukat: lovagok. Közéjük tartozott a halott legtöbb rokona. A presbiteriánus egyházi hatóság tekintélye elleni nyílt lázadásnak minősítette a szertartást, s ezért a legközelebb lakó titkos tanácsoshoz, a főpecsétőrhöz fordult, kérelmezve, hogy bocsásson ki parancsot, mely azt megakadályozza. Így történt, hogy mikor a lelkész kinyitotta imakönyvét, a törvény embere néhány fegyveres kíséretében előlépett, és megtiltotta, hogy beszéljen. A durva önkény, mely az egész gyülekezetet mélységesen felháborította, legérzékenyebben az elhunyt egyetlen fiát sértette, a húsz év körüli Edgart, vagy ahogy általában nevezték: "Ravenswood úrfi"-t. Kardjára csapott, s a maga felelősségére megparancsolta, hogy a hivatalos személy tartózkodjék a további beavatkozástól, majd felszólította a lelkészt a szertartás folytatására. A törvény embere megpróbált eleget tenni küldetésének, de egyszerre száz kard szikrázott a levegőben, s így kénytelen volt beérni annyival, hogy ismételten tiltakozzék az erőszak ellen, mellyel megakadályozzák kötelessége teljesítésében. Félrehúzódott, mogorván és komoran szemlélte a szertartást, magában dünnyögve, mint aki azt mondja: "Megkeserülitek ti még ezt a napot, s azt, hogy tisztemben feltartóztattatok."

A jelenet festő vásznára kívánkozott. A botránytól remegő, biztonságát féltő lelkész a halottasház boltíve alatt kapkodva és kelletlenül recitálta az egyházi szertartás szövegét, beszélt a pornak a porról, a hamunak a hamuról, a kevélység hiábavalóságáról és a gazdagság múlandóságáról. Körötte az elhunyt rokonai. Magatartásuk inkább haragot, mint bánatot tükrözött, fenyegetően kivont kardjuk éles ellentétben állt gyászruhájukkal. Csupán az ifjú ember arcán látszott, hogy a harag egy pillanatra átadja helyét a mélységes levertségnek, amint legközelebbi hozzátartozóját, úgyszólván egyetlen barátját ősei sírjába helyezték. Az egyik rokon látta, hogy a dalia halottsápadtra vált, midőn a szertartás rendjében a legközelebbi hozzátartozó gyászos kötelessége következett: a tetem lebocsátása a sírboltba, ahol málladozó koporsók mutogatták elrongyolódott bársonyukat, megfakult ércvereteiket, s várták, hogy közéjük érkezzék, aki társuk lesz majd a romlásban. Egy rokon odasietett, és felajánlotta segítségét, Edgar Ravenswood azonban néma mozdulattal visszautasította. Szilárdan, egyetlen könnycsepp nélkül végezte utolsó szolgálatát. A követ a sírra hengerítették, a kripta ajtaját bezárták, s a nehéz kulcsot az ifjú magához vette.

Amint a gyászmenet elhagyta a kápolnát, az úrfi megállt a gótikus szentélybe vezető lépcsőn, s e szavakkal fordult a gyülekezethez:

- Nemes urak, barátaim! A mai napon nem közönséges módon adtátok meg a végtisztességet elhunyt rokonotoknak. Mindenkinek e széles világ valahány más vidékén, mindenkinek, mondom, még a legutolsó keresztény embernek is joga van ahhoz, hogy úgy temessék el, amint illik. Véretektől ezt a mai napon megtagadták volna, pedig nem a legalávalóbb skót nemzetségből származik. Bátorságotokon múlt, hogy ez nem sikerült. Mások áhítatos csendben, gyász és könnyek között temetik halottjukat, a mi szertartásunkat betolakodott bérencek és latrok gyalázták meg, s felebarátunk eltávozása miatt érzett bánatunkat a jogos felháborodás pírja űzte el arcunkról. De én tudom, melyik tegezből repült ki a nyíl! Aki e sírt ásta, csak az eszelhette ki ezt a kegyetlenséget, és verjen meg az Isten, ha nem fizetek meg neki és családjának a romlásért és gyalázatért, amelyet rám és enyéimre hozott!

A gyülekezetből sokan a jogos harag bátor kitörését dicsérték ezekben a szavakban, de a hűvösebb vérmérsékletű, józanabb ítéletű emberek nem értettek egyet a beszéddel. Úgy gondolták, Ravenswoodnak kevés a vagyona ahhoz, hogy tovább dacoljon ellenségével, kit haragja nyílt hangoztatásával szükségképpen végleg maga ellen ingerel. Aggodalmaik azonban, legalábbis az ügy közvetlen következményeit tekintve, egyelőre alaptalanoknak bizonyultak.

A gyászolók visszatértek a toronyba, hogy a szinte mindmáig megőrzött skót szokás szerint halotti torral róják le kegyeletüket az elhunyt emléke iránt, hogy a fájdalom házát dőzsöléssel és vidám kurjongatással verjék fel, s a bőséges és pazar vendéglátás költségeivel csökkentsék az örökös amúgy is igen korlátozott jövedelmét. Annyi szent, furcsán adták meg a végtisztességet! De hát így írta elő a szokás, melyet ez alkalommal be is tartottak annak rendje és módja szerint. Az asztal borban úszott, az udvaron a cselédség ünnepelt, a konyhában s a kamrában a bérlők. Ravenswood kétévi jövedelme alig fedezte a gyászlakoma költségeit. A bor mindenkinél megtette a magáét, kivéve Ravenswood úrfit... mert ezt a címet viselte most az ifjú, miután az apjától reámaradt ranghoz nem volt többé joga. Míg körbeadta a kupát, melyet az ő ajka nem érintett, hallgatta, hogyan szórnak ezer átkot a főpecsétőrre, s milyen szenvedélyesen tiltakoznak a Ravenswood ház becsületét ért sértések ellen. Mogorván, sötét arccal meredt maga elé, s pontosan tudta, hogy ezek a kifakadások másnapra éppúgy szétpattannak, mint a kehely szélén vöröslő buborék, elszállnak, akárcsak a borgőz a körötte ülő lázadók fejéből.

Az utolsó palack is kiürült. A vendégek induláshoz készülődtek nagy fogadkozások közepette, melyeket másnap elfelejtenek, vagy ha úgy vélik biztonságosabbnak, még ünnepélyesen vissza is vonnak.

Ravenswood alig titkolt megvetéssel búcsúzott tőlük, s végigtekintett omladozó hajlékán, mely végre megszabadult a zajgó vendégseregtől. Visszatért az üres csarnokba, mely most kétszeresen pusztának tűnt, amióta elült a falai közt oly soká visszhangzó zsivaj. Tágas terét most fantomok népesítették be, amelyeket a fiatal Ravenswood képzelete idézett föl: a nagynevű ház bemocskolt becsülete, hanyatló szerencséje jelent meg előtte, majd tulajdon sok-sok szétfoszlott reménye, s végül a másik család diadala, azoké, akik az övét romlásba taszították. Az amúgy is mélabúra hajló ifjúnak valóban tág tere nyílt itt az elmélkedésre. Gondolatai mélyen jártak; tanújuk nem volt.

A jámbor paraszt, valahányszor idegen utazóknak mutogatja a romba dőlt vártornyot, mely mindmáig koronaként ékeskedik a meredek parti sziklán, s fenségesen tekint alá a háborgó habokra, noha lakatlan bástyái közt régóta csak a sirályok és kormoránok tanyáznak, most is váltig bizonygatja, hogy Ravenswood úrfi valamely gonosz lelket idézett meg azon az éjszakán a reménytelenség keserű kiáltásaival, s az elkövetkező események szőttese e baljós hatalom keze műve.

Ó, jaj! Miféle gonosz sugallhat kárhozatosabb tanácsot, mint önnön elvakult, féktelen szenvedélyeink?

(WILLIAM BELL: CLIM O' THE CLEUGH)

A törvényszolga, akinek hivatali tekintélye nem volt elegendő ahhoz, hogy Ravenswood lord gyászszertartását félbeszakítsa, mindjárt a temetés utáni reggelen a főpecsétőr elé járult, és sietve jelentette, hogy feladatát nem végezhette el, mert ellenállásba ütközött.

Az államférfi tágas könyvtárszobájában üldögélt, amely a régi ravenswoodi kastély hajdani díszterme lehetett. Ezt bizonyították a mennyezet gesztenyefa boltozatán és a szárnyas ablak festett üvegén ékeskedő címerek. Az ablaktáblákon átszűrődő fénysugár könyvektől roskadozó, hosszú falipolcok valóságos emeletei közt futott végig; súlyos kötetek sorakoztak itt egymás mellett, tudós szerzetesek és törvénymagyarázók írásai, az akkori idők skót történészeinek legfontosabb, legnagyobb becsben tartott forrásmunkái. A masszív tölgyasztalon és olvasóállványon levelek, kérvények, pergamenek tömege hevert rendetlen összevisszaságban. Ezeknek böngészése volt Sir William Ashton életének legfőbb gyönyörűsége, s egyben legfárasztóbb gyötrelme. A főpecsétőr komoly, előkelő megjelenése illett a magas állami méltóságot viselő emberhez. Az idegen aligha fedezhette fel, hacsak nem sürgős, személyi fontosságú ügyek hosszú, bizalmas megbeszélése során, hogy a lord döntéseiben némi habozás és bizonytalanság nyilvánul meg, mely alapjában óvatos, félénk természetről árulkodik. Mivel nagyon is jól tudta, hogy ez a tulajdonság mennyire befolyásolja egész jellemét, büszkeségből és politikából egyaránt a legnagyobb igyekezettel rejtegette mások előtt.

Látszólag higgadtan hallgatta végig a túlzó jelentést a temetésen történt felfordulásról, mely odáig fajult, hogy előidézői megsértették az állam, az egyház és az ő tekintélyét. Még a fiatal Ravenswood és mások egyenesen feléje irányuló támadásait, szitkait és fenyegetőzéseit hűségesen elismételő beszámoló sem hozta ki a sodrából. Türelmesen végighallgatta, amit a hírhozó meghamisítva és felnagyítva előadott a szertartást követő toron elhangzott tósztokról és veszélyes átkokról. Végül minden részletet feljegyzett, azoknak a nevével együtt, kik szükség esetén a vád tanúi és igazolói lehetnek, majd elbocsátotta az informátort. Jól tudta, hogy a fiatal Ravenswoodnak most már nemcsak a vagyonával, hanem a személyes szabadságával is rendelkezhet.

Amikor az ajtó becsukódott a törvény szolgája mögött, a lord egy pillanatig még mozdulatlanul a helyén maradt, mély töprengésbe merülten, aztán felkelt székéből, öles léptekkel rótta keresztül-kasul a termet, mint aki hirtelen energikus döntésre készül. - A fiatal Ravenswood - dünnyögte - most már az enyém... az én tulajdonom... önként adta magát a kezembe, és hajolni fog, vagy megtörik. Jól emlékszem még apja elszánt, megátalkodott makacsságára, ahogyan pontról pontra körömszakadtáig védte az igazát. Nem felejtettem el, hogyan hiúsította meg az egyezkedési kísérleteket, hogyan sodort perlekedésekbe, s ha másként nem vitathatta jogaimat, hogyan igyekezett jellememet megtámadni. A fia!... ez az Edgar... ez a forrófejű, kelekótya gyerkőc már a kikötőben zátonyra vitte hajóját. Hozzá kell fognom a munkához, ha nem akarom, hogy valami kedvezőbb szélfordulattal esetleg még elvitorlázzék. Ha ez a memorandum megfelelő módon kerül a Titkos Tanács elé, a fiú tette csakis súlyos zendülésnek értelmezhető, mely a polgári és egyházi hatóságok méltóságát egyaránt sérti. Szigorú büntetést lehet rá kiszabni. Jó lenne letartóztatási paranccsal Edinburgh-ba vagy Blackness Castle-ba záratni, sőt ilyen szavak és kijelentések tömegére még hazaárulási vádat is lehet építeni, de Isten ments, hogy idáig vigyem ezt az ügyet, nem, nem akarom!... Nem akarok az életéhez nyúlni, még ha hatalmamban állna is. Pedig ha életben marad, ha megéri az idők változását, mi lesz abból? Visszaköveteli jogait - esetleg bosszút is áll. Ha jól tudom, Athole annak idején felajánlotta támogatását az öreg Ravenswoodnak, és íme, a fia máris kakaskodik, latba veti minden nyomorúságos kis befolyását, hogy pártütést szítson. Jó eszköz lenne ő azok kezében, akik alig várják, hogy kormányzatunk megbukjék.

Miközben ezek a gondolatok kergetőztek a ravasz államférfi fejében, s miközben elhitette magával: barátainak, pártjának és önnön magának érdeke, biztonsága készteti rá, hogy a fiatal Ravenswooddal szemben adódó előnyt a lehető legalaposabban kiaknázza, a főpecsétőr íróasztalához ült, és szövegezni kezdte jelentését, amely tájékoztatja a Titkos Tanácsot a Ravenswood lord temetésén történt rendzavarásról, s arról, hogyan szegültek szembe az ott egybegyűltek az ő határozott parancsával. Tisztában volt azzal, hogy a legtöbb érdekelt neve, és maga a tény is gyűlöletesen cseng majd kormányzótársai fülében, s hihetőleg arra sarkallja őket, hogy a fiatal Ravenswood esetéből in terrorem példát statuáljanak.

Mégis kényes kérdés volt valahogyan úgy megválasztani a kifejezéseket, hogy azok önmagukban bizonyítsák a fiatalember bűnét, és mégse keltsék azt a visszatetsző és szégyenteljes látszatot, hogy ezt éppen ő, Sir William Ashton, az apa régi ellenfele sugallja. Mialatt a szerkesztés munkájával foglalkozott, fáradságosan keresgélve a szavakat, amelyek Edgar Ravenswoodot tüntetik fel a zavargás okául, anélkül, hogy kifejezetten vádat emelnének, Sir William Ashton föltekintett egy pillanatra munka közben, s a terem boltíves mennyezetét támasztó gyámkőbe vésve éppen annak a családnak a címerét pillantotta meg, amelynek örökösét lenyilazni, a törvény hálójával elejteni készült. Fekete bikafő volt a címerben, a jelmondat: "Kivárom az időmet!" A jelmondathoz fűződő történet különösen és lenyűgözően keveredett a lord jelen elmélkedéseinek tárgyával.

Úgy szólt a szájhagyomány, hogy Malisius de Ravenswoodot valamikor a tizenharmadik században csalárdul megfosztották kastélyától és birtokától, s a nagy hatalmú bitorló egy ideig békességben élvezte zsákmányát. Végül egy gazdag lakoma estéjén Ravenswood, aki kileste a kedvező alkalmat, hűséges csatlósai kis seregével benyomult a kastélyba. A vendégek türelmetlenül várták a vacsora felszolgálását, amit a kastély akkori ura harsányan követelt. Ravenswood, aki erre az alkalomra asztalnoknak öltözött, zord hangon felelt a sürgetésre: "Kivárom az időmet!" Ebben a pillanatban egy bikafejet helyeztek az asztalra, a halál ősi szimbólumát. E jelre kitört a harc, a bitorlót és híveit halálba küldték. Talán volt valami ebben a még ismert és gyakran mesélt történetben, ami azonnal behatolt a főpecsétőr tudatába és lelkébe, mert letette a papírt, melyre jelentését kezdte írni, s a memorandumot gondosan elzárta a mellette álló szekrénybe. Kifelé indult a szobából, mintha gondolatait akarná összeszedni, s mielőtt még visszavonhatatlanná válnék, a tervezett lépés következményeit kívánná alaposan fontolóra venni.

Egy tágas, gótikus előszobán áthaladva Sir William Ashton lánya lantjának hangját hallotta meg. Amikor az előadóművész láthatatlan, meglepetéssel kevert gyönyörűséget kelt bennünk a zene, és eszünkbe juttatja a sűrű lombok közt éneklő madarak hangversenyét. Az államférfi ugyan nem nagyon engedte, hogy ilyen természetes és egyszerű érzelmek megérintsék lelkét, de mégiscsak ember volt és apa. Megállt hát és hallgatózott, míg Lucy Ashton hangja a kísérettel elvegyülve ezüstösen csengett az ősi dalban, melyhez valaki a következő szöveget írta:

Amint a hangok elhaltak, a pecsétőr belépett lánya lakosztályába.

A dal, amelyet választott, tökéletesen illett Lucy Ashton jelleméhez, mert hibátlanul szép, de valami módon kislányos vonásai arra teremtődtek, hogy lelki békességet, derűt és a világi gyönyör ragyogásával szembeni közömbösséget fejezzenek ki. Sötétarany fürtjei úgy ragyogtak patyolatfehér homlokán, mint megtört sugarú, halvány napfény a hófödte dombon. Tekintete, melyben végtelen gyöngédség, szelídség, félénkség és finom báj tükröződött, úgy tetszett, riadtan rebben inkább félre az idegen mégoly futó pillantása elől is, semhogy csodálatra pályázva magához vonzani próbálná. Valami Madonna-kifejezés volt a szemében, amit talán törékeny egészsége magyarázott, vagy talán az, hogy olyan családban élt, ahol a többiek mind szenvedélyesebbek, tevékenyebbek és erőteljesebb lelkületűek voltak nála.

Passzív magatartása azonban semmiképpen sem fakadt közömbös és érzéketlen lélekből. Magára hagyatva, csupán tulajdon ízlésének és érzelmeinek sugallatát követve, Lucy Ashton különösképpen vonzódott mindenhez, amit a regényesség levegője lengett körül. Titkos öröme telt a régi, legendás, gyakran különös kalandokkal és természetfeletti borzalmakkal tarkított történetekben, amelyek lángoló hűségről és örök szerelemről szóltak. Ez volt kedves tündérbirodalma, itt építgette légvárait. Persze csak titokban munkálkodott ezen a csalóka, de gyönyörteljes épületen. Amint belépett csendes szobájába, vagy az erdei házikóba, melyet rejtekhelyéül választott, és Lucy-laknak nevezett el, nyomban szabadjára eresztette képzeletét: egyszer lovagi tornákon osztott díjakat, s bátorító pillantásokat vetett a vitéz harcosokra; másszor a nemes lelkű oroszlán kíséretében Unával bolyongott a vadonban; majd meg az egyszerű, de nemes lelkű Miranda szerepébe álmodta magát, és ott kóborolt a varázslat és csoda szigetén.

Ami azonban a világ dolgaival fenntartott kapcsolatának külsőségeit, látható megnyilvánulásait illette, Lucy e téren készséggel alávetette magát hozzátartozói akaratának. Az ellentétes lehetőség többnyire közömbösebb volt neki, semhogy vágya támadjon a tiltakozásra, s így inkább belenyugodott, hogy döntéseit barátai véleménye irányítja és indokolja, már csak azért is, mert ha magának kell határoznia, választására bizony nemigen tudott volna indokot, magyarázatot találni. Minden olvasó megfigyelhette valamely ismerős családban, hogy a lágy és engedékeny egyéniséget az erősebb és tüzesebb szellem akarata úgy sodorja magával, mint a rohanó ár a folyóba vetett virágot. Az ilyen hajlítható és könnyű természet zúgolódás nélkül hagyja, hogy mások vezessék, akaratát aláveti a másokénak, mindig kész arra, hogy zokszó nélkül áldozatokat hozzon, és rendszerint éppen ezért lesz környezete kedvence.

Tökéletesen így volt ez Lucy Ashton esetében. Agyafúrt, óvatos és gyakorlati szellemű apja olyan vonzalmat érzett iránta, melynek ereje időnként szokatlan és meglepő emóciókat váltott ki belőle. Bátyja, bár a becsvágy ösvényét még kevélyebb léptekkel tiporta, mint az apa, igaz emberi érzést többet hordott a szívében. Katonaember volt ugyan, s ráadásul romlott korban élt, Lucy mégis többet jelentett neki minden gyönyörnél, előléptetésnél és kitüntetésnél. Öccse beavatta a pajkos gyermekkor minden örömébe és bánatába, vadászsikereibe, nevelőjével és tanítóival vívott csetepatéiba. Bármilyen jelentéktelenek voltak ezek, Lucy mindig türelmesen, a legnagyobb érdeklődéssel hallgatta, csupán mert Henrynek oly fontosak voltak eme apróságok.

Csak anyja nem érezte azt a kivételes és nagy szeretetet a leány iránt, amivel a család többi tagja körülvette. Úgy vélte, az, mit lányában a lélek gyöngeségeként annyiszor kárhoztatott, azzal magyarázható csupán, hogy Lucy ereibe az apja plebejusabb véréből került több, ezért is nevezte el gúnyosan "A Lammermoori Pásztorlány"-nak. Ellenszenvet érezni ugyan lehetetlen lett volna egy ilyen gyöngéd és ártalmatlan teremtéssel szemben, de idősebb fiát, aki legtöbbet örökölt anyja rettenthetetlen és becsvágyó természetéből, jobban szerette, mint lányát, akinek gyengéd kedélye - szerinte - szellemi tompasággal párosult. Már csak azért is az idősebb fiú volt az anyja kedvence, mert az előkelő skót családok szokásaival ellentétben, az anyai ház nevét is viselte.

- Az én Sholtóm - mondogatta az úrnő - megőrzi az anyai ág tündöklő dicsőségét, s közben bearanyozza és fenntartja az apjáét. Szegény Lucy nem illik sem az udvarba, sem az olyan nagyúri házba, ahol sok vendég fordul meg. Valami vidéki földesurat kell férjéül választanunk, aki elég gazdag ahhoz, hogy Lucy minden gond nélkül, kényelemben élhessen mellette. Ne legyen soha nagyobb oka a sírásra, mint az a gyöngéd aggodalom, amellyel férjét félti, hogy nyakát törheti a rókavadászaton. Csakhogy másfajta lélek volt az, amelynek családunk felemelkedését köszönheti, s nem ilyen lélek kell hozzá, hogy hatalmában megerősödjék, és neve még magasabbra szárnyaljon. A főpecsétőr méltósága még új. Méltóan kell hordanunk, úgy, mintha hozzá lennénk szokva súlyához, készen arra, hogy jogainkat megőrizzük és gyarapítsuk. A régi tekintélyek előtt megszokott és örökölt tisztelettel hajolnak meg az emberek, mivelünk azonban egykönnyen dacolnának, ha rá nem kényszerítenénk őket, hogy meghunyászkodjanak. Az ég megtagadta tőlünk a harmadik fiút, Lucynak kellene, legalább jellemével, e hiányt pótolnia. Ám az ilyen lány, aki juhakolba vagy kolostorba való, nem képes arra, hogy a dacoskodóktól is kikövetelje magának a tiszteletet. Boldog óra lesz az, amelyben kezét olyan valakinek adja, akiben több erő, vagy éppolyan kevés becsvágy van, mint benne.

Így töprengett az anya, aki úgy vélte, szerzett rangjukhoz és jelenlegi méltóságukhoz képest lényegtelen, hogy mi lakik gyermekei szívében, és hogy megtalálják-e boldogságukat a házasságban. De mint sok szenvedélyes és türelmetlen szülő, ő is tévesen ítélte meg lánya érzéseit. Lucy a tökéletes közöny látszata alatt olyan szenvedélyek magját nevelgette, amelyek olykor egyetlen éjszaka alatt is képesek felnövekedni, akárcsak a próféta lopótökindája, hogy váratlan tüzükkel és mélységükkel döbbentsék meg a szemlélőt. Lucy érzelmei valóban fagyosnak tetszettek, mert még semmi sem ébresztette fel őket, semmi sem költötte még fel a lány érdeklődését. Élete eddig gyöngéd egyformaságban és csendben telt, de ó, jaj, bárcsak ne hasonlított volna ez a csend a vihar előtti némasághoz!

- Nos, Lucy - szólt az apa belépve, mikor leánya befejezte dalát -, zenei filozófusod azt tanítja neked, hogy megvesd a világot, mielőtt megismernéd? Kissé korai lenne még neked a lemondás! Vagy csupán úgy beszéltél, mint azok a szép lányok szoktak, akik megvetik az élet örömeit, míg csak egy nemes lovag érdeklődése fel nem nyitja a szemüket?

Lucy elpirult, és zavartan tiltakozott, hogy bármilyen következtetést is levonjanak a dalból, amit énekelt, majd készségesen félretette lantját, mikor apja arra kérte, kísérné el sétáján.

Hatalmas, sűrű park, vagy inkább vadaskert borította be a domboldalt a kastély mögött, mely a síkságra leereszkedő hegyszoros torkolatában épült, s szinte őrizni látszott a túlnan elterülő zordon és fönséges vadont. Ebbe a romantikus birodalomba hatolt most be apa és leánya, amint kart karba öltve ballagtak a pompás sétaúton, a fölébük boruló szilfalombok kupolája alatt. Távolabb, a fatörzsek mögött, dámvadcsoportok legelésztek. Míg a sétálók lassan tovahaladtak, meg-megcsodálva közben a kies táj egy-egy elragadó részletét - mert bár foglalkozásával nem vágott éppen egybe, Sir William Ashton is rendkívül kedvelte a természetet -, utolérte őket az erdőkerülő s egy személyben kertész, aki vállán az íjjal, sarkában pedig a kutyáját pórázon vezető fiúval, vadászatra indult az erdő belsejébe.

- Szarvaspecsenyét akarsz keríteni nekünk, Norman? - kérdezte a lord az erdész üdvözletét viszonozva.

- Lelkemre, méltóságos úr, abban fáradoznék. Nem lenne kedve megnézni a vadászatot?

- Ó, nem - mondta őlordsága lányára pillantva, aki elsápadt a gondolatra, hogy szeme előtt lőhetnek le egy szarvast, bár ha apja úgy kívánja, bizonyára vonakodás nélkül kísérte volna el vele Normant.

Az erdész vállat vont.

- Pedig szomorú lenne - mondta -, ha a nemesurak közül senki sem venne részt a vadászaton. Remélem, Sholto kapitány nemsokára hazajön, vagy különben végleg be lehet zárni a boltot. Itt volna ugyan Henry úrfi, de őt meg teljesen lefoglalja az a bolond latin, bár szívesen lenne reggeltől estig az erdőben. Emiatt nem lehet aztán jó vadászt faragni belőle. Pedig ígéretes kis legény lenne különben. Nem így volt ám, ahogy hallom, Ravenswood lord idejében. Amikor bakot készültek elejteni, minden teremtett lélek odarohant, hogy lássa. A kegyelemdöfést mindig a lovagnak engedték át, ő meg sohasem adott kevesebbet, mint egy tallért ezért az előzékenységért. Meg aztán itt volt Edgar Ravenswood, Ravenswood úrfi... ha ő az erdőre mén, mert Sir Tristrem ideje óta nem termett nála különb vadász, mondom, ha Sir Edgar felvonja az íjat, a szarvas... istenuccse!... máris a földre rogyott. Haj, de manapság nincs már, aki értene a vadászathoz, legalábbis a domb innenső oldalán!

A főpecsétőrnek nagyon nem tetszett ez a szóáradat. Észre kellett vennie szolgája alig titkolt megvetését, amiért a vadászkedv, mely nélkül pedig azokban az időkben valósággal elképzelhetetlen volt az igazi nemesember, őbelőle ily nyilvánvalóan hiányzik. De miután a vadászmestert fontos személynek tartották minden kastélyban, s így szabadabban beszélhetett, mint mások, Sir William is csak mosolygott hát, és azt válaszolta: ma más dolga van, nem ér rá szarvast lőni. Majd elővette erszényét, és bátorításul egy tallért adott az erdőkerülőnek. A fickó úgy vette el, mint a divatos hotel pincére a kijáró borravaló dupláját egy vidéki úriember kezéből, azaz olyan mosollyal, amelyben az ajándék fölötti öröm az ajándékozó tudatlansága miatti gúnnyal keveredik.

- Méltóságod bizony rossz számtiszt lenne. Már a munka elvégzése előtt fizet. Mit csinálna, ha elszalasztanám a bakot, miután már kifizette a díját?

- Úgy vélem - felelte mosolyogva a főpecsétőr -, aligha sejtenéd, mire gondolok, ha condictio indebiti-ről beszélnék neked?

- Lelkemre, nem bizony! Annyit sejtek csak, hogy ez valami jogi kifejezés... de hát pereld be a koldust... és méltóságod már tudja a többit. No, én azért nem akarnám megrövidíteni, és ha íjam, kutyám cserben nem hagy, olyan vaddal szolgálók, amelyiknek a szegyén kétujjnyi vastag a szalonna.

Már indulni készült, de ura visszahívta, és mintegy mellesleg megkérdezte, hogy Ravenswood úr csakugyan olyan jó vadász-e, ahogy beszélik?

- Derék!... igazán derék, biztosíthatom - válaszolt Norman. - Egyszer a tyninghami erdőben voltam, ahol előkelő urak vadásztak urammal, és - lelkemre! - bekerítettünk ott egy bakot, amelyik mindnyájunkat meghökkentett. Szívós, öreg harcos, első rangú fejjel, tízágú agancsa volt neki, és akkora széles homloka, hogy az ökörnek ha van olyan. Teringettét! Rátámadt az öreg lordra, és az menten oda is lett volna, ha az úrfi hirtelen közéjük nem ront, és ha az állat térdinát át nem vágja vadászkésével. És hozzá csak tizenhat éves volt akkor, eszem a szívét!

- Éppolyan ügyesen bánik a puskával, mint a késsel? - kérdezte Sir William.

- Egy aranyat tennék rá, hogy ezt az ezüsttallért, ni, a mutatóujjam és hüvelykem közt, nyolcvan yardnyi távolságból eltalálja. Mi többet kívánhat lordságod szemtől, kéztől, ólomtól és puskától?

- Persze, bizonyára nem lehet többet kívánni - mondta a főpecsétőr -, de visszatartunk a vadászattól, Norman. Isten áldjon, jó Norman!

És a parasztember továbbment útján, egyszerű dalát dúdolva. Amint távolodott, nyers hangját lassan-lassan elnyelte a messziség.

- Vajon ez a fickó - szólt a főpecsétőr, mikor a paraszt dala végképp elhalt a szélben - szolgálta-e valaha a Ravenswoodokat, hogy ennyire érdeklődik irántuk? Azt gondolom, Lucy, neked tudnod kell, hiszen ahány bugris csak akad a kastély körül, mindnek számon tartod az élettörténetét.

- Távolról sem vagyok olyan hűséges krónikás, mint gondolod, drága apám, de azt hiszem, hogy Norman legénykorában szolgált itt, mielőtt Leadingtonba ment, ahonnan te felfogadtad. Ám, ha valamit meg akarsz tudni az előző családról, öreg Alice a legjobb forrás.

- Ugyan, Lucy, kérlek, mi közöm hozzájuk - kérdezte apja - vagy a történetükhöz és tetteikhez?

- Én nem tudom, atyám, de hát te érdeklődtél Normantól a fiatal Ravenswood felől.

- Eh, miket beszélsz, te gyerek! - válaszolta apja, de azonnal hozzáfűzte: - Egyébként ki az az öreg Alice? Úgy látszik, te minden vénasszonyt ismersz a vidéken!

- Persze hogy ismerek, különben hogyan tudnám segíteni a szegényeket, amikor nehéz idők járnak rájuk? És ami az öreg Alice-t illeti, hát ő a vénasszonyok valóságos császárnője, az anyókák királynője, legalábbis a mesék birodalmában. Vak a szegény öreg, de amikor beszélsz vele, azt képzeled, hogy valami módon a szívedbe lát. Az biztos, hogy gyakran elfedem az arcomat, vagy másfelé fordítom, mert úgy tetszik, leheletnyi színe változását is észrevenné, pedig van húsz esztendeje, hogy elvesztette szeme világát. Érdemes meglátogatni, ha másért nem, már csak azért is, mert mondhatom, ritkán találhatsz vak és béna öregasszonyt, akinek ilyen éles elméje volna és ilyen tiszteletet parancsoló modora. Állítom, hogy beszéde és viselkedése után ítélve akár grófnő is lehetne! Gyere, látnod kell Alice-t, itt lakik a közelben, egy negyed mérföldre sincs ide a kunyhója!

- Mindez, drágám - mondta a főpecsétőr -, nem válasz arra a kérdésemre, hogy ki ez az asszony, és milyen kapcsolatban áll az előző tulajdonos családjával?

- Azt hiszem, dajka volt náluk, vagy micsoda, aztán, mivel a két unokáját szolgálatodba fogadtad, ő is itt maradt. Bár úgy képzelem, nem szívesen, mert a szegény öreg teremtés mindig sajnálkozik az idők változásán és azon, hogy más a gazda.

- Igazán nagyon kedves - válaszolta a főpecsétőr -, ő meg a pereputtya eszik a kenyeremet, isszák a boromat, és közben azon sajnálkoznak, hogy már nem azt a családot szolgálják, amely sem magának, sem senki másnak soha semmi jót nem tett!

- Nahát - válaszolta Lucy -, biztos vagyok benne, hogy igazságtalan vagy az öreg Alice-szel. Semmi haszonlesés nincs benne, és egy pennyt sem fogadna el könyörületből, még akkor sem, ha az éhezéstől mentené meg az alamizsna. Pusztán csak beszédes, mint minden öreg ember, ha alkalma nyílik az ifjúságáról mesélni. És ő a Ravenswoodokról beszél, mert annyi éven át az ő szolgálatukban állt. De biztos vagyok benne, atyám, hogy hálás neked a gondoskodásodért, és nincs a világon, kinek nálad szívesebben mesélne. Tedd meg, atyám, jöjj, nézd meg az öreg Alice-t!

És az elkényeztetett gyermek szabadságával már vonta is maga után a főpecsétőrt.

(SPENSER)

Lucy mutatta az utat, mert az apa, akit túlságosan elfoglalt a politikai tevékenység és a társadalmi élet, s ráadásul általában Edinburgh-ban lakott, alig ismerte hatalmas birtokait, a leány viszont az egész nyarat Ravenswoodban töltötte anyjával, és részben kedvtelésből, részben más szórakozás híján gyakran kószált el a környéken, s rég felfedezett már minden ösvényt, fasort, minden szurdokot, cserjés völgyet,

mind a bozótot keresztül-kasul.

Említettük, hogy a főpecsétőr nem volt érzéketlen a természet szépségei iránt. Az igazságnak megfelelően most azt is hozzáfűzzük, hogy kétszeresen átérezte szépségét, amikor a szép, szerény és lelkendező leány hívta fel rá a figyelmét, aki gyermeki kedvességgel csüggött karján, s hol egy óriási vén tölgyet csodáltatott meg vele, hol egy váratlan kanyargós utat, amint az ösvény a völgymélyből hirtelen felfut a magaslatra, az alant elterülő mezők fönséges panorámáját tárva a szemük elé, hogy aztán szelíd lejtéssel elvesszen ismét a sziklák és bozótok között, s rejtett szépségekhez vezesse a nézelődőt.

Amikor az egyik ilyen kilátóponton megpihentek, Lucy figyelmeztette apját, hogy közel vannak vak védence házához. Valóban, amint lefelé indultak a domb háta mögé kerülő ösvényen, melyet az öregasszony gyámoltalan léptei is simára tapostak a hosszú évek során, csakhamar megpillantották a kunyhót: úgy lapult meg ott az árnyas, mély völgy ölén, mintha csak szántszándékkal húzódnék a homályba, hogy ekként is osztozzék örök sötétséggel sújtott lakója sorsában.

A viskó közvetlenül a magas sziklafal tövében épült, mely úgy tornyosult fölébe, szinte fenyegetően, hogy az ember már-már azt várta, kiugró szegélyéről mindjárt rázúdít valami roppant kődarabot, és összemorzsolja az odalent megbúvó törékeny lakhelyet.

Ami a kalyibát illeti, falát vályogból és kőtörmelékből rakták fel úgy-ahogy, tővel-heggyel összehányt zsúpfedelét meg ugyancsak félrepofozta az idő. A tetőn átszűrődő füst vékony, kék oszlopban szállongott fölfelé a fehér sziklafal mentén, s e kedves látványtól megbűvölve a szemlélő úgy érezte, az egész kis helyet valami különös finomság, szelídség varázsa lengi körül. A ház előtt gyombenőtte kertecske zöldellt; ritkás bodzabokrok szegélyezték, afféle hiányos sövényt vonva köréje. Itt üldögélt, a megélhetését biztosító méhkaptárak közelében az "agg nő", akinek látására Lucy az édesapját idehozta.

Bármilyen tragikus volt is a sorsa, bármennyire is nyomorult a lakása, egyetlen pillantás elárulta, hogy évek, szegénység, balsors, betegség nem törték meg e csodálatra méltó asszony lelkét.

Egy vénséges vén és meglepően nagyra nőtt nyírfa tövében foglalt helyet valami gyeptégla-padkán, szakasztott úgy, ahogy a pálmafák alatt ülő Júdát szokták festeni: méltóságteljesen, noha bánatba merülten. Termete magas volt, tartása tiszteletet parancsoló, derekát csak alig-alig hajlította meg az öregkor gyengesége. Ruhája parasztos volt ugyan, de váratlanul és magafajták közt ritkaságszámba menően tiszta, s ahogyan viselte, az is szokatlan csínra és ízlésre vallott. A nézőt azonban leginkább arckifejezése lepte meg, mely a legtöbb embert arra indította, hogy nyomorúságos hajlékával alig összeegyeztethető udvariassággal és tisztelettel közeledjék az idős asszonyhoz. Ezt ő azzal a magától értetődő könnyedséggel fogadta, ami arra vallott, hogy természetesnek is találja. Valaha ragyogóan szép lehetett, ám e ragyogás az a merész, férfias fajtájú szépség, amely nem éli túl az ifjúság virágzását, régen eltűnt már arcáról. Vonásai azonban még mindig élénk értelmet, elmélyült gondolkodást és józan büszkeséget árultak el. Ezek, mint ahogy már a ruhájáról is mondottuk, a maga rangjabeliek feletti tudatos magasabbrendűségét bizonyították. Szinte valószínűtlen volt, hogy látásától megfosztott arc ilyen erőteljesen tükrözheti a jellemet, félig zárt pillája mögé rejtett világtalan szemgolyói azonban nem homályosították el arcának kifejezését, ha hozzáadni nem is tudtak semmit. Tűnődőnek látszott, a körülötte serénykedő méhraj zsongása messzi gondolatok felé ragadta lelkét, de álomba nem ringatta.

Lucy félrehúzta a kis kertkapu reteszét, és odaszólt az öregasszonynak: - Alice, apám eljött, hogy meglátogasson.

- Isten hozta őt, Ashton kisasszony, és téged is - mondta az öregasszony. Megmozdult, fejét látogatói felé fordította.

- Szép reggel ez a méheidnek, anyó - mondta a főpecsétőr, akit Alice külseje szemlátomást meglepett, s kíváncsivá tett, vajon beszéde egyezik-e megjelenésével.

- Úgy érzem én is - válaszolta -, a levegő szelídebben lehel rám, mint az utóbbi napokban.

- Nyilván nem te gondozod ezeket a méheket - állapította meg az államférfi. - Hogyan foglalkozol velük?

- Mint ahogy királyok szokták: megbízottak által - mondta Alice -, és szerencsém van a főminiszteremmel... Gyere csak, Babie!

A nyakán lógó kis ezüstsípba fújt, mellyel akkoriban a cselédséget szólították, és Babie, egy tizenöt éves lány, előjött a kunyhóból, valószínűleg félig sem olyan tisztán, mint amilyen lett volna, ha Alice-nek látó szemei vannak, de még mindig sokkal tisztábban, mint amire számítani lehetett.

- Babie - szólt úrnője -, kínáld meg Sir William Ashtont és Ashton kisasszonyt kenyérrel és mézzel. Meg fogják bocsátani ügyetlenségedet, ha tisztasággal és serénységgel pótolod.

Babie úrnője parancsát a tőle várható, természetes kecsességgel teljesítette, ide-oda járkált, de mint a rák, lába előre, feje hátra fordult, s úgy függesztette kíváncsi tekintetét a lordra, akiről bérlői és alkalmazottai többször hallottak, mint amennyiszer látták. Mindamellett a lapulevélre tálalt kenyeret és mézet kellő udvariassággal kínálta a vendégeknek, akik hasonló udvariassággal fogadták a figyelmességet. A főpecsétőr még mindig a ledőlt fa korhadt törzsén ült, és úgy látszott, folytatni szeretné a beszélgetést, de nem tudja, milyen témával kezdje el.

- Régóta laksz itt a birtokon? - kérdezte kis szünet után.

- Közel hatvan éve, hogy először láttam meg Ravenswoodot - válaszolt az öreg asszonyság kifogástalan udvariassággal és tiszteletteljesen, bár óvatosan csak az elkerülhetetlen és szükséges válaszokat adta meg Sir Williamnek.

- A beszédeden úgy hallom, nem vagy erre a vidékre való - folytatta a főpecsétőr.

- Nem, angol születésű vagyok.

- De te mégis úgy szereted ezt a vidéket, mintha szülőfölded volna, nem igaz?

- Ez az a hely - válaszolta a vak nő -, ahol kiittam az öröm és bánat poharát, amelyet az ég nekem szánt. Itt voltam egy nemes lelkű, szerető férj hitvese több mint húsz éven át, itt voltam hat szépreményű gyermek anyja, itt fosztott meg engem az Úr minden áldásától, itt haltak meg, s ott túl a romos kápolnán nyugosznak sírjukban. Míg éltek, nem volt más hazám, csak az övék, és most sincs másom, csak az övék, mikor már nincsenek.

- De a házad - mondta a főpecsétőr a kunyhóra tekintve - elég nyomorúságos.

- Drága apám - mondta Lucy, szemérmes buzgósággal kapva a burkolt célzáson -, adj parancsot, hogy javítsák ki... ha te is helyesnek találod.

- Eltart, amíg élek, drága Lucy kisasszony - mondta a vak nő -, és nem szeretném ezzel a legkisebb gondot sem okozni a lordnak.

- De neked - mondta Lucy - egykor sokkal jobb házad volt, gazdag voltál, és most öreg korodra lakjál ilyen viskóban?!

- Olyan, aminőt érdemlek, Lucy kisasszony. Ha a szívemet nem törte össze a mások s a magam szenvedése, bizonyára elég erős volt, és ennek az ócska háznak sincs joga ahhoz, hogy gyengébb legyen.

- Valószínűleg sok változásnak voltál tanúja - mondta a főpecsétőr -, de a tapasztalat bizonyára megtanított, hogy erre el kell készülnöd.

- Megtanított rá, hogy elviseljem őket, mylord - volt a válasz.

- De tudnod kellett, hogy az idő jártával szükségszerűen eljönnek a bajok - mondta az államférfi.

- Tudtam is. A tuskó, amelyen ülsz, egykor sudár, büszke fa volt. Tudtam, hogy egy napon el kell korhadnia, vagy kivágják, de reméltem, hogy nem leszek tanúja, amikor a hajlékomnak árnyékot s védelmet adó faóriás kidől.

- Ne gondold - mondta a főpecsétőr -, hogy zokon veszem tőled, ha fájdalommal nézel vissza azokra a napokra, mikor birtokom más családé volt. Biztosan volt okod rá, hogy szeresd őket, és én tiszteletben tartom háládatosságodat. Megparancsolom, hogy kunyhódat javítsák meg, és remélem, ha jobban megismerjük egymást, barátok leszünk.

- Az én koromban - viszonozta az asszony - már nem kötnek új barátságot. Köszönöm nagylelkűségét, uram, kétségtelenül jó szándék vezeti, de nekem mindenem megvan, ami szükséges, és nem tudok többet elfogadni lordságod kezéből.

- Nos, hát - folytatta a főpecsétőr - legalább engedd megmondanom, hogy igen művelt és eszes asszonynak tartalak, és remélem, hogy továbbra is itt maradsz. Bért életed végéig nem kell fizetned.

- Én is remélem, hogy így lesz - válaszolta higgadtan az öregasszony. - Azt hiszem, hogy ezt Ravenswood eladásakor ki is kötötték lordságodnál, bár ilyen jelentéktelen körülmény bizonnyal elkerülte figyelmét.

- Tudom már, emlékszem - mondta őlordsága kissé zavartan. - Úgy látom, annyira ragaszkodsz régi barátaidhoz, hogy utódjuktól semmiféle jótéteményt nem tudsz elfogadni.

- Nem egészen így van, uram. Bár elhárítom, hálás vagyok a felajánlott szívességért, és örömmel viszonoznám, ha tehetném, mással is, mint azzal, amit most mondok.

A főpecsétőr szótlanul, némi csodálkozással nézett rá.

- Mylord - folytatta az asszony ünnepélyesen -, vigyázzon, mit tesz! Szakadék szélén áll!

- Igazán? - kérdezte, a főpecsétőr, az ország politikai helyzetére gondolva. - Megtudtál valamit? Valami titkos tervet vagy összeesküvést?

- Nem, uram, akik ilyen áruval kereskednek, nem tanácskoznak öreggel, vakkal, beteggel! Más dologra céloz intelmem. Lordságod kíméletlenül intézte az ügyeket a Ravenswood házzal. Higgyen az igaz szónak: vad ez a család, és veszedelmes dolog kétségbeesett emberekkel összeakaszkodni.

- Ugyan - válaszolta a főpecsétőr -, nem az én cselekedeteim, a törvény állt közénk, és a törvénytől reszkessenek, ha ellenemre akarnának törni.

- Csakhogy ők másképp gondolkodnak, és egykönnyen a maguk kezébe vehetik a bíráskodást, ha semmi más eszközük nem marad az elégtételre.

- Mire gondolsz?! - kérdezte a főpecsétőr. - Csak nem folyamodik titkos erőszakhoz a fiatal Ravenswood?

- Isten őrizz, hogy ezt mondjam! Semmit sem tudok az ifjúról, ami nem tisztes és nyílt... Tisztest és nyíltat mondtam? Hozzá kellett volna fűznöm: bőkezű, nagylelkű, nemes. De ő mégiscsak Ravenswood, és kivárhatja az idejét. Emlékezz Sir, George Lockhart végzetére.^[4]

A főpecsétőr megdöbbent, amikor a nő emlékezetébe idézte ezt a közelmúltban esett súlyos tragédiát. Az öregasszony pedig így folytatta: - A tettes, Chiesley, Ravenswood lord rokona volt, s a ravenswoodi lovagteremben előttem és mások előtt nyíltan bevallotta, hogy elszánta magát a kegyetlen cselekedetre, amelyet aztán el is követett. Nem tudtam csendben maradni, bár az én helyzetemben illetlenség volt a szólás. "Rettenetes bűnt tervezel - mondtam -, amiért a bíróság előtt majd felelned kell." Sohasem felejtem el azt a pillantást, ahogyan válaszolt: "Úgyis felelnem kell sok másért; felelek hát ezért is." Joggal mondhatom hát, óvakodjék attól lordságod, hogy egy elkeseredett embert a hatalom kezével szorongasson. Chiesley-vér van Ravenswood ereiben, annak pedig egyetlen cseppje is elég ahhoz, hogy az adott körülmények között felforrjon. Mondom, óvakodjék tőle!

Az öreg nő akár szándékosan, akár véletlenül tette, mindenesetre felébresztette a főpecsétőr félelmét. A titkos gyilkosságot, ezt az elkeseredett és gonosz eszközt a skót bárók nagyon gyakran alkalmazták ezekben az időkben, sőt még mostanában is sokszor folyamodnak hozzá. A rendkívüli kísértés kényszeríti őket erre, vagy a tett elkövetőjének bűnös hajlama. Sir William jól tudta ezt, mint ahogy azt is tudta, hogy a fiatal Ravenswood mélységesen sértve érzi magát, s könnyen bosszúállásra adhatja a fejét. Ez a részrehajló igazságszolgáltatás gyakori és rettegett következménye. A főpecsétőr megpróbálta eltitkolni sötét gondolatait Alice elől, de olyan ügyetlenül, hogy még az öreg nőnél kevesebb éleslátással megáldott ember is feltétlenül észrevette volna: szavai elevenére tapintottak. Megváltozott hangon válaszolta az asszonynak, hogy Ravenswood ifjú ura bizonyára becsületes ember, de ha nem is volna az, Chiesley of Dalry sorsa mindenkit arra int, hogy ne vállalkozzék képzelt sérelmei megtorlására. Ez után az odavetett kijelentés után feleletet sem várva fölkelt és eltávozott.

(SHAKESPEARE: RÓMEÓ ÉS JÚLIA
- Mészöly Dezső fordítása)

A főpecsétőr jó negyed mérföld úton mélységes csendben haladt előre. Az egyébként is félénk természetű és az akkori idők fiatalsága számára kötelező feltétlen tiszteletre és gyermeki engedelmességre nevelt leánya nem merte elmélkedésében zavarni.

- Miért vagy olyan sápadt? - kérdezte apja, hirtelen megfordulva, és megtörve a csendet.

A korszellem nem tűrte, hogy egy fiatal nő, akár fontos kérdésben, felszólítás nélkül véleményt nyilvánítson, Lucy tehát kénytelen volt úgy tenni, mintha nem értené azt, ami Alice és apja között történt. A hatalmas vadaskert olyan részén haladtak át, ahol bölénycsordák legelésztek, s a Lucy felindultságát apja azzal magyarázta, hogy e vad állatoktól fél.

A caledóniai erdőségekben hajdan szabadon csatangoló bölénycsordák leszármazottaiból olykor megtartottak néhányat a birtokokon a régi skót nemesek. Három előkelő család: a Hamilton, a Drumlanrick és a Cumbernauld família legalábbis emberemlékezet óta tenyésztett egy-egy megőrzött példányt. A lecsapolt és szabaddá tett mocsarakból és ingoványokból itt-ott napvilágra kerülő rettenetes csontmaradványok és a régi krónikák feljegyzései azonban azt bizonyítják, hogy az ősi faj ereje és nagysága az utódokban elkorcsosult. A bika elvesztette sörénye gyapjas ékességét, termetre, súlyra nézve az egész fajta megfogyatkozott, színük piszkosfehérre vagy gyakran halványsárgára fakult, de patájuk és szarvuk változatlanul fekete volt. Bizonyos fokig megőrizték őseik vadságát; az ember iránt érzett ellenszenvük miatt szelídíthetetlenek voltak, s ha óvatlanul megközelítették vagy könnyelműen megzavarták őket, veszélyessé is válhattak. E miatt az utóbbi ok miatt pusztították el őket ott is, ahol egyébként továbbra is a skót vadonok és a főúri vadaskertek lakói maradhattak volna. Ha nem tévedek, egynéhányat még ma is őriznek Tankerwille gróf kastélya körül a Northumberland grófsági Chillingham Castle-ban.

Lucynak kapóra jött, hogy a közelében három-négy bölényből álló csoportok legelésztek, mert így őket tehette meg az arcán egész más miatt tükröződő rettegés okául. Erdei sétáin ugyan hozzászokott a bölénycsordák megjelenéséhez, és akkoriban - nem úgy, mint ma - a fiatal hölgyek egyébként sem kaptak oktalan idegrohamokat. Jelen esetben azonban rövidesen talált okot az igazi borzalomra.

Alig mondta ki Lucy az említett szavakat, melyeknek válasza képpen apja már éppen korholni készült a leány állítólagos félénkségét, amikor Ashton kisasszony skarlátszín köpenyétől ingerelve, vagy vad természete szeszélyes dühében egy bika hirtelen elvált a sűrűben megbúvó füves tisztás szélén legelésző társaitól. Az állat eleinte csak lassan közeledett a legelőjén alkalmatlankodókhoz. Szarvával a fövényt szaggatta, mintha csak azzal is szítani akarná magában a tüzes haragot.

A főpecsétőr észrevette az állat viselkedését, s tudta, hogy a dolog könnyen veszedelmessé válhat. Leányába karolt, sietős léptekkel ment végig a fasoron, abban reménykedve, hogy eltűnnek a támadó szeme elől, mielőtt az még utolérné őket. Ennél nagyobb oktalanságot nem is tehetett volna, mert a menekülés látványa felbátorította a bikát, s teljes erejéből utánuk iramodott. A fenyegető veszély még a főpecsétőrnél bátrabb embert is megrémített volna. Ám az apai gyöngédség - a halállal vetekvő hatalmas szeretet - erőt öntött lelkébe. Tovább támogatta, szinte vonszolta leányát, mígnem Lucyt teljesen megbénította a félelem, és apja mellett a földre roskadt. Amikor már nem tudott többé a menekülésben segíteni, a lord megfordult, gyermeke és a felbőszült állat közé állt. A bika száguldva közeledett, kegyetlen dühét csak fokozta a roham gyorsasága, és már csak néhány szökellésnyire volt tőlük. A főpecsétőr fegyvertelen volt; kora és tekintélye még azt is szükségtelenné tette, hogy a sétához használatos spádét magával vigye, bár az most úgysem segíthetett volna rajta.

Elkerülhetetlennek látszott, hogy apa vagy leánya, vagy éppen mindkettő, a közelgő veszedelem áldozatául essék, amikor egy lövés a közeli sűrűből feltartóztatta a rohanó állatot. A golyó pontosan a koponya és a gerincoszlop közé fúródott. Bármely más helyen éri a találat, nem állította volna meg futását, így azonban rögtön vége lett. Iszonyatosat bődülve megtántorodott, s már nem izmainak ereje, csupán a lendület sodorta előre néhány lábnyit. Aztán összerogyott a riadt főpecsétőr lába előtt, reszkető tagjait fekete halálverejték verte ki, még egy utolsót vonaglott, és kiadta a páráját.

Lucy ájultán hevert a földön, mit sem tudva csodálatos megmeneküléséről. Apját csaknem ugyanúgy elkábította a nem várt fordulat, melynek révén az elkerülhetetlennek látszó, borzalmas halálveszedelemből egyszerre a tökéletes biztonságba került. Rámeredt a még halálában is félelmes bestiára. Néma döbbenete, lelkének zavartsága lehetetlenné tette, hogy tökéletesen megértse a történteket. Annyira homályosan emlékezett csak a drámai gyorsasággal lepergő eseményekre, hogy akár azt is hihette volna, a bikát futás közben villám csapta agyon, ha nem vesz észre a sűrű ágak közt egy embert, aki valami mordályfélét tartott a kezében.

Azonnal felfogta, mi történhetett. Majd Lucyra vetett egy pillantást, s azt is megértette, hogy az elalélt leánynak segítségre van szüksége. Odaszólt a férfinak, akiről azt hitte, hogy egyik erdésze. Ráparancsolt, hogy tüstént álljon Ashton kisasszony rendelkezésére, mert ő segítségért siet. A vadász készségesen közeledett. A főpecsétőr észrevette, hogy idegennel áll szemben, de felindultságában nem tudta alaposabban szemügyre venni. Néhány gyors szóval utasította a nála erősebb és fürgébb mozgású embert, vigye az ifjú hölgyet a közeli forráshoz, maga pedig visszament Alice kunyhójához, hogy további segítséget szerezzen.

A férfi, aki a legjobbkor jött közbelépésével oly nagy hálára kötelezte őket, felemelte Lucyt a földről, karjába vette, és keresztülvitte az erdő tisztásain. Jól ismerte az ösvényeket, tétovázás nélkül, biztosan haladt előre, s csak akkor állt meg, mikor a leányt biztonságba helyezte egy bővizű és kristálytiszta forrás mellett. A forrás fölé valaha gótikus tetőt építettek, amelyet hasonló stílusú díszek ékítettek. A boltozat azonban réges-rég beomlott, a gótikus kút romba dőlt, s a víz egy közönséges földhasadékon át utat tört a napvilágra, a kanyargó patakmeder ott húzódott a forrás körül összevissza heverő szobortöredékek és mohos kövek között.

A hagyomány, amely - legalábbis Skóciában - mindig hajlandó az egyébként is vonzó tájat legendás történettel ékesíteni, e forrás tiszteletét különös oknak tulajdonította. Hajdanában, így szólt a rege, csodaszép fiatal hölgyet pillantott itt meg a környéken vadászgató Ravenswood lord, s a tündér, mint valami második Egeria, rabul ejtette a középkori Numa szívét. Ezután gyakran találkoztak, de mindig csak alkonyatkor. A szépségétől már megigézett férfit most végképp meghódította a nimfa bájos modora, s még inkább találkozásaik rejtelmessége. A hölgy mindig a forrás közelében jelent meg, és ott is tűnt el, ezért szerelmese úgy gondolta, valami titokzatos kapcsolat lehet a kettő között. A titokzatosságát az is növelte, hogy kedvese bizonyos feltételekhez kötötte együttlétüket. Hetenként egyetlenegyszer: pénteken találkoztak, s a leány megmagyarázta Ravenswood lordnak, hogy csak addig maradhat, amíg a közeli erdőben az omladozó remetelak kápolnájában vecsernyére nem kongatnak.

Ravenswood báró azután gyónás közben elbeszélte a remetének e különleges szerelem történetét, Zachary atya pedig szükségszerűen azt következtette ki az elmondottakból, hogy kegyura a sátán hálójában vergődik, és testét-lelkét kárhozatos veszély fenyegeti. Papi ékesszólása egész erejét latba vetette, hogy ráébressze a bárót e veszedelmek nagyságára. A testi szemnek talán gyönyörű najád igazi valóját s jellemét a legiszonyúbb színekkel festette le, sőt nem habozott azt állítani róla, hogy a sötétség birodalmának lakója: gonosz lélek. A szerelmes férfi makacs hitetlenséggel hallgatta az intő szót, és csak akkor egyezett bele, hogy imádottja helyzetét és állapotát próbának vessék alá, amikor már nem tűrhette tovább az anakoréta csökönyösségét. Így fogadta el végül Zachary javaslatát, hogy következő találkozásuk alkalmával a vecsernye harangját a szokottnál egy órával később szólaltassák meg. A remete fenntartotta véleményét, s alátámasztotta azt a Malleus Malificarum-ból, Sprengerustól, Remigiustól és más tudós demonologistáktól vett idézetekkel, melyek szerint a Gonosz, ha ekként rábírják, hogy a megjelölt óránál tovább maradjon, felveszi igazi alakját, s elborzadt szerelmese előtt a pokol ördögeként jelenik meg, majd szeme láttára száll alá a kénköves tüzekbe. Raymond of Ravenswood erősen tartott a kísértettől, de abban bízva, hogy a remete reményei meghiúsulnak, mégis beleegyezett.

A szerelmesek a megjelölt órában találkoztak. Együttlétük ezúttal tovább tartott, mint máskor, mert a pap nem húzta meg szokott időben az esti harangot. A nimfa külsején semmi változás nem látszott, de amikor a hosszúra nyúlt árnyékok rádöbbentették, hogy a vecsernye ideje már elmúlt, kitépte magát szerelmese karjából, kétségbeesett kiáltással örökre búcsút vett tőle, a víz alá bukott, és eltűnt a férfi szeme elől. A felszálló vérvirágos buborékok láttán egyszerre megértette a kétségbeeséstől csaknem eszét vesztő báró, hogy oktalan kíváncsiságával a vonzó és titokzatos lény halálát okozta. A lelkiismeret-furdalás és a lány szépségének emléke gyötörte szüntelen élete hátralévő idejében. Alig egy-két hónap telt el, s halálát lelte a floddeni csatamezőn. Ezt megelőzőleg azonban najádja emlékezetére felékesítette a forrást, a titokzatos szépség lakóhelyét. Vizét a megszentségtelenítéstől és beszennyeződéstől azzal a kis boltíves épülettel óvta, amelynek szétszórt maradványai még mindig ott hevernek a forrás körül. Azt tartották, hogy ettől az időtől kezdve indult hanyatlásnak a Ravenswoodok dicsősége.

Így mesélték a régiek, s az emberek általában el is hitték a legendát. Néhányan ugyan, a műveletlen köznépnél bölcsebb, okosabb személyek, homályosan célozgattak egy gyönyörű parasztlány halálára, aki Raymond kedvese lett volna, mígnem az féltékenységi rohamában megölte, s így keveredett vér a Csukott forrás néven ismert kút vizébe. Mások meg úgy vélték, hogy a mese még régebbről, az ókori pogány mitológiából származik. Abban azonban mind megegyeztek, hogy a hely végzetes a Ravenswood családra, jaj nekik, ha egyetlen kortyot isznak a kút vizéből, vagy csak közelednek is a pereméhez; éppúgy szerencsétlenséget hozott volna ez a Ravenswood ivadékokra, mint a Grahamekre, ha zöld színt hordanak, a Bruce-okra, ha megölnek egy pókot, vagy a St. Claire-ekre, ha hétfőn átmennek az Ord folyón.

Ezen a baljós helyen tért magához Lucy Ashton hosszú, szinte halálos ájulásából. Sápadtan és szépségesen, mint a mesebeli najád, amikor gyilkos fájdalommal búcsút vett kedvesétől, úgy ült ott a kisasszony, a leomlott falnak támaszkodva. Köpenye nedvesen tapadt karcsú teste gyönyörű idomaihoz; látszott, hogy oltalmazója bőkezűen bánt a vízzel, amikor magához térítette.

Ahogy feleszmélt, nyomban felrémlett előtte a szörnyű veszedelem, amely az előbb öntudatától megfosztotta. A következő pillanatban apja jutott eszébe. Körülnézett, de sehol sem látta.

- Apám, apám! - sikoltotta elhaló hangon.

- Sir William biztonságban van - válaszolt egy ismeretlen hang -, teljes biztonságban van, és hamarosan itt lesz.

- Biztos ebben? - kiáltott fel Lucy. - De hisz a bika oly közel volt hozzánk... engedjen... meg kell keresnem az apámat!

Fel akart kelni, de a kiállott izgalom annyira elvette erejét, hogy ha egy lépést próbál tenni, minden bizonnyal visszaroskad a kőre, és össze is töri magát.

Az idegen a közelében állt, s ha meg akarta óvni az újabb szerencsétlenségtől, karjába kellett szorítania a leányt. Ezt azonban olyan vonakodva tette, ami fiatalembernél igazán szokatlan, ha egy szépséges hölgy megmentéséről van szó. Lucy atléta termetű védelmezője, úgy tetszett, túlságosan súlyosnak találta könnyű terhét, s nem érez kísértést, hogy a szükségesnél tovább tartsa átölelve a leányt. Visszatámogatta oda, ahonnan felkelt, s néhány lépést hátrálva buzgón hajtogatta:

- Sir William Ashton tökéletes biztonságban van, és rögtön itt lesz. Ne aggódjék miatta, megmenekült... a sors különleges kegyéből. Ön pedig, úrnőm, nagyon kimerült, s addig ne is gondoljon távozásra, míg az enyémnél alkalmasabb segítséget nem kap.

Lucy ekkor már teljesen visszanyerte öntudatát, és természetes érdeklődéssel nézett az idegenre. A férfi külseje nem szolgált magyarázattal, miért nem akarja felajánlani karját a támogatására szoruló fiatal hölgynek, s a lány sem talált rajta kivetnivalót, ami miatt segítségét vissza kellene utasítania. Lucynak még ebben a válságos pillanatban is átvillant agyán a kérdés: vajon miért mutatkozik oly hűvösnek a férfi, mi okból vonakodik felajánlani szolgálatait... A hosszú, bő, sötétbarna köpenytől részben eltakart fekete vadászöltöny úgy mutatta, viselője nemesember. A homlokába húzott monteró sapka s a fekete toll félig elfödte arcát; sötét, szabályos vonásain, már amennyire látni lehetett, szomorúsággal vegyült fenség honolt. Valami titkos bánat vagy mélabús szenvedély borongó szelleme törölte le róla az ifjúság ragyogó életkedvét, ami pedig különösképpen illett volna arcához. Kétségtelenül rejtélyes jelenség volt, ha csak rátekintett az ember, önkéntelenül is szánalmat és tiszteletet érzett nyomban iránta, vagy legalábbis kétkedő kíváncsiságot.

A benyomás (amelyet szükségszerűen részletezve írtunk le) egy pillanat alatt hatott Lucyra, és amint az idegen szigorú, fekete szemébe nézett, tekintetét máris szemérmes-zavartan, félénken fordította félre. De szólnia kellett valamit, vagy legalábbis ő úgy érezte; elhaló hangon rebegett hát köszönetet csodálatos megmeneküléséért az ismeretlennek, akit, mint mondta, csakis Isten küldhetett oltalmukra.

Úgy látszott, a férfit visszarettenti a hálanyilvánítás, mert kurtán így válaszolt: - Úrnőm - mélyen zengő hangjából Lucy határozott, de nem durva keménységet vélt kihallani -, azoknak védelmére bízlak, akiknek, úgy lehet, te voltál ma az őrzőangyala.

Lucyt megzavarta a homályos beszéd, és egyszerű, őszinte hálával kért bocsánatot, ha szavaiban volt valami, amivel megsértette megmentőjét. - Szerencsétlen szavakkal próbáltam meg köszönetemet kifejezni - szólt -, így történhetett, bár nem tudok visszaemlékezni arra, mit mondtam... Mégis, jó uram, nem várnád meg legalább apámat, a főpecsétőrt, hogy ő is köszönetet mondjon, és megtudakolja nevedet?

- Nem fontos a nevem - válaszolt az idegen. - Apád... szívesebben nevezem Sir William Ashtonnak... éppen elég hamar megtudja, de ez minden bizonnyal nem okoz majd neki örömet.

- Tévesen ítéled meg őt - mondta Lucy komolyan. - Hálás lesz megmentésünkért. Nem ismered apámat, vagy félrevezetsz, amikor azt mondod, hogy biztonságban van, holott, ó jaj, talán áldozatul esett a rettenetes állat dühének.

És ahogy ez a gondolat szívébe nyilallt, felkelt a földről, és a feltételezett szörnyűség színhelye, a fasor felé botorkált. Az idegen egy pillanatig tétovázott, hogy segítsen-e neki, vagy inkább távozzék, de aztán úgy döntött, hogy - már csak emberségből is - megkísérli mind szóval, mind tettel visszatartani.

- Lovagi becsületszavamra, úrnőm, az igazat mondom. Apád teljes biztonságban van. Bajod eshet, ha visszamerészkedsz oda, ahol a bölények legeltek... Ha mégis menni akarsz... - de mert Lucy fejébe vette, hogy apja még mindig veszélyben van, s mindezek ellenére továbbhaladt: - ha mindenáron menni akarsz, fogadd el legalább karomat, noha nem tudom, illendő-e... éppen énnekem... segítségemet felajánlanom.

De Lucy, figyelembe sem véve a közbevetést, azonnal szaván fogta az ifjút. - Ó, ha férfi vagy - mondta -, ha valóban lovag vagy, segíts, hogy megtaláljam apámat. Nem hagyhatsz el, velem kell jönnöd, apám talán haldoklik, míg itt beszélgetünk!

Majd anélkül, hogy odahallgatott volna bármilyen további kifogásra vagy magyarázkodásra, erősen az idegen karjába kapaszkodott. Csak azt tudta, hogy e nélkül a támasz nélkül nem mozdulhatna. Sietett, csaknem maga után húzta a férfit, bár lelke mélyén ott rejtőzött a nyugtalanító érzés, hogy ő volt az, aki valósággal kierőszakolta a támogatást.

Ekkor tűnt fel Sir William Ashton, a vak Alice szolgálója és két favágó kíséretében, akiket munkájukból hívott segítségül. Annyira örült lánya megmenekülésének, hogy fel sem tűnt neki, mily bizalmasan karol Lucy az idegenbe, mintha csak apja karján csüggne.

- Lucy, drága Lucym, jól vagy? Nem esett bajod? - ennyit tudott csak eldadogni, amint örömtől mámorosán magához ölelte leányát.

- Jól vagyok, apám, hála Istennek! És most, hogy téged látlak, még jobban... de ez az úr - mondta kivonva karját karjából, és elhúzódva tőle -, mit is gondolhat rólam? - S pirosra gyúlt nyaka és homloka ékesszólóan beszélt arról, mennyire szégyelli, hogy kérte, sőt kikényszerítette segítségét.

- Ez az úr - mondta Sir William Ashton -, remélem, megbocsátja, hogy terhére voltunk, ha biztosítom, a főpecsétőr végtelenül hálás azért a nagy szolgálatért, amelynél nagyobbat ember nem is tehet: amiért bátorságával és lélekjelenlétével megmentette életünket. Bizonyára megengedi, hogy megkérjük...

- Semmit se kérj te tőlem, uram - mondta az idegen komoly és ellentmondást nem tűrő hangon. - Én Ravenswood vagyok.

Dermedt, kínos csend állott be. Az úrfi köpenyébe burkolózva néhány alig érthető, vonakodóan kiejtett udvarias szót mormolt Lucy felé, majd gőgösen meghajolt, és eltűnt a sűrűben.

- Ravenswood úrfi! - kiáltotta a főpecsétőr, amikor magához tért pillanatnyi döbbenetéből. - Siessetek utána... állítsátok meg... csak egy szót kérek tőle.

A két erdész az idegen után eredt. Hamar előkerültek ismét, és zavartan, ügyetlenül közölték, hogy a nemesúr nem óhajt visszatérni. A főpecsétőr félrehúzta az egyik fickót, és faggatni kezdte, hogy mit is mondott Ravenswood úrfi.

- Csak annyit szólt, hogy nem akar visszajönni - mondta az ember, aki az okos skót óvatosságával nem kívánt kellemetlen üzenet átadója lenni.

- Szólt ő egyebet is - mondta a főpecsétőr -, és én ragaszkodom ahhoz, hogy megtudjam!

- Nos, hát mylord - kezdte az ember, lesunyva fejét -, azt mondta... de nem lesz öröme lordságodnak benne, ha meghallja, bár állíthatom, hogy az úrfi nem gondolt rosszat.

- Ez nem a te gondod, barátom; szó szerint akarom hallani.

- Nos hát - válaszolt az ember -, ezt üzente: "Mondd meg Sir William Ashtonnak, hogy ha legközelebb összeakadunk, félannyira sem fog örülni a találkozásnak, mint az elválásnak."

- Rendben van - mondta a főpecsétőr -, azt hiszem, arra a fogadásra céloz, amelyet sólymainkra kötöttünk; jelentéktelen ügy!

Leányához fordult, aki eddig már annyira magához tért, hogy elindulhatott. A borzalmas jelenethez fűződő lehetőségek elképzelése sokkal tartósabb hatást tett végletesen érzékeny lelkére, mint maga az idegizgalom, amit átélt. Gyötrelmes álmaiban és éber álmodozásában gyakran kísértette egy látomás: a dühös állat, amint borzalmas hörgéssel felé rohant, azután Ravenswood úrfi nemes alakja, amint ott állt közte és a biztos halál közt. Talán minden fiatal nő számára veszélyes, ha emlékeit újraélve, álmait szakadatlanul egy vonzó fiatalember köré fonja, de Lucy helyzetében ez elkerülhetetlen volt. Sohasem látott még olyan romantikus és megragadó külsejű férfit, mint a fiatal Ravenswood, de még ha látott volna száz hasonlót, vagy akár különbet is, senki mást nem köthetett volna szívéhez ilyen erővel az átélt veszély és a menekülés, a hála, csodálat és kíváncsiság. Kíváncsiságot mondok, mert valószínű, hogy Ravenswood úrfi különlegesen tartózkodó, rideg modora és az ezzel éles ellentétben álló arc, előkelő magatartás arra kényszerítette a lányt, hogy újra meg újra rágondoljon. Keveset tudott Ravenswoodról, a két apa közti vitáról, és szelíd kedélyével talán nehezen is fogta volna fel az ebből származó dühös, keserű szenvedélyeket. De azt tudta, hogy a férfi nemes törzs sarja, s bár szegény, ősei előkelőek és gazdagok voltak. Megértette hát, hogy büszke érzékenységében irtózik elfogadni a hálát attól, ki most ősei házának és birtokainak tulajdonosa. Vajon akkor is elmenekül-e hálájuk elől, és visszautasítja baráti közeledésüket, ha apja szavai szelídebbek, kevésbé nyersek lettek volna, s ha kérését meglágyítja az a kecsesség, amelyet a nők olyan jól alkalmaznak, mikor a durvább nem meggondolatlan szenvedélyeit igyekeznek lecsillapítani? Ezt veszélyes volt megkérdeznie magától, veszélyes gondolat, mely veszélyes következményekkel járhat.

Lucy Ashton hamarosan belekeveredett a fiatal és érzékeny lelkekre oly veszedelmes képzelet útvesztőibe. Igaz, idő, távollét, helyváltoztatás, új ismeretség valószínűleg szertefoszlathatta volna csillogó illúzióit, mint ahogy már másokkal is megtörtént, de hát változatlanul egyedül volt, és semmi sem oszlatta el gyönyörteljes ábrándjait. Ezt a magányosságot főképpen Lady Ashton távollétének köszönhette, aki ez idő tájt Edinburgh-ban valami állami cselszövés kibontakozását figyelte, a visszahúzódó természetű főpecsétőr pedig csak politikai vagy társadalmi okokból hívott vendégeket. Így nem volt lovag Lucy körül, aki Ravenswood úrfi vetélytársa lehetett volna, és elhomályosíthatta volna azt az eszményi képet, amelyet a lány festett róla magának.

Álmodozásai közepette Lucy gyakran tett látogatást az öreg, vak Alice-nél. Szerette volna, ha többet hallhat arról, ami jelenleg oly esztelenül uralkodott egész lényén. Alice azonban nem váltotta be reményeit. Készségesen, sok szenvedéllyel beszélt az egész családról, de különös mód tartózkodó és hallgatag lett, ha Ravenswood úrfiról esett szó. Az a kevés, amit mondott róla, egyáltalán nem volt olyan kedvező, mint ahogy Lucy várta volna. Olyasmire célzott, hogy a férfi szigorú és haragtartó jellem, ha sérelem érte, el nem feledte, de hosszan gyűlölködött; és az elejtett célzásokat Lucy most rémülten kapcsolta össze azzal, amit Alice hangsúlyozottan tanácsolt apjának: óvakodjék Ravenswoodtól.

Csakhogy maga az igazságtalanul megvádolt Ravenswood cáfolta meg a gyanút, mikor megmentette az apja és az ő életét. Ha valóban olyan sötét, véres bosszút táplált volna ellenük, ahogy Alice sejtette, semmit sem kellett volna tennie, hogy engedjen gonosz indulatának. Hiszen ha ő nem siet segítségére, ellensége félelmetes és biztos halállal pusztul el. Mivel Ravenswood úrfi nagylelkű magatartását, nemes vonásait nem tudta összeegyeztetni a jellemét sértő feltevésekkel, Lucy azt képzelte, hogy ez csak valami titkos előítélet lehet, vagy a kor szelleméből következő gyanakvás, mely üldözőbe veszi a szerencsétlen sorsúakat. És erre a hitre alapítva reménységét, tovább szőtte varázsos tündérfátylát, mely szép és átlátszó volt, mint az őszi ökörnyál fonadéka, mikor a nap fényében a hajnali harmat gyöngyei csillognak rajta.

Időközben, akárcsak maga Ravenswood úrfi, Sir William Ashton is gyakran tűnődött a különös eseményen, de gondolatai tárgyilagosabbak voltak, mint Lucy képzelgései. Amikor hazatértek, a főpecsétőr először is megtudakolta az orvostól, biztos-e, hogy leányát semmiféle sérülés nem érte. Miután kielégítő választ kapott, újra átnézte azt a memorandumot, amelyet a néhai Ravenswood lord temetési szertartásának megakadályozására kiküldött törvényszolga szavai alapján készített. Szócsavaráshoz és a prókátormesterség kétszínűségéhez szokott elméjének nem került nagy fáradságába, hogy kisebbítse a zavargás jelentőségét, amelyet korábban oly nagy gonddal igyekezett felnagyítani. Azt a javaslatot terjesztette a Titkos Tanács elé, hogy hivataltársai elnézően járjanak el a kevés élettapasztalattal rendelkező, forróvérű, lobbanékony fiatalemberrel szemben. Nem habozott rámutatni arra, hogy a törvényszolga magatartása helytelen, feleslegesen kihívó volt.

Hivatalos jelentése röviden ezt tartalmazta. Még engedékenyebb hangnemben írt azoknak a személyes ismerőseinek, akik előreláthatóan bíráskodni fognak az ügyben. Megvilágította, hogy Skóciában a temetési szertartásokat szentnek tekintik, ezért, ha szigorúan büntetnék az önkényeskedő Ravenswood úrfit, minden oldalról a legkedvezőtlenebb bírálatot kaphatnák, míg az enyhe ítélet jó politika volna, és fokozná népszerűségüket. Végül nagylelkű és emelkedett gondolkodású ember módjára maga kérte, hogy az ügyet minden szigorú megtorlás nélkül intézzék el. Finoman hivatkozott arra a kellemetlen helyzetre, amelyben ő maga volt a fiatal Ravenswooddal szemben, miután a sikeres, hosszú pereskedéssel ezt a nemes családot nagyon elszegényítette. Megvallotta, kellemesen érintené, ha valamilyen módon ellensúlyozhatná azt a hátrányos helyzetet, amelybe igazságos jogai perlésével ő hozta a családot. Mindezekre tekintettel nyomatékosan és személyesen kérte, hogy az ügynek ne legyen további következménye, s kifejtette: szeretné, ha a maga érdemének, közbenjárásának és kedvező jelentésének tudhatná azt be. Különösen figyelemre méltó volt, hogy szokásától eltérően Lady Ashtonnal semmit sem közölt a zavargásról, és bár említette az ijedelmet, amelyen Lucy átment a megvadult bika támadása miatt, nem tájékoztatta részletesen az izgalmas és borzalmas eseményről.

Sir William Ashton politikai barátai és hivataltársai nagyon meglepődtek, amikor a váratlan hangú levelet megkapták. Általános csodálkozás közepette hasonlították össze az üzeneteket. Az egyik mosolygott, a másik felhúzta szemöldökét, a harmadik beleegyezően bólintott, a negyedik pedig azt kérdezte, hogy vajon valóban csak ezeket a leveleket írta-e ebben az ügyben a főpecsétőr.

- Különösnek találom, uraim, hogy az értesítések közül egyik sem tartalmazza az ügy lényegét.

De semmilyen másféle tartalmú titkos levél nem érkezett, bár az ügy jellegét tekintve nagyon is várható lett volna az ilyesfajta üzenet.

- Nos - mondta egy öreg, ősz államférfi, aki harminc éven keresztül meg tudott maradni hivatalában, mert ahogy a szél fújt, mindig úgy állította vitorláját -, én azt hittem, hogy Sir William igazolni fogja a régi skót mondást: "Alig nyúzták meg az öreg kost, máris a bárány bőrét viszik piacra."

- Kívánsága szerint kell cselekednünk - válaszolt a másik -, még ha meglepő is, amit kíván.

- A nyakas ember úgyis a maga feje után megy - szólt az öreg tanácsos.

- Esztendőbe se telik, hogy megbánja még ezt a főpecsétőr - mondta a harmadik. - Ravenswood úrfi olyan legény, aki egykettőre elhúzza majd a nótáját.

- Nos, mit akartok tenni, uraim, ezzel a szegény fickóval? - kérdezte egy jelenlevő nemes márki. - A főpecsétőr megkapta az összes birtokait, neki meg egy lyukas garasa sem maradt.

Amire az öreg Turntippet lord így válaszolt:

Mert ez volt nálunk a szokás a forradalom előtt - Luitur cum persona, qui luere non potest cum crumena. Hej, uraim, de jól is mondja ezt a jogász-latin!

- Nem látok rá okot - szólt közbe ismét a márki -, hogy bármelyik nemes lord tovább erőltesse ezt az ügyet. Intézze csak a főpecsétőr, ahogy neki tetszik.

- Helyes, helyes... adjuk át a főpecsétőrnek, s hogy a szokásnak is eleget tegyünk, még egy személynek... talán az ágyhoz kötött Hirplehooly lordnak... ezzel aztán meg is van a quorum.

- Vegye, kérem, jegyzőkönyvbe, írnok úr. És most, uraim, itt van még a vagyonherdáló fiatal Bucklaw laird bírsága, amiről döntenünk kell... Azt gondolom, ez kincstárnok uramnak jut?

- Na, és az én tarisznyámat megeheti a fene? - kiáltotta Turntippet lord. - Hisz abban kotorásztok! Ezt én csemegéül szántam magamnak két fogás közé!

- Hogy egyik kedves mondásodat használjam, lordom - vágta rá a márki -, olyan vagy, mint a molnár kutyája. Nyalogatod a szád szélét, mikor még ki sem nyitották a tarisznyát... azt az embert még nem bírságoltuk meg.

- No hiszen! Egy tollvonásba kerül az egész - mondta Turntippet lord -, és a jelenlevő urak közül senki sem mondhatja, hogy efféle kérést én valaha is elutasítottam volna. Megtettem én mindent, ami a tanúk kötelessége, tagadtam mindent, amit tagadnom kellett, megesküdtem mindenre, amire esküdnöm kellett. Harminc éve már, hogy lankadatlanul dolgoztam az állam javáért, sem hízelgés, sem gáncs nem tántorított el ettől, és nekem ne járna most valami, hogy tikkadt ajkamat megnedvesíthessem?

- Valóban ésszerűtlen lenne, lordom - válaszolt a márki -, ha bármelyikünk azt gondolná, hogy uraságod szomja egykönnyen csillapítható, vagy hogy úgy akadt meg valami lordságod torkán, hogy azt ne kellene rögvest leöblíteni.

És ezzel le is zárhatjuk az akkori Titkos Tanács működését bemutató jelenetet.