E bajnokok épp csak e talmi mesét |
(HENRY MACKENZIE)
Annak a napnak estéjén, amelyen a főpecsétőr és leánya oly furcsa körülmények között szabadult meg a halálveszedelemből, két idegen ült a Tod's Den nevezetű sötét kis fogadó, vagy inkább kocsma különszobájában.
A csapszék félúton feküdt a ravenswoodi kastély és Wolf's Crag romos vártornya között.
A két férfi közül az egyik negyvenéves lehetett, magas, ösztövér ember, orra horgas, tekintete sötét, átható, ábrázata ravasz, gonoszságra valló. A másik vagy tizenöt évvel fiatalabb, vörös hajú, alacsony, keménykötésű alak. Durva, pirospozsgás arcán nyílt, határozott vidámság, szürke szemében gondtalan, szabad merészség. Előttük boroskancsó (mert akkoriban a fahordóból cinkancsóba eresztették s úgy szolgálták fel az italt) és egy-egy fapohár, illetőleg kupa állt az asztalon. De hangulatuk nyomottnak látszott. Némán, összefont karral, aggódó várakozással néztek egymásra. Egy szó nem sok, annyit se beszéltek.
Végül is a fiatalabb törte meg a csendet. - Mi az ördög tartja fel ilyen sokáig az úrfit? - kiáltotta. - Biztos nem sikerült a vállalkozása! Miért is beszéltél le, mikor vele akartam menni?
- Bosszúálláshoz egy ember is elég - mondta a magasabb és idősebb férfi. - Már azzal is az életünket kockáztatjuk, hogy ennyire belemásztunk ebbe a dologba.
- Mégiscsak nyúlszívű vagy, Craigengelt - válaszolt a fiatalabb -, nemhiába tart annak mindenki!
- De mondani még senki sem merte - viszonozta Craigengelt, kardmarkolatára csapva. - És ha a meggondolatlan embert többre tartanám a bolondnál, akkor... - szünetet tartott, várta a választ.
- Akkor? - kérdezte a másik hidegen. - Nos, miért nem mondod, hogy mit tennél akkor?
Craigengelt egy-két hüvelyknyire kihúzta gyíklesőjét, aztán dühösen visszatolta. - Mert nagyobb tétért folyik most a játék, mint amennyit húsz hozzád hasonló kelekótya megér.
- Na, látod, most az egyszer igazat mondtál - felelt társa. - Mert ha nem kobozták volna el a jószágaimat, nem lenne itt ráadásul ez az utolsó bírság, amire a vén, fecsegő Turntippet tátogatja a száját, s amivel kidobtak házamból, és földönfutóvá tettek, tényleg megveszekedett őrült és félnótás lennék, hogy készpénznek veszem a te szép ígéreteidet. Méghogy tiszti kinevezést szerzel nekem az ír Brigádnál!... Mi közöm nekem az ír Brigádhoz? Egyszerű skót vagyok, mint ahogy apám is az volt előttem; és a nagynéném, Lady Girnington sem élhet örökké.
- Ez igaz, Bucklaw - állapította meg Craigengelt -, de még sokáig élhet. Ami pedig az apádat illeti, hát neki valóban volt pénze, birtoka, mert távoltartotta magát a pénzkölcsönzőktől meg az uzsorásoktól. Mindenkinek megfizette a járandóságát, egyszóval élt, mint hal a vízben.
- És ki tehet róla, hogy én nem? - kérdezte Bucklaw. - Ki más, mint az ördög meg te, meg a hozzád hasonlók? Rávettetek, hogy elpazaroljam szép birtokomat, s most még boldog lehetek, ha bujdosásomban valahol menedéket találok vagy élhetek, mint te, egyik napról a másikra. Mert ez lesz a sorsom: egyszer a Saint Germains-nek kémkedni, máskor a felföldi felkelést jelenteni, a reggelimet és a papramorgómat azzal szerezni meg, hogy öreg jakobita hölgyeket szédítek régi parókából vágott fürtökkel, mintha az a Chevalier haja lenne... Aztán meg tarthatom a hátam, ha a barátom csetepatéba talál keveredni, mert én szépen a fűbe haraphatok, de Isten ments, hogy egy ilyen fontos politikai ügynök odavesszen. Mindezt meg kell tennem a kenyérért, még ha nagy kegyesen kapitánynak titulálnak is!
- Azt hiszed, hogy most pompás szónoklatot vágtál ki? - kérdezte Craigengelt. - Elsütöttél a rovásomra egy csomó szellemességet. Azt hiszed talán, jobb, ha éhezem vagy felakasztanak, mint ez az élet, amelyre csak azért fanyalodom, mert a királynak jelenleg nincs módja rá, hogy híveit méltóképp jutalmazza?
- Éhezni becsületesebb, Craigengelt. Amellett a végén úgyis felakasztanak. De, hogy ezzel a szerencsétlen Ravenswooddal mit akarsz, ezt végképp nem értem. Neki sincs több pénze, mint nekem. Birtokát elzálogosította, megterhelte, jövedelme még a kamatokra sem elég; mit remélsz hát tőle?
- Légy csak nyugodt, Bucklaw, tudom én, hogy mi ebben az üzlet - válaszolta Craigengelt. - Nemcsak neve miatt fogadják majd szívesen Saint Germains-ben és Versailles-ban, nemcsak apja 1689-ben tett szolgálataiért, hanem, s ezt is vedd figyelembe, kérlek, azért is, mert Ravenswood úrfi egészen másfajta fiatalember, mint te; tehetséges, tapasztalt, bátor és ügyes. Jófejű, merész fiatalembert ismernek meg benne külföldön, aki egyébhez is ért, mint a paripához vagy a vadászsólyomhoz. Az utóbbi időben elvesztettem a hitelemet, mert többször szállítottam olyan fickót, aki másra se volt jó, csak a szarvasvadászatra meg sólymok idomítására. Az úrfi viszont jól nevelt, eszes, és az ítélőképessége éles.
- De ahhoz mégse elég okos, hogy elkerülje egy emberrabló csapdáját, mi, Craigengelt? - vágott vissza a fiatalember. - Jól tudod, hogy úgysem fogsz verekedni, jobb, ha nem kapkodsz hát a kardodhoz. Inkább arról beszélj, hogyan nyerted meg az úrfi bizalmát?
- Bosszúvágyát élesztgettem, Bucklaw - válaszolta Craigengelt. - Ő sohasem bízott bennem, de én megvártam, amíg az igazságtalanságok és sértések vörösre izzítják, s akkor kezdtem ütni a vasat. Azt mondta, s talán azt is hiszi, csak a követeléseit akarja közölni Sir William Ashtonnal, de ha az a vén prókátor visszautasítja, én mondom neked, megöli. Az a tűz ég a szemében, amely sohasem csal, ha ki akarod valakinek a szándékát tudni. Mindenesetre annyira erőszakos lesz, hogy ezt biztosan a titkos tanácsos elleni testi sértés kísérletének fogják tekinteni, és így teljes lesz a szakítás közte és a kormányzat közt. Skócia földje égni fog a talpa alatt, Franciaország megnyeri őt, s mi szépen elvitorlázunk a francia briggen, a L'Espoire-on, amely ott vár már ránk Eyemouth előtt.
- Ez tökéletesen megfelel nekem - mondta Bucklaw. - Elegem van Skóciából, és ha az úrfival szívesebben látnak Franciaországban, Isten neki, vigyük magunkkal. Ha jól sejtem, a mi érdemeink nem túl sokat hoznának a konyhára. Remélem, golyót röpít a pecsétőrbe, mielőtt csatlakozik hozzánk. Minden évben le kellene lőni néhányat ezek közül a mihaszna államférfiak közül, akkor a többi is alább adná.
- Szentigaz - válaszolta Craigengelt -, és erről eszembe jut, hogy ideje volna a lovaink után néznem. Nem tudom, ellátták-e őket rendesen. Gondoskodom róla, hogy készen álljanak, mert ha az, amit gyanítunk, bekövetkezik, ugyancsak szednünk kell majd a lábunkat. - Csaknem az ajtónál volt már, amikor visszafordult, s komoly pillantással így szólt Bucklaw-hoz: - Bármi történjék is, te igazolhatod, az úrfinak én semmit nem mondtam, ami őt arra biztatta volna, hogy erőszakos cselekedetet kövessen el.
- Nem, nem, szó sincs bűnrészességről - válaszolt Bucklaw -, nagyon jól ismered te, milyen veszélyt rejt ez a két szó: "felbujtó", "bűntárs". - Aztán mintegy magának recitálta:
Néma a számlap, ám a mutató
Fordult konokul a gyilkos ütésre.
- Mi az, amit magadban mormolsz? - kérdezte Craigengelt, némi aggodalommal visszafordulva.
- Semmi... csak két verssorocska, amit a színházban hallottam - felelt társa.
- Bucklaw - mondta Craigengelt -, néha arra gondolok, hogy jó színész lettél volna; csupa játék és komédiázás tenálad minden.
- Gyakran gondoltam így magam is - mondta Bucklaw. - Mindenesetre biztonságosabb volna, mint veled játszani a "Végzetes Összeesküvés"-ben... De távozz, játszd a saját szerepedet, és nézz a lovak után, hiszen valójában lovász is vagy... - "Színész... komédiás! - ismételte magában. - Ezért megérdemelt volna Craigengelt egy döfést, ha nem lenne ilyen átkozottul gyáva fickó. Pedig, ha jól meggondolom, még kedvelném is ezt a foglalkozást. Várjunk csak, lássuk, felléphetnék-e az Alexander-ben":
Jövök, síromból is, szerelmemért,
Hogy villám-röptű kardotok se sért,
És meg nem áll előttem senki sem,
Szerelem űz s vezérel győztesen.
Amint Bucklaw kardjára csapva éppen mennydörgő hangon szavalta szegény Lee versét, Craigengelt rémült arccal tért vissza.
- Tönkre vagyunk téve, Bucklaw! Az úrfi vezetéklova az istállóban átesett a kötőfékjén és lesántult. Hátaslova kidöglik az egész napi nyargalózás után, pedig ha nincs pihent lova, most aztán benne marad a pácban.
- Akkor hát ezúttal nem fogunk villámgyorsan elkotródni - mondta Bucklaw szárazon. - De várj csak, te odaadhatod neki a magadét.
- Micsoda? És aztán engem fogjanak el? Köszönöm a javaslatot! - mondta Craigengelt.
- Miért? - kérdezte Bucklaw. - Ha a főpecsétőrt szerencsétlenség érte, amit én egyébként nem hiszek, mert az úrfi nem olyan legény, aki ledurrant egy öreg és fegyvertelen embert, szóval ha lenne is valami csetepaté a kastélyban, neked akkor sincs mitől félned, hiszen semmi részed benne.
- Igaz, igaz - felelte a másik zavartan -, de gondolj Saint Germains-i küldetésemre!
- Amelyről nagyon sokan azt gondolják, hogy csupán tőled magadtól származik, nemes kapitány... Nos, ha te nem engeded át a lovadat, hát a fenébe is!... megkapja az enyémet.
- A tiedet? - kérdezte Craigengelt.
- Bizony, az enyémet - ismételte Bucklaw. - Soha ne mondják rólam, hogy úgy támogattam egy úriembert kis becsületügyében, hogy se neki, se rajta nem segítettem.
- Odaadod a lovadat? És meggondoltad, hogy mit veszíthetsz ezzel?
- Veszteség! Ugyan, Grey Gilbert húsz Jakab-aranyomba került, ez igaz: de hát az ő gebéje is ér valamit, ez a Black Moor meg kétszer annyit is ér, ha talpra áll, és én értek hozzá, hogyan kell meggyógyítani. Végy egy kövér kutyakölyköt, nyúzd meg, belezd ki, töltsd meg fekete és szürke csigákkal, süsd egy darabig, öntözd illatos olajjal, kend meg sáfránnyal, fahéjjal, mézzel, aztán a levében forgass meg egy...
- Igen, igen, Bucklaw, de közben, mielőtt még a rándulást megkuruzsolhatnád, sőt, mielőtt még megsüthetnéd azt a kölyökkutyát, téged már el is fogtak, fel is akasztottak. Hidd el, kemény vadászat lesz itt Ravenswood után. Jobb szeretném, ha találkozónk helye közelebb lenne a parthoz.
- Akkor, hitemre - mondta Bucklaw -, az lenne a legjobb, ha most rögtön elmennék, és itthagynám neki a lovamat. Várj, várj, ő jön. Lódobogást hallok.
- Te csak egy lovat hallasz? - kérdezte Craigengelt. - Attól félek, üldözik az úrfit; én háromnak vagy négynek, a dübörgését hallom. Biztos, hogy ez több, mint egy ló.
- Ugyan, ugyan, a cseléd facipője kopog. Hitemre, kapitány, le kell mondanod a kapitányságról, és a titkos szolgálatról is, hisz olyan ijedős vagy, mint a nyúl. De itt jön az úrfi egy szál magában, és ahogy nézem, sötét az ábrázata, akár a novemberi éjszaka.
Ravenswood úrfi ott állt az ajtóban: köpenygallérja föltűrve, karjai összefonva, tekintete komor és csüggedt. Belépett, ledobta a köpenyét, egy székbe vetette magát, és mély tűnődésbe merült.
- Mi történt? Mit tettél? - kérdezték gyorsan és egyszerre Craigengelt meg Bucklaw.
- Semmit - hangzott a kurta, mogorva válasz.
- Semmit? De hisz azzal mentél el, hogy leszámolsz a vén csirkefogóval mindazért a sok galádságért, amellyel vérig sértett téged, minket és az egész országot! Találkoztál vele?
- Találkoztam - felelte Ravenswood úrfi.
- Találkoztál vele, és eljöttél anélkül, hogy leróttad volna a már rég esedékes tartozást? - kiáltotta Bucklaw. - Ezt nem hittem volna Ravenswood úrfiról.
- Bánom is én, hogy mit hittél, mit nem! - felelte Ravenswood. - Nem tartozom én neked, uram, számadással.
- Türelem, Bucklaw! - mondta Craigengelt, félbeszakítva társát, aki dühös választ készült adni. - Az úrfit valamilyen ismeretlen körülmény megakadályozta tervében... persze, neki is meg kell bocsátania olyan barátoknak, mint te meg én, akik vele tartunk ebben az ügyben, ha aggódó kíváncsisággal fogadjuk.
- Miféle barátok, Craigengelt kapitány? - vetette oda gőgösen Ravenswood. - Tudtommal nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, mely feljogosítana, hogy ezt a kifejezést használd. Úgy vélem, barátságunk mindössze abban áll, hogy megegyeztünk: együtt hagyjuk el Skóciát, miután meglátogattam őseim idegenné lett lakhelyét, és néhány kérdést intéztem a jelenlegi birtokoshoz, akit tulajdonosnak semmiképp sem akarok nevezni.
- Nagyon igaz, úrfi - válaszolta Bucklaw. - És mivel sejtettük, hogy olyasmit szándékozol tenni, ami könnyen a fejedbe kerülhet, Craigie meg én udvariasan belementünk abba, hogy várunk rád, bár ezzel mi is kockára tettük a magunkét. Ami Craigengeltet illeti, neki ez bizonyára nem jelent túl sokat, hiszen már születése órájában a homlokára volt írva az akasztófa, de én megmondhatom neked, éppen nem óhajtanám családom nevét gyalázatba keverni, s ráadásul mások miatt.
- Urak - mondta Ravenswood úrfi -, sajnálom, ha bármilyen kellemetlenséget okoztam nektek, de fenn kell tartanom azt a jogomat, hogy a magam dolgában, senkinek nem adva számot, magam bíráljam el, mit tartok leghelyesebbnek. Megváltoztattam terveimet, és nem hagyom el most az országot.
- Nem hagyod el az országot, úrfi! - kiáltotta Craigengelt. - Nem jössz velünk, miután már mindenféle kellemetlenségem és kiadásom volt miattad... kockáztattam, hogy felfedeznek, kifizettem a fuvart és a hajó várakozási díját!
- Uram - válaszolta Ravenswood úrfi -, amikor hamarjában rászántam magam, hogy elhagyom az országot, éltem ugyan azzal a lekötelező ajánlatoddal, hogy az utazáshoz mindent megszerzel, de nem emlékszem, hogy köteleztem is volna magamat arra, elmegyek akkor is, ha okom lesz szándékom megváltoztatására. A miattam való gondjaidért sajnálatomat és köszönetemet fejezem ki; kiadásaidért pedig - fűzte hozzá zsebébe nyúlva - kézzelfoghatóbban is kárpótolhatlak. Fogalmam sincs róla, Craigengelt kapitány, mennyit tehet ki az útiköltség és a várakozási díj, de vedd az erszényemet, és kárpótold magadat lelkiismereted szerint. - Ezzel odanyújtott egy aranyaktól csorduló erszényt a soi-disant kapitánynak.
De itt Bucklaw közbelépett: - Craigengelt, úgy látom, új zsákmány után nyújtod ki kezed - mondta -, de én esküszöm az élő Istenre, ha meg akarod fogni, tőből levágom mind a kettőt. Mivel az úrfi megváltoztatta szándékát, azt hiszem, nem kell tovább itt maradnunk, de először is engedelmet kérek, hogy megmondjam neki...
- Mondj neki, amit akarsz - szólt Craigengelt -, de előbb te engedd meg, hogy közöljem vele, milyen kellemetlenségeknek teszi ki magát, ha megválik társaságunktól, hogy emlékeztessem az itt maradását ugyancsak megnehezítő körülményekre, és arra, hogy milyen előnytelen lenne számára Versailles-ban és Saint Germains-ben hasznos kapcsolatok nélkül bemutatkoznia.
- És ráadásul - mondta Bucklaw -, ha eljátszaná egy bátor és becsületes ember barátságát.
- Urak - mondta Ravenswood -, engedjétek meg, hogy újra biztosítsalak titeket: a mi ideiglenes kapcsolatunknak nagyobb jelentőséget szíveskedtek tulajdonítani, mint ahogy én valaha is gondoltam. Ha egyszer külföldi udvarhoz menekülök, nem lesz szükségem arra, hogy egy cselszövő kalandor mutasson be, sem arra, hogy egy szeleburdi szájhős barátságát keressem. - E szavak után választ sem várva elhagyta a szobát, újra lóra szállt, és hallatszott, amint kivágtat a kapun.
- Mortbleu! - kiáltott Craigengelt kapitány. - Oda a regrutám!
- De oda ám, kapitány - mondta Bucklaw. - Elúszott
a lazac, horgostul, mindenestül. De én utánamegyek, mert több sértést nyeltem, mint amit meg tudok emészteni.
Craigengelt felajánlotta, hogy elkíséri, de Bucklaw így szólt:
- Húzódj te csak a kemencesutba, míg visszajövök; az való teneked, meg egy juhászbunda, hogy szundíthass egyet:
A vénasszony mit tudja, míg a tűznél üldögél,
Odakint árkon-bokron át mily hidegen fú a szél.
S ekképp dudorászva kiballagott a szobából.
Nos, Billy Bewick, szedd össze magad, |
(RÉGI BALLADA)
Ravenswood úrfi már rég a poroszkáló paripa nyergében ült, amikor észrevette a balesetet, amely vezetéklovát érte. Hogy az állaton könnyítsen, nagyon lassan haladt Tod's Dentől Wolf's Crag öreg tornya felé. Háta mögött hirtelen vágtató ló dobogását hallotta, s visszatekintve észrevette, hogy a fiatal Bucklaw nyargal a nyomában. Az ifjú ember indulás előtt elidőzött még egy kicsinykét a fogadóban, mert nem állhatott ellent a kísértésnek, hogy a gazdát sánta lova ápolására valami recepttel lássa el. E pár percnyi késedelmet azután kemény vágtával hozta be, és most, a hatalmas mocsáron át vezető út elején, utolérte az úrfit.
- Megállj, uram! - kiáltotta Bucklaw. - Én nem vagyok politikai ügynök, afféle Craigengelt kapitány, akinek élete túl drága ahhoz, hogy becsülete védelmében kockára tegye. Én Frank Hayston of Bucklaw vagyok, és senki ember fia nem sérthet meg szóval, tettel, jellel vagy pillantással anélkül, hogy ne kellene érte elégtételt adnia.
- Ez mind nagyon szép, haystoni Bucklaw uram - válaszolta amaz a lehető legnyugodtabb és legközönyösebb hangon -, de nekem nincs vitám teveled, és nem is óhajtom, hogy legyen. Hazafelé vivő utunk, csakúgy mint életünk útja, más-más irányba tart: nincs hát okunk, hogy egymásba botoljunk.
- Nincs? - kérdezte Bucklaw indulatosan. - Istenemre! Én pedig azt állítom, hogy igenis van! Te minket cselszövő kalandoroknak neveztél!
- Emlékezz csak rá, Hayston barátom, ezzel a jelzővel csupán társadat illettem, és te is tudhatod, nem igaztalanul.
- Hát aztán! Most az én társam, és igaz vagy nem igaz, senki sem sértegetheti, amíg énvelem van.
- Akkor hát, Hayston úr - válaszolta Ravenswood ugyanolyan higgadtan, mint előbb -, jobban meg kell válogatnod a társaságodat, vagy máskülönben, ha mindenáron a bajnokuk akarsz lenni, sok dolgod lesz még a jövőben. Menj haza, uram, és reggelre aludd ki szépen a mérgedet!
- Nem úgy, úrfi! Félreismerted az emberedet! Gőgös arckifejezéssel és bölcs mondásokkal nem úszód meg. Amellett szájhősnek is neveztél. Mielőtt elválnánk, ezt még vissza kell vonnod!
- Hitemre, azt már nem! Hacsak mostani viselkedésednél jobb érvvel nem győzöl meg az ellenkezőjéről.
- Akkor, úrfi - mondta Bucklaw -, sajnálom ugyan, hogy ezt egy magadfajta embernek kell mondanom, de ha nem akarod megmagyarázni vagy visszavonni udvariatlan szavaidat, s helytállni sem akarsz értük, kemény szót és kemény ütleget kell most itt elviselned.
- Nem lesz rá szükség - felelte Ravenswood. - Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy elkerüljem a párbajt, de ha komoly a szándékod, ez a hely itt éppúgy megfelel, mint akármi más.
- Szállj le a lóról, és húzd ki kardodat - mondta Bucklaw, példát mutatva. - Mindig azt gondoltam és mondtam, hogy derék ember vagy, szomorú lennék hát, ha eztán másként kellene nyilatkoznom.
- Nem lesz okod, uram - felelte Ravenswood. Lecsúszott a nyeregből, és védekező állást foglalt el. Kardjaik összecsaptak. Bucklaw nagy hévvel kezdte a viaskodást, hiszen megszokta az efféle lovagias ügyeket, s a kardhoz kiváltképp értett. Ezúttal azonban nem sok hasznát vette ügyességének; nem sikerült előnyt szereznie, mert a hideg megvetés, amellyel Ravenswood úrfi sokáig megtagadta, s csak a végén adta meg az elégtételt, teljesen kimerítette türelmét, és most meggondolatlan mohósággal támadott. Az úrfi ugyanolyan hozzáértéssel vívott, de sokkal higgadtabban, mint ellenfele; jobbára csak védekezésre szorítkozott, még azt az előnyt sem használta ki, amelyhez a másik hevessége juttatta. Bucklaw végül kétségbeesett kitöréssel megpróbált véget vetni az ügynek, de megcsúszott és elterült azon a kis füves tisztáson, ahol harcoltak. - Tartsd meg az életedet, uram - mondta Ravenswood úrfi -, és jobbítsd meg, ha tudod.
- Attól félek, így is, úgy is csak összetákolt mű lenne belőle - felelt Bucklaw. Lassan feltápászkodott, felvette kardját. Előbbi harciasságát látva, nem várta volna az ember, hogy veresége ilyen kevéssé izgassa. - Köszönöm neked az életemet, úrfi - folytatta. - Itt a kezem, semmi harag nincs bennem irántad azért, mert jobban és több szerencsével vívtál, mint én.
Az úrfi egy percig merően nézte, aztán ő is kezet nyújtott.
- Bucklaw - mondta -, bátor fickó vagy, és én igazságtalan voltam hozzád. Szívemből kérlek, bocsásd meg sértő szavaimat. Meggondolás nélkül, hirtelen beszéltem, és meg vagyok róla győződve, hogy nagyot tévedtem.
- Igazán azt hiszed, úrfi? - kérdezte Bucklaw, s arcán ismét felvillant a merész, könnyelmű gondtalanság. - Ez több, mint amit vártam tőled. Mert azt mondják, úrfi, hogy nem szívesen változtatod meg véleményeidet és szavaidat.
- Nem is, ha egyszer jól meggondoltam őket - felelt az úrfi.
- Akkor bölcsebb vagy nálam, mert én előbb adok elégtételt a barátomnak, s csak azután magyarázatot. Ha egyikünk elesik, rendeztük a számlát, ha meg nem, hát az ember sohasem áll rá olyan könnyen a békülésre, mint verekedés után. - Miért bömböl ez a kölyök? - kérdezte félbeszakítva beszédét. - Istenemre, szeretném, ha előbb jött volna! Mindegy no, ezt az ügyet úgyis el kell intéznünk, és ez a módja talán éppolyan jó, mint bármi más.
Közben oda is ért a fiú. Teljes erővel verte szamarát, hogy minél nagyobb sietségre ösztökélje, s miként Osszián egyik hőse, messze előreküldte a hangját: - Urak, urak, meneküljetek! Az asszonyság üzeni, hogy Craigengelt kapitányt nyakon csípték, s most Bucklaw-t keresik... vágtassatok, ahogy csak lovatoktól telik!
- Hitemre, igazat szólsz, fiam - mondta Bucklaw. - Itt egy ezüst hatpennys a híredért. Kétszer annyit adnék annak, aki azt is megmondaná, hogy merre nyargaljak el.
- Megmondom én, Bucklaw - szólt Ravenswood. - Jöjj velem haza Wolf's Cragbe. Az öreg toronyban úgy elrejtőzhetsz, hogy ezren se találnak meg.
- Csakhogy téged is bajba sodornálak vele, úrfi. Minek rántsalak be a jakobita pácba, ha ugyan máris nem ülsz benne nyakig?!
- Dehogyis! Nincs mitől félned.
- Akkor boldogan veled tartok, mert őszintén megvallva, nem ismerem a helyet, ahová Craigengeltnek kellett volna minket vezetnie. És abban is biztos vagyok, ha lefogták, mindent elmond rólam, a teljes igazságot. Rólad meg ezer hazugságot is, csakhogy kivághassa magát valamiképpen.
Lóra ültek hát, és hamar elnyargaltak. Vad, mocsaras vidékeken vágtattak keresztül, messze elkerülve a járt utat. A vadászatokról jól ismerték ezeket az elhagyatott ösvényeket, az idegen poroszló azonban, ha nyomukba ered, könnyen eltévedhetett volna. Egy darabig hallgatagon lovagoltak. Siettek, amennyire csak a vezetékló állapota engedte. Ahogy lassanként sűrűbb lett az éj körülöttük, csökkentették az iramot, mert keresgélniük kellett az utat, meg különben is azt remélték, hogy üldözőiket jócskán elhagyták már.
- Most, hogy kissé lazábbra fogtuk a kantárt - törte meg a csendet Bucklaw -, szeretnék valamit kérdezni, úrfi.
- Csak bátran - mondta Ravenswood -, de engedd meg, hogy csak akkor válaszoljak, ha jónak látom.
- Nos, csak azt szeretném tudni - kezdte iménti ellenfele -, mi a fekete fene indított arra téged, aki olyan tündöklő hírnévnek örvendesz, hogy összeállj azzal a csirkefogó Craigengelttel s Bucklaw-val, akit általában semmirekellőnek tartanak?
- Egyszerűen csak erőt vett rajtam az elkeseredés, s ezért elkeseredett társakat kerestem.
- Akkor meg miért szakítottál velünk ilyen hirtelen? - folytatta Bucklaw a kérdezősködést.
- Mert megváltoztattam szándékomat - felelt az úrfi -, és letettem tervemről, legalábbis egyelőre. Én őszintén, tisztességgel válaszoltam, most hát te mondd meg, miért társultál Craigengelttel, aki becsület és származás dolgában egyaránt mélyen alattad áll?
- Egyszerűen csak azért - szólt Bucklaw -, mert bolond vagyok, és elkártyáztam a birtokomat. A nagynéném, Lady Girnington meg, úgy látszik, az örökéletre váltott bérletet, s így én csak a főhatalom megváltozásától remélhetek bármit is. Craigie kártyapartnerem volt. Látta helyzetemet, s minthogy az ördög nem alszik, mindenfélét összehazudott versailles-i küldetéséről, Saint Germains-i összeköttetéseiről, és megígérte, hogy Párizsban kineveztet kapitánynak. És én eléggé ostoba voltam ahhoz, hogy szekeremet az övéhez kössem. Biztos, hogy azóta már egy tucat csinos kis történetet mesélt el rólam a hatóságoknak. Idáig juttattak hát az asszonyok, a kakasviadalok, a lovak, a kutyák, az ital és a kocka.
- Bizony, Bucklaw - mondta az úrfi -, kebleden melengetted a kígyót, amely most megmart.
- Való igaz, úrfi - válaszolta társa. - De ne haragudj, te is táplálsz a kebledben egy hatalmas, falánk kígyót, s az éppúgy felfal téged, mint ahogy engem is elpusztítottak az enyémek, tetőtől talpig.
- Nem haragszom az őszinteségedért - mondta Ravenswood úrfi -, hiszen én magam adtam rá példát. De ne beszéljünk tovább metaforákban: mi az én állítólag dédelgetett, szörnyű szenvedélyem?
- A bosszú, jó uram, a bosszú. Meglehet, ez a bűn éppúgy illik az úriemberhez, mint a bor, a tivornyázás, et cetera, de éppoly keresztényietlen, és ráadásul véresebb s főként veszélyesebb, mint amazok. Inkább törjük be a palánkot, s lessük meg a parkban a szép kisasszonyt vagy az őzsutát, mint hogy egy vénemberre fegyvert fogjunk.
- Visszautasítom ezt a feltevést! - mondta Ravenswood úrfi. - Lelkemre, nem terveztem ilyesmit. Csak meg akartam szégyeníteni a tirannust, mielőtt elhagyom szülőföldemet. Szemére akartam vetni zsarnokoskodását. Úgy mondtam volna el sérelmeimet, hogy azok a lelke mélyéig megrázzák.
- Igen - válaszolta Bucklaw -, és akkor nyakon csípett volna, és segítségért kiáltott volna, s közben te, gondolom, kiráztad volna belőle a lelket. Már csak őszinte tekinteted és modorod is halálra rémítette volna a vénembert!
- De gondolj csak kihívó viselkedésére! - válaszolta Ravenswood. - Vedd számba mindama romlást és halált, amelyet szívtelen kegyetlenséggel előkészített és lehetővé tett... tönkrejuttatott egy ősi családot, meggyilkolt egy szerető apát! Haj, a régi szép skót időben semmire se nézték az ilyen embert, nem kellett volna barátnak, de még lovagias ellenfélnek sem.
- Hát, úrfi, örülök, ha látom, hogy a gonosz éppen olyan fortélyosan alkudozik másokkal is, mint velem. Valahányszor csak őrültséget akarok elkövetni, mindig meggyőz arról, hogy ez a világon a legszükségesebb, a leglovagiasabb, úriemberhez legméltóbb dolog, és rendszerint már nyeregkápáig belemerültem a mocsárba, mire észreveszem, hogy dágványos a talaj. Te meg, úrfi, pusztán az apád emléke iránti tiszteletből, gyilk... embert ölhettél volna!
- Bölcsebben beszélsz, Bucklaw - válaszolta az úrfi -, mint ahogy a viselkedésedből gondolhattam volna. Nagyon igaz, hogy vétkeink tündéralakot öltve csábítanak bennünket. Olyanok, mint a babonás hit démonai, akik emberekkel szerelmeskednek, s förtelmességük csak akkor derül ki, mikor karunkba szorítjuk őket.
- De mégis megszabadulhatunk tőlük... - mondta Bucklaw - és ez az, amit én egyszer meg is teszek... majd, ha az öreg Lady Girnington jobblétre szenderül.
- Hallottad, mit mondott az anglikán lelkész? - kérdezte Ravenswood. - A pokol útja jó szándékkal van kikövezve... Vagyis: az ember elszánja magát a jóra, aztán marad minden a régiben.
- Igaz - válaszolt Bucklaw -, de én most elkezdem. Elhatároztam, hogy ezentúl nem iszom több bort, mint legfeljebb egy negyed gallont... persze, ha a vörös borod különlegesen finom, most az egyszer még kivételt teszek.
- Kevés kísértésnek kell ellenállnod Wolf's Cragben - mondotta az úrfi. - Nem tudom, ígérhetek-e többet, mint fedelem védelmét. Legutóbb minden csepp borunk s minden falat ennivalónk elfogyott.
- Remélem, hasonló alkalomból még sokáig nem lesz szükséged ételre-italra. De nem lett volna szabad az utolsó palackot is kiinnotok. Ez szerencsétlenséget jelent.
- Azt hiszem, minden szerencsétlenséget jelent, ami velem kapcsolatos - szólt Ravenswood. - De az ott Wolf's Crag, s bármi legyen is benne, rendelkezésedre áll.
A tenger zúgása már régóta jelezte, hogy közelednek a sziklákhoz, melyek ormán a vár alapítója igazi sasfészket épített. A suhanó felhőkkel bújócskázó, sápadt hold most előragyogott, és megvilágította a Német-tenger fölött kiszögellő sziklára épült, magányos, rideg tornyot. A szikla három fala meredek volt. A negyediket, a szárazföld felé eső oldalt eredetileg mesterséges árok és felvonóhíd védte, de ez utóbbi már leszakadt, a sáncárkot pedig feltöltötték. Így hát könnyűszerrel be lehetett jutni az omladozó istállókkal és fészerekkel kétoldalról körülvett, szűk udvarba. Sok vihart látott, alacsony fal védte a vártornyot a szárazföld felől. A négyszöget maga a szürke kőből épült torony zárta be. Magasan, ösztövéren csillogott a holdfényben, mint valami óriási, lepedőbe burkolt szellem. Vadabb, vigasztalanabb lakóhelyet elképzelni sem lehetett volna. A szem elé táruló táj látványa és a mélyben a sziklás partot ostromló hullámok nyomasztóan gyászos hangja a rettegéssel vegyes, változatlan és egyhangú mélabút jelképezte.
Noha még nem volt öreg éjszaka, az elhagyatott hajlék körül semmi jele sem mutatkozott az életnek, kivéve egyetlenegy halvány fénysugarat, amely az épület falán szokatlanul magasnak és távolinak tűnő keskeny ablakban pislákolt.
- Ott van - mondta az úrfi - a Ravenswood család egyetlen megmaradt szolgája, és szerencse, hogy ő legalább itt maradt, mert nélküle kevés reményünk lenne, hogy fényt vagy tüzet találjunk. Jöjj utánam, de óvatosan! Az út szűk, és egyszerre csak egy ló fér el rajta.
Valóban, az ösvény egy szorosfélén át vezetett a félsziget végén fekvő toronyhoz, amelyet a kényelemmel nem sokat törődve, csupán az erőre és biztonságra gondolva építettek hajdanán. A skót főnemeseket az idő tájt lakhelyük megválasztásában és stílusában kizárólag ez a szempont vezette.
A vad birtok tulajdonosától javasolt óvatos megközelítési módot alkalmazva, bántatlanul léptek be az udvarba. De bár Ravenswood hangosan dörömbölt az alacsony, boltíves bejáraton, és ismételten kiáltott Calebnek, hogy nyissa ki a kaput, és engedje be őket, választ csak nagy sokára kaptak.
- Alighanem meghalt az öreg - jegyezte meg Ravenswood -, vagy valami nyavalya van rajta. Hiszen olyan zajt csaptam, hogy még a hétalvó is felébredt volna.
Végre félénken és habozva egy hang szólalt meg. - Úrfi... Ravenswood úrfi, kegyelmed az?
- Én hát, Caleb, nyisd ki gyorsan az ajtót.
- De igazán kegyelmed az? Hús-vér valóságban? Mert inkább ötven ördöggel néznék szembe, mint uram szellemével vagy kísértetével... azért hát azt mondom, eridj innen, ártó lélek, ha százszor uram vagy is... hacsak nem kegyelmed jött meg, kisgazdám, testi mivoltában, kezestül-lábastul.
- Én vagyok hát, te vén bolond - felelte Ravenswood. - Testi mivoltomban, elevenen, azazhogy inkább félholtra fagyva.
A felső ablakból ekkor eltűnt a fény, majd ismét előcsillant imitt-amott a lőréseken át, elárulva, hogy aki hozza, végre elszánta magát, és nagy lassan elindult lefelé. A csigalépcső az öreg vártorony szögletein díszelgő fiatornyok egyikében volt. A leereszkedés lassúsága Ravenswoodot ingerült kiáltásokra ösztönözte, türelmetlenebb és mozgékonyabb társát pedig egyenesen átkozódásra. Mielőtt kinyitotta volna az ajtót, Caleb megint csak megállt, és többször megkérdezte, hogy valóságos emberek kérnek-e bebocsátást ebben az éji órában.
- Csak lennél a kezem ügyében, te vén bolond - kiáltotta Bucklaw -, alaposan bebizonyítanám testi mivoltomat!
- Nyisd ki a kaput, Caleb - mondta ura csendesebb hangon. Tekintettel volt régi hűséges udvarnagya aggságára, meg azt is tudta, hogy míg kettőjük között van a kemény, vaspántos tölgyfa kapu, úgyis csak elfecsérelné dühös szavait.
Végre Caleb remegő kézzel leszedte a rudakat, s a súlyos ajtó kitárult. A tenyerével oltalmazóan takargatott gyertya reszkető fénye megvilágította az öreg szolga kopaszodó fejét, gyér, fehér haját és mély árkokkal keresztül-kasul szántott, becsületes ábrázatát. Félénk, szolgálatkész pillantása, az ősz fürtjeire, az arcvonásaira hulló fény finom derengése festő ecsetjére méltó tárgy lett volna; ám utasaink türelmetlenül várták már, hogy végre biztonságban tudhassák magukat az egyre erősödő vihar elől, s így nem volt bennük hajlandóság, hogy elmerüljenek a kép festőiségének tanulmányozásába.
- Kegyelmed az, édes gazdám, kegyelmed valóban! - kiáltotta a vén Caleb. - De szívből sajnálom, hogy megvárakoztattam tulajdon kapuja előtt, de mit is gondolhattam volna, mikor olyan hirtelen itt termett, méghozzá egy idegen úr társaságában... - S most hátrakiáltott a torony valami láthatatlan lakójának, de olyan hangon, mintha nem akarná, hogy más is meghallja az udvarban:
- Mysie, Mysie! Mozogj már, asszony, ha kedves az életed, és szítsd fel a tüzet! Fogd az öreg háromlábú zsámolyt, vagy bármi egyebet, ami lángra lobban... Félek, hogy szegényesek a készleteink, hiszen nem vártuk még vissza kegyelmedet néhány hónapig. Akkor már rangjához illőn fogadtuk volna, jó szokás szerint; mindamellett...
- Mindamellett, Caleb - válaszolta az úrfi -, láss el minket és a lovakat, amennyire csak lehetséges. Remélem, azért nem szomorkodsz, hogy a vártnál hamarabb érkeztem meg?
- Méghogy szomorkodnék, uram! Biztosítom kegyelmedet, hogy vagyok olyan tisztes szolga magam is, mint azok, akik háromszáz esztendőn át nemes őseit szolgálták, és sohasem kérték felszabadításukat. Azért lennék szomorú, mert Lord Ravenswoodot egyik kastélyában látom? - (Aztán ismét hátraszólt a falon túli, láthatatlan társához: "Mysie, ne habozz, vágd le a kotlóstyúkot! A többivel meg ne törődj!") - Nem mondom, hogy ez a legjobb lakhelyünk - fűzte hozzá, Bucklaw-hoz fordulva -, ez csak egy erőd, ahová Ravenswood lord beveheti magát, amíg... vagyis inkább visszavonulhat, amíg a mostani zavaros idők tartanak. Ilyenkor nem volna helyes, hogy az ország belsejében éljen, valamelyik jobb és jelentősebb birtokán... Ami azt illeti, sokan úgy vélik, hogy Wolf's Craget régisége miatt érdemes kívülről is megszemlélni.
- És úgy gondolod, hogy most erre alkalmas az idő? - kérdezte Ravenswood. Kissé mulattatták az ürügyek, amelyekkel az öreg meg akarta akadályozni, hogy belépjenek a házba, míg szövetségese, Mysie, odabent készülődik.
- Ó, sohse törődj te a ház külsejével, kedves barátom - mondta Bucklaw. - Csak legyünk már bent és lovaink az istállóban. Ez minden, amire vágyunk.
- Ó, igen, uram... igen, uram... kétségtelenül, uram... mylord és bárki tiszteletre méltó társai közül...
- De a lovaink, öreg barátom, a lovaink! Halálra fáznak, ha a kemény vágta után itt kell ácsorogniuk a hidegben. Az enyém túlságosan drága jószág ahhoz, hogy elpatkoljon. Tehát még egyszer: a lovaink! - kiáltotta Bucklaw.
- Igaz, valóban... a lovak... igen... szólok a lovászoknak... - És Caleb erős kiáltásától visszhangzott az öreg torony: - John, William, Saunders!... A fickók, úgy látszik, odajárnak valahol vagy alusznak - jegyezte meg, miután egy ideig várta a választ, noha jól tudta, hogy úgyis hiába. - Minden rosszul megy, amikor az úrfi nincs itthon. Majd gondoskodom én magam a paripákról.
- Azt hiszem, ez lesz a legjobb - mondta Ravenswood -, mert más lehetőséget nemigen látok rá, hogy valaki is törődjék velük.
- Csitt, mylord... csitt, az Isten szerelmére - mondta Caleb, félhangon könyörögve urának. - Ha már a saját tekintélyére nem gondol, gondoljon legalább az enyémre. Úgyis elég nehéz lesz tisztességgel megúszni az éjszakát, bármennyit is hazudok.
- Jó, jó, csak ne izgasd magad - mondta gazdája. - Eredj az istállóba. Remélem, van széna meg zab?
- Ajaj, tele vagyunk szénával meg zabbal! - Ezt határozottan és hangosan mondta. - Aztán halkabban: - Egész hegy takarmány volt itt, de a temetés után egy kis csomó réti széna maradt.
- Pompás - mondta Ravenswood, és kivette a gyertyát vonakodó szolgája kezéből. - Majd én magam mutatom az utat.
- Szó sem lehet róla, mylord. Ha lenne öt perc, vagy tíz perc, vagy legfeljebb negyedóra türelmük, és gyönyörködnének egy kicsinykét a holdfényes Bass meg a North Berwick Law látványában... nem tovább, csak amíg ellátom a lovakat, nos, utána én magam kísérném fel kegyelmeteket ünnepélyesen, ahogy lordságod és tiszteletre méltó látogatója erre számot is tarthat. És mivel az ezüst kandelábereket elzártam, és a gyertya nem alkalmas...
- Egyelőre ez is pompásan megteszi - mondta Ravenswood. - Neked az istállóban úgysem okoz gondot a világosság hiánya, mert ha jól emlékszem, a fél tető leszakadt.
- Nagyon igaz, mylord - felelte a hűséges szolga. Aztán ügyes ötlettel azonnal hozzáfűzte: - Azok a pernahajder zsindelyezők már mióta nem képesek eljönni, hogy feltegyék!
- Ha mulatni kívánnék családom balsorsán - mondta Ravenswood, ahogy felfelé indult a lépcsőn -, szegény öreg Caleb bőségesen ellátna nevetnivalóval. Az a szenvedélye, hogy nyomorúságos ménage-unk dolgait következetesen úgy tálalja, ahogyan véleménye szerint lenniük kellene, és nem úgy, ahogy valóban vannak. Őszintén szólva, gyakran elszórakoztattak a szegény ördög ravaszkodásai, mikor valahogyan pótolni akarta azt, amit a család tekintélyéhez nélkülözhetetlennek hitt, meg azok a bőbeszédű mentegetőzései, ha már találékonysága sem pótolhatta a hiányt. Bár a torony nem valami nagy, az öreg nélkül mégse igen találunk oda a szobába, ahol ég a tűz.
E szavakkal kinyitotta a csarnok ajtaját. - Itt aztán - mondta -, se tűzhely, se nyughely.
Valóban lehangoló kép tárult elébük. A tágas, boltíves szoba, amelynek durván faragott gerendái némileg a Westminster Hall oszlopszerkezetére emlékeztettek, csaknem abban az állapotban volt, ahogy Allan Ravenswood lord temetése után hagyták. Felborult kancsók, fekete söröskorsók, cinkelyhek és fedeles kupák hevertek szanaszét a nagy tölgyfa asztalon. A lakoma legveszendőbb kellékeit, a poharakat, részben koccintás közben szándékosan összetörték, részben a tósztok végén falhoz vágták a vendégek. Cserepeik vastagon borították a kőpadlót. Az ezüstholmit a barátok és rokonok adták kölcsön, és ezeket gondosan vissza is vitték, amint a furcsa alkalomból rendezett, szükségtelen lakoma hivalkodó látványossága véget ért. Röviden: semmi sem maradt, ami gazdagságra, pompára vallana. Minden jel csak a múltkori pusztításra és a jelenlegi elhagyatottságra mutatott. A fekete drapériákat, amelyek a gyászünnepen a cafatokra szakadt, molyette faliszőnyegeket pótolták, azóta már lerángatták. Most tépett összevisszaságban lógtak le a falról, s mutogatták az épület durva, faragatlan és vakolatlan köveit. A padok felborogatva, egymás hegyen-hátán hevertek, ez is a gyászos mulatozás végén uralkodó általános zűrzavarról árulkodott.
- Ez a szoba - szólt Ravenswood magasra emelve a lámpát -, ez a szoba, Hayston uram, zajos volt, amikor búsnak kellett volna lennie, s méltó büntetés, hogy most szomorú, midőn vidám lehetne.
Elhagyták a barátságtalan szobát, felmentek a lépcsőn, s miután egy-két ajtón hiába nyitott be, Ravenswood valami kis előszobafélébe vezette vendégét, ahol nagy örömükre tűrhető meleget találtak. Caleb tanácsát követve, Mysie rengeteg fát rakott a tűzre, Bucklaw felvidult, mert ilyen előzmények után még ennyi kényelmet sem várt a kastélytól. Most buzgón dörzsölgetve a tűz felé nyújtott kezét, több megértéssel hallgatta Ravenswood úrfi mentegetőzéseit.
- Kényelmet - mondta az úrfi - nem tudok nyújtani, minthogy magamnak sincs benne részem. Ezek a falak, ha ismertek is valaha effélét, már régen nem emlékeznek rá. De azt hiszem, menedéket és biztonságot azért ígérhetek.
- Ez remek - válaszolta Bucklaw -, és minden, amit még ma éjszaka kívánok, egy falat étel, meg egy korty bor.
- Félek - mondta az úrfi -, a vacsora szegényes lesz. Hallottam, amikor Caleb és Mysie tárgyaltak róla. Szegény Balderstone egyéb jó tulajdonságai mellett majdhogynem süket, ezért aztán amit hite szerint félhangon mondott, javarészt mindenki meghallja, leginkább azok, akik előtt nagy gonddal rejtegetni igyekszik mesterkedéseit. Hallgassa csak!
Odafüleltek, s hallották, amint az öreg szolga így szólt Mysie-hez:
- Csak kövess el mindent, kövess el mindent, asszony: akkor talán megőrizheted a tisztességes látszatot.
- És az öreg kotlóstyúk?... Az olyan kemény lesz, mint az íjhúr vagy a csizma talp!
- Mondd, hogy tévedtél... mondd, hogy tévedtél, Mysie - csitította halkan a hűséges udvarnok. - Vedd magadra; sohase hagyd, hogy a család becsületén csorba essék.
- De a vén kotlós - tiltakozott Mysie - ott gubbaszt a díszteremben a baldachin alatt, és én rettegek, hogy a sötétben megfog a kísértet. Aztán ha nem is látnék kísértetet, a tyúkot mégúgysem látom meg, mert pokolfekete. Az egy szem árva lámpa a gazda kezében, más fény pedig nincs az egész házban. És még ha megfogom is azt a tyúkot, ki kell beleznem, meg kell tisztítanom, el kell készítenem... hogy tudom ezt megcsinálni, mikor ők ülnek az egyetlen tüzünknél?
- Jó, jó, Mysie - mondta az inas -, maradj itt egy kicsit, megpróbálom elhozni tőlük a lámpát.
Ezzel Caleb Balderstone már be is lépett a szobába. Nem sejtette, hogy az egész közjátékot meghallották. - Nos, Caleb barátom, lehet szó arról, hogy vacsorát kapjunk? - kérdezte Ravenswood úrfi.
- Lehet-e szó vacsoráról, mylord? - ismételte Caleb nyomatékosan, a burkolt gyanúsításnak szóló gúnnyal. - Ez egyáltalán kérdéses lehet lordságod házában? De mennyire lehet szó róla! Nem hinném azonban, hogy ínyükre lenne a hús, amit a mészárszékben árulnak. A tengersok kövér majorság meg csak arra vár, hogy nyársra húzzuk vagy megsüssük roston... A hízott kappant, Mysie! - adta ki arcátlanul a parancsot, mintha ilyesmi létezett volna.
- Teljesen felesleges - igyekezett Bucklaw az aggódó inast zavarából udvariasan kimenteni. - Ha volna egy morzsányi kenyér, s valami hideg étel hozzá...
- Pompás zabkenyerem van! - kiáltott Caleb megkönnyebbülten. - Ami a hideg ételt illeti, hát hidegnek elég hideg, s noha a hideg hús és pástétom javát szokás szerint a szegényeknek adtuk, azért...
- Na, Caleb - szólt közbe Ravenswood úrfi -, most már elegem van ebből! A fiatal Bucklaw lord menekülőben van, így hát tudhatod...
- Ő sem lesz igényesebb, mint lordságod, azt hiszem - válaszolt Caleb megértő bólintással. - Sajnálom, hogy úri vendégünk élete veszélyben forog, de örülök, hogy legalább nem mondhat rosszat a házunkról. Mert, gondolom, ő is csak olyan kutyaszorítóban van, ami a mienkhez nagyon hasonló... nem mintha mi kutyaszorítóban lennénk, hála Istennek - tette hozzá, hogy visszavonja azt, ami első örömében kicsúszott a száján -, de az biztos: nem úgy vagyunk, mint voltunk, vagy mint lehetnénk. Na, és az ennivaló... minek is hazudnék? Csak egy kis maradék birkasonka van, amiből már háromszor ettünk, de azt méltóságod is jól tudja, minél közelebb a csonthoz, annál ízletesebb a hús. Aztán a gomolyából is kerül még valamicske, meg egy kis finom vaj is akad... és... és... ez volna minden, amivel szolgálhatok. - És nagy sebbel-lobbal előhozta a kevéske ennivalót, majd szertartásosan letette a két úriember közt álló kerek asztalkára. Sem a szerény minőség, sem a kis mennyiség nem gátolta őket abban, hogy jó étvággyal megegyék, amit tálaltak. Caleb ünnepélyes előzékenységgel sürgölődött körülöttük, mintha tiszteletteljes figyelmességével akarná pótolni az ellátás hiányosságait.
De fájdalom! Ilyenkor még a gondos és aggályosan betartott formaságok sem helyettesíthetik a kiadós kosztot! Bucklaw, miután jó nagy adagot megevett az immár harmadszor megdézsmált birkasonkából, most már sörre szomjazott.
- Nem merem a sörünket kínálni - mondta Caleb -, mivel a malátát rosszul készítették el, meg szörnyű égiháború is volt a múlt héten; de olyan jó vizet, mint amilyen itt a toronyban van, nemigen találni sehol, ezt én mondom kegyelmednek, Bucklaw uram.
- Hát, ha a söröd rossz, adhatsz éppen bort is - felelte Bucklaw, még csak a gondolatától is borzadva a tiszta elemnek, amelyet Caleb olyan komolyan ajánlgatott.
- Hogy? - kérdezte Caleb rettenthetetlenül. - Bor van elég; alig két napja is... jaj nekem, hogy mi miatt... annyi bort ittak meg ebben a házban, hogy akár egy dereglye úszkálhatott volna rajta. Borban sose szűkölködött Wolf's Crag.
- Hozd hát akkor - mondta gazdája -, ahelyett, hogy csak beszélsz róla. - És Caleb merészen nekivágott.
Az öreg pincében aztán elkeseredett várakozással döntögette és rázogatta a kiürült hordókat. Azt remélte, legalább annyit összegyűjthet a vörös bor seprőjéből, amennyivel megtöltheti a kezében tartott jókora cin mérőt. Ó, jaj! Annak idején olyan lelkiismeretesen csapolta meg valamennyit, hogy bár mindent elkövetett, amire egy cseléd képes, alig egy pint feladható italt tudott csak összeszedni. De Caleb jobb hadvezér volt annál, hogysem megfelelő stratégia nélkül csak úgy meghátráljon. Elszántan ledobott egy üres kancsót, mintha csak a küszöbön botlott volna meg, s hívta Mysie-t, hogy törölje fel a ki sem öntött bort. A másik edényt az asztalra helyezte, s remélte, maradt még benne elegendő az uraságoknak. Így is volt, mert még Bucklaw, a szőlő hűséges barátja sem volt elég bátor, hogy a Wolf's Crag-i bor ellen intézett első támadását megismételje, hanem némi vonakodás után megelégedett ő is egy korty tiszta vízzel. Ezután a lefekvéshez készülődtek. Bucklaw hálóhelyéül a titkos szobát jelölték ki, s így Caleb a gyenge bútorzat, ágy, miegymás védelmében elsőrangú és fölöttébb meggyőző érvekkel állhatott elő.
- Ki gondolta volna, hogy szükség lesz a titkos szobára? Nem használtuk a Gowrie-összeesküvés óta. Asszonyt meg nem engedhettem még az ajtajáig se, hisz akkor nem lett volna többé titkos szoba; ezt igazán beláthatja méltóságod.
Kihunyt a tűz, hideg a kő, |
(RÉGI BALLADA)
Ez a szép, régi dal azt meséli el, hogy mit érzett Linne tékozló örököse, mikor egész vagyonát elherdálta, s egy magányos hajlék elhagyott lakója lett. Talán csak Ravenswood úrfi érezhette magát hasonlóan Wolf's Crag-i magányos lakában. A legendabeli tékozlóval szemben volt ugyan annyi előnye, hogy szorult helyzetét nem a maga oktalanságának köszönhette. Akárcsak a kék vért, apjától örökölte a nyomort is, s hozzá olyan címet, amelyet az udvarias ember megadhatott neki, de a neveletlen tetszése szerint megtagadhatott tőle. Ez volt minden, amit őseitől örökül kapott.
Amint ez a mélabús, de mégis vigasztaló gondolat átsuhant az agyán, talán némi bizakodás is ébredt a szerencsétlen ifjú nemesben. A reggel, az elmélkedések és a múzsák kedves ideje, az éj árnyait elűzve lecsillapította, elcsitította Ravenswood úrfi viharos szenvedélyeit is. Most már higgadtan elemezhette ama sokféle érzelmet, amely az előző napon úgy felkavarta. Erősen elhatározta: küzd ellenük, leigázza őket. A reggeli nap nyugodtan, ragyogóan kelt fel, s megszépítette a kastélyból látható hatalmas mocsárvilágot meg az ezernyi ezüstös hullám fodrozta dicső óceánt, amely a torony másik oldalán terült el végeláthatatlan, rettenetes, néma fenségében. A magasztos nyugalom látványa még legsötétebb hangulatok közepette is derűvel telíti, s becsületes és erényes tettekre ösztönzi az emberi szívet.
A szokatlanul, szigorú önvizsgálat után az úrfi először is Bucklaw-t kereste fel biztonságos menedékében. - Nos, hogy érzed magad, Bucklaw? - hangzott reggeli köszöntése. - Hogy tetszik fekhelyed, melyen egykor a száműzött Earl of Angus aludt békésen, miközben a haragvó király életre-halálra kerestette?
- Hm - fordult felé Bucklaw álmából ébredve -, kevés panaszom lehet arra a helyre, ahol előttem ilyen nagy ember aludt. Mindössze a derékalj volt a lehető legkeményebb, a zugoly némileg nedves, a patkányok támadóbb kedvűek, mint ahogy ezt Caleb éléskamrájának állapotát tekintve elvárhattam volna. Ha még zsaluk is lettek volna a csikorgó ablakon, meg függöny az ágyon, azt mindenesetre a szállás javára írnám.
- Szállásnak bizony elég szánalmas - mondta az úrfi, körülnézve a kis helyiségben -, de ha felkelsz és kijössz, Caleb megpróbál jobb reggelit tálalni, mint amilyen a tegnap esti vacsorád volt.
- Könyörgök, ne legyen jobb - mondta Bucklaw, miközben feltápászkodott, és amennyire a hely sötétsége lehetővé tette, igyekezett felöltözködni. - Mondom, ne legyen jobb, ha segíteni akarsz javulási szándékomban. A puszta emlékezés Caleb italára többet ért húsz prédikációnál, hogy ne akarjam a napot itallal kezdeni. És te, úrfi, bátran harcoltál a szívedet emésztő kígyóval? Amint látod, én már kezdem viperáimat egyenként szelídítgetni.
- Legalábbis elkezdtem a csatát, Bucklaw, és vízióimban egy angyal szállt le segítségemre - válaszolta az úrfi.
- Jaj nekem - mondta a vendég -, én semmilyen látomást sem remélhetek, hacsak nagynéném, Lady Girnington sírba nem száll, bár akkor is inkább nagy öröksége, mint megjelenő árnya támogatna javulásomban... De a reggeli, úrfi... a szarvas, amiből a pástétomot készítik, nemde még szalad, ahogy a balladában van?
- Utánanézek - felelte házigazdája, és elhagyta a szobát. Calebet kereste, akit nagy nehezen meg is talált egy sötét börtöncellában, a kastély hajdani éléskamrájában. Az öreg éppen egy cinkancsó körül buzgólkodott, azt fényesítgette szorgosan, hátha attól ezüstnek látszana.
- Gondolom, ez megteszi... gondolom, így már elmegy, ha nem viszik túlságos közel a világossághoz - ezeket a szavakat mormogta közben, mintegy bátorítva magát, amikor gazdája hangja félbeszakította. - Fogd - mondta Ravenswood úrfi -, és szerezd be a szükségeseket a család számára. - Ezekkel a szavakkal átadta az öreg inasnak az erszényt, amely előző este hajszál híján menekült meg Craigengelt karmaiból. Az öreg ember megrázta ritkás, ősz fürtjeit, és szívből jövő aggodalommal nézett urára. Miközben a csekélyke kincset mérlegelte kezében, bánatos hangon mondta:
- Ez minden, ami megmaradt?
- Minden, ami jelenleg van - mondta az úrfi, vidámabbnak mutatva magát, mint amilyennek valójában érezte. - Csak a zöld erszény meg az egy-két árva arany, ahogy a régi dal mondja; de egy szép napon, meglásd, jóra fordul majd megint a sorsunk, Caleb.
- Mire az a nap eljön - mondta Caleb -, attól félek, vége lesz a régi dalnak, és ráadásul az öreg szolgának is. Nem illik, hogy így beszéljek méltóságoddal; meg amúgy is olyan sápadtnak látszik. Vegye vissza az erszényt, és tartsa meg, hogy mutogathassa a társaságban; mert ha méltóságod rendel valamit, és kiveszi, majd ismét elteszi a pénzes zacskót, hogy lássák az emberek, mindenkibe visszaszáll a bizalom, akármi történt is eddig.
- Értsd meg, Caleb - mondta az úrfi -, még mindig az a szándékom, hogy rövidesen elhagyom az országot, és szeretném ezt becsületes emberként tenni. Nem akarok adósságot hagyni magam után, legalábbis nem olyat, amit én csináltam.
- Joga is van, hogy úgy menjen el, mint igaz ember, és így is lesz. Az öreg Caleb magára veheti a ház minden gondját-baját, s akkor csak egy embert nyom a teher. Csakolyan jól eléldegélek én a börtönben, mint szabadon; a család becsülete pedig makulátlan marad.
Az úrfi hiába próbálta megértetni Calebbel, hogy a magára vállalt adósság felelősségével nemhogy gyengítené, hanem még inkább erősíti tiltakozását az adósságcsinálás ellen. Olyan miniszterhez beszélt, akit túlságosan elfoglalt a tervezgetés, s így nemigen ért rá, hogy a felhozott érvek igazsága vagy hasznossága felett vitába szálljon.
- Eppie Sma'trash adna sört hitelbe - motyogta magában Caleb -, egész életében a családnál szolgált, és... talán egy korty pálinkát is... nem mondhatom, hogy bort... magányos asszony, és a vörös bort csak egy-egy hordóval kapja... valamicske innivalót csak kihúzok belőle, igaz vagy csalárd eszközökkel, egyre megy. Galamb van a galambdúcban... majorság lesz a bérlőknél, bár Chirnside anyó azt mondja, hogy kétszer is megfizette már a bért. Megleszünk valahogy, szent igaz, megleszünk valahogy, nyugodjék meg, uram, a család hitele akkora, amekkorára öreg Caleb nyújtja.
A következő három-négy napon az öreg ember minden erőfeszítése ellenére sem valami ragyogóan látta el a fiatal urakat, de igazán elhihető, hogy nem voltak kényes vendégek, és még szórakoztatta is őket Caleb balszerencséje. Kifogásai, ürügyei és ügyeskedései bizonyos érdekességet kölcsönöztek rendszertelen és szabálytalan étkezésüknek. Igazán szükségük is volt rá, hogy belekapaszkodjanak mindenbe, ami változatossá vagy élénkebbé tehette a nehezen múló időt.
A kastélyban rejtőzködő Bucklaw, megfosztva a megszokott vadászattól és vidám tivornyázástól, kedélytelen és unalmas társ volt. Amikor Ravenswood úrfi nem akart vívni vagy kockázni, amikor ő maga kefével, vakaróval és ronggyal ragyogóra, fényesre tisztogatta már a hátaslovát, amikor látta, hogy az állat megeszi az abrakot, és szelíden leheveredik az istállóban, bizony nagyon irigyelte a derék párát, amiért ilyen könnyen belenyugszik egyhangú életébe. - Az oktalan állat - mondta - se a versenypályára nem gondol, se a vadászmezőkre, a bucklaw-i zöld legelőkre; ha a jászol elé kötik, olyan jól érzi magát ebben a romos veremben, mintha itt ellette volna az anyja. Nekem meg csupa kínszenvedés ez az itteni élet. Annyi szabadságom van, mint egy rabnak, aki börtönén belül szabadon közlekedhet; keresztül-kasul járhatnám a nyomorúságos öreg torony celláit, és nem tudok választani: fütyörésszek vagy aludjak-e, míg elérkezik az ebéd ideje.
E vigasztalan töprengés közben az őrtorony, illetőleg a lőrések felé ballagott, hogy lássa, feltűnik-e valami a távoli mocsárban. Kavicsokkal, malterdarabokkal dobálta meg a sirályokat és kormoránokat, ha óvatlanul a tétlen ifjú ember közelébe kerültek.
Ravenswood mérhetetlenül mélyebb és hatalmasabb lelke is megtelt nyugtalanító töprengéssel, s ez éppúgy boldogtalanná tette őt, mint társát a puszta unalom és tétlenség.
Lucy Ashton első látásra kisebb hatást tett rá, mint most, amikor ábrándjai hozták elébe a leányka képét. Ahogy fokról fokra csillapult mélysége és ereje a bosszúvágyó szenvedélynek, amellyel az apát kereste, egyre inkább látta, hogy méltatlanul és nyersen bánt az előkelő és szép hölggyel. Hálás elismerését, őszinte érzésről tanúskodó udvarias szavait majdhogynem megvetően utasította vissza, és ha Sir William Ashton igazságtalan volt is Ravenswood úrfihoz, az ifjút azzal vádolta lelkiismerete, hogy a lánnyal ezt udvariatlanul éreztette. Miközben szemrehányásokat tett önmagának, a rendkívüli találkozás emléke még inkább ösztönözte, hogy Lucy Ashton gyönyörű arcára gondoljon, s ez édesbús érzéseket ébresztett benne. A leány nyájas hangja, gyengéd szavai, a szeméből sugárzó gyermeki szeretet melege, mindez csak keserítette Ravenswoodot, ha eszébe jutott, milyen durván utasította vissza a szívből jövő hálát. Ám e gyötrelmes emlék valahogyan mégis a báj és szépség csábító látomásával bűvölte el képzeletét.
Éppen a fiatal Ravenswood erkölcsi ereje és tiszta szándéka volt az, ami az emlékek dédelgetését egyre veszélyesebbé, ápolásukat pedig egyre vonzóbbá tette. Szilárdan eltökélte, hogy amennyire lehetséges, legyőzi legnagyobb hibáját. Sőt azt is elgondolta, mi volna, amivel leghatékonyabban ellensúlyozhatná a rossz hajlamot. Miközben elítélte durva viselkedését ellensége lányával szemben, mintegy jóvátételként még kecsesebbnek és szebbnek képzelte Lucyt, mint amilyen valójában volt.
Ha valaki ez idő tájt azt mondja Ravenswood úrfinak, hogy nemrég az ellen, akit ő jogosan apja megrontójának, gyilkosának tekintett, és az ádáz ellenség egész családja ellen bosszút esküdött, az első percben talán hamis rágalomként utasítja vissza ezt a vádat. Komoly önvizsgálat után persze kénytelen lett volna mégis beismerni, hogy valamikor lett volna némi igazság az efféle beszédben, még ha jelenlegi érzelmi állapota meg is nehezítette, hogy ezt most elhiggye.
Szívében két szenvedély harcolt: a vágy, hogy apja halálát megbosszulja, s ami ezt különös módon mérsékelte: a csodálat ellensége leánya iránt. S oly elszántan küzdött az első érzés ellen, hogy már úgy látszott, sikerült végképp fölébe kerekednie. Az utóbbi ellen semmilyen ellenállást nem tanúsított, mert nem is sejtette létezését. Mi sem bizonyítja azt jobban, minthogy ismét elhatározta, elhagyja Skóciát. Ha ezt tervezte is, tettei mást mutattak: nap nap után múlt, s ő még mindig Wolf's Cragben időzött, anélkül, hogy tervei valóra váltása érdekében bármilyen intézkedést foganatosított volna. Írt ugyan egy-két rokonának, akik Skócia távoli részén laktak, mint például s mindenekelőtt A. márkinak, hogy közölje velük szándékát. Amikor Bucklaw sürgette az ügyet, rendszerint azzal mentegette késlekedését, hogy mielőtt ilyen döntő lépést tesz, feltétlenül meg kell várnia a válaszokat, különösen a márkiét.
A gazdag és tekintélyes márki, noha azt rebesgették róla, hogy nem kedveli a forradalomkor alakult kormányzatot, elég ügyes volt ahhoz, hogy a Skót Titkos Tanácsban feje legyen annak a pártnak, amely az angliai konzervatív egyházi ellenzékkel állt kapcsolatban, s elég erős volt, hogy hatalmuk megdöntésével fenyegesse a másik érdekcsoportot, amelyhez a főpecsétőr is tartozott. A tanácskozás ilyen jelentős személyiséggel valóban indokoltnak látszott, s ez hihetővé tette a kifogást, amellyel Ravenswood Bucklaw-t, s talán saját magát is, áltatta, csak azért, hogy tovább maradhasson Wolf's Cragben. Még meggyőzőbb lett az érv, amikor az a hír kezdett lábra kapni, hogy személyváltozások várhatók a skót kormányban. Egyesek határozottan megerősítették, mások éppen ilyen határozottan cáfolták az efféle szóbeszéd hitelét aszerint, ahogyan érdekeik vagy vágyaik diktálták. A hírek még Wolf's Crag romos tornyába is eljutottak, főként Caleb közvetítésével, aki egyéb kiváló tulajdonságai között szenvedélyes politikai érdeklődéssel és széles körű tájékozottsággal is dicsekedhetett. Ritkán rándult ki úgy az öreg erődítményből a szomszédos faluba, Wolf's Hope-ba, hogy ne hozott volna haza egyet-mást a közszájon forgó újságokból.
Bucklaw, ha nem is kifogásolhatta, hogy az úrfi késlekedik elhagyni Skóciát, erősen szenvedett a türelmét próbára tevő, kényszerű tétlenség miatt, s csak új társának köszönhető, hogy hajlandó volt szokásaival és természetével ennyire ellentétes életmódot folytatni.
- Rólad, úrfi, azt mondják, hogy nyugtalan fiatal fickó vagy - mondta gyakran megrovóan -, de most azt kell hinnem, elszántad magad, hogy ezentúl úgy élj, mint patkány a lyukban. Azzal a különbséggel, hogy egy bölcsebb patkány olyan cellát választ, ahol legalább ennivalót talál. Caleb mentegetőzései egyre hosszadalmasabbak, kosztja pedig egyre szűkösebb lesz. Attól tartok, úgy járunk, mint a mesebeli lajhár... Kis híján elfogyasztottuk már az utolsó zöld levélkét is a fáról, csak az hiányzik, hogy leessünk, és kitörjük a nyakunkat.
- Ne félj te attól - mondta Ravenswood. - Valamit csak tartogat számunkra a küszöbönálló forradalom, amely, úgy hírlik, sok szívet lángra gyújtott már e hazában.
- Miféle forradalom? - kérdezte társa. - Már úgyis több volt belőlük a kelleténél, nem gondolod?
Ravenswood válaszképpen egy levelet nyújtott át neki.
- Ó - mondta Bucklaw -, az álmom... mintha Calebet hallottam volna ma reggel. Valami szerencsétlen fickót sürgetett, hogy igyék hideg vizet. Biztosította őt, hogy ez reggel jobb a gyomornak, mint a sör vagy a pálinka.
- A. márki futára volt - mondta Ravenswood. - Úgy látszik, arra ítéltetett, hogy megismerje Caleb hivalkodó vendégszeretetét, ami végül is keserű sörben és heringben fejeződött ki... Olvasd, s majd meglátod, milyen híreket hozott.
- Olvasom, amilyen gyorsan csak tudom - mondta Bucklaw -, de nem vagyok valami nagy tudós, s úgy látszik, őlordsága sem tartozik a legjobb írnokok közé.
Hála Ballantyne barátunk nyomtatott betűinek, az olvasó néhány perc alatt átfuthatja azt, aminek kiböngészésével Bucklaw, még Ravenswood úrfi segítségével is, jó félórát töltött. A levél summája a következő volt:
Igen tisztelt kuzinunk!
Mindenekelőtt jóakaratodba ajánlva magunkat, biztosítani kívánunk érdeklődésünkről, amelyet boldogulásod és sorsod jobbra fordulását célzó szándékaid iránt tanúsítunk. Ha eddig nem igyekeztünk jóindulatunkat veled szemben úgy kimutatni, ahogy azt szerető atyádfiaként és vérrokonodként óhajtottuk volna, kérünk, ezt ne érzelmeink hidegségének, hanem az alkalom hiányának tulajdonítsd. Külországba utazásod tervét ez idő szerint kevéssé tartjuk tanácsosnak, tekintve, hogy rosszakaróid, az efféle személyek szokása szerint, utazásodat olyasmi indokokkal és szándékokkal magyarázzák, amelyek - noha tudjuk és valljuk, hogy Te éppoly ártatlan vagy bennük, mint mi magunk - a rágalmazó szavaknak egyes helyeken hitelt adatván, téged kedvezőtlen színben tüntetnek fel. Ezt pedig csak kelletlenül és visszatetszéssel figyelhetnők, anélkül, hogy megakadályozni avagy jóvátenni módunkban állana.
Amiként a jó rokonnak kijár, ennyiben vedd tehát szerény véleményünket Skóciából való elutazásoddal kapcsolatban. Szívesen fűznénk hozzá egyéb nyomósabb érveket, amelyek anyagi előnyt is jelenthetnének neked és apád házának, ily módon késztetvén arra, hogy az aratás végéig Wolf's Cragben maradj. De ahogy a közmondás tartja: verbum sapienti... egy szó is többet ér a bölcsnek, mint egy egész prédikáció a bolondnak. Továbbá, e szerény megjegyzéseket ugyan saját kezűleg írtuk, s biztosak vagyunk küldöncünk hűségében, minthogy nem egy szál fűzi hozzánk, a csúszós utakon mindamellett óvatosan kell járnunk, s így nem kockáztathatjuk meg, hogy leírjunk dolgokat, amelyeket élőszóval szívesen elmondanánk. Szívünk szerint már rég meg akartunk hívni kopár felföldünkre, hogy vadászat közben a szarvas mellett szót is ejtsünk bizonyos ügyekről, melyeknek mibenlétét most csupán emez óvatosan megválogatott néhány szavunkból sejtheted. A jelen pillanat azonban nem alkalmas arra, hogy találkozzunk, ezért halasszuk hát el addig, míg nagy örömmel előadhatjuk mindazt, amiről most hallgatni kényszerülünk. Addig is kérünk, ne feledd el, hogy szerető rokonod és jóakaród vagyunk és leszünk. Várakozva a jövendő méhében érlelődő időre, azt a homályos reménységet tápláljuk, hogy hamarosan hathatólagos jótevődként is jelentkezhetünk. Ebben bizakodva maradunk őszinte híved,
Méltóságodnak
Szerető unokafivére
A. márki
Kelt szerény házunkban,
B-ben... stb.
Címzés: Nagyméltóságú és igen tisztelt atyánkfiának, Ravenswood úrfinak... Ezzel siess, siess, lóhalálában siess... repülj és rohanj, míg az üzenet át nem adatik.
- Mi a véleményed a levélről? - kérdezte Ravenswood, miután társa minden szót alaposan megtanulmányozott.
- Őszintén szólva az, hogy a márki gondolatai éppen olyan rejtélyesek, mint a betűi. Úgy nézem, nagy szüksége volna Az Elme Tolmácsá-ra, vagy A Tökéletes Levélíró-ra. A helyedben mindkettőből küldenék neki egy-egy példányt. Nagyon szívélyesen írja, hogy maradj, pazarold az idődet és pénzedet ebben a hitvány, ostoba, nyomorult országban. Támogatását bezzeg nem ajánlja, házába nem hív! Véleményem szerint valami tervet főzött ki, amiben szerepet szánt neked, s melegen tart a siker esetére... persze, ha felsül, sorsodra fog hagyni.
- Terve?... Vagyis úgy gondolod, hogy ez csak hazaárulási ügy lehet? - kérdezte Ravenswood.
- Mi más is lehetne? - vágta rá Bucklaw. - A márkit régóta gyanúsítják azzal, hogy Saint Germains-re kacsingat.
- Nem volna szabad hebehurgyán magával rántania ebbe a kalandba - mondta Ravenswood. - Ha meggondolom, mi volt itt I. és II. Károly meg az utolsó Jakab idejében, nem látom okát, miért húznám ki a kardomat utódaikért akár hősiességből, akár hazafiságból.
- Aha - szólt Bucklaw -, szóval meg akarod gyászolni a vágott fülű kutyákat, akikkel a derék Claver'se érdemük szerint elbánt?
- Először kutyáknak csúfolták, aztán felakasztották őket - válaszolta Ravenswood. - Remélem, megérem azt a napot, amikor az igazságot egyformán mérik whignek és torynak, s az efféle csúf szavakat csak a mihaszna kávéházi politikusok használják, mint ma a szajhát és ringyót tehetetlen mérgükben az almáskofák.
- Ezt mi már nemigen érjük meg, úrfi... túl mélyre fúródott oldalunkba és lelkünkbe a vas.
- De egyszer mégiscsak így lesz - vitatta az úrfi. - Eljön az idő, amikor az emberek nem ütik fel a fejüket a gúnynevek hallatára, mint valami trombitaszóra. Ha az élet biztonságossá válik, drágább lesz, semhogy politikai spekulációk miatt kockára tegyék békéjét.
- Pompásan beszélsz - mondta Bucklaw -, de én szívem szerint inkább a régi dallal tartok:
Ha dudvaszáron búza ring,
S bitófán lógnak whigjeink,
S helyére visszaszáll a jog:
Ezt várom én, e szép napot.
- Olyan hangosan énekelheted, ahogy tetszik, cantabit vacuus - mondta rá az úrfi -, a márki viszont bölcsebb, vagy legalábbis óvatosabb annál, semhogy a refrént veled énekelné. Gyanítom, hogy ő különben is inkább a Skót Titkos Tanácsban, s nem a Brit Birodalomban bekövetkező változásokra utal.
- Ó, a fene egye meg a politikai huncutságokat! - kiáltott Bucklaw. - Azok a hálósipkás, pongyolás öregurak hidegen, számító manőverezésekkel úgy váltanak le egy kincstárnokot vagy királyi biztost, mintha parasztot vagy bástyát cserélnének valami sakkpartiban. Szavamra, én komolyabban labdázom és harcolok! Az ütőm és a kardom szórakoztat és kenyeret szerez. Te meg, úrfi, olyan túlontúl megfontoltnak és eszesnek látszol, amikor így politikai igazságokon moralizálsz, pedig a te véred is sebesen kering ereidben! Olyan vagy, mint azok a bölcsek, akik mindent nagy nyugalommal fogadnak, de ha egyszer felforr a vérük, akkor jaj annak, aki okos maximáikra emlékezteti őket!
- Talán - mondta Ravenswood - te jobban ismersz, mint én magamat. Ám ha helyesen gondolkozom, ez segít egy kicsit a helyes cselekvésben is. De csitt! Úgy hallom, Caleb ebédre kongat.
- Mégpedig minél soványabb az étel, annál zengőbb méltósággal - jegyezte meg Bucklaw. - Mintha ez a pokoli zenebona, amely egyszer még a haranglábat is ledönti a szikláról, a kiéhezett tyúkot kövér kappanná s a birkalapockát őzcombbá varázsolhatná.
- Bárcsak a legrosszabb feltevéseid igazolódnának legalább, Bucklaw, mert Caleb, úgy látom, szörnyen szertartásosan és ünnepélyesen teszi az asztalra ezt az árva tálat.
- Mutasd, Caleb! Mutasd, az Isten szerelmére! - kiáltotta Bucklaw. - Add csak ide minden bevezetés nélkül, amit adhatsz... Hagyd már, ember, elég jó helyen van - folytatta türelmetlenül fordulva az öreg inashoz, aki válasz nélkül addig tologatta a tálat, míg az végül matematikai pontossággal az asztal közepén állt.
- Mit kapunk, Caleb? - kérdezte az úrfi, mikor végre ő is szóhoz jutott.
- Ejnye, uram, ezt igazán tudhatnád. De a tiszteletre méltó Bucklaw laird nagyon türelmetlen - felelt Caleb. Egyik kezével még mindig fogta a tálat, a másikkal a fedőt, s szemmel láthatóan vonakodott elárulni, hogy mi van benne.
- De mi az, az Isten szerelmére... remélem, nem egy pár tükörfényes sarkantyú, a hajdanvolt végvári daliák divatja szerint?
- Ej, ej! - ismételte Caleb. - Méltóságodnak kedve telik a tréfálkozásban... Egyébként merem állítani, hogy szép divat volt az, és hordták is, mégpedig egy tiszteletre méltó, virágzó család daliái. De hogy az ebédről szóljak, mivel ma Szent Magdolna estéje van... ki is annak idején Skócia nagy királynője volt... úgy gondoltam, talán méltóságodék illőnek találják megünnepelni, ha nem is szigorú böjttel, mert mégis kell valami kis táplálék, hogy talpon maradjunk, hát talán egy kis sózott hering, vagy valami hasonló megtenné az alkalomra. - Ezzel leemelte a fedőt, és kitálalt az ígért halból négy ízletes darabot, félhangon hozzáfűzve: - Ezek ám nem közönséges heringek, mindegyik puha, és a gazdasszony (szegény öreg Mysie) külön őméltóságáék számára sózta be, rendkívüli gondossággal.
- Elég a védőbeszédből! - mondta az úrfi. - Hadd együk meg a heringeket, jobbat úgysem kaphatunk. De kezdem hinni, Bucklaw, hogy igazad van, az utolsó zöld levélkét fogyasztjuk, s a márki politikai mesterkedései ide vagy oda, takarmány hiányában tábort kell változtatnunk.
Ha víg kürtjükbe fújnak a vadászok, |
(ETHWALD, I. felv. 1. jelenet)
Könnyű étek: könnyű álom. Wolf's Crag vendégei csak rövid ideig szenderegtek, és ez nem is meglepő, ha arra a kosztra gondolunk, amelyet Caleb lelkiismerete, vagy mint gyakran megtörténik: a gondossággal palástolt szükség kényszerített rájuk.
Reggel aztán Bucklaw olyan harsány hahóval rontott be házigazdája szobájába, hogy még a halottat is felébresztette volna.
- Fel! Fel! Isten nevében... Vadászat van odakinn! Egy hónapja nem volt ilyen mulatság. Te meg, úrfi, csak fekszel ebben az ágyban, amelyről nem sok jót mondhatunk, legfeljebb azt, hogy valamivel puhább, mint őseid kriptájában a kőpadló.
- Szeretném - emelte fel fejét bosszankodva Ravenswood -, szeretném, Hayston úr, ha megkímélnél az efféle hajnali tréfálkozástól. Igazán nem nagy öröm, Bucklaw, felébredni, mikor egész éjjel az ágyamnál is keményebb sorsom gondján-baján tépelődtem, s nemrég aludtam el.
- Eh, hagyjuk ezt! - válaszolta a vendég. - A kutyák szanaszét futkároznak... Magam nyergeltem meg a lovakat, mert Caleb egyre csak lovászok és lakájok után kiabált, s hozzá se fogott volna semmihez, csak ha már két óráig mentegetőzött olyan emberek hiányzása miatt, akik száz mérföldre vannak innen. No de kelj már fel, úrfi!... Mondom, hogy a kutyák már kint vannak... Kelj fel hát... vadászatra fel. - És Bucklaw elrohant.
- Én meg azt mondom - szók az úrfi feltápászkodva -, hogy engem a legkevésbé sem érdekel a dolog. Kinek a kutyái jöttek hozzánk ilyen közel?
- A tiszteletre méltó Bittlebrains lord falkája - felelt Caleb, aki a türelmetlen Bucklaw laird távozása után ekkor lépett be gazdája hálószobájába -, és igazán nem tudom, milyen címen vonítanak és ugatnak lordságod szent és sérthetetlen szabad erdőségében.
- Én sem tudom, Caleb - válaszolta Ravenswood -, hacsak azon nem, hogy megvásárolták a földeket, s az erdőjogot is, és talán úgy képzelik, jussuk van ahhoz, amiért megfizettek.
- Lehet, mylord - vágott vissza Caleb -, de mégsem úriemberhez méltó, hogy akkor jönnek ide, és élnek a jogukkal, mikor lordságod Wolf's Crag-i kastélyában tartózkodik. Jó lenne, ha Lord Bittlebrains emlékeznék arra, hogy milyen családból származik.
- Mi pedig arra, hogy mik vagyunk ma - mondta az úrfi fojtott keserűséggel. - De add a köpenyemet, Caleb, hadd járjak Bucklaw kedvében azzal, hogy megnézzük a vadászatot. Önző lennék, ha a vendégem kedvtelését feláldoznám a magam nyugalmáért.
- Ha feláldozná! - visszhangozta Caleb, s hangjában valami olyasmi bujkált, hogy tökéletesen képtelen gondolat lenne, ha gazdája bárki kedvéért csak a legkisebb engedményt is tenné. - Persze, ha feláldozná!... De bocsánatot instállok, lordságod... melyik zekét óhajtja felvenni?
- Amelyiket akarod, Caleb... azt hiszem, nincs valami nagy választék.
- Nincs választék! - ismételte szolgája. - Mikor itt van a szürke-ezüst, amelyet lordságod a csatlósának, Hew Hildebrandnak ajándékozott... no meg a francia bársony, amely elment az én urammal, kegyelmed apjaurával... (Isten nyugosztalja!)... Apjaura régi ruhatára a család szegény barátaié lett, a bogyószínű szövet pedig...
- Amelyiket neked ajándékoztam, Caleb. Gondolom, ez az egyetlen ruha, ami egyáltalán szóba jöhet, azon kívül, amit tegnap viseltem. - Add ide azt, és ne beszéljünk róla többet.
- Hát, ha lordságodnak ez a szeszélye - adta meg magát Caleb. - De hát gyászol, s a gyász kétségtelenül sötét színt javall... Mindamellett még fel sem próbáltam a bogyószínűt... nem való az nekem... és méltóságodnak jelenleg nincs még egy rend váltásra... és ezt jól ki is keféltem, és minthogy hölgyek vannak ott lenn...
- Hölgyek! - kiáltott Ravenswood. - Miféle hölgyek, kérlek?
- Honnan tudnám, uram?... Csak mikor lenéztem az őrtoronyból, onnan láthattam csillogó, csengős kantáraikat, libegő tollaikat. Mintha egyenest tündérországból jöttek volna.
- Jó, jó, Caleb - felelt gazdája -, segítsd rám a köpenyt, és add a kardomat... Mi csattog ott az udvarban?
- Bucklaw úr hozza ki éppen a lovakat - mondta Caleb, egy pillantást vetve ki az ablakon. - Mintha nem lenne elég ember a kastélyban, vagy mintha helyettük nem állnék én is szolgálatára.
- Ó, jaj, Caleb, semmiben sem szűkölködnék, ha az erőd is akkora lenne, mint a jóakaratod - sóhajtott gazdája.
- Remélem, azért lordságod megelégszik annyival is, amennyi kicsiny erőmből telik - mondta Caleb -, mert mindent tekintetbe véve, bízom benne, hogy a lehetőségekhez képest igazán jól fenntartjuk a családi tekintélyt... Csak Bucklaw úr ne volna olyan őszinte és kotnyeles. Most meg kihozta lordságod hátaslovát a nyereg és hímzett takaró nélkül! Én egy perc alatt lekefélhettem volna.
- Minden rendben van - szólt gazdája. Otthagyta az öreget, és a szűk, meredek csigalépcsőn lefelé indult az udvarra.
- Minden rendben lehetne - mondta Caleb kissé ingerülten -, ha lordságod maradna még egy percig. Akkor megmondanám, hogy mi nincs rendben.
- Nos, mi? - fordult vissza Ravenswood türelmetlenül.
- Nos, annyi az egész, hogy jó lenne, ha egyikőjük sem jönne haza ebédre, mert én nem tudok még egyszer Margit királynőre hivatkozni, és ünnepi ebéd helyett böjti prédikációval hinteni a port Bucklaw szemébe. Őszintén szólva, ha lordságod véletlenül Lord Bittlebrainsnél ebédelne, akkor én megígérhetném, hogy keresek valami húsfélét reggelire. Vagy, ha talán a kocsmában ebédelne, uram... nem kellene fizetnie se, hisz mondhatná, hogy otthon hagyta az erszényét, vagy hogy a vénasszony még tartozik a bérrel, és ezt kegyelmed majd beszámítja a fizetéskor...
- Vagy bármily egyéb hazugságot, ami éppen eszembe jut, ugye? - mondta gazdája. - No, Isten veled, Caleb, őrizd csak tovább a család becsületét. - Lóra vetette magát, s követte Bucklaw-t, aki, meglátván, hogy Ravenswood lába a kengyelben van, nyaktörő vágtába kezdett a toronyból lefelé kanyargó meredek ösvényen.
Caleb Balderstone aggodalmasan nézett utánuk, kopaszodó, szürke fejét csóválva. - Remélem, nem történik bajuk... No lám, már le is értek a síkságra, és a népek igazán csak azt mondhatják, hogy tüzes, erős paripáik vannak!
A forróvérű, szenvedélyes Bucklaw a tomboló forgószél hevességével száguldott. Ravenswood majdnem olyan sebesen vágtatott, nem szívesen szakadt ugyan el a tétlen szemlélődéstől, ám ha egyszer megindult, őt is megszállta a vadságig fokozódó szenvedély ördöge. A tetteiben olykor megmutatkozó lázas sietség többnyire nem állott arányban a cselekvésre késztető okkal: olyan volt ez inkább, mint robogása a hegytetőről alázúdított kősziklának, amelynek egyre megy, hogy egy óriás roppant karja vagy egy gyermek kicsiny keze lendítette-e mozgásba. Most is így történt: egyszerre csak hatalmas kedvet kapott a vadászathoz, a minden rendű és rangú fiatalság kedvenc szórakozásához. Egész valóját betöltötte e szenvedély, mely eltörli a rang és neveltetés adta különbségeket, s valójában inkább állati természetünk jelentkezési formája, semmint a gyakori testedzés közben elsajátított civilizált szokás.
A francia kürt szakadatlan harsogása, amellyel akkor a kutyákat irányították és serkentették, a falka távoli, mély csaholása, a vadászok messziről hangzó kiáltásai, az elmosódó alakok, amint a lápot átszelő völgyekből sorra előtünedeztek s nagy hirtelen keresztülnyargaltak a mocsáron, vagy épp nagyon is óvatosan lépkedtek, ha ingovány állta útjukat... mindez, de legfőképpen a száguldás szédítő irama fellelkesítette Ravenswood úrfit, s legalább egy pillanatra elfeledtette vele gyászos körülményeit. A kellemetlen valóságra először az a felismerés ébresztette rá, hogy lova képtelen lépést tartani a hajszával, noha gazdája helyismerete előnyhöz juttatta. Azzal a keserű érzéssel húzta vissza a kantárt, hogy szegénysége immár ősei kedvenc szórakozásától, s a hadakozást kivéve, valójában egyetlen foglalkozásától is megfosztja. Ekkor egy remek paripán ülő idegen szólította meg, aki észrevétlenül végignézte vágtáját.
- Méltóságod lova, úgy látom, kifulladt - mondta a férfi a vadászmezőn szokatlan előzékenységgel. - Felkérhetném rá, hogy az enyémet használja?
- Uram - mondta Ravenswood, a javaslattól inkább meglepetve, mint elragadtatva. - Igazán nem tudom, mi okból érdemelnék ekkora kegyet egy idegentől?
- Sohase kérdezd, úrfi! - mondta Bucklaw, aki mostanáig kénytelen-kelletlen megfékezte pompás ménjét, hogy le ne hagyja a házigazdáját. - Vedd el a jót, ha az istenek adják; amint azt a nagy Dryden mondja... vagy maradj! Jöjj, barátom, kölcsönözd nekem azt a lovat. Láttam, nehezen tudtad fékezni az utolsó félórában. Majd én kihajtom belőle az ördögöt. Nos, úrfi, lovagold az enyémet, úgy repül majd veled, mint a sas.
Ezzel már oda is hajította a kantárt Ravenswood úrfinak, maga pedig felpattant a lóra, amelyről a másik lemondott, s szélsebesen elvágtatott.
- Volt valaha még egy ilyen könnyelmű fickó?! - kiáltott fel az úrfi. - Te meg, barátom, hogyan bízhattad rá a lovadat?
- A ló - mondta a férfi - olyan emberé, aki méltóságodnak vagy tiszteletre méltó barátainak bármikor szíves örömest rendelkezésére állt.
- És a tulajdonos neve? - kérdezte Ravenswood.
- Bocsásson meg nekem méltóságod, de ezt tőle magától fogja megtudni. Kérem, vegye át barátja lovát, s hagyja itt nekem a maga póniját. A szarvas elejtése után találkozunk. Hallom, már hívják is a csahosokat.
- Azt hiszem, barátom, valóban ez a legjobb mód arra, hogy visszakapd lovadat - felelte Ravenswood, és Bucklaw kis hátaslovára szállva, minden tőle telhetőt elkövetett, hogy odaérjen, ahonnan a kürtök hangja jelezte a szarvas-hajsza közeli befejezését.
E kedélyes hangokba ekkor durva kurjantások keveredtek: "Szorítsd, Talbot! Szorítsd, Teviot. Most, fiúk, most, fiúk", s a régi vadászmezők más efféle buzdító kiáltásai, amelyeket a szarvas sarkában kaffogó, türelmetlenül vonító kutyák állhatatos és harsány kórusa kísért. A szétszéledt lovasok mindenfelől összeverődtek, s a tett színhelye felé igyekeztek.
Bucklaw, kezdeti iramát megtartva, elsőként érkezett oda, ahol a szarvas, vadászkifejezéssel élve: sarokba szorult, s a további menekülésre képtelenül a kutyák ellen fordult. Fenséges fejét leszegte, oldalait kiverte a tajték, s dühtől, félelemtől kimeredő szemeivel most az üldözött állat rettentette meg üldözőit. A vadászok egymás után érkeztek oda, és várták az alkalmat, hogy előnyös helyzetből ronthassanak rá. A körülmények ugyanis különleges óvatosságra intették a támadókat. A kutyák megtorpanása, hangos ugatása mohóságról és félelemről tanúskodott, a vadászok pedig mind azt várták, hogy a másik vállalkozzék arra a veszélyes feladatra, amelyet az állat megtámadása és harcképtelenné tétele jelentett. A terep, a füves, vagyis inkább mocsaras völgyecske nem sok lehetőséget nyújtott a szarvas észrevétlen megközelítésére. Ezért aztán általános diadalordításban törtek ki, amikor Bucklaw tökéletes lovaghoz illő ügyességgel leugrott ménjéről, s váratlan fürgeséggel a szarvasra rontva, vadászkésével átvágta a hátsó lábát, és földre döntötte a vadat. A falka rárohant a harcképtelenné tett ellenfélre, hamarosan véget vetett kínjainak, és vad csaholással ünnepelte kimúlását. A vadászok megfújták kürtjüket, s felhangzott a mort, azaz a halál jele, messze szállva a szomszédos óceán hullámain.
A vadászlegény elkergette a kutyákat az elejtett szarvas mellől, és kését térden állva egy fehér lovon ülő hölgynek nyújtotta, aki félelemtől, vagy talán szánalomtól vezetve a többiektől kissé távolabb húzódott. Fekete selyem lovaglóálarcot hordott, mely viselettel akkoriban a bőrüket igyekeztek megóvni a naptól és esőtől az előkelő nők, de maga a tisztesség is úgy követelte, hogy ilyen féktelen sport közben, ilyen vegyes társaságban úrihölgy ne mutatkozzék fedetlen arccal. Ruhájának gazdagsága, tüzes, jó formájú hátaslova és a vadász tiszteletadása elárulták Bucklaw előtt, hogy itt ő a legelőkelőbb személyiség. A lelkes vadász szánalommal, szinte megvetően figyelte, mint utasítja vissza a hölgy a kést, amellyel a pecsenye minőségét eláruló első vágást kellett volna ejtenie a szarvason. Bucklaw hajlott arra, hogy kifejezze hódolatát, de szerencsétlenségére életmódja kizárta őt az előkelő hölgyek társaságából, s így minden természetes merészsége ellenére elfogódottnak és félénknek érezte magát, amikor egy úri nőhöz kellett volna szavait intéznie.
Hogy az ő kifejezésével éljünk: imádsággal bátorította magát, s végül is minden merészségét összeszedve, üdvözölte a szép vadásznőt. Megkérdezte, hogy a sport megfelelt-e várakozásának. Nagyon udvarias és szerény választ kapott. A hölgy hálás szavakkal emlékezett meg a lovag bátorságáról, hogy oly ügyesen fejezte be a vadászatot, amikor a kutyák és vadászlegények csak tétlenül vesztegeltek.
- Kardomra, úrnőm - mondta Bucklaw, ki ettől a megjegyzéstől egyszerre visszanyerte magabiztosságát -, nem is olyan nehéz, és nem is olyan nagy érdem ez, ha az ember nem fél túlságosan attól, hogy az agancs a gyomrába fúródik. Százszor vadásztam már, úrnőm, de égen-földön nem láttam még olyan sarokba szorított szarvast, amelyiknek neki ne mentem volna. Csupán megszokás és gyakorlat dolga ez, úrnőm, de meg kell mondanom, hogy nagy gonddal és óvatosan kell azért csinálni. Jól teszed, úrnőm, ha vadászkéseidet hegyesre és élesre köszörülteted, mert szükséged lehet arra, hogy elölről és visszakézből is sújthass velük. Veszélyes és mérges sebet ejt ám a bika szarva.
- Félek, uram - mondta a fiatal hölgy, és mosolyát alig rejtette el álarca -, hogy én nem sokra mennék vele, bármily gondos is az előkészítés.
- Pedig, mylady, igen helyesen beszélt az úr - szólt egy öreg vadászlegény, aki nagy tetszéssel hallgatta Bucklaw előadását. - Apám Cabrach vidékén volt erdész, tőle hallottam, hogy még a vadkan ejtette seb is könnyebben gyógyul, mint amit a szarvas agancsa okoz. Így mondja ezt a régi vadászrigmus is:
Gím, ha felöklel, vár reád a Szentmihály lova;
De a vadkan ütötte sebre van ír - attól ne félj soha.
- Én azt javasolnám - folytatta Bucklaw, aki most már elemében volt, és az egész ügyet maga szerette volna elintézni -, hogy mivel a kutyák fáradtak és kimerültek, jutalmazzuk őket a szarvas fejével; s ha szabadna még egy javaslattal élnem: a vadászlegény, aki a szarvast darabolja, igyék kedves ladységed egészségére egy jó hasas korsó sört vagy egy pohár pálinkát, mert ha nem iszik előtte, nem áll el a szarvashús.
Ez az igen kellemes előírás természetszerűleg a vadászlegények teljes helyeslésével találkozott. Ők viszont Bucklaw-nak ajánlották fel az első vágás tisztét, amelyet az ifjú hölgy előbb elhárított. Az udvarias felajánlást az úrnő is támogatta.
- Azt hiszem, uram - mondta a hölgy, visszahúzódva a körből -, hogy apám, akinek a kedvéért ma Lord Bittlebrains kutyáit kihajtották, szívesen átengedi a többi gondot egy magadforma, tapasztalt nemesúrnak.
Ezzel kecsesen lehajolt lováról, búcsút mondott a bajnoknak, s egy-két cseléd kíséretében, akik, úgy tetszett, közvetlenül az ő szolgálatára vannak rendelve, visszavonult a társaságtól. Bucklaw mindezzel édeskeveset törődött, annyira elragadtatta az a lehetőség, hogy végre bemutathatja jártasságát a vadászmesterségben. Se férfi, se asszony nem érdekelte, hanem gyorsan levetette zekéjét, s felgyűrt ingujjal könyökig vájkált vérben és zsírban, hasított, vágott, metszett, nyesett, oly alapossággal, mely magának Sir Tristremnek is becsületére vált volna. Hevesen pörölt és vitatkozott a körülötte állókkal zsigerekről, szegyhúsról, lágyrészekről és kicsontozásról. Csak úgy röpködtek a vadászkifejezések, vagy ha az olvasónak úgy tetszik, hentesműszavak, amelyek bizonyára elavultak már azóta.
Ravenswood csak kevéssel volt barátja mögött. Mikor a szarvas elesett, időleges vadászlázát visszás érzés váltotta fel. Nem viselte el, hogy balsorsában szembenézzen akár az egyenlők, akár az alacsonyrangúak pillantásával, s úgy érezte, nem tűrheti tovább a felé irányuló sok kíváncsi tekintetet. Lovát egy dombocska felé fordította, és onnan figyelte az alant sürgő-forgók vidám jelenetét. Hallgatta a vadászlegények vidám kurjongatását, a kutyák vad csaholását, a nyihogó paripákat, a paták dübörgését. Ám ezek a vidám zajok most szomorúan csengtek az elszegényedett nemes fülében. A feudális idők óta az arisztokraták csaknem kizárólagos előjoguknak és békében főfoglalkozásuknak tekintették a vadászatot minden izgalmas eseményével együtt. Az a tudat, hogy helyzete megfosztja őt a kiváltságos rangjához illő sport élvezetétől, s hogy míg ősei féltékenyen őrzött területén idegen emberek űzik a vadat, ő, a birtok örököse, kénytelen a társaságtól távol tartani magát, mélységesen elcsüggesztette az elmélyülésre és mélabúra hajló Ravenswoodot; büszkesége azonban csakhamar legyőzte levertségét. Amint így nézelődött, bosszúsan állapította meg, hogy állhatatlan barátja, Bucklaw, nem siet visszaadni a kölcsönzött lovat, amit pedig ő még távozása előtt az előzékeny tulajdonosnál kívánt látni. Éppen az összegyűlt vadászok csoportja felé indult, amikor egy lovas csatlakozott hozzá, aki ez ideig szintén távol tartotta magát a szarvas elejtésétől.
A férfi élemedettebb korúnak látszott. Skarlát köpenyét magasan arca elé vonta, lehajtott szélű kalapját szemébe húzta, valószínűleg azért, hogy védekezzék az időjárás viszontagságai ellen. Erős és szilárd hátaslovát olyan lovasnak szánták, aki inkább szemlélődni óhajt, semmint a vadászatban részt venni. Egész megjelenése előkelő úrra, afféle öregedő világfira vallott. Szolgája távolabb várakozott. A lovag udvariasan, de némi zavarral közelített Ravenswoodhoz.
- Bátor fiatalembernek látszol, uram - mondta -, és valamiképpen mégis oly közönyösnek e merész sport iránt, mintha vállaidon az én éveim súlyát hordanád.
- Máskor több kedvvel űztem ezt a sportot - válaszolt az úrfi. - Most mentségemül szolgáljanak a családomban nemrég történt események, meg aztán - fűzte hozzá - igen kedvetlen voltam a vadászat kezdetén.
- Azt hiszem - mondta az idegen -, egyik szolgámban volt annyi illemtudás, hogy lóval lássa el barátodat.
- Nagyon lekötelezett az udvariassága, és a tied is - válaszolta Ravenswood. - Barátomat, Hayston of Bucklaw urat bizonyára a legszenvedélyesebb sportemberek sűrűjében fogod találni. Majd kicseréli szolgád lovát az én pónimmal, és - fejezte be, lovát az idegentől elfordítva - hálás köszönetet mond velem együtt előzékenységedért.
Ezzel Ravenswood úrfi elindult hazafelé, olyanformán, mint aki elbúcsúzott társaságától. De az idegen nem hagyta magát lerázni. Ő is megfordította lovát, és ugyanabba az irányba kocogott, oly közel az úrfihoz, hogy az nem tudott egykönnyen megszabadulni tőle, hacsak meg nem előzi, ami azonban a kor szokása szerint illetlenség és tiszteletlenség lett volna ilyen udvarias, idős úrral szemben.
Az idegen nem sokáig hallgatott. - Ez volna hát a Wolf's Crag ősi kastélya, amelyet oly gyakran említenek a skót krónikákban - mondta, s a fenyegető viharfelhőtől elsötétített öreg torony felé tekintett. Alig egy mérföldnyire lehettek tőle, mert a hajsza tekervényes útja csaknem oda hozta vissza a vadászokat, ahol Ravenswood és Bucklaw csatlakoztak hozzájuk.
Ravenswood a megjegyzésre hűvösen és tartózkodóan bólintott.
- Ez volna hát, ahogy hallottam - folytatta az idegen, társa hűvös modorától csöppet sem zavartatva magát -, a tiszteletre méltó Ravenswood család egyik legrégibb tulajdona.
- Legrégibb tulajdonunk - válaszolta az úrfi -, és feltehetően a legutolsó is.
- Én... én... én... szeretném remélni, hogy nem, uram - válaszolta az idegen, s torkát többször megköszörülve, majd erőszakkal legyűrve habozását, így folytatta: - Skócia tudja, hogy mit köszönhet ennek az ősi családnak, emlékszik híres és dicső tetteikre. Majdnem biztos vagyok benne, ha megfelelően terjesztik Őfelsége elé, hogy egy ilyen ősi és nemes család pusztulásra, akarom mondani hanyatlásra van ítélve, módot lehet találni ad reaedificandum antiquam domum...
- Megkíméllek tőle, uram, hogy ezt a kérdést tovább taglald - vágott közbe az úrfi gőgösen. - Én vagyok a szerencsétlen család örököse... én vagyok Ravenswood úrfi. És neked, uram, aki jó nevelésű és előkelő úrnak látszol, meg kell értened, hogy a boldogtalanságot még tetézi, ha az embert kéretlen részvéttel terhelik.
- Megbocsáss, uram - mondta az idős lovas -, nem tudhattam... belátom már, nem kellett volna említenem... de mi sem lehetett távolabb gondolataimtól, mint annak feltételezése...
- Felesleges mentegetőznöd, uram - válaszolta Ravenswood. - Úgy gondolom, itt elválnak útjaink. Biztosítalak, cseppet sem neheztelek rád.
Ekképp szólván, lovát a Wolf's Craghez vezető ősi, szűk és sziklás ösvénynek fordította, amelyről igazán elmondható a Hope-beli dalnok szavaival, hogy
Fű fedte az elhagyatott utat,
Hol a sok vadász meg hadfi haladt
A tengerparti hegyekhez.
De még mielőtt elválhatott volna társától, szolgálóitól kísérve odaérkezett a fiatal hölgy, akiről az imént beszéltünk, hogy az idegenhez csatlakozzék.
- Lányom - mondta az ismeretlen az álarcos kisasszonynak -, ez Ravenswood úrfi.
Az lett volna természetes, hogy az ifjú úr válaszoljon erre a bevezetésre, ám a hölgy visszahúzódó szerénységében és kecses alakjában volt valami, ami az úrfit nemcsak megakadályozta abban, hogy megkérdezze, ki s kinek mutatta be, hanem egy időre jóformán szavát is szegte. A Wolf's Crag dombja fölött már régóta fenyegetően készülődő felhő most egyre sötétebb, sűrűbb homályba borította a földet és a tengert. Eltakarta a távoli tárgyakat, elfeketítette a közelebbieket, s a tengert ólomszürkére, a fenyért meg sötétbarnára festette. A messzeségből ekkor baljós moraj hallatszott, tompa dördülések, mintegy jelentve a vihar közeledtét, majd gyors egymásutánban kétszer villámlott, láthatóvá téve Wolf's Crag távoli, szürke őrtornyait s a vadászok lába alatt a háborgó óceán roppant hullámait, amelyeknek habtaréját vakító vörösbe vonta a fellobbanó fény.
A szép vadásznő lova türelmetlennek és nyugtalannak látszott, s Ravenswood, mint férfi és lovag, nem hagyhatta a nőt koros apja vagy alantas szolgái gondjára. Az udvariasság kötelezte; ő legalább úgy érezte, köteles, hogy a kantárt megragadva, segítsen a makrancos állat megfékezésében. Mialatt ezzel foglalatoskodott, az öreg úr megjegyezte, hogy a vihar veszedelmesen erősödik, s ők távol vannak Lord Bittlebrains vendéglátó házától, valamint hogy Ravenswood úrfi nagyon lekötelezné, ha megmutatná, hová húzódhatnak a vihar elől. Egyúttal reménykedő és zavart pillantást vetett Wolf's Crag felé, amivel csaknem lehetetlenné tette, hogy Ravenswood ne ajánlja fel a házát a kényszerhelyzetben lévő öreg embernek és a hölgynek. Valóban, az ifjú vadásznő állapota szinte kötelezővé tette ezt az udvariasságot. Miközben körülötte buzgólkodott, észre kellett vennie, hogy a lány, minden bizonnyal a közelgő vihar miatt, rendkívül izgatott és szörnyen reszket.
Nem tudom, Ravenswood úrfi osztozott-e félelmében, de annyi biztos, hogy nem volt teljesen ment valami hasonló ideges nyugtalanságtól, amint megjegyezte: - Wolf's Crag tornya csak fedelét ajánlhatja fel menedékül, de ha ez elfogadható egy ilyen pillanatban... - szünetet tartott, mintha a meghívás vége a torkán akadt volna. De az öreg, Ravenswood kéretlen társa, nem tette lehetővé, hogy az ifjú visszaszívja a meghívást, amelyre egyébként csak következtetni lehetett, hiszen jóformán el sem hangzott.
- A vihar - mondta az idegen - indokolja a ceremóniák mellőzését. - Azután olyasmire utalt, hogy a lány egészsége gyenge... sokat szenvedett a múltkori ijedtségtől... Majd abbeli reményének adott hangot, hogy Ravenswood úrfi, akinek most vendégszeretetére bízza és jóindulatába ajánlja magukat, betolakodásukat ilyen körülmények között nem fogja megbocsáthatatlannak találni. Ami őt magát illeti, számára minden formaságnál fontosabb gyermeke biztonsága.
Visszavonulásnak nem volt helye. Ravenswood úrfi előrement hát, s úgy mutatta az utat. Továbbra is kantárszáron vezette a hölgy lovát, hogy az állat meg ne riadjon egy váratlan dörgéstől. Kavargó gondolatai nem zavarták meg annyira, hogy észre ne vegye a nő nyakán, homlokán s az arca fedetlen részén a halálos sápadtságot felváltó mélyvörös pirulást. Zavartan érezte, hogy néma rokonszenve árulóan lángba borítja az ő arcát is. Ahogy Wolf's Crag dombjain felfelé haladtak, az idegen fürkészően tekingetett felé. Az ifjú úgy vélte, bizonyára a lánya miatt aggódik. Nehéz volna ecsetelni, mit érzett Ravenswood, amikor bevezette vendégeit az egyszerű udvarba, s ott megálltak a régi erőd előtt. Ahogy Calebért kiáltott, szigor, majdnem kegyetlenség csengett hangjában. Ez kissé szokatlannak, sőt udvariatlannak tűnt, s nemigen illett az alkalomhoz: megbecsült vendégek fogadásához.
Caleb előállt; a halotti halványság, mely a villám első fellobbanásakor a szép idegen hölgy arcára költözött, vagy akár a legrémisztőbb sápadtság, amely ember arcszínét valaha is elváltoztatta, mind semmi volt ahhoz képest, ahogy a boldogtalan udvarnok elfehéredett, amikor meglátta a vendégek bevonulását a kastélyba. Arra gondolt, hogy egykettőre itt lesz az ebéd ideje.
- Elment az esze? - motyogta magában. - Tisztára elment az esze, hogy lordokat, ladyket s velük együtt egy csapat embert hoz ide, amikor az óra elütötte a kettőt? - Azzal az úrfihoz közeledve, bocsánatért esedezett, amiért az embereknek megengedte, hogy elmenjenek megnézni a vadászatot, s azt bizonygatta, eszükbe se jutott, hogy őlordsága sötét éjszaka előtt hazatérhet. - Pedig tartok tőle - csóválta a fejét -, hogy nem egyhamar hagynak fel a munkakerüléssel.
- Csend, Balderstone! - szólt Ravenswood szigorúan. - Nincs helye most az effajta bolondságoknak. Uram és úrnőm - fordult vendégeihez -, ebből, valamint egy még öregebb és még bárgyúbb szolgálóból áll az egész cselédségem. Arra, hogy felüdítsünk titeket, még ennél az oly nyomorult személyzetnél is sokkalta nyomorúságosabb lehetőségeink vannak, még annyi se, amennyit egy ilyen pusztuló lakhelytől várhatnátok. De amink van, az mind rendelkezésetekre áll.
Az éltes idegen megütközött a torony romos és elvadult külsején, s még a viharos égboltnál is jobban megijesztette házigazdájuk komor, elszánt magatartása. Aggodalmasan körülnézett, mintha megbánta volna, hogy oly készségesen fogadta el a felajánlott vendéglátást. De most már nem lehetett visszakozni a maga teremtette helyzettől.
Calebet teljesen elbódította, hogy ura oly nyilvános és képtelen módon elismerte szegénységüket. Percekig képtelen volt egy értelmes szót kinyögni, s csak ennyit dörmögött tüskés szakállába, mely jó hat napja bizony hírét se látta a borotvának: - Bolondos, tisztára őrült, tisztára elment az esze! De az ördög vigye el Balderstone-t - fogadkozott, összeszedve minden találékonyságát és ötletességét -, ha a család elveszti a becsületét, ha az öreg szolga is olyan bolondot csinál magából, mint a nagyokos uraságok. - Ezzel merészen előrelépett, és dacolva az úrfi haragosan összevont szemöldökével, látható türelmetlenségével, méltóságteljesen megkérdezte, vajon felajánlhat-e valami könnyű frissítőt a fiatal hölgynek, egy pohár tokajit vagy öreg aszút avagy...
- Elég az idétlen bolondozásból - förmedt rá az úrfi szigorúan. - Vidd a lovakat az istállóba, és ne zavarj többé a képtelenségeiddel.
- Mindenekfelett méltóságod akaratának kell engedelmeskednem - mondta Caleb. - Mindamellett, ami a fehér bort és a tokajit illeti, amelyet nemes vendégei nem óhajtanak elfogadni...
De ekkor Bucklaw hangja csendült fel, amely a patak zúgásán és kürtök rivallásán túl is hallhatóan jelezte, hogy az ifjú vadász a toronyhoz vezető ösvényen jön felfelé, nyomában az előkelő társaság zömével.
- Az ördög vigyen el, csak azért is - mondta Caleb, rettenthetetlenül nézve az újabb filiszteus invázió elébe -, ha megadom magam! A semmirevaló pokolfajzata! Idecsődíteni ezt a népséget! Hisz ezek azt remélik, hogy itt annyi a pálinka, mint amennyi poshadó víz van az árokban! Pedig ismeri, nagyon is jól ismeri a helyzetünket! De hitemre, csak kivágjuk magunkat valahogy, ha egyszer meg tudok szabadulni ezektől a szájtáti, tökfejű tányérnyalóktól, akik az urak mögött úgy sompolyognak be az udvarba, mint sok hitvány ember a magas hivatalba.
Azokról az intézkedésekről pedig, amelyeket avégből tett a derék szolga, hogy e rettenthetetlen elhatározását megvalósítsa, a következő fejezetben nyerhet tudomást az olvasó.