(COLERIDGE: REGE A VÉN TENGERÉSZRŐL
- Szabó Lőrinc fordítása)

Hayston of Bucklaw azok közé a könnyelmű fickók közé tartozott, akik nem sokat teketóriáznak, ha barátaik és kedvteléseik között kell választaniuk. Amikor híre ment, hogy a vadászat díszvendégei Wolf's Crag felé vették útjukat, a vadászok udvariasan e háznak ajánlották fel a vadpecsenyét, amit Bucklaw készséggel el is fogadott, már előre jót mulatva a szegény öreg Caleb Balderstone megdöbbenésén, ha majd a népes testületet megpillantja, s édeskeveset törődve azzal, hogy könnyelműsége micsoda kellemetlen helyzetbe hozza barátját, az úrfit, akinek, jól tudhatta, nem áll módjában méltóképp fogadni a vendégsereget. Csakhogy az öreg Caleb személyében furfangos és éber ellenfélre talált, aki mindig készen áll alkalmas kifogások és ürügyek gyártására, ha úgy gondolta, hogy a család méltósága veszélyben forog.

"Hála az egeknek - mondta Caleb magában -, annak a nyavalyás kapunak tegnap éjjel becsapta az egyik szárnyát a szél, és azt hiszem, el tudom intézni a másikat is."

De miként a bölcs kormányzó, míg lépéseket tett, hogy útját állja a kívülről fenyegető veszélynek, vagyis azoknak, kiknek közeledtét vidám lárma jelezte, egyúttal, ha lehetséges, a belső ellenségtől is meg akart szabadulni. Ellenségnek tartott ugyanis mindenkit, aki eszik és iszik. Türelmetlenül várta hát, míg gazdája bekíséri két vendégét a toronyba, s akkor kezdte el a hadműveletet.

- Azt gondolom - mondta az idegen szolgáknak -, hogy amikor illő tisztelettel a kastélyba hozzák a szarvas fejét, nekünk, bentlakóknak, a kapuban kell fogadnunk őket.

Mint már említettük, az ősi kapu egyik szárnyát a szél becsapta, s most, alighogy az elővigyázatlan inasok az álnok felszólításnak eleget téve kiléptek a kastélyból, a becsületes Caleb egy pillanatot sem késlekedve, bezárta a másikat is, mégpedig olyan csattanással, hogy az egész ház, a pincétől a padlásig, visszhangzott. Ilyenformán biztosítva a helyzetet, rövid társalgásba kezdett a kívül rekedt vadászokkal, egy kis kiugró ablakon, illetőleg kukucskálón keresztül, amelyen át a régi időkben az őrök nézték meg azokat, akik a kapu előtt jelentkeztek. Röviden és tömören közölte, hogy a kastély kapuját soha, semmilyen okból nem nyithatják ki étkezési időben, hogy őméltósága Ravenswood úrfi és néhány előkelő vendég éppen most ültek le ebédhez, s hogy kitűnő pálinka van lent a Wolf's Hope-ban, a kocsmárosnénál. Homályosan célzott olyasmire is, hogy a számlát majd az úrfi rendezi, de erről nagyon ködösen és titokzatosan nyilatkozott, mert, mint XIV. Lajos, Caleb Balderstone is habozott a kimondott hazugság tisztességtelen fortélyát alkalmazni.

Ezt a bejelentést néhányan meglepve vették tudomásul, mások nevettek rajta, s a kiűzött lakájok megdöbbenten bizonygatták, hogy elvitathatatlan joguk van a visszatéréshez, hiszen az urukat és úrnőjüket kell kiszolgálniuk. De Calebnek nem volt kedve ahhoz, hogy bármilyen megkülönböztetést megértsen vagy megengedjen. Eredeti javaslatához azzal a konok s egyszersmind kényelmes csökönyösséggel ragaszkodott, amely minden meggyőződés ellen felfegyverkezett, és siket minden okfejtéssel szemben.

Most Bucklaw jött előre a csapat hátvédjéből, és dühösen kért bebocsátást. Caleb elhatározása azonban megingathatatlan volt.

- Lenne bár maga a koronás király a kapu előtt - jelentette ki -, akkor sem nyílna meg a zár, ha egyszer így parancsolják a Ravenswood család bevett szokásai és első szolgájuk kötelessége.

Bucklaw most szörnyű haragra gyúlt. Átkozódott és káromkodott, mint a jégeső, amiért ilyen alávalóan bánnak vele, s követelőzött, hogy személyesen akar Ravenswood úrfival beszélni. De Caleb erre is süket maradt.

- Ez a Bucklaw kölyök se tud mást, csak hogy "addmeguramisten, de mindjárt" - mormogta. - No de majd adok én neki; ha megpukkad, se láthatja színről színre az úrfit, míg egyet nem aludt rá. Majd reggelre észhez tér. Jellemző, mondhatom, idehozni egy csomó részeg vadászt, pedig tudja, hogy még a saját szomjunkat sem tudjuk mivel oltani. - Ezzel eltűnt az ablakból. Mind otthagyta őket, hadd morgolódjanak kirekesztésük miatt, amennyit csak akarnak.

Caleb a vita hevében észre sem vette, hogy perpatvaruknak egy néma tanúja is volt: az idegen úr főkomornyikja, befolyásos, bizalmi embere, ugyanaz, aki a vadászaton Bucklaw rendelkezésére bocsátotta lovát. Éppen az istállóban volt, mikor Caleb kiűzte szolgatársait, így nem kellett osztoznia sorsukban, pedig máskülönben még személyének fontossága sem igen mentette volna meg tőle.

Megfigyelte Caleb cselfogásait, s azonnal megértette indítóokukat. Ismerte gazdája terveit a Ravenswood családdal, így most is tisztában volt vele, hogy mit kell cselekednie. Caleb tudta nélkül elfoglalta az elhagyott őrhelyet, s közölte az összegyűlt szolgákkal, hogy a gazda utasítására Bittlebrains lord kíséretével együtt menjenek le a közeli csapszékbe, rendelhetnek bármit maguknak, ami ott kapható, s az úr majd gondoskodik a számla rendezéséről.

A vidám vadásztársaság elhagyta Wolf's Crag barátságtalan kapuját. A meredek ösvényen lefelé mentükben kacskaringós káromkodások közepette szidták a háziúr fösvénységét, hitvány vendégszeretetét, s megátkozták a kastélyt és lakóit. Bucklaw-ból számos jó tulajdonsága folytán, kedvezőbb körülmények között értékesebb, belátóbb ember is válhatott volna, de annyira elhanyagolták nevelését, hogy kialakult jellem híján bármikor kész volt mulató cimborái gondolataival és érzéseivel azonosulni. A nemrégiben ráhalmozott dicséretekkel szembeállította a Ravenswoodot becsmérlő közönséges kifakadásokat... aztán a Wolf's Cragben töltött unalmas napokat vetette egybe régi, megszokott, vidám életével... végül méltatlankodva gondolt vissza arra, amit a legdurvább sértésnek érzett: csúfos kiűzetésére... s ezek a vegyes érzelmek egyszerre eltávolították a Ravenswood úrfival kötött szövetségtől.

A Wolf's Hope-i fogadó előtt váratlanul régi ismerősre bukkant. A becsületes Craigengelt kapitány éppen megérkezésük pillanatában szállt le a lováról. Azonnal Bucklaw-hoz lépett, a legmelegebben kezet szorított vele. Szemmel láthatóan nem emlékezett az elválásukkor elhangzott barátságtalan szavakra. Egy meleg kézfogásnak Bucklaw sohasem tudott ellenállni, s alig fonódtak össze ujjaik, Craigengelt már tudta, hányadán áll vele.

- Élj soká, Bucklaw! - kiáltotta. - Becsületes embernek még ezen a rossz világon is érdemes élnie!

Megjegyzendő, abban az időben a "becsületes ember" címmel a jakobiták saját párthíveiket tisztelték meg... hogy jogosan-e vagy sem, nem tudnám megmondani.

- Bizony, és úgy látszik, másnak is - felelte Bucklaw. - Egyébként, hogy az ördögbe merészkedtél ide, nemes kapitány?

- Ki... én? Én olyan szabad vagyok, mint a mártonnapi szél, amelyik se bért, se adót nem fizet... Mindent megmagyaráztam, mindent elintéztem az Auld Reekie-beli derék, vén fecsegőkkel... Ha! Ha! Még egy hétre sem mertek dutyiba zárni. Egy bizonyos valakinek olyan jó barátai vannak köztük, hogy nem is gondolnád. S egy jó barát szavára még a legreménytelenebb esetben is ki tudnak sütni valamit.

- Pfuj! - mondta válaszképpen Hayston. Tökéletesen ismerte a fickót, s mélyen megvetette jellemét. - Hagyd már ezt a hencegő locsogást... de tényleg szabadon és biztonságban vagy?

- Szabadon és biztonságban, mint egy whig polgármester városa utcáin, vagy mint egy szemforgató presbiteriánus pap a szószéken. Azért jöttem, hogy megmondjam: nem kell tovább bujkálnod.

- Ezek szerint barátom vagy, Craigengelt kapitány? - kérdezte Bucklaw.

- Barátod! - méltatlankodott Craigengelt. - Barátod, édes öregem? Ember, hiszen én valóságos Achatesed vagyok, ahogy a tudósoktól hallottam... kesztyű a kezeden... kéreg a fán... tied életre, halálra!

- Tüstént próbára teszlek - szólt Bucklaw. - Bárhogy is jutsz hozzá, mindig van pénzed. Először is adj kölcsön két aranyat, hogy ezek a derék fickók leöblíthessék a port, aztán...

- Kettőt?... Hússzal rendelkezz, komám... és még húsz vár rád.

- Ejha!... Komolyan mondod? - kérdezte Bucklaw egy kis szünet után, mert a szokatlan nagylelkűségben ösztönszerűleg valami különleges indítékot sejtett. - Craigengelt, te igazán becsületes fickó vagy, amit alig hihetek... vagy pedig okosabb, mint amilyennek eddig képzeltelek, amit szintén nem hihetek.

- L'un n'empèche pas l'autre - mondta Craigengelt -, fogd és próbáld ki... sose vertek jó pénzt, ha ez nem arany.

Egy csomó aranyat nyomott Bucklaw markába. Az zsebre vágta, de még csak meg se számolta, meg se nézte. Csak annyit jegyzett meg: - Olyan helyzetben vagyok, hogy ha az ördög verbuválna, annak is felcsapnék. - Majd a vadászoknak kiáltott oda: - Gyertek, komák... mindent én fizetek!

- Éljen Bucklaw! - zengték a vadászok.

- És szégyellje magát, aki részt vesz a vadászaton, a vadászokat meg olyan szárazon hagyja, mint bőrt a dobon - toldotta meg valaki.

- A Ravenswood család valaha jó hírű és köztiszteletben álló família volt ezen a vidéken - mondta egy öreg ember -, de ma elvesztette becsületét, hogy az úrfi ilyen fukar senkiházinak mutatkozott.

Evvel mindnyájan egyetértettek. Nagy zajjal berontottak a csapszékbe, és ott jó sokáig mulatoztak. A jókedvű Bucklaw általában nem volt finnyás társasága megválasztásában, most pedig a túlontúl hosszú józan idő, sőt keserves önmegtartóztatás után újult hévvel vetette magát a szórakozásba, s olyan boldogan irányította a dáridót, mintha pajtásai hercegfiak lettek volna. Craigengeltnek terve volt azzal, hogy Bucklaw-t tökéletesen megbolondítsa. Minthogy volt benne valami vaskos humorérzék meg jó adag pimaszság, s ráadásul még tűrhetően el is tudott énekelni egy-egy dalt, amellett tökéletesen ismerte visszanyert társa természetét, hamarosan feje búbjáig belerántotta Bucklaw-t a találkozás megünneplésébe.

Egészen más jelenet színtere volt időközben Wolf's Crag tisztes vártornya. Ravenswood úrfi, miután elhagyta az udvart, oly mélyen belemerülve zűrzavaros gondolataiba, hogy még csak észre sem vette Caleb mesterkedését, vendégeit a kastély csarnokába kísérte.

A fáradhatatlan Balderstone kedve szerint, vagy talán csak megszokásból, többnyire kora hajnaltól késő éjszakáig dolgozott, s így lassanként megtisztogatta a sivár termet a gyásztor szétszórt maradványaitól, s valamennyire rendbe is hozta. De bármennyit dolgozott is, és bármily ügyesen helyezte is el a maradék kis bútorzatot, nem tudta megváltoztatni a lemeztelenített ősi falak sötét vigasztalanságát. A homályos ablakmélyedésbe húzódó szűk ablakok egyébként is inkább kizárták, semmint beengedték a vidám fényt, s most a vihar nyomasztó komorsága még csak fokozta a homályt.

Ravenswood a kor ifjú lovagjához illő kecses méltósággal, noha kissé mereven és zavartan fogta kézen a fiatal hölgyet, úgy vezette végig a termen. Az apja az ajtó közelében maradt, mintha kalapját és köpenyét akarná levetni. Ekkor behallatszott a kapu dörrenése. A zaj megrémítette az idegent, gyorsan az ablakhoz lépett, s mikor meglátta a zárt kaput s kívül rekesztett szolgáit, ijedt pillantást vetett Ravenswoodra.

- Nincs mitől félned, uram - mondta Ravenswood ünnepélyesen -, ez a tető, ha a megfelelő szíveslátásért nem is, de az oltalomért bizonnyal kezeskedik. Úgy hiszem - tette hozzá -, most már ideje lenne megtudnom, hogy kik részesítik ekkora megtiszteltetésben omladozó hajlékomat.

Az ifjú hölgy mozdulatlanul hallgatott, az pedig, akinek elsősorban szólt a kérdés: az apa, úgy viselkedett, mint a színész, aki képességénél nagyobb feladatra vállalkozik, s akkor némul meg, mikor éppen hogy beszélnie kellene. Zavarát szertartásos külsőségekkel próbálta leplezni: meghajolt s közben egyik lábát, mintha közeledni óhajtana, előrecsúsztatta, a másikat meg, mintha mégis inkább menekülni akarna, hátra, aztán a köpenygallért kezdte bontogatni, és nagy kínnal-bajjal levette az arcát elfedő kalapot, de oly ügyetlenül és oly sokáig babrált velük, hogy az ember már azt hihette, az egyiket rozsdás vaslánccal kapcsolták össze, a másik pedig ólomból van. Az ég elsötétült, mintha csak pótolni kívánná az elrejtő ruhadarabokat, amelyektől az apa oly nyilvánvaló vonakodással vált meg. Ravenswood türelmetlensége az idegen tétovázásának arányában, de meg más okból is, nőttön-nőtt, bár nagy igyekezettel próbálta leküzdeni izgatottságát, s elnyomni azt a vágyát, hogy megszólaljon, míg az idegen meg nem találta a kellő szavakat. Türelmetlensége végül is erősebbnek bizonyult önuralmánál.

- Úgy veszem észre - mondta -, hogy Sir William Ashton nem óhajtja megnevezni magát a Wolf's Crag-i kastélyban.

- Abban reménykedtem, hogy nem is szükséges - szólt a főpecsétőr, Ravenswood szavainak hatására most egyszerre megszabadult a némaságtól, akárcsak a kísértet a varázsló intésére. - Leköteleztél, Ravenswood úrfi, hogy megtörted a jeget, amikor a körülmények... hadd nevezzem szerencsétlen körülményeknek, különösen nehézzé tették a bemutatkozást!

- Akkor hát - mondta komolyan Ravenswood úrfi -, úgy értsem, hogy e megtisztelő látogatás nem pusztán véletlen?

- Tegyünk itt egy kis különbséget - mondta a főpecsétőr, látszólagos könnyedséggel. - Ez a megtiszteltetés egy idő óta leghőbb vágyaim egyike, de sohasem nyerhettem volna el, ha a vihar véletlenül hozzá nem segít. Lányom és én egyaránt megragadjuk az alkalmat, hogy megköszönhessük egy bátor embernek életünk megmentését.

Az a gyűlölet, amely a feudális időkben egymás ellen fordította a nagy famíliákat, többé már nem nyilvánult meg nyílt erőszakoskodásokban, de semmit sem vesztett keserűségéből. Ravenswoodot szörnyű indulatok töltötték el, mikor házában látta apja ellenségét, ki családjuk romlását okozta, s ezt még Lucy Ashton iránt ébredező vonzalma és a köteles vendégszeretet sem tudta teljesen feledtetni vele. Pillantása tétován siklott apáról leányára. Sir William Ashton jónak látta, ha döntését nem várja meg. Kibontakozott lovaglóköpenyéből, lányához lépett, s kioldozta álarcát.

- Lucy, szívecském - mondta átkarolva és Ravenswood felé vezetve leányát -, tedd le a maszkot! Őszintén, álarc nélkül mondjunk hálás köszönetet Ravenswood úrfinak!

- Ha kegyes lesz elfogadni - csak ennyit mondott Lucy, de érzelemteljes, édes hangjából az is kicsendült, hogy megbocsátja a hideg fogadtatást. Az ártatlan s oly szépséges teremtés szavai szíven ütötték Ravenswoodot, és eszébe juttatták saját durvaságát. Meglepetésről s zavarról mormogott valamit, míg végül izzó lelkesedéssel jelentette ki: boldog, hogy fedele a hölgy oltalmára lehet, s az alkalomhoz illő ceremóniával köszöntötte a vendégeket. Arcuk összeért, majd szétvált... Ravenswood gyöngéd udvariassággal fogta meg, s nem is engedte el többé Lucy kezét... e formaságokat a szokásosnál sokkalta jelentősebbé tette az a pír, amely még akkor is ott lángolt Lucy gyönyörű arcán, amikor a csarnokra boruló homályt hirtelen vakító villámfény váltotta fel. Egy pillanatra minden tárgy és személy oly éles megvilágításba került, mely a legparányibb részletet, legkisebb mozdulatot is fölfedte a kutató pillantás előtt. Az átható, rőt ragyogásban a főpecsétőr jól látta Lucy Ashton összeroskadó alakját, Ravenswood daliás, büszke termetét, komoly vonásait, gyöngéd tartózkodásról és ébredező szenvedélyről egyszerre valló furcsa tekintetét, a terem falain függő régi fegyvereket és címerpajzsokat. A fény eltűnt, s még abban a minutában megzendült az ég, jelezvén, hogy a viharfelhő a kastély fölébe érkezett. A hirtelen és borzalmas dördülés alapjaiban rázta meg az öreg tornyot. Az ott lévők úgy érezték, hogy a tető rögtön rájuk szakad. A kéményből alázuhogott az évszázados korom, a levegőben mész- és porfelhő szállongott, és a kastélyba bevágó villám vagy a heves léglökés az omladozó párkányról súlyos köveket sodort le a morajló tengerbe. Olyan volt, mintha maga a váralapító ős nyargalna a vihar hátán, s bosszúért kiáltana, amiért ivadéka megbékélt a család ellenségével.

Valamennyien megdöbbentek. A főpecsétőr és Ravenswood mindent elkövettek, hogy Lucy Ashtont megóvják az ájulástól, s eközben az úrfi másodszor is kénytelen volt azt a kényes és veszélyes feladatot vállalni, hogy gyámolítsa és segítse ama szép és tehetetlen lényt, akiről az első találkozás óta annyi kedves ábrándot szőtt. Ha a ház szelleme valóban kárhoztatta az úrfi és szép vendége együttlétét, érzéseit éppen olyan szerencsétlenül megválasztott eszközökkel fejezte ki, mintha halandó lenne. Az ifjú hölgy kedélyét csillapító, lelkét megnyugtató, elmaradhatatlan apró figyelmességek sora szükségszerűen elindított Ravenswood és az apa között egy olyan beszélgetést, amelynek legalábbis ebben a pillanatban, le kellett döntenie a közöttük álló feudális ellenségeskedés korlátját. Képtelenség lett volna, hogy Ravenswood a saját házában modortalanul vagy hidegen beszéljen az öreg emberrel, kinek leánya (de még micsoda leánya!) félelemtől aléltan fekszik előttük. Amikor pedig Lucy mindkettőjüknek kezet nyújtott, és megköszönte kedvességüket, az úrfi úgy érezte, hogy szívében a leghatalmasabb érzés immár nem a főpecsétőr iránti gyűlölet.

Az idő, a lány egészségi állapota, a szolgák távolléte lehetetlenné tette, hogy Lucy Ashton elindulhasson az öt mérföldnyire lévő Bittlebrains házba, s így Ravenswood úrfi puszta udvariasságból sem tehetett egyebet, minthogy estére és éjszakára felajánlja fedele menedékét. De amikor megjegyezte, hogy csak szűkösen láthatja el vendégeit, arcán ismét megjelent a gyakoribb és kevésbé gyengéd kifejezés.

- Ne beszélj hiányokról - vágott közbe buzgón a főpecsétőr, gyorsan elébe vágva a nyugtalanító téma további feszegetésének. - A kontinensre készülsz, a házad most nyilván ezért bútorozatlan. Mi mindezt megértjük, de ha nehézséget említesz, kényszerítesz bennünket, hogy a faluban keressünk szállást.

Ravenswood úrfi éppen válaszolni készült, mikor kinyílt a csarnok ajtaja, és Caleb Balderstone rontott be rajta.

(A SZERELEM ZARÁNDOKÚTJA)

A mindenki mást megdermesztő mennykőcsapás merész ötletet sugallt a majordomusok gyöngyének. Jóformán még el sem halt a dörgés, s még azt sem lehetett tudni, hogy áll-e a kastély vagy összedőlt, Caleb máris felkiáltott:

- Dicsértessék az Úr!... ez úgy jön most, mint jó sörből egy pintes korsó. - Aztán bezárta a konyhaajtót a főpecsétőr szolgája előtt, aki épp visszatérőben volt a kaputól. Caleb egy pillanatra meghökkent, amikor észrevette, de aztán csak annyit mormogott: - Hát ez hogy az ördögbe jött be?... Mindegy no, bánja a fene... Mysie, mit reszketsz és bőgsz itt a kemencepadkán? Gyere ide, vagy maradj ott, ahol vagy, és üvölts, ahogy csak kitelik tőled, úgyse vagy jó egyébre, mondom, vén boszorkány, üvölts... üvölts!... Hangosabban, asszony, hogy az urak meghallják odabent, kisebb ügyért is hallottak már üvölteni, de úgy, hogy a nagybőgő is kismiska volt hozzád képest. Várj csak... lefelé ezekkel az edényekkel!

És egyetlen mozdulattal lesepert a polcról néhány cin- és agyagedényt. A csattanások közepette úgy kiáltozott és ordítozott, hogy Mysie nem is a mennydörgéstől, hanem inkább attól félt most már, hogy öreg cselédtársa megbolondult. - Mind ledobja a disznóhúst... csak a tejlevesünk maradt meg, még a födeles fazekat is leverte, amiben az úr estebédje volt. Isten irgalmazzon nekünk! A vénember eszét vesztette a mennydörgéstől!

- Fogd be a szád, te vén csoroszlya! - kiáltotta Caleb a sikeres ötlet szenvedélyes lázában égve. - Mindent elkészítettünk már az ebédhez, és a villám egy szempillantás alatt végzett mindennel!

- Szegény ember, teljesen megbolondult - mondta Mysie., és szánalommal vegyes félelemmel nézett rá. - Ó, bár csak észhez térne megint!

- Ide figyelj, te gügye vén boszorkány - mondta Caleb, még mindig ujjongva a megoldhatatlannak látszó probléma csodálatos megoldásán. - Ne engedd be a konyhába az idegent... esküdj meg, hogy a villám bevágott a kéményen, és tönkretette a legjobb ebédet, amit valaha készítettél... marhahús... malacpecsenye... gödölye... pacsirta... nyúlfióka... vadkacsa... szarvas és még mi minden. Hazudj csak, és ne törődj a többivel! Én közben felmegyek a nagyterembe... olyan felfordulást csinálj, amilyet csak tudsz... de vigyázz, be ne engedd az idegen szolgát!

Szövetségesét ekképpen kioktatva, Caleb felloholt a lovagterembe, de előbb még megállt, hogy bekukucskáljon egy repedésen, amelyet az idő foga hagyott az ajtó fájában, az egymást követő szolganemzedékek örömére. Észrevéve Ashton kisasszony helyzetét, az öreg bölcsen várakozott egy darabig, mivel nem akarta a lányt még jobban megijeszteni, meg aztán attól is félt, hogy a villám szörnyűséges pusztításáról szóló beszámolója az alkalmatlan pillanatban hatását vesztené.

Később, amikor észrevette, hogy a hölgy magához tért, és hallotta, hogy a beszélgetés az elhelyezésre és az ellátásra terelődik, úgy gondolta, most már itt az ideje, hogy berontson a terembe az előző fejezetben említett módon.

- Borzalom! Borzalom!... Ilyen szerencsétlenség a Ravenswood házra! Hogy ezt meg kellett érnem?

- Mi baj, Caleb? - kérdezte az úrfi kissé ijedten. - Talán kidőlt a kastély oldala?

- Hogy kidőlt volna?... Azt azért nem, de lehullott a korom a kéményből, és a villám egyenesen a konyhaedényekbe csapott, és most minden ott hever szanaszéjjel a földön, és a méltóságos, előkelő vendégek ellátására - itt egy mély meghajlás Sir William Ashton és lánya felé -, ahogy látom, semmi sem maradt a házban, amiből ebédet vagy vacsorát készíthetnénk!

- Ezt igazán elhiszem neked, Caleb - jegyezte meg Ravenswood szárazon.

Balderstone korholó s egyben könyörgő arckifejezéssel az úrfihoz oldalgott, és megismételte: - Nem volt valami nagy készülődés, éppen csak még valami a méltóságod szokásos étkeihez... egy "kis teríték", mint ahogy a Louvre-ban mondják... három fogás és a gyümölcs.

- Tartsd meg magadnak a zagyvaságaidat, tűrhetetlen vén bolond! - rivallt rá Ravenswood, akit kínos zavarba hozott az öreg fontoskodása, de nem tudta, mit tehetne, hogy a jelenet még nevetségesebbé ne váljék.

Caleb azonban fokozni akarta sikerét. Mikor észrevette, hogy a főpecsétőr szolgája bejött, s halkan beszél az urával, megragadta az alkalmat, és néhány szót súgott Ravenswood fülébe: - Hallgass, az Isten szerelmére, maradj veszteg, uram... nem a te gondod, hogy én az üdvösségemet kockáztatom, és összevissza hazudozom itt a család becsületéért... Ha nyugodtan hagysz engem beszélni, akkor szerény leszek a lakomámmal; de ha ellenkezel, kutya legyek, ha nem készítek hercegnek való ebédet!

Ravenswood úgy gondolta, valóban az lesz a legjobb, ha békén hagyja fontoskodó inasát, aki ujjain kezdett számlálni: - Nem valami dús lakoma... de négy előkelő embernek azért megfelelt volna... első fogás: kappan fehér mártással... roston sült gödölye... malacpecsenye, különleges gonddal készítve; második fogás: nyúlpörkölt... omlós rák... flórenci borjúhús; harmadik fogás: fekete fajdkakas... ami azt illeti, most is elég fekete, mármint a koromtól... damaszkuszi szilva... egy kis karcos bor... egy kis krémes tészta... meg valami semmi kis édesség és befőtt... ez volna minden - mondta, látva az úrfi türelmetlenségét -, ez volna minden, s hozzá még alma és körte.

Ashton kisasszony lassanként annyira magához tért, hogy már felfogta a körülötte történteket. Megfigyelte Ravenswood nehezen féken tartott türelmetlenségét, Caleb különös elszántságát, ahogy a képzeletbeli lakomát részletezte, s a kettő ellentétét olyan mulatságosnak találta, hogy minden erőfeszítése ellenére jóízűen elnevette magát. Kacagásához, bár kissé mérsékeltebben, apja, majd Ravenswood úrfi is csatlakozott, noha tudta, hogy végül is az ő rovására mulatnak. Jókedvüktől visszhangzottak az öreg boltívek... hisz tudjuk, hogy van ez: ami az olvasót legfeljebb halvány mosolyra készteti, a jelenlévőknek végtelenül nevetséges lehet. Abbahagyták, majd újrakezdték, újra meg újra felcsendült a nevetésük. Eközben Caleb komoly, haragos és megvető méltósággal állt előttük, s ez nagymértékben fokozta jókedvüket és a jelenet mulatságos voltát.

Végtére, erejük fogytán elhallgattak. Ekkor Caleb minden teketória nélkül felkiáltott: - Az ördögét a nemesuraknak! Olyan pazarul bereggeliztek, hogy most, mikor odaveszett a legpompásabb ebéd, amit szakács valaha is készített, ezen úgy nevetnek, mint a legjobb tréfán George Buchanan összes műveiben. Ha olyan üres lenne méltóságotok gyomra is, mint a Caleb Balderstone-é, kevesebbet kuncognának ilyen súlyos szerencsétlenségen.

Caleb őszinte felháborodástól lángoló arca ismét nevetésre ingerelte a társaságot, és a derék öreg ebből nemcsak a család becsülete elleni támadásra következtetett, hanem a képzelt veszteségek ékesszóló felsorolásának teljes megvetésére is. - Az ebéd leírása - mondta később Mysie-nek - még egy jóllakott embert is éhessé tett volna, ők meg csak ültek ott, és nevettek rajta!

- De - mondta Ashton kisasszony, miután annyira-amennyire összeszedte magát - mindezek a finomságok olyan jóvátehetetlenül tönkrementek, hogy egy darabkát sem lehetett összekaparni belőlük?

- Összekaparni, úrnőm! Mit gyűjtenél össze a koromból és a hamuból? Lemehetsz, és benézhetsz a konyhába... a szakácsné görcsökben vonaglik... a drága jó ennivalók... a marhahús... a kappan fehér mártásban... a firenzei borjúsült és a krémes tészta... no meg a különleges gonddal készített malacpecsenye, és az édességek, a nyalánkságok; ezt mind ott láthatod, úrnőm... - majd gyorsan kijavította magát - nem, nem fogsz ebből most már semmit sem látni, mert a szakács mind befalta belőlük a részét, de láthatod a fehér mártást, ami kiömlött. Belemártottam az ujjam, olyan az íze, mintha csak savanyú tej lenne... ha ezt nem a villám csinálta, akkor nem tudom, hogy mi... Ez az úr is hallhatta, hogy csörömpölnek a hallban az ezüstök és a porcelánok, nem igaz?

A főpecsétőr szolgáját, noha, mint államférfi lakájához illik, mindig uralkodott arckifejezésén, némileg zavarba hozta ez a kérdés, s csak szótlanul bólintott.

- Azt gondolom, komornyik úr - mondta a főpecsétőr, mert félni kezdett, hogy a hosszúra nyúlt jelenet végül is felbosszantja Ravenswoodot -, azt gondolom, ha visszavonulna az én Lockhard szolgámmal, aki sokat utazott, és mindenféle balesetekhez hozzászokott és... és azt hiszem, együttesen csak kitalálnak valami megoldást ebben a kényszerhelyzetben.

- Az én uram tudhatja - mondta Caleb, bár semmiféle kiutat nem látott, de mint a feldühített elefánt, inkább belehalt volna az erőlködésbe, semhogy eltűrje a vetélytárs segítségét -, az én uram jól tudja, hogy nekem nincs szükségem tanácsosra, amikor a ház becsületéről van szó.

- Igazságtalan lennék, ha ezt képzelném, Caleb - mondta az úrfi -, de te főleg a művészi kifogások gyártásában vagy szaktekintély, azokból pedig éppen olyan kevéssé ehetnénk, mint villámsújtott ebédünkből. Nos, Lockhard úr bizonyára képes arra, hogy pótoljon valamit, ami nincs, és talán sohasem volt.

- Méltóságod tréfás kedvében van - válaszolt Caleb -, de én biztos vagyok benne, hogy legrosszabb esetben Wolf's Hope-ig kell sétálnom, és mindjárt akár negyven embert is megebédeltethetek... Nem mintha az a népség ott nem szolgáltatta volna be a vámot, de rossz felvilágosítást kaptak a tojás- és vajadó ügyében, ezt nem is akarom tagadni.

- Menjetek, és beszéljétek meg együtt - mondta az úrfi. - Menjetek le a faluba, és tegyétek meg mindazt, amit tudtok. Nem hagyhatjuk vendégeinket étlen-szomjan, meg kell mentenünk a tönkrement család becsületét. És nézd, Caleb... itt az erszényem: azt hiszem, hogy ez lesz a legjobb szövetségesed.

- Az erszény? Az erszény, igazán? - méltatlankodott Caleb kifelé menet. - Mit csinálnék én a méltóságod erszényével a saját birtokán? Remélem, hogy nem kell fizetnünk azért, ami a miénk?

A szolgák elhagyták a csarnokot; és amint becsukódott az ajtó, a főpecsétőr mentegetőzni kezdett illetlen vidámságuk miatt, Lucy pedig remélte, hogy sem fájdalmat nem okozott a jószívű, hűséges öregnek, se meg nem sértette.

- Caleb meg én megtanultuk, úrnőm, hogy jókedvvel, vagy legalábbis türelemmel viseljük el a nincstelenséggel járó nevetségességet.

- Becsületszavamra, igazságtalan vagy önmagaddal szemben, Ravenswood úrfi - válaszolt idősebb vendége. - Azt hiszem, többet tudok ügyeidről, mint te magad, és remélem, megmutathatom, hogy nem vagyok közömbös irántuk... egyszóval, hogy kilátásaid jobbak, mint gondolnád. Megjegyzem, nem tudok tiszteletre méltóbb jellemet elképzelni, mint az olyan férfiét, aki fölébe emelkedik a szerencsétlenségnek, és az adósság vagy függés helyett a becsületes nélkülözést választja.

A főpecsétőr nagy elővigyázattal, bátortalanul kockáztatta meg e kijelentéseket, attól félve talán, hogy megsérti Ravenswood érzékenységét, vagy felébresztett büszkeségét készti tiltakozásra, ha beleavatkozik ügyeibe, ha, akár futólag is, érinti a kényes témát, amelyet ugyan maga a házigazda vetett fel. Röviden: sarkallta a vágy, hogy az úrfi barátjaként mutatkozzék be, de visszatartotta az aggodalom, hogy ezzel esetleg a tolakodás látszatát kelti. Nem csoda, hogy a kevés élettapasztalattal rendelkező Ravenswood úrfi őszintének hitte az udvaronc ravasz beszédét, amelyet pedig talán nem ártott volna némi kételkedéssel fogadnia. Mindemellett tartózkodóan annyit felelt csupán, hogy bárkinek, aki jót gondol felőle, hálával tartozik, majd bocsánatot kérve vendégeitől, elhagyta a hallt, hogy elhelyezésükről, amennyire a körülmények engedik, megfelelően gondoskodjék.

Az öreg Mysie-vel hamarosan elintézte a hálóhelyek kijelölését, hiszen alig volt választási lehetőségük. Ravenswood úrfi átadta szobáját Ashton kisasszonynak, és Mysie (aki valamikor fontos személy volt a ravenswoodi kastélyban) abban a fekete selyemruhában állt a hölgy szolgálatára, amely hajdan az úrfi nagyanyját ékítette Henrietta Maria udvari báljain. Ravenswood ezután Bucklaw felől érdeklődött. Hallva, hogy a fogadóban van a vadásztársasággal, azt kívánta, hogy Caleb tájékoztassa a fiatalurat a Wolf's Crag-i helyzetről, s adja át neki az üzenetet, miszerint jó lenne, ha a faluban kaphatna ágyat, mert az idős vendéget kénytelenek a titkos szobában elszállásolni, lévén az az egyetlen helyiség, amely erre alkalmas. Az úrfi maga vállalta a kényelmetlenséget, hogy az éjszakát a kandalló mellett töltse a lovagteremben, tábori köpenyébe burkolózva, ami nem is esett túlságosan nehezére, hiszen abban az időben még a legrangosabb skót szolgák, sőt a jó családból származó vagy nemes fiatalemberek is megelégedtek éjszakára tiszta szalmával vagy a száraz szénapajtával.

Lockhard parancsot kapott gazdájától, hogy hozzon a kocsmából őzhúst, a többit pedig, a családi becsület megmentésével együtt, Caleb eszére bízták. Az úrfi másodszor is felajánlotta erszényét, de Caleb nem akarta az idegen szolga szeme láttára elfogadni, bár viszketett a tenyere, hogy megkaparintsa. "Hát nem tudta volna finoman a kezembe csúsztatni? - dohogott magában. - Elég baj, hogy őméltósága sohasem tanulja meg, hogyan viselkedjék ilyen alkalmakkor!"

Közben Mysie, ahogy ez egykor Skócia távoli vidékein szokásban volt, kis tejgazdasága termékeit ajánlotta fel az idegeneknek, "míg jobb étel nem kerül". Mivel a vihar most már elvonult a széllel, az úrfi, egy másik régi szokást követve, felvitte a pecsétőrt a legmagasabb torony tetejére, hogy megcsodálhassa a pazar kilátást, s hogy közben "megjöjjön az étvágya".

(CHAUCER: A PAPI POROSZLÓ MESÉJE
- Kormos István fordítása)

Caleb szorongó szívvel indult el a felderítő expedícióra. Ami azt illeti, három akadály állott útjában: nem merte megmondani az úrfinak, hogy reggel (pusztán a család becsületének védelmében) megsértette Bucklaw-t; félt bevallani, hogy túlságosan meggondolatlanul utasította vissza az erszényt; s végül sejtette, milyen kellemetlen következményekkel járhat a találkozás a sértett Haystonnal, mikor az már valószínűleg töménytelen pohár pálinka hatása alatt áll.

Hogy Calebnek igazságot szolgáltassunk, el kell ismernünk, bátor volt, mint az oroszlán, ha a Ravenswood család becsületéért kellett küzdenie, de az a fajta óvatos bátorság volt az övé, amely nem vállal szükségtelen kockázatot. Most azonban mindezt csak másodrendű kérdésnek tekintette. Legfőképpen arra törekedett, hogy az úrfi erszénye és Lockhard segítsége nélkül beválthassa hencegő ígéretét: vagyis a rendelkezésére álló forrásokból beszerezze a bőséges lakoma kellékeit, s így elleplezze háztartásuk nyomorúságát. Vállalkozásának sikere életbevágóan fontos, becsületbeli kérdés volt számára; s e tekintetben a derék szolgát ismét a már említett nagylelkű elefánthoz kell hasonlítanunk, amely mikor az erejét meghaladó feladat elvégzése közben észrevette, hogy segítséget hoznak neki, nagy erőlködésében, csak hogy valamiképpen segítségre ne szoruljon, végül is összezúzta koponyáját.

Hasonló kutyaszorítóból már sokszor kimenekült a falusiak segítségével, de az utóbbi időben, sajnos, nagyon megváltozott köztük a kapcsolat.

A falucska elszórt házai ott bújtak meg a tengerbe ömlő patak völgyében; köztük és a várkastély között, amelynek gazdái hajdan hűbéri birtokként magukénak mondhatták a falut, széles dombhát húzódott végig a messze kiugró földnyelven. Wolf's Hope-nak (azaz Farkasrévnek) hívták a települést, és gyér számú lakossága szűkösen abból tartotta fenn magát, hogy a heringszezonban két-három halászcsónakkal járta a tengert, a téli hónapokban pedig gint és brandyt csempészett. Öröklött tisztelettel tekintettek a Ravenswood lordokra; de a család nehéz idejében a legtöbben megszerezték az örökbérleti jogot kis birtokukra, kunyhójukra, veteményes kertjükre s a legelőre, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak a feudális függőségből, és mentesek lettek azoktól a különféle szolgáltatásoktól, amelyeket a korabeli, nagy szegénységben élő skót földesurak minden elképzelhető ürüggyel, vagy akár anélkül is, követeltek nyomorult bérlőiktől. Nagyjából tehát függetlenek voltak. Ez a tény szörnyen elkeserítette Calebet, aki ugyanolyan zsarnoki hatalommal adóztatta meg őket, ahogyan az hajdan Angliában volt szokásos, amikor "a fegyveresektől kísért királyi élelmező mesterek csak kirontottak a gótikus kapuk rácsa mögül, hogy nemcsak pénzért, hanem kiváltságaik jogán, erővel szedjék be az élelmet; s a száz piacról zsákmányolt prédát, meg amit csak a menekülő és bujkáló föld-népétől még elragadhattak, száz öblös pincébe hordták össze". (Burke: Beszéd a gazdasági reformról.)

Caleb szeretettel idézte emlékezetébe, s hanyatlásában fájó szívvel siratta el azt a bárói hatalmat, mely annak idején a maga szűkebb körében meg persze kisebb méretekben a feudális egyeduralkodók hatalmas adókivetéseit utánozta. Szívesen áltatta magát azzal, hogy időlegesen került hatályon kívül, s nem évült el örökre a borzalmas szabály, az elsőbbségi jog, amely ötmérföldes körzeten belül a Ravenswood báróknak juttatta minden termék javát. Időnként valami apró sápolással a helybeliek emlékezetébe is idézte. Kívánságait eleinte több-kevesebb készséggel teljesítették, mert hosszú időn át megszokták, hogy amit a báró és családja óhajt, az jogos, önérdekük felett áll. Jelenlegi függetlenségükhöz nem járult még a szabadság tudata. Ahhoz az emberhez hasonlítottak, aki hosszú rabságból szabadulva képzeletben még mindig ott érzi magán a csuklóját szorító bilincseket. De ha egy ideig szabadon élhet az ember, hamarosan felismeri, hogy szabadsága szent és sérthetetlen, amint az elbocsátott fogoly is hamarosan elfelejti béklyóit, ha kezét-lábát újra szabadon használhatja.

Wolf's Hope lakói eleinte zúgolódtak, majd ellenálltak, végül kifejezetten megtagadták Caleb Balderstone adóköveteléseinek teljesítését. Hiába emlékeztette őket a tizenegyedik Ravenswood lordra, akit Kapitánynak neveztek, mert kedvelte a hajózást... hiába hivatkozott arra, hogy a nemes lord mólót (egymásra halmozott kövekből úgy-ahogy összehordott gátat) építtetett, s ezzel megvédte halászcsónakjaikat az időjárás viszontagságaitól, és a kikötő forgalmát is fellendítette... hiába próbálta a falusiak emlékezetébe idézni az akkori egyezséget, mely szerint mindezekért cserében a nemes lordokat illeti az első font vaj minden tehén első borja után és az, amit azóta is hétfői tojásnak neveznek, vagyis minden tyúktól minden áldott hétfőn az első friss tojás.

A falusiak meghallgatták Calebet, majd megvakarták a fejüket, köhögtek, tüsszögtek, majd, hogy a buzgó öreg választ akart kicsikarni tőlük, egyetlen mondattal feleltek: - No, majd meglátjuk... - Ez a skót parasztok egyetlen menedéke, amikor saját jól felfogott érdekükben megtagadnak valamit, amit szívük szerint talán megadnának.

Caleb mindezek ellenére jegyzéket adott át a Wolf's Hope-i notabilitásoknak vaj- és tojásköveteléséről, s ezt az említett szubvenció hátralékos kamataiként tüntette fel, közölve, hogy nem ellenzi más áru vagy pénz szolgáltatását, ha a természetbeni fizetés alkalmatlan lenne. Ezek után eltávozott. Azt remélte, hogy a rendezés módozatait majd egymás közt megvitatják. Ők viszont ellenállásra szánták el magukat, csak azt nem tudták még, mire alapítsák elutasításukat. Ekkor a kádár, minden halászfaluban tekintélyes polgár, itt meg egyenesen a falu egyik szenátora, megjegyezte: - A tyúkjaink elég ideig kotkodácsoltak a Ravenswood lordoknak, éppen ideje, hogy most azoknak kotkodácsoljanak, akik ólat és árpát adnak nekik. - Az egyetértő vigyor elárulta, hogy a gyülekezet szíve szerint beszélt. - És - folytatta a szónok - ha ezt akarjátok, akkor elugrom a szomszédba, Dunse-ba, Davie Dingwall fiskálisért, aki északról jött közénk. Ő majd elrendezi ezt az ügyet, arról kezeskedem.

Ennek megfelelően kijelölték a nagy tárgyalás napját Wolf's Hope-ban, hogy meghányják-vessék a követeléseket, s Calebet is meghívták, jöjjön le e célból a faluba.

Üres kézzel és üres gyomorral ment, remélve, hogy az egyiket az úrfi, másikat a maga hasznára töltheti meg a Wolf's Hope-i bérlők zsebéből. De halál reményeire! Amint ő a falucska keleti végén megjelent, nyugat felől betrappolt Davie Dingwall, egy erőszakos, ravasz vidéki ügyvéd, aki már több ízben perelte a Ravenswood családot, és Sir William Ashton politikai főágense volt. Tömött irattáskát szorított a hóna alatt; benne a község birtokokmányai... Bemutatkozás után abbeli reményének adott kifejezést, hogy nem várakoztatta sokáig Balderstone urat, majd közölte, tájékoztatva van mindenről, és teljes felhatalmazással bír arra nézve, hogy fizessen vagy elfogadjon, megegyezzen vagy kárt térítsen meg, s végül, hogy eljárjon minden kölcsönös és rendezetlen követelésben, bármi legyen is az, ami vitát támaszthat a tiszteletre méltó Edgar Ravenswooddal... akit mindközönségesen Ravenswood úrfinak neveznek...

- Az igen tiszteletreméltó Edgar Ravenswood lorddal - mondta Caleb nyomatékosan, mert látta ugyan: kevés lehetősége van arra, hogy a vitatott konfliktusban előnyt szerezzen, de elszánta magát: a becsületből egy jottányit sem enged.

- Hát akkor Ravenswood lord - mondta az üzletember -, nem veszekszem udvariassági címek miatt... mindközönségesen Ravenswood lord vagy Ravenswood úrfi, a Wolf's Crag-i birtok és báróság örökös tulajdonosa közt egyrészről, valamint John Whitefish és más bérlők, az előbb említett báróság Wolf's Hope-i városának lakosai közt másrészről.

Caleb szomorú tapasztalatból tudta, egészen másfajta küzdelmet kell vívnia ezzel a felbérelt bajnokkal, mint magukkal a bérlőkkel. Amazokat, régi emlékeik, érzelmeik, megszokott gondolkodásmódjuk ismeretében talán maga felé fordíthatta volna egy sereg közvetett indokkal és érvvel, csakhogy az effajta támadást új ellenfelének teljes érzéketlensége most eleve kilátástalanná tette. A vita kimenetele igazolta legrosszabb sejtelmeit. Hiába vette elő ékesszólását és szellemességét, hiába hivatkozott régi szokásokra, öröklött tekintélyre, a Ravenswood lordok hajdani jótetteire s arra, amit még a jövőben várhat tőlük a Wolf's Hope-i közösség, az ügyvéd mindehhez nem tudott hozzászólni, ő a bérleti okmányok szövegéhez tartotta magát, azok pedig nem említettek efféle kérdéseket. Amikor Caleb elszántan és fölötte rosszallóan arról beszélt, hogy milyen következményekkel járhat, ha Ravenswood lord nem védelmezi többé a helységet, sőt haragjában esetleg hathatós eszközökhöz folyamodik, a törvény embere csúfondárosan a szeme közé nevetett.

Kliensei, mondta, mindenre elszánták magukat, s amennyire erejükből telik, megoltalmazzák majd városukat. Egyebekben úgy véli, hogy Ravenswood lordnak, mivel lord, éppen elég tennivalója lehet a saját kastélyában. Ami pedig az erőszakra vonatkozó fenyegetést illeti, akár követelőzés formájában jelentkezzék ez, akár pedig, ahogy a törvény nevezi, via facti... nos, emlékeztetni kívánja Balderstone urat, hogy a mai idők nem olyanok, mint a régiek... hogy ők Forthtól délre élnek, messze a Felföldtől... s hogy kliensei meg tudják védeni magukat; de ha az derülne ki, hogy tévedtek, csak a kormányzathoz kell fordulniuk, s egy káplárt és négy katonát kapnak, fejezte be Dingwall uram vigyorogva, s azok tökéletesen megvédhetik őket Ravenswood lord és hívei hatalmaskodása ellen.

Ha Caleb a szemében villámló arisztokratikus mennykövekkel halálra sújthatja az előjog és alattvalói hűség ócsárlóját, akkor tekintet nélkül a következményekre, biztosan megteszi. Nem rendelkezvén azonban e gyilkos képességgel, kénytelen volt szépen visszaballagni a kastélyba, ahol aztán teljes fél napra még Mysie számára is láthatatlanul és megközelíthetetlenül elvonult meghitt cellájába; egyetlen cintálat fényesítgetett egész idő alatt, és hat órán át szakadatlanul a Maggy Lauder-t fütyülte.

A szerencsétlen harácsolás csődje bezárta Caleb előtt Wolf's Hope-ot és környékét, az örök El Doradót vagy Perut, ahonnan eddig szükség esetén mindig kisajtolhatott valami segítséget. Ünnepélyesen kijelentette, hogy az ördög elviheti, ha valaha is még egyszer beteszi oda a lábát. Ez idáig megtartotta szavát, és különös, ez az elszakadás, ahogy tervezte is, bizonyos büntetést jelentett a csökönyös jobbágyoknak. Balderstone uram olyasvalaki volt előttük, aki felsőbbrendű lényekkel áll kapcsolatban, aki jelenlétével megtisztelte ünnepségeiket, aki sokszor adott hasznos tanácsot, s úgy érezték, az összeköttetés falujuk becsületére válik. A helység, többen elismerték, "már nem az, ami volt, vagy ami lehetne, mióta Caleb uram olyan szigorúan elzárkózott a kastélyban... ami viszont a tojást és vajat illeti, ez kétségkívül ésszerűtlen kívánság volt, ahogy Dingwall úr helyesen kimutatta".

Így álltak az ügyek, amikor az öreg inasnak (csupa méreg és üröm volt neki ez a pohár!) el kellett ismernie egy idegen nemesember, s ami még rosszabb, egy idegen szolga előtt, hogy ha nem hagyatkozik a Wolf's Hope-iak szánalmára, Wolf's Crag még egy ebédet sem tud nyújtani. Szörnyű megaláztatás, de hát szükség törvényt bont. Ezekkel az érzésekkel vívódva haladt most végig a falu főutcáján.

Társát a lehető leggyorsabban le akarta rázni magáról, így hát egyenesen Sma'trash anyó kocsmájába irányította. Bucklaw, Craigengelt meg a többiek harsány hejehujázását már félúton hallották. A kocsmaablakból kiragyogó fény keresztültört a leszálló szürkület homályán, vörösre festette a kádár udvarában felhalmozott kisebb-nagyobb régi hordókat és dézsákat az utca túloldalán.

- Ha be óhajtasz tekinteni a fogadóba, Lockhard uram - mondta társának az öreg inas -, ott találod, ahonnan a fény jön, és ahol, ha jól hallom, az Aberdeeni tyúkhúsleves, de hideg... kezdetű dalt éneklik. Intézd el urad megbízását a vadpecsenyét illetően, én meg majd beszélek Bucklaw-val az ágy miatt, ha beszereztem a többi ennivalót... Nem mintha a szarvaspecsenyére olyan nagy szükség lenne - fűzte hozzá, megragadva kollégája kabátgombját - az ebéd elkészítésénél, de ez udvarias gesztus a vadászok felé... és Lockhard uram, ha megkínálnak egy ital sörrel vagy egy kupa borral vagy egy pohár pálinkával, bölcsen tennéd, ha elfogadnád, mert félek, a miénket a kastélyban megsavanyította a mennykő.

Ekképpen útjára bocsátva Lockhardot, a derék öreg ólomnehéz lábbal s még sokkal nehezebb szívvel cammogott végig a hepehupás utcán, azon töprengve, hogy kit is környékezhetne meg először. Kellett valakit találnia, akinél a régi tekintély többet nyom a latban, mint jelenlegi függetlensége, s aki közeledését különleges kegynek, megbocsátó és békítő szándék bizonyítékának tekinti. De egyetlenegy ilyen személy sem jutott eszébe. "Úgy látszik, elég hideg leveskénk lesz magunknak is - gondolta, ahogy az Aberdeeni tyúkhúsleves-t zengő kórust ismét meghallotta. - A lelkész... őt még a néhai lord ajánlotta be, de később összevesztek a dézsmán... a serfőző felesége... ez sokáig hitelezett, és sok van a rováson... hacsak a család becsülete nem kívánja, bűn lenne megszomorítani egy özvegy asszonyt. Valaha nem volt nála készségesebb... manapság viszont épp ő a legmegátalkodottabb, Abronts Ábris, a dézsmák és hordók említett mestere, aki annak idején a tojás- és vajlázadást vezette... De minden azon múlik, hogy helyesen közeledjünk az emberekhez - mondta Caleb magában. - Bizony rosszul tettem, amikor azt találtam mondani, hogy ő csak amolyan sárga csőrű újonc még a városunkban; azóta persze rosszakarója a családnak ez a paraszt medve. De szép fiatal vászoncselédet vett feleségül, Jean Keönnyűvéryt, az öreg Keönnyűvéry lányát, aki az Árokugró majorban volt, és Marionnal kötött házasságot, aki meg úrnőmnél szolgált negyven évvel ezelőtt... Sokat kujtorogtam utána magam is, és azt mondják, hogy ő most velük lakik. Jakab-arany, György-arany van itt bőven a fickó ládájában... csak hozzájuthatna az ember... mindenesetre teszek vele egy próbát... ami egyébként, nézetem szerint, olyan megtiszteltetés, hogy meg sem érdemli a hálátlan tökfilkó; és ha veszít is rajtunk, könnyen behozhatja, amilyen derekasan tud takarékoskodni."

Habozását legyőzve, Caleb sarkon fordult, és visszasietett a kádár házához. Minden teketória nélkül félretolta a reteszt, s egy szempillantás alatt a paticsfal mögött találta magát, ahonnan láthatatlanul megfigyelhette a ház első szobáját, vagyis a lakókonyhát.

Ellentétben a Wolf's Crag-i kastély szomorú háztartásával, a kádár kandallójában vidáman pattogott a tűz. Felesége az egyik oldalon gyöngyökkel hímzett sonkaujjú ruhában a végső simításokat végezte éppen ünnepi öltözetén; bájos és jókedvű arcát nézegette a törött tükörben, amelyet a nagyobb kényelem kedvéért az edényespolcra helyezett.

Anyja, az öreg Árokhugry asszonyság, "aranyos teremtés" (ahogyan messze környéken híresztelték a szomszédasszonyok), selyemruhában, nyakában borostyán gyöngysorral, tiszta főkötőben ült a lobogó tűznél, vidáman pöfékelt kis pipájából, és úgy irányította a konyhai ügyeket. A korgó gyomrú, aggodalmas szívű, csüggedt udvarnokot a begyes hölgynél és az aranyos öregasszonynál is jobban érdekelte az, hogy a ropogó tűz fölött nagy fazékban, vagy inkább üstben, marhahús és leves gőzölgött. A kádár inasai két nyársat is forgattak, az egyiken egy negyed ürü, a másikon kövér liba és néhány vadkacsa pirult. Eme illatozó, tejjel-mézzel folyó Kánaán látványa majdnem teljesen elűzte Caleb lehangoltságát. Egy szempillantás alatt hátrafordult, és szemügyre vette a szoba másik felét, a társalgót. Ott hasonlóan kellemes látvány tárult szeme elé: a nagy, kerek asztalt hófehér asztalneművel terítették, illetőleg (Caleb kedvenc kifejezésével élve) "díszítették" tizenkét személyre. Nagy cinkorsók sorakoztak rajta, néhány ezüstkupa, feltehetőleg ragyogó külsejükhöz méltó tartalommal, tiszta fatányérok, vésett kanalak, éles, fényes, tettre kész kések és villák... s láthatóan valami különleges ünnepi alkalomra vártak.

- A fene egye meg ezt a sehonnai dézsafoltozót! - morogta Caleb meglepett irigységgel. - Micsoda szemérmetlen dőzsölés! De ne hívjanak Caleb Balderstone-nak, ha ebből a jó lakomából nem kerül Wolf's Cragbe is valami!

Ezzel az elhatározással lépett be a szobába, és nagyon udvariasan köszöntötte anyát és lányát. Megfigyelhető, hogy az adófizető polgár ugyan morog olykor az adókivető udvaroncokra, de a szépnem mindig szívesen fogadja őket, mert tőlük tudja meg a legfrissebb pletykát s a legutolsó divatot. A Wolf's Crag-i udvarban Caleb volt a főminiszter, természetes hát, hogy mindkét asszonyság azonnal a nyakába borult, s arcukat szíves üdvözlettel csókra nyújtották.

- Uramfia, kegyelmed az, Balderstone uram?... Ez aztán a kedves meglepetés... üljön le, üljön már le... a gazda is megörül majd, de még mennyire... biztosan hallotta, hogy ma este kereszteljük a picikénket, ugye ittmarad velünk, részt vesz a szertartáson? Leöltünk egy ürüt, és az egyik legényünk kiment a puskával a mocsárhoz... valamikor igen szerette a vadkacsát, ugye, Caleb szomszéd?

- Nem, nem maradhatok, asszonyság - mondta Caleb -, csak benéztem, hogy szerencsét kívánjak, és szíves örömest elbeszélgettem volna a gazdával, de... - megmozdult, mintha máris indulni akarna.

- Már csak nem veti meg, szomszéd, a társaságunkat... - mondta az öreg asszonyság nevetve, és a régi ismeretség jogán a karjába kapaszkodott - ki tudja, milyen rosszat hoz az újszülöttre, ha így keresztülnéz rajta?

- Csakhogy nagyon sietek, jóasszony - mondta az inas. Kis húzódozással hagyta, hogy a székre nyomják. - És ami az evést illeti - mert észrevette, hogy a ház úrnője körülötte sürög-forog, és egy fatányért tesz elé -, ó, ami az evést illeti... istenem, szégyellnivaló torkosság, de reggeltől estig csak halálra esszük magunkat. De hát ez az angol húsos puding átka.

- Ej, sohase törődjék az angol húsos pudinggal - mondta Keönnyűvéry anyó. - Kóstolja csak meg a mi pudingunkat, Balderstone uram... van itt fekete puding meg húspuding... Próbálja meg, melyik ízlik jobban.

- Jó ez mindegyik... kitűnő mindegyik... jobb már nem is lehetne; de elég nekem a szaga is, nemrég ebédeltem.

- (A hűséges öreg legény hajnal óta koplalt.) - De nem akarnám lefitymálni a szakácstudományát, szomszédasszony. Ha megengedi, beteszem a kendőmbe, és vacsorára megeszem. Unom már a Mysie süteményeit és nyalánkságait, és tudja, Marion lelkem, hogy én mindig a falusi csemegét szerettem legjobban... meg a falusi lányokat... - nézett a kádár feleségére - derék kis asszonyka, sokkal szebb, mint mikor Gilbert elvette, pedig akkor is a legszebb lány volt a parókiánkban és a környéken. De hát jóféle tehén, szemrevaló borjú.

Az asszonyok magukban mosolyogtak a bókon, és egymásra nevettek, mikor Caleb a pudingokat beburkolta a kendőbe, amelyet úgy hordott magánál, mint katona az abrakos tarisznyát.

- Mi újság a kastélyban? - kezdte a gazdasszony.

- Újság?... A legnagyszerűbb újság, amit valaha is hallottak. A főpecsétőr nálunk van a szép lányával, s ha az úrfi vonakodnék elvenni, még utána is dobná, és biztosíthatom magukat, hogy a régi ravenswoodi birtokot a lány alsószoknyájához tűzi.

- Ó, uramfia... no még ilyen csudát!... És az úrfi akarja a lányt?... És jóképű a lány?... Milyen színű a haja?... És lovaglóöltöny van rajta vagy utazóruha?

Csak úgy záporoztak a kérdések.

- Hé, elég lesz már! Egy napig eltartana, ha minden kérdésre válaszolnék, és nekem alig van egy percem. Hol a gazda?

- Papért ment - mondta Abrontsné -, a mossheadi híres Ördöghüzy Péter nagytiszteletű úrért... reumát szerzett a derék ember az üldöztetése idején a hegyekben.

- Pfuj!... whig és hegyi ember... nem sok ez egyszerre? - kérdezte Caleb leplezetlen bosszúsággal. - Emlékszem még, Luckie, arra az időre, amikor Keöhhögh nagytiszteletű úr meg az imakönyve is elegendő volt ilyenkorra magának meg a többi magaforma becsületes asszonynak.

- Bizony, bizony - mondta Keönnyűvéry asszony -, de hát mit tud egy ember tenni?... Jean csak úgy énekelheti a zsoltárokat, és úgy teheti fel a főkötőjét, ahogy a gazda szereti. Mert azt mondhatom magának, Balderstone szomszéd, itt aztán ő az úr a házban.

- Ej, ej, hát még az öltözködésben is ő parancsol? - kérdezte Caleb, sejtve, hogy terveit nem épp szerencsésen befolyásolja a férfiuralom.

- Ő hát, utánanéz ő minden garasnak. Hanem azt meg kell adni, olyan becsületesen ruházza Jeant, hogy mindig takaros a lelkem, akár egy virágszál... de hisz maga is láthatja... nincs is oka panaszra, mert ha van is egy-egy, aki talán jobban járt nála, de tíz van, aki biztos rosszabbul.

- Jól van, jóasszony - mondta Caleb leverten, de nem legyőzve -, maga ugyan másképpen szoktatta annak idején a gazdát; de hát mindenki a saját feje szerint él. El kell mennem. Csak azt akartam a gazdával tudatni, hogy hallottam, mikor beszélték: meghalt Leithben a kádármester, Pöröly Péter, az udvari szállító... és azt gondoltam, talán az úrfi szólhatna egy szót a főpecsétőrnek Gilbert érdekében; de hát nincs itthon.

- Jaj, tegye már meg, várjon még egy kicsit, míg hazajön - könyörgött az asszonyság. - Mindig mondtam én a gazdának, hogy jó szándékkal van maga őiránta, de őneki folyvást csak egy véletlenül kiejtett szó szúrja-fúrja a lelkét.

- Nos, jó, maradok, amíg csak tudok.

- És mondja csak - kérdezte Abronts gazda csinos fiatal felesége -, igazán szépnek találja Ashton kisasszonyt? Biztos, hogy az, és kell is, hogy az legyen, ha szemet mert vetni a mi ifjú lordunkra, akinek olyan patyolatszép arca, keze van! És ahogy a lovat megüli! Igazán, akár egy királyfi... tudja, Balderstone uram, néha, mikor átlovagolt a falun, felnézett az ablakomra, s így, ha valaki, hát én igazán jól tudom, hogy milyen.

- Tudok róla - mondta Caleb -, mert hallottam, mikor őlordsága említette, hogy a kádár feleségének van a legfeketébb szeme az egész báróságban; mondtam is, ez igencsak így lehet, mylord, mert az anyjáé is ilyen volt, legalábbis amikor én beletekintettem... Mi, Marion? Hahaha!... Azok voltak csak a szép napok!

- Szégyellheti magát, vén kujon - mondta az öreg asszonyság -, ilyen bolondokat beszélni a fiataloknak!... De, Jean... ejnye, lányom, nem hallod, hogy sír a gyerek? Fogadom, hogy megint a hidegláz jött rá.

Anya és nagyanya felugrottak, nagy igyekezetükben egymásba ütköztek, aztán eltűntek a lakás távoli sarkában, ahol az est ifjú hőse feküdt. Most, hogy a levegőt tisztának érezte, tubákjából bátorságot szippantva, Caleb elszánt döntést hozott.

"Főjek az üstben - gondolta -, ha akár Ördöghüzy, akár Abronts megízleli ma este ezt a nyárson sült vadkacsát." - Azzal az idősebb nyársforgatóhoz fordult, egy tizenegy év körüli fiúhoz, s egy pennyt nyomott a markába, mondván: - Itt van ez a pénz, fiam, majd én forgatom helyetted a nyársat, te meg ugorj át Sma'trash asszonyhoz, és kérd, hogy töltse meg a szelencémet burnóttal, majd kapsz tőle a fáradságodért gyömbéres süteményt.

Alighogy a küldönc elment, Caleb szigorúan és hosszan szeme közé nézett az ottmaradt nyársforgatónak, majd ahogy magában megfogadta, elvette a tűzről a vadkacsás nyársat, kalapját fejébe csapta, és szépen kiballagott. A fogadónál épp hogy megállt egy pillanatra. Csak a kapuban mondta el néhány szóval, hogy Hayston of Bucklaw úr nem remélhet aznap estére ágyat a kastélyban.

Már Caleb is kurtán-furcsán adta át az üzenetet, de a falusi kocsmárosné már olyan gorombán közölte a hírt, hogy hallatára Bucklaw-nál nyugodtabb és fegyelmezettebb ember is kijött volna a sodrából. Craigengelt kapitány javaslatát, miszerint vegyék űzőbe az öreg rókát (Calebet értve), mielőtt még fedezékbe jutna, és dobálják levegőbe egy pokrócról, mindnyájan megtapsolták. Lockhard azonban ellentmondást nem tűrően közölte a főpecsétőr és a Lord Bittlebrains szolgáival, hogy Ravenswood úrfi inasával szemben tanúsított legkisebb szemtelenségük is a legnagyobb mértékben megsértené Sir William Ashtont. Beszéde nyomban lehűtötte a társaság támadókedvét. Ezután a főkomornyik két élelmiszerekkel megrakott szolga kíséretében elhagyta a kocsmát, és a falu végén még utolérte Calebet.

(FORTÉLY ÜRES ZSEBBEL)

Jó tanulmányképet lehetett volna festeni a kisfiú arcáról, mikor látnia kellett, hogy sérti meg Caleb a magántulajdon szentségét s él vissza a vendégjoggal. Mozdulatlanul ült, mintha a télesti mesék kísértete jelent volna meg előtte, s kötelességéről elfeledkezve, nem forgatta a nyársat, amivel aztán még csak tetézte a szerencsétlenséget, mert az ürühús közben szénné égett. Révületéből egy becsületes nyakleves térítette magához, amelyet az erős és gyakorlott kezű Keönnyűvéry asszonyság osztott ki. (Ilyen irányú gyakorlatát egyesek szerint elhunyt férje kárán szerezte.)

- Hogy a fenébe hagyhattad elégni a sültet, te szájtáti semmirekellő?

- Nem tudom - felelt a fiú.

- És hova tűnt Giles, az a másik csirkefogó?

- Nem tudom - zokogta a riadt vádlott.

- Hol van Balderstone uram? És mindenekelőtt, az ég minden szentjére, hol a nyárs a vadkacsával?

Ekkor Abrontsné is betoppant, és versenyt kiabált anyjával. A szegény lurkó egyik fülébe az öreg asszonyság rikoltozott, a másikat a lánya süketítette meg. Végül is sikerült olyan tökéletesen összezavarni a szerencsétlent, hogy egy darabig egyáltalán nem is tudta, mi történt, s csak az idősebb fiú visszatértével kezdett elméjében az igazság hajnalodni.

- Jóságos Isten! - kiáltott Keönnyűvéryné asszony. - Ki gondolta volna Caleb Balderstone-ról, hogy ilyen csalárd módon visszaéljen régi ismerősei bizalmával?

- Ó, a nyavalya törje ki! - sopánkodott Abronts gazda felesége. - Mit mondok a gazdának?... Agyonver, még ha az egyetlen asszony lennék is egész Wolf's Hope-ban.

- Ugyan már, te buta liba - mondta az anyja -, nem, nem... sok mindent mer, de ezt mégse, mert ha téged megüt, engem is meg kell ütnie, s láttam már erősebbet is hátrálni... csak semmi verekedés, ha jót akar... egy kis veszekedéssel meg nem törődünk.

Ekkor lódobogás jelezte, hogy a kádár megérkezett a pappal. Alig szálltak le, máris a konyhába, a tűz felé indultak, mert a zivatar után az este hideg volt, az erdő pedig nedves és sáros. Az ünneplőben pompázó, bájos fiatalasszony hősiesen odavetette magát az első támadás útjába, míg anyja, a római légió veteránosztagainak mintájára, a hátvédet alkotta, készen arra, hogy szükség esetén maga is harcba szálljon. Mindketten igyekeztek a történteket titokban tartani, amíg csak lehet. Az anya Abronts gazda és a tűz között sürgölődött, lánya pedig túlzott szívélyességgel fogadta a papot és férjét, s nagy aggódva váltig kérdezgette, vajon nem fáztak-e meg.

- Megfázni? - mordult fel a férje, aki éppen nem tartozott a papucsférjek közé. - Ugyancsak megfázunk, ha nem engedsz a tűzhöz.

És keresztültörte a két védelmi vonalat. Mivel minden tulajdonára gondosan szokott vigyázni, egyetlen pillantással észrevette a hiányt, mármint a nyárs és a hozzávaló drága csemege eltűntét. - Az ördögbe is, te asszony...

- Pfuj, szégyelld magad - sivították az asszonyok -, méghozzá Ördöghüzy nagy tiszteletű úr előtt!

- Megérdemlem a feddést - mondta a kádár -, de...

- Ha lelkünk ős ellenségének nevét - mondta a lelkész - a szánkra vesszük...

- Megérdemlem a feddést - ismételte a kádár.

- Nem mást jelent ez, mint hogy kísértésnek tesszük ki magunkat - folytatta a nagytiszteletű úr -, és körünkbe hívjuk a gonoszt, vagyis valamilyen módon kényszerítjük, hogy abbahagyván más szerencsétlen személyekkel az incselkedést, azokat kövesse, akik beszédükben gyakorta említik nevét.

- Igaz, igaz, Ördöghüzy uram, de hát tehetek mást, minthogy elismerem: hibáztam? - kérdezte a kádár. - De már csak hadd kérdezzem meg az asszonyoktól, miért rakták tálba a vadszárnyast érkezésünk előtt!

- Nincsenek a tálban, Abronts - mondta felesége -, hanem... hanem egy baleset...

- Miféle baleset? - kérdezte Abronts lángoló szemmel. - Remélem, semmi bajuk sincs? He?

Felesége nagyon félt tőle, ezért nem mert válaszolni, de anyja segítségére sietett, és olyan mozdulattal, mintha csípőre akarná tenni a kezét, így szólt: - Egy ismerősömnek ajándékoztam, Abronts Ábris; és most mi lesz?

Szertelen magabiztossága egy pillanatra elnémította Abrontst. - Egy barátodnak adtad a keresztelői ebéd legjavát, a vadkacsát, te arcátlan vénasszony! - fakadt ki aztán. - És mi a neve, könyörgöm?

- Az érdemes Caleb Balderstone uram Wolf's Cragből - válaszolt Marion azonnal, és felkészült a csatára.

Abronts nem tudta tovább türtőztetni tajtékzó dühét. Ha valami még fokozhatta haragját, akkor az az volt, hogy az eszelős ajándékozás éppen Caleb barátunk javára történt, Calebére, akit az olvasó előtt ismert okokból sehogy se szívelhetett. Felemelte lovaglópálcáját, s az idős matrónára támadt, de az összeszedte magát, szilárdan állta a rohamot, és rettenthetetlenül lóbálta a vaskanalat, amellyel az imént az ürüsültet locsolgatta. Kettőjük közül kétségtelenül neki volt jobb a fegyvere és erősebb a karja, ezért Abronts a biztonságosabb utat választva, hirtelen felesége ellen fordult. Az asszonyka ekkor már hisztérikusan nyüszített, s ezzel a derék lelkészt szíve mélyéig meghatotta.

- És te, te tétlen szajha - rivallt rá a kádár -, csak ülsz nyugodtan, és elnézed, hogy egy lusta, részeges, semmiházi, hazug, rongyos szolga megkaparintsa az én jószágomat, csak mert a mézesmázos szavaival lóvá tesz egy kerge öregasszonyt... Na, majd jól elhúzom a...

De ekkor már szóval és tettleg közbelépett a pap is, míg Keönnyűvéry asszonyság a lánya elé ugrott, és kanalát villogtatta.

- Tán nem fenyíthetem meg a saját feleségemet? - tört ki a kádárból a méltatlankodás.

- A feleségedet úgy fenyítheted, ahogy akarod - válaszolta Keönnyűvéry asszonyság -, de az én lányomhoz egy ujjal se nyúlsz, ebben biztos lehetsz!

- Szégyellje magát, Abronts uram! - mondta az egyházi férfiú. - Igazán nem vártam magától, hogy ilyen féktelen, bűnös szenvedéllyel támadjon arra, aki szívéhez legközelebb áll, akit legjobban szeret, méghozzá ma este, amikor a keresztyén szülők legünnepélyesebb kötelességét készülnek együtt teljesíteni... És miért? Csupáncsak az értéktelen és haszontalan evilági javak hitvány fölöslegéért.

- Értéktelen! - kiáltott fel a kádár. - Soha jobb liba nem csipegetett a tarlón, soha finomabb pelyhű két vadkacsa nem úszott a vízen.

- Meglehet, szomszéd - felelte a lelkész -, de látja, mennyi más finomság pirul még a tűzön. Megértem én már olyat is, hogy azt a tíz zabkenyeret ott a deszkán sok ember, aki akkoron a föld üregeiben, a dombok és mocsarak közt szenvedett az éhség sanyargatásaitól, úgy fogadta volna... esküszöm az evangéliumra... mint a legfinomabb ínyencfalatot.

- De a legjobban az bosszant - mondta a kádár, aki azt szerette volna, ha valaki megértené nem teljesen indokolatlan haragját -, hogy épp ez a rabló, hazug, kegyetlen tory gonosztevő ragadta el, aki ott rúgtatott a bűnös hadseregben, mikor Bothwell Briggnél a szentek ellen vezette őket a vén zsarnok Allan Ravenswood; az is ott van már, ahova való. Még ha valami ínséget látó szentnek juttatta volna az asszony vagy más éhezőnek, akkor kevésbé bánnám. De a lakoma főfogását egy ilyen alaknak adni!

- Ez igaz, atyámfia - mondta a pap -, de nem látod ebben Isten ítéletét?... Az igazak magva nem koldul kenyérért... gondolj arra, hogy hatalmas elnyomód fia a te bőségedből kényszerül támogatást elfogadni.

- Amellett - mondta a felesége - nem is Ravenswood lordért volt az egész... és igazán meghallgathatná, amit az ember beszél... hanem meg akarják vendégelni a főpecsétőrt, ahogy nevezik, aki odafenn van Wolf's Cragben.

- Sir William Ashton Wolf's Cragben! - fortyant fel a dongák és abroncsok elképedt mestere.

- És puszipajtások Ravenswood lorddal - fűzte hozzá Keönnyűvéry asszonyság.

- Ostoba jószág! Annak a locsogó vén kilincskoptatónak azt is elhinnéd, hogy a hold zöld sajtból van. A főpecsétőr és Ravenswood! Mint a kutya meg a macska, a nyúl meg a vadászeb.

- Én mondom neked, olyanok, mint a férj és feleség, inkább, mint sok más, aki valóban az - replikázott az anyós. - Meg aztán elpatkolt Pöröly Péter, az udvari szállító, és a hely betöltendő, és...

- Isten, segíts!... Befogjátok már azt a sivalkodó szátokat? - kérdezte Abronts. Meg kell jegyeznünk, hogy egymás szájából kapkodták a szavakat, s a fiatalabb asszonyság nagyon felbátorodott a vita fordulatán, és mindent, amit anyja mondott, jó hangosan megismételt.

- A gazdasszony igazat beszél - szólalt meg Abronts első segédje, aki a csetepaté közben jött be a szobába. - Láttam, amint a főpecsétőr szolgái onnan fentről lovagoltak le egy italra Sma'trash anyóhoz.

- És a gazdájuk Wolf's Cragben van? - kérdezte Abronts.

- De még mennyire - felelt a bizalmi ember.

- És barátok Ravenswooddal?

- Úgy látszik - válaszolt az első segéd -, mert nála szállt meg.

- És Pöröly Péter tényleg meghalt?

- Meg bizony, kiadta végre a páráját az öreg fickó - mondta az első segéd. - Sok pálinkagőz szorulhatott pedig belé, azt hiszem... Ami meg a nyársra tűzött vadkacsát illeti, mester uram, még nem vettem le a nyerget a kancáról, utánamehetek és visszahozhatom, mert Balderstone szomszéd még nem lehet messze a falutól.

- Tedd azt, Will... és gyere csak... majd megmondom, mit tegyél még, ha utoléred.

Otthagyta a nőket, és bizalmas utasításokat adott.

- Szép dolog - szólt az anyós, amikor a kádár visszajött a szobába -, hogy egy ártatlan kölyköt felfegyverzett ember után küldesz! Tudhatod, hogy Balderstone úr mindig hord vítőrt magával, s még leszúrhatja vita közben.

- Remélem - mondta a pap -, jól meggondolta, amit tett, mert ha nem, háborúság oka lehet, gazduram. Azt pedig kötelességem megmondani, hogy ha valaki nem is öl, de háborúságot szerez, éppen olyan bűnös, mint hogyha vért ontana.

- Ne izguljon, nagytiszteletű úr - válaszolt Abronts -, az ember lélegzethez sem jut itt asszonyok és papok között... Jól tudom, hogy mit főzök. Jean, szolgáld fel az ebédet, és szót se többet erről.

Még csak nem is utalt többé az est folyamán arra, ami történt.

Eközben az első segéd felszállt mestere lovára, és a külön paranccsal gyorsan a fosztogató Caleb után vágtázott, aki nyilvánvalóan maga sem vesztegette közben az időt. Még a neki oly kedves fecsegést is mellőzte, csak hogy gyorsabban menjenek. Közölte Lockharddal, hogy a szállító feleségét megkérte, forgassa meg néhányszor a vadkacsát a tűzön, hátha Mysie-t annyira megrémítette a villám, hogy nem fényesítette ki a sütőrácsát. Eközben azzal az indokolással, hogy mielőbb Wolf's Cragbe kell érniük, annyira igyekezett, hogy társai alig tudtak lépést tartani vele. Már azt gondolta, hogy megszabadult az üldözéstől, mert felértek a dombtetőre, mely Wolf's Craget a falutól elválasztotta, amikor távoli patkócsattogás hallatszott, és ismételten fel-felharsant a kiáltás: - Caleb úr... Balderstone úr... Galeb Balderstone uram... hahó... várjon egy kicsit!

Caleb érthetően nem sietett észrevenni a kiáltásokat. Először meg sem akarta hallani, s azzal hurrogta le társait, hogy csupán a szél zúg, aztán azt mondta, nem érdemes megállni. Mikor a lovas alakja végül is feltűnt az éjszaka árnyai között, vonakodva megállt. Szentül elhatározta: mindenáron megvédi zsákmányát. Méltóságteljes tartással előretolta a dárdának és pajzsnak látszó nyársat, és erősen eltökélte, inkább meghal, de nem ad oda semmit.

Határtalanul meglepődött, mikor a kádár első segédje hozzálovagolt, és tisztelettel elmondta, mily őszintén fájlalja ura, hogy nem lehetett otthon, és mennyire sajnálja, hogy Caleb nem várhatta meg a keresztelői ebédet; bátorkodott azonban egy kis borospalack aszút és egy hordócska pálinkát küldeni, mivel úgy vette hírét, hogy váratlanul vendégek érkeztek a kastélyba.

Hallottam egyszer egy történetet. Egy mutatványos medve valahogyan elszabadult a láncáról, és űzőbe vett egy idős urat. A teljesen kimerült öreg végül kétségbeesetten szembefordult a brummogóval, s botját felemelve várta a támadást. Ámde az állat ahelyett, hogy széttépte volna, a pálcát meglátva hátsó lábaira állt, és sarabande-ot kezdett csoszogni. A végveszélyből megszabadult ember öröménél Caleb barátunké sem volt kisebb, mikor látta, hogy üldözője nemhogy megfosztaná zsákmányától, de még ad is hozzá. Rögtön visszanyerte azonban lélekjelenlétét, amikor a segéd, aki eddig ott kucorgott a nyeregkápára akasztott két hordócska közt, odahajolt hozzá, és a fülébe súgta, hogy ha a Pöröly Péter helyéhez jobban egyengetné az útját, többet is megtenne Ravenswood úrfiért, mint amennyit egy új kesztyű ér, és nagyon örülne, ha erről Balderstone mesterrel beszélhetne, és bármit is kívánna tőle, olyan hajlíthatónak találná őt, mint a fűzfavesszőt, amiből abroncsot csinálnak.

Caleb mindezt meghallgatta, és ugyanúgy válaszolt, mint XIV. Lajos óta minden nagy ember: - Gondunk lesz rá. - Aztán Lockhard uram épülésére hangosan ezt mondta: - Mestered illő udvariassággal és figyelemmel viselkedett, amikor elküldte az italokat, s én nem mulasztom ezt Ravenswood lordnak megfelelően tudomására hozni. Most pedig, fiacskám - mondta -, lovagolj szépen a kastélyba. Ha senkit sem találnál ott, mert félek, a szolgák a gazda távollétében bizakodva szabadnapot csinálnak maguknak, beteheted a bort a kapus páholyába, jobbra a nagy bejárattól. A portás szabadságot kapott, hogy meglátogassa barátait, így senki sem igazíthat útba.

(NÉVTELEN SZERZŐ)

Caleb Balderstone-t a Ravenswood ház becsületéért vívott harc diadalmas tetőpontján hagytuk el. Mert, azt meg kell adni, teljes győzelmet aratott: Wolf's Crag az elhunyt lord temetése óta nem látott királyibb lakomát, mint amilyet most szertartásosan feltálalt az öreg inas. Dicsősége teljében "díszítette" tiszta abrosszal az öreg tölgyasztalt, s rendezte el rajta a felszeletelt vadhúst és sült szárnyast. Az úrfi és a vendégek hitetlenkedése miatt időnként egy-egy szemrehányó pillantást vetett feléjük. Sok tarka történettel, Wolf's Crag régi nagyságáról és a környéken uralkodó hatalmas bárókról szóló sok-sok mesével ajándékozta meg Lockhardot ezen az estén.

- Egy vazallus csak akkor tarthatott meg egy borjút vagy egy bárányt, ha azt Ravenswood lord nem méltóztatott elfogadni; mielőtt házasodtak, engedélyt kellett kérniük a lordtól... - és egy sereg vidám históriát beszélt el e jog alkalmazásáról csakúgy, mint a többi régi kiváltságról. - Igaz - mondta Caleb -, most már elmúltak a régi szép idők, amikor a hatalmasoknak még jogaik is voltak, de az is igaz, Lockhard uram, megfigyelhetted magad is, mi, a Ravenswood ház bárói, tekintélyünk jogos és törvényes gyakorlásával minden esetben megpróbáljuk fenntartani a feljebbvaló és jobbágy közötti kellő és helyes kapcsolatot, amit most az a veszély fenyeget, hogy feledésbe merül a mai szerencsétlen kor általános szabadossága és zűrzavara közepette.

- Hm! - mondta rá Lockhard. - És szabad megkérdeznem, Balderstone uram, te a faluban irányíthatónak találod a népet? Meg kell vallanom, a Ravenswood kastélyban, amely most az én uramhoz, a főpecsétőrhöz tartozik, nem a legszolgálatkészebb bérlőtársaság maradt.

- Na de Lockhard uram - válaszolta Caleb -, meg kell értened, hogy a vezetés megváltozott. Az öreg lord kétszer annyit is kapott tőlük, míg az újonnan jött még azt sem tudja behajtani, ami jár neki. Kemény, konok fickók a ravenswoodi bérlők, és rossz dolga van annak, akit nem ismernek el uruknak... és ha a gazdád egyszer megvadítja őket, az egész ország sem bír velük.

- Igaz - mondta Lockhard -, és ebben a helyzetben az lenne a legbölcsebb, ha összekovácsolnánk a frigyet a te fiatal lordod és a mi bájos, ifjú ladynk között. Az ősi báróságotokat Sir William aztán hozzáölthetné a lány ruhaujjához. Ő úgyis ki tud csalni magának valahonnan egy másikat, amilyen okos.

Caleb tagadóan rázta a fejét. - Azt kívánom - mondta -, azt kívánom, Lockhard uram, bárcsak válaszolhatnék. Sötét jóslatokat mondtak valamikor erről a családról. Nem szeretném, ha öreg szemeim látnák a beteljesedésüket. Úgyis elég sok rosszat megéltem már!

- Ugyan, ne törődj ilyen babonaságokkal - szólt inastársa. - Ha a fiatalok szeretik egymást, szép pár lesz belőlük. De az igazat megvallva, nálunk az úrnő viseli a kalapot. Mindenbe beleüti az orrát, félek, beleszól ebbe is. Abból azért semmi baj se lehet, ha iszunk a fiatalok egészségére. Hadd töltsek Mysie asszonynak egy pohárral ebből az Abronts-féle muskotályból.

Miközben a szolgák így szórakoztak a konyhában, az urak is kellemesen töltötték idejüket a nagyteremben. Ravenswood elhatározta, hogy a főpecsétőrt a lehető legszívélyesebben látja vendégül. Örvendező házigazdához illően, nyílt és udvarias arcot kellett hát mutatnia. Mindenki megfigyelhette már, hogy a szerep gyakran valósággá válik: egy-két óra múltán Ravenswood a legnagyobb meglepetéssel döbbent rá, hogy őszintén megtesz mindent a szívesen látott, tisztelt vendégek szórakoztatásáért. Az olvasóra bízzuk, találja ki, mi idézte elő hangulatváltozását: Ashton kisasszony szépsége és nyájas készsége-e, vagy a sima nyelvű főpecsétőr kellemes, megnyerő csevegése. Ravenswood egyikkel szemben sem volt érzéketlen.

A főpecsétőr tapasztalt államférfi volt, jól ismerte a tizenhetedik század utolsó, eseménydús éveit, az udvarokat, a kabineteket, s a közügyek minden fordulatát. Érdekfeszítően beszélt az emberekről, akiket ismert, az eseményekről, melyeket átélt, és igen értett hozzá, hogy soha egy szóval se foglaljon állást, de meggyőzze hallgatóit, hogy szavaiban árnyéka sincs az óvatoskodásnak vagy tartózkodásnak. Miközben vendégére figyelt, Ravenswood elfelejtette előítéleteit, neheztelése valóságos okait. Szórakozott és tanult is az elbeszéltekből. Az államférfi pedig a bemutatkozás zavarán túljutva visszanyerte önuralmát, s az aranyszájú ügyvéd, az előkelő világfi gördülékeny könnyedségével csevegett.

Lánya nem beszélt sokat, inkább csak el-elmosolyodott. Ami keveset szólt, engedelmes szerénységről tett tanúságot, és arról a vágyáról, hogy örömet szerezzen. Ily módon a büszke Ravenswoodot sokkal jobban elbűvölte, mintha ragyogóan szellemesnek mutatkozott volna. Az úrfinak mindenesetre észre kellett vennie, hogy vendégei, hálából vagy egyéb ok miatt, itt, a minden kényelmet nélkülöző, puszta csarnokban is éppen olyan tiszteletteljes figyelmet tanúsítanak iránta, mintha rangjához méltó főúri környezetben fogadta volna őket. A hiányokról nem beszéltek, ám Calebet egy-egy kedves szóval többször is megdicsérték találékonyságáért. Ha valami mégis jóindulatú mosolyra fakasztotta őket, azt ügyesen elhelyezett bókkal kísérték, hogy megmutassák, milyen nagyra értékelik nemes vendéglátójuk érdemeit, s mily kevésbe veszik a nehézségeket. Az a tudat pedig, hogy egyéni értékei pótolhatják vesztett vagyonát, bizonyára éppen úgy hízelgett Ravenswood úrfi gőgös szívének, mint ahogy kellemesen érintette Lucy Ashton szépsége vagy az apa társalgása.

Elérkezett a lefekvés ideje. A pecsétőr és lánya visszavonultak a vártnál csinosabban "feldíszített" szobáikba. Az előkészületeknél Mysie-nek egy falubeli öregasszony segédkezett, aki felderítő szándékkal kukkantott be kíváncsian a kastélyba, s akit Caleb nyomban le is fülelt, és méltó büntetésképpen egész estére ottmarasztott, hogy a házimunka nehezét elvégezze. Így aztán szegény feje nem térhetett vissza a faluba, hogy beszámoljon az ifjú hölgy külsejéről, ruhájáról, hanem a Wolf's Crag-i háztartásban kényszerült dolgozni.

(RÉGI ADÓSSÁGOK ÚJMÓDI TÖRLESZTÉSE
- Lator László fordítása)

A főpecsétőr szokatlanul kemény fekhelyén sem tudott szabadulni a becsvágyó tervektől, zűrzavaros politikai problémáktól; az efféle gondok pedig még a legpuhább ágyból is elűzik az álmot. Elég régóta vitorlázott már a kor áramlatai és örvényei között ahhoz, hogy megérezze a közelgő veszélyt. Mindig pontosan tudta, melyik a győzelmes szélirány. Vitorláját úgy forgatta, hogy semmi viharban ne szenvedjen hajótörést. Az a fajta gyávasággal párosult tehetség volt jellemének fő vonása, mely az ügyes öreg Earl of Northamptonhoz tette hasonlóvá, aki azért tudott átvészelni minden kormányválságot VIII. Henriktől Erzsébetig, mert bevallása szerint nem tölgyfából, hanem fűzfából faragták. Sir William Ashton is éberen figyelte a politikai látóhatár alakulását, s még el sem dőlt a harc, ő már biztosította érdekeit a legesélyesebb pártnál. Köpenyforgatása közismert volt. A merészebb lelkű pártvezérek meg is vetették érte, de ha nem is nagyon tisztelték, vagy nem is bíztak benne egészen, örömmel igénybe vették és jutalmazták szolgálatait. Tudták, hogy használhatósága, agyafúrtsága, jogtudása ellensúlyozza minden hibáját.

A. márki minden befolyását latba vetve abban mesterkedett, hogy változást idézzen elő a skót kabinetben, s a főpecsétőr számolni kényszerült vele, hogy az ellenfél jól elgondolt, ügyesen szőtt terve egykönnyen beválhat. A. márki helyzete azonban nem volt olyan erős és biztos, hogy ne kellett volna zászlaja alá újoncokat verbuválnia. Ravenswood új ura az elsők között volt, akiket feltétlenül meg akart nyerni ügyének. Sir William Ashton egyik barátja, aki tökéletesen ismerte a nemes lord viselt dolgait és jellemét, vállalkozott is a politikai megtérítésére.

Ez a derék úr, valódi célját eltitkolva, a szokásos udvariassági látogatás ürügyén érkezett a Ravenswood kastélyba. Figyelmét nem kerülte el, hogy a főpecsétőr félti életét Ravenswood úrfitól. Az öreg Alice, a vak Szibilla baljós figyelmeztetése, a váratlanul megjelenő felfegyverzett úrfi, a hálás köszönetnyilvánítás rideg és gőgös visszautasítása erősen bevésődött Sir William Ashton emlékezetébe.

A. márki politikai ügynöke, megérezve, honnan fúj a szél, mindjárt azon volt, hogy célozgatásaival egyéb félelmeket és kétségeket is ébresszen a főpecsétőr lelkében. Úgy tett, mintha nagyon érdekelné, hogyan állnak Sir William Ashton komplikált perei a Ravenswood családdal, hogy vajon befejeződtek-e már, vagy még mindig fellebbezhetők. Az igenlő válasz nem győzte meg; ehhez túlságosan is tájékozott volt. Cáfolhatatlan érvekkel bizonyította, hogy az új alkotmány értelmében a brit Lordok Háza, mint pártatlan bíróság (melytől Lord Ashton ösztönösen rettegett), felülvizsgálhatja a Ravenswood házzal szemben a főpecsétőr javára hozott ítéleteket. Újabban ugyanis e magas fórum hatáskörébe tartozott, holott annak előtte a skót parlamentet illette meg a döntő szó, a fellebbezések, azaz szaknyelven: a "jogorvoslati kérelmek" felülvizsgálása.

A főpecsétőr, miután egy ideig vitatni próbálta az új joggyakorlat törvényességét, végül is azzal nyugtatta meg magát, hogy a fiatal Ravenswood úrfinak nincsenek olyan befolyásos barátai a parlamentben, akik efféle kínos ügyet felkavarhatnának.

- Ne áltasd magad hiú reményekkel - mondta a ravasz barát. - Lehetséges, hogy a következő parlamenti ülésszakon a fiatal Ravenswoodnak több pártfogója és jóakarója lesz, mint méltóságos magadnak.

- No, ezt már megnézném - felelte gúnyosan a főpecsétőr.

- Hát azért - mondta barátja - láttunk mi már ilyesmit. Hányan vannak ma magas polcon, akik néhány évvel ezelőtt még földönfutó életüket féltették. És hányan esznek ezüst tányérból, akik nem is oly rég boldogok voltak, ha háborgatás nélkül költhettek el szegényes eledelüket. Sok nagy ember dicsősége vált semmivé egyik napról a másikra. Jól tudod, miről szól, hisz magad mutattad a ritka manuscriptumot, Scott of Scotstarvet emlékirata, A skót államférfiak ingatag helyzete. Nos, a helyzet manapság még ingatagabb.

A főpecsétőr mély sóhajjal válaszolta, hogy az effajta változások régóta megszokottak, s már jóval az említett szatíraíró ideje előtt ismeretesek voltak Skóciában. Már Fordun is mint régi közmondást idézte: Neque dives, neque fortis, sed nec sapiens Scotus, praedominante invidia, diu durabit in terra.

- És hidd el, tisztelt barátom - hangzott a válasz -, ha A. márki és pártja bejut a parlamentbe, még hosszú állami szolgálatod és alapos jogtudásod sem lesz elegendő, hogy téged megmentsen, illetőleg, hogy hivatalodat megszilárdítsa. Mint tudod, az elhunyt Ravenswood lord atyafiságban állt vele. Felesége Tillibardine lovag ötödízigleni leszármazottja, és meg vagyok győződve, hogy pártfogásába veszi a fiatal Ravenswoodot. Akkor majd jó rokona lesz! Miért is ne lenne? Az úrfi tevékeny, mozgékony fiatal fickó, aki szóval és tettel egyaránt helytáll magáért. Nemzetségében könnyen szerez majd barátokat, hiszen nem afféle jámbor és tehetetlen Méfibóset, aki csak terhet jelent pártfogóinak. Ha aztán ezeket a Ravenswood-ügyeket előveszik a Lordok Házában, majd a te nótádat is elhúzza a márki.

- Ez rút fizetség lenne - jegyezte meg a főpecsétőr - azért, hogy hűségesen szolgáltam az államot, és régóta becsülöm őlordsága tiszteletre méltó személyét és családját.

- Bizony az - hagyta helyben a márki ágense -, de hát nincs reménytelenebb dolog, mint elmúlt szolgálatokra és tiszteletre hivatkozni, mylord. Ezekben a bizonytalan időkben a márki csak a mostani szolgálatot veheti tekintetbe, és az odaadás azonnali bizonyítékait várja.

A főpecsétőr most értette csak meg, milyen célt szolgált barátja fejtegetése, de túlságosan óvatos volt ahhoz, hogy mindjárt határozott választ adjon.

Nem tudja, mondotta, hogy szerény képességeitől mit várhatna még a márki, hiszen eddig is mindenben rendelkezésére állt, s királya és hazája szolgálatát mindennél előbbrevalónak tekintette.

A látszólag egyértelmű beszéddel valójában semmit sem ígért, hiszen a király és a haza olyan takaró volt, amivel majd később mindent befedhet. Ezután másra terelte a szót, s nem is tette lehetővé, hogy a kényes témát ismét elővegyék. Vendége anélkül távozott, hogy az agyafúrt, öreg államférfi akár a jelenre, akár a jövőre nézve bármilyen ügyben is elkötelezte volna magát; annyi haszna azonban mégis volt a látogatásnak, hogy alaposan megijesztette a főpecsétőrt, és megvetette jövendő szövetségük alapját.

Miután az ügynök megfelelően tájékoztatta a márkit a tárgyalás lefolyásáról és kimeneteléről, abban állapodtak meg, hogy Lord Ashtont ezután sem hagyják nyugton, ébren tartják aggodalmait. Ki akarták használni felesége távollétét, mert a kevély, gyűlölködő, akaratos asszony bátorságot önthetett volna férjébe. Tudták róla, hogy a legszorosabb kapcsolatban áll a jelenlegi hatalommal, visszavonhatatlanul elkötelezte magát nekik, s a Ravenswood család iránti kérlelhetetlen gyűlölete oly erős (és féltékenysége, hogy amazok ősi rangja elhomályosítja férje újdonsült előkelőségének ragyogását), hogy még családi érdekeit is kockáztatná, csakhogy ellenségét végképp megsemmisítse.

Most azonban távol volt Lady Ashton. Az ügy, mely hosszú ideig Edinburgh-ban tartotta, egy londoni utazást is szükségessé tett. Ez veszélyeztethette a márki intrikáit, mert a lady a hozzá hasonló jellemű Marlborough hercegnő, a híres Sarah kegyeit élvezte. Még hazatérése előtt dűlőre kellett hát juttatni a dolgot. Első lépésként a márki elküldte Ravenswood úrfinak azt a levelet, amelyet egy előbbi fejezetben már ismertettünk. Gondosan fogalmazott üzenet volt, messzemenően lehetővé tette, hogy küldője később saját terveinek megfelelően szabhassa meg: támogatja-e vagy sorsára hagyja rokonát. Ahogy államférfihoz illik, a márki nem kötelezte magát semmire, de nem is játszotta üres kézzel a pártfogót. Mindenesetre becsületére válik, hogy bár Ravenswood nevével mindenekelőtt a főpecsétőrt igyekezett megfélemlíteni, mellesleg őszintén segíteni is akart az úrfin.

A küldöncöt utasították, hogy a főpecsétőr házához közel, a kastélypark melletti falucskában veszítsen el egy patkót, s míg a kovács megvasalja a lovat, sopánkodjék az időveszteség miatt. Gondosan elejtett szavakkal árulja el, hogy létfontosságú ügyben visz levelet A. márkitól Ravenswood úrfinak.

Az alaposan eltúlzott hírek hamarosan Sir William Ashton fülébe jutottak. Mindenkitől azt hallotta, hogy a késedelem szörnyen bántotta a futárt, aki percnyi megállás, pihenés nélkül lóhalálában vágtatott idáig. A nyugtalan államférfi hallgatásba burkolózott. Titokban megparancsolta Lockhardnak, lesse meg a visszatérő kurírt, tartóztassa fel, itassa le a faluban, s mindenáron tudja ki a levél tartalmát. Erre a sakkhúzásra azonban számítottak: a küldönc kerülő úton tért vissza, s így kimenekült a csapdából.

Egy darabig még várták, aztán Dingwall úr parancsot kapott, hogy tudja meg Wolf's Hope-i klienseitől, vajon A. márki szolgája valóban megérkezett-e a szomszédos kastélyba. Ezt könnyen kiderítették, mert aznap Caleb már hajnali ötkor a faluban járt. A futár felüdítésére kért kölcsön "két korty sört s egy sós lazacot". A szerencsétlen flótás huszonnégy óráig feküdt betegen Sma'trash anyó fogadójában, miután elfogyasztotta a "csípős lazacot és savanyú löttyöt". A hírek igazolták Sir William Ashton aggasztó gyanúját: a márki és ínséges rokona, valóban úgy tetszett, egy követ fújnak.

A főpecsétőr megrettent. Mióta az új joggyakorlat érvénybe lépett, többen is éltek már a fellebbezési lehetőséggel, a Parlamenti Rendek pedig számos esetben helyt adtak a felülvizsgálati kérelemnek; vagyis, amire korábban illetéktelenek lettek volna, megváltoztatták a polgári bíróság ítéletét. Sir William Ashton tehát nem egészen alaptalanul félt attól a döntéstől, amelyet Ravenswood úrfi "jogorvoslati kérelme" ügyében hozhat az angol Lordok Háza. Nem kedvezne a főpecsétőrnek, ha az ügyet nem a betű szerinti törvény, hanem az igazság szellemében vizsgálnák meg, mert akkor könnyen megeshetne, hogy méltányosnak találják a követelést. Amellett attól is tartott, hogy a Skót Uniót megelőző szomorú idők szállóigéje: "Mutasd meg az embert, s én majd megmutatom a törvényt", nemcsak a skót bíróságokra, hanem a Parlamentre is érvényes. Akkor még kevesen ismerték az angol törvénykezés pártatlan, emelkedett szellemét, mely az Unió után Skóciában is meghonosodott. Ezt az áldást a más rendszerhez szokott főpecsétőr nem ismerhette. Úgy képzelte, politikai bukását szükségszerűen követi a pervesztés. A mindenfelől szállingózó hírekből olyasmi derült ki, hogy A. márki intrikái sikerrel jártak. Sir William Ashton most már elkerülhetetlennek érezte, hogy a közeledő vihar elől valami oltalmat keressen. Ösztönös óvatossága békés egyezkedést tanácsolt. Azt gondolta, ha ügyesen kihasználja az alkalmat, a megvadult bölénybika esete megkönnyítheti a személyes találkozást és alkudozást az úrfival. Ha módjában áll, megtudja Ravenswoodtól, mihez formál jogot, milyen fegyverekkel akar harcolni. Ezután, tekintetbe véve saját gazdagságát s az úrfi szegénységét, valószínűleg kompromisszumot köthetnek. A kibékülés pedig lehetővé teszi, hogy megmérkőzzék A. márkival. "Továbbá - mondta magában -, még nagylelkű is leszek, ha a nélkülöző család örökösét talpra állítom, s ki tudja, nem kapom-e meg jótettem jutalmát, ha Ravenswoodot valóban ilyen melegen támogatja az új kormány."

Sir William Ashton ilyenformán a szokásos önámítással haszonlesését az erény palástjába takargatta. Ám fantáziája még ennél is messzebbre ragadta. Ekképp töprengett: "Ha Ravenswood felelősségteljes, magas álláshoz jut... s ha a hozomány kielégíti követelései jó részét... csinálhatna Lucy rosszabb partit is... az úrfi az ítélettől függetlenül visszakaphatná jogait." - Persze leginkább az járt a fejében, hogy Ravenswood lord ősi címe és a frigy azután törvényesítené az ő birtokjogát az úrfitól zsákmányolt jószágok egy részére, s akkor a másik részről is kevesebb keserűséggel mondana le.

Efféle ravasz terveket forgatott elméjében a főpecsétőr, amikor elfogadta Bittlebrains lord többszöri meghívását, s meglátogatta Wolf's Cragtől néhány mérföldre fekvő kastélyában. A ház urát ugyan nem találta otthon, de a lady szívélyesen fogadta őket, s közölte, hogy férje minden percben megérkezhet. Ashton kisasszonyt kitörő örömmel üdvözölte, s előkelő vendégei szórakoztatására vadászatot javasolt. Sir William azonnal kapott az alkalmon. Ez lehetővé tette, hogy Wolf's Craget megtekintse, s talán még a tulajdonost is megpillanthatja, ha a vidám lárma kicsábítja magányos lakából. Lockhardnak megparancsolta: ismerkedjék meg a kastély lakóival. Azt már tudjuk, a szolga hogyan játszotta szerepét.

A jókor kerekedő vihar a főpecsétőr legvérmesebb reményeit messze meghaladva segítette ismerkedési terveit. Mióta tudatában volt, hogy az ifjú nemes miféle törvényes követeléseket támaszthat vele szemben, még sokkal inkább tartott tőle, különösen, ha azokra a félelmetes lehetőségekre gondolt, amelyekkel e jogokat érvényesítheti. Ráadásul azt is jól tudta, hogy az elkeseredés elkeseredett cselekedetekre vezethet, s ezért amikor Wolf's Crag kapuja döngve becsapódott mögötte, titokban lelke mélyéig megremegett. Az erős és magányos torony igen alkalmas színhelyül kínálkozhatott az erőszakra és bosszúra. Ravenswood úrfi kezdeti ridegsége, a bemutatkozás kínos jelenete csak fokozta félelmét. Eszébe jutottak Alice szavai, hogy túlfeszítette a húrt a féktelen Ravenswoodokkal szemben, s azok kivárják a leszámolás pillanatát.

Aggodalmait később eloszlatta az úrfi őszinte szívélyessége, s az sem kerülte el figyelmét, hogy házigazdájuk viselkedésére milyen hatással volt Lucy kedvessége és szépsége.

Ezek a gondolatok rajzottak agyában, amikor a titkos szobában egyedül maradt. A sivár környezetet bizony meglehetősen lehangolónak találta: az inkább börtönre, mint lakásra emlékeztető bútorozatlan cella, a közönséges vaslámpa, a sziklákhoz verődő hullámok szüntelen morajlása... mindezek hatására valami bizonytalan, tompa szorongás fogta el. A főpecsétőr ravasz ember volt, de nem kegyetlen; ezért, bár sikeres mesterkedései okozták a Ravenswood család romlását, a tulajdon keze művének mondható hanyatlás és nyomor szembetűnő jelei fájdalommal töltötték el. Úgy érezte magát, mint a háziasszony, ha személyesen ellenőrzi a parancsára leöldösött tyúkok és bárányok pusztulását. Mégis, ha arra a lehetőségre gondolt, hogy zsákmánya jelentős részét vissza kell adnia Ravenswoodnak, meg hogy az elszegényedett família örököse ezentúl az ő családjának tagja és szövetségese lesz, olyan keserűség fogta el, mint amilyet a pók érezhet, ha hosszú, fáradságos munkával, művészien szőtt hálóját szempillantás alatt szétszaggatja egy véletlen seprűhúzás. S ráadásul, ha túlságosan elkötelezné magát, még mindig itt a nagy kérdés, amit már sok jó férj feltett magának, midőn megkísértette a független cselekvés vágya: "Mit szól ehhez a feleségem?" Mit szól majd Lady Ashton? A főpecsétőr végül is az ingatag jellemek gyakori menedékéhez folyamodott. Elhatározta, hogy figyeli az eseményeket, kihasználja a kínálkozó előnyöket, s a körülmények alakulásától teszi függővé magatartását. A halogató politika mellett döntött, s e megnyugtató kilátás visszaadta lelki nyugalmát.

(KIRÁLY, NEM KIRÁLY)

Reggel, midőn a házigazda és vendége összetalálkoztak, az ifjú ismét meglehetősen borús hangulatban volt. Gondolatai csaknem egész éjszaka ébren tartották. Ellentétes érzések dúltak szívében: ellenállhatatlanul vonzódott Lucy Ashtonhoz, s ezt sehogyan sem tudta összeegyeztetni az apa iránt oly régóta táplált engesztelhetetlen gyűlöletével. Büszke lelkét megalázta, hogy a család ellenségével barátságosan kezet kell szorítani, hogy vendégül kell látnia saját fedele alatt, hogy udvariasságot és szívélyességet kell iránta tanúsítania.

De a jég egyszer már megtört, s a főpecsétőr gondoskodott róla, hogy a fagy ismét be ne álljon. Azt tervezte, hogy a családjaik közötti vitás dolgok bonyolult, szakszerű előadásával teljesen összezavarja, elkábítja majd Ravenswoodot. Joggal hihette, hogy a fiatalember nehezen követheti az agyafúrt ügyvéd váltókra, számlákra, többszörös illetékekre, végrehajtásokra, alkalmas és alkalmatlan zálogokra, birtokelkobzásokra, törvényes lejárati hirdetésekre vonatkozó keresletekkel kapcsolatos fejtegetéseit. "Ily módon - gondolta Sir William - a nyíltszívű közlékenység kellemes látszatát keltem, ügyfelem pedig édeskevés előnyhöz jut a hallottak által." - Elhatározását tett követte: hamar félrehúzta Ravenswoodot a csarnok egyik ablakfülkéjébe, s újra felvette az előző esti beszélgetés fonalát. Reméli, kezdte mondókáját, hogy fiatal barátja türelemmel meghallgatja, ha aprólékosan és részletesen megmagyarázza a szerencsétlen véletleneket, melyek az ifjú úr elhunyt, tiszteletre méltó apja s a főpecsétőr között nézeteltérést okoztak. Ravenswood úrfi arcát a harag pírja borította lángba, de egy szót sem szólt. Sir William Ashton ugyan nem túlságosan örült e színváltozásnak, ám azért beszélni kezdett, s bevezetésképp egy kötelezvény történetét vázolta fel. Apja, mint ismeretes, valaha kölcsönadott Allan Ravenswood apjának húszezer márkát, s részletesen taglalni kezdte volna azokat a végrehajtási eljárásokat, amelyek során e nagy összeg debitum fundi-vá vált, de az úrfi rögtön félbeszakította az előadást.

- Ez nem az a hely - mondta -, ahol meghallgathatom, mint magyarázza meg Sir William Ashton a köztünk fennálló vitás ügyeket. Itt, ahol apám szíve megszakadt, nem illenék higgadtan keresnem szenvedései okát. Ettől csak arra kellene emlékeznem, hogy a fia vagyok, s így könnyen elfelejthetném házigazdai kötelességeimet. Egyszer majd eljön az az idő is, amikor mindezt nyugodtan megvitathatjuk ott, ahol mindketten egyforma joggal beszélhetünk és hallgathatunk.

- Minden idő - mondta a főpecsétőr - és minden hely egyformán jó azoknak, akik az igazságot keresik. - Ő viszont, folytatta meggyőző hangon, feljogosítva érzi magát arra, hogy előre figyelmeztesse az úrfit, milyen kétes értékűek az indokok, amelyek alapján megtámadni készül a perek egész sorát, holott azokat az egyedül illetékes bíróságok kellő időben alaposan megtárgyalták már.

- Sir William Ashton - válaszolta az úrfi hévvel -, a jelenleg tulajdonodban levő birtokokat távoli ősöm az angol hódítók elleni harcban karddal szerzett érdemeiért kapta. Te jobban érted, mint én, hogyan csúsztak ki kezünkből az egymást követő perek során, amelyek sem árverésnek, sem jelzálognak, sem végrehajtásnak nem látszottak, hanem inkább mindezen eljárások valamiféle kusza keverékének... hogyan halmozódott az évi kamat a tőkére... hogyan fordították busás hasznukra ellenfeleink még a legutolsó kis lehetőséget is, ahol a törvények számukra előnyt biztosítottak... míg végül öröklött tulajdonunk és jogaink úgy olvadtak el, mint tavasszal a jégcsap. Mégis, az irántam tanúsított őszinteségedre tekintettel feltételezem, hogy tévedtem jellemed megítélésében. Te, az ügyes, tapasztalt jogász, nyilván igazságosnak és helyesnek tartottad, ami történt, bár az én tudatlan értelmem előtt úgy tűnik, nagyon közel van az igazságtalansághoz és a durva visszaéléshez.

- És, kedves úrfi - válaszolta Sir William -, engedd megmondanom, téged sem festettek le hűen előttem. Azt kellett gondolnom, erőszakos, kevély, forrófejű ifjú vagy, készen arra, hogy a legkisebb ok miatt az igazságszolgáltatás mérlegébe dobd kardodat, vagyis hogy olyan goromba, erőszakos eszközökhöz folyamodj, amelyektől az államrend már régóta védi Skócia népét. Nos, minthogy kölcsönösen félreismertük egymást, miért ne hallgatná meg a fiatal nemes az öreg ügyvéd magyarázatait legalább a vitás pontokra nézve?