(NÉVTELEN SZERZŐ)

A főpecsétőr látszólag közömbösen kezdte mondókáját. Valójában persze nagyon is figyelte, milyen hatást tesznek Ravenswoodra az előadottak.

- Tudhatod, fiatal barátom - mondta -, hogy a gyanú nyugtalan korunk természetes bűne, s ezért még akik legjobbak és legbölcsebbek közülünk, azokat is félrevezethetik az ügyes csirkefogók. Ha múltkorában hajlandó lettem volna meghallgatni egy ilyen alakot, vagy ha az az agyafúrt politikus lennék, akinek hittél, akkor te, Ravenswood úrfi, most nem lennél szabad, és képtelen volnál bármit is követelni rajtam, vagy, ha úgy tetszik, eljárást indítani ellenem, hogy vélt jogaidat érvényesítsd. Ehelyett az edinburgh-i kastélyban, vagy valamely másik állami börtönben raboskodnál, avagy, ha kockáztatod a száműzetésre szóló ítéletet és elmenekülsz, egy idegen országban kellene bujdosnod.

- Méltóságos pecsétőr uram - mondta az úrfi -, nem hiszem, hogy tréfálkoznál, de lehetetlennek látszik, hogy ezt komolyan mondd.

- Az ártatlanság - válaszolta a pecsétőr - merész, és néha megbocsáthatóan elbizakodott.

- Nem értem - szólt Ravenswood -, hogy lehet az ártatlanságot és az elbizakodottságot egy kalap alá venni.

- Nos, nevezzük meggondolatlanságnak - válaszolt Sir William Ashton -, hiszen arra csábít, hogy úgy képzeljük, mások előtt is nyilvánvaló az, amit mi természetesnek találunk. Ismertem egy gazembert, aki éppen mert az volt, gyanús körülmények között is jobban védekezett, mintha ártatlan lett volna. Az ilyen fickó, mivel bűntelensége tudata nem támogathatja, minden törvényadta lehetőséget kihasznál, és néha (ha ügyvédje tehetséges ember) sikerül is elhitetnie bíráival ártatlanságát. Emlékszem a condiddle-i Sir Coolie Condiddle híres esetére. Rábízott érték eltulajdonításával vádolták. Az egész világ bűnösnek tartotta. Ennek ellenére a bíróság felmentette. Később még azt is megérte, hogy ő ítélkezett nála becsületesebb emberek felett.

- Engedd meg, hogy arra kérjelek, térj vissza az ügyre - mondta az úrfi. - Úgy emlékszem, azt mondtad, valamivel gyanúsítottak.

- Gyanúsítottak, úrfi?... De még mennyire!... Meg is mutathatom a bizonyítékokat... ha véletlenül nálam vannak... Gyere csak, Lockhard! - Szolgája hozzálépett. - Hozd ide nekem azt a lelakatolt kis titkos ládikát, amelyet különleges gondjaidra bíztam, érted?

- Igen, mylord - s Lockhard eltűnt. A főpecsétőr folytatta, félig-meddig mintegy magában beszélve:

- Azt hiszem, a papírok nálam vannak... úgy hiszem, mivel erre a vidékre készültem, természetesen magammal hoztam. Valahol megvannak Ravenswood Castle-ban is, ebben biztos vagyok... ha tehát nem volna ellenedre...

Lockhard belépett, és átnyújtotta a bőr ládikót, illetőleg tokot. A főpecsétőr mindenféle aktákat szedett ki belőle, többek közt azt a jelentést, mely az Allan Ravenswood lord temetésén történt úgynevezett zendülésről számolt be. Az iratok nem hagytak kétséget afelől, hogy az úrfi ellen indított eljárást a főpecsétőr semmisítette meg. A nagy gonddal kiválasztott okmányok arra voltak hivatva, hogy felkeltsék ugyan a témával kapcsolatban Ravenswood természetes kíváncsiságát, de teljesen mégse elégítsék ki. Főképpen azt kellett bizonyítaniuk, hogy ebben a kritikus ügyben Sir William Ashton a békeszerző s a védőügyvéd szerepét játszotta a bizalmatlan hatóságokkal szemben. Miután a főpecsétőr ekképpen ellátta házigazdáját megvizsgálandó anyaggal, a reggelizőasztalhoz ment, s lányával és, Calebbel könnyedén csevegni kezdett. Az öreg szolga lassanként megenyhült a Ravenswood kastély nyájas bitorlójával szemben.

Ravenswood úrfi átnézte az iratokat, majd kezét homlokára szorította, s néhány percig mély töprengésbe merült. Aztán ismét átfutotta az írásokat, mintha azt remélné, rejtett szándékot fedez fel bennük, hogy valami koholmány nyomára jut, ami ez idáig elkerülte figyelmét. A másodszori elolvasás azonban megerősítette első benyomását. Felkelt, a főpecsétőrhöz lépett, megszorította kezét, s újra meg újra bocsánatot kért tőle korábbi igazságtalanságáért, hiszen kiderült: akit ellenségének hitt, pártfogolta és védelmezte őt.

Az államférfi először meglepetést, majd őszinte szívélyességet színlelt. A váratlan, megható jelenet könnyeket fakasztott Lucy kék szeméből. Régóta sejtette, hogy apja megkárosította az úrfit, most azonban azt látta, hogy a nemrég még gőgösen zárkózott férfi bocsánatért esdekel. Ez a változás meglepte, gyönyörűséggel töltötte el s megindította.

- Szárítsd fel könnyeidet, Lucy - mondta az apja. - Csak nem sírsz azon, hogy apádban jogász létére is felismerték a becsületes, tisztességes embert? Te pedig, drága úrfi - fordult Ravenswoodhoz -, ne köszönj semmit. Csak azt tettem, amit te is tettél volna a helyemben. Suum cuique tribuito, ez volt a római jog, jól emlékezetembe véstem annak idején, mikor Justinianust tanulmányoztam. S te vajon nem fizettél vissza mindent ezerszeresen, azzal, hogy drága gyermekem életét megmentetted?

- Igen - válaszolta az ifjú töredelmesen -, csakhogy én pusztán a természetes ösztönömet követtem. Te pedig tudván tudtad, hogy elszánt ellenséged vagyok, s mégis védted ügyemet. Ez nagylelkű, férfias tett, megfontolt bölcsesség volt.

- Ugyan! - tiltakozott a főpecsétőr. - Mindegyikünk úgy cselekedett, ahogyan kellett: te mint bátor katona, én mint tisztességes bíró és titkos tanácsos. És azt hiszem, nem is volna jó, ha szerepet cserélnénk; én legalábbis nagyon szánalmas bikaviador lennék, te meg, jó úrfi, az igazság alapján ugyan, de talán rosszabbul védted volna magad a tanács előtt, mint én téged.

- Nagylelkű barátom! - kiáltott fel Ravenswood. Ezt a pecsétőr által gyakran használt rövid szót most ejtette ki először, ősi ellenségét egy gőgös, de becsületes szív teljes bizalmával ajándékozva meg. Józan esze és éleslátása éppúgy kiemelte az úrfit kortársai közül, mint tartózkodó, makacs, lobbanékony jelleme. Képes volt tehát arra, hogy feladja előítéleteit, bármily csökönyösen ragaszkodott is hozzájuk korábban, ha a szeretet és a hála jobb belátásra bírta. Az igazán elbűvölő lány, s az apa vélt szolgálatai nyomtalanul kitörölték lelkéből a bosszúvágyat, amely apja temetése után erős esküvésre késztette. Ám a fogadalom elhangzott, s a sors könyvében már feljegyezték.

A rendkívüli jelenetet a betoppanó Caleb csakis arra magyarázhatta, hogy elhatározták a házasságot, s hogy a fiatal hölgy ezek után hozományul kapja a Ravenswood kastélyt. Amikor Ravenswood szenvedélyesen bocsánatot kért hálátlanságáért, Lucy csak könnyezett, mosolygott, kezét nyújtotta, s elcsukló hangon szólt a szívét betöltő örömről, hogy apja s megmentője íme kibékültek egymással. Még az államférfi is meghatódott. Megindította Ravenswood úrfi heves, őszinte, nagylelkű önmegtagadása, amellyel lemondott az ősi háborúskodásról, s habozás nélkül az ő jóindulatára bízta magát. Felcsillanó szemmel figyelte az egymásnak teremtett pár szemmel látható vonzalmát. Lám, a büszke, lovagias jellemű Ravenswood, gondolta, képes rá, hogy olyan helyzetekben is diadalmaskodjék, ahol ő maga (hogy Spenser egyik kifejezését használjuk:) "a porba bukna", vagyis kudarcot vallana, kurta családfája és gyávasága folytán. Meg aztán úgy látszott, hogy leánya... kedvenc gyermeke... állandó játszópajtása boldog lenne az emelkedett gondolkozású Ravenswooddal, sőt Lucy Ashton finom, törékeny egyénisége számára szinte kívánni sem lehetett volna különb támaszt és védelmet, mit az úrfi ereje, férfias bátorsága nyújthat egy szerető hitvesnek. Minél tovább gondolkozott a főpecsétőr, annál inkább lehetségesnek és kívánatosnak látta a házasságot. Legalább egy óra eltelt, mire eszébe ötlött az úrfi szegénysége, és Lady Ashton biztosra vehető ellenkezése. A gyöngéd érzelmek áradata, mely az idős államférfit is ennyire elborította, még inkább bátorította a szerelmesek vonzalmát. Mindkettőjükben az a hit ébredt, hogy kapcsolatuk a szülői helyeslés teljes támogatását élvezi. A főpecsétőr lassan maga is azt képzelte már, hogy házasságukhoz valóságosan beleegyezését adta. Később, a szerelmeseket sújtó katasztrófa bekövetkezte után, szokásává vált, hogy óva intse hallgatóit: sose engedjék érzelmeiket józan eszük fölé kerekedni. Egyúttal bizonygatta: élete legnagyobb szerencsétlensége abból fakadt, hogy egy pillanatra érzelmei uralkodtak önzésén. Ha ez igaz, ismerjük el: sokáig és súlyosan bűnhődött a pillanatnyi eltévelyedéséért.

Kis idő múltán a főpecsétőr újra felvette a társalgás elejtett fonalát. - Afeletti meglepetésedben, hogy becsületesebb embernek találtál, mint hitted, nem érdeklődtél tovább Craigengelt iránt, kedves úrfi. Pedig a te neved is belekeveredett ebbe az ügybe.

- A gazember! - mondta Ravenswood. - A kapcsolatunk csak nagyon rövid életű volt. Eléggé bolondul tettem, hogy egyáltalán szóba álltam vele... Mit mondott rólam?

- Eleget ahhoz - mondta a pecsétőr -, hogy királyhű iszonyodást keltsen némely bölcsünkben, aki bérencek besúgása alapján, puszta gyanakvásból is szívesen indít pert... Valami képtelenséget hordott össze, hogy Franciaország vagy a trónkövetelő szolgálatába akartál lépni... nem is tudom, pontosan, mi volt. Mindenesetre ketten voltak, akik nem álltak kötélnek: legjobb barátod, A. márki, és az, akit legnagyobb és legelfogultabb ellenségednek mondanak.

- Nagyon hálás vagyok tiszteletre méltó barátomnak... de - és megrázta a főpecsétőr kezét -, de még hálásabb vagyok tiszteletre méltó ellenségemnek.

- Inimicus amicissimu - viszonozta a főpecsétőr a kézszorítást. - Hanem ez az úriember, ez a Hayston of Bucklaw... félek, hogy a szegény fiatalember... hallottam, mikor a fickó nevét említette... nagyon rossz tanácsadóra hallgat.

- Elég idős ahhoz, hogy maga intézze a sorsát - felelte az úrfi.

- Idősnek talán elég idős, de aligha lehet bölcsnek nevezni, ha ezt a fickót választotta fidus Achates-ének. Nos, besúgott róla valamit, amit nagyon kellemetlen vizsgálat követhetett volna, ha csupán a feljelentést, és nem a feljelentő jellemét nézzük.

- Hayston of Bucklaw úr - mondta az úrfi - tiszteletre méltó ember, és azt hiszem, olyan, aki semmi hitvány vagy becstelen dologra nem kapható.

- De azt lásd be, úrfi: esztelenségre annál inkább kapható. A halál nemsokára szép birtokhoz juttatja, ha már eddig is meg nem tette. Az öreg Lady Girnington, eltekintve attól, hogy tűrhetetlenül csökönyös, igazán kiváló személy... talán már meg is halt. Hat egymás után elhunyt örökhagyó tette gazdaggá. Jól ismerem a birtokát, az enyémmel határos. Pompás vagyon, mondhatom.

- Örülök neki - szólt Ravenswood -, és még jobban örülnék, ha biztosan tudnám, hogy szerencséjével együtt társasága és szokásai is megváltoznak. Mindenesetre semmi jót nem jósolhatok Bucklaw jövendő tekintélyére nézve, ha Craigengelt ezután is a barátja marad.

- Sátáni jóslat madara, az biztos - mondta a pecsétőr. - Börtönről és akasztófáról károg. De látom, Caleb uram türelmetlenkedni kezd. Térjünk hát vissza a reggelihez.

(A FRANCIA SZAJHA)

Ravenswood úrfi egy alkalmas pillanatban visszavonult, hogy vendégei előkészülhessenek a távozásra, ő pedig megtette a szükséges apróbb intézkedéseket, mielőtt Wolf's Craget egy-két napra elhagyja. Ez alkalomból Calebbel kellett értekeznie. A hű szolgát füstös és omladozó tanyáján találta. Szívből örvendett a vendégek távozásának, és azt számítgatta, hogy a maradék élelmiszer kellő beosztással meddig láthatja el az úrfi asztalát. - Nem afféle haspók, és ez nagy áldás. Bucklaw elment. Ő egy lovat is megenne nyergestül. Harmatkása meg egy kis zabdara az úrfinak éppen úgy megfelel reggelire, mint az öreg Calebnek. Ebédre aztán... nem valami sok hús maradt a lapockacsonton, de azért ha roston megsütöm... nagyon jó lesz rostonsültnek.

Boldog tervezgetésében ekkor az úrfi zavarta meg. Kissé habozva közölte, hogy a főpecsétőrrel Ravenswood kastélyig lovagol, és talán ott is marad egy-két napig.

- Az ég kegyelme óvja ettől lordságodat! - kiáltotta az öreg szolga, s arca olyan fehér lett, mint az asztalterítő, amelyet éppen összehajtott.

- Ugyan miért, Caleb? - kérdezte gazdája. - Miért óvjon az ég kegyelme attól, hogy visszaadjam a főpecsétőr látogatását?

- Ó, uram - válaszolta Caleb. - Ó, Edgar úr! Szolga vagyok, és nem illő, hogy beszéljek... de régi szolga vagyok... híven szolgáltam méltóságod apját, nagyapját, és gondolja meg, hogy láttam Lord Randalt is, a dédapját... de ez akkor volt, mikor még kisfiú voltam.

- És mi derül ki mindebből, Balderstone? - kérdezte az úrfi. - Mi köze ennek ahhoz, hogy udvariasan visszaadom a szomszédom látogatását?

- Ó, Edgar úr... vagyis mylord - felelt az inas -, a lelkiismerete is megmondja, hogy az apja fiához nem illik, ha Sir Ashtonnál szomszédol... ez nem válik a család becsületére. És ha egyszer egyezkedni fognak, és a lord visszaadja kegyelmednek, ami jogos tulajdona, a házassággal még akkor is méltóságod tiszteli meg az ő házát... ami engem illet, nem is mondanék nemet, mert a fiatal hölgy szeretetre méltó, édes teremtés... de éreztesse velük a rangját!... Jól ismerem a fajtájukat, akkor többre fogják tartani.

- Na, te messzebbre mész, mint én, Caleb - mondta az úrfi, zavarát erőltetett nevetéssel leplezve. - Beházasítasz egy családba, közben nem engeded, hogy meglátogassam őket... ezt hogyan magyarázod?... Amellett olyan sápadt vagy, mint a halál.

- Ó, uram - ismételte Caleb -, nem nevetne, ha megmondanám, Regölő Tamás miféle jóslatot mondott a családról, ő pedig soha nem hazudott, s ha nagyságod ma Ravenswoodba megy, mindjárt be is teljesedett a jövendölés. Ó, hogy még ezt is meg kell érjem!

- De hát mi az, Caleb? - kérdezte Ravenswood. Szerette volna az öreg szolga félelmét elűzni.

Caleb azt felelte, hogy földi halandónak még el nem mondta... neki is egy öreg pap beszélte el, aki Allan lord apjának volt a gyóntatója, mikor még katolikus volt a család. - Hányszor eszembe jutottak ezek a sötét szavak - sóhajtotta -, és, jaj, sohase gondoltam, hogy éppen ma teljesednek be.

- Pokolba a képtelenségeiddel! Hadd halljam azt a fűzfarímet, amit a fejedbe vettél! - szólt az úrfi türelmetlenül.

Remegő hangon, aggodalomtól sápadt arccal hebegte el Caleb a következő sorokat:

- Elég jól ismerem a Kelpie's Flow-t - mondta az úrfi -, legalábbis azt hiszem, hogy a süppedő fövenyre gondolsz, a torony és Wolf's Hope között. De épeszű ember hogyan s miért kötné be oda a lovát?...

- Ó, sohase tudja meg azt, uram... Isten óvjon, hogy megtudjuk, mit jelent a jóslat... csak maradjon itthon, és hagyja az idegeneket, hadd lovagoljanak magukban Ravenswoodba. Eleget tettünk értük. Ha többet is tennénk, az már inkább ártana, mintsem használna a család becsületének.

- Jól van, Caleb - mondta az úrfi. - Igazán elhiszem, hogy jó tanácsot akarsz adni, de látod, én nem keresek menyasszonyt Ravenswoodban, sem élőt, sem holtat. És remélem, a Kelpie homoknál jobb istállót is találok a lovamnak. Már csak azért is, mert különösképpen borzadok attól a süppedéktől, mióta egy dragonyos járőr ottveszett benne tíz esztendeje. Apámmal láttuk a toronyból, hogyan küszködnek, hogyan próbálnak kétségbeesetten kievickélni, s hogyan merülnek el aztán a homokban, mielőtt bárki segíthetett volna rajtuk.

- Meg is érdemelték a délvidéki fattyak! - mondta Caleb. - Mi keresnivalójuk volt a mi fövenyünkön, minek akadékoskodtak, ha a becsületes ember egy csepp pálinkát hozott a partra? Láttam őket, úgy sürögtek-forogtak ottan, hogy a legszívesebben közéjük durrantottam volna az öreg csatakígyóval vagy a szakállas puskával, amelyik a déli őrtoronyban van, csak attól féltem, hogy a végén még hátrafelé sülnek el a vén jószágok.

Caleb gondolatait most teljesen elfoglalták az angol katonák és fináncok visszaélései, így gazdája könnyen megszökhetett tőle, és vendégeihez csatlakozhatott. Elkészültek az indulásra. Az udvaron a főpecsétőr egyik szolgája felkantározta az úrfi ménjét, aztán nyeregbe szálltak.

Caleb sokat vesződött, míg kinyitotta a külső kapu kettős ajtaját. Odacövekelte magát, tisztelettudó és ugyanakkor fennhéjázó arckifejezést vett fel, s megpróbálta saját keszeg, csont-bőr, vékonypénzű személyével pótolni a bárói háztartás kapusokból, őrökből és inasokból álló seregét.

Mély meghajlását a pecsétőr is szívélyes istenhozzáddal viszonozta, majd előrehajolt lován, és a markába csúsztatta a borravalót, amely akkoriban a távozó vendégektől mindig kijárt a család szolgáinak. Lucy a szokott édes mosolyával búcsúzott az öreg embertől. Ajándékát olyan kecses mozdulattal és olyan nyájasan adta át, hogy az feltétlenül megnyerte volna a hűséges alkalmazott jóindulatát, ha Regölő Tamás jövendölése, valamint a Ravenswoodok ellen folytatott sikeres perek emléke meg nem keményítette volna Caleb szívét. Így azonban ő is olyasféleképp érzett, mint az Ahogy tetszik hercege:

Hogy a félénk hölgyet bátorítsa, Ravenswood kantárszáron vezette le lovát a mocsárhoz vivő sziklás ösvényen. A szolgák egyike jelentette, hogy Caleb hangosan kiáltozik, beszélni óhajt urával. Ravenswood úgy vélte, nem illenék figyelmen kívül hagyni e hívást, bár lelkében elátkozta Caleb fontoskodását. Kénytelen-kelletlen átengedte Lockhardnak a magára vállalt kellemes kötelességet, és visszalovagolt a kapuhoz. Elég mogorván kérdezte Calebtől, miért lármázott. A jó öreg így kiáltott: - Csitt, uram, csöndesen, hadd mondjak egy szót! Az emberek előtt nem beszélhettem... íme - (s az imént kapott pénzt a lord kezébe tette) - itt van három arany... tudom, pénzre lesz szüksége odaát... De várjon csak méltóságod, csöndesen - amint az úrfi tiltakozni akart az átutalás ellen -, egy szót se szóljon, csak igyekezzék az első útjába akadó városban felváltani, mert most kerültek ki a pénzverdéből, és könnyen felismerhetők.

- Elfelejted, Caleb - mondta gazdája, s igyekezett visszaadni a pénzt, és kihúzni szorításából a kantárt -, elfelejted, hogy még maradt néhány aranyam. Tartsd meg ezeket, öreg barátom. És még egyszer: Isten áldjon. Biztosítlak, bőven elég, amim van. Te tudod, hogyan csináltad, de az élelmünk semmibe se került, vagy jóformán semmibe.

- Jó, jó - mondta Caleb. - Akkor ez majd máskor áll méltóságod rendelkezésére. De vigyázzon, elég legyen, amennyit visz, mert a család becsülete miatt feltétlenül kell valamit adnia a szolgáknak. És kegyelmednél is legyen valami, amit mutogathat, ha azt kérdik: "No, úrfi, fogadsz egy sárga csikóba?" Akkor elő kell vennie a pénztárcáját, és azt mondania: "Nem bánom, fogadhatunk." De vigyázzon, nehogy beleegyezzék a fogadás feltételeibe! Aztán csak tegye vissza az erszényt ismét és...

- Ez már sok, Caleb! Most már igazán mennem kell.

- Mégis elmegy? - kérdezte Caleb, elengedve az úrfi köpenyét. Oktató hangját patetikusra és gyászosra színezte. - Mégis elmegy, hiába beszéltem a jóslatról, a halott menyasszonyról és a Kelpie's Flow süppedékéről?... Jó, jó! Az önfejű ember csak megy a maga útján... pedig hát késő bánat, eb gondolat... Jaj, vigyázzon az életére, uram, ha a parkban madarászik vagy vadra lövöldöz... Óvakodjék a Najád forrástól... Elment! Lent van az ösvényen, a szél sem ér már a nyomába... Lehullott ma a Ravenswood család feje, le az, mintha csak egy fej hagymát nyisszantanék le.

Az öreg inas hosszan nézett gazdája után. Sűrűn törölgette a szemébe szökő könnyeket, hogy a lehető legtovább láthassa az úrfi büszke alakját a többi lovas közt. - Szorosan a kantárszár mellett... bizony, szorosan a kantárszár mellett! Bölcsen mondta a szent ember. "Ebből is tudhatod, hogy az asszonynak uralma van a férfiak felett"... Így igaz, e nélkül a lány nélkül nem teljesedett volna be romlásunk.

Mikor már nem látta többé féltett gazdáját a lovasok egyre távolodó csoportjában, Caleb visszatért Wolf's Crag-i kötelességeihez. Szíve telis-tele súlyos balsejtelmekkel.

A társaság vidáman folytatta útját. Ravenswood, miután elhatározta magát, többé nem habozott és nem töprengett. Hagyta, hogy az Ashton kisasszony társaságában érzett öröm elárassza lelkét. Fáradhatatlan lovagnak mutatkozott, s annyira vidámnak, amennyire csak természete és családi helyzete megengedte. Tanulmányai során szerzett rendkívüli műveltsége, találó megjegyzései alaposan meglepték a főpecsétőrt. Sir William Ashton foglalkozása és társasági tapasztalatai folytán kiváló bírája volt az ilyenfajta képességeknek, s különlegesen nagyra értékelte azt a tulajdonságot, amely tőle teljesen idegen volt: Ravenswood úrfi határozott, elszánt rettenthetetlenségét. Úgy látszott, a fiatalember sem gyanakvást, sem félelmet nem ismer. A főpecsétőr titokban örült, hogy félelmes ellenfelét megbékítette, s aggodalommal kevert gyönyörűséggel képzelte el, milyen nagy tetteket hajthat végre ifjú társa, ha majd az udvari kegy jótékony fuvallata dagasztja vitorláit.

"Mi mást kívánhatna - gondolta, amint újra meg újra Lady Ashton jutott az eszébe, a hő vágyával szembenálló tiltakozás -, mi mást kívánhatna még egy asszony? A házassággal kielégíthetünk egy nagyon veszélyes követelést... nemes, bátor, tehetséges, magas összeköttetésekkel rendelkező vőt kapunk... aki biztosan úszik, akármerre sodorja is az ár, erős abban, amiben mi gyengék vagyunk, akit ősi családfája és harciassága fölébünk emel. Biztos, hogy egyetlen józan eszű nő sem habozna... De, sajnos!... - Itt megszakadt az érvelés, mert a főpecsétőr jól tudta, hogy Lady Ashton nem mindig tartja magát a józan észhez. Legalábbis nem úgy, ahogyan ő értelmezte ezt a szót. - Inkább elfogadna egy bohóc Mersey-parti, déli lordot, mint ezt a bátor ifjú nemest, és azt, hogy egyezkedéssel biztosítjuk a Ravenswood birtokokat... ilyesmire csak egy tébolyult nő képes!"

Így töprengett a tapasztalt politikus, amíg elérték a Bittlebrains házat. Úgy tervezték, hogy ott ebédelnek, megpihennek, és délután folytatják útjukat.

Nemes vendéglátóik túláradó szívélyességgel fogadták őket. Ravenswood úrfit megkülönböztetett figyelemmel vették körül. Őszintén szólva Lord Bittlebrains azzal szerezte peerségét, hogy igen bölcsen mondta el lapos közhelyeit, mindig figyelemmel kísérte az idők változását, s azoknak tett politikai szolgálatokat, akik bőségesen meg is jutalmazhatták érte. Hölgye és ő még nem szokták meg teljesen új méltóságukat, ezért olyanokkal igyekeztek barátkozni, akik nem az alacsonyabb szférából emelkedtek fel, mint ők, hanem beleszülettek a magasabb régiókba. A megkülönböztetett figyelmesség, amelyet Ravenswood úrfi iránt tanúsítottak, nagyban emelte a fiatalember tekintélyét a főpecsétőr szemében, mert bár némileg megvetette Bittlebrainst, igen sokra becsülte pontos ítélőképességét minden olyan kérdésben, mely a nemes lord önérdekeit érintette.

"Szeretném, ha ezt Lady Ashton is látná - gondolta magában. - Bittlebrainsnél jobban egyetlen ember se tudja, merről fúj a szél. Ő pedig, lám, úgy hízeleg az úrfinak, mint a koldus kutyája a szakácsnak. És mylady ugyanúgy. Még bozontos szemöldökű leányait is előhozza, hogy visítozzanak és játsszanak a spinéten. Mintha csak azt mondaná: »Válassz és vidd.« Lucynak, persze, nyomába se léphetnek; olyanok mellette, mint a bagoly a hattyú mellett. Jobb lesz hát, ha másutt kereskednek a fekete szemöldökükkel."

A vendéglátás befejeződött. Utazóink előtt még ott volt az út hosszabbik része. A főpecsétőr, az úrfi és a szolgák, ki-ki a rangjának megfelelő italból, kihörpintették a doch-an-dorroch-t, vagyis a kengyeláldomást. Ezután útnak indultak.

Sötét este értek a fasorba, mely hosszú, egyenes vonalban vezetett közvetlenül a Ravenswood kastély főkapujához. Az utat szegélyező hatalmas szilfák úgy sóhajtoztak az éjszakai szélben, mintha együttéreznének régi gazdáik örökösével, aki most az új tulajdonos társaságában, majdhogynem kíséretében tért vissza lombjaik alá. Hasonló érzés fojtogatta az úrfit is. Egyre csendesebb lett. Elmaradt kissé a hölgytől, holott eddig odaadóan mindig csak mellette járt. Jól emlékezett arra az időre, arra az órára, amelyben apját kísérte, mikor a nemesúr elhagyta kastélyát, ahonnan nevét, címét nyerte, hogy soha többé ne térjen vissza. A régi palota széles homlokzata, amely azóta is oly gyakran felmerült emlékezetében, akkor "fekete volt, mint a gyászruha". Most fényárban úszott. Tengernyi lámpa égett; volt, amelyik szilárdan egy helyben állva, egyenletes ragyogással világította be a messze éjszakát, mások meg, mint a bolygótűz, hol ebben, hol abban az ablakban villantak fel, hírül adva, hogy az előreküldött futár megérkezett, s most nagy sürgés-forgással készülnek fogadásukra. A régi és az új látvány ellentéte mint súlyos kő nehezedett az úrfi szívére. Komorabban tekintett az apai birtok új urára, mint ahogy az utóbbi időben szokta. Ahogy leszállt lováról, s a jelenlegi tulajdonos szolgaseregétől környezve belépett a csarnokba, szigorú méltóság tükröződött arcán.

A főpecsétőr azzal a szívélyességgel akarta üdvözölni, amelyet a legutóbbi érintkezésük indokolttá tett, de ekkor észrevette a változást. Elállt szándékától, a fogadás szertartását mindössze mély meghajlással jelezte, mintegy finoman megosztva vendége érzéseit.

Két főszolga egy-egy pár nagy, ezüst gyertyatartót hozott, s a társaságot bevezették a tágas díszterembe vagy szalonba, ahol a változások elárulták Ravenswoodnak a mostani lakók mérhetetlen gazdagságát. A kopott falikárpit helyett, melynek apja idejében már csak elrongyolódott, szomorú maradványai mutatkoztak imitt-amott, a hatalmas szoba falait most körös-körül faburkolat fedte; szegélyét csakúgy, mint az ajtók és falifülkék keretét, madár- és virágkoszorúk díszítették. A tölgyből faragott minták alkotójuk művészetét dicsérték, mert olyanok voltak, mintha élnének, mintha éppen most düllesztenék ki begyüket, vagy lebegtetnék szárnyukat. A Ravenswood ház katonaőseiről festett sok családi portré, egy-két régi páncél és fegyver átadta helyét Vilmos király és Mária királynő meg két kiváló skót ügyvéd: Sir Thomas Hope és Lord Stair képének. A főpecsétőr szüleinek portréi is ott függtek: a savanyú, ravasz és ünnepélyes anya, fekete hódprémben, szoros főkötőben, kezében imakönyvvel, mellette az apa, akinek fejét olyan szorosan fedte a fekete selyem genfi kámzsa, illetőleg csuklya, mintha kopaszra borotválták volna, fösvény, mord és puritánul fagyos arcát ritkás, vörös, hegyes szakáll keretezte. Tekintetében álszentség és gonosz fösvénység tükröződött. "Az én őseimet - gondolta az úrfi - letépték azokról a falakról, amelyeket ők emeltek, s ilyen madárijesztőket tettek a helyükbe!" - Ismét rájuk nézett, és a fájdalmas látványtól a távollévő Lucy Ashton képe elhalványodott emlékezetében. Még egypár holland bohóság, ahogy akkoriban nevezték, Ostade és Teniers néhány munkája meg egy jó olasz festmény függött a falon. Mellette a főpecsétőr életnagyságú képe, hivatali ruhában, felesége oldalán. A selyembe és hermelinbe öltözött gőgös szépség tekintetében ott villámlott családja, a Douglas ház minden büszkesége. A festő ügyességét láthatólag legyőzte a valóság, vagy talán az elnyomott humorérzék vett erőt a mesteren, mindenesetre nem volt képes a férjet rettegett uralkodónak és előkelő tekintélynek ábrázolni. Első pillantásra nyilvánvalóvá vált, hogy buzogánya és a palástját elborító aranysujtás ellenére némileg papucs alatt nyög. Az ízléses szalon padlóját drága szőnyegek fedték, a páros kandallóban nagy tűz égett, a gyertyák fénye tíz gyertyatartó csillogó ezüstjén verődött vissza: minden ragyogott, mintha csak nappal lenne.

- Parancsolsz egy kis frissítőt, úrfi? - kérdezte Sir William Ashton. Örült, hogy valamivel megtörheti a kellemetlen csendet.

Nem kapott választ. Az úrfit teljesen lenyűgözték az új benyomások; alig hallotta, hogy a főpecsétőr szólt hozzá. Végül az ismételten felkínált frissítő s a bejelentés, hogy a vacsora mindjárt kész, felkeltették figyelmét, s arra emlékeztették, hogy gyenge, talán még nevetséges szerepet is játszik, ha átengedi magát feltámadó emlékeinek. Magára parancsolt közömbösséggel beszélgetni kezdett Sir William Ashtonnal. - Bizonyára nem lep meg, Sir William, hogy érdekel, mit változtattál, szépítettél itt. Apámat a sorozatos csapások visszavonult életmódra kényszerítették, így keveset használtuk ezt a termet. Csak én játszottam itt néha, ha a rossz idő miatt nem mehettem ki a szabadba. Ebben a fülkében volt a kis műhelyem. Itt őriztem azt a néhány ácsszerszámot, amelyet az öreg Caleb szerzett számomra. Ő tanított meg a használatukra is... Ott, a túlsó sarokban, az alatt a csinos ezüst gyertyatartó alatt tartottam horgászbotjaimat, madárfogó hálóimat, íjaimat és nyilaimat.

- Van egy kis csemetém - mondta a főpecsétőr, aki igyekezett témát változtatni -, azt ugyanilyen fából faragták. Csak akkor boldog, ha kint lehet a szabadban... Nem tudom, idehaza van-e?... Gyere csak, Lockhard... küldd el William Shaw-t Henry úrfiért... Azt hiszem, szokása szerint Lucy szoknyáján ül. E csacsi lány körül forog az egész család.

Bármily ügyesen utalt leányára, még ez a célzás sem tudta eltéríteni Ravenswoodot a megkezdett témától.

- Kénytelenek voltunk - mondta - néhány páncélt és portrét ebben a teremben hagyni... Szabad megtudnom, mi történt velük?

- Nos - habozott kissé a válasszal a főpecsétőr -, a termet távollétünkben rendezték be, és ismered az ügyvédek mondását: Cedant arma togae... attól félek, hogy ez szó szerint áll ezekre. Remélem, megőrizték őket... sőt, biztos vagyok benne, hiszen így rendelkeztem... megtisztelnél azzal, hogy engesztelésképpen elfogadnád, ha megtaláljuk és rendbe hozzuk őket?

Ravenswood úrfi mereven meghajolt, majd összefont karokkal tovább vizsgálgatta a szobát.

Henry, az elkényeztetett tizenöt éves fiú, berontott a terembe. Egyenesen apjához szaladt. - Képzeld csak, papa, Lucy olyan rosszkedvűen és morcosan jött haza! Még az istállóba sem akar lejönni velem, hogy megnézze új pónimat, amelyet Bob Wilson hozott Mull-of-Gallowayből.

- Gondolom, nagy csacsiság volt erre kérned - jegyezte meg a pecsétőr.

- Szóval te éppen olyan bosszús vagy, mint ő - állapította meg a fiú -, de ha mama hazajön, majd ellátja ő a bajotokat!

- Hallgass, te szemtelen kis imposztor! - mondta apja. - Hol a nevelőd?

- Esküvőre ment Dunbarba... Remélem, gömböcöt kap ebédre - és rágyújtott a régi skót dalra:

- Hálás vagyok Cordery úrnak, hogy így vigyáz rád - szólt a főpecsétőr. - És könyörgök, Henry úr, kire bízott téged, míg távol van?

- Normanra és Bob Wilsonra... no meg saját magamra.

- Egy lovászra, egy vadászmesterre és bolond magadra... éppen egy ifjú jogtudorhoz méltó őrség!... De hát úgysem fogsz te egyetlen törvényt sem megtanulni, legfeljebb azokat, amelyek arról szólnak, hogy nem szabad rőtvadat lőni, vagy lazacot fogni, vagy...

- És ha már a rőtvadnál tartunk - szakította félbe apját minden aggály vagy habozás nélkül a kis semmirekellő -, Norman lőtt egy bakot. Megmutattam Lucynak az agancsát, és ő azt mondja, hogy csak nyolc ága van, és azt mondja, hogy te Bittlebrains lordnál, tudod, amikor náluk voltál, kutyákkal vadásztál, és lőttél egy szarvast, és azt mondja, hogy tízágú volt... igaz ez?

- Akár húsz is lehetett, Henry, amennyit én értek hozzá. De ha ehhez az úrhoz fordulsz, ő mindent el tud neked erről mondani... Menj csak, beszélgess vele, Henry!... Ő Ravenswood úrfi.

Apa és fia a tűz mellett állva beszélgetett. Az úrfi közben a terem másik végébe sétált, hátat fordított nekik, s szemmel láthatóan az egyik festmény vizsgálatába merült. A kölyök odarohant hozzá, s az elkapatott gyermek fesztelenségével megrántotta a kabátját, mondván: - Figyelj rám, uram... légy szíves, mondd meg... - de amikor az úrfi megfordult, és Henry meglátta, hirtelen teljesen megzavarodott. Két-három lépést hátrált, félelemmel és csodálkozással meredt Ravenswoodra, s arcáról tökéletesen eltűnt megszokott, hetyke vidámsága.

- Gyere csak, fiatalúr - mondta az úrfi -, majd én mindent elmondok neked, amit a vadászatról tudok.

- Menj hát az úrhoz, Henry - biztatta az apja -, nem szoktál te ilyen félénk lenni.

De sem a hívás, sem a buzdítás nem hatott a fiúra. Sőt, miután jól szemügyre vette az úrfit, megfordult, s olyan óvatosan, mintha tojásokon lépegetne, visszasurrant apjához, és amilyen szorosan csak tudott, hozzábújt. Ravenswood, hogy elkerülje a vitát az apa és a túlságosan elkényeztetett fiú között, udvariasan ismét a képek felé fordult. Nem akart a beszélgetésre figyelni.

- Miért nem beszélgetsz az úrfival, te kis bolond? - kérdezte a főpecsétőr.

- Félek - felelte Henry nagyon halkan.

- Félsz, te ostoba! - fogta meg apja a gallérját, s szelíden megrázta. - Mitől félsz?

- Attól, hogy annyira hasonlít Sir Malise Ravenswood képéhez - suttogta a fiú.

- Milyen képhez, te kis gügye? - kérdezte apja. - Eddig csak azt hittem rólad, hogy gézengúz vagy, de úgy látszik, ráadásul még nagy szamár is lesz belőled.

- Az öreg Malise of Ravenswood képéről beszélek. Annyira hasonlít rá, mintha csak a vászonról szállt volna le. Az öreg báró szobájában van ott fenn, ahol a lányok mosni szoktak, és páncélja van, nem kabátja, mint ennek az úriembernek... és neki szakálla sincs meg barkója, mint a képen... és amannak valami más van a nyaka körül, nem az a gallérszalag, ami az úrfinak, és...

- De hát miért ne hasonlíthatna ez az úriember az őséhez, te oktondi? - kérdezte a főpecsétőr.

- Jó, jó, de akkor ő is azért jött, hogy kiűzzön minket a kastélyból - felelt a fiú -, és mögötte áll húsz álruhás embere, és ő síri hangon így szól: "Kivárom az időmet"... és meg fog ölni az otthonodban, mint ahogy Malise tette a másik emberrel, akinek a vére még mindig itt látható!

- Hallgass! Badarság! - szólt a főpecsétőr. Nem túlságosan örült annak, hogy a kellemetlen hasonlatosságra figyelmeztetik. - Úrfi, Lockhard azt jelenti, hogy tálalva van.

Ugyanebben a pillanatban a másik ajtón Lucy lépett be. Visszatérése óta már ruhát is váltott. Gyönyörű, gyöngéd arcát fénylő aranyfürtök áradata fogta körül, nehéz lovaglószoknyájából kiszabadított légies alakja azúrszínű selyemben pompázott. Bájos modora és mosolygása egy pillanat alatt elseperte az úrfi lelkére boruló komor, kellemetlen gondolatok árnyékát. Ravenswood semmi hasonlóságot sem fedezett fel a hegyes szakállú, fekete csuklyás, fösvény puritán, szigorú, száraz neje, a főpecsétőr ravasz tekintete, vagy dölyfös hölgye és a leány őszinte, édes arca között. És ahogy nézte Lucy Ashtont, úgy tűnt, egy angyal szállt a földre, egészen más, mint a durva halandók, akiket arra méltat, hogy egy időre köztük lakozzék. Ekkora hatalma van a szépségnek a fiatal, lelkes képzelet felett.

(A DISZNÓ ELSZÓRTA GYÖNGYEIT)

A Ravenswood kastély lakomája a pazar bőség miatt éppen olyan emlékezetes volt, mint a Wolf's Cragé a rosszul leplezett szűkösség miatt. Lehet, hogy a főpecsétőrt az ellentét titokban büszkeséggel töltötte el, de tapintata visszatartotta tőle, hogy ezt ki is mutassa. Sőt, vidáman, szinte vágyakozva emlegette Balderstone uram agglegény-kosztját, ahogyan nevezte, mintha tetszés helyett kelletlenséggel szemlélné roskadozó asztalát.

- Mi is így csináljuk - mondta -, mert mások is így csinálják... noha engem egyszerű embernek nevelt apám egyszerű asztala. Szeretném, ha feleségem és családom megengedné, hogy visszatérjek zabkásámhoz és ürülapockámhoz.

Ezzel azonban kissé túlzásba vitte a dolgot. Az úrfi csak ennyit válaszolt: - Más-más rang... vagyis - javította ki magát - más-más anyagi helyzet más-más forma háztartást kíván.

Száraz megjegyzése berekesztette a témát, a további csevegést pedig nem szükséges feljegyeznünk.

Az este fesztelen, sőt baráti légkörben telt el. Henry annyira legyőzte először érzett félelmét, hogy szarvaslesre szövetkezett a Bosszúállónak nevezett, kegyetlen Sir Malise of Ravenswood ivadékával és élő hasonmásával. A következő reggel, melyben megállapodtak, fürge vadászokra és sikeres vadászatra virradt. Aztán jött a lakoma. Az úrfit unszolták, hogy csak még egy napig maradjon, s ő engedett. Azon a napon azonban, mikor el akart utazni, eszébe jutott, hogy családja régi, hű szolgáját, öreg Alice-t még nem kereste fel. Az pedig igazán természetes volt, hogy régi hívét ezzel a látogatással megörvendeztesse.

Ezért az egyik napot Alice meglátogatására szánták. Lucy elkísérte az úrfit. Henry is velük tartott ugyan, s ez elvette sétájuk tête-à-tête jellegét, de a fiúnak kisebb dolga is nagyobb volt, mint hogy reájuk figyeljen. Egyszer egy varjú szállt le az egyik ágra lőtávolon belül, másszor egy nyúl szaladt át előttük az ösvényen, s Henry a vadászkutyával utánairamodott, majd az erdésszel bonyolódott hosszú beszélgetésbe, s emiatt maradt le egy kicsit mögöttük. Később egy borzlyukat kellett megvizsgálnia, akkor meg elébük szaladt.

Közben az úrfi és Lucy beszélgetése érdekes, majdnem bizalmas fordulatot vett. A lány nem tudta elhallgatni, hogy elképzeli, milyen fájdalmas érzések rohanják meg az úrfit, látva a régi, jól ismert, bár azóta annyira megváltozott helyeket. Olyan gyöngéd megértést tanúsított iránta, hogy Ravenswood egy pillanatig azt képzelte, minden balszerencséjéért kárpótlást kapott. Érzései kitörtek belőle, s Lucy zavart örömmel hallgatta. Ez ugyan meggondolatlanság volt, de megbocsátható, hiszen úgy látszott, mintha apja felhatalmazta volna Ravenswoodot erre a beszélgetésre. Ám mégis megpróbálta, és sikerült is más mederbe terelnie a beszélgetést. Az úrfi többet mondott, mint amennyit akart, s józan értelme megrettenve intette mérsékletre, mikor azon kapta magát, hogy majdnem szerelmet vallott Sir William Ashton lányának.

Közeledtek öreg Alice kunyhójához, amelyet nemrégiben kijavítottak, és most talán kevésbé festői, de jóval takarosabb volt. Az idős asszony megszokott helyén ült a nyírfa alatt, a törődött öregemberek csöndes gyönyörűségével sütkérezett az őszi nap sugaraiban. Aztán hirtelen fölemelte fejét, s az érkező látogatók felé fordította.

- Hallom lépéseidet, Ashton kisasszony - mondta -, de az úr, aki kísér, nem apádurad.

- Miből gondolod ezt, Alice? - kérdezte Lucy. - Hogy lehet az, hogy itt kinn a szabadban, ezen a kemény földön a léptei alapján felismersz valakit?

- A hallásomat, gyermekem, megélesítette a vakság. Most már következtetni tudok a legapróbb neszből is, holott azelőtt éppolyan észrevétlenül suhant el fülem mellett minden zaj, mint most a tiéd mellett. A szükség szigorú, de kiváló tanító. Ha valaki elvesztette a látását, másképp kell tájékozódnia.

- Nos, rendben van. Egy férfi lépéseit hallod, ezt elfogadom - mondta Lucy -, de Alice, miért ne lehetnének ezek apám léptei?

- Az öregkor járása, szívecském, félénk és óvatos... a láb lassan búcsúzik a földtől, és habozva ereszkedik vissza rá. Most viszont a fiatalság gyors, határozott lépteit hallom, és... ha hitelt adhatnék különös gondolatomnak... azt mondanám, hogy egy Ravenswood jár itt.

- Felfedezésed - mondta Ravenswood - oly éles hallásra vall, amelyet el sem hinnék, ha nem vagyok tanúja. Valóban Ravenswood úrfi vagyok, Alice... régi urad fia.

- Te? - kérdezte az öreg asszony, csaknem felsikoltva meglepetésében. - Te, Ravenswood úrfi... ezen a helyén, ebben a társaságban?... Nem tudom elhinni!... Hadd simítsak végig öreg kezemmel arcodon, hogy ujjam is megerősíthesse, amit hallok.

Az úrfi leült mellé a földpadkára, és megengedte, hogy remegő kezével megérintse arcát: - Igaz - szólt -, az arc is, a hang is Ravenswoodé... a büszke, előkelő vonások, a merész, gőgös hang. De mit keresel itt, Ravenswood úrfi?... Mit keresel ellenséged birtokán, gyermeke társaságában?

Míg beszélt, az öreg Alice arca lángra gyúlt. Így éghetett a középkori hűbéresé is, ha fiatal ura ősei szelleméhez méltatlanul viselkedett jelenlétében.

- Ravenswood úrfi - szólt közbe Lucy, mert nem tetszett neki a szemrehányó hang - látogatóban van apámnál.

- Igazán? - lepődött meg a vak öregasszony.

- Tudtam - folytatta Lucy -, hogy örömöt szerzek neki, ha idevezetem hozzád.

- Az igazat megvallva, Alice - mondta Ravenswood -, szívélyesebb fogadtatásra számítottam.

- Csodálatos! - mormolta magában az öregasszony. - Isten útjai nem a mienk, és ítéletei kifürkészhetetlenek. Hallgass ide, fiatalember - szólt -, apáid könyörtelen, de becsületes ellenfelek voltak. Vendégség ürügyével nem törtek volna ellenségeik romlására. Mit akarsz Lucy Ashtonnal?... Miért jársz a nyomában? Miért csendül egyszerre, egy ritmusban a hangod Sir William Ashton lányáéval?... Fiatalember, ha a bosszút ilyen méltatlan eszközökkel...

- Hallgass, asszony! - kiáltott rá Ravenswood szigorúan. - Az ördög beszél belőled?... Tudd meg, nálam jobb barátja nincs ez ifjú hölgynek. Mindent megtennék, hogy bántástól, sértéstől megóvjam.

- Hát így áll a helyzet? - kérdezte az öregasszony megváltozott, mélabús hangon. - Akkor Isten segítsen mindkettőtöket!

- Ámen, Alice - mondta Lucy, aki nem értette, mire célzott az öregasszony -, és téged térítsen észre, és adja vissza jókedvedet. Ha tovább folytatod a titokzatoskodást, ahelyett, hogy szívesen fogadnál, még nekünk is, akik barátaid vagyunk, azt kell gondolnunk rólad, amit mások képzelnek.

- Mit gondolnak mások? - kérdezte Ravenswood. Azt kezdte hinni, hogy az öregasszony összevissza beszél.

- Azt gondolják - súgta Henry Ashton, aki e percben érkezett -, hogy boszorkány, és meg kellett volna égetni azokkal együtt, akiket Haddingtonban kivégeztek.

- Mi az, mit mondasz? - kérdezte Alice a fiú felé fordítva haragtól égő, világtalan arcát. - Hogy én boszorkány vagyok, s együtt kellett volna szenvednem azokkal az elhagyatott, öreg nyomorultakkal Haddingtonban?

- Hát nem meghallotta? - suttogott ismét Henry. - Pedig halkabban suttogok, mint ahogy egy ökörszem csipog!

- Ha a szegények sanyargatója, a bitorló, az elnyomó, a régi határkövek kidöntője, az ősi házak lerombolója egy máglyán égne velem, azt mondanám, Isten nevében, gyújtsátok meg a tüzet!

- Ez rettenetes - mondta Lucy -, sohasem láttam a szegény, magányos lelket ilyen állapotban; de hát a kor és a szegénység nehezen illethető szemrehányással... Gyere, Henry, most itthagyjuk... Szeretne négyszemközt beszélni az úrfival. Hazafelé megyünk, és megpihenünk - fűzte hozzá Ravenswoodra nézve - a Najád forrásnál.

- És Alice - mondta a fiú -, ha ismersz olyan nyulat, amelyik a szarvasok közé jön, és gonosz praktikával megrontja őket, hogy elvetéljenek, akkor üdvözletemmel együtt azt az üzenetet is átadhatod neki, hogy ha Normannál nem lenne készen számára egy ezüst golyó, én kölcsönadom erre a célra a zekém gombjait.

Alice nem szólt, amíg meg nem bizonyosodott felőle, hogy a testvérek már nem hallhatják. Akkor azt kérdezte Ravenswoodtól: - Te is haragszol a ragaszkodásomért?... Az idegenek joggal megsértődhetnek, de te, te is haragszol?

- Nem haragszom, Alice - mondta az úrfi -, csak meglepett, hogy te, akinek józan eszét oly sokszor dicsérik, ilyen sértő módon, alaptalanul gyanúsítasz.

- Sértő? - kérdezte Alice. - Lehet. Az igazság mindig sértő... de nem alaptalan. Ez biztos.

- Mondom neked, asszony, nagyon is alaptalan - válaszolta Ravenswood.

- Akkor a világ nagyon megváltozott, és a Rawenswoodok természete is, az öreg Alice-nek pedig éppoly vak az értelme, mint szeme. Egy Ravenswood még soha másért fel nem kereste ellensége házát, csak azért, hogy bosszút álljon... Hát te, Edgar Ravenswood, hogyan jössz ide? Végzetes haraggal, vagy még végzetesebb szerelemmel?

- Egyikkel sem - mondta Ravenswood -, becsületemre... úgy értem... biztosítalak efelől.

Alice nem láthatta elvörösödő arcát, de észrevette habozását és azt, hogy nem merte szavát adni.

- Így van hát - mondta -, ezért vár a lány a Najád forrásnál! Sokszor mondták, hogy az a hely végzetes a Ravenswoodokra... és gyakran bizonyult annak... de sohsem igazolódtak annyira az ősi legendák, mint ma.

- Az őrületbe kergetsz, Alice - mondta Ravenswood. - Még bolondabb és babonásabb vagy, mint a vén Balderstone. Olyan rossz keresztyén vagy, hogy azt hiszed, a régi idők véres szokásai szerint fogok háborúskodni az Ashton családdal? Vagy olyan balgának látszom, aki esztelenül beleszeret egy lányba, csak mert sétál vele?

- A gondolataim - válaszolta Alice - az enyémek. Ha halandó szemeim be is zárultak, s a jelenvaló dolgokat nem láthatom, az eljövendőket, úgy lehet, annál biztosabban fürkészem. Hajlandó vagy a legutolsó helyre ülni apád asztalánál, mint gőgös utódjának kényszerű rokona és szövetségese?... Kész vagy arra, hogy az ő bőségéből élj... hogy kövesd őt a cselszövés és csűrés-csavarás mellékútjain, amelyeket nálánál jobban senki nem ismer... hogy csontján rágódj annak a koncnak, amelynek a húsát ő falta fel?... Képes vagy rá, hogy mindig csak azt mondd, amit Sir William Ashton mond... azt gondold, amit ő gondol... úgy szavazz, ahogyan ő szavaz, és arra, hogy apád gyilkosát tiszteletre méltó apósodnak és tisztelt pártfogódnak nevezd?... Ravenswood úrfi... házad legvénebb szolgája vagyok, de inkább lássalak szemfedél alatt a koporsódban!

Ravenswood lelkében szörnyű izgalom tombolt. Az asszony azt a húrt pendítette meg, amelynek hangjára egyszeriben felzúdultak eredményesen elcsitított aggályai. Gyors léptekkel fel-alá járkált a kis kertben, majd erőt vett magán, megállt Alice előtt, s felkiáltott: - Asszony!... Hogy mered sírod szélén urad fiát véres bosszúra ösztökélni?

- Isten mentsen ettől! - mondta Alice ünnepélyesen. - Éppen azért szeretném, ha elhagynád e végzetes helyet. Itt szerelmed és gyűlöleted egyaránt szerencsétlenséget vagy gyalázatot hoz rád és másokra. Ha elszáradt kezemben erő lakoznék, pajzzsal védeném az Ashtonokat tőled, téged őtőlük és minkettőtöket saját szenvedélyeitektől. Neked nem szabad... nem lehet semmi közösséged velük! Menj el! Ha Isten bosszút ítélt az elnyomó házára, te ne légy eszköze!

- Gondolkozom azon, amit mondtál, Alice - szólt Ravenswood nyugodtabban. - Hiszem, hogy hűséged vezet, s hogy igazán gondolod, amit mondasz, de némileg visszaélsz a régi szolga szabadságával. Isten áldjon. Ha az ég megsegít, nem felejtkezem el rólad.

Egy aranyat próbált adni neki, de az asszony nem akarta elfogadni. Ahogy huzakodtak, a pénz a földre esett.

- Hagyd egy percig a földön - mondta Alice, mikor az úrfi lehajolt, hogy felemelje. - Hidd el nekem, ez az arany azt jelképezi, akit szeretsz. Ilyen értékes ő is, elismerem, de egészen a megalázkodásig kell hajolnod, ha el akarod nyerni. Ami engem illet, nekem éppen olyan kevés közöm van az aranyhoz, mint a földi szenvedélyekhez. De ha van még valami, aminek örülnék, az volna, ha hallanám, hogy Edgar Ravenswood száz mérföldre van ősei kastélyától, és soha többé nem akarja viszontlátni szülőhelyét.

- Alice - mondta az úrfi, azt gondolva, hogy valami titkos ok húzódik meg a vak asszony komor intelme mögött -, anyám sokszor dicsért eszedért, éleslátásodért, hűségedért. Nem vagy bolond, hogy megijedj az árnyékodtól, sem Caleb Balderstone, hogy régi babonáktól, jóslatoktól rettegj. Mondd meg nyíltan, milyen veszély fenyeget. Ha jól ismerem magam, semmi olyasmit nem gondolok Ashton kisasszonnyal kapcsolatban, amit feltételezel. Fontos ügyet kell elintéznem Sir Williammel. Amint ez megtörtént, elmegyek. Hidd el, éppen úgy nem akarok visszatérni e bús emlékekkel teli helyre, mint ahogy te nem kívánod, hogy itt láss.

Alice földre szegezte világtalan szemét. Egy ideig mély elmélkedésbe süllyedt. - Az igazat akarom mondani - szólt végül, felemelve fejét. - El akarom mondani neked, mitől félek, akár jóra, akár rosszra vezet őszinteségem... Lucy Ashton szeret téged, Ravenswood lord!

- Lehetetlen - mondta az úrfi.

- Ezernyi apró dologban látom én a bizonyságát - felelte a vak asszony. - Mióta megmentetted a haláltól, szüntelenül csak körülötted forognak gondolatai; tapasztalt ítéletem tulajdon szavaiból következtet erre... Most már tudod te is, s ha igazán úr vagy és apád fia, ez elég ok lesz arra, hogy elmenekülj tőle. Szenvedélye ellobban majd, mint a lámpa, ha nincs mi táplálja fényét. Ha itt maradsz, szerencsétlen vonzalma elkerülhetetlenül megöli őt... vagy téged... vagy mindkettőtöket. Nem akartam elmondani ezt a titkot, de sokáig úgysem rejtőzhetett volna előled; és talán jobb, ha tőlem hallod meg. Menj, Ravenswood úrfi... tudod titkomat. Ha ezek után csak egy percig is Sir William Ashton fedele alatt maradsz, és nem akarod elvenni leányát, gazember vagy, ha meg elveszed, elvakult, végzetsújtotta őrült.

Így szólt a vak öregasszony, majd felkelt, felvette botját, bizonytalan léptekkel bebotorkált a kunyhóba, és bezárta ajtaját. Ravenswoodot pedig magára hagyta gondolataival.

(WORDSWORTH)

Számtalan gondolat fordult meg Ravenswood fejében. Látta, hogy most bekövetkezik, amit már egy ideje sejtett: válaszút elé került, a döntést nem halogathatja tovább. Lucy társaságában gyönyört, valóságos igézetet érzett, de leküzdhetetlen irtózattal gondolt arra, hogy ősi ellensége lányával lépjen frigyre. Ha Sir William Ashtonnak meg is bocsátott a sérelmekért, s el is hitte iránta tanúsított jóindulatát, mégsem tudta elképzelni, hogy a két családot házasság fűzze össze. Érezte, Alice igazat beszélt: becsülete azt kívánja, hogy azonnal távozzék a Ravenswood kastélyból, vagy Lucy Ashton kérőjeként lépjen fel. Mérhetetlen megszégyenülést érzett, ha arra gondolt, hogy a gazdag, tekintélyes apa esetleg nem tartja őt leányához illőnek, s elutasítja. Egy Ashton egy Ravenswoodot! "Lucynak azt kívánom, legyen boldog - mondta magában. - Az ő kedvéért megbocsátom apjának, hogy romlásba döntötte családomat, de soha... soha többé nem akarom látni!"

Keserves kínok közt szánta el magát erre. Míg ekképp elhatározásra jutott, útjában odáig ért, ahol kétfelé válik az ösvény. Az egyik csapás a Najád forráshoz vezetett, ahol Lucy várt rá, a másik kerülővel vitt a kastélyhoz. Azon töprengett, mivel indokolhatná hirtelen elhatározását. - Váratlan hírek Edinburgh-ból... bármilyen ürügy jó... csak ne maradjak itt tovább - mormogta. Éppen a kastély felé indult, mikor az ifjú Henry lélekszakadva hozzárohant. - Úrfi, úrfi, neked kell Lucyt visszakísérned. Én nem tehetem, mert Norman vár, és még egy Jakab-aranyért se maradnék el tőle, Lucy pedig fél egyedül hazamenni, bár lelődözték már az egész bölénycsordát. Jönnöd kell, most azonnal!

Ha egyforma súly nyomja le a mérleg két tányérját, egy tollpihe is könnyen felbillentheti az egyensúlyt. - Nem hagyhatok egyedül egy fiatal hölgyet az erdőben. Ez lehetetlen - mondta Ravenswood. - Még egyszer látom őt, de ennek nincs sok jelentősége, hisz annyiszor voltunk már együtt. Már csak udvariasságból is értesítenem kell távozási szándékomról.

Megnyugtatta magát, hogy nemcsak bölcsen, de szükségszerűen is cselekszik, s a végzetes forráshoz vezető ösvényre lépett. Henry csak azt várta, hogy az úrfi elinduljon nővéréhez, s máris repült, mint a villám, Normanhoz és kedvenc szórakozásához. Ravenswood nem gondolt többé arra, hogy helyes-e, amit tesz. Gyors léptekkel haladt a forrás felé, ahol Lucy egyedül várakozott a romok mellett.

Ott üldögélt a régi kút egy félregördült kőkockáján, s úgy látszott, elmerülten figyeli, hogyan bugyborékol elő a víz vidám, pezsgő áradással a sötét, bordázott boltív alól, amelyet a tisztelet vagy talán a lelkiismeret emelt a forrás fölé. A babonás szem magát a meggyilkolt nimfát vélhette volna felismerni Lucy Ashtonban, amint ott mélázott a vízparton skótkockás köpenyébe burkolva, míg hosszú haja, kiszabadulva pártája alól, ezüstfehér nyakára hullt. Ravenswood azonban csak egy gyönyörű nőt látott, akit, hogyan is lehetett volna másképp, még szebbé tett az, hogy őt szereti. Hosszan elnézte a lányt, s érezte, hogy szilárd elhatározása úgy olvad el, mint viasz a napon. Sietve előjött a sűrű rejtekéből. A lány köszöntötte, és ülve maradt.

- Rakoncátlan öcsém - mondta - itthagyott, de rövidesen visszajön, mert szerencsére gyorsan megunja, ami az előbb még tetszett neki.

Ravenswood nem érzett hozzá elég erőt magában, hogy közölje Lucyval, öccse hosszabb kirándulást tervez, és nem egyhamar tér vissza. Leült a fűre Ashton kisasszonytól kissé távolabb, aztán egy ideig mindketten hallgattak.

- Szeretem ezt a helyet - törte meg végre Lucy a zavart csendet -, a tiszta forrás mormolását, a hajladozó fákat, a romok közt burjánzó füvet és a vadvirágokat. Minden olyan, mintha egy románc színhelye volna. Hallottam is erről a helyről egy legendát, amelyet nagyon szeretek.

- Az volt a híre - válaszolt Ravenswood -, hogy családomra végzetes ez a hely. Jó okom van rá, hogy ezt el is higgyem. Itt láttam meg először Ashton kisasszonyt, és itt kell örökre elbúcsúznom tőle.

Első szavaitól a vér Lucy arcába szökött, de aztán elsápadt az utolsók hallatára.

- El akarsz tőlünk búcsúzni, úrfi? - kiáltott fel Lucy. - Mi történhetett, ami ily gyors távozásra késztet? Tudom, hogy Alice gyűlöli... már úgy értem, nem szereti apámat... s felfoghatatlan volt mai titokzatossága is. De biztos vagyok benne, hogy apám őszintén hálás nagy szolgálatodért. Hadd reménykedjem, hogy nehezen megszerzett barátságodat nem veszítjük el ily könnyen.

- Elveszteni, Ashton kisasszony? - kérdezte Ravenswood úrfi. - Nem!... bárhová is szólít sorsom, bármit mérjen is rám, mindig barátod... életre-halálra elkötelezett, igaz barátod vagyok. De átok van rajtam, s ha nem akarom, hogy mások is velem pusztuljanak, mennem kell.

- Ó, ne menj el tőlünk, úrfi - mondta Lucy, és szelíd ártatlansággal a férfi köpenyére tette kezét, mintha vissza akarná tartani. - Nem válhatsz így el tőlünk. Apám hatalmas, és még hatalmasabbak barátai... Ne menj el addig, míg tettel is be nem bizonyítja irántad való nagyrabecsülését. Hidd el, máris sok mindent tett érted a Tanácsban.

- Lehet, hogy így van - mondta az úrfi büszkén -, de lásd, Ashton kisasszony, úgy helyes, hogy nem apád segítsége, hanem saját érdemem legyen előremozdítóm. Előttem a pálya, s mindenem megvan, ami a sikerhez kell: kardom, köpenyem, bátor szívem, erős karom.

Lucy elfödte arcát. A csalódás könnyei szivárogtak át ujjai közt. - Bocsáss meg nekem - mondta Ravenswood, gyenge ellenállás után megfogva jobb kezét, míg baljával továbbra is arcát takarta. - Nagyon durva vagyok... nagyon nyers... nagyon ügyetlen egy ilyen édes, gyöngéd lényhez, mint te. Feledd el ezt a zord látomást, amely utadba került. Engedd, hogy a magam útját kövessem. Úgysem érhet már soha nagyobb szerencsétlenség annál, hogy most el kell válnom tőled.

Lucy csak sírt egyre, de már nem olyan keserű könnyekkel, mint az előbb. S az úrfi addig-addig magyarázgatta, hogy miért kell elmennie, míg kiderült, hogy mennyire szeretne maradni. Végül is nemhogy elbúcsúztak volna, de örök hűséget esküdtek egymásnak. Olyan hirtelen történt, annyira csak a pillanat varázsából fakadt minden, hogy Ravenswood úrfinak még csak eszébe sem juthatott, mi lesz tettének következménye, amikor kezük és ajkuk már meg is pecsételte tiszta szerelmüket.

- És most - mondta a férfi egy percnyi gondolkozás után - beszélnem kell Sir William Ashtonnal. Tudnia kell eljegyzésünkről. Nem szabad azt képzelnie, hogy Ravenswood titokban kéri lánya szerelmét, mikor fedele alatt lakik.

- Nem tudom, vajon beszélhetsz-e erről apámmal? - mondta Lucy habozva, majd szenvedélyesen hozzátette: - Ó, ne tedd, ne tedd! Előbb dőljön el sorsod... tisztázd helyzetedet és terveidet, s csak azután fordulj apámhoz. Abban biztos vagyok, hogy ő szeret téged, biztosan beleegyezik majd... de az anyám!

Elhallgatott, szégyellte elmondani, hogy nem hiszi: apja a felesége beleegyezése nélkül dönteni merne ebben a fontos ügyben.

- Anyád, Lucym? - kérdezte Ravenswood. - Ő a Douglasok törzséből származik, abból a családból, amely hatalma és dicsősége teljében sem átallt a mi családunkkal összeházasodni. Mi kifogása lehetne anyádnak ellenem?

- Nem mondtam, hogy kifogást emelne - mondta Lucy -, csak féltékenyen őrzi jogait, és egy anyának joga, hogy először őt kérdezzék meg.

- Ám legyen - felelt Ravenswood. - London messze van ugyan, de a levél csak elérkezik hozzá, s két héten belül válaszolhat... Nem fogom sürgetni a főpecsétőrt, hogy azonnal válaszoljon kérésemre.

- De - habozott Lucy - nem lenne jobb mégis várni... várni legalább néhány hetet?... Ha anyám meglát... és megismer... egészen biztos beleegyezik. De most még nem ismer személyesen, és a régi családi viszály...

Ravenswood rászögezte szigorú, sötét szemét, mintha a szíve közepéig akarna látni.

- Lucy - szólt -, én feláldoztam érted régóta tervelt bosszúmat, pedig a mélységes pokolra tettem esküvést; feláldoztam, mikor csak ábrándképem voltál, mikor még nem is tudtam, milyen kincs vagy. Azon az estén, mikor szegény apámat eltemettük, tűzbe dobtam egy fürtöt a hajamból, és ahogy elhamvadt, megesküdtem, hogy addig üldözi haragom és bosszúm ellenségeimet, míg úgy reszketnek előttem, mint a megsemmisülés ama elhamvadó szimbóluma.

- Halálos bűn volt - mondta Lucy elsápadva - ily végzetes esküt tenned.

- Igazad van - mondta Ravenswood -, és még nagyobb lenne a vétkem, ha megtartottam volna. Teérted mondtam le bosszúmról, pedig akkor még azt sem tudtam, miért teszem. Csak mikor újra láttalak, csak akkor értettem meg, hogy mit is jelentesz te nekem.

- Miért idézel most fel - kérdezte Lucy - ilyen borzalmas érzéseket? Oly kevéssé illenek szerelmedhez... szerelmemhez, amelynek bevallására esdeklésed unszolt.

- Azért - felelte szerelmese -, mert azt akarom, hogy sohase feledd el, milyen árat fizettem szerelmedért... ne feledd, jogom van állhatatosságot várni, követelni tőled. Nem mondom, hogy lemondtam utolsó vagyonomról, a becsületemről... nem mondom és nem is hiszem, de nem titkolhatom magam előtt, hogy a világ hihet is, mondhat is rólam efféléket.

- Ha így érzel - mondta Lucy -, kegyetlenül játszottál velem. De még nincs késő! Hagyj fel a játékkal!... Ha túl nagynak érzed az áldozatot, vedd vissza esküdet, legyen úgy minden, mintha semmi nem történt volna, felejts el... s én is igyekszem majd elfelejteni, hogy szerettelek.

- Igazságtalan vagy - mondta Ravenswood úrfi -, esküszöm mindenre, ami szent, nagyon igazságtalan vagy!... Ha arról beszéltem, milyen nagy árat fizettem szerelmedért, csak azért tettem, hogy lásd, milyen drága nekem, hogy kötésünket még szorosabbra fűzzem. Azért, hogy lásd, milyen végtelen szenvedésre kárhoztatnál, ha valaha is megtörnéd esküdet.

- Miért kell arra gondolnod - kérdezte Lucy -, hogy ez valaha is megtörténhet?... Miért vádolsz a hűtlenség gondolatával?... Mert azt kértem, várj egy keveset, míg apámmal beszélsz? Bár fogadkozás nélkül is hű maradnék, ám köss esküvel magadhoz, s akkor talán nem gyanakszol többé.

Ravenswood könyörgött, bocsánatot kért, még le is térdelt, csakhogy eloszlassa neheztelését. A könnyen békíthető, jólelkű Lucy készséggel megbocsátotta a sértő kételkedést. A feszült vita mégis azzal végződött, hogy a szerelmesek eljegyzésüket jelképes szertartással erősítették meg (ahogyan néhol ma is szokás még a nép körében): kétfelé törtek egy vékony aranypénzt... azt, amelyet Alice nem fogadott el Ravenswoodtól.

- Soha ne hagyja el ez keblemet - mondta Lucy, ahogy nyakába kötötte az aranyat, s mellkendőjébe rejtette -, amíg te, Edgar Ravenswood, nem kívánod, hogy visszaadjam. Míg viselem, ez a szív csak a te szerelmedet ismeri.

Hasonló esküvel helyezte szíve fölé Ravenswood az érme másik felét. Most egyszerre rádöbbentek, hogy míg beszélgettek, az idő ugyancsak elröpült. Távollétüket már bizonyára észrevették a kastélyban, s meglehet, aggódnak értük. Éppen felkeltek, hogy elhagyják kötésük tanúját, a forrást, mikor nyílvessző suhant át a levegőn, s egy hollót talált el, amely ott gubbasztott a közelükben, egy öreg tölgy száraz ágán. A madár verdesett néhányat a szárnyával, majd lehullt Lucy lába elé, s vére a leány ruhájára fröccsent. Ashton kisasszony nagyon megijedt, Ravenswood pedig meglepetten és haragosan nézett körül. A lövészt kereste, aki ügyességéről oly váratlan és nem kívánt tanúságot tett. Nem tartott sokáig, míg kiderült: Henry Ashton volt a tettes. Futva jött, íjjal a kezében.

- Tudtam, hogy megijesztelek benneteket - mondta. - Úgy méláztatok, hogy azt reméltem, egyenesen fejetekre pottyan, mielőtt még észreveszitek... Mit mondott neked az úrfi, Lucy?

- Épp most mondtam nénédnek, milyen haszontalan fiú vagy, hogy ily sokáig várakoztatsz minket - mondta Ravenswood. Ki akarta menteni Lucyt zavarából.

- De hát miért vártatok? Hiszen mondtam neked, hogy kísérd haza Lucyt, mert én az öreg Normannal körutat teszek Hayberry sűrűjében, és hogy biztos lehetsz benne, miszerint ez legalább egy óra hosszáig eltart. És minden szarvasnyomot és jelet megtaláltunk, míg te, mint egy henye tuskó, itt ültél Lucyval.

- Rendben van, rendben van, Henry úr - mondta Ravenswood -, de most lássuk, hogyan adsz számot a holló megöléséről. Nem tudtad talán, hogy e madarak a Ravenswood lordok védelme alatt állanak? Olyan balszerencsét hoz a család tagjaira, ha jelenlétükben egy hollót megölnek, hogy efféle tett miatt akár kardra menni sem haboznak.

- Ezt mondta Norman is - felelte a fiú. - Idáig jött velem, s egy nyíllövésre lehettünk innen, amikor azt mondta, hogy még sohasem látott hollót élő emberekhez ilyen közel. Azt kívánta, hogy bár ez jó szerencsét jelentene neked. A holló szörnyen vad, hacsak meg nem szelídítik. Én meg tovább kúsztam-másztam, és amikor már csak hatvan yardnyira voltam tőle, elsüvített a nyílvessző, és most itt fekszik! Nem volt jó lövés?... Pedig azt hiszem, íjjal talán még tízszer sem lőttem.

- Igazán nagyszerű lövés - mondta Ravenswood -; és pompás lövész lesz belőled, ha szorgosan gyakorolsz.

- Ugyanezt mondta Norman is - válaszolta a fiú -, de igazán nem az én hibám, ha nem gyakorolok eleget. Ha tőlem függne, nem is csinálnék egyebet. Csakhogy apám és a nevelőm néha dühösek, Lucy kisasszony meg képeket vág, ha ezzel foglalkozom. Neki bezzeg mindent szabad! Tétlenül ülhet a forrás mellett egész nap, ha akad egy csinos, fiatal úr, akivel fecsegjen... már vagy hússzor láttam őt így, hidd el nekem.

A fiú gonoszkodó fecsegése közben nénjére nézett, s elég eszes volt ahhoz, hogy meglássa, fájdalmat okozott neki, de azt már nem értette, hogy miért, s milyen nagyot.

- Ugyan, ugyan, Lucy - mondta -, ne sírj, és ha nem igaz, amit mondtam, most visszaszívom. Különben is, mit bánja Ravenswood úrfi, ha neked akár száz szerelmesed is van? Ezért ugyan egy könnycseppet se hullass.

Ravenswood úrfit pillanatnyilag aligha nyugtatta meg, amit hallott, de azért józan ésszel próbálta mérlegelni a dolgot, s nem szentelt neki több figyelmet, mint amennyit egy elkényeztetett fiú fecsegése érdemel. Ezek a kölykök mindig azon igyekeznek, hogy nénjeiket a legérzékenyebb pontjukon sértsék meg. Ravenswood az a fajta ember volt, akit nem könnyű meggyőzni valamiről, de kialakított véleményéhez aztán csökönyösen ragaszkodik. Most Henry locsogása homályos gyanút ébresztett benne. Végül is, talán az egész eljegyzés csak arra jó, hogy a győztes kevélységét hizlalja az ő megalázásával, és mint a rómaiak, diadalszekerébe fogva mutogathassa behódolt ellenségét és rabszolgáját. Ismétlem, semmi alapja nem volt ennek az aggodalomnak. Ő sem vette komolyan egy pillanatig sem. Ha Lucy Ashton ártatlan, kék szemébe nézett, nem is kételkedhetett őszinteségében. De a szegénységgel szövetkezett hivalkodó kevélység gyanakodóvá teszi az embert, még ha efféle alantas gondolatokra szerencsésebb körülmények közt nem is lenne hajlamos.

Megérkeztek a kastélyba. Az előcsarnokban Sir William Ashtonnal találkoztak, aki már erősen aggódott hosszú távollétük miatt.

- Bevallom - mondta -, ha Lucy nem olyan ember társaságában van, aki már bebizonyította, hogy tökéletes védelmet nyújthat neki, nagyon nyugtalan lettem volna, s már kerestettelek volna benneteket. Jól tudtam azonban: Ravenswood úrfi oldalán leányom biztonságban van.

Lucy mentegetni akarta késlekedésüket, de bántotta a lelkiismeret, s teljesen belegabalyodott mondókájába. Mikor pedig Ravenswood a segítségére sietett, úgy járt, mint az az ember, aki társát ki akarja húzni az ingoványból, s közben maga is ugyanabba a ragadós posványba merül. Az eszes ügyvédet mestersége és viszontagságos élete megtanította az emberi természet alapos ismeretére, nem hisszük hát, hogy figyelmét elkerülte az ifjú szerelmesek zavara. De most számításból egy szóval sem említette felfedezését, mert úgy akarta magához láncolni Ravenswood úrfit, hogy közben megőrizhesse a maga szabadságát. Remélte, Lucy szerelmet ébresztett az ifjúban; csak éppen az nem jutott eszébe, hogy lánya is viszonozhatja a felkeltett érzelmeket, s ezzel meghiúsítja apja tervét. Abban az esetben pedig, gondolta a főpecsétőr, ha a legrosszabb következnék be, vagyis lánya Ravenswood iránt esetleg romantikus szerelmet érezne, s ezt Lady Ashton határozott és makacs ellenkezése vagy a körülmények alakulása nem tenné kívánatossá, ábrándjait könnyen eloszlathatnák. Egy edinburgh-i vagy akár londoni utazás, no meg néhány új brüsszeli csipke bőven kárpótolhatná. A mézesszavú hódolók epedő suttogásai pedig elfeledtethetnék vele azt, akit nem szabad szeretnie. A helyzet azonban valószínűleg úgy alakul, hogy Ravenswood úrfi iránti múló vonzalmát nem elfojtani, hanem bátorítani kell.

Ezt az utóbbi elképzelését támogatta az a levél, amelyet aznap reggel, Ravenswood és lánya távozása után kapott. A hírt sietett Ravenswooddal közölni. Egy inas gyalogosan hozta a postát a főpecsétőrnek attól a már említett jóakarótól, aki titokban mindent elkövetett, hogy a hazafiakat abban a pártban egyesítse, amelynek vezérétől, a tevékeny, becsvágyó A. márkitól félt Sir William Ashton a világon a legjobban. A hirtelen jött jóakaró sikerrel járt. Ha nem is kapott kifejezetten kedvező választ, de Sir William türelmesen hallgatta meg. Mikor ezt megbízójának jelentette, az a régi francia közmondást idézte: Château qui parle, et femme qui écoute, l'un et l'autre va se rendre. Vagyis a márki véleménye szerint az az államférfi, aki egy rendszerváltozási javaslatot ellenvetés nélkül meghallgat, hasonló volt az ellenséggel alkudozó várhoz vagy az olyan asszonyhoz, aki hajlik a szóra. Elhatározta tehát, hogy még erősebben ostromolja a főpecsétőrt.

Így aztán a posta két levelet hozott. Az egyiket Sir William Ashton jóakarója és szövetségese írta. A másikban A. márki nyíltan felajánlotta, hogy minden ceremónia nélkül, csak úgy barátilag meglátogatja a főpecsétőrt. Délvidékre utaztukban áthaladnak a falun... az utak elhanyagoltak... a fogadók átkozottul kényelmetlenek... A másik levélíróhoz régi, bizalmas kapcsolat fűzi a főpecsétőrt, s őt magát, a márkit is eléggé ismeri ahhoz, hogy ne legyen feltűnő a látogatása; ezzel tehát megelőzhetik a pletykát, ha az emberek esetleg politikai cselszövényről suttognának. Sir William örömmel kapott az ajánlaton, de erősen eltökélte, hogy nem kötelezi el magát. Terveiket csak akkor támogatja, ha azt a józan ész (ezen önérdekét értette) feltétlenül előnyösnek mutatja.

Két körülmény rendkívül kellemesen érintette: Ravenswood ott-tartózkodása és felesége távolléte. Az, hogy az úrfi itt van, s épp az ő vendégszeretetét élvezi, a főpecsétőr számítása szerint elejét veszi minden olyan veszélyes és érdekeivel ellentétes vállalkozásnak, amelybe a márki egyébként talán belekényszerítené. Lucy háziasszonykodása pedig előreláthatóan sokkal jobban segíti a tervezett időnyerő előtárgyalás sikerét, mint az anyjáé tenné, aki, ebben biztos volt Sir William, kevélységével vagy kérlelhetetlenségével keresztülhúzná az ő politikai számításait. Aggodalmasan kérte az úrfit, várja meg rokona érkezését, amibe ő persze szívesen beleegyezett, mert a Najád forrásnál történt éclaircissement óta már nem akart sietve elutazni. Lucy és Lockhard minden szükséges intézkedést megtett, hogy a régi Skóciában teljesen szokatlan, hivalkodó pompával és fényűzéssel fogadhassák a várt vendégeket.

(RÉGI ADÓSSÁGOK ÚJMÓDI TÖRLESZTÉSE
- Lator László fordítása)

Sir William Ashton nem volt éppen ostoba ember, sőt széles körű jogi tudással és bőséges élettapasztalattal is rendelkezett, bizonyos jellemvonásai mindazonáltal arra vallottak, hogy természetéhez közelebb áll a gyávaság és gerinctelenség, aminek felemelkedését köszönhette, mint a méltóság és kiválóság, amit újonnan szerzett rangja kívánt volna meg. Aki alaposabban kiismerte, hamarosan rájött, hogy a főpecsétőr értelmi képességei, bármilyen ügyesen gazdálkodott is velük, eredendően középszerűek, s hogy ösztönös megnyilatkozásai, bármennyire igyekezett is leplezni őket, eredendően alantas hajlamokról tanúskodnak. Gazdagságát például látható előszeretettel tette közszemlére, s ahogyan kérkedett vele, nem olyan ember benyomását keltette, aki régi megszokás folytán magától értetődőnek tekinti a személyét körülvevő pompát, hanem inkább olyanét, aki azért leli gyönyörűségét a kincsekben, mert számára a vagyon még nagyon is az újdonság varázsával bír. Ezen a téren a legközönségesebb apróság sem kerülte el figyelmét. Lucy hamarosan észrevette, hogy Ravenswood arcán megvetés suhan át, amikor apja Lockharddal, sőt még az öreg házvezetőnővel is odaadóan tárgyal olyasmikről, amelyekkel előkelő családokban egyáltalán nem törődtek, mert elképzelhetetlen lett volna, hogy azokat a személyzet magától el ne intézze.

- Megbocsátanám Sir William Ashtonnak - mondta egy este Ravenswood, amikor a főpecsétőr kiment a szobából -, hogy erre az alkalomra különleges gonddal készül, hiszen a márki megtisztelő látogatása ezt meg is érdemli. De torkig vagyok már a tejgazdaság, az éléskamra és a tyúkól szánalmas kis ügyeivel... az effélék teljesen megőrjítenek. Inkább örökre elviselem Wolf's Crag szegénységét, minthogy a Ravenswood kastély gazdagságával verjen meg a sors.

- Pedig - felelt Lucy - apám éppen azzal szerezte meg birtokát, hogy törődött ezekkel az apró részletekkel...

- Amelyeket az én őseim nem tartottak fontosnak. Ezért is kellett eladniuk jószágaikat - felelte Ravenswood. - De hát ez már így van: aki teherhordónak született, teher alatt görnyed az, ha aranyat cipel is.

Lucy sóhajtott. Nagyon jól látta, hogy szerelmese megveti apja modorát és szokásait. Apjáét, aki számára a legjobb, legelnézőbb barát volt, akinek szeretete őt annyiszor vigasztalta, s kárpótolta anyja lenéző ridegségéért.

A szerelmeseknek észre kellett venniük, hogy véleményük sok fontos kérdésben különbözik. A vallás körül, amelynek pedig békességet kellene szülnie, annyi félreértés volt azokban a zavaros időkben, hogy éppen a hit szabályai és külsőségei váltak a legvadabb ellentétek és ellenségeskedések forrásaivá. A whig-párti főpecsétőr természetesen presbiteriánus volt. Illőnek találta, hogy lelkesedjék egyházáért... talán még jobban is, mint ahogy valójában érezte. Magától értetődik, hogy családja ugyanahhoz a felekezethez tartozott, mint ő. Ravenswood a püspöki irányítás híve volt, s gyakran kifogásolta a lány egyes hittestvéreinek fanatizmusát. Lucy viszont, bár nem mondta ki, titokban borzadt a szabados elvektől, melyeket tanítói a főpapi egyházkormányzatnak tulajdonítottak.

Szerelmük ugyan nem csökkent, sőt napról napra növekedett, ahogy jobban megismerték egymást, de zavaró elemek is vegyültek érzelmeikbe. Bárhogy is szerette Lucy Ravenswoodot, titokban félt is tőle. Igaz, előkelőbb, büszkébb jellemű, szenvedélyesebb és őszintébb gondolkozású férfival még nem találkozott, de Ravenswood lenézte azokat az eszméket, amelyek reá oly mérhetetlenül hatottak, amelyeket mindenekfelett tisztelt. Ravenswood viszont azt tapasztalta, hogy Lucy túlságosan is gyöngéd, engedékeny természetét hozzátartozói tetszésük szerint formálhatják, s úgy érezte, hogy az ő egyéniségéhez jobban illenék egy önállóbb, erősebb jellemű élettárs: olyan valaki, aki az övével egy irányba tudja vitorláját fordítani, aki éppen olyan elszánt, mint ő maga, s aki a vihart és a gyenge szellőt egyaránt közönnyel fogadja. De Lucy oly gyönyörű volt! Oly végtelenül gyöngéd és szelíd! És oly odaadóan ragaszkodott hozzá! Az úrfi néha haragudott ugyan, amiért a lány oly esztelenül fél tőle, hogy kapcsolatukat időnap előtt felfedezik, s ilyenkor azt kívánta, bárcsak Lucy szilárdabb, állhatatosabb lelkületű volna. De éppen ez a már csaknem gyengeségnek nevezhető gyengédség tette őt egyre drágábbá, az, hogy sorsa fölött korlátlan hatalmat adott a férfinak, rábízta, tegye boldoggá vagy szerencsétlenné. Azt érezte a lány iránt, amit olyan gyönyörűen mond el a halhatatlan Joanna Baillie:

Úgy látszott, éppen eltérő tulajdonságaik erősítik legjobban kölcsönös vonzalmukat. Ha hűségesküjük előtt ismerték volna meg egymás jellemét, Ravenswoodtól való félelme talán megakadályozta volna Lucyt abban, hogy megszeresse, a férfi pedig magához méltatlannak találta volna a leány gyengeségnek hitt gyöngédségét és engedékenységét. De most már fogadalmat tettek. Lucy csak attól tartott, hogy büszke vőlegénye egy nap megbánja szerelmét. Ravenswood pedig azért rettegett, hogy távolléte vagy eljövendő megpróbáltatások arra indítják a könnyen befolyásolható leányt, hogy környezete hatásának engedve felbontsa eljegyzésüket.

- Ettől ne félj! - mondta Lucy, mikor az úrfi egy alkalommal halvány célzást tett erre a gyanújára. - A tükröt kemény matériából: üvegből, acélból készítik, mégis mindig más és más képet ver vissza. A lágyabb anyagok viszont híven megőrzik, amit egyszer beléjük véstek.

- Ez költészet, Lucy - válaszolta Ravenswood -, és a költészet mindig csalóka, olykor pedig egyenesen hazug.

- Akkor hát becsületes, prózai szavakkal mondom ki - szólt Lucy -, hogy szüleim beleegyezése nélkül ugyan soha senkihez nem megyek férjhez, de hidd el, sem rábeszéléssel, sem erőszakkal nem tántoríthatnak el tőled, amíg te akarsz engem!

Az ifjú párnak bőséges ideje volt az effajta magyarázkodásra. Henry mostanában ritkábban szegődött hozzájuk, mert vagy a nevelője intelmeit hallgatta, kényszerűségből s nagy kelletlenül, vagy az erdészek és lovászok útmutatásait követte, önkéntesen s nagyon is szívesen. A főpecsétőr reggelente dolgozószobájában tartózkodott. Nyugtalanul forgatta agyában a skót politika várható változásaira vonatkozó értesüléseit, latolgatta a hatalomért küzdő pártok erőviszonyait, és széles körű levelezést folytatott. Máskor azzal töltötte idejét, hogy elrendelt, betiltott, majd újra elrendelt bizonyos előkészületeket, amelyeket A. márki fogadására szükségesnek tartott. A látogatást valamilyen fontos ok miatt már kétszer elhalasztották.

Úgy látszott, bokros politikai és házi teendői közt észre sem veszi, milyen sokszor van együtt lánya és vendége. Szomszédai a világszerte általános szokás szerint megszólták, amiért eltűri a két fiatal bensőséges kapcsolatát, s arra magyarázták a máskülönben teljesen érthetetlen atyai könnyelműséget, hogy egymásnak szánta őket. Pedig a főpecsétőrt valójában csak egy szempont vezette: húzni-halasztani igyekezett az időt, míg ki nem deríti, mennyire érdeklődik a márki Ravenswood ügyei iránt, s mekkora hatalom áll rendelkezésére, hogy rokonát megsegítse. Sir William elhatározta, amíg ez a két kérdés világosan és nyilvánvalóan ki nem derül, semmi olyat nem tesz, ami később bármire is kötelezné. De mint már annyi ravasz ember, ő is siralmasan becsapta saját magát.

Azok között, akiknek szemet szúrt Ravenswood hosszúra nyúlt vendégeskedése és állandó együttléte Ashton kisasszonnyal, s akik emiatt a legszigorúbban bírálták Sir William Ashtont, ott találjuk az újdonsült Laird of Girningtont is, hűséges kísérőjével és ivócimborájával egyetemben. Az előbbit Hayston of Bucklaw, az utóbbit pedig Craigengelt kapitány néven már alkalmunk volt alaposabban megismerni. Bucklaw végre hozzájutott hosszú életű dédnagynénje hatalmas birtokához és jelentős vagyonához, s az apai földet is visszaváltotta (az ehhez tartozó címre ugyanis változatlanul igényt formált). Craigengelt kapitány ugyan azt javasolta, hogy pénzét a busás haszonnal kecsegtető Law-féle vállalkozásba fektesse, fel is ajánlotta, hogy az ügylet lebonyolítása céljából azon nyomban Párizsba utazik. Ám Bucklaw annyit már megtanult balsorsából, hogy nem szabad Craigengelt javaslataira hallgatnia, ha ezzel csak a legkevésbé is veszélyeztetheti újonnan szerzett függetlenségét. Ő, aki egyszer már evett a Wolf's Crag-i zabkenyérből, ivott Caleb vinkójából és aludt a titkos szobájában, amíg csak él, mondta, mindig értékelni fogja a jó lakomát, a puha ágyat, és mindent elkövet, hogy soha többé ne szoruljon rá hasonló vendégszeretetre.

Laird of Bucklaw megkopasztását illetően Craigengelt tehát csalódott első reményeiben. Barátja szerencséje mégis sok előnyhöz juttatta. Bucklaw nem sokat aggályoskodott, amikor cimboráit összeválogatta. Megszokta ezt a fickót, és szórakoztatta, hogy kedve szerint jókat nevethetett rajta vagy vele, mert a skót közmondáshoz tartva magát, Craigengelt egyaránt elfogadta "a bort és a botot". Mindenféle mulatságnak szakértője volt, s ha a földesúr egy palack borra szomjazott (nem ritka eset), kész volt megmenteni attól a szégyentől, hogy egyedül igyék. E jó tulajdonságai magyarázzák, miért volt Craigengelt a Girnington ház gyakori, csaknem állandó vendége.

Ilyen barátság soha, semmilyen körülmények közt nem vezethet jóra, bár a rossz társaság káros hatását némiképp ellensúlyozta, hogy Bucklaw tökéletesen ismerte alattvalója jellemét, s erősen meg is vetette miatta. Arra mindenesetre jó volt ez az ördögi kapcsolat, hogy Bucklaw-ban minden természetadta jóságot leromboljon.

Craigengelt sohasem bocsátotta meg Ravenswoodnak, amiért a bátorság és tisztesség álarcát olyan lealázó módon tépte le róla. Gyáva volt ugyan, de ügyes és rosszindulatú. Azt gondolta, legbiztonságosabban úgy állhat bosszút, hogy elmérgesíti a viszonyt a megsértett Bucklaw és a gőgös Ravenswood között.

Minden alkalmat megragadott, hogy felemlegesse: Ravenswood nem fogadta el pártfogója kihívását, s arra célozgatott, hogy Bucklaw-nak becsületbeli kötelessége dűlőre vinni végre ezt az ügyet. Az ifjú laird azonban óvakodott ettől, s megtiltotta a kapitánynak, hogy újból szóba hozza a dolgot.

- Azt hiszem - mondta -, az úrfi nem viselkedett úriemberhez méltóan, nem volt joga ahhoz, hogy dölyfösen elutasítsa a kihívásomat. De egyszer megajándékozott az életemmel, s ha jól meggondolom, most kvittek vagyunk. A régi számlát ezzel lezártnak tekintem, s jól vigyázzon őurasága, ha legközelebb megint az utamba kerül.

- Azt bizony okosan tenné - visszhangozta Craigengelt -, mert fogadok egy nagy flaska borba, Bucklaw, hogy a harmadik menet előtt végzel vele, ha formában vagy.

- Akkor te semmit sem tudsz - jegyezte meg Bucklaw -, és sohasem láttad őt vívni.

- Semmit sem tudok? - kérdezte a kapitány. - Jó tréfa, mondhatom! Ravenswoodot ugyan soha nem láttam vívni, de talán nem az első párizsi maître d'armes: Monsieur Sagoon iskolájában tanultam, és Signor Pocónál Firenzében és Meinherr Durchstossennél Bécsben, és nem láttam őket asszózni?

- Én nem tudom, hogy láttad-e, vagy sem - mondta Bucklaw -, de mit számít, ha láttad is?

- Csak annyit, hogy vigyen el az ördög, ha van olyan gyors kezű-lábú, biztos szemű francia, olasz vagy holland, mint amilyen te vagy, Bucklaw.

- Alighanem hazudsz, Craigie - szólt Bucklaw -, de az biztos, hogy megállom a helyemet vítőrrel, görbe karddal, egyenessel és tőrrel éppúgy, mint széles szablyával vagy pallossal, egyszóval tudok annyit, amennyit egy úriembernek értenie kell az effélékhez.

- Sőt, kétszer annyit tudsz, mint száz közül kilencvenkilenc - felelt rá Craigengelt -, ezek az urak, ha vékony spádéval már tettek néhány cselvágást, azt képzelik, hogy értik a védekezés nemes művészetét. Amikor 1695-ben Rouenban voltam, egy nap Chevalier de Chaponnal az operába menet találkoztunk három angol ifjonccal...

- Hosszú lesz a történet? - szakította félbe Bucklaw minden teketória nélkül.

- Ahogy tetszik - felelte az élősdi. - Mi mindenesetre röviden végét vetettük.

- Akkor én is röviden kérem - mondta Bucklaw, - Komoly vagy mulatságos?

- Pokolian komoly, biztosítalak! És ők is annak találták, mert a lovag és én...

- Akkor nem kérek belőle - szólt Bucklaw -, inkább a nagynéném... (béke poraira)... vörös borával töltsd színültig a poharad, és ahogy a felföldiek mondják: Skioch doch na skiaill; vagyis: "Ne prézsmitálj, hanem igyál."

- Az öreg Sir Evan Dhu is mindig ezt mondta nekem, mikor 1689-ben a vérteseknél parancsnokom volt: "Craigengelt, szokta volt mondani, sohasem forgatott még fegyvert nálad bátrabb fickó, csakhogy van ám egy hibád."

- Ha olyan régóta ismert volna, mint én - jegyezte meg Bucklaw -, hússzor annyit is találhatott volna. De hagyjuk a hosszú meséket, ember, inkább igyuk meg az áldomást.

Craigengelt felkelt, az ajtóhoz settenkedett, kikukucskált, majd gondosan bezárta és visszajött. Félrevágta megfakult aranyzsinórral kivarrt kalapját, egyik kezével magasra emelte a poharat, másikkal kardjára csapott, s kijelentette: "A királyért!"

- Mondok valamit, Craigengelt kapitány - szólt Bucklaw. - Ebben a kérdésben megtartom magamnak a véleményemet. Túlságosan tisztelem megboldogult nagynéném emlékét ahhoz, hogy birtokait és vagyonát a fennálló hatalom elleni bárminő mesterkedéssel kockára tegyem. Ha majd Jakab király harmincezer katona élén Edingburgh-ba jön, megmondom, amit a trónigényéről gondolok. De légy nyugodt, nem vagyok olyan bolond, hogy a bőrömet vásárra vigyem, és elkoboztassam hatalmas birtokaimat. Egyszóval, ha azért hadonászol itt a gyíklesőddel meg a pohárral, mert valami hazaáruló tósztra készülsz, jobban teszed, ha máshol keresel hozzá társat és italt.

- Na jó - válaszolta Craigengelt -, mondj olyan köszöntőt, amilyet akarsz, én az utolsó cseppig kiiszom a poharam, de kiinnám, ha mérföld mélyen volna is a feneke!

- Na, fiam, én legalább méltó tósztot mondok - szólt Bucklaw. - Mi a véleményed Ashton kisasszonyról?

- Éljen soká! - kiáltotta a kapitány, és kihörpintette borát. - A legcsinosabb lány egész Lothian grófságban. Milyen kár, hogy az a vén whig róka, az apja, annak a dölyfös, koldus rongynak, Ravenswood úrfinak szánja.

- Ez még nem olyan biztos. - Bucklaw látszólag közönyös hangjában volt valami, ami égő kíváncsiságot keltett társában, és azt a reményt, hogy itt talán alkalma nyílik bizalmas szolgálatra, amellyel aztán nélkülözhetetlenné teheti magát. Nem akart megtűrt személy lenni ott, ahol egy kis ügyeskedéssel akár kedvenc is lehetett.

- Azt hiszem pedig - szólt egy pillanatnyi szünet után -, hogy ez elintézett ügy. Állandóan együtt vannak, és Lammerlaw-tól Traprainig az egész világ beszéli már a dolgot.

- Beszélhetnek, amit akarnak - felelte pártfogója -, de én tudom, amit tudok, fiam, és újra csak Lucy Ashton kisasszonyra emelem poharam.

- Én meg térden állva innám ki - lódította Craigengelt -, ha hihetnem, hogy a lány elég merész ahhoz, hogy orránál fogva vezesse ezt az őrült spanyolt.

- Nagyon kérlek, ezt a kifejezést: "Orránál fogva vezeti", ne ejtsd ki Ashton kisasszony nevével együtt - mondta Bucklaw nyomatékosan.

- Azt mondtam: orránál fogva vezeti?... Eldobja, gyermekem... Jupiterre, azt gondoltam: eldobja - vágott vissza Craigengelt. - Remélem, úgy eldobja, mint pikétben az értéktelen lapot, és helyette a Szívkirályt veszi fel, fiam! Csakhogy...

- Csakhogy mi van? - kérdezte a gazda.

- Csakhogy biztosan tudom, órákat bolyonganak kettesben az erdőben és a mezőn!

- Az a bolond apja az oka mindennek... no, de hamarosan kiverik a lány fejéből, ha ugyan gondolt rá egyáltalában - mondta Bucklaw. - Most pedig tölts újra, kapitány. Boldoggá teszlek... beavatlak egy titokba... íme a terv... egy csapda, méghozzá példás csapda terve...

- Házassági ügy? - Craigengeltnek még az álla is leesett a csodálkozástól, ahogy ezt kérdezte. Sejtette, hogy helyzete nagyon bizonytalanná válik Girningtonban, ha védnöke házassággal cseréli fel a vidám agglegényéletet.

- Bizony, házasság, pajtás - erősítette meg Bucklaw. - De miért hervadt el jókedved, miért halványult el arcod rubintja? Az asztal végén mindig lesz számodra hely, a helyeden mindig lesz tányér s a tányér mellett pohár, és nem marad üresen a helyed meg a tányérod, poharad, ha az ellenkezőjére esküdnék is minden szoknya Lothianben... Nézze meg az ember! Engem nem lehet pórázon vezetni!

- Sok derék fickó mondta már ezt - vélte Craigengelt -, még a legjobb barátaim is, de az asszonyok valahogy sohasem szenvedhettek engem, ha megölsz, sem tudom, miért. Mindig olyan ügyesen mesterkedtek, hogy még a mézeshetek vége előtt kiestem pártfogóm kegyeiből.

- Ha csak addig kitartasz, míg túljutnak a szerelem első napjain, még tekintélyes életjáradékra is szert tehettél volna - mondta Bucklaw.

- Ez az, ami sohasem sikerült - felelte csüggedten a parazita. - Itt volt az én Castle-Cuddy lordom... Elválaszthatatlanok voltunk, lovagoltam a lovait, pénzt kölcsönöztem neki és tőle, idomítottam a sólymait, kioktattam, mikor mire fogadjon. Amikor mindenáron nősülni akart, összeházasítottam Katie Gleggel, akiben úgy bíztam, ahogy csak egy férfi bízhat asszonyban. Bezzeg úgy kirepített a házból az első két hétben, hogy a lábam se érte a földet!

- Az meglehet - vágta rá Bucklaw -, de én nem vagyok ám Castle-Cuddy, és Lucy sem Katie Glegg. Hanem látod, akár akarod, akár nem, ez a dolog megtörténik... egyetlen kérdés van: akarsz-e segíteni?

- Segíteni? - tört ki a kapitány. - Neked, drága fiam, akiért mezítláb bejárnám a világot?... Mondd meg, mikor, hol, hogyan, milyen körülmények közt kell tennem valamit, s majd meglátod, tudok-e segíteni neked minden elképzelhető helyzetben!

- Akkor hát először is kétszáz mérföldet kell lovagolnod a kedvemért - mondta a gazda.

- Akár ezret, az is csak egy bolhaugrásnak számít - felelte a tányérnyaló. - Azonnal nyergeltetek.

- Inkább maradj, amíg elmondom, hova kell menned, és mit kell csinálnod - jegyezte meg Bucklaw. - Tudod, van egy asszonyrokonom Northumberlandben, név szerint Lady Blenkensop. Szegénységem napjaiban sajnos megszakította velem az érintkezést, de mióta ismét rám mosolygott a szerencse, az ő jóindulata is felém sugárzik.

- Az ördög vigye el az összes kétszínű szipirtyót! - hangoskodott Craigengelt. - John Craigengeltről legalább annyi jót mondhatok, hogy szerencsében és balsorsban, gazdagságban és szegénységben egyaránt kitart a barátja mellett! Ezt te is tudhatod, Bucklaw.

- Nem felejtettem el érdemeidet - mondta pártfogója. - Emlékszem, hogy nyomorúságomban a francia király vagy a trónkövetelő zsoldjába akartál kényszeríteni. De egyébre is jól emlékszem: akkor adtál kölcsön húsz aranyat, amikor (ezt erősen hiszem) meghallottad, hogy Lady Girningtont megütötte a guta. De ne búsulj, John, tudom, hogy végül is szeretsz a magad módján, és szerencsétlenségemre jelenleg nincs nálad jobb tanácsadóm. Visszatérve Lady Blenkensopra, tudnod kell, hogy a derék hölgy Sarah hercegnő hű szövetségese.

- Micsoda? Sall Jenningsé? - horkant fel Craigengelt. - Akkor ő is jópipa lehet!

- Fogd be a szádat, és ha lehet, tartsd meg magadnak ezt a tory handabandázást - intette le Bucklaw. - Azt akarom elmondani, hogy Marlborough hercegnő közvetítésével az én northumberlandi rokonom kebelbarátnője lett Lady Ashtonnak, a pecsétőr nejének... úgy is mondhatnám, hogy a főpecsétőr legfőbb őrzőjének. Londonból hazatérőben látogatásával tüntette ki Lady Blenkensopot, s most is ott tartózkodik Wansbeck-parti öreg udvarházában. Nos, uram, minthogy ezek a hölgyek szokás szerint figyelembe se veszik férjüket a családi ügyek intézésében, ez alkalommal is akképp szórakoztak, hogy Sir William Ashton megkérdezése nélkül felvetették a Lucy Ashton és tiszteletre méltó személyem közötti házasság kérdését. Lady Ashton kinevezte magát férje és lánya teljhatalmú megbízottjává, Blenkensop mama pedig, ugyancsak megbízás nélkül, megtisztelt azzal, hogy az én érdekeimet képviseli. Sejtheted, kissé meglepődtem, mikor rájöttem, hogy tudtomon kívül már jórészt meg is kötötték az engem oly közelről érintő megállapodást.

- Vesszek meg, ha ez becsületes eljárás - mondta a bizalmi ember. - És könyörgöm, mit válaszoltál erre?

- Hát először azt gondoltam, hogy pokolba küldöm a szerződést a tárgyalófelekkel: a két kotnyeles asszonnyal egyetemben. Aztán jót nevettem rajta, s végül meggondoltam, hogy nem is bolondság ez a dolog, és még tetszik is nekem.

- Ejnye, én meg azt hittem, csak egyszer láttad a leányzót... akkor is csak lovaglóálarcban... egész biztos, így mondtad.

- Így is van. De akkor nagyon tetszett nekem. Ravenswood meg piszokul elbánt velem... becsukta az orrom előtt az ajtót, hogy ebédeljek a lakájokkal, mialatt ő a főpecsétőr uraságot és a lányt vendégelte abban az ínséges kolduskastélyban. Egyen meg a fene, ha ezt megbocsátom neki, Craigengelt, amíg vissza nem fizettem a kölcsönt.

- Nem is teheted, ha legény vagy a talpadon - mondta Craigengelt, aki rokonszenvesnek találta ezt a fordulatot. - Ha elveszed tőle a kislányt, megszakad a szíve.

- Azt azért nem hinném - ellenkezett Bucklaw -, a szívét a józanság és a filozófia páncélja védi... Istenuccse, olyan dolgok ezek, Craigengelt, amikről te sem tudsz többet, mint én. De a kevélysége összetörik, és én éppen ezt szeretném.

- Várj csak - vágott közbe Craigengelt. - Most már tudom, miért viselkedett olyan modortalanul odaát abban az öreg, roskatag toronyban. Szégyellt téged?... Dehogyis!... A teremburáját, attól félt, hogy te beleköpsz a levesébe, és lecsapod a kezéről a lányt.

- Hogy mondod, Craigengelt? - kérdezte Bucklaw. - Komolyan azt hiszed? De nem, nem lehet az!... Hiszen százszorta csinosabb férfi, mint én.

- Kicsoda?... Ő? - kiáltotta a talpnyaló. - Hiszen olyan fekete, mint a korom. A termete meg... magas fickó, az igaz... de egy szőke hajú, keménykötésű, közepes termetű...

- Dögvész essen beléd! - szakította félbe Bucklaw. - És belém is, ha tovább hallgatlak!... Még akkor is tudnál dicsérni, ha púpos lennék! De visszatérve Ravenswoodhoz... nem tartotta be velem szemben a játékszabályokat... no most majd én is így teszek vele. Ha el tudom nyerni tőle ezt a lányt, akkor el is nyerem!

- Elnyerni a lányt?... Az életemre, el fogod nyerni, poén, kvint és tizennégyes, aranyos adukirályom... pikkel jössz, újra pikkel, és elviszel minden ütést.

- Kérlek, hagyd abba egy pillanatra a kártyanyelvet - mondta Bucklaw. - Most tehát ott tartunk, hogy elfogadtam a rokonasszony javaslatát, megegyeztünk a hozomány összegét, az özvegyi birtokrész nagyságát s más egyebeket illetően. A továbbiak felől pedig majd akkor intézkedünk, ha Lady Ashton hazatér, hogy kézbe vegye az ügyek irányítását. Most azt kívánják, hogy egy megbízható emberrel küldjek el néhány iratot.

- Erre a finom borra esküszöm, teérted a világ végéig is ellovagolok... egészen Jerikó kapujáig és János pap ítélőszékéig - fogadkozott a kapitány.

- Hát azt hiszem, ezzel jó szolgálatot teszel nekem, de magadnak is hasznod lesz a dologból. Nézd csak, az iratokat akárki elvihetné... de neked egy kicsivel többet is kell tenned. Csak úgy mellékesen említsd meg Lady Ashton előtt, hogy Ravenswood a férje házában tartózkodik, és bizalmas viszonyban van Ashton kisasszonnyal. Elmondhatod azt is, hogy az egész vidék A. márki látogatásáról beszél, s azt képzelik, nem másért jön, mint hogy létrehozza a frigyet Ravenswood és Sir William Ashton lánya közt. Szeretném hallani, mit szól mindehhez, mert ha úgyis Ravenswood visz el minden díjat, és már az elején előnyben van velem szemben, eszem ágában sincs indulni a versenyen.

- Ettől egy cseppet se félj... a kislány sokkal okosabb annál... és mert ezt hiszem, harmadszor is iszom az egészségére. Ha az idő és a hely engedné, térden állva innám ki, és ha valaki nem ürítené velem a poharát, a nyaka köré tekerném a beleit.

- Ide figyelj, Craigengelt, most úrihölgyek társaságában leszel - mondta Bucklaw -, és nagyon hálás lennék, ha elfelejtenéd ezeket a bitangul mocskos esküdözéseidet és átkozódásaidat. Mindenesetre megírom, hogy durva, tudatlan fickó vagy.

- Bizony, bizony - bólogatott Craigengelt -, egyszerű, durva, becsületes katona.

- Sem a becsületből, sem a katonából nincs ugyan sok benned, de bármilyen is vagy, szükségem van rád, hogy Lady Ashton szándékairól tudomást szerezzek.

- Majd olyan nagy sebbel-lobbal török rá a kontyosfejűekre - mondta Craigengelt -, hogy Lady Ashton úgy fog idevágtatni, mint a darazsaktól űzött tehén.

- És még valami, Craigie - szólt Bucklaw. - A csizmád és zekéd, ahogy a színdarabban mondják, elég jó arra, hogy igyál benne, de túlságosan mocskosnak hat a teaasztal mellett... Kérlek, csípd ki magad egy kicsit jobban. Itt a pénz minden kiadásodra.

- Nem, Bucklaw... lelkemre, ember... ez nem volt szép tőled. Mégis - fűzte aztán hozzá, miközben bezsebelte a pénzt -, ha már olyan sokkal tartozom neked, engednem kell.

- Akkor hát - szólt pártfogója -, amilyen gyorsan csak tudsz, bújj bele lovaglóruhádba, aztán lóra és indulás! Lovagolhatsz a vágott fülű feketén, és, tudod mit?... azt a paripát neked is ajándékozom.

- A küldetésem sikerére - felelte a követ - most kiiszom egy félpintes kupát.

- Köszönöm, Craigengelt. Erre koccintok én is. Semmi akadályt nem látok, csak az apa és lánya ne lennének olyan bogarasak. De azt beszélik, az anya mindkettőt a markában tartja. Vigyázz, meg ne sértsd valahogyan a jakobita fecsegéseddel.

- Ó, persze, igaz... a nő whig-párti és az öreg Sall Marlborough barátnője. Hála a sorsnak, bármilyen zászlót tétovázás nélkül fel tudok húzni az árbocra. Éppolyan keményen küzdöttem Churchill alatt, mint annak előtte Dundee vagy Berwick herceg seregében.

- Ezt igazán elhiszem neked, Craigie - mondta a házigazda. - De tedd meg, Craigie, kérlek, ugorj le a pincébe, és hozz fel egy üveg 1678-as burgundit... Jobb kézről a negyedik ládában találod. És azt javaslom, Craigie, ha már úgyis ott vagy, hozz egy fél tucatot. Az áldóját, ez aztán vidám éjszaka lesz!

(HERCEG A HERCEGHEZ)

Craigengelt felnyergelt, s nyomban útnak indult. Misszióját a legnagyobb gyorsasággal hajtotta végre, s éppen olyan ügyesnek bizonyult, ahogyan azt Bucklaw elvárta tőle. Érkezésekor mind a két hölgy kitüntető szívélyességgel fogadta Hayston of Bucklaw úr megbízottját. Ha valaki egyszer a fejébe vette, hogy új ismerőse csakis kellemes ember lehet, az még a hibát is erénynek, s a tökéletlenséget is tökélynek látja... legalábbis eleinte. Az említett hölgyek is, noha jól nevelt emberek társaságához szoktak, Hayston úr barátját szeretetre méltó, udvarias úriembernek képzelték, és csodálatra méltó sikerrel győzték meg magukat, hogy a jövevény valóban meg is felel a várakozásnak. Igaz, Craigengelt most csinosan öltözködött, s ez nem lényegtelen szempont. De külsejétől függetlenül modorában sem találtak kivetnivalót. Közönséges, pimasz beszédét katonához illő szókimondásnak, hetvenkedését bátorságnak, arcátlanságát kópéságnak gondolták. Ha pedig ebben kételkednék valaki, a két hölgy védelmében megjegyezhetjük, hogy Craigengelt kapitány rendkívül szerencsés időpontban érkezett, s ez elhomályosította a ladyk éleslátását, szokatlanul kegyes hangulatra bírván őket. Régóta nélkülözték ugyanis tredrille-partijukhoz a harmadikat, s az érdemes férfiú, mint minden szerencsejátékhoz, ehhez is remekül értett.

Amint nyeregben érezte magát, Craigengelt rögtön azon törte a fejét, hogyan használhatná fel ezt az előnyt pártfogója érdekében. Feladata könnyű volt, mert Lady Ashton szemmel látható örömmel fogadta Lady Blenkensop javaslatát, amellyel a derék hölgy egyszerre adózott rokonpártoló és házasságszerző szenvedélyének. Lady Ashton úgy vélte, ez a házasság valóban a legszerencsésebb módon oldaná meg leánya sorsát. Mindig is olyan férjet kívánt lammermoori pásztorlánykájának, mint amilyen a tékozlásból megtért Bucklaw, ez a tiszteletre méltó, vagyonos vidéki úr, aki mellett Lucy békésen és gondtalanul élhet. Ráadásul, ha e kívánatos házasság létrejön, egy másik szívbéli óhajtása is teljesülhetne. Bucklaw ugyanis a szomszédos megyében, ahol a Douglas család hatalmas birtokai elterültek, valami közigazgatási tisztséget is örökölt, amellyel némi politikai befolyásra tett szert. A főpecsétőr neje pedig azt szerette volna, ha ezt a megyét a Brit Parlamentben idősebb fia, Sholto képviseli.

Craigengeltnek volt annyi magához való esze, hogy amint megszimatolta, merről fúj a szél, azonnal Lady Ashton vágyálmát állította megnyerő-taktikája középpontjába. - Kis híján Bucklaw lett a megye képviselője, mesélte. Biztos esélye lett volna a versenyben... Két unokatestvére, hat távolabbi atyafi, a tiszttartója és az intézője, mind biztos voks... s a Girnington-tekintély, mint már annyiszor, tisztelet és hódolat közepette, most is győzött volna. De Bucklaw-t éppen annyira nem izgatja sem az, hogy az első lovon lovagol-e, sem semmi más efféle, mint őt, Craigengeltet az a parti, amit kezdőkkel játszik. Kár, hogy senki sem élesztgette a nemes laird érdeklődését...

Lady Ashton szomjasan itta ezeket a szavakat. Magában elhatározta, hogy jövendőbeli veje politikai befolyását majd felhasználja Sholto érdekében.

Amikor a kapitány megfelelő hangulatban találta őladységét, nyomban "puhítani" kezdte... hogy gazdája szavait használjuk. Célzásokat tett a Ravenswood kastélyban zajló eseményekre, az úrfi hosszas látogatására a főpecsétőrnél, a szomszédságban szájról szájra szálló hírekre (bár vigye el az ördög, esküdözött, ha ő egy szót is elhisz az efféle mendemondákból). Az, hogy a szóbeszéd miatt nyugtalankodjék, nem tartozott a kapitány szerepéhez, viszont Lady Ashton lángoló arca, akadozó hangja, villámló tekintete minden kétséget kizáróan elárulta, hogy a riasztás teljes sikerrel járt. Férje nem írt olyan sűrűn és rendszeresen, mint ahogyan ő elvárta volna. Egy szót sem közölt Wolf's Crag-i látogatásáról és a Ravenswood kastély szívesen látott vendégéről. Mindeme rendkívül érdekes eseményeket véletlenül kellett egy idegentől megtudnia. Ezt a titkolózást valóságos lázadásnak, árulásnak, vagy a legenyhébben ítélkezve: személye semmibe vevésének minősítette. Lelke legmélyén megfogadta, úgy áll bosszút a főpecsétőrön, mint lázadó alattvalón. Bucklaw asszonyrokona, Lady Blenkensop, és bizalmas barátja, Craigengelt jelenlétében uralkodnia kellett magán, de elfojtott dühe annál vadabbul tombolt. Most már százszorta kívánatosabbnak látta a kötendő frigyet, mint eddig, már csak azért is, mert felzaklatott állapotában úgy gondolta, férje politikából vagy gyávaságból Ravenswoodot részesítené előnyben.

A kapitány eléggé ravasz volt ahhoz, hogy észrevegye: a puskaporos hordó lángot fogott. Így aztán cseppet sem lepődött meg, mikor tudomást szerzett Lady Ashton elhatározásáról, miszerint megszakítja látogatását Lady Blenkensopnál, s mindjárt hajnalban útnak indul, hogy visszatérjen Skóciába, olyan sebesen, ahogyan csak az utak és egyéb körülmények engedik.

Boldogtalan főpecsétőr! Nem is álmodta, micsoda fergeteg közeledik felé a hatlovas régimódi batárban. Akárcsak Don Gayferos, ő is "feledte szép s hű hitvesét", és egyes-egyedül A. márki várva várt látogatásával törődött. Szavahihető személyek értesítették, hogy a nemesúr déli egy órakor (akkoriban ez volt az ebédidő) végre minden kétséget kizáróan szerencsélteti kastélyát. A hír nagy sürgés-forgást idézett elő. A főpecsétőr minden szobát megszemlélt, a pincékben hosszasan tanácskozott az inassal, majd pedig, vállalva a kockázatot, hogy démêlé-be keveredik a szakáccsal, aki pedig megátalkodott büszkeségében magának Lady Ashtonnak a tekintélyét sem rettegte, a konyhába is bekukkantott. Végül megnyugodott, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, s felszólította Ravenswoodot és lányát, sétáljanak fel vele a teraszra, ahonnan leghamarabb észrevehetik őlordsága közeledtét. Lassú, ráérős léptekkel sétálgatott fel-alá a súlyos kőpárkánnyal szegélyezett teraszon, mely elfoglalta a kastély egész első emeleti homlokzatát. A látogatók a lapos tetejű, ólomfödeles őrtorony előreugró kapuboltozatán át juthattak be az udvarra, oda pedig a teraszról kényelmes, széles lépcsősor vezetett alá. A félig kastélyhoz, félig afféle lovagvárhoz hasonló épületet némi óvatos meggondolással menedéknek is alkalmassá tették, s arra szánták, hogy egész roppant kőtömegével a régi Ravenswood lordok biztonságát és hatalmát szolgálja.

A kellemes sétaút végén csodaszép kilátás nyílt az alant elterülő tájra, s ami most számukra a legfontosabb: a teraszról láthatták a kastéllyal átellenes hegy gerincét kelet és nyugat felől átszelő utakat, amelyek egyre jobban közeledve egymáshoz, a fasori kaputól nem messze találkoztak össze. Tekintetüket most a nyugati útra szegezték, hogy idejében észrevehessék A. márki közeledésének jeleit. A főpecsétőrt aggódó nyugtalansága késztette erre, lányát apja iránti udvariassága, Ravenswoodot pedig, noha belülről ugyancsak feszítette a türelmetlenség, az a még erősebb vágy, hogy Lucy tetszését elnyerje.

Nemsokára feltűntek a heroldok. A menet élén két fehér ruhás, fekete lovaglósapkás inas nyargalt, kezükben hosszú bot. Olyan sebesen száguldottak, hogy a kocsi és a lovasok előtt járva erőlködés nélkül tartották az etikett megkövetelte távolságot. Lendületes, nyújtott léptekkel közeledtek, nem lankadó fürgeségüket hangos kiáltásokkal bizonyították. Efféle kengyelfutókra bőven találhatunk utalást csaknem minden régi színdarabban (különösen jó példa Middleton műve, a Bolond világ, uraim), és Skóciában egy-két öregember talán emlékszik is rájuk, mint a régi nemesek szertartásos utazásának elmaradhatatlan kísérőire. E ragyogó meteorok mögött, akik úgy futottak, mintha a Bosszú Angyala kergetné őket, az A. márki utazóbatárját körülvevő lovasok porfelhője terjengett.

Azokban az időkben volt valami a nemesi előjogokban, ami hatott a képzeletre. Nagyszámú kíséretük tarka libériái, az utazás stílusa, a tiszteletet gerjesztő, marcona fegyveresek... mindez valóban a megközelíthetetlen fönség benyomását keltette. A lairdek csak néhány inassal utazhattak, a közönséges kereskedőfélék pedig éppúgy nem gondolhattak arra, hogy a náluknál rangosabbakkal versenyezzenek. Amiként az sem igen fordulhatott volna meg a fejükben, hogy olyan díszfogatuk legyen, mint az uralkodónak. Ma egészen más a helyzet. Nemrég Edinburgh-ba utaztam, s én, Peter Pattieson, abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy a birodalom egyik főrendjével (a postakocsisok nyelvén szólva): "lábat váltottam". Bezzeg lehetetlen lett volna ez abban a korban, amelyről írok. A várva várt márki is az ősi arisztokrácia teljes pompájával érkezett. Sir William Ashton annyira elmerült a látvány szemléletében s a fogadás szertartásával kapcsolatos aggodalmaiban (vajon nem felejtkeztek-e meg valamiről?), hogy meg sem hallotta Henry kiáltását: - Papa, a keleti úton egy másik hatlovas hintó jön!... Lehet, hogy az is A. márkié?

Végül is, mikor a kölyök egyszerűen megrángatta ruhaujját, hogy felhívja figyelmét,

A domb keleti lejtőjén valóban egy másik hatlovas hintó közeledett, négy szolga, illetőleg csatlós kíséretében. Ilyen sebesség mellett kétséges volt, hogy melyik kocsi ér hamarabb a fasori kapuhoz. Az egyik hintó zöld volt, a másik kék, s még a római vagy konstantinápolyi cirkuszok közönsége se érezhetett ekkora izgalmat a kék és zöld harckocsik versenye láttán, mint a főpecsétőr. Mindnyájan jól emlékszünk a történetre, melyben a haldokló kéjencet barátja úgy akarta megszabadítani képzelődésnek hitt rémképétől, hogy amikor a szabályos időközönként visszatérő jelenés órája elérkezett, a látomásnak megfelelően felöltöztetett élő alakot vezetett a beteg elé. - Mon Dieu! - tört ki borzalmas kiáltásban az elszállni készülő bűnös lélek, aki a valóságosat és az elképzeltet egyaránt látta. - Il y en a deux.

A főpecsétőr sem érezte magát sokkal kellemesebben, mikor a várt személy megkettőződött. Szörnyen kétségbeesett. Abban a korban ugyanis, amikor olyan sokat adtak a formaságokra, egyetlen szomszéd sem érkezhetett csak így egyszerűen, bejelentés nélkül. Sir William ösztönösen megérezte, hogy ez csak Lady Ashton lehet, s a hölgy váratlan visszatérése aggodalmas sejtelmeket ébresztett lelkében. Úgy érezte, "rajtakapták". Az asszony minden bizonnyal mérhetetlenül utálja azt a társaságot, amelybe olyan szerencsétlen módon, meglepetésszerűen betoppant. Férjét csak az a reménység éltette, hogy talán mégse rendez nyílt botrányt; úgy ismerte, mint aki ragaszkodni szokott a szigorú illemszabályokhoz. A kétely és félelem olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy ez teljesen megzavarta a márki szertartásosnak tervezett fogadásában.

De nemcsak Sir William Ashtont töltötték el a balsejtelmek.

- Ez anyám! Ez anyám! - mondta Lucy halotthalványra válva és kezét tördelve, s Ravenswoodra nézett.

- Még ha Lady Ashton lenne is - szólt kedvetlenül szerelmese -, mi szükség van ekkora riadalomra? Ha egy hölgy visszatér rég látott családja körébe, csak nem ok a rémületre és ijedelemre?

- Nem ismered anyámat - felelte Ashton kisasszony aggodalomtól elfúló hangon. - Mit szól ahhoz, hogy te itt vagy?

- Úgy látszik, túl hosszúra nyúlt itt-tartózkodásom - jegyezte meg Ravenswood kissé gőgösen -, ha jelenlétem ennyire kellemetlen meglepetésként éri a ház asszonyát. Lucy, drágám - folytatta bátorító és megnyugtató hangon -, nagyon is gyerekes az a félelem, mellyel Lady Ashton iránt viseltetsz. Ő mint családanya... mint előkelő hölgy... bizonyára ismeri az életet, s így tudnia kell, mivel tartozik férjének és férje vendégeinek.

Lucy tagadóan rázta meg fejét, majd, mintha attól félne, hogy a fürkésző anyai pillantás még a távolból is elérheti, elhúzódott Ravenswoodtól. Henrybe karolt, s magával vonta a terasz másik végébe. A pecsétőr sem hívta Ravenswoodot, mikor elindult a főbejárat nagy kapujához. Az úrfi olyanformán maradt a teraszon, mintha csak kiközösítették volna a kastély lakói.

Ez persze nem volt ínyére a szegénységétől csak annál gőgösebb férfinak. Úgy vélte, nem őt tisztelték meg a meghívással, hanem ő gyakorolt kegyet, amikor mélységes gyűlöletét feláldozva Sir William Ashton vendége lett. "Lucynak meg tudok bocsátani - gondolta -, annyira fiatal és félénk, meg aztán anyja beleegyezése nélkül jegyezte el magát. Igaz, megfontolhatta volna, kinek köti le szavát. Miért is ad okot, hogy azt gyanítsam, szégyenkezik választása miatt! Ami a főpecsétőrt illeti, úgy látszik, minden értelem, bátorság és érzés eltűnt belőle, mióta megpillantotta Lady Ashton kocsiját. Vigyáznom kell, hová vezet ez. Ha csak a legparányibb jel is arra vall, hogy kellemetlen vendégnek tartanak, egykettőre véget vetek látogatásomnak."

Ezt a gyanút forgatva fejében, elhagyta a teraszt, s az istállók felé sétált, ahol parancsot adott: nyergeljék fel lovát, hogy ha szükségesnek látszik, azonnal távozhasson.

Közben a kocsik, melyek a kastélyban oly nagy riadalmat keltettek, mindinkább közeledtek a fasor bejáratához. Lady Ashton azt parancsolta csatlósainak és kocsisának, hogy ha csak egy mód van rá, előzzék meg a másik hintót. Őladysége úgy gondolta: bárki is a vendég, megérkezése előtt akar férjével találkozni. Amikor a márki kocsisa észrevette a másik szándékát, úgy cselekedett, mint minden vérbeli kocsihajtó, akár az antik, akár a modern világban: gazdája és tulajdon méltósága tudatában magának követelte az előzés jogát. A főpecsétőrt pedig csak még jobban megzavarta, hogy a verseny megrövidíti gondolkodási idejét. A kocsisok egymást szemmel tartva, vadul ostorozták lovaikat, s a két batár máris szédítő sebességgel dübörgött alá a lejtőn, gyors vágtára kényszerítve a kísérő lovasokat.

Sir Williamen most már csak az segíthetett volna, ha valamelyik kocsi felborul, s vagy vendége, vagy felesége a nyakát töri. Nem tudom, valóban kívánta-e a főpecsétőr ezt a fordulatot, de gyanítom, nem lett volna teljesen vigasztalhatatlan, ha valami ilyesmi történik. Ám ez a lehetőség sem biztatta sokáig. Lady Ashton ugyan nem ismert félelmet, de belátta, mennyire nevetséges versenyt futnia a kastélyukba tartó előkelő látogatóval, s így a fasor közelében lassítást parancsolt, hogy az idegen kocsija előnyt kapjon. A kocsis örömmel teljesítette a kapóra jött utasítást, mert ily módon megmenthette becsületét. A márki lovai ugyanis jobbak, vagy legalábbis pihentebbek voltak az övéknél. Visszafogta tehát a gyeplőt, s engedte, hogy a zöld kocsi kíséretével együtt szélsebesen a fasorba hajtson, és elfoglalja az egész bejáratot. A márki paszomántos kocsisa észrevette, hogy megadták a pas d'avance-ot, s óvatosabb iramban haladt tovább a magas szilfák összeboruló koronái alatt. Lady Ashton, jóval lassabban, némi távolságból követte őket.

A kastély előtt, a belső udvar bejáratánál gyermekei körében várakozott Sir William Ashton; a háttérben pedig riadtan sorakozott fel a cselédség, a rangosabb és alantasabb, libériás és dísztelenebb öltözékű szolgák népes serege. Az idő tájt a skót arisztokraták és nemesek hírhedtek voltak róla, hogy milyen szertelenül sok szolgát tartanak. Nem csoda pedig, hiszen olcsón jutottak alkalmazotthoz abban az országban, ahol sokkal több volt az ember, mint a munkaalkalom.

Sir William Ashton hozzászokott, hogy zavarát elrejtve még a legkínosabb körülmények között is uralkodjék magán, így hát a batárból kiszálló márkit is illő hajlongásokkal fogadta. Bevezette a nagy csarnokba, s abbeli reményének adott kifejezést, hogy vendége kellemesen utazott. A márki magas, arányos termetű férfi volt, komoly vonásai éles elméről tanúskodtak. Becsvágytól lángoló szemeiben néhány éve még az ifjúság heve izzott. Megszokta, hogy elrejtse arcán a dölyföt és merészséget, mert mint minden pártvezér, ő is mindenekelőtt népszerűségre vágyott. A főpecsétőr udvarias kérdésére hasonlóan udvarias feleletet adott. Hivatalosan bemutatták Ashton kisasszonynak, de a szertartás folyamán a főpecsétőr elárulta, milyen gondolatok uralkodnak lelkében, mert lányát feleségének, Lady Ashtonnak titulálta.

Lucy elpirult, a márki pedig meglepetten mérte végig a rendkívül fiatalnak látszó háziasszonyt. A főpecsétőr alig tudta magát annyira összeszedni, hogy magyarázatot adjon: - Azt kellett volna mondanom: a lányom, mylord, de az igazat megvallva lordságod hintója mögött a Lady Ashton fogatát láttam bekanyarodni a fasorba, és...

- Sose mentegetőzz, mylord - válaszolta nemes vendége. - Kérlek, fogadd csak hölgyedet. Addig én majd Ashton kisasszonnyal ismerkedem. Zavarba hoz, hogy embereim a ház úrnőjét saját kapujánál megelőzték, de mentségemre szolgáljon, hogy azt hittem, Lady Ashton még délen van. Kérlek, mellőzd a formaságokat, és siess őt üdvözölni.

Pontosan erre vágyott már a főpecsétőr is, ezért kapva-kapott őlordsága felszólításán. Ha négyszemközt találkozik Lady Ashtonnal, és elébe megy tomboló haragjának, sikerül talán némileg megszelídítenie, s rábírnia, hogy illendő tisztelettel fogadja a nem szívesen látott vendégeket. Alig állt meg Lady Ashton fogata, a figyelmes férj máris ott termett, s felajánlotta karját, hogy a kiszállásban segítse hölgyét. Ez azonban figyelemre se méltatta az udvariasságot, hanem Craigengelt kapitány szolgálatait kérte, aki az egész utazás alatt a cavalière servente, azaz a szolgálattevő lovag szerepét játszotta, s hóna alatt tartott zsinóros kalapjával most is ott állt a kocsi mellett. Karját e tiszteletre méltó férfiú karjába fűzve haladt át Lady Ashton az udvaron, kurta parancsokat adva szolgáinak. Sir William hasztalan igyekezett magára vonni figyelmét; ebben a helyzetben a férj inkább csak követte, mintsem kísérte nejét. A nagy csarnokban bizalmas beszélgetésbe mélyedve találták a márkit és Ravenswood úrfit; Lucy az első adandó alkalommal elmenekült. Mindenki zavarban volt, kivéve A. márkit. Craigengelt még szokott pimaszságával sem leplezhette, mennyire fél Ravenswoodtól, a többieket pedig feszélyezte ez a kínos meglepetés.

Miután egy percig hiába várt Sir William Ashtonra, a márki úgy döntött, maga mutatkozik be. - A főpecsétőr - hajolt meg Lady Ashton felé - éppen most mutatta be leányát mint feleségét. Nejét viszont méltán említhetné leányaként, oly kevéssé változott a néhány év alatt, mióta utoljára láttam. Megengedi-e a lady, hogy régi ismerőse éljen a vendégjoggal?

Hogy a visszautasítást megelőzze, túlzott hódolattal üdvözölte a hölgyet, majd megjegyezte: - A látogatásom célja, Lady Ashton, a békeszerzés. Ezért bátorkodom rokonomat, az ifjú Ravenswood úrfit szíves figyelmébe ajánlani.

Más választása nem lévén, Lady Ashton meghajolt, de olyan dölyfösen, hogy az már szinte megvető visszautasításnak tűnt. Ravenswood is kénytelen volt meghajolni, de ez a bókolás éppen olyan lenéző volt, mint az istenhozott.

- Engedje meg lordságod - szólt a hölgy -, hogy bemutassam az én barátomat. - Craigengelt azzal az önhitt pimaszsággal, amelyet a hozzá hasonlók könnyedségnek képzelnek, majdnem orrával seperte a padlót, mialatt kecsesen lengette aranyzsinóros kalapját. Lady Ashton ezután férjéhez fordult. - Sir William - mondta, s ezek voltak első hozzá intézett szavai -, mindketten új ismeretségeket kötöttünk, mióta elváltunk. Engedd meg, hogy bemutassam az én szerzeményemet: Craigengelt kapitányt.

Újabb meghajlás, újból meglendült az aranyzsinóros kalap. A főpecsétőr egyetlen hanggal sem említette korábbi ismeretségüket, de olyan készségesen viszonozta az üdvözlést, hogy világosan kitetszett: kegyelmet és amnesztiát szeretne kérni a küzdő feleknek, beleértve a szekundánsokat is. - Hadd mutassam be Ravenswood úrfinak - szólt ebbe a barátságos modorba helyezkedve Craigengelt kapitányhoz. De az úrfi a lehető legpeckesebben kihúzta magát, s a bemutatott személyre egy pillantást sem vetve, jelentőségteljesen mondta: - Craigengelt kapitánnyal nagyon is jól ismerjük egymást.

- Nagyon is jól... nagyon is jól... - motyogta a kapitány, mint valami kettőzött visszhang. Meglendítette kalapját, de jóval kisebb kört írt le vele, mint a márki vagy a főpecsétőr előtt.

Most Lockhard lépett be három szolga kíséretében. Bort és egy kis harapnivalót hoztak; abban a korban ugyanis divat volt ebéd előtt étvágygerjesztővel kínálni a vendégeket. Miután a tálcákat körülhordták, Lady Ashton bocsánatot kért, hogy férjét bizonyos halaszthatatlan ügyek megbeszélése végett kénytelen társaságuktól néhány percre megfosztani. A márki természetesen könyörgött, hogy őladysége a világért se korlátozza magát semmiben miattuk. Craigengelt felhajtott még egy pohár zamatos muskotályt, majd sietve távozott a szobából. Nem töltötte el gyönyörűséggel az a kilátás, hogy A. márkival és Ravenswood úrfival hármasban maradjon. Az előbbi jelenléte rettegő tiszteletet gerjesztett benne, az utóbbitól halálosan félt.

A kapitány azt hozta fel távozása ürügyéül, hogy lova és poggyásza elhelyezéséről kell intézkednie, s emellett állhatatosan ki is tartott, bár Lady Ashton megparancsolta Lockhardnak, hogy helyezzék el kényelmesen Craigengeltet, s minden esetleges kívánságát készségesen teljesítsék. Magukra maradván, a márki és Ravenswood úrfi most már kicserélhették a fogadtatással kapcsolatos nézeteiket. Lady Ashton közben elindult öltözője felé; ura és parancsolója pedig elítélt bűnösként kullogott utána.

Alig léptek be a kisszobába, őladységéből azon nyomban kirobbant az ez idáig is nehezen fékezett szenvedélyes, kíméletlen indulat. Bezárta az ajtót a riadt főpecsétőr mögött, a kulcsot kihúzta a zárból, majd elképedt férje felé fordítva arcát, melyről az évek még nem törölték le a fennkölt szépség nyomait, elszántságtól és gyűlölettől villogó szemekkel így szólt:

- Mylord, nem leptél meg túlságosan azzal, hogy távollétemben ilyen ismeretségeket szereztél... Ez tökéletesen rávall származásodra és nevelésedre. Ha mást vártam tőled, az csakis az én hibám volt, s megérdemeltem, hogy csalódjam.

- Lady Ashton, drágám... drága Eleanorom... Hallgass egy kicsit a józan észre! Meg foglak győzni, hogy minden cselekedetemben tekintettel voltam családom méltóságára és érdekeire.

- Azt hiszem, a te családod érdekeit tökéletesen képviselheted - vágott vissza a méltatlankodó hölgy -, sőt még családod méltóságát is, már amennyire ilyenről egyáltalában beszélhetünk. Csakhogy az én sorsom is kibogozhatatlanul összefonódik a tiéddel, ezért ne haragudj, ha arról van szó, hogy választhatok kettőnk között, inkább én törődöm az ügyekkel.

- De hát mi bajod, kedvesem... mi bántja Lady Ashtont? - kérdezte férje. - Miért haragszol? Miért kezded mindjárt vádaskodással, midőn hosszú távolléted után végre hazatértél?

- Inkább a lelkiismeretedet kérdeznéd, mi késztetett arra, hogy ily hirtelen a tulajdon pártod renegátja légy, hogy megváltoztasd véleményedet, hogy egyetlen leányodat családod engesztelhetetlen ellenségéhez, egy tönkrement jakobita koldushoz add feleségül?

- De hát mit kívánsz tőlem, hölgyem, amit józan ésszel, udvariatlanság nélkül megtehetek? - kérdezte férje. - Megtehetem-e, hogy minden további nélkül kidobom a házamból azt az úriembert, aki épp a minap mentette meg a lányom életét és az enyémet?

- Megmentette az életedet! Hallottam erről a meséről - mondta a hölgy. - A főpecsétőr megijedt egy barna tehéntől, és azt a suhancot, aki a nyomorult barmot lelőtte, mindjárt Guy of Warwicknak képzeli. Ezek szerint akármelyik haddingtoni mészáros is jogot formálhatna a vendégszeretetedre.

- Lady Ashton - makogta a főpecsétőr -, ezt nem bírom elviselni... Mikor pedig az egyetlen kívánságom, hogy megnyugtassalak... akármit megteszek, csak legalább megmondanád, mit akarsz.

- Menj le a vendégeidhez - felelt a kevély dáma -, és kérd Ravenswood bocsánatát, amiért Craigengelt kapitány meg néhány más barátunk érkezése lehetetlenné teszi, hogy a kastélyodat szállásul ajánld fel neki... Az ifjú Hayston of Bucklaw urat várom.

- Az isten szerelmére, asszonyom! - tört ki férje. - Ravenswood adja át a helyét Craigengeltnek, ennek a közönséges kártyásnak és spiclinek? Már az is sok volt, hogy nem utasítottam ki a házamból. Igazán nagyon meglepett, hogy ladységed társaságában láttam.

- Miután ott láttad - válaszolta nyájas oldalbordája -, nyugodt lehetsz, hogy tisztességes ember. Ravenswood pedig megkapja azt a szíveslátást, amelyet tudomásom szerint egy nagyra becsült barátom élvezett őnála, mikor rövid ideig vendége volt. Válassz: vagy Ravenswood távozik vagy én!

Sir William Ashton kétségbeesetten járt fel-alá a szobában. Szívében félelem, harag és szégyen küzdött azzal az engedelmességgel, amelyet évek hosszú során át tanúsított hölgyével szemben. Végül is a gyáva emberek szokása szerint a mezzo termine-t, az arany középutat választotta.

- Őszintén megmondom, asszonyom, nem tudok, de nem is akarok ilyen udvariatlanságot elkövetni Ravenswooddal szemben, aki sohasem szolgált rá e durva bánásmódra; s ha már képtelen vagyok megakadályozni, hogy saját házadban oktalanul és balga módon megsérts egy érdemdús fiatalembert, segítőkezet sem nyújtok ehhez a botrányos eljáráshoz.

- Nem? - kérdezte a hölgy.

- Minden szentekre, nem, asszonyom! - válaszolta a férje. - Kérj bármit tőlem, ami nem ellenkezik a jó modorral. Kérd azt, hogy fokozatosan szakítsam meg vele az érintkezést... de felszólítani, hogy távozzék... nem, ezt nem teszem, nem tehetem meg.

- Akkor hát most, úgy, mint eddig is annyiszor, nekem kell megvédenem a család becsületét - jelentette ki a hölgy.

Leült, és sietve papírra vetett néhány sort. Amint kinyitotta az ajtót, hogy komornáját behívja, a főpecsétőr még egy utolsó kísérletet tett: - Gondold meg jól, mit teszel, Lady Ashton. A fiatalember halálos ellenségünkké válik, és ő valószínűleg megtalálja majd a módját, hogyan ártson nekünk...

- Ismertél már olyan Douglast, aki félt ellenségétől? - felelte megvetően a hölgy.

- Ez igaz, de száz Douglas és ezer ördög sem lehet dölyfösebb és bosszúvágyóbb, mint ő. Gondolkozz még rajta, reggelig legalább!

- Nem, egy percig sem - vágott vissza a hölgy. - Patullo asszony, add át ezt a levélkét az ifjú Ravenswoodnak.

- Az úrfinak, asszonyom? - kérdezte a komorna.

- Nahát, az úrfinak, ha úgy tetszik.

- Én mosom kezeimet - mondta a pecsétőr. - Lemegyek a kertbe, és megnézem, Jardine milyen gyümölcsöt szed az ebédhez.

- Tedd azt - szólt a hölgy mérhetetlenül lekicsinylő pillantással nézve utána. - És adj hálát Istennek, hogy van valaki, aki meg tudja védeni családod becsületét, míg te az almákkal és körtékkel foglalatoskodsz.

A főpecsétőr jó sokáig maradt a kertben. Amikor azt gondolta, őladysége haragja elfüstölgött, s Ravenswood dühe is lelohadt, visszatért a fogadócsarnokba. A. márki éppen parancsokat osztogatott valamelyik szolgájának; szerfölött bosszúsnak látszott, s nyomban félbeszakította Sir William mentegetőzését.

- Feltételezem, Sir William, hogy nem ismeretlen előtted az a különös levélke, amellyel nőd megtisztelte az én rokonomat (s az "én" szót figyelmeztetőleg kihangsúlyozta), Ravenswoodot... Nyilván tisztában vagy azzal is, hogy most búcsút mondok neked. A rokonom már eltávozott, feleslegesnek tartva az istenhozzádot, miután ezzel a durva sértéssel minden udvariasság, amit iránta korábban tanúsítottál, semmissé vált.

- Tiltakozom, mylord - mondta Sir William, átvéve a cédulát -, nem ismerem a levél tartalmát. Tudom, Lady Ashton szenvedélyes, elfogult asszony, és szívből sajnálom, ha megbántott valakit. De remélem, lordságod figyelembe veszi, hogy egy hölgynek...

- Jól nevelten kell viselkednie előkelő emberekkel szemben - egészítette ki a márki a félig kimondott nyilatkozatot.

- Igaz, mylord - védekezett a szerencsétlen főpecsétőr -, de Lady Ashton is csak asszony...

- És éppen ezért, véleményem szerint - szakította félbe ismét a márki -, meg kell tanítanod, mivel tartozik rangjának. De íme, itt jön ő. Tőle magától talán megtudhatom, mi oka lehetett arra, hogy közeli rokonomat ilyen megdöbbentően és határtalanul meggyalázza, és épp midőn őladysége vendégei voltunk.

Ebben a percben lépett be Lady Ashton. Sir Williammel folytatott vitája után lányával értekezett, de mindez nem gátolta meg abban, hogy toalettjére is gondot fordítson. Teljes díszben jelent meg. Külsejéhez és modorához remekül illett az a pompa, amelyben ilyen alkalmakkor tündököltek az előkelő hölgyek.

A. márki büszkén meghajtotta magát, ő hasonló gőggel és tartózkodással viszonozta az üdvözlést. A férfi elvette a cédulát Sir William Ashton kezéből, a hölgyhöz közeledett, s éppen szóra nyitotta száját, mikor a lady közbevágott.

- Látom, mylord, egy kellemetlen témát akar szóba hozni. Nagyon sajnálom, hogy ez az esemény kissé megzavarja a lordságodat megillető tiszteletteljes fogadtatást, de hát mit tegyek. Edgar Ravenswood úr, akinek a lordságod kezében levő levélkét küldtem, visszaélt családunk vendégszeretetével és Sir William Ashton nyájasságával. Arra csábított egy fiatal lányt, hogy szülei beleegyezése nélkül olyan ígéretet tegyen, amelyet azok sohasem fognak jóváhagyni.

A két úriember egyszerre szólalt meg:

- Az én rokonom nem vetemedik ilyesmire... - mondta a márki.

- Biztos vagyok benne, hogy Lucy lányom még kevésbé... - mondta a főpecsétőr.

Lady Ashton rögtön félbeszakította őket, s mindkettőjüknek választ adott. - Márki uram, a rokonod (ha már Ravenswood úr olyan szerencsés, hogy az lehet) megpróbálta a fiatal és tapasztalatlan lány vonzalmát titokban megszerezni. Sir William Ashton, a lányod eléggé együgyű volt, és ahelyett, hogy elutasította volna a hozzá egyáltalán nem illő kérőt, még bátorította is.

- Én meg azt gondolom, asszonyom - rivallt rá a főpecsétőr, szokott nyugalmát és türelmét elvesztve -, jobb lett volna, ha ezt a családi titkot magadba zárod.

- Bocsáss meg, Sir William - mondta a hölgy nyugodtan -, a nemes márkinak joga van ahhoz, hogy megtudja, miért kellett így bánnom egy úriemberrel, akit vérrokonának nevez.

- Ez az ok - mormolta a főpecsétőr - új dolog. - Mert ha egyáltalán szó lehet ilyesmiről, az asszony még semmit sem sejthetett, mikor Ravenswoodnak megírta a levelet.

- Ezt a körülményt most hallom először - mondta a márki -, de ha már ladységed ilyen kényes kérdést vetett fel, meg kell mondanom, rokonomat származása és atyafisága feljogosítja arra, hogy türelmesen meghallgassák és udvariasan utasítsák el... még ha olyan nagyravágyó is, hogy Sir William Ashton lányára vet szemet.

- Gondoljon arra, mylord, milyen vérből való Lucy Ashton kisasszony anyai ágon - vágta rá a lady.

- Ismerem az ön származását, asszonyom... Az Angus család ifjabb ága, ha nem tévedek... - mondta a márki. - De ladységednek... bocsásson meg, hölgyem... nem szabad felednie, hogy a Ravenswoodok háromszor házasodtak össze magával a törzzsel. Megértem, persze... hiszen ismerem az ügyet... a régi, ősidők óta őrizgetett sérelmeket nehéz elfelejteni... ezt belátom... de mégsem lett volna szabad rokonomat így elűzni ebből a házból, s nem is engedem egyedül távozni, hanem remélem, közbenjárhatok érdekében. Még most sem szeretnék haraggal eltávozni innen. Csak délután indulok el, s néhány mérföldnyire innen, az országúton találkozom Ravenswood úrfival. Beszéljünk nyugodtabban erről az ügyről.

- Ez a leghőbb vágyam, mylord - szólt közbe mohón Sir William Ashton. - Lady Ashton, nem engedhetjük, hogy A. márki haraggal távozzék. Rá kell beszélnünk, ebédeljen a kastélyban.

- A kastély - felelte a hölgy - mindenestől a márki rendelkezésére áll, amíg csak neki tetszik. De a kellemetlen téma további megvitatása...

- Bocsánat, szép asszonyom - vágott közbe a márki -, nem engedhetem meg, hogy meggondolatlanul döntsön. Hallom, hogy más vendéget is várnak. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy felújíthatom régi ismeretségemet Lady Ashtonnal, s ezt többre becsülöm, mintsem hogy egy kellemetlen vitatémával kockáztassam... egyelőre beszéljünk kellemesebb dolgokról.

A lady mosolygott, kecsesen meghajolt, kezét a márkinak nyújtotta, ki ujjait könnyedén érintve a korban szokásos ünnepélyes lovagiassággal az ebédlőbe vezette. Abban az időben még nem volt divat, hogy a vendég úgy karoljon bele a ház úrnőjébe, mint parasztlegény a babájába a falusi búcsún.

Bucklaw, Craigengelt és még néhány szomszéd földesúr, akiket a főpecsétőr előzőleg meghívott, hogy A. márkival találkozzanak, az ebédlőben csatlakoztak hozzájuk. Ashton kisasszony széke üresen maradt; távollétét gyengélkedésével mentegették. A pazar bőségével hivalkodó, pompás lakoma eltartott késő délutánig.