(WALLER)

Meg sem próbálom leírni, mekkora fájdalom és felháborodás lángolt Ravenswood szívében, midőn ősei hajdani lakhelyét elhagyta. Az a hang, amelyet Lady Ashton használt levelében, lehetetlenné tette, hogy egy perccel is tovább maradjon a kastélyban... Még akkor sem tehette volna, ha kevésbé rátarti, márpedig ő jócskán az volt. A. márki még ezek után is hajlandónak mutatkozott némi erőfeszítést tenni a kibékülés érdekében, bár a sértés őt is érintette. Rokonát ezért egyedül engedte el, de megígértette vele, hogy megvárja a Tod's Hole-nak nevezett kis csapszékben, amely, mint olvasóink is emlékeznek rá, Wolf's Cragtől és a Ravenswood kastélytól egyaránt öt skót mérföldnyi távolságban, éppen fele úton állott. Itt akart a márki még aznap este, vagy másnap reggel hozzácsatlakozni. Legszívesebben ő is azonnal elhagyta volna a kastélyt, de nem akart küzdelem nélkül lemondani azokról az előnyökről, amelyeket a főpecsétőrnél tett látogatásától várt. Ravenswood úrfi hasonlóképpen vélekedett: még égő haragjában sem akarta megakadályozni a kibékülést, amelyre Sir William Ashton előzőleg tanúsított látszólagos vonzalma s a nemes rokon hathatós közbenjárása reményt nyújtott. Mindamellett pillanatnyi késlekedés nélkül megtette eltávozására a szükséges előkészületeket.

Vadul megsarkantyúzta lovát, s úgy vágtatott át a fasoron, mintha a szédítő iram elcsitíthatta volna viharzó érzelmeit. Amint a fák eltakarták a kastély tornyait, az út meg egyre járatlanabb és elhagyatottabb lett, lassanként ő is csendesebben léptetett. Belemerült kínzó gondolataiba, amelyeket hiába próbált elfojtani. Az ösvény a Najád forráshoz és Alice kunyhójához vezetett. Eszébe jutott a kúthoz fűződő végzetes jövendölés, s az öregasszony meg nem hallgatott figyelmeztetése. "Sok igazság van a régi mesékben... - gondolta. - A Najád forrás valóban tanúja volt az utolsó Ravenswood meggondolatlan tettének. Úgy van, ahogy Alice mondta, pontosan az történt, amit megjósolt... azaz még jobban megaláztak, mint ahogy a vén szibilla mondta. Mégcsak nem is szövetségese és alárendeltje vagyok annak, aki apám házát tönkretette, hanem lealjasodott gazember, aki mindent elkövetett, hogy elnyerje ezt az alantas helyet, de ráadásul megvetően vissza is utasították."

Úgy kell elmondanunk a történetet, ahogy hallottuk. Régen történt. Akik elmesélték, hajlamosak arra, hogy higgyenek a csodákban, s nem is lenne skót történet, ha nem színezné skót babonaság. Azt beszélték, hogy amint a magányos forráshoz közeledett, Ravenswooddal különös kaland történt.

Lassan poroszkáló lova hirtelen felhorkant, hátrahőkölt, s hiába sarkantyúzta gazdája, nem volt hajlandó továbbmenni, mintha valami rémületes jelenést látna. Ravenswood a forrás felé pillantott. Azon a helyen, ahol Lucy a végzetes szerelmi vallomást meghallgatta, most egy fehér, vagy inkább szürkés színű köpenybe burkolt női alak ült. Első gondolata az volt: Lucy kitalálta, melyik úton távozik a parkból, s ide sietett a jól ismert, rejtett találkozóhelyre, hogy elbúcsúzzanak, s elsírják bánatukat egymás keblén. Ebben a hiszemben ugrott le lováról; a kantárt gyorsan a fához kötötte, a forrás felé indult, és sóvárogva suttogta: - Ashton kisasszony!... Lucy!

Hangja hallatára az alak megfordult, s az úrfi megrökönyödve látta, hogy nem Lucy Ashton, hanem az öreg vak Alice állt előtte. Öltözéke inkább szemfedőhöz, mint élő asszony ruhájához hasonlított. Ravenswood agyán átfutott a gondolat, hogy a tünemény termete sokkal magasabb, mint ahogyan Alice-re emlékezett. Mindez, s főként, hogy most egyszerre itt találja a vak, beteg, gyenge nőt, lakásától távol (nagyon is távol, ha magatehetetlen voltát figyelembe vesszük!), s hozzá egyes-egyedül, megdöbbenést, csaknem félelmet keltett benne. Amint közeledett, az alak lassan kiegyenesedett, reszkető kezét magasra emelte, mintha vissza akarná parancsolni az ifjút. Fonnyadt ajka szakadatlanul mozgott, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Ravenswood megállt egy pillanatra, majd újból feléje lépett. Alice (vagy talán a szelleme?) egyre hátrált, be egészen a sűrűbe, miközben arcát szüntelenül az úrfi felé fordította. A fák hamarosan elrejtették szeme elől. Ravenswoodot az a rémisztő gondolat kerítette hatalmába, hogy csakis túlvilági lény lehetett, akit látott. Mintha a földbe gyökerezett volna a lába. Képtelen volt elmozdulni álltó helyéből. Nagy sokára minden bátorságát összeszedve mégis odament, ahol az alak ült. A fű nem nyomódott le, sem semmi más jel nem vallott arra, hogy e helyen valóságos, eleven személy tartózkodott volna.

Mint mindenki, aki azt képzeli, természetfölötti jelenséget látott, Ravenswood úrfi is beleborzongott e félelmetes gondolatba, s zűrzavaros érzelmekkel indult vissza a lovához. Közben vissza-visszanézett, mintha attól tartana, hogy a látomás újra megjelenik. Ám akár élő ember volt az illető, akár a szenvedélyes, megrendült fantázia szüleménye, többé nem tért vissza. A paripáról csak úgy szakadt a tajték, és minden porcikájában reszketett... az a halálfélelem környékezte, amelyet, úgy mondják, a természetfölötti lény jelenléte idéz elő az állatoknál. Az úrfi nyeregbe szállt, lassan továbblovagolt, remegő ménjét állandóan csillapítgatva, mert a derék jószág minden tisztás előtt valósággal visszahőkölt, mintha valami újabb rémisztő jelenség felbukkanását várná. A lovas pillanatnyi gondolkodás után úgy döntött, hogy végére jár az ügynek. "Megcsalhatott a szemem - vélte -, de megcsalhatott-e ilyen hosszú ideig? Vagy az asszony csak tettette a betegséget, hogy részvétet keltsen maga iránt? De még ha így van is, nem úgy mozgott, mint az eleven ember. Fogadjam el az általános hiedelmet, és képzeljem azt, hogy a szerencsétlen teremtés sötét hatalmakkal szövetkezett? Na majd én végére járok a dolognak! Még a saját szememtől sem tűröm, hogy félrevezessen."

Ilyen kétségek közt lovagolt Alice kertajtócskájához. Kellemes idő volt, s a nap magasan járt, de a nyírfa alatti padka üres volt. Amint az úrfi közelebb ért a kunyhóhoz, bentről egy nő zokogását és jajveszékelését hallotta. Kopogtatott, de nem kapott választ. Egy pillanatig várt, aztán félrehúzta a reteszt és benyitott. A bánat és magány házába lépett. Nyomorúságos szalmaágyán épp most nyújtóztatták ki a Ravenswood ház utolsó szolgájának tetemét, ki élete végső percéig az ősi birtokon lakott. Nemrég adhatta ki lelkét. A leányka, aki utolsó éveiben mellette volt, most kezét tördelve a gyermeki félelem és bánat könnyeit sírta úrnője holtteste fölött.

Ravenswood úrfi váratlan megjelenése még csak fokozta a szegény gyermek rémületét. Mikor végre nagy nehezén megnyugodott, a lány e szavakkal fordult az ifjúhoz: - Későn érkezett... - Kérdésére aztán előadta, hogy az elhunyt, midőn halálát közeledni érezte, mindjárt a kastélyba küldött egy parasztot, hogy kérje meg Ravenswood úrfit, látogassa meg őt, s türelmetlenül várta az üzenetvivő visszatérését. A szegények küldöncei azonban lassúak és gondatlanok. Később kiderült, hogy a fickó csak Ravenswood távozása után ért a kastélyba, s olyan jól elszórakozott az idegen szolgák közt, hogy egyáltalán nem igyekezett sietve visszatérni Alice kunyhójába. Az öregasszonyon ereje fogytával mindinkább elhatalmasodott a kétségbeesés. Egyetlen szolgája, Babie, így mesélte: - Szakadatlanul imádkozott, hogy még egyszer láthassa gazdája fiát, s megismételhesse intő szavait... - Amikor a távoli faluban egyet ütött az óra, Alice kilehelte lelkét. Ravenswood borzadva emlékezett az erdőn átzengő harangszóra, amit közvetlenül a látomás előtt hallott. Most már nagyon is elhitte, hogy az elhunyt szellemével találkozott.

Az eltávozott iránti tiszteletből, de egyszerűen emberségből is segítenie kellett a szegény megrémült lány szörnyű helyzetén. A szolgáló közölte vele a megboldogult végakaratát, hogy a Tod's Hole-i fogadó közelében levő elhagyott sírkertben kíván nyugodni. Ebben a Hermitage-nek, vagyis Remetelaknak nevezett temetőben hantolták el a Ravenswood család néhány tagját is és számos hívét. Ravenswood kötelességének tartotta, hogy eleget tegyen a skót parasztok általánosan elterjedt szokásának, s Babie-t siratóasszonyokért küldte a szomszéd faluba. Megígérte, hogy addig is a holttest mellett marad. Miként a régi Thesszáliában, a skótok közt is azt tartották, hogy nagy bűn a tetemet őrizet nélkül hagyni.

Így hát jó negyed óráig magányos őrként ült ott Alice élettelen teste mellett. Hacsak szemei meg nem csalták, az öregasszony elszállt szelleme nemrég valóban megjelent előtte. Az úrfi igazán bátor volt, de a körülmények e rendkívüli összjátéka most mégis megrendítette. "Mielőtt meghalt, azért sóvárgott, hogy velem találkozzék. Akkor hát - száguldottak gondolatai - a halál előtti erős, legforróbb kívánság túlélheti a szerencsétlen véget, átlépheti a szellemvilág félelmes határait, s az árnyéklakók élő képmásukban elénk állhatnak? De miért csak a szemem előtt nyilatkozott meg, miért nem hallhattam, amit mondani akart?... Mivégre volna a természetben ez a szabálytörés, ha ismeretlen marad az oka? Hiú kérdések. Csak a halál adhatja meg rájuk a választ, majd ha engem is olyanná tesz egyszer, mint itt ez a szegény, sápadt és összeaszott teremtés."

Miközben ezeket végiggondolta, lepedőt terített az élettelen arcra, mert megborzongott tőle, s nem akarta tovább szemlélni. Aztán leült egy öreg tölgyfa székre, amelyet az ő címere ékesített. Az öreg Alice abban az időben szerezte meg, mikor az úrfi apja végleg elhagyta Ravenswood kastélyt, s a hitelezők, hivatalnokok, szolgák és törvényszolgák vadul marakodtak a zsákmányon. Míg ott üldögélt, az úrfi, már amennyire tudott, azon igyekezett, hogy megszabaduljon az események természetes következményeképpen jelentkező babonás félelemtől. Amúgy is eléggé szomorúak voltak gondolatai: Lucy Ashton szerencsés szerelmeséből, az apa tisztelt és becsült barátjából egyszerre egy közönséges jobbágy elhagyatott és otthagyott hullájának magányos, búskomor őre lett.

Ám szomorú tisztségétől hamarabb megszabadult, mint ahogyan gondolni lehetett volna, ha az ember tekintetbe veszi a kunyhó és falu közötti távolságot, valamint az érkező három vénasszony aggságát és gyengeségét. Az öreg nők, hogy katonai műszót alkalmazzunk: átvették az őrséget az elhunyt teteménél. A tiszteletre méltó szibillák közül az első nyolcvan-egynéhány éves volt, a második szélütött, a harmadik meg valami régi baleset következtében fél lábára sántított. Máskor sokkal lassabban értek volna ide, de most ugyancsak iparkodtak. A skót paraszt ugyanis, a férfi csakúgy, mint a nő, valósággal örül, ha az elhunyt körüli gyászos teendőket elvégezheti. Nem tudom, a nép rajongásra hajlamos és egyszerű lelkülete vagy a régi katolikus nézetek tükröződnek-e abban, hogy a gyászszertartásokat mindig az élet ünnepélyes befejezésének tekintették, annyi mindenesetre biztos, hogy a skót temetést még ma is jámbor vigadozással, sőt dáridóval ülik meg. A férfiaknak a gyászlakoma, a halotti tor jelentette azt, amit az asszonyoknak a tetem koporsóba tételét megelőző szomorú előkészületek. A görcsbe merevült tagokat a gyászos célra készített deszkán kinyújtóztatták, a holttestet tiszta vászonba csavarták, majd gyapjúszövetből való halotti lepelbe burkolták. A falusi vénasszonyok mindig különös, komor gyönyörűséggel végezték el ezeket a munkálatokat.

A három szipirtyó kísérteties üdvözlő mosolya az úrfit arra a jelenetre emlékeztette, mikor Macbeth és a boszorkányok találkoznak a forresi széljárta pusztán. Néhány pénzdarabot adott nekik, s rájuk bízta: gondoskodjanak öreg társuk holttestéről. Ez olyan feladat volt, amit szívesen vállaltak, s közölték az úrfival, mihamarabb távoznia kell a kunyhóból, hogy hozzáfoghassanak gyászos munkájukhoz. Ravenswood szívesen engedett kérésüknek. Még egyszer a lelkükre kötötte, hogy gondosan végezzék dolgukat a holttest körül, majd megtudakolta, hol találja meg a hermitage-i sivár temető őrét, illetve sírásóját, akivel a temetés körülményeit megbeszélheti. Azt akarta, hogy az öreg Alice illő módon tétessék maga választotta nyughelyére.

- Könnyen megtalálod Johnnie Mortsheugh-t - mondta az idősebbik szibilla, s hervadt arcán undorító mosoly jelent meg. - Tod's Hole közelében lakik. Ebben a fogadóban sok vidám dáridó volt már... a halálnak bizony közeli szomszédságában van a borospohár.

- Az ám, komámasszony, milyen igaza van - mondta a sánta szipirtyó mankójára támaszkodva. - Emlékszem, mikor az előttünk álló Ravenswood úrfi apja éles karddal szúrta keresztül a fiatal Blackhallt, mert egy rossz szót mondott rá, ahogy ott üldögéltek bor vagy pálinka, vagy tudom is én, mi mellett... Olyan vígan ment be, mint a pacsirta, s lepedőben hozták ki. Ott voltam, mikor kinyújtóztatták. Takaros férfitetem volt, mikor a vért lemosták róla.

Képzelhető, az idétlen történet arra serkentette az úrfit, hogy minél előbb otthagyja ezt a baljós, undorító társaságot. De amíg odament a fához, amelyhez lovát kötötte, s megigazgatta a hevedert, akár akarta, akár nem, mégis végig kellett hallgatnia, amit a kiskert sövényén túl a nyolcvanéves szibilla és a sánta asszony róla beszélt. A két banya ugyanis kibicegett a kertbe, hogy rozmaringot, rutát meg más virágokat szedjen, amivel majd beszórják a holttestet, s amit elégetnek a kandallóban, amikor a kunyhót "kifüstölik". A béna emberroncsot, akit végképp kifárasztott az ideút, otthagyták a holttest mellett, nehogy az a boszorkányok vagy más gonosz szellemek játékszerévé legyen.

Az úrfi fülét a következő halk, károgó párbeszéd ütötte meg:

- Ez aztán a szép, friss, nagyra nőtt bürök, Annie Winnie lelkem! Nincs az a boszorka, aki ennél jobb lovat talál, ha ezer évig keresi is, amin hegy-völgy felett, ködön és holdfényen át repüljön, míg a francia király pincéjébe ér.

- Bizony, komámasszony! Csakhogy a mi jó ördög urunk is olyan kemény szívű lett mostanában, mint az a lelketlen főpecsétőr maga, meg a többi pokolra való előkelő népek. Elcsípnek minket, és megbüntetnek boszorkányságért, és kínpadra feszítenek. A sátán meg, hiába, akkor se ment meg tőlük, ha tízszer elmondom is a miatyánkot visszafelé.

- Láttad valaha a gonosz lelket? - kérdezte társa.

- Nem - felelte a másik -, de bizisten sokszor álmodtam vele, s azt hiszem, ezért egyszer még megégetnek. Mindegy, ne törődj vele, komámasszony! Itt a tallér, amit az úrfi adott. Veszünk rajta kenyeret, sört, dohányt, egy korty égetett pálinkát meg egy kis puha cukrot. Akkor aztán akár itt van az ördög, akár nem, szívecském, vidám éjszakánk lesz.

Erre aztán bagolyhuhogásra emlékeztető, kísérteties, kotkodácsoló nevetés tört elő fonnyadt szájukból.

- Hanem az úrfi igazán jószívű ember, ráadásul bőkezű is - mondta Annie Winnie -, és csinos férfi... széles vállú, keskeny csípőjű... szép tetem lenne. Szívesen öltöztetném fel és teríteném ki.

- Arcára van írva, hallod-e, Annie Winnie - mondta a nyolcvanéves társa -, hogy sohasem fogja sem asszony, sem férfi kiteríteni... sohasem nyújtóztatják ki a deszkán... erre mérget vehetsz, ezt jó helyről tudom.

- Akkor hát az a sorsa, hogy csatamezőn essen el, mondd csak, Ailsie Gourlay? Kard vagy golyó végez vele is, mint már annyi ősével?

- Ne firtasd tovább... Nem részesül ilyen kegyben.

- Tudom, bölcsebb vagy, mint mások, Ailsie Gourlay... de honnan tudod ezt?

- Ne törődj vele, Annie Winnie - válaszolta a szibilla. - Elég az, hogy jó helyről tudom.

- De hiszen azt mondtad, sohasem láttad a gonosz lelket - faggatózott tovább társa.

- Csitt! Hallom a patkócsattogást - szólt a másik -, nem úgy hangzik, mintha szerencse kísérné.

- Gyerünk már, galambocskáim! - kiáltotta a szélütött csoroszlya a kunyhóból. - Tegyük meg, amit tennünk kell, mondjuk el, amit ilyenkor elmondanunk illik, mert ha nem nyújtóztatjuk ki a holttestet, megmered, s úgy eltorzul, hogy magunk is megijedünk tőle.

Ravenswood ezt már nem hallotta, messze járt. Megvetette a boszorkánysággal, jelekkel és jóslatokkal kapcsolatos babonaságokat, pedig ebben a korban hittek bennük az emberek, de még a pogány szaracénnál és a zsidónál is bűnösebbnek tekintették azt, aki ellenvéleményt merészelt nyilvánítani. Az úrfi jól tudta, miféle forrásból táplálkozik a boszorkányokról elterjedt közhiedelem. Az aggkor, a szegénység és a betegség már elég okot adott a gyanúra, s a halálfélelem vagy a szörnyű kegyetlen tortúrázás sokszor kényszerített ki beismerő vallomásokat. A tizenhetedik századi Skócia bűnügyi feljegyzéseiben tömegesen szerepelnek efféle szégyenteljes esetek. Ravenswood úrfit undorral töltötte el, ha ilyesmiről olvasott, ám a délelőtti valóságos vagy képzelt látomás mély hatást tett rá, s most, hiába próbálta elűzni, még az ő nemes lelkét is babonás félelem töltötte el. Hamarosan megérkezett a Tod's Hole-nak nevezett kis csapszékbe, s az ügy, amely idehozta, igazán nem volt alkalmas arra, hogy visszaadja lelki nyugalmát.

Meg kellett keresnie Mortsheugh-t, a hermitage-i öreg temető sírásóját, s intézkednie a gyászszertartás felől. Mivel az ember a közelben lakott, az úrfi egy kis pihenő után felkereste azt a helyet, ahol majd Alice-t örök nyugalomra helyezik. A kis temető a környező dombok közül kifutó sebes sodrú patakocska kanyarulatában húzódott meg, s a parti sziklába vájt durva barlang kereszt alakúra formált belsejében volt a remetelak, amely egy hajdani szász szenttől kapta nevét. A gazdag coldinghami apátság azután kápolnát építtetett mellé, de ennek akkoriban már nyoma sem maradt, bár a valamikor hozzá tartozó sírkertet bizonyos különleges esetekben még mindig használták. Egy-két csenevész tiszafa őrizte az elhagyatott temetőt, melynek szentelt földjébe hajdan bárókat és híres harcosokat hantoltak el... nevük régóta feledésbe merült, síremlékük elpusztult. Más sem látszott már a temetőben, csak az egyenesen álló fejfák, amelyek a közemberek sírját jelölték. A kert omladozó falánál állt a sírásó magányos kunyhója. Annyira alacsony volt, hogy fűvel, mohával és kövirózsával sűrűn benőtt zsúpfedelével maga is elhanyagolt sírdombhoz hasonlított. Ravenswood hiába kereste a gazdáját, mert a vénember, aki a környéknek nemcsak sírásója, hanem hegedűse is volt, épp odajárt, hogy egy menyegzőn muzsikáljon. Az úrfi megüzente, hogy másnap reggel ismét felkeresi a fickót, akit kettős hivatása egyszerre kapcsolt a gyászhoz és a nászhoz, azután visszatért a kis fogadóba.

Nemsokára megérkezett Tod's Hole-ba a márki fullajtára. Azt a hírt hozta, hogy gazdája másnap reggel itt csatlakozik majd Ravenswoodhoz. Így hát az úrfi, noha egyébként Wolf's Crag öreg tornyába vonult volna vissza, ott maradt a fogadóban, hogy nemes rokonát bevárja.

(HAMLET, V. felv. 1. jel.
- Arany János fordítása)

Ravenswoodot minduntalan kísérteties látomások riasztották fel álmából, éber pillanataiban pedig a komor múlton tűnődött, s gyötrő előérzettel gondolt a jövőre. Valószínűleg ő volt az egyetlen utas, aki ebben a nyomorúságos kutyaólban éjszakázott, s nem panaszkodott a szállás miatt, hisz meg sem igen érezte kényelmetlenségét. Így van ez: "Gondtalan lélek: finnyás test"... s milyen távol állott ő most mindkettőtől! Reggel aztán korán kelt, mert azt remélte, a hajnali friss levegőn kipiheni a nyugtalan éj fáradalmait. Útját a magányos sírkertnek vette, mely mintegy fél mérföldnyire volt a kocsmától.

Az ég felé bodorodó, vékony kék füstszalag már messziről jelezte a halotti lakhelyek között az élő ember hajlékát, s elárulta, hogy a kalyiba gazdája visszatért. Ravenswood, amint belépett a kis sírkertbe, látta, hogy az öregember egy félig kész síron dolgozik. "Sorsom tehát - gondolta az ifjú - a végzet és halál színhelyére vezet. Ám ez a gyermekes aggodalom nem lehet úrrá fölöttem. Nem tűröm, hogy képzelgéseim még egyszer megcsalják józan érzékeimet..."

Amint az úrfi közeledett, a vénember felegyenesedett, s az ásónyélre támaszkodott, mintha csak a parancsait várná. Mivel a másik nem szólalt meg azonnal, a sírásó kezdte meg a beszédet a maga módján.

- Fogadok, esküvői megrendelő vagy, uram.

- Miből gondolod, barátom? - kérdezte az úrfi.

- Két szerszámból élek, uram - vágta rá a vidám öreg -, a hegedűből meg az ásóból... benépesítem és elnéptelenítem a világot. Harmincéves gyakorlatom van, első pillantásra tudom már, milyenfajta megrendelővel van dolgom.

- Ma reggel mégis tévedtél - jegyezte meg Ravenswood.

- Tévedtem volna? - kérdezte a vénember, s összehúzott szemmel méregette az ifjút. - Meglehet, valóban. Mert sima képeden van valami, ami a halálhoz és nászhoz egyformán közel áll. Na jó, rendben van, az ásó és lapát éppúgy szolgálatodra áll, uram, mint a dob s a nyirettyű.

- Azt szeretném - mondta Ravenswood -, ha gondoskodnál egy öregasszony illő elhantolásáról. Alice Graynek hívták, s a Ravenswood-rengetegben lakott, Craigfoot közelében.

- Alice Gray! A vak Alice! - kiáltott a sírásó. - Hát ő is elköltözött? Ez megint figyelmeztet arra, hogy rövidesen nekem is harangoznak. Emlékszem még rá abból az időből, mikor Habbie Gray idehozta. Csinos lány volt akkoriban, magasan hordta az orrát. Azt hiszem, azóta ő is lejjebb adta. Hát elment ő is!

- Tegnap halt meg - mondta Ravenswood. - Azt kívánta, hogy ide temessék, a férje mellé. Te biztosan tudod, melyik a sírja.

- Tudom-e? - A sírásó skót szokás szerint kérdéssel válaszolt a kérdésre. - Mindenkiről tudom én, hogy hol nyugszik, akit egyszer itt temettek el. Az asszony elhantolásáról beszéltél?... Istenuccse, nem mindennapi sír az, ami őt befogadhatja, ha igaz, amit az emberek az öreg Alice-ről beszéltek. Hat lábnyira ások le... egy vajákos asszony sírja egy hüvelykkel sem lehet kevésbé mély, mert különben boszorkánykomái a régi ismeretség mián még kiforgatnák szemfedőjéből... De akár hat, akár három láb, ki fizeti a munkát, instálom?

- Én fizetem, barátom, minden más szükséges kiadással együtt.

- Szükséges kiadások? - kérdezte a sírásó. - Nézzük csak: először is a sírhely díja... és a harangpénz... (igaz, a harang megrepedt) aztán a koporsó... az én napszámom meg csekélyke díjam... egy kevés pálinka és sör a torhoz. Nem hiszem, hogy az egész tizenhat skót fontnál kevesebbe jönne, ha tisztességesen akarod eltemettetni.

- Itt a pénz, barátom - mondta Ravenswood -, meg egy kis ráadás. Aztán el ne téveszd a sírt!

- Fogadok, az asszony egyik angol rokona vagy - szólt a koponyák vén gazdája. - Hallottam, hogy rangon aluli házasságot kötött. Helyes volt, hogy hagyták, hadd fickándozzék, míg élt, de az is helyesen van, hogy illendően akarják eltakarítani a holttestét. Ez ugyan inkább a te tisztességed dolga, mint az övé. Az ember, amíg él, úgy irányítja sorsát, ahogy akarja, s viseli tettei következményét, ebbe nem szólhatnak bele a rokonai. De ha úgy kaparják el, mint a kutyát, az már a rokon gyalázata... bánja is a halott, mi történik vele!

- Szerinted az embernek a házasságkötésnél is szüksége van rokonaira? - kérdezte Ravenswood, akit szórakoztatott a sírásó szakma korlátozta filantrópiája.

Az öregember hideg, szürke szemében ravasz mosoly csillant, s úgy nézett fel egy pillanatra, mintha elértené a tréfát, de aztán előbbi komolyságával folytatta: - Menyegzők... ki feledkeznék meg a menyegzőkről, hacsak egy kicsit is törődik a föld benépesítésével? Azokat bizony mindenféle jó lakomával kell ünnepelnünk, barátok összejövetelével, zengő muzsikával, hárfával, harsonával és cimbalommal, vagy, mint a régi világban, mikor ezek nem voltak, jó nyirettyűvel, síppal.

- Azt hiszem - válaszolta Ravenswood -, a nyirettyű minden más zeneszerszámot pótol.

A sírásó ismét a szeme közé nézett.

- Meghiszem azt... meghiszem azt... ha jól húzzák... De odaát ni - fordított a beszéden -, ott van Halbert Gray végső otthona; az után érdeklődtél. Éppen a harmadik sírhant a hatlábnyi magas, lapos fejfa mögött, az meg valamelyik Ravenswoodé. Sok rokonuk és hívük nyugszik itt, az ördög vigye el őket! Pedig nem is ez a fő temetkezési helyük.

- Akkor hát nem kedveled ezeket a Ravenswoodokat? - kérdezte az úrfi. Nem túlzottan örvendezett a családjára és nevére szórt rövid áldásnak.

- Nem tudom, miért szeretném őket - felelte a sírásó. - Amíg volt földjük és hatalmuk, mindkettővel rosszul gazdálkodtak. Most meg, hogy tönkrementek, ki törődik azzal, hogy felemelkedik-e újra a csillaguk vagy sem.

- Ne mondd! - lepődött meg Ravenswood. - Sohasem tudtam, hogy ez a szerencsétlen család honfitársaitól rosszakaratot érdemel. Az igaz, hogy szegények... s ha ez oka lehet a megvetésnek...

- Könnyen meglehet, hogy így van - mondta a Hermitage sírásója. - Hidd el nekem, igazán semmi mást nem tudok, amiért lenézhetnének, s az emberek mégsem tisztelnek úgy, mintha kétemeletes, palatetős házban születtem volna. A Ravenswood család pedig... három nemzedékét ismertem, és egyik ördögfattya sem volt jobb a másiknál.

- Azt hittem, tisztességes ember hírében álltak a környéken - mondta a család ifjú sarja.

- Tisztesség! Na, nézd csak, uram - felelte a sírásó -, fürge, fiatal kölyökkoromban itt éltem én az öreg lord birtokán. Fújtam a trombitát, mint akárki más, mert volt elég szusz a tüdőmben... és ha már itt tartunk, hát hallottam azt a Marine nevű trombitást is, mikor a kerület urai előtt játszott. Mondhatom, nem ért többet, mint egy gyerek a krajcáros sípjával... Kiállom vele ma is a versenyt... Csizma és nyereg, vagy Lóra fel, vagy Vitézek, vágtassunk, mindegy nekem, ahogy jön, elfújom én rendre a nótát! Hanem az a nyavalyás, az azt se tudta, mi fán terem a muzsika!

- De mi köze mindennek az öreg Ravenswood lordhoz, barátom? - kérdezte az úrfi türelmetlenül. Szerette volna, ha a zenész az előbbi témát folytatja. - Mi köze a trombitaművészet hanyatlásának az ő emlékéhez?

- Csak annyi, uram - felelt a temetőőr -, hogy az ő szolgálatában vesztettem el a szuflámat. Ahogy mondtam, trombitás voltam a kastélyban. Harsonázhattam hajnalhasadáskor, délben vagy akármikor, ha társaság gyűlt össze. A gazdám elégedett volt velem. Aztán, amikor katonákat verbuvált, s Bothwell Bridge-be indultak azok ellen a mihaszna nyugati whigek ellen, akár tetszett, akár nem, nekem is nyeregbe kellett szállnom, s vele kellett nyargalnom.

- Nagyon természetes - mondta Ravenswood -, hiszen a cselédje és jobbágya voltál.

- Cseléd, azt mondod? - kérdezte vissza a sírásó. - Igen, az voltam... de arra szegődtem, hogy meleg ebédhez trombitáljam az udvar népét, vagy legrosszabb esetben tisztességes temetéshez hívjam a gyászolókat, nem pedig arra, hogy ott fújjam a riadót azon a véres domboldalon, ahol legföljebb ha a varjak temették el a megboldogultakat. De várj csak, mindjárt meghallod, mi történt, s hogy mekkora hálával tartozom én a Ravenswoodoknak. Na már most, az úgy volt, hogy 1689. június hó huszonnegyedikén, szép nyári reggelen indultunk rohamra... Peregtek a dobok... ropogtak a puskák... lovak ágaskodtak, paták dübörögtek. A hidat Hackstoun of Rathillet szállta meg muskétásokkal, karabélyosokkal és lándzsásokkal, s keményen harcoltak, annyit mondhatok. Nekünk, lovasoknak megparancsolták, hogy keljünk át a gázlón... azóta is gyűlölöm a gázlókat, főleg, ha a túlsó parton fegyveres emberek ezrei állnak. Ott volt az öreg Ravenswood, feje fölött villogtatta a szablyáját, és mindegyre azt ordítozta felénk, hogy gyerünk, gyürkőzzünk neki, mintha csak vásárra mennénk. Aztán ott volt Caleb Balderstone... az, amelyik még most is él. A hátvédben ugratott, és Gógra és Magógra esküdözött, hogy mindenkinek torkán veri át a vasat, aki hátrálni mer. Ott volt a fiatal Allan Ravenswood is, akkoriban még ő volt az úrfi... A kezében felvont pisztolyt szorongatott... még szerencse, hogy nem sült el... és rám kiáltott, mikor alig maradt már egy lélegzetnyi szusz a tüdőmben: "Fújjad - azt mondja -, te nyúlszívű! Fújd, te átkozott, gyáva bitang, vagy golyót repítek a fejedbe!" Képzelheted, fújtam is a harc végéig, de olyan hamisan, hogy ahhoz képest még a tyúkkárálás is mennyei muzsika.

- Jól van, barátom, végezd röviden - mondta Ravenswood.

- Röviden!... Kis híja magam is röviden végeztem, ifjúságom virágában, ahogy az Írás mondja. Ez az, amit felpanaszolok... Na jó! Bele kellett gázolnunk a vízbe, nyakunkba szedtük a lábunkat... ahogy esik, úgy puffan... a lovak egymás hegyen-hátán, mint a vadállatok, de a lovasoknak sincs ám több eszük... a túlsó parton pedig még a bokrok is lángolnak a whigek puskatüzétől. Éppen kikecmeregtem a lovammal a szárazra, mikor egy sötét képű, nyugatról jött vénember... száz év múlva is emlékeznék az arcára... a szeme akár a prédára csapó sólyomé, a szakálla meg olyan, mint ez a lapát itt ni... épp a fülem mellett durrantotta el azt a hosszú, fekete puskáját. Irgalmas Isten! A ló ágaskodott, körbefarolt, én leestem az egyik oldalán, a másikon a golyó fütyült el. Több se kellett a vérszomjas öreg lordnak, olyan hatalmas csapást mért pallosával a whigre, hogy egyszeribe kettészelte koponyáját, a kerekfejű meg egész súlyával rám esett.

- Úgy gondolom, elég hálás lehetsz a lordnak - mondta Ravenswood.

- Ki? Én? Azám! Először is ő vitte vásárra a bőrömet, nem kérdezte, akarom-e. Másodszor a fejemre döntötte azt a fickót úgy, hogy még a szuszt is majd kinyomta belőlem! Azóta is alig pihegek. Ha húsz mérföldet megyek, már úgy zihálok, mint a molnár kehes gebéje.

- Egyszóval elvesztetted a trombitási állásodat? - kérdezte Ravenswood.

- Elvesztettem-e? Bizony hogy el - válaszolta a sírásó. - Hiszen egy száraz bürökszárból sem tudtam volna kihozni egy megveszekedett hangot se! Elég jól megvoltam azért; kaptam a béremet, az ingyen lakást, a dolgom se volt sok, csak hegedülnöm kellett. Hanem Allan, az utolsó Ravenswood lord, az sokkal rosszabb volt még az apjánál is.

- Micsoda? - kérdezte az úrfi. - Az apám... akarom mondani: az apja fia... az utolsó Ravenswood lord megfosztott attól, amit elődjének bőkezűsége neked juttatott?

- Úgy bizony, ezt tette - felelt az öreg. - Kutyába se vette az ügyeit, s ránk szabadította ezt a Sir William Ashtont. Ő pedig semmit sem ad ingyen. Kidobott hát engem is, sok más szegény párával együtt. Amíg a régi rendben mentek a dolgok, legalább volt a kastélyban egy zug, ahol lehajthattuk a fejünket, s megkaptuk a tányér levesünket meg a falat kenyerünket.

- Azt hiszem, barátom, ha Ravenswood lord pártfogolta az embereit, míg volt miből, azok is tisztelhetnék az emlékezetét - vágott vissza az úrfi.

- Hihetsz, amit akarsz, uram - mondta a sírásó -, de sohasem győzöl meg arról, hogy teljesítette kötelességét a családjával, vagy akár szerencsétlen alárendeltjeivel szemben, akiket magával rántott a bajba. Életfogytig biztosíthatta volna legalább kis házunk, kertünk haszonélvezetét... Lám, én is, pedig öreg ember vagyok, itt tengődöm ebben a nyomorúságos kunyhóban, amely inkább halottnak, mint élőnek való, és majd belepusztulok, úgy gyötör a reuma. Takaros kis farmomban meg John Smith ül a csillogó ablakok mögött. Mindez azért, mert Ravenswood esztelenül kormányozta a hajóját.

- Nagyon is igaz - sóhajtott Ravenswood, aki most egyszerre sajgó lelkiismeret-furdalást érzett. - A pazarló ember bűnhődése másokat is sújt.

- De, úgy látszik - jegyezte meg a sírásó -, ez a fiatal Edgar most majd vezekel értem s az egész atyafisága bűneiért.

- Igazán? - kérdezte Ravenswood. - Miből gondolod?

- Azt mondják, elveszi a Lady Ashton lányát. Pedig ha őladysége egyszer a hóna alá veszi a fiatalúr fejét, majd meglátja az úrfi, mekkorát csavar rajta. Ha a fiú helyében lennék, eszem ágában se lenne, hogy ilyesmivel próbálkozzam... Maradjon csak magának az asszony, úgyis csak bajt hoz mindenkire, aki a közelébe kerül... Mondom, a legrosszabb, amit a kis Ravenswoodnak kívánhatok, az, hogy sikerüljön, amibe belekezdett... úgy kell neki, csak kerüljön rokonságba apja ellenségével, aki azzal szerezte hatalmas birtokait, hogy a sok földet, az én szép veteményeskertemmel együtt, mind elvette jogos tulajdonosaitól.

Találóan jegyzi meg Cervantes, hogy a hízelgés még a bolond szájából is kellemes, a megrovás viszont, amelyben pedig éppoly gyakran részesülünk, mint a dicséretben, akkor is sért, ha a bírálat szempontjait és indítékait egyébként megvetjük. Ravenswood kurtán megismételte a parancsot, hogy a sírásó tegye meg az illő előkészületeket Alice temetésére, majd elsietett. Azzal a fájdalmas benyomással távozott, hogy ha Lucyt eljegyezné, a hatalmasok és kisemberek mind ugyanazt gondolnák róla, amit ez a tudatlan, önző paraszt.

"És én még lealáztam magam, hogy ilyen rágalmakkal illethessenek, s ráadásul vissza is utasítottak! Lucy, hűséged oly tiszta és törhetetlen legyen, mint a gyémánt! Csakis ez kárpótolhat a gyalázatért, amellyel a szóbeszéd és anyád viselkedése immár beszennyezte a Ravenswood nevet!"

Feltekintett tűnődéséből, s a márkit pillantotta meg, aki megérkezett Tod's Hole-ba, s most elébe jött, hogy minél hamarabb találkozhassanak.

Kölcsönösen üdvözölték egymást, majd a márki bocsánatot kért az úrfitól, hogy nem jött előző este. - Azt szerettem volna - mondta -, ha mihamarabb itt lehetek, de bizonyos dolgok tudomásomra jutottak, s ez gátolt szándékom megvalósításában. Bizony, kedves rokon - folytatta -, valami szerelmi históriát hallottam emlegetni... Vádolhatnálak azzal, hogy ezt elhallgattad előttem, pedig úgyszólván családod feje vagyok...

- Ha megengeded, lordom - vágott közbe Ravenswood -, mélységes hálával fogadom érdeklődésedet, melyet irántam tanúsítani kegyeskedsz... de családom feje én vagyok.

- Tudom, tudom - hagyta rá a márki. - Szigorúan vett heraldikai és genealógiai értelemben valóban te vagy. De úgy vélem, bizonyos mértékig mégis a gyámságom alá...

- Engedd megmondanom, mylord... - szakította félbe a fejtegetést Ravenswood olyan hangon, amely nem jósolt hosszú barátságot a nemes rokonok között. A folytatást azonban megakadályozta az apró termetű sírásó, aki lihegve jött utánuk, s azt kérdezte, őméltóságáék nem parancsolnak-e zenét rövid lakomájukhoz.

- Nem kell zene - utasította el nyersen az úrfi.

- Méltóságod nem tudja, mit veszít ezzel - makacskodott a hegedűs, a mesterségére jellemző arcátlansággal. - Hatszor olyan jól eljátszom én a Kell-e még egy-et vagy a Megdöglött a vén ember gebéjé-t, mint akár a híres Pattie Birnie. Olyan gyorsan elhozom a hegedűmet, hogy még egy koporsószöget sem versz be annyi idő alatt.

- Hordd el magad - mondta a márki.

- És ha méltóságod északról való úri ember - folytatta a csökönyös muzsikus -, mint ahogy az vagy, hallom a beszédeden, eljátszhatom a Liggeram Cosh-t és a Mullin Dhu-t meg az Athole-i boszorkányok-at.

- Hordd el magad, mondtam már, barátom. Zavarod társalgásunkat.

- Vagy pedig méltóságodék kegyes engedelmével, ha véletlenül becsületes, hű hazafiak lennétek, eljátszhatom én (ezt halk és bizalmas hangon súgta oda) a Killiecrankie-t és az Adjátok meg a királynak, ami a királyé-t és a Gyertek, régi Stewartok-at. A fogadósné finom, titoktartó személy, nem tudja, de nem is törődik vele, hogy mire isznak áldomást, s milyen dalokat játszanak a házában... Nem hall meg semmit, csak az ezüst csengését.

A márki, akit egyesek jakobitasággal gyanúsítottak, nem fojthatta vissza nevetését. Odavetett egy fél tallért a fickónak, s arra kérte, játsszék a szolgáknak, őket meg hagyja békén.

- Nos, jól van, urak - mondta az -, jó szerencsét kívánok méltóságodéknak... De meg kell mondanom nektek, én gazdagabb lettem egy fél tallérral, ti viszont szegényebbek lesztek zene nélkül. Most hazamegyek, befejezem a sírt egy szempillantás alatt, aztán a csákány helyett a másik kenyérkereső szerszámomat veszem kézbe, s jövök az embereitekhez. Meglátom, jobb fülük van-e, mint uraiknak.

(HENDERSOUN)

- Kedves rokon, éppen azt akartam mondani - kezdte a márki -, mikor ez a pimasz hegedűs megzavart, hogy kísérletet tettem Sir William Ashton leányával történt eljegyzésed megtárgyalására. Ma találkoztam először a fiatal hölggyel, most is csak egy futó pillantást vethettem rá, s így, nem ismervén a hölgy erényeit, meghajlok ítéleted előtt, és a kisasszonyt sem akarom megsérteni. Mindazonáltal azt kell mondanom: okosabban is választhattál volna.

- Mylord, hálás vagyok, hogy érdeklődsz dolgaim iránt - mondta Ravenswood. - Eszem ágában sem volt, hogy Ashton kisasszonnyal kapcsolatos ügyeimmel terheljelek, de ha már értesültél a fiatal hölggyel történt eljegyzésemről, csak annyit mondhatok, tudnod kell: én is jól ismerem az érveket, amelyek e házasság ellen szólnak. Ha mégis erre szántam magam, bizonyára olyan okaim vannak, amelyek súlyosabbak az ellenérveknél.

- Nos, úrfi, ha végighallgatsz - válaszolta nemes rokona -, ezt a nyilatkozatot megtakaríthattad volna. Ugyanis, pillanatig sem vonván kétségbe a számodra oly nyomós okok fennforogtát, máris elkövettem minden tőlem telhetőt, hogy rábírjam Ashtonékat, fogadjanak el leányuk kérőjéül.

- Lordságod önkéntes közbenjárása nagyon lekötelező - mondta Ravenswood. - Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy sohasem nyúlnál olyan eszközökhöz, amelyek hozzám méltatlanok.

- Bízhatsz bennem - nyugtatta meg a márki. - Magam is érzem az ügy kényes voltát. A világért sem hoznám közeli rokonomat megalázó vagy kétes helyzetbe ezekkel az Ashtonokkal szemben. Mindössze rámutattam a lányuk házasságából származó előnyökre. Olyan családba kerül, ecseteltem, amely Skócia legelőkelőbb famíliájának közeli rokona. Pontosan megmagyaráztam, milyen fokú atyafiságban állok a Ravenswoodokkal. Sőt a valószínű politikai változásokra is utaltam, és sejtettem, mik lesznek az ütőkártyák a következő parlamenti ülésen. Azt mondtam, fiamnak, unokaöcsémnek tekintelek, nem távoli rokonnak. S végül, hogy ügyedet teljesen magamévá teszem.

- És mit eredményezett lordságod fejtegetése? - kérdezte Ravenswood, nem tudván eldönteni, haragudjék-e, vagy hálás legyen a közbelépésért.

- Nos, a főpecsétőr ésszerűen gondolkozik - felelt a márki. - Nincs kedve másnak adni a helyét, pedig ha a változás bekövetkezik, neki is mennie kell. Őszintén szólva, úgy láttam, kedvel téged, s nagyon jól tudja, mennyire előnyös lenne számára ez a frigy. De a neje, aki a kalapot viseli, hát, úrfi...

- Mit mondott Lady Ashton, mylord? - kérdezte Ravenswood. - Hadd halljam, hogyan végződött ez a különös értekezlet... el tudom viselni.

- Ezt örömmel hallom, rokon - válaszolt a márki -, mert én még a felét is szégyellném elmondani annak, amit az az asszony beszélt. Elég annyi: ő már döntött... Gőgösebb közönnyel egy előkelő leánynevelő intézet igazgatónője sem utasíthatta volna el a nyugdíjas ír katonatisztet, mikor az engedélyt kér, hogy meglátogassa a gazdag nyugat-indiai ültetvényes lányát és örökösét. Gorombán elvetett minden közvetítő javaslatot, amivel csak érdekedben, kedves rokon, előhozakodtam. Fogalmam sincs, mit képzel. Ennél megtisztelőbb kapcsolatot nem találhat, ez biztos. A pénz és a birtok inkább csak a férjét érdekli. Komolyan azt kell hinnem, gyűlöl téged, talán mert előkelőbb vagy, mint az ura, talán mert nincsenek birtokaid, mint az urának. De csak bosszantanálak vele, ha mindent elmondanék... Már itt is vagyunk a fogadónál.

Ravenswood úrfi némán lépett be a házikóba, amelyből csak úgy áradt a füst. A márki ügyes szakácsai mindent elkövettek, hogy jó lakomát készítsenek, s valóságos terülj asztalkámat varázsoljanak elő a semmiből.

- Mylord - szólalt meg Ravenswood -, véletlenül felfedeztél egy titkot, mely, ha tőlem függ, még egy ideig titok maradt volna előtted. De, ha már az, amit csak ketten tudtunk, kiderült, nem bánom, hogy lordságod fülébe jutott, mert tisztában vagyok azzal, hogy nemes atyámfia és igaz barátom vagy.

- Légy nyugodt, Ravenswood úrfi - biztosította a márki -, én hallgatok, mint a sír. De nagyon örülnék, ha lemondanál házassági szándékodról, mert ez előbb-utóbb szégyent hoz rád.

- Ezt majd én döntöm el, mylord - válaszolta Ravenswood. - Remélem, ebben a kérdésben én is vagyok olyan finom érzékű, mint akármelyik barátom. Egyébként nem Sir Williammel és Lady Ashtonnal jegyezkedtem el, hanem egyedül Ashton kisasszonnyal. Ebben az ügyben teljesen hozzá alkalmazkodom. Ha ő változatlanul többre becsül engem, vagyontalant, a felkínált gazdag kérőknél, őszinte érzelmeiért én is hozhatok valami áldozatot... lemondhatok előkelőbb származásom alig érezhető kedvezményeiről s az elfogult családi gyűlölködésről. Ha pedig Lucy Ashton kisasszony ebben a kényes ügyben véleményt változtatna, remélem, barátaim hallgatásukkal fogják jelezni, hogy tisztelik csalódásomat. Arról pedig majd magam gondoskodom, hogy az ellenségeim se jártassák a szájukat.

- Úgy beszélsz, ahogy lovaghoz, nemes ifjúhoz illik - mondta a márki. - Én mindenesetre érdeklődöm annyira irántad, hogy akkor búsulnék, ha sikerülne az ügy. Ez a Sir William Ashton húsz évvel ezelőtt még csak afféle ügyes zugügyvéd volt. Aztán prókátorcsaták és parlamenti bizottságok vezetése közben jól megszedte magát... A darieni kaland hozta meg a szerencséjét. Eléggé intelligens és józan nézetei voltak, s ezeket mindig a kellő pillanatban árulta el... de most már mindent kifacsartak belőle. Egyetlen kormányzat sem értékeli őt olyan sokra, mint saját maga vagy a felesége. Határozatlanságából és az asszony arcátlanságából arra következtetek, hogy túl sokáig ül majd a piacon, s végül olcsón is eladná magát, mikor már senkinek sem kell. Nem mondok semmit Ashton kisasszonyra, de biztosítalak, sem hasznod, sem dicsőséged nem származik belőle, ha apjával rokonságba keveredsz. Talán rá lehetne beszélni, hogy az apádtól zsákmányolt javak egy részét hozományba adja... de higgy nekem: többet visszaszerezhetsz tőle, ha bátran szembeszállsz vele a Lordok Házában. Én meg, kuzin - folytatta őlordsága -, felhajtom neked a rókát. Megbánatom vele, hogy visszautasította a számára túlságosan is megtisztelő egyezséget, amelyet én ajánlottam fel neki.

Mindebben volt valami, amivel a nemes márki túllőtt a célon. Ravenswood azonnal átlátta, hogy rokona nemcsak az ő érdeke és becsülete miatt tartotta sértőnek a kosarat, amit kapott, hanem más okai is voltak erre. Ám ezen nem lepődött meg, s nem is vette rossznéven. Megelégedett azzal, hogy megismételje: csak Ashton kisasszony személyéhez ragaszkodik, apja vagyona révén nem kíván gazdagságra vagy magas méltóságra szert tenni. Adott szavát mindenképpen megtartja, ebben csak az akadályozhatja meg, ha a leány határozottan kívánja az eljegyzés felbontását. Azt kérte, erről most ne beszéljenek többet, s biztosította A. márkit, tudatni fogja vele az ügy továbbhaladását vagy esetleg félbeszakadását.

A. márki hamarosan kellemesebb és érdekesebb beszédtémát kapott. Egy inasa futott be Edinburgh-ból, aki előbb a Ravenswood kastélyban kereste, majd Tod's Hole-ban végre utolérte gazdáját, s rengeteg jó újságot hozott neki. A. márki politikai számításai Londonban és Edinburgh-ban egyaránt beváltak, s az annyira vágyott főhatalmat már-már markában érezte. A szolgák kicsomagolták az elemózsiát, s most feltálalták a rögtönzött lakomát, amelyet egy epikureus számára bizonnyal különlegesen élvezetessé tett volna a nyomorúságos viskó s az asztalra kerülő pompás étkek kiáltó ellentéte.

A kedvező hírek barátságosabbá tették a hangulatot. A márki élvezettel, hosszasan fejtegette, mit vár az előrelátható eseményektől, s azt, hogy Ravenswood érdekében miként használja majd fel megszerzett hatalmát. Az úrfi ugyan arra gondolt, kissé sokáig időznek a témánál, de őszinte hálát érzett, s ezt ismételten kifejezésre is juttatta. A bor, melyet kis hordócskában hoztak idáig Edinburgh-ból, kitűnő volt, s a márki szeretett étkezés után elkvaterkázgatni. Így történt, hogy az eredetileg tervezett időpontban nem indulhattak el.

- Nincs semmi baj, kedves fiatal barátom - szólt a márki -, hiszen Wolf's Crag-i kastélyod csak öt-hat mérföldnyire van ide, s így végre rokonod is élvezheti azt a vendégszeretetet, amelyben Sir William Ashton részesült nálad.

- Sir William rohammal vette be a kastélyt - mondta Ravenswood -, s mint sok győztes hadvezér, neki sem volt sok oka örvendeni a diadalnak.

- Jó, jó! - felelt A. márki, kinek méltóságteljes modorát kissé fesztelenebbé tette a bor. - Látom már, hogy meg kell téged zsarolnom a szállásért. Gyerünk, köszöntsük e telt kupát az ifjú hölgyre, ki legutóbb Wolf's Cragben aludt, s meg volt elégedve az elhelyezéssel. Nem vagyok olyan törékeny teremtés, mint ő, és elhatároztam, ma éjjelre elfoglalom a szobáját. Hadd lássam, milyen kemény ágyat tett puhává a szerelem.

- Lordságod tetszése szerint sanyargathatja magát - válaszolta Ravenswood -, de biztosítalak, öreg szolgám felakasztja magát, vagy leugrik a tetőről, ha ilyen váratlanul látogatsz el hozzánk. Igazán mondom, szó szerint semmink sincs.

Ezzel a nyilatkozattal csak azt érte el, hogy nemes pártfogója kifejtette: egyáltalában nem törődik a kényelemmel, és feltétlenül meg akarja nézni a Wolf's Crag-i tornyot. Őse, mondta, itt mulatta ki magát utoljára, mielőtt elindult az akkori Ravenswood lorddal a floddeni végzetes csatába, amelyben mindketten elestek. Az úrfi végül engedett az erőszaknak, de legalább előre akart lovagolni, hogy amennyire az idő és körülmények engedik, előkészülhessenek a vendég fogadására. A márki azonban ragaszkodott rokona társaságához, s csak annyit engedett meg, hogy a váratlan invázióról egy futár értesítse a szerencsétlen udvarnokot, Caleb Balderstone-t.

Röviddel ezután, a márki javaslatát elfogadva, Ravenswood úrfi beszállt rokona kocsijába. Ahogy az utazás folyamán egyre jobban megismerték egymást, nemes hozzátartozója elmondta, milyen ragyogó jövő vár az ifjúra, ha a márki politikai tervei valóra válnak. Rendkívül fontos, titkos küldetéssel tengeren túlra kellene mennie. A feladatot csak előkelő, tehetséges, tökéletesen megbízható személy láthatja el, s ez a megtiszteltetés előnyös lenne az úrfi előmenetele szempontjából. Felesleges részleteznünk, mi volt a küldetés célja s lényege. Elég, ha olvasóink annyit tudnak: Ravenswood úrfi a legnagyobb mértékben elfogadhatónak találta jövendő hivatalát. Örömmel gondolt arra, hogy jelenlegi tétlen nyomorúságát tisztességes tevékenységgel cserélheti fel, amely anyagi függetlenséget is biztosítana számára.

Miközben mohó érdeklődéssel hallgatta a részleteket, amelyeket a márki már most szükségesnek vélt közölni, a küldönc visszatért Wolf's Crag tornyából. Caleb Balderstone alázatos tiszteletével együtt azt is tudatta, hogy amennyire az idő rövidsége engedi, kellő rendben és illő módon elkészít mindent fogadásukra.

Ravenswood túlságosan jól ismerte udvarnoka szokásait és beszédmódját, így a hetyke üzenet nem töltötte el hiú reményekkel. Tudta, Caleb az orániai herceg alatt szolgáló spanyol tábornokok elvét követi, akik azt képzelték, sem Spanyolország, sem saját becsületükkel nem fér össze, ha bevallják: ember és muníció dolgában gyengén állnak. Ezért aztán a ...-i csatában a lehető legnagyobb meglepetéssel kedveskedtek vezérüknek: azt jelentették, hogy a létszám teljes, minden szükséges felszereléssel ellátták a csapatokat, s csupán a harc hevében derült ki, hogy mindebből egy szó sem igaz.

Így hát jobbnak látta, ha előkészíti a márkit arra a legkevésbé sem ragyogó fogadtatásra, amellyel a szép biztatás ellenére is számolnia kell.

- Igazságtalan vagy önmagádhoz, úrfi - mondta a márki -, vagy kellemes meglepetést akarsz nekem szerezni. Nagy fényességet látok ott, ahol Wolf's Craget sejtem. Márpedig ez arra vall, hogy fogadásunkra rendkívüli előkészületeket tesznek. Emlékszem, húsz évvel ezelőtt, mikor néhány napi solymászásra érkeztünk a vén toronyba, apád is ugyanígy félrevezetett. Pedig olyan remekül mulattunk, mintha tulajdon B.-i vadászkastélyomban lettünk volna.

- Attól tartok, lordom, hamarosan kiderül, hogy a jelenlegi gazda csak nagyon szegényes vendéglátásban részesítheti barátait - felelt Ravenswood -, bár mondanom sem kell, nem a jó szándék hiányzik. Fel nem foghatom viszont, miféle fény tündökölhet ott, Wolf's Crag felett... A tornyon kevés az ablak, azok is keskenyek, s az alsó emeleteket eltakarják az udvar falai. Hihetetlen, hogy egyszerű kivilágítással ekkora ragyogást lehessen előidézni.

A rejtély hamarosan megoldódott. A lovasok hirtelen megálltak, s a kocsiban ülők az ablakon keresztül is meghallották Caleb Balderstone fájdalmas jajveszékelését, rémült kiáltozását: - Ó, urak!... Ó, jó uraim... térjetek jobbra!... Wolf's Crag lángban áll, a csarnok, a szobák... a külső és a belső berendezés... és a pompás bútorok, képek, szőnyegek, kézimunkák, függönyök és az összes egyéb drága holmi... úgy elégett minden, mintha csak hitvány szalmából lett volna! Jobbra menjetek, könyörgöm, uraim... Sma'trash anyónál találtok valami kis ennivalót... Ó, jaj, ez az éjszaka, jaj nekem, hogy ezt meg kellett érnem!

Ravenswoodot az első pillanatban teljesen elkábította az új, váratlan csapás, de a következő percben már magához tért, kiugrott a hintóból, sietősen jó éjt kívánt nemes rokonának, s elindult a dombtető felé. A kastély valóban lángba borult; helyén vakító, vörös fényoszlop emelkedett az égig, s sziporkázó szikraesőt zúdított alá a messze óceán háborgó hullámaira.

- Ülj lóra, úrfi! - kiáltotta a márki, megrendülve az ifjú pártfogoltjára szakadt újabb szerencsétlenségtől. - Hozzátok ide a pejkómat! És rohanjatok, semmiháziak, csináljatok valamit, mentsétek a bútort, vagy oltsátok a tüzet... nyargaljatok, gazemberek, mintha az életetek függne tőle!

A kíséret tagjai egymást lökdösve igyekeztek eleget tenni a parancsnak. Megsarkantyúzták lovaikat, s rákiáltottak Calebre, hogy mutassa az utat. Ám az aggódó udvarnok hangja felülkerekedett a zenebonán.

- Ó, megállj! Urak, álljatok meg... Forduljatok vissza, az Isten szerelmére!... Ne áldozzátok fel életeteket hívságos dolgokért!... Még az öreg lord idejében harminc lőporos hordót raktak ki egy dunkirki bárkából, s ott van mind az öregtorony pincéjében... Azt hiszem, a tűz már nincs messze tőlük... Az Isten szerelmére, jobb felé menjetek, legények... jobbra, hadd védjen a domb a veszélytől... Ha valakit csak meglegyint egy Wolf's Crag-i szögletkő, már nem is kell hozzá doktort hívni!

Képzelhetjük, e bejelentés után a márki és kísérete a legnagyobb gyorsasággal arra az útra tért, amelyet Caleb ajánlott. Magukkal sodorták Ravenswoodot is, aki sok mindent nem értett ebben az ügyben. - Lőpor! - kiáltotta nyakon csípve Calebet, aki hasztalan igyekezett elmenekülni tőle. - Miféle lőpor? Nem értem, hogy lehet az én tudtom nélkül bármilyen lőpor Wolf's Cragben.

- Én értem - szakította félbe suttogva a márki. - Én tökéletesen értem... Az Isten szerelmére, ne kérdezz most többet!

- Na, ugye! - mondta Caleb. Végre kiszabadította magát gazdája kezéből, s most ruháját igazgatta. - Méltóságod majd elhiszi őlordsága tiszteletre méltó tanúságát. Őlordsága emlékezhet, hogy abban az évben, mikor meghalt az, akit Willie királynak neveztek...

- Csitt! Csitt, kedves barátom! - hallgattatta el a márki. - Majd én mindent megmagyarázok gazdádnak.

- És a Wolf's Hope-i nép? - kérdezte Ravenswood. - Senki sem segített, mielőtt a tűz elharapózott?

- Dehogynem, jöttek, nagyon is sokan jöttek a betyárok! - felelte Caleb. - De én ugyan nem siettem beengedni őket a toronyba, ahol olyan sok ezüst és egyéb értékes holmi volt.

- Vigyen el az ördög, te arcátlan hazudozó! - kiáltott Ravenswood féktelen haraggal. - Nem volt ott egyetlen uncia...

- Különben is - az inas a legtiszteletlenebb módon túlkiabálta gazdáját -, a tűz hirtelen tört ki, s az ebédlőteremben egy pillanat alatt lángra kapott a sok faliszőnyeg és faragott fa, a gazemberek meg, mikor a lőporról hallottak, úgy elrohantak, mint a leforrázott patkányok.

- Nagyon kérlek - mondta Ravenswoodnak a márki -, ne faggasd tovább!

- Csak még egyet, mylord... Mi történt szegény Mysie-vel?

- Mysie? - kérdezte Caleb. - Tudtam is én Mysie-vel törődni!... Fogadok, ott kuksol a toronyban, és várja a szörnyű véget.

- Az Istenért! - képedt el Ravenswood. - Semmit sem értek! Egy hűséges, öreg teremtés élete van veszélyben... Nem tarthatsz vissza tovább, mylord!... Legalább fellovagolok, megnézem, igazán olyan nagy-e a veszély, mint ahogy ez a vén bolond állítja.

- Jól van, jól van, uram... úgy éljek - makogta Caleb -, Mysie egészséges és biztonságban van. Láttam, mikor kijött a kastélyból. Csak nem felejtem el az öreg szolgatársamat?

- Akkor miért mondtál mást egy perccel ezelőtt? - kérdezte gazdája.

- Mást mondtam volna? - dadogta Caleb. - Akkor talán álmodtam, vagy ez a borzalmas éjszaka zavarta meg az eszemet. De az asszony biztonságban van. Egyetlen lélek sincs a kastélyban, jobb is nekik... valami rejtélyes figyelmeztetést kaphattak.

Calebnek ezt többször is meg kellett ünnepélyesen ismételnie, míg Ravenswood feladta azt a szándékát, hogy megnézi az ősi várát porig romboló utolsó robbanást, s az erőszaknak engedve ráállott, hogy a többiekkel együtt Wolf's Hope-ba menjen. Itt nemcsak a fogadót találták meg, hanem régi barátunkat, a kádárt is, aki nemes vendégeit töméntelen ennivalóval várta. Ez a meglepő tény azonban némi magyarázatra szorul.

Nem említettük annak idején, hogy Lockhard Caleb élelemszerző kőrútjával kapcsolatban kiszimatolta az igazságot. A főpecsétőr jót mulatott az eseten, s mivel Ravenswoodnak is szeretett volna szívességet tenni, besegítette a Wolf's Hope-i kádárt a vadkacsák ellenében ígért kormányhivatalba. Abronts uram előléptetése kellemes meglepetést szerzett az öreg Calebnek. Gazdája elutazása után ugyanis, amikor valami halaszthatatlanul fontos ügyben a halászfaluba kellett mennie, erősen tartott tőle, hogy most majd felvilágosítást kérnek a pártfogásába vett kérelem további sorsáról, vagy, ami még valószínűbb, szemrehányásokat tesznek az alaptalan ígérgetések miatt. Ezért aztán a kádár ajtaja előtt szellemléptekkel próbált elosonni, s képzelhető, mekkora volt a rémülete, midőn meghallotta, hogy Abrontsné, az öreg Árokughry asszony és a házigazda kórusban kiáltoznak utána: - Caleb úr!... Caleb úr!... Caleb Balderstone úr! Csak nem mész el száraz torokkal az ajtónk előtt, mikor olyan nagy hálára köteleztél minket?

Ezt mondhatták éppen gúnyból is. Caleb mindenesetre a legrosszabbat tételezte föl. A szemébe húzta elnyűtt hódprém sapkáját, s továbbment, mint aki se lát, se hall, csak a girbegurba utcácska macskaköveit számlálgatja elmerülten. De hirtelen úgy körülfogták, mint a Gibraltári-szorosban három algíri gálya a hatalmas kereskedelmi hajót (remélem, a hölgyek megbocsátják e matrózhasonlatot), s megakadályozták továbbhaladását.

- Mondhatom, szép kis eljárás, Balderstone uram! - mondta Abrontsné.

- Ezt igazán nem vártam egy régi öreg baráttól! - így az anya.

- Még csak meg sem állsz, hogy megköszönhessük, amit értünk tettél - szólt a kádár maga. - Pedig én nemigen szoktam a semmiért köszöngetni. Remélem, nem haragszol rám, Balderstone uram? Mert ha valaki azt mondta volna, hogy én nem vagyok hálás, amiért a királynő kádárja lehettem, hát úgy fejbe kólintom a szekercémmel, hogy megemlegeti!

- Kedves barátaim... drága barátaim - Caleb még mindig kétségek közt hánykolódott -, mi szükség van erre a nagy ceremóniára?... Az ember igyekszik segíteni a barátain. Ez néha sikerül, néha nem. Semmitől sem irtózom annyira, mint a hálálkodástól... sohasem kívánom senkitől az effélét.

- Pedig, hitemre, Balderstone uram, az én hálámat el kell szenvedned - felelt az abroncsok és dongák szókimondó mestere. - Ha csak a jóakaratodat kéne megköszönnöm, akkor azt gondolnám, a libával, vadkacsával, hordócska borral kvittek is vagyunk. A jóakarat, öregem, olyan, mint a kiszáradt kád, amiből minden lé kicsorog. A jótett meg olyan, mint az a gömbölyű, ép hordó, amit majd a király borának készítek.

- Nem hallottad, hogy megkaptuk az írást? - kérdezte az anyós. - A mi Johnunkat a királynő kádárjává, udvari szállítóvá nevezték ki... Pedig minden fickó, aki csak valaha is abroncsot kalapált, mind folyamodott ezért a tisztségért!

- Én ne hallottam volna? - kérdezte Caleb (most már tisztán látva, merről fúj a szél), s a hangja szerfelett gunyoros volt, hogy jólértesültségét egyáltalán kétségbe vonhatták. - Még azt mondja, hogy én nem hallottam!!

Miközben így beszélt, meghunyászkodó, óvatos, habozó járását férfias, határozott léptekkel cserélte fel, szemébe húzott kalapját a tarkójára tolta, s homloka, mely ily módon visszanyerte minden arisztokratikus büszkeségét, úgy ragyogott fel, mint felhők mögül a nap.

- Na persze, hogy hallotta - mondta a jóasszony.

- Az már igazán képtelenség lenne, hogy pont én ne hallottam volna - hajtogatta makacsul Caleb. - Na, de hadd csókoljam meg először is az asszonyokat, és hadd kívánjak neked szerencsét az előrehaladásodhoz, kádár barátom. Most már tudhatjátok, ki a jóakarótok, ki segített, és ki segíthet ezentúl is benneteket. Először azért tettem úgy, mintha semmiről se tudnék - fűzte hozzá -, mert próbára akartalak tenni... de ti kiálltátok a próbát!

Ezeket mondván méltóságteljes csókokkal illette az asszonyok orcáját, Abronts gazdának pedig pártfogói fenséggel nyújtotta kezét, hogy az kőkemény markába fogva szívélyesen megrázhassa. A megnyugtató felvilágosítás után, elhihetjük, Caleb egy percig sem tétovázott elfogadni a kádárék meghívását. Az ünnepélyre nemcsak a falu notabilitásait hívták meg, hanem az öreg udvarnok régi ellenfelét, magát Dingwall uramat is. Természetesen Caleb volt a legszívesebben látott s a legnagyobb tiszteletnek örvendő vendég. Ő pedig olyan pompásan ügyeskedett, folyvást azt emlegetve, mekkora befolyással bír a gazdájára, gazdája meg a főpecsétőrre, a főpecsétőr meg a Tanácsra, a Tanács meg a királyra, hogy mielőtt a társaság szétoszlott volna (ami igazán jó sokára történt), a falu minden jelentős személyisége a Calebtől elébük varázsolt érvényesülési létra legmagasabb fokára képzelte magát. Bizony a ravasz vén szolga a falubeliek előtt nemcsak visszanyerte, hanem még öregbítette is a bárói család fénykorában élvezett hatalmát.

A fiskális, aki jegyző is volt egy személyben, ugyancsak áhította maga is az előrejutást, s eme ellenállhatatlan kényszertől űzve félrevonta Calebet egy alkalmas pillanatban, hogy bánatos érzékenységgel emlegesse előtte a megyei elöljáró sajnálatosan gyenge egészségi állapotát.

- Kiváló ember... nagyon értékes ember, Caleb uram... de, hogy is mondjam... szegény, esendő lelkek vagyunk... Még nappal itt vagyunk, s a kakaskukorékolás már nem talál életben. Ha pedig az elöljáró elhalálozik, valakinek pótolnia kell... és nagyon hálás lennék, ha egyengetnéd az utamat... arannyal bélelnék ki egy kesztyűt... És hallgass rám, ember, valami hasznod abból is lehetne, ha a Wolf's Hope-i vének jóindulatú megállapodást kötnének Ravenswood úrfival... vagyis Ravenswood lorddal... Isten áldja meg őlordságát!

Erre a javaslatra Caleb csak egy mosollyal és szívélyes kézszorítással felelhetett. Aztán elmenekült a joviális társaságból, mert semmiféle határozott ígérettel nem akarta lekötni magát.

"Isten bűnömül ne vegye, amit tettem - gondolta, mikor a szabadban végre kiujjonghatta a szívét dagasztó diadalmámort -, de micsoda tökfilkók ezek!... Még a Bass vizén úszkáló szárcsák és szalonkák is ezerszer okosabbak náluk!... Úristen, akkor sem hízeleghettek volna jobban, ha a parlamenti rendek főfőbiztosa vagyok!... De szentigaz, én is jól elbolondítottam őket! Hanem a jegyző... hahaha!... Ó, hahaha! Milyen szerencsés vagyok, hogy öreg napjaimban megérhettem! Maga a fiskális is hozzám fordul pártfogásért!... Főjegyző!!!... De van a vén fickóval egy kis rendezetlen ügyem. Na, most majd megfizet az elmúlt dolgokért! Az álomhivatal éppen annyi fáradságába és pénzébe fog kerülni, mintha igazán megkapná... Erre ugyan nincs sok lehetőség, hacsak az úrfi le nem száll végre a fellegekből, de azt hiszem, ezt sohasem teszi meg."

(CAMBELL)

Az előző fejezetben vázolt események érthetővé teszik, miért fogadták A. márkit és Ravenswood úrfit oly szívélyes örömmel Wolf's Hope-ban. Caleb igazat beszélt: alighogy a torony lángba borult, valóban az egész falu rohant a tüzet oltani. A hű szolga közölte velük, mily borzalmas veszélyeket rejt a pince, de buzgalmuk nem csökkent, csupán más irányba fordult. Soha még annyi kappant, hízott libát és majorságot nem vágtak le, soha nem főztek annyi füstölt sonkát, soha nem sütöttek annyi cukros süteményt, édes kalácsot, zabkenyeret, tejes zsemlét, omlós tésztát... olyan csemegék ezek, amelyeket a mai nemzedék már nem is ismer. Mióta a világ világ, Wolf's Hope-ban még nem vertek csapra ennyi hordót, nem bontottak ki ennyi pálinkásbutykost. Minden ház nyitva állt a márki kísérete előtt. Azt gondolták, ők a hírnökei annak a jövedelmező állásokat záporozó esőnek, amely egész Skóciában egyedül a lammermoori Wolf's Hope-ra hullatja majd bőséges harmatát. A lelkész igényt tartott arra, hogy az előkelő vendégek a paplakban szálljanak meg, ő ugyanis a szomszédos falu betegeskedő lelkipásztorának helyére áhítozott. Balderstone úr azonban a kádárt és a családját szemelte ki a házigazda tisztségére, s a derék emberek majdhogy táncra nem perdültek örömükben.

Sok hajlongás és bókolás közepette ajánlották fel a nemes vendégeknek, ami csak szegénységüktől tellett. Az öreg asszonyság valaha a Ravenswood kastélyban szolgált, s mint mondta, jól ismeri a főúri szokások csínját-bínját. Ezért aztán egy cseppet sem jött zavarba; fürgén térült-fordult a házban, s az adott körülményekhez képest mindent a kor etikettje szerint rendezett el. A kádárház olyan tágas volt, hogy illő ceremóniák közepette valamennyi vendéget külön szobába kísérhették. Itt lepihenhettek az utasok, míg a bőséges vacsora az asztalra kerül.

Alighogy rokonától búcsút vett, Ravenswood ezer nyugtalan gondolattól űzve azonnal elhagyta szobáját, kisietett a házból, ki a faluból is. A tornyot eltakaró dombtető felé igyekezett, hogy láthassa az ősi ház pusztulását. Néhány haszontalan falubeli suhanc, miután a hatlovas hintó s a kíséret érkezését végignézte, kíváncsiságtól hajtva ugyancsak arrafelé szaladt. Amint az úrfi mellett elrohantak, így kiáltoztak egymásnak:

- Gyerünk, lássuk, hogy repül szanaszét a torony, akár a szélbe szórt pihe!

Ravenswood méltatlankodva gondolta: "És ezek apám jobbágyainak fiai. Azok gyermekei, akiket a törvény és a hála egyaránt apámhoz kötött, akik kötelesek voltak minket tűzön, vízen át követni... Ezek meg itt hűbéruruk házának pusztulását ünnepi látványosságnak tekintik!"

Hirtelen azt érezte, hogy valaki megrángatja a kabátját, s keserűségében gorombán kifakadt: - Mit akarsz, te kutya?

- Kutya vagyok, méghozzá öreg kutya - felelt Caleb, mert ő volt az, aki ilyen merészségre vetemedett. - A bérem is kutyának való. De hát ez szót sem érdemel, hiszen túlságosan vén vagyok már ahhoz, hogy új szokásokat tanuljak, vagy új gazdának engedelmeskedjem.

Ravenswood közben elérte a domb gerincét, ahonnan jól láthatta Wolf's Craget. Legnagyobb meglepetésére sehol se látta, amit várt, a roppant lángoszlopot. Csupán a kastély fölött lebegő felhőre vetett tompa vörös fényt az elhamvadt tűz parazsa.

- Nem robbanhatott fel a torony - mondta az úrfi. - Meg kellett volna hallanunk. Ha csak negyedannyi lőpor volt ott, mint amennyiről te beszélsz, húsz mérföldnyire is elhallatszott volna a dörrenés.

- Bizony így lett volna - visszhangozta Caleb higgadtan.

- Így hát a tűz nem érte el a pincéket?

- Nem bizony - válaszolta Caleb érthetetlen, titokzatos közönnyel.

- Nézd, Caleb - ripakodott rá gazdája -, ez már több a soknál, az én türelmemnek is van határa! Oda kell mennem, s személyesen meg kell vizsgálnom, mi történt Wolf's Cragben.

- Méltóságod nem mehet tovább ezen az úton - szólt Caleb eltökélten.

- Miért nem? - kérdezte Ravenswood ingerülten. - Ki, vagy mi állhat az utamba?

- Én magam - felelte Caleb rendíthetetlenül.

- Te, Balderstone? - vágott vissza az úrfi. - Azt hiszem, elfelejtkezel magadról!

- Nem hinném - válaszolta Caleb. - Én ugyanis mindent elmondhatok kegyelmednek ezen a dombtetőn is éppúgy, mintha a kastélyban lenne. Csak ne dühöngjön, és ne tálaljon ki mindent a falubeli kölykök vagy a márki előtt, ha visszamegyünk.

- Beszélj hát, vén bolond - türelmetlenkedett gazdája. - Hadd tudjak meg mindent, akár jó, akár rossz!

- Nos, a jó és a rossz az, hogy a torony éppen olyan épen, szépen, szilárdan és üresen áll, mint mikor kegyelmed elhagyta.

- Nahát!... És a tűz? - csodálkozott Ravenswood.

- Tűz nincs egy fia sem, legfeljebb egy kis meggyulladt tőzeg, no meg a parázs Mysie agyagpipájában - mondta Caleb.

- És a tűzvész? - kérdezte Ravenswood. - És az a tíz mérföldre ellátszó hatalmas ragyogás, az mitől volt?

- Semmitől! Bölcsen mondja a régi közmondás:

Mikor azt a semmirekellő fullajtárt visszaküldtem, meggyújtottam az udvaron egy kis szalmát, szemetet. Legközelebb csak olyanvalakit küldjön kegyelmed, vagy hozzon ide, még ha nemes hozzátartozója is, akinek nincs külföldi szolgája, mint amilyen például az a gazember Lockhard. Mert az effélék mindenbe beledugják az orrukat, mindent kiszimatolnak, észreveszik a háztartásunk fonákságait, s mindent elkövetnek, csak hogy megalázzák a családot; az ember aztán kénytelen az üdvösségét is kockáztatni, s megszámlálhatatlanul sokat hazudni... Bizonyisten, inkább igazán tűzbe borítom, s ráadásul a fejemre gyújtom a tornyot, mint hogy megbecstelenítve lássam a családot!

- Szavamra, végtelenül lekötelez ez az ajánlatod, Caleb - mondta gazdája, aki még mérgében is alig tarthatta vissza nevetését. - Na, és a lőpor?... Van ilyesmi a toronyban? Úgy látszott, mintha a márki tudna róla.

- A puskapor... hahaha!... a márki... hahaha! - fuldoklott Caleb. - Ha méltóságod agyonüt, akkor is muszáj nevetnem!... A márki... a lőpor!... Hogy itt volt-e? Bizony, itt volt. S hogy ő tudott-e róla?... Meghiszem azt! A márki tudott róla, és ez volt a legjobb az egész játékban, mert amikor semmivel sem tudtam méltóságodat visszatartani, csak bedobtam egy szót a lőporról, s a többit már a márkira bízhattam.

- De nem válaszoltál a kérdésemre - türelmetlenkedett az úrfi. - Hogy került ide a lőpor, és mi lett vele?

- Ó, hát csak idekerült, az úrfinak is tudnia kellett róla - suttogta Caleb titokzatoskodó tekintettel. - Akkor történt, mikor arra a kis felkelésre készülődtek. A márki és az északi nagyurak mind benne voltak. Aztán sok jó puskát, szablyát is hoztak a lőporral együtt Dunkirkből... Kemény munkába került, míg az éj leple alatt mind bevittük a toronyba, mert az csak természetes, hogy akárkire nem lehet rábízni ilyen csiklandós feladatot. De ha méltóságod most visszamegy a vacsorához, útközben mindent elmesélek.

- Azt meg hagynád - kérdezte Ravenswood -, hogy ezek a boldogtalan fiúk egész éjszaka itt üljenek, és várják a robbanást, mikor még csak nem is ég a torony?

- Ha méltóságod azt akarja, hogy hazamenjenek, akkor természetesen nem maradnak itt; mindamellett - tette hozzá Caleb - semmi bajuk sem lenne tőle... Legfeljebb holnap kevesebbet ordítanának, s a következő éjjel jobban aludnának. De legyen úgy, ahogyan méltóságod parancsolja.

Ezek után Caleb fensőbbségesen felvilágosította a közeli halmokon üldögélő kis csibészeket, hogy Ravenswood lord és A. márki őméltóságáék parancsára a torony holnap délig nem robban fel. Hallván a megnyugtató ígéretet, a fiúk elszéledtek. Egy-két gyerek azonban Caleb nyomában maradt, mert bővebb magyarázatot szeretett volna kapni. Köztük volt az a kis haszontalan nyársforgató inas is, akit annak idején oly csinosan rászedett.

- Balderstone úr! Balderstone uram! - kiáltotta. - Szóval a kastély tüze is úgy kialudt, mint a vénasszony parazsa?

- Hát persze, te taknyos - mondta az öreg szolga. - Mit gondolsz, merészel tovább égni a kastély, ha olyan nagy úr, mint Ravenswood lord, itt áll és nézi?... Az mindig jó - folytatta, miután rongyos apródját lerázva urához csatlakozott -, ha már zsenge gyermekkorban elindítjuk őket, ahogy a bölcs mondja, azon az úton, amelyen járniuk kell. Mindenekelőtt pedig a feljebbvalóik iránti tiszteletet kell beléjük oltanunk.

- De még mindig nem mondtad el, Caleb, mi lett a lőporral és fegyverekkel - jegyezte meg Ravenswood.

- Na, igen, a fegyverek - válaszolta Caleb -, azokkal bizony szó szerint az történt, ami a bölcsődalban van:

A lőport pedig elcseréltem, ahogy lehetett. Holland halászhajók és francia bárkák kapitányai gint meg brandyt adtak érte... sok éven át jó szolgálatot tettek azok a flaskák a háznak... s amellett nem is rossz vásár, ha olyan portékát kapunk, ami megvidámítja a lelket, olyanért, ami (épp ellenkezőleg) arra szolgál, hogy kiszakítsa a testéből. De azért megtartottam méltóságodnak néhány fontot, ha vadászatra szottyanna kedve... Hiszen az utóbbi időben nehezen tudtam volna másképp előteremteni a lőport... És most már, hogy elmúlt a mérge, jó uram, mondja meg őszintén, nem jól tettem? Nem jobb ellátásban részesülnek kegyelmedék a faluban, mint amit a vén romhalmaz nyújthatna a mai helyzetünkben?... Elég baj ez nekünk, de hát ez az igazság.

- Elhiszem, hogy igazad van, Caleb, de azt hiszem, mielőtt tréfából vagy komolyan felgyújtod a kastélyomat - mondta Ravenswood -, be kellett volna avatnod a titokba.

- Fuj, szégyen-gyalázat lett volna, ha úgy teszek, uram! - replikázott Caleb. - Az még hagyján, ha én vén bolond létemre összevissza hazudozom a család becsületéért, de méltóságodhoz végképp nem illenék az ilyesmi. Amellett a fiatalok nem eléggé csavaros eszűek; nem tudnak a bolhából elefántot csinálni. Itt van például ez a tűz... Ha tűzre van szükség, én még az öreg istállót is felgyújtanám, csak hogy hihetőbbé tegyem a dolgot... Ez a tűz jó ürügy arra, hogy bátran elkérhessük, ami éppen kell nekünk, ezt rögtön megérti akárki az egész vidéken, vagy ott lenn a kikötőben... Ez a tűz a család becsülete érdekében tisztességesen elintéz sok mindent, amiért én húsz napig hazudoztam volna egy csomó semmirekellő fickónak és fehérnépnek, s ráadásul még nem is hittek volna nekem.

- Ez tényleg elég nehéz ügy, Caleb. De még most sem értem, hogyan támogatja ez a tűz a szavahihetőségedet vagy tekintélyedet.

- Itt van, ni! - kiáltott Caleb. - Nem megmondtam, hogy a fiatalok éretlenül gondolkodnak? Hogyan segíthet ez engem, azt kérdi méltóságod... Ha jól felhasználjuk, ez a kifogás hatalmasan megvédi a következő húsz évben a családi tekintélyt. Hol vannak a családi képek? - kérdi egy mindenlébenkanál. - Elégtek a nagy Wolf's Crag-i tűzben, válaszolom én. - Hol a családi ezüst? - kérdi egy másik. - A nagy tűzben, válaszolom én, ki gondolt ezüstre, hiszen az élet forgott veszélyben. Hol vannak a ruhák, a fehérneműek? Hová lettek a szőnyegek és dísztárgyak? A mennyezetes ágyak, takarók, függönyök, asztalneműk, hímzések? A tűz... a tűz... a tűz... Használd fel jól a tüzet, és mindenre futja belőle, amire csak szüksége van az embernek... A jó kifogás még az igazi jó portékánál is jobb, mert azok idővel elrepednek, megkopnak, elfogynak, a jó kibúvó meg, okosan és hihetően alkalmazva, Isten tudja, meddig lehet hasznára egy nemesúrnak és családjának.

Ravenswood túlságosan is jól ismerte inasa csökönyös önfejűségét ahhoz, hogy tovább vitatkozzék. Magára hagyta hát Calebet, hadd élvezze ötletessége sikerét, ő meg visszatért a falucskába, ahol már nagyon nyugtalankodtak hosszú távolléte miatt. A márki nem értette, hová tűnt el rokona, a háziasszony pedig attól félt, szégyent vall szakácsművészetével, ha még sokáig nem szolgálhatja fel a vacsorát. Most aztán mindnyájan megkönnyebbültek, s örömmel vették tudomásul, hogy a tűz magától kialudt, mielőtt még a pincéket elérte volna. Ravenswood helyesnek vélte, ha nem árul el ennél többet inasa stratégiájáról.

Hozzáfogtak hát a felséges vacsorához, de Abronts gazda és a felesége minden rábeszélés ellenére sem volt hajlandó az előkelő vendégekkel egy asztalhoz ülni. Inkább csak ott álldogáltak a hátuk mögött, s tiszteletteljesen gondoskodtak a társaság kiszolgálásáról. Abban az időben ez így is illett. Az idősebb asszonyság azonban, tekintettel korára s a Ravenswood családdal való kapcsolatára, magabiztosabb volt, és kevésbé aggályoskodott a formaságok miatt. Magatartásában az előkelő vendégeket fogadó háziasszony s a szolgálatkész kocsmárosné modora keveredett. A legízletesebb ételekkel kínálgatta vendégeit, s hiába szabódtak, valósággal beléjük diktálta az újabb és újabb porciókat. Könnyen kötélnek állt, mikor arra kérték, vegyen részt a finom lakomában, és a maga példájával serkentse őket. Gyakran félbeszakította a mondókáját, hogy bánatosan kijelentse: - Mylord nem eszik... Az úrfi csupa csontot vesz ki... Allan lord bezzeg... béke poraira!... hogy szerette a ropogósra sült libát, és mindig valami latin mondást fűzött a pohár pálinkához... Ami a pálinkát illeti, egyenesen Franciaországból jött. Hiába minden angol törvény és finánc, a Wolf's Hope-i bárkák ismerik ám a Dunkirkbe vezető utat!

Ennél a kijelentésnél a kádár könyökével figyelmeztetően meglökte anyósát, mire az a következő intő szózattal fordult hozzá:

- Nem kell oldalba lökdösnöd, John! Senki se mondta, hogy te is tudod, honnét jön a pálinka. Nem is illenék tudnod, hiszen a királynő kádárja vagy. De törődik is azzal a király, a királynő vagy császár - fordult most Ravenswoodhoz -, honnan veszi egy öregasszony a tubákját vagy azt a pár korty pálinkáját, ami a lelket tartja benne.

Árokughry asszony ezzel szerencsésen kivágta magát a csávából, s az est hátralévő részében nagy lelkesedéssel, jóformán egymaga csevegett tovább, míg csak a vendégek, megválván végre a bujdosó pohártól, engedélyt nem kértek tőle, hogy nyugovóra térhessenek.

A márki a tisztaszobát foglalta el, azt a helyiséget, amelyet minden valamirevaló házban a jelenlegihez hasonló ünnepi alkalmakra tartanak fenn. Abban a korban nem ismerték még a modern vakolatot, faliszőnyeg pedig csak a nemesek és főnemesek házaiban volt. A meglehetősen hiú s eléggé vagyonos kádár az alacsonyabb rangú földbirtokosok és papok divatját követte, akik dísztermeiket rendszerint Hollandiában készült, préselt bőrkárpitokkal ékesítették. A tapéták vékony rézdrót berakásai fák, állatok és velős mondások képét mutatták; a holland nyelvű erkölcsi intelmeket azonban így is éppannyira követték a gyakorlatban, mintha skótul írták volna. Mindez meglehetősen komor látványt nyújtott, de a kandallóban vidáman lobogott az öreg hordódongákból rakott tűz, az ágy pedig vadonatúj, vakító fehér vászonhuzatokkal pompázott. Ezt az ágyneműt eddig nem használták, s talán nem is használják soha, ha nincs e mostani nagy alkalom. Az öltözőasztalkán filigrán keretben régimódi tükör állt; a szomszéd kastély szétszóródott kincsének egy darabja. Flórenci borral telt hosszú nyakú palackot s egy karcsú poharat állítottak mellé, olyasfélét, amilyet Teniers szokott festeni azokon az önarcképein, amelyeken falusi tivornya résztvevőjeként ábrázolja magát. E külföldi silbakok ellensúlyozására a tükör másik oldalára két vaskos, skót származású strázsát helyeztek el; egy dupla sörösnek nevezett korsót (megvolt vagy egy skót pint is) és egy ezüstabroncsos, elefántcsont berakású ébenfa kupát, Abronts úr tulajdon keze munkáját, szíve büszkeségét. A szomjoltó készletek mellett jókora tejeskenyér, vagy más néven: édes kalács foglalt helyet. Ilyen tömeg élelmiszerrel aztán a szoba akár két-három napos ostromot is bízvást kiállhatott volna.

Még csak azt kell elmondanunk, hogy a márki inasa is nagyban buzgólkodott ura körül: brokát éjjeli köntöst és gazdagon hímzett, brüsszeli csipkés, zsinóros, bársony hálósapkát helyezett az öblös bőrkarosszékre, amelyből teljes kényelemmel lehetett élvezni egyébként a fent említett kellemes tüzet. A részletesen leírt nagyszabású előkészületek, amelyek a legteljesebb mértékben megfeleltek az ősi skót szokásoknak, remélhetőleg jól szolgálták a kiváló személyiség kényelmét. Nyugodalmas jó éjszakát kívánva, magára is hagyhatjuk most őlordságát.

Felesleges lenne ugyanezzel az aprólékossággal leírni Ravenswood úrfi hálószobáját is, melyben rendes körülmények között a gazda és gazdasszony aludtak. Meleg színű, skót gyapjúszövettel kárpitozták, olyasféle anyaggal, mint amilyet manapság zsávolynak neveznek. A falon Abronts úr merev tekintetű képmása díszelgett, egy éhenkórász francia piktor műve, aki tudj'Isten hogyan és miért, egyszer egy csempészbárkán jött át Wolf's Hope-ba Flushingból vagy Dunkirkből. A portré hasonlított is a makacs, önfejű, értelmes mesteremberre, de arckifejezésének és tartásának valami franciás bájt adott a Monsieur, s ez olyan szöges ellentétben állt valódi konok szigorúságával, hogy lehetetlen volt nevetés nélkül ránézni. John és családja mégis módfelett büszke volt a festményre, s a szomszédok alaposan meg is szólták őket emiatt. A kádár, mondták, azzal, hogy portrét festetett, s méghozzá hálószobája falára akasztotta a képet, többet engedett meg magának, mint ami a falu leggazdagabb emberének dukál; áthágta rangjának korlátait, s az előkelőbbek jogait bitorolta. Egyszóval: a hiúság és nagyravágyás bűnébe esett. A tisztelet, melyet elhunyt barátom, Richard Tinto uram emléke iránt érzek, csakis az késztetett rá, hogy e témánál ily hosszan elidőzzek. Mindazonáltal az olvasót megkímélem azoktól a szószátyár, bár érdekes megjegyzésektől, amelyeket ő a francia iskola jellegére s a tizennyolcadik század eleji skót festészet állapotára vonatkozólag tett.

Az úrfi hálószobájában egyébként ugyanazok az előkészületek történtek, mint a tisztaszobában.

A. márki és rokona kora hajnalban kívánt indulni, s az utazást az akkori szokás szerint csakis bőséges reggeli után lehetett elkezdeni. Hideg és meleg húsok, zabpuding, bor, pálinka került az asztalra, na meg tej, vaj s ami tejterméket csak el lehet képzelni, hogy a háziak előző estén már kimutatott vendégszeretetéről újabb tanúbizonyságot tegyen. Egész Wolf's Hope-ot felverte a készülődés zaja. Számlákat fizettek, kezet ráztak, lovakat nyergeltek, kocsikat fogtak be, s borravalót osztogattak mindenütt. A márki egy csengő aranyat adott Abronts úr személyzetének, s a kádár erős kísértést érzett, hogy a főúri figyelmesség e konkrét bizonyítékára ő maga tegye rá a kezét. Dingwall, az ügyvéd, ezt jogosnak is vélte, mivel a gazda viselte azokat a kiadásokat, amelyek ellenében a borravalót adták. De hiába nyilatkozott így a jogi tekintély, John gazda nemesebbik énje végül is győzedelmeskedett a hitvány anyagiasságon, s a jóember letett róla, hogy az elmúlt vendégség fényét holmi baksissal homályosítsa el. Annyit azonban megtett az ügy érdekében, hogy biztosította cselédeit, miszerint átkozott, hálátlan bandának tartja őket, ha csak egy üveg pálinkát is másnál s nem nála vesznek meg. Joggal remélvén ezek után, hogy a borravalót szabályszerűen használják majd fel, Abronts megnyugodott, hogy a márki ajándéka jellemtelenség nélkül is az ő kizárólagos tulajdonává lesz.

Az indulás előkészületei közepette Ravenswood azzal vidította fel öreg inasát, hogy tájékoztatta (noha csak óvatosan, hisz ismerte Caleb tüzes fantáziáját) a sorsában várható változásról. Egyúttal átadta Balderstone-nak sovány vagyonkája nagyobbik felét, ismételten bizonygatva, hogy neki magának rövidesen elegendő pénze lesz. Egyszersmind arra kérte Calebet, hogy az ő kedvéért szüntesse be a Wolf's Hope-i lakosok pincéi, baromfiudvarai és egyéb vagyontárgyai ellen irányuló hadműveleteket. Az öreg szolga sokkal készségesebben hajolt meg akarata előtt, mint ahogy várta volna.

- Kétségtelen - mondta -, hogy szégyen, becstelenség és bűn volna a szegény teremtések további zaklatása, ha a család tisztességesen megélhet a saját erejéből is. Meg aztán - fűzte hozzá - ésszerű egy időre lélegzethez juttatni őket, így sokkal készségesebben állnak majd őméltósága rendelkezésére.

Ezt elintézve, az úrfi érzékeny búcsút vett öreg cselédjétől, s csatlakozott kocsiba szálló rokonához. Mindkét háziasszony, öreg és fiatal egyaránt, szívélyes üdvözlő csókot kapott nemes vendégeitől, s negédesen mosolyogva álltak az ajtóban, míg a hatlovas hintó és a lovas kíséret nagy patkócsattogás közepette kidübörgött a faluból. John mester is a küszöbön állt. Alaposan szemügyre vette tulajdon jobbját, amelyet egy márki és egy lord tisztelt meg kézszorításával, majd hátrafordult, s az iménti mulatságtól még rendetlen szobára vetett egy pillantást, mintha azt mérlegelné, vajon a kitüntetés egyensúlyban van-e a költségekkel.

Bölcs szája végül ily szókra nyílt: - Gyerünk, ti lusta népség, dologra! S annyit mondhatok, úgy lássatok munkához, mintha nem is lenne a világon márki vagy úrfi, báró vagy bíró, laird vagy lord! Takarítsátok ki a házat, a maradékot tegyétek el, ami pedig végképp ehetetlen, adjátok a szegényeknek. Anyós és feleség, csak azt akarom mondani, soha egyetlen szót se szóljatok nekem, se jót, se rosszat, erről a bolond ügyről! Egymásnak fecsegjetek vagy a szomszédasszonyokkal, mert az én fejem már úgy zúg a hangotoktól, mint valami méhkas.

S mivel John, mint említettük, korlátlan hatalommal rendelkezett a házban, egykettőre visszatért mindenki szokott foglalatosságához, őt pedig otthagyták, hadd építgessen kedve szerint légvárakat az udvari kegy elnyeréséről, amelyért oly bőven áldozott anyagi javaiból.

(RÉGI SZÍNDARAB)

Utasaink minden további kaland nélkül érkeztek meg Edinburgh-ba. Ravenswood úrfi az előzetes megbeszélés értelmében nemes jóakarójánál szállt meg.

Időközben bekövetkezett a várt politikai fordulat, s ezzel Anna királynő skót és angol tanácsaiban a tory párt rövid életű hatalomhoz jutott. A siker okát és következményeit nem akarjuk itt taglalni; elég annyi, hogy a változás nagy mozgolódást idézett elő a különböző politikai pártokban. A püspöki egyház angol híveinek pártjából, amelyet előbb Harley, majd Oxford earlje irányított, sokan ragaszkodtak ahhoz, hogy elkülönítsék magukat a jakobita eszméktől, s emiatt nyerték el aztán a "Hóbortosok" elnevezést. Ezzel szemben a püspöki egyház skót híveinek pártja, vagy ahogyan magukat nevezték: a "lovagok" csoportja, ha nem is bölcsebb, de sokkal következetesebb politikát folytatott. Ezek az urak úgy gondolták, a jelenlegi változások megteremtik a lehetőséget arra, hogy a királynő halála után Chevalier de St. George-nak kínálják fel a trónt. Azok, akik hűségesen kitartottak mellette, most esztelenül reménykedtek abban, hogy nemcsak anyagi veszteségeikért kapnak kárpótlást, hanem mindjárt bosszút is állhatnak politikai ellenfeleiken. A whig kormányt támogató családok csupán arra számíthattak, hogy most majd elölről kezdődik a II. Károly és fivére uralkodása alatt elszenvedett sok nyomorúság, s nekik keservesen bűnhődniük kell a Vilmos király idejében történt jakobita-vagyonelkobzásokért.

A rendszerváltozás elsősorban azokat a bölcs személyeket ijesztette meg, akiket Cromwell a "Gondviselés kiszolgálói"-nak nevez: a mindenkori uralkodó párt híveit. Minden kormányban szép számmal megtalálhatók az effélék, de az akkori skót államhivatalok csak úgy hemzsegtek tőlük. Ők voltak, akik a legbuzgóbban siettek tisztára mosni magukat A. márki előtt, s amikor észrevették, milyen őszintén érdeklődik rokona sorsa iránt, ők maguk szorgalmazták azokat a lépéseket, amelyek révén Ravenswood úrfi visszakaphatja vagyonát, vagy legalábbis annak egy részét, s ismét viselheti ősi címét, amelytől apját megfosztották.

Azok között, akik leginkább óhajtották az ügy sikerét, elsőként a vén Turntippet lord lépett porondra, mert, mint mondta, bánat emésztette lelkét, hogy ilyen mostoha viszonyok közt kell látnia egy derék, s vitathatatlanul ősi nemes családból származó ifjút, aki még ráadásul A. márki vérrokona is; azé az emberé, akit, így esküdözött, ő mindenekfölött tisztel. Amennyire szegénységétől tellett, ő is hozzá kívánt hát járulni az ősrégi família rehabilitációjához, s evégből legott elküldött három családi képet keret nélkül és hat magas hátú, törökösen kárpitozott széket, melyeket a Ravenswood család hímzett címere díszített. Ezek a holmik Ravenswood lord canongate-i kastélyából származtak, s nevezett Turntippet árverésen vásárolta meg őket tizenhat éve, ám most egy krajcár térítést sem kért az eredeti vételár avagy a kamat fejében.

A. márki hűvösen fogadta az ajándékot. Turntippet lord előbb meglepődést színlelt, majd ugyancsak megrémült, mert a márki azt is megjegyezte, hogy őlordsága csak akkor várhatja Ravenswoodtól s az úrfi barátaitól, hogy kártérítését jó szívvel fogadják, ha visszaszolgáltatja azt a birtokot is, amelyet annak idején valami csekélyke összeg zálogául kapott, s amelyre a család nehéz helyzetét kihasználva, a kor prókátorai előtt nagyon is jól ismert eszközökkel szerzett tulajdonjogot.

Ez a követelés szerfölött megrémítette az öreg köpönyegforgatót. Istent hívta tanúbizonyságul, miszerint pillanatnyilag szükségtelen, hogy a birtok tulajdonjogát a fiúra ruházzák, hiszen most kétségkívül visszaszerezheti Sir William Ashtontól jószágai java részét, s ezt a jogos és igazságos eljárást ő minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja. Végül még azt is megígérte, hogy halála után az ifjú úrra hagyja a birtokot.

De semmiféle kifogás nem használt: végül is kénytelen volt átengedni a birtokot azért az összegért, amelyért annak idején elzálogosították. Minthogy a magasabb hatalmakkal jobb egyezséget nem köthetett, szomorúan és elégedetlenül ment haza, s váltig panaszkodott híveinek, hogy eddig minden politikai változás és kormányforma hozott valamit a konyhára, kivéve ezt a mostanit, mely, lám, kitépi szárnyából a legékesebb tollakat.

Hasonló eljárás fenyegette mindazokat, akik annak idején hasznot húztak a Ravenswood család hajótöréséből. Sir William Ashton különlegesen veszélyes helyzetben volt, mert megfellebbezték s a Lordok Háza elé vitték azokat a bírói végzéseket, amelyek a ravenswoodi báróságot és a kastélyt neki ítélték. Vele szemben azonban, Lucy kedvéért, s az iránta tanúsított vendégszeretetért, az úrfi teljes nyíltsággal kívánt fellépni. Írt a volt főpecsétőrnek (mert már nem ő töltötte be ezt a tisztséget), s levelében őszintén bevallotta, hogy eljegyezték egymást Ashton kisasszonnyal. Az apa beleegyezését kérte házasságukhoz, s biztosította: hajlandó minden vitás ügyet Sir William tetszése szerint rendezni.

A küldönc Lady Ashtonnak is vitt levelet. Ebben az úrfi bocsánatot kért, ha akaratlanul is megbántotta volna őt valamivel. Hosszan írt Ashton kisasszony iránti, régen támadt vonzalmáról. Ünnepélyesen kérte a hölgyet, legyen a Douglasok jelleméhez és nevéhez méltóan nagylelkű, felejtse el régi elfogultságát s a hajdani félreértéseket. Higgye el, hogy alulírott Edgar Ravenswood úrfi családjának őszinte barátja, neki magának pedig tiszteletteljes, ragaszkodó, alázatos szolgája.

Ravenswood utasította a küldöncöt, hogy a harmadik levelet teljes titokban juttassa Lucy kisasszony kezéhez. Ebben szenvedélyesen megvallotta örök szerelmét, s hangsúlyozta: a sorsában beállt változás immár lehetővé teszi házasságukat. Feltárta a lány előtt azokat a remélhetőleg eredményes lépéseket, amelyeket szülei, főként anyja előítéleteinek leküzdése érdekében tett. Ha várakozásában csalódna, fejtegette, még mindig fennáll az a lehetőség, hogy amíg őt megtisztelő, fontos küldetése távol tartja Skóciától, az idő jobb belátásra bírja az öregeket. Egyébként, írta, szilárdan bízik Ashton kisasszony hűségében, s erősen hiszi, menyasszonya semmiféle kényszernek, erőszaknak nem enged, s bátran szembeszáll mindazokkal, akik el akarnák tőle szakítani. Ravenswood úrfi mindegyik levelére választ kapott. E válaszlevelek más-más úton érkeztek, s bizony más-más hangnemben is íródtak.

Lady Ashton mindjárt az úrfi küldöncének adta át levelét. Az üzenetvivő csak addig maradhatott Ravenswoodban, míg a hölgy sebtében papírra vetette a következő sorokat:

Két nappal e rendkívül nyugtalanító episztola kézhez vétele után Ravenswood úrfi éppen Edinburgh főutcáján sétált, amikor hirtelen meglökte valaki, majd rögtön utána kalaplevéve bocsánatot is kért. Lockhard volt, Sir William Ashton bizalmas szolgája. Meghajolt, az úrfi kezébe csúsztatott egy levelet, s eltűnt. Mint általában a kitűnő ügyvédek fogalmazványai, az ily módon érkezett négy, sűrűn teleírt ív is meglehetősen homályos tájékoztatást nyújtott. Legfeljebb azt lehetett kivenni belőle, hogy írójuk nagyon tanácstalannak érzi magát nehéz helyzetében.

Sir William Ashton hosszasan fejtegette, mennyire tiszteli, becsüli kedves fiatal barátját, Ravenswoodot, s milyen mélységesen tiszteli, becsüli drága öreg barátját, A. márkit. Kifejezést adott továbbá abbeli reményének, hogy a személyével kapcsolatos esetleges eljárások során nemes ellenfelei bizonyára nem fogják figyelmen kívül hagyni ama határozatokat és végzéseket, melyek annak idején az igazság illő mérlegelése után in foro contentioso hozattak. Annyi bajt okozna ugyanis a közéletben, ha Skócia legfelső bíróságának törvényesen kihirdetett ítéleteit az angol Lordok Háza érvénytelenítené, hogy e szomorú tény, ezt Isten és ember előtt ünnepélyesen kijelentheti, nagyobb sebet ütne szívén, mint bárminő anyagi veszteség, melyet a törvényellenes beavatkozás folytán el kellene szenvednie. Kenetes hangon prédikált a kölcsönös sérelmek nagylelkű megbocsátásáról, s megpendítette a legyőzött politikai pártok kedvelt témáját: megható színekkel ecsetelte az emberi dolgok változandóságát. Patetikusan siránkozott, és szelíden méltatlankodott, amiért ily sietve megfosztották főpecsétőri tisztétől, noha tapasztalatait kamatoztathatta volna a köz javára ezentúl is. Egyben finoman kifogásolta, hogy még alkalmat sem adtak annak tisztázására, vajon politikai nézetei az alapvető kérdésekben eltérnek-e a hatalmon levők elveitől. Meggyőződése, vallotta, hogy A. márki éppen olyan önzetlenül munkálkodik a köz javán, mint ő maga. Ha egy tárgyaláson megállapodhattak volna a követendő lépésekben, tapasztalataival és tekintélyével ő is támogathatná a jelenlegi kormányzatot. Zavarosan beszélt lánya és Ravenswood eljegyzéséről. Sajnálkozott a fiatalok meggondolatlan jegyváltása fölött, s kérte az úrfit, ne felejtse el, hogy ő erre sohasem bátorította fel, egyszersmind megjegyezte: a szülői beleegyezés nélkül inter minores kötött megállapodás a törvény értelmében semmis és érvénytelen. Lady Ashtonra, fűzte hozzá, igen rossz hatást tett az elhamarkodott lépés, s ezt ő jelenleg képtelen volna ellensúlyozni. Fia, Douglas Ashton ezredes, teljes mértékben osztozik anyja előítéleteiben. Ha Sir William szembeszállna velük, családjában végzetes, helyrehozhatatlan törést idézne elő, ezt a kockázatot pedig semmiképp sem vállalhatja. Reméli, az idő, a nagy orvos, majd mindent rendbe hoz.

Az utóirat némileg nyíltabban szólt arról, hogy hajlandó jelentős áldozatokat hozni, ha ezzel elkerülheti, hogy a Ravenswood báróság ügye odakerüljön ama magas fórum elé, melyet minden tisztelete ellenére is idegennek tekint. Meggyőződése ugyanis, hogy a legfelső bíróság ítéleteinek érvénytelenítése súlyosan megsértené Skócia törvényeit.

Lucy Ashtontól ismeretlen közvetítő útján a következő sorokat kapta az úrfi:

Az aláírás: "L. A."

A levél erősen megijesztette Ravenswoodot. A tilalom ellenére sokszor megkísérelte, hogy üzenetet küldjön Ashton kisasszonynak, sőt találkozni is próbált vele, de tervei mind meghiúsultak. Bosszúságára csak annyit ért el, hogy megtudta: gondos, hatékony intézkedésekkel megakadályozzák érintkezésüket. Ezek a körülmények annál is inkább lesújtották az úrfit, mert immár nem halogathatta tovább a rábízott fontos küldetést, amely talán hosszabb időre is elszólítja Skóciából. Elutazása előtt Sir William Ashton levelét átadta A. márkinak, aki mosolyogva jegyezte meg: Sir Williamnek bizony bealkonyult, s most látnia kell, milyen az, ha másokra süt a szerencse napja. Ravenswood csak a legnagyobb erőfeszítéssel csikarhatta ki a márkiból az ígéretet, hogy azonnal felfüggeszteti a parlament előtt folyó pert, ha Sir William hozzájárul Lucy Ashtonnal kötendő házasságához.

- Ha nem tudnám - mondta a márki -, hogy Lady Ashton, vagyis Lady Douglas, ahogy a skótok mondják: köti az ebet a karóhoz, s férjét teljesen hatalmában tartja, nem engedném meg, hogy lemondj a téged származásodnál fogva megillető jogokról.

- De remélem - válaszolta az úrfi -, lordságod szentnek tekinti eljegyzésemet.

- Hidd el, becsületszavamra mondom - szólt a márki -, még akkor is barátod maradok, ha szántszándékkal őrültséget követsz el. Megmondtam, mi az én véleményem erről a dologról, de ha módom lesz rá, kívánságod szerint szolgálom ügyedet.

Ravenswood úrfi köszönetet mondott nemes rokonának és pártfogójának, s teljhatalmat adott neki ügyei intézésében, ameddig ő a kontinensen tartózkodik. Ezek után elhagyta Skóciát.