Huszonnyolcadik fejezet

Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?
Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?
Én nyertem.

(III. RICHÁRD
- Vas István fordítása)


Az úrfi tizenkét hónapja tartózkodott a kontinensen. Azt várták, sokkal hamarabb vissza fog térni Skóciába, de küldetése vagy magánügyei miatt, a hírek szerint még jó ideig külföldön kellett maradnia. S hogy időközben mi történt Sir William Ashton családjában, arról a Bucklaw és bizalmas ivócimborája, Craigengelt kapitány közt folyó, itt következő társalgásból értesülhetünk.

Girnington alacsony mennyezetű csarnokában ültek a síremlékhez hasonló terméskő kandalló mellett. A tűz vidáman pattogott; a beszélgetők előtt álló kerek tölgyfa asztalkán két öblös pohár, pompás vörös borral teli kancsó s finom ételekkel rakott tálak sorakoztak. Hiába volt azonban a kellemes környezet minden varázsa, a házigazda arcán vészjósló elégedetlenség tükröződött. Tányérnyalója ugyancsak törte a fejét, hogyan vehetné elejét annak, amitől legjobban rettegett, s amit úgy hívott: pártfogójának "komorsági rohama". Nagyokat hallgattak, s közben Bucklaw idegesen rugdosta csizmasarkával a kandallót. Végül is Craigengelt törte meg a csendet.

- Ne legyen Craigengelt a nevem - mondta -, ha láttam valaha ilyen szomorú vőlegényt. Akasszanak fel, ha nem olyan vagy, mint valami halálraítélt.

- Hálásan köszönöm a bókot - felelt Bucklaw -, nyilván a magad sorsával példálózol, mikor kivégzésről beszélsz. Egyébként, nem méltóztatnál megmondani, miért kellene vidámnak látszanom, ha egyszer szomorú, pokolian szomorú vagyok?

- Éppen ez nyugtalanít - jegyezte meg Craigengelt. - Rövidesen feleségül veszed a megye leggazdagabb kisasszonyát. Hő vágyad teljesül, s mégis olyan fancsali képet vágsz, mint a kárvallott cigány.

- Nem tudom - makacskodott a földesúr -, nem lépnék-e inkább vissza, vagyis hogy elvenném-e vagy sem, ha már eddig is nem mentem volna ilyen messzire.

- Visszalépni! - kiáltott fel Craigengelt jól színlelt meglepetéssel. - Ez olyan lenne, mintha meghátrálnál a küzdelemben! Visszalépni? Miért, hát a lány vagyona nem...

- A fiatal hölgyé, ha szabad kérnem - szakította félbe Hayston.

- Jó, jó, semmi tiszteletlenséget nem gondoltam... Hát nem több Ashton kisasszony hozománya, mint bárkié Lothianben?

- Elismerem - válaszolta Bucklaw -, de nekem egy fitying se kell belőle... Elég gazdag vagyok magam is.

- Az anyja meg úgy szeret, mintha édes gyermeke lennél.

- Azt hiszem, jobban, mint amazokat - hagyta helyben Bucklaw. - Így legalább egy kis szeretet is van az ügyben.

- Hát Sholto Douglas Ashton ezredes? Ő aztán igazán forrón óhajtja házasságodat!

- Azért - mondta Bucklaw -, mert azt reméli, hogy segítségemmel a megye képviselője lehet.

- És az apa talán nem kívánja legalább annyira ezt a frigyet, mint amennyire én kívánom, hogy nyerjek a kockán?

- Na persze - válaszolta Bucklaw lenézően -, ez tökéletesen Sir Williamre vall: elfogadni a kínálkozó legjobb házasságot, ha már a lányért cserében nem tarthatja meg a nagy Ravenswood-birtokot, amit az angol Lordok Háza hamarosan kitép majd karmai közül.

- Na, de már az ifjú hölgyre valóban nem mondhatsz egyetlen rossz szót sem - vélte Craigengelt. - A legszebb lány egész Skóciában. Amikor keresztülnézett rajtad, imádtad, most meg, hogy elfogad, s felbontja eljegyzését Ravenswooddal, egyszerre megbokrosodsz. Azt kell mondanom, az ördög bújt beléd, ha jó dolgodban még azt sem tudod, mire vágyakozol.

- Röviden arról van szó - válaszolta Bucklaw, miközben fel-alá sétálgatott a szobában -, vagyis azt szeretném tudni, hogy mi a fenétől változott meg olyan hirtelen Ashton kisasszony elhatározása.

- Ugyan, sose törődj vele! - mondta Craigengelt. - Az a fő, hogy hasznodra volt a változás.

- Nézd csak - magyarázta pártfogója -, sohasem tudtam sokat efféle finom úrihölgyekről, és elhiszem, hogy szeszélyesek, mint az ördög, de van valami ebben a pokoli váratlanságban, ami a puszta szeszélynél komolyabbnak látszik. Lady Ashton bizonyára ismer minden fortélyt, amivel össze lehet törni valakinek a szívét, s ezekhez képest semmiség az ostor és zabla, amivel a fiatal csikót törjük be.

- De ha nem folyamodnánk hozzájuk - kérdezte Craigengelt -, hogy a fenébe szoktathatnánk őket gyeplőhöz vagy nyereg alá?

- Ez is igaz. - Bucklaw abbahagyta a járkálást, s rákönyökölt egy szék támlájára. - Amellett Ravenswood még mindig az utamban áll. Azt hiszed, felbontja az eljegyzést?

- Ebben aztán biztos lehetsz - válaszolta Craigengelt. - Miért ragaszkodna hozzá, mikor a hölgy más férfival, ő meg más asszonnyal akar összeházasodni?

- Komolyan igaznak hiszed - kérdezte Bucklaw -, amit beszélnek, hogy elveszi azt a külföldi nőt?

- Magad is hallhattad, amit erről, na meg a víg menyegzői előkészületekről mesélt Westenho kapitány - válaszolta Craigengelt.

- Westenho kapitány - vágta rá Bucklaw -, az is csak olyan jómadár, mint te, Craigie. Korántsem olyan ember, akit Sir William "szavahihető tanú"-nak nevez. Pompásan iszik, pompásan kártyázik, pompásan szitkozódik, s ráadásul tud hazudni és csalni is egy kicsit. Hasznos tulajdonságok a maguk helyén, Craigie, de aki ilyen adottságokkal rendelkezik, az ilyen Westenho-féle kalandor, aligha lenne megfelelő tanú a bíróságon.

- Akkor hát - mondta Craigengelt - elhiheted Douglas Ashton ezredesnek. Hallotta, amint A. márki, nem tudva, hogy ő is jelen van, nagy társaság előtt kijelentette: rokona sokkal ügyesebb annál, mintsem hogy ősei birtokát adná cserébe egy levitézlett presbiteriánus halvány képű lányáért. Azt is mondta, Bucklaw-nak éppen jó lesz a Ravenswood levetett cipője.

- Ezt mondta? Az istenit! - ordított fel Bucklaw éktelen haraggal. - Ha előttem mondja, tövestül tépem ki a nyelvét ott a kedvesei, tányérnyalói és felföldi cimborái előtt! Miért nem szúrta keresztül Ashton?

- Vesszek meg, ha tudom - mondta a kapitány. - Pedig eléggé rászolgált volna. De hát öreg ember már, ráadásul államminiszter, s ha valaki összeakasztaná vele a lőcsöt, dicsőség helyett kellemetlenséget szerezne magának. Ahelyett, hogy belekötsz valakibe, aki a párbajhoz túl öreg, s aki magasabban ül annál, hogysem te elérhesd, inkább azon gondolkozz, mivel kárpótolhatod Lucy Ashtont a szégyenért.

- Egy nap mégis utolérem őt - szólt Bucklaw -, és vele együtt rokonát, Ravenswoodot is. Addig pedig vigyázok, hogy Ashton kisasszonyt hírbe ne hozza az efféle gyalázkodás. Alig merek szólni hozzá. Kellemetlen ügy, bárcsak túl lennék már rajta! De töltsd meg a kupát, Craigie, igyunk a hölgy egészségére! Későre jár, s a jó vörös bor minden hálósipkánál jobban melegít.





Huszonkilencedik fejezet

Ez volt a társalgásunk tárgya mindig;
Ágyban nem alhatott panaszaimtól.
Asztalnál nem evett panaszaimtól;
Ez, csak ez volt minden szóm veleje;
Rá-rásiklottam társaságban is.

(TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA
- Szász Imre fordítása)


A másnap reggel Ravenswood kastélyában találta Bucklaw-t és hűséges Achatesét. A lovag és neje, valamint fiuk és örökösük, Ashton ezredes, egyaránt kitüntető szívélyességgel fogadta őket. Bucklaw, mint általában azok, akik keveset forognak előkelő társaságban, minden szokásos merészsége ellenére félénken és gyámoltalanul csetlett-botlott, ha nálánál magasabb rangú emberekkel került érintkezésbe. Most is csak szánalmas makogás és pirulás kíséretében sikerült kinyögnie, hogy beszélni szeretne Ashton kisasszonnyal közeledő esküvőjükről. Sir William és fia aggodalmasan pillantott Lady Ashton felé. Ő azonban a legnagyobb lelki nyugalommal jelentette ki, hogy Lucy kisasszony azonnal Hayston úr szolgálatára áll.

- Lucy - fűzte hozzá mosolyogva - még nagyon fiatal, s most őszintén restelli, hogy nemrégiben naivul belesodródott egy eljegyzésbe. Ezért remélem, drága Bucklaw barátunk, megbocsátja, ha a beszélgetésnél én is jelen kívánok lenni.

- Pontosan ez az, drága úrnőm - felelte Bucklaw -, amit kérni akartam. Kevéssé értek ahhoz, amit udvarlásnak neveznek, s bizonyára elkövetnék valami hibát, ha őladysége nem segítene azzal, hogy a tolmácsom lesz.

Bucklaw tehát a kritikus pillanat zavarában elfelejtkezett arról a jogos gyanújáról, hogy Lady Ashton erőszakos hatalommal uralkodik lánya akaratán, s elmulasztotta személyesen kikutatni Lucy valódi érzelmeit.

A másik két úr elhagyta a szobát. Lady Ashton rövidesen megjelent lánya társaságában, aki most is, mint előző találkozásaik alkalmával, inkább nyugodtnak, mint izgatottnak látszott. Még egy Bucklaw-nál élesebb szemű bíró sem tudta volna eldönteni, hogy nyugalma közönyt vagy elkeseredést takar-e. Bucklaw-t túlságosan elfoglalták saját érzelmei, s így nem ért rá hölgye érzelmeit fürkészni. Összefüggéstelenül eldadogott néhány üdvözlő szót, belekezdett két-három témába, de egyiket sem tudta befejezni. Ashton kisasszony figyelmesen hallgatta, vagy legalábbis úgy tett, mintha odafigyelne, ám egyetlen szóval sem válaszolt. Tekintetét mereven egy kis hímzésre szegezte, amelyen, ösztönszerűen vagy megszokásból, folyvást munkában voltak fürge ujjai. Lady Ashton szinte láthatatlanul a háttérbe húzódott; a beszélgetőktől kissé távolabb ült, az ablakfülke rejtekében. Innen suttogta bátorító szavait lágy, behízelgő hangon, amelyből azonban figyelmeztetés, sőt egyenesen parancs csendült ki: - Lucy, drágám, figyelj! Hallottad, mit mondott Bucklaw?!

A boldogtalan leány, aki teljesen elfelejtkezett anyja jelenlétéről, összerezzent, tűjét leejtette, s egy szuszra hadarta: - Igenis, anyám... nem, mylady... bocsánatot kérek, nem hallottam.

- Nem kell elpirulnod, szívecském, elsápadnod sem kell. Ne félj! - Lady Ashton közelebb jött. - Tudjuk, hogy a lányoknak fontolóra kell venniük a férfiember beszédét. De te már rég beleegyeztél, hogy Hayston úrnak kedvező választ adsz. Tudod, hogy apád és én mennyire szívünkön viseljük, milyen végtelenül óhajtjuk ezt a házasságot.

Lady Ashton megtévesztő ügyességgel bújtatta szerető anyai gyöngédsége mögé a parancsoló, szigorú figyelmeztetést. Modorával a könnyen befolyásolható Bucklaw-t akarta megtéveszteni, intelmét a riadt Lucynak szánta. A leány pedig nagyon is jól értette a célzást, melyet anyja oly ügyesen elleplezett.

Ashton kisasszony kiegyenesedett s körülnézett. Tekintetében szinte embertelen félelem tükröződött, de ajkát egyetlen hang sem hagyta el. Bucklaw eddig fel-alá járkált a szobában, hogy lelki nyugalmát visszanyerje. Most hirtelen megállt, s a következő szavakban tört ki:

- Az az igazság, Ashton kisasszony, hogy kötözni való bolond voltam. Úgy próbáltam beszélni, ahogyan azt az ifjú hölgyek állítólag elvárják. Nem hinném, hogy a kisasszony megértette volna, de ezt nem is csodálom, mert vigyen el az ördög, ha én magam értettem! De most végre becsületes skót nyelven mondom: szüleid beleegyeztek házasságunkba, és ha elfogadsz férjednek egy magamfajta egyszerű, fiatal fickót, én minden kívánságodat teljesíteni fogom. Úrnője leszel a három Lothian legfényesebb kastélyának. Tied lesz Lady Girnington canongate-i háza Edinburgh-ban. Oda mész, ahova akarsz, azt csinálod, ami kedvedre van, azzal társalkodol, akivel tetszik, ezt őszintén mondom. Én csak arra tartok igényt, hogy haszontalan, öreg pajtásom kapjon helyet az asztal végén. Remélem, nem lesz kifogásod Craigie ellen, bár akad éppen nála jobb társaság is, de hát megszoktam már, vagyis inkább az átkozott fickó belém beszélte, hogy nem tudnék meglenni nélküle.

- No, de Bucklaw - lépett közbe ismét Lady Ashton -, csak nem képzeli, hogy Lucynak kifogása lenne az őszinte, becsületes, jóindulatú Craigengelt kapitány ellen?!

- Hát, asszonyom - felelte Bucklaw -, ami azt illeti, a Craigie őszintesége, becsületessége jóindulata meglehetősen kétes értékű... de ez most nem tartozik ide. A fickó ismeri a szokásaimat, használható, és ahogy már említettem, nem érzem jól magam nélküle. De most nem is erről van szó. Bátorkodtam megkérni Ashton kisasszony kezét, és szeretném, ha erre ő maga őszintén válaszolna.

- Drága Bucklaw úr - mondta Lady Ashton -, legyünk tekintettel Lucy félénkségére. Itt előtte mondom önnek, ő már beleegyezett, hogy ebben a kérdésben apja és én döntsünk... Lucy, szívecském - fűzte hozzá, s a hangjában, mint az előbb, most is eréllyel vegyített gyöngédség csengett -, Lucy, drága kis szívem, mondd hát te is, hogy így van!

Az áldozata tompa, reszkető hangon válaszolta: - Megígértem, hogy engedelmeskedem... de csak egy feltétellel.

- Arra gondol - fordult Bucklaw-hoz Lady Ashton -, hogy választ vár attól a férfitól, aki most Bécsben, Regensburgban, Párizsban... vagy mit tudom én, hol időzik... Levélben kérte ugyanis, hogy mondjon le a kimesterkedett eljegyzésről. Biztos vagyok benne, drága barátom, ön is egyetért ezzel a lelkiismeretességgel, hiszen ez a becsületes eljárás mindnyájunknak érdeke.

- Valóban jogos, becsületes kívánság - mondta Bucklaw, majd elgondolkodva dúdolni kezdte a régi dal refrénjét:

Légy túl a régi szerelmen,
Mielőtt itt az új.

- De azt hiszem - tette hozzá -, Ravenswood azóta már hatszor is válaszolhatott volna. Ha Ashton kisasszony megbíz vele, vigyen el az ördög, ha utána nem megyek, s ide nem hozom magammal!

- Szó sem lehet róla! - tiltakozott Lady Ashton. - Douglast, akinek pedig még több oka s joga lenne, hogy ilyesmire vállalkozzék, még őt is sikerült, igaz, hogy csak a legnagyobb nehézségek árán, lebeszélnünk róla, hogy ilyen elhamarkodott lépést tegyen. S az ön élete, kedves barátom, éppolyan drága nekünk, mint a tulajdon fiunké. Azt hiszi, megengednénk, hogy egy Ravenswood-féle mindenre elszánt embernek megvigye ezt a sértő üzenetet? A család minden barátja úgy vélekedik, s drága Lucymnak is ahhoz kell tartania magát, hogy ha ez a méltatlan személy nem válaszolt levelére, hallgatása szokás szerint beleegyezést jelent. Ilyenformán pedig, ha az egyik fél sem ragaszkodik a megállapodáshoz, az egész ügyletet semmisnek kell tekinteni. Sir William, aki pedig a legjobban ért az ilyesmihez, egyértelműen így nyilatkozott. Nos hát, drága Lucym...

- Anyám - szakította félbe Lucy szokatlan eréllyel -, ne feszítsd tovább a húrt! Már megmondtam, ha ez a boldogtalan eljegyzés felbomlik, úgy rendelkezhetsz velem, ahogy neked tetszik. De addig Isten és ember előtt bűnös lennék, ha azt tenném, amire rá akarsz kényszeríteni.

- De szívecském, ha egyszer az az ember konokul hallgat...

- Nem fog hallgatni - felelte Lucy. - Hat hete egy megbízható emberrel elküldtem neki előző levelem másolatát.

- Az nem lehet... nem tehetted... nem merted volna megtenni - mondta Lady Ashton fenyegetően, s ez az új hang éppen nem illett ahhoz a modorhoz, amelyet eddig színlelt. Ám azonnal észbe kapott. - Drága Lucym - kezdte ismét duruzsoló hangon, amelyet legföljebb ha elfátyolozott kissé a gyöngéd szemrehányás -, hogy is juthatott ilyesmi az eszedbe?

- Nem tesz semmit - mondta Bucklaw. - Én tisztelem Ashton kisasszony érzéseit, és csak azt sajnálom, hogy nem magam lehettem a küldönce.

- És mondd csak, Ashton kisasszony, kérlek - kérdezte anyja gúnyosan -, meddig kell várnunk Pacoleted visszatérésére... tündérküldöncödre?... Mert a mi méltatlan hús-vér postásaink nyilván nem voltak eléggé megbízhatóak!

- Számoltam a heteket, a napokat, órákat és perceket - felelte Ashton kisasszony. - Egy héten belül választ kell kapnom tőle, hacsak el nem költözött az élők sorából... Uram - fordult Bucklaw-hoz -, kötelezzen le azzal, hogy megkéri anyámat, addig ne említse előttem ezt az ügyet.

- Magam is erre kérném, Lady Ashton - jelentette ki Bucklaw. - Becsületszavamra, hölgyem, tisztelem az érzéseidet, s bár nekem e frigy mindenekfölött drága, úriember vagyok, s inkább lemondanék róla, semhogy akár egy percre is fájdalmat okozzak neked a sürgetéssel.

- Hayston úr, azt hiszem, nem kifogásolhatja - mondta Lady Ashton a haragtól még mindig sápadtan -, ha az anya szívén viseli leánya boldogságát... Szabad tudnom, Ashton kisasszony, milyen szavakat használtál leveledben?

- Pontosan azokat, anyám - felelte Lucy -, amelyeket te diktáltál az előző alkalommal.

- Akkor hát remélhetjük, hogy a nyolc nap leteltével - Lady Ashton most ismét gyöngéden beszélt -, drága kis szívem, befejezed végre ezt a várakozást.

- Nem szabad siettetnie Ashton kisasszonyt, mylady - mondta Bucklaw, akinek nyers modora tulajdonképpen jólelkűséget takart. - A küldöncöket feltartóztathatják vagy késleltethetik. Láttam már olyant is, hogy egy leesett patkó miatt teljes napig kellett vesztegelni... Várjunk csak, hadd nézzem meg a naptárt... Húsz nap múlva Szent Júdás napja lesz, előtte való nap viszont Caverton Edge-ben kell lennem, hogy megnézzem a versenyt Laird of Kittlegirth fekete kancája és Johnston gabonakereskedő négyéves csikója közt... Persze éppenséggel éjszaka is hazalovagolhatok, vagy akár el se megyek, s legfeljebb majd Craigie elmeséli, mi történt a versenyen. Mivel ez idő alatt én sem búsítom Ashton kisasszonyt újabb alkalmatlankodásommal, remélem, őladysége, valamint Sir William és Douglas ezredes is jóságosak lesznek hozzá, s megengedik, hogy lelkiismerete szerint, nyugodtan dönthessen.

- Uram - mondta Ashton kisasszony -, nagylelkű vagy.

- Úrnőm - válaszolta Bucklaw -, csak azt teszem, ami egy magamfajta egyszerű, jóindulatú fickótól kitelik, és ahogy előbb is mondtam, szívesen boldoggá tennélek, ha megengeded, s megmondod, mit kell csinálnom.

Ezek után nála szokatlan megindultsággal búcsúzott el a leánytól. Lady Ashton kikísérte, hogy még egyszer biztosítsa, Lucy mily nagyra értékeli őszinte vonzalmát, s megkérje, távozása előtt keresse fel Sir Williamet. - Mert - mondta kegyetlen pillantást lövellve Lucy felé - meg kell tennünk az előkészületeket, hogy Szent Júdás napján a házassági szerződést aláírjuk és megpecsételjük.

- Aláírjuk és megpecsételjük! - mormolta utána Lucy, amint az ajtó becsukódott mögöttük. - Aláírni és megpecsételni... megtenni és meghalni! - Gyönge kezeit összekulcsolta, s eszméletlenül hanyatlott hátra karosszékében.

Ám ekkor Henry rontott be a szobába, s a gyerek lármája magához térítette a kisasszonyt. Öccse nagy hangon követelte az ígért két yard piros szalagot, amelyből új harisnyatartójára akart csokrokat kötni. Lucy nyugodtan felállt, odament az elefántcsont szekrénykéhez, kivette a szalagot, pontosan lemérte, levágta, s megkötötte úgy, ahogyan a kis lurkó kívánta.

- Ne zárd még be a szekrénykét - szólt Henry. - Kellene egy kis ezüst fonal is; meg akarom erősíteni sólymom lábán a bőrszíjat. Az, tudod, amelyiknek Manon Waterban a possói sziklánál volt a fészke; onnan hoztuk ki nagy üggyel-bajjal, de nem érte meg a fáradságot... éppen csak megvérzi a foglyot, mint valami zsivány rabló, aztán hagyja elrepülni. Pedig szegény madár már úgysem élhet tovább. Mi más lehet a sorsa, mint hogy egy darabig még kínlódik, elvergődik valahogy az első csalitig, elrejtőzik a rekettyésbe... és vége?

- Igaz, Henry... igaz, nagyon igaz - mondta Lucy szomorúan, miután odaadta a fonalat, s megszorította a fiú kezét. - A te sólymodon kívül még sok más rabló is van ezen a világon, sok más sebesült madár is, amelyik csak azt keresi, hogy békében meghalhasson. És nincs bozót, sem csalit, ahol elrejtőzhetnék halálos sebével.

- Ó, most tisztára úgy beszélsz, mintha azokat a híres románcaidat szavalnád - nevetett a fiú. - Sholto azt mondja, ezek zavarták meg a fejedet. De hallom, Norman már füttyent a sólyomnak. Mennem kell, hogy megköthessem a lábszíját.

És a fiatalság szeles jókedvével máris eliramodott, nénjét pedig otthagyta keserű gondolatai martalékául.

- Elrendeltetett - mondta a lány -, hogy mindenki elhagyjon, még az is, aki a legjobban szeret. Átengednek átoknak, akik ellenemre törnek. De így igazságos: nem kértem senki tanácsát, magam rohantam a veszélybe; egyedül, tanácsok nélkül kell hát kimenekülnöm vagy belehalnom.





Harmincadik fejezet

Feltör a tompa, súlyos búskomorság,
- A zord, vad reménytelenség fivére -
És sarkában emberölő ragály,
S a sápadt láz pestises serege.

(TÉVEDÉSEK VÍGJÁTÉKA
- Szász Imre fordítása)


Lady Ashton könnyűszerrel vezette orránál fogva Bucklaw-t, aki egyébként, mint maga is mondta, igazán jólelkű fickó volt. A férfi mentségét keresve hadd emlékeztessem rá az olvasót, milyen szigorú házi fegyelem kötötte a skót család nőtagjait ebben az időben.

A helyi szokás e tekintetben, s még sok más dologban is, megegyezett a forradalom előtti francia illemszabályokkal. Az előkelő fiatal hölgyek házasságuk előtt ritkán jelentek meg társaságban. Törvény szerint és gyakorlatilag is szüleik gyámsága alatt álltak, a szülők pedig a maguk nézeteit kényszerítették rájuk, s a gyermekek hajlandóságát még csak figyelembe se vették. A kérő csupán annyit várt menyasszonyától, hogy szülei akaratába ellenvetés nélkül belenyugodjék. Az a néhány alkalom, mikor a fiatalok találkozhattak, nem tette lehetővé a bensőségesebb kapcsolat kialakulását, vagy akár azt, hogy egyáltalán megismerhessék egymást, s így a férfi választását legtöbbnyire a lány külleme döntötte el. Úgy cselekedtek, mint ahogyan A velencei kalmár szerelmesei, midőn a sorsdöntő ládikát kiválasztják: abban bizakodtak, hogy a vak véletlenre bízott vállalkozásuk kimenetele szerencsés lesz.

Egyáltalában nem meglepő, hogy Hayston of Bucklaw-t, aki züllött életmódja következtében keveset tudott a jó társaságról, nem érdekelték különösebben választottja érzelmei, hiszen ezek, a kor általános szokásait tekintve, valószínűleg egy mélyebb érzésű, tapasztaltabb, igényesebb férfit is hidegen hagytak volna. A legfontosabbat tudta: a lány szülei, barátai határozottan az ő pártján állnak, s erre meg is van az okuk.

Őszintén szólva, Ravenswood elutazása óta A. márki viselkedése majdnem teljesen lehetetlenné tette, hogy rokona összeházasodjék Lucy Ashtonnal. A márki őszinte, de helytelenül értelmezett barátságot érzett Ravenswood iránt. Ahogy azt már a jóakarók és pártfogók szokták, hamar eldöntötte, mi is volna hát rokona igazi érdeke, s nem törődött azzal, hogy az érdekelt esetleg másként vélekedik.

Így történt, hogy a márki, miniszteri teljhatalmával élve, a brit Lordok Házánál megfellebbezte azokat a bírói ítéleteket, amelyek Sir Williamet az ősi Ravenswood birtokok tulajdonosává tették. Ez az eljárás, amelyet manapság gyakran alkalmaznak, akkoriban még ismeretlen volt a skót joggyakorlatban, s mivel a hatóságok minden erejükkel támogatták, az ellenzéki párt jogtudósai a polgári bíróságok igazságszolgáltatásába való önkényes, zsarnoki beavatkozásnak minősítették. Ha így vélekedtek azok, akik az Ashton családdal csak politikai összeköttetésben álltak, sejthetjük, mit mondhattak és gondolhattak ők maguk erről a durva eljárásról. Az anyagias gondolkodású, gyáva Sir Williamet teljesen kétségbeejtette a fenyegető veszteség; gőgös lelkű fiát őrjöngő haragra ingerelte a gondolat, hogy remélt örökségétől megfoszthatják; a gyűlölködő Lady Ashtonban pedig lángoló, halálos bosszúvágyat keltett Ravenswoodék kihívó intézkedése. Még a szelíd, jóhiszemű Lucy bizalmát is megingatta környezete felháborodása, s hajlott rá, hogy Ravenswood magatartását meggondolatlannak, hálátlannak ítélje.

"Apám - suttogta szomorúan - szívesen fogadta és támogatta, vagy legalábbis megengedte barátságunkat. Erre neki is emlékeznie kellene. Meghálálhatná azzal, hogy állítólagos jogai érvényesítését egy kicsit későbbre halasztja. Buzgón pereskedik ezért a birtokért, holott én kétszer annyi vagyont feláldoztam volna érte... Úgy látszik, elfelejtette, hogy az ő ügye mennyire érint engem is."

De mindezt csak magában suttogta, hisz nem akart környezetében még nagyobb ellenszenvet kelteni szerelmese iránt. Rokonai törvénytelennek, felháborítónak és kegyetlennek kiáltották ki a Ravenswood számlájára írt intézkedéseket, s a szörnyű esetet a leggonoszabb idők leggonoszabb Stuartjainak leggonoszabb intézkedéseihez hasonlították. Azt mondták, egész Skóciát gyalázat éri, ha bölcs tóráinak ítéletét olyan törvényszék vizsgálja felül, amelynek tagjai előkelő emberek ugyan, de semmi jogi képzettségük nincs, s feltehetőleg mélységesen megvetik Skócia törvényeit. Mi sem természetesebb, mint hogy most már csak ezért is, minden áron, minden eszközzel rá akarták venni a szerencsétlen leányt: azonnal bontsa fel botrányos, szégyenteljes, bűnös eljegyzését Ravenswooddal, családja halálos ellenségével, mert ez a kapcsolat még keserűbbé teszi szülei bánatát.

Lucy azonban segítség nélkül, magára hagyatottan is erős lelkű maradt. Sok mindent el tudott viselni. Elviselte apja sirámait; elviselte, hogy zúgolódik a hatalmon levő párt szerinte zsarnoki eljárása ellen, hogy szüntelenül hálátlansággal vádolja Ravenswoodot, hogy szüntelen csak a szerződésfelbontás és megsemmisítés számtalan módjáról példálózik, hogy minduntalan idevonatkozó cikkelyeket idézget a polgári-, a közigazgatási- és egyházjogi törvényekből, s hogy óraszám a patria potestas-ról értekezik.

Ugyanilyen türelemmel el tudta viselni, vagy megvetően vissza tudta utasítani bátyja, Douglas Ashton ezredes keserű szemrehányásait, időnkénti erőszakoskodását és a rokonok meg barátok pimasz tolakodását is. Ámde képtelen volt elviselni vagy kikerülni anyja kitartó, elszánt üldözését. Lady Ashton minden egyéb szempontot mellőzve, zsarnoki lelke egész erejét latba vetette, hogy felbontassa a Ravenswooddal kötött eljegyzést, s létrehozza a házasságot Lucy és Bucklaw közt, ami aztán örökre elválasztja egymástól a szerelmeseket. A szív titkait sokkal jobban ismerte, mint férje, s tudta, ily módon olyan bosszút állhat, amely porig sújtja halálos ellenségét. Nem habozott hát felemelni karját, bár az sem volt titok előtte, hogy a férfit csak úgy sebezheti meg, ha egyszersmind lánya szívét is összetöri. Elszánt, kemény céltudatossággal megmérte gyermeke lelkének mélységét és magasságát. Sorra végiggondolt minden használhatónak ígérkező praktikát, és nyugodtan beindította az iszonyú gépezetet, amely arra szolgált, hogy az emberi lélekből kiirtsa a szilárd elszántságot. Eszközei közül némelyek annyira általánosan ismertek, hogy csak futólagos említést érdemelnek; mások megértéséhez viszont számolnunk kell a kor és az ország természetével s e különös tragédia szereplőinek jellemével.

Lady Ashton azt tekintette legfontosabb feladatának, hogy vagyona és hatalma segítségével meggátolja a szerelmesek érintkezését. Sikerült olyan tökéletesen kézben tartania lánya egész környezetét, hogy bár látszólag semmi sem korlátozta Ashton kisasszony szabadságát, soha még ostromolt várat nem vettek szigorúbb zárlat alá, mint amilyen szigorúan őt a külvilágtól elzárták. A szülői birtok határa valósággal a tündérkastélyok bűvkörét vonta a szegény lányka köré, melyen át sem belépni, sem eltávozni nem lehetett senkinek. Így került anyja kezébe Ravenswood minden levele, amelyben megírta hosszú külföldi tartózkodása fontos okait, s szegény Lucy számtalan levélkéje, amelyeket biztosnak hitt úton küldözgetett a férfinak. Az elfogott levelekben, különösen Ravenswoodéiban, legfeljebb a bizalmas hang ingerelhette dühre és makacsabb bosszúvágyra azt, akinek a kezébe jutottak, de Lady Ashton halálos gyűlölködésének már nem volt szüksége az ilyen zsenge táplálékra. Sorban átnézte és elégette ezeket az iratokat, figyelte, hogyan válnak füstté és hamuvá, s összeszorított, keskeny ajkán a mosoly, merev szemében a diadalittas fény elárulta: biztos abban, hogy íróik reménysége is éppígy megsemmisül.

Gyakran még a szerencse is segít azoknak, akik készek rá, hogy mesterkedéseik érdekében azonnal megragadjanak minden kínálkozó lehetőséget. Elhihető körülményekre épített, de valójában alaptalan hír érkezett a kontinensről. Azt beszélték, Ravenswood rövidesen feleségül vesz egy gazdag, előkelő külföldi hölgyet. A népszerűségért és hatalomért küzdő pártok mohón csaptak le erre a pletykára, s az ellenfél magánéletének "botrányos" eseményeit, ahogyan az már szokás, politikai céljaik szolgálatába állították.

A. márki is hangosan, a legszélesebb körű nyilvánosság előtt fejtette ki az üggyel kapcsolatos véleményét. Ezt ugyan Craigengelt kapitány túl nyersen tolmácsolta, de a márki tényleg alaposan megsértette vele Ashtonékat. Azt hiszi, mondta, a hír fölöttébb valószínű, s a maga részéről szívből kívánja, hogy igaz is legyen. Ez a házasság sokkal megfelelőbb, s megtisztelőbb egy bátor fiatalember számára, mintha annak az öreg whig ügyvédnek a lányát venné el, aki hitvány paragrafus-csavarásával tönkretette szegény apjaurát.

Az ellenpárt természetesen figyelmen kívül hagyta azt, hogy Ravenswood úrfit Ashton kisasszony családja elutasította. Azt mondták, gyalázatosan állhatatlan és hűtlen fráter: rábeszélte a fiatal hölgyet jegyezze el vele magát, aztán elvetemült módon cserbenhagyta egy másik hölgy kedvéért.

Nagy gondot fordítottak arra, hogy ez a pletyka több forrásból is eljusson a Ravenswood kastélyba. Lady Ashton tisztában volt vele, hogy minél többen erősítenek meg egy hírt, az annál valószínűbben hangzik. Egyesek úgy említették, mint szóbeszédet, mások biztos értesülésként közölték; egyszer kaján tréfaként súgták Lucy Ashton fülébe, máskor a komoly, ünnepélyes figyelmeztetés köntösébe burkolták.

Még Henryt, a kisfiút is eszközül használták a szerencsétlen leány kínzásában. Egy reggel fűzfaággal a kezében rontott nővére szobájába, s azt mondta, a gally ebben a percben érkezett Németországból, egyenesen a kisasszonynak címezve. Mint tudjuk, Lucy nagyon szerette öccsét, s a fiú pajkos, meggondolatlan kegyetlensége sokkal érzékenyebben sebezte meg, mint bátyja nem egy szándékos sértése. Ámde fájdalmában még csak az árnyéka sem volt a neheztelésnek; átkarolta a fiút, s elhalóan suttogta: - Szegény Henry! Te csak azt teszed, amit mondanak neked. - S visszafojthatatlan zokogásban tört ki. A fiatal fiú korából és jelleméből fakadó nemtörődömsége ellenére is mélyen meghatódott.

- Vigyen el az ördög - kiáltotta -, ha még egyszer vállalkozom ilyen kegyetlen üzenet átadására, mert én jobban szeretlek téged, Lucy - s szenvedélyes szeretettel csókolta le könnyeit -, mint az egész bandát. És odaadom a szürke pónimat, lovagolj rajta, és ha akarod, vágtázhatsz is vele... sőt, ha kedved van hozzá, még a falun túl is ellovagolhatsz.

- Ki mondta neked - kérdezte Lucy -, hogy nekem nem szabad oda lovagolnom, ahova akarok?

- Ez titok - válaszolta a fiú. - De figyeld csak meg, sohasem tudsz a falun túljutni. Vagy lesántul a lovad, vagy elveszti a patkóját, vagy megszólal a kastély harangja, vagy valami történik, ami miatt vissza kell fordulnod... De ha még többet beszélek ezekről a dolgokról, nem kapom meg Douglastól a két tarkát, pedig már megígérte, így hát Isten veled.

Ez a párbeszéd még jobban elcsüggesztette Lucyt. Világosan látta, amit már egy ideje sejtett, hogy apja házában aligha tekintheti magát egyébnek, mint afféle bilincstelen rabnak. Történetünk elején azt írtuk róla, hogy természettől fogva hajlott a romantikára, gyönyörködött a szerelmes történetekben és tündérmesékben, s szívesen képzelte bele magát a mesebeli hősnők helyzetébe, kiknek kalandjaival, jobb olvasmány híján, teli volt a feje. Nos, képzeletének varázspálcája, mely ezelőtt gyönyörködtette, most egyszeriben átváltozott a boszorkány vesszejévé, s csak arra szolgált, hogy olyan rémképeket idézzen fel, melyek még magát a bűbájoló gonoszlelket is megrettentik. A leányka úgy érezte, családja gyanúval, gúnnyal, ellenszenvvel, ha ugyan nem gyűlölettel tekint rá, s még az is elhagyta, aki miatt az egész világgal meghasonlott. Ravenswood hűtlensége valóban napról napra bizonyosabbá és nyilvánvalóbbá vált előtte.

Véletlenül ekkortájt érkezett meg külföldről Craigengelt régi barátja: Westenho, a hírhedt szerencselovag. Anélkül, hogy kifejezetten összebeszéltek volna, az érdemes Craigengelt kapitány a legnagyobb szorgalommal és tökéllyel segítette Lady Ashton terveit. Nem került hát valami nagy fáradságába, míg rábeszélte cimboráját, hogy túlozza el a tényeket, hazudjon össze, amit csak akar, csak egy a fontos: határozottan állítsa és igazolja, miszerint Ravenswood házassága valóban küszöbön áll.

Így szorongatták Lucyt mindenfelől, kétségbeesésbe kergették, míg lelkierejét végül meg nem törte a szakadatlan szenvedés és üldöztetés. Mélabús és szórakozott lett, olykor természetes szelídségét meghazudtolva, bátran, sőt vadul támadt rá azokra, akik régóta és megfontoltan kínozták. Egészsége is megrendült. Lázrózsás arca, tétova tekintete az idegláz tüneteit mutatta. Nincs anya, akiben a szegény kis teremtés szánalmat ne keltett volna, de Lady Ashton szilárd és megingathatatlan maradt. Csak annyi együttérzéssel nézte lánya testi-lelki hanyatlását, mint a tüzér az ostromlott város tornyait, midőn összeomlanak az ágyúgolyók gyilkos záporában. Az említett dühkitörésekből és hangulatváltozásokból is csak arra következtetett a kegyetlen asszony, hogy Lucy ellenállása lankadóban - amiként a horgászt is csupán azért érdekli a horogra került hal vonaglása és rángatózása, mert ebből tudja meg, hogy rövidesen partra húzhatja zsákmányát. Lady Ashton azonban még inkább siettetni akarta a döntő fordulatot, ezért olyan eszközökhöz folyamodott, amelyek nagyon is illettek ugyan az akkori idők lelkületéhez és babonás hiedelmeihez, de a mai olvasó minden bizonnyal undorítónak, sőt egyenesen sátáninak fogja találni őket.





Harmincegyedik fejezet

Hol undok gyom közt egy boszorka élt,
S minden ínséget eltűrt, csak azért,
Hogy a világtól távol itt, e helyt,
Űzve sok ördögi mesterkedést,
Emberszemektől hadd rejtezzen el,
S rontsa távolról, akit irigyel.

(TÜNDÉRKIRÁLYNŐ)


Lucy Ashton egészségi állapota nemsokára szükségessé tette, hogy a cselédlányoknál ügyesebb betegápoló kerüljön melléje. Lady Ashtonnak megvolt rá az oka, miért éppen a bowdeni javasasszony néven ismert Ailsie Gourlayt szemelte ki lánya gondozására.

A tudatlan emberek közt bámulatos hírnévnek örvendett ez a nőszemély. Azt állították róla, hogy meg tudja gyógyítani azokat az orvosok számára is megoldhatatlan problémát jelentő rohamokat, amelyeket a skótok rejtelmes kórnak neveznek. Babonás időpontokban gyűjtött füvekkel, varázsigékkel, hókuszpókuszokkal, amulettekkel kúrálta betegeit, s képzeletüket befolyásolva néha talán valóban elért némi kedvező hatást. Ez volt hát Gourlay asszonyság bevallott mestersége, amely önmagában is elég lett volna, hogy a javasasszony tevékenységét szomszédai s a vidék lelkészei fölötte gyanúsnak tartsák. Ámde titokban még sokkalta behatóbban foglalkozott az okkult tudományokkal, mert bár szörnyű büntetés várt arra, akit boszorkánysággal vádoltak, mégis bőven akadtak elkeseredett, nyomortól űzött emberek, akik örültek a gyűlöletes és veszélyes hírnévnek, hisz a vele járó rettegés lehetővé tette, hogy a környék zsarnokai legyenek, s képzelt tudományukkal hitvány nyereséghez jussanak.

Ailsie Gourlay azért nem volt annyira bolond, hogy azt híresztelje, magával a sátánnal kötött szerződést, hiszen ily módon egyenest a máglyára vagy a szurkoshordóba került volna. Azt mesélte, az ő tündére, mint Calibané, ártalmatlan tündér. Mindazonáltal jövendőt mondott, álmokat fejtett, bájitalt kevert, ellopott holmikat talált meg, házasságokat bogozott össze és tépett szét olyan sikerrel, mintha ezekben a praktikákban maga Belzebub segítené, ahogyan a szomszédai szentül állították is. Ezekben az áltudósokban az volt a legrosszabb, hogy mivel az emberek többnyire undorodtak tőlük, őket nem érdekelte, milyen cselekedettel szerzik meg az amúgy is osztályrészükül jutó közutálatot, s a csalárd varázslatok örve alatt gyakran igazi bűnöket követtek el. Midőn a bűnügyi krónikákban arról olvasunk, hogyan ítélték el egyre-másra e nyomorultakat, felháborodásunk csökken némileg, ha jobban belegondolunk, hányan voltak, akik valóban megérdemelték a szigorú büntetést, nem éppen a boszorkányság nem létező bűnéért, de nagyon is létező méregkeverésért, hamis tanúzásra való felhajtásért s mindenféle bűnök titkos, ördögi elősegítéséért.

Lucy anyja ezt az Ailsie Gourlayt tartotta a legmegfelelőbb eszköznek lánya végleges és teljes leigázására. Egy Lady Ashtonnál kevésbé tekintélyes asszony nem merte volna megtenni ezt a lépést, de őt magas rangja, erős egyénisége a világ ítélete fölé helyezte. Neki elnézték, hogy éppen a környék legtapasztaltabb, leghírhedtebb javasasszonyát és kuruzslóját választotta lánya szolgálójául, holott egy alacsonyabb rangú személy semmiképp sem kerülhette volna el a vádat, hogy az ember ősellenségével szövetkezik, midőn boszorkány segítségéhez folyamodik.

A vén banya nem kellemetlenkedett azzal, hogy Lady Ashtontól világos magyarázatot kér; célzásokból is megértette, mi a szerepe. Mindenesetre nagyon alkalmas volt feladata ellátására, ami elsősorban is az emberi szív és a szívbeli szenvedélyek alapos ismeretét kívánta meg. Gourlay asszonyság hamar észrevette, hogy Lucy iszonyodik külsejétől (amelyet már leírtunk, mikor először találkoztunk vele a vak Alice halottaságyánál), s bár e miatt az ösztönös rémület miatt titokban meggyűlölte szegény leányt, munkálkodását éppen azzal kezdte, hogy megpróbálta eloszlatni, legyőzni az ellenszenvet, amely őt oly halálosan megsértette. Könnyű dolga volt; csupán egy kis gyöngédséget és érdeklődést kellett színlelnie. Lucy senkitől sem kapott ilyesmit az utóbbi időben, természetes hát, hogy rövidesen észre sem vette a szörnyeteg ocsmányságát. A vénasszony valóban nagy hozzáértéssel, odaadóan szolgálta ki betegét, s ha nem is férkőzhetett mindjárt bizalmába, annyit egykettőre elért, hogy a lány meghallgassa, amikor a betegszoba egyhangúságára hivatkozva ügyesen előadott regékkel kívánt úrnőjének kedveskedni. Ily módon keltette fel Lucy érdeklődését, aki az ismerős gondolatok és szavak hatására egyszeriben "csupa fül" lett. Gourlay asszonyság pedig eleinte szelíd, elandalító történeteket mesélt

...Tündérek légi táncáról az éjben,
Űzve-sírva bolyongó szeretőkről,
Fellegvárakról, hol gonosz varázslók
Gyötrik foglyaikat.

A mesék azonban egyre sötétebbek, egyre rejtelmesebbek lettek. A boszorkány vizenyőskék szeme, lefittyedt, hamuszínű ajka, reszkető feje, felemelt csontos ujja, nyekergő hangja s általában a síri hangulat, amely a szűk kamrácskát betöltötte, miközben a banya az éjszakai mécs derengő világa mellett rémhistóriáit regélte, a Lucyénál hitetlenebb korban is elborzaszthatta volna még a Lucynál kevésbé hiszékeny lelket is. A vén Sycorax felismerte fölényes helyzetét, s gonosz praktikával egyre szűkítette a bűvkört szerencsétlen áldozata körül. Lassacskán előhozakodott a Ravenswood család sorsáról, régi dicsőségéről, varázslatos hatalmáról szóló mendemondákkal is, amelyeket a naiv képzelet számtalan babonás "titokkal" és "csodával" zsúfolt teli. Elejétől végig elmondta például, sőt borzalmas részletekkel még bővítette is a végzetes forrás legendáját. Hasonlóképpen titokzatos, új értelemmel ruházta fel az utolsó Ravenswoodról s halott menyasszonyáról kinyilatkoztatott jövendölést, a félelmetes jóslatot, melyet annak idején Caleb is emlegetett. Azután ott volt Ravenswood úrfi néhány meggondolatlan kérdése, melyek azon az emlékezetes napon hangzottak el az elhunyt Alice kunyhójában, s amelyekből kiderült, milyen különös látomása volt az erdőben. Most ez a téma is bőséges tápot adott a leány túlhajszolt képzeletének.

Lucy talán meg sem hallgatta volna e történeteket, ha más családról szólnak a mendemondák, vagy ha helyzete kevésbé elkeserítő. De olyan körülmények közt élt, hogy szinte rögeszméjévé vált a gondolat: gonosz végzet lebeg szerelme felett. A bánat, a szenvedés, a bizonytalanság, a nyomasztó elhagyatottság és magány már felborította lelki egyensúlyát, s értelmét most még a babona árnyéka is elhomályosította. Szolgálója meséi roppant mód hasonlítottak az ő élettörténetéhez. Ez a tény lassanként arra csábította, hogy tragikus és misztikus dolgokról beszélgessen a boszorkánnyal, s bizalomfélét kezdett érezni a jósnő iránt, bár még mindig önkéntelen borzongással nézett rá. Gourlay asszonyság jól tudta, hogyan használja fel a maga javára ezt az éledező bizalmat. Lucy gondolatait a jövendő fürkészésének különböző módozatai felé irányította, ez talán a legbiztosabb módszer az értelem megzavarására s a lélek elpusztítására. Jeleket magyarázott, álmokat fejtett, s valószínűleg alkalmazta mindazokat a szemfényvesztő fogásokat, amelyekkel a kor áltudósai becsapták és elszédítették megtévesztett híveiket. Láttam az Ailsie Gourlay elleni vádiratban (megnyugtató, hogy a Titkos Tanács utasítására a vén boszorkányt végül is perbe fogták, halálra ítélték, és a North Berwick Law-i vesztőhelyen megégették)... mondom, láttam, hogy sok egyéb bűne között azt is felhozták ellene: ördögi csalással és sátáni segítséggel bűvös tükröt tartott egy fiatal lány elé, s úgy mutatta meg neki külföldön levő jegyesét, amint az éppen kézfogót tart egy másik hölggyel. De a jegyzőkönyvben itt és még néhány más helyen gondosan kihagyták a neveket és adatokat, bizonyára, hogy az érdekelt családok becsületét megkíméljék. Ha Gourlay asszonyság valóban el tudta játszani ezt a szemfényvesztő komédiát, ügyességénél és eszközeinél nyilvánvalóan hatékonyabb segítséggel is kellett rendelkeznie. A titokzatos látomás megtermette a maga szokásos gyümölcsét: Ashton kisasszony elméje elborult, lelki egyensúlya megingott, egészsége napról napra romlott, magatartása ábrándozó, mélabús és bizonytalan lett... Apja sejtette, mi okozza ezeket a jelenségeket, s szokatlan eréllyel ragaszkodott hozzá, hogy Gourlay asszonyságot kidobja a kastélyból. Ámde a nyíl már elrepült, s mély sebet ütött a nemes vad oldalán.

Röviddel az asszony távozása után Lucy Ashton ijesztő vidámsággal azt válaszolta szülei sürgetésére, hogy tudja: a menny, föld és pokol mind összeesküdött Ravenswood s a kettejük házassága ellen, de szerződése, mondta, elkötelezte őt, s nem bírja, de nem is akarja azt Ravenswood beleegyezése nélkül felbontani. - Bizonyítsátok be - végezte különös beszédét -, hogy jegyesem felment az ígéret alól, aztán nem bánom, rendelkezzetek velem tetszésetek szerint. Ha a gyémántok elvesznek, mit számít a kazetta?

A megátalkodott hang, a természetellenes fényben égő szem, a szorosan összekulcsolt kéz lehetetlenné tett minden ellentmondást. Lady Ashtonnak végül is be kellett érnie annyival, hogy ő diktálhatta azt a levelet, amelyben Lucy megkérdezte Ravenswoodot, vajon továbbra is ragaszkodik-e jogaihoz, vagy hajlandó-e immár felbontani (ezt a jelzőt használta:) "szerencsétlen" eljegyzésüket. Lady Ashton rendkívül találékonyan aknázta ki kedvező helyzetét. Úgy fogalmazta a levelet, hogy olvasója feltételezhesse, maga Lucy szólítja fel szerelmesét a mindkettőjük érdekeivel és hajlamaival ellenkező kapcsolat felszámolására. De még ebben a csalásban sem bízott, s végül is teljesen megsemmisítette a levelet. Azt remélte, hogy türelmetlenségében Lucy meghallgatás nélkül elítéli a távollevő Ravenswoodot. Ebben azonban tévedett. Telt-múlt az idő, a válasznak már régen meg kellett volna érkeznie a kontinensről, kialvóban volt az a halvány reménysugár is, amely még ott pislákolt Lucy lelkében, de a lány csak nem szabadulhatott attól a gondolattól, hogy levelét nem továbbították. S ekkor anyja egy újabb mesterkedése váratlanul lehetővé tette, hogy megbizonyosodjék afelől, amit leginkább szeretett volna tudni.

Miután a pokol női követét kidobták a kastélyból, Lady Ashton, aki gondosan számon tartott minden elképzelhető eszközt, elhatározta: most a boszorkánnyal homlokegyenest ellentétes fajtájú ügynököt alkalmaz, hogy Lucynál célt érjen. Ez a megbízott egy presbiteriánus pap, bizonyos Ördöghűzy Péter nagytiszteletű úr volt, régi ismerősünk egyébként, s a legszigorúbb és legmerevebben ortodox elvek elszánt apostola. Az ő segítségét kérte a lady, s hogy mivégre, ezt legtömörebben talán a tragédiabeli zsarnok szájából hallhatjuk:

Hívok papot, papoljon néki hitről,
Bűnnek hitetve meg nem szegni azt az
Esküt, mit meg kell szegnie.

Lady Ashton azonban félreismerte választott ügynökét. Igaz, előítéletei az asszony oldalára állították a papot, s nem kellett hozzá különösebb rábeszélés, hogy borzalmasnak találja az istenfélő s igaz presbiteriánus nemescsalád lányának frigyét azzal, akinek ősei egytől egyig vérszomjas püspökhitűek, akik kezüket Isten szentjeinek vérével szennyezték be. A lelkész véleménye szerint nem kisebb bűn volna e frigy, mint Sion leányainak házassága a moabita idegenekkel. De a szigorú felekezeti előítéletek és elvek ellenére Ördöghűzy tiszteletes úrnak volt némi józan ítélőképessége, s az üldöztetés iskolája - amely pedig nem egy szívet megkeményít - őt megértővé tette. Miután jobban megismerte Ashton kisasszonyt, mélységesen meghatotta Lucy bánata, s be kellett látnia, a lánynak joga van ahhoz, hogy Ravenswooddal személyesen beszélje meg ünnepélyes fogadalmuk kérdését. Amikor pedig a boldogtalan teremtés előadta, mennyire gyötri a bizonytalanság, vajon továbbították-e egyáltalában levelét, az öreg nagy léptekkel végigmérte a szobát, ősz fejét csóválta, egyszer-egyszer megállt elefántcsont fogantyús botjára támaszkodva, és végül sok töprengés után bevallotta: véleménye szerint Lucy gyanúja nem éppen alaptalan, s ő maga fog most majd utánajárni a dolognak.

- Nem gondolhatok mást, Lucy kisasszony - mondta -, mint hogy anyádasszony őméltósága ebben az ügyben csakis azért olyan túlbuzgó, mert földi és túlvilági üdvösségedet félti... Hiszen ez a férfi a vallásüldözők ivadéka, vallásüldöző ő maga is, lovag, vagyis gyűlölködő és gúnyolódó, megátalkodott lélek, ezeknek pedig nincsen örökségük a mennyei Jeruzsálemben... Mindamellett bennünket mindenkoron az igazság vezérel, és ama szent princípium, hogy kötelezettségünket és ígéretünket éppúgy teljesítenünk kell az idegennel szemben is, mintha testvérünk lenne. Amiért is én, igen, én magam segítek leveledet Edgar Ravenswood kezébe juttatni, abban a reménységben, hogy ily módon végül is kiszabadulhatsz a hálóból, amelybe ő téged bűnösen belegabalyított. Sem többet, sem kevesebbet nem akarok tenni, csak annyit, amennyit tiszteletre méltó szüleid engedélyeztek. Arra kérlek tehát, hogy egyetlen szó változtatás nélkül másold le azt a levelet, amelyet előzőleg tiszteletre méltó édesanyád tollba mondott. Biztosan eljuttatom rendeltetési helyére, tisztelt fiatal úrnő, s abból, ha most sem kapsz rá választ, szükségszerűen azt a következtetést kell levonnod, hogy az ifjú hallgatásával kívánja tudtodra adni, amit nyíltan kimondani nem akar talán, mármint hogy a maga részéről felbontottnak tekinti ezt a gonosz sugallta szerződést.

Lucy boldogan kapott az érdemes lelkész segítő keze után. Szóról szóra leírta előző levelét, amelyet aztán Ördöghűzy tiszteletes úr Moonshine uram gondjaira bízott. E derék ember, ha történetesen a szárazföldön tartózkodott, buzgó presbiter, vitorlása fedélzetén viszont olyan vakmerő csempész volt, amilyen kevés járja a vizeket Campvere és Skócia keleti partja közt. Lelkipásztora kérésére megígérte, hogy a levelet mindenképpen eljuttatja Ravenswood úrfihoz, ha mindjárt a föld alól vagy a tenger mélységes fenekéről kell is a címzettet előkerítenie.

E rövid visszatekintés után érthetjük meg csak igazán az előző fejezetben részletesen ismertetett beszélgetést Ashton kisasszony, anyja és Bucklaw között.

Lucy most olyan volt, mint a viharos óceánon sodródó tengerész, aki egyetlen deszkaszálba kapaszkodik... ereje pillanatról pillanatra gyengült, s az éji sötétet olykor áthasító, sistergő villám fénye egy-egy szempillantásra láthatóvá tette előtte a fehér hullámhegyeket, amelyek rövidesen maguk alá temetik.

Lassan telt-múlt hét hét után, nap nap után. Elkövetkezett a várakozás maga szabta utolsó határideje. Ravenswoodtól azonban sem levél, sem hír nem érkezett.





Harminckettedik fejezet

Ó, mily tiszták, mily mások e nevek,
Mint könyvemben a kúsza kézjegyek!
A vőlegény vékony betűi fenn,
De szálasán, fenyő-egyenesen;
S lenn a menyasszony légies írása,
Karcsún, mint ha jázmin szökken virágba.

(CRABBE)


Amint már mondtuk, felvirradt Szent Júdás napja, melyet Lucy a várakozási idő végpontjául jelölt meg, ámde Ravenswoodtól sem hír, sem levél nem érkezett. Bucklaw-tól annál inkább! Már korán reggel beállított Craigengelt, a hű bajtárs kíséretében, hogy végre-valahára megtarthassák az eljegyzést, s megköthessék a szükséges házassági szerződést.

Az okmányokat Sir William Ashton személyes ellenőrzése mellett elkészítették, s úgy határoztak, amint mondták, hogy Ashton kisasszony egészségi állapotára való tekintettel az aláírásnál senki más nem lesz jelen, csak a közvetlenül érdekelt felek. Nehogy Lucy még az utolsó pillanatban meggondolhassa magát, avagy továbbra is makacskodjék, Lady Ashton azt javasolta: az ifjú pár a szerződést követő negyedik napon járuljon is mindjárt az oltár elé. A leány azonban az ellenállás semminő jelét sem mutatta. A rendelkezéseket azzal a kétségbeesett közönnyel vagy inkább fásultsággal hallgatta, amely nyomorúságos lelkiállapotából, általános kábultságából fakadt. A finomabb megfigyelésekre képtelen Bucklaw a lány magatartásában csupán annyi vonakodást észlelt, amennyit egy szemérmes fiatal hölgynek illik is tanúsítania. Azt azért mégsem titkolhatta maga előtt, hogy a lány nem az érzéseire hallgatva határozott, hanem inkább csak beletörődött jóakarói választásába.

A vőlegény szertartásosan jó reggelt kívánt menyasszonyának, majd a társaság egy ideig magára hagyta Ashton kisasszonyt. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy a szerződést déli tizenkettő előtt írják alá, mert, mint mondta, a házasság csak így lesz boldog.

Lucy tűrte, hogy komornái kedvük s ízlésük szerint öltöztessék fel az ünnepélyes alkalomra, s mondanunk sem kell, ragyogóan fel is ékesítették. Brüsszeli csipkével díszített fehér szaténruhát adtak rá, hajába pompás ékszereket tűztek. Halálosan sápadt arca, zavaros szeme, nyugtalan tekintete ijesztő ellentétben állt a drágakövek tündöklésével.

Alighogy elkészültek, Henry jelent meg az öltözőszobában, hogy a szerencsétlen menyasszonyt a díszterembe vezesse, ahol a többiek már mind egybegyűltek a szerződés aláírásához. - Tudod, nővérkém - mondta -, mégiscsak örülök, hogy végül Bucklaw lesz a férjed. Ravenswood olyan volt, mint egy spanyol grand, és mindig úgy nézett ránk, mintha rögtön el akarná vágni a torkunkat, hogy aztán a holttestünket a lábával tiporhassa. Boldog vagyok, hogy a széles tenger választ el tőle, mert sose tudom elfelejteni, mennyire megijedtem, mikor azt hittem, Sir Malise lépett ki a régi képkeretből. Mondd meg őszintén, te nem örülsz, hogy ilyen szerencsésen megszabadultál tőle?

- Ne kérdezz semmit, drága Henrym - válaszolta boldogtalan testvére. - Jóformán semmi sem tehet engem már se boldoggá, se szomorúvá.

- Pontosan így szoktak beszélni az ifjú menyasszonyok - jegyezte meg Henry. - Ne búsulj, Lucy, egy év múlva már más nótát fogsz fújni. Én leszek a vőfélyed, és előtted lovagolok majd, mikor a templomba mész, és az összes ismerőseink, rokonaink, barátaink, meg a Bucklaw atyafiságból is, akik csak itt lesznek, mind rendre nyeregbe szállnak... Kapok egy skarlát köpenyt, aranyzsinórosat, és tollas kalapot és arannyal mindkétfelől szépen kihímzett kardkötőt, és point d'Espagne-t, és a kard helyett tőrt, pedig én jobban szeretnék kardot, de hát apánk hallani sem akar róla. Az én holmimat meg még sok más mindent ma estére hozza meg Gilbert a málhás öszvérekkel Edinburgh-ból. Ahogy megérkeznek, jövök és megmutatom neked.

Lady Ashton belépése véget vetett a fiú fecsegésének. Az anyát kissé nyugtalanította leánya késlekedése, ezért jött hát elébe, s most legédesebb mosolyával karolt Lucyba, úgy vezette be a terembe, ahol a társaság már régóta várta megjelenését.

Nem volt más jelen, csak Sir William Ashton, valamint Douglas Ashton ezredes teljes katonai díszben, Bucklaw vőlegényi pompában és Craigengelt, aki pártfogója jóvoltából tetőtől talpig új öltözékben feszített, s annyi rojtot-bojtot, paszományt viselt, hogy bízvást elmehetett volna akár Kakas kapitánynak, végül pedig, mivel a hivő presbiteriánus családokban az effajta ünnepi ceremónia sohasem eshetett meg pap nélkül, a kis társaság tagjai közt ott volt Ördöghűzy nagytiszteletű úr is.

Bort és harapnivalót tettek az asztalra, az aláíráshoz előkészített papírok mellé.

Mielőtt még bármihez hozzáfogtak volna, Sir William intésére előlépett a lelkész, és felszólította az egybegyűlteket, hogy csatlakozzanak rövid, rögtönzött imájához, fohászkodjanak együttesen, Isten áldását kérve, a jelenlevő tiszteletre méltó személyek között kötendő szerződésre. Mivel kora és hivatása feljogosította rá, hogy a személyes jellegű kérdésekről is őszintén szólhasson, könyörögve kérte az Urat, gyógyítsa meg az egyik nemes fél beteg lelkét, ezzel jutalmazván őt, amiért tiszteletre méltó szüleinek szót fogadott. S mivel Isten parancsolatainak engedelmeskedve atyját, anyját tisztelő engedelmes gyermeknek bizonyult, őt és övéit áldja meg szent ígérete szerint: hosszú, boldog élettel itt e földön, s örök üdvösséggel majdan a mennyeknek országában. Könyörgött továbbá a vőlegényért, hogy térjen jobb belátásra, s hagyjon fel a kicsapongásokkal, melyek ifjú lelkét eltántorítják a tudás ösvényétől; hogy ne lelje többé örömét hiú és léha barátokban; őrizkedjék a gúnyolódóktól, a lázadóktól, valamint azoktól, kik késő éjszakáig boroznak (itt Bucklaw Craigengeltre kacsintott), egyszóval, hogy kerülje a bűnre vezető alkalmat és társaságot. Befejezésképpen Sir Williamért, Lady Ashtonért és családjukért is fohászkodott, belefoglalván ezzel imájába minden jelenlevőt, kivéve Craigengeltet, akit az érdemes pap bizonyára teljesen méltatlannak tartott a kegyelemre.

Ezután következett a nap nagy eseménye. Sir William Ashton, ahogy illik, ünnepélyesen és akkurátusán aláírta nevét a szerződés alá, utána következett a fia, aki, mint afféle katona, fölényesen kanyarította le az aláírását, őutána meg Bucklaw, aki oly sebesen kaparta oda az iratra a nevét, amilyen gyorsan csak Craigengelt forgatni tudta a szerződés lapjait. Dolga végeztével aztán a vőlegény tollát az érdemes kapitány új, csipkés nyakravalójába törölte.

Ashton kisasszony következett. Aggódó édesanyja maga vezette az asztalhoz, ahol az okmányt alá kellett írnia. Először száraz tollal próbálkozott, majd mikor erre figyelmeztették, több hiábavaló kísérlet után sem volt képes a tollat a súlyos ezüst tintatartóba mártani, pedig az színültig telten állt előtte. Lady Ashton gyöngéden segítségére sietett. Magam is láttam a végzetes szerződést. Lucy Ashton neve tisztán, pontosan kiolvasható mindegyik lapon, s csupán a vonalak leheletnyi bizonytalansága sejteti, milyen lelkiállapotban lehetett az aláíró. Az utolsó szignatúra azonban befejezetlen, kusza és elmázolódott, mert miközben e betűket papírra vetette, a kapu felől hirtelen lódobogás hallatszott, majd nyomban döngő léptek a külső folyosón, s egy érces hang, mely ellentmondást nem tűrően parancsolta félre a szolgákat az útból. A toll kiesett Lucy ujjai közül, s a lány felsikoltott: - Itt van! Ő az!





Harmincharmadik fejezet

Ez Montague lesz: ismerős e hang! -
Fickó, a tőröm! - Arcátlan bitang.
Álarcosán közénk merészkedik,
Hogy meggyalázza házi ünnepünket.
De esküszöm az őseim nevére:
Azt sem bánom, ha itt folyik ki vére!

(RÓMEÓ ÉS JÚLIA
- Mészöly Dezső fordítása)


Alighogy Ashton kisasszony kiejtette kezéből a tollat, kivágódott az ajtó, és Ravenswood úrfi lépett be a terembe.

Lockhard s egy másik szolga, akik a hívatlan vendéget hiába próbálták feltartóztatni a folyosón, illetőleg az előszobában, most meglepetéstől földbe gyökerezett lábbal álltak a küszöbön. Az egész társaságon néma döbbenet lett úrrá. Douglas Ashton ezredesben forrt a gyűlölet, Bucklaw gőgös közönyt színlelt, a többiek pedig, Lady Ashtont sem kivéve, halálosan megrémültek. Lucyt kővé dermesztette a váratlan jelenés. Jelenés, igen, ez a helyes meghatározás, mert Ravenswood inkább hasonlított kísértethez, mint élő emberhez.

Megállt a terem közepén, szemben az asztallal, amelynél Lucy ült, s mintha nem is lenne senki más a szobában, egyedül csak a lányra függesztette tekintetét, melyben mélységes fájdalommal vegyes keserű szemrehányás tükröződött. Fél válláról lecsúszott a sötét színű, spanyol divatú lovaglóköpeny, s bő ráncokat vetve hullott alá a másik oldalon. Gazdag öltözékét belepte az út pora, s összezilálta a hosszú lovaglás. Övében kard és pisztolyok. Beléptekor nem vette le kalapját, s komor vonásait a lehajtott karima most még sötétebbé tette. A halálos sápadtság, mely a nemrégiben kiállott hosszú betegségről tanúskodott, vad, sőt kegyetlen kifejezést kölcsönzött az egyébként is szigorú, kemény arcnak. Kalapja alól kiszabadult, összekuszált hajfürtjei homlokára tapadtak, s ettől, valamint mozdulatlanságától koponyája olyannak tetszett, mint valami élettelen, néma márványfő. Néhány percig mélységes, síri csönd borult a társaságra.

Lady Ashton szólalt meg először. Bátorsága visszatérvén, szokott kihívó modorában magyarázatot követelt, mire vélje e hívatlan és tolakodó látogatást.

- Ezt a kérdést, anyám - kiáltott közbe fia -, nekem volna talán legtöbb okom s jogom feltenni. Mindjárt meg is kérem hát Ravenswood úrfit, jöjjön velem, hadd mutassam meg odakinn a helyet, ahol nyugodtan válaszolhat.

Bucklaw is beavatkozott a vitába: - Senki a világon el nem veheti tőlem azt a jogot, hogy én kérjek magyarázatot az úrfitól... Craigengelt - fűzte hozzá halkabban -, a fene egyen meg, ne állj itt úgy, mintha szellemet látnál! Hozd be a folyosóról a kardomat!

- Én sem engedem át senkinek azt a jogomat - mondta Ashton ezredes -, hogy a családomat ért vérlázító sértésért elégtételt követelhessek.

- Nyugodjatok meg, urak - fordult feléjük komoran Ravenswood, s egyetlen tiltó kézmozdulattal berekesztette a szóváltást. - Ha annyira unjátok az életeteket, mint én a magamét, majd találok rá időt és alkalmat, hogy egyikőtöknek s másikótoknak, vagy akár egyszerre mindnek elégtételt adhassak. Most nincs időm léhűtőkkel vitázni.

- Léhűtők! - visszhangozta Ashton ezredes, félig kihúzva kardját. Bucklaw is megragadta szablyája markolatát, amelyet Craigengelt éppen most nyújtott oda neki.

Fia életét féltve, Sir William Ashton Ravenswood és a másik kettő közé vetette magát. - Fiam, parancsolom - kiáltozta -, Bucklaw, kérlek... a királynő és a törvény nevében, maradjatok veszteg!

- Az Úr törvénye nevében - lépett közéjük felemelt kézzel Ördöghűzy nagy tiszteletű is. - Az Ő nevében, aki békességet hozott a világnak, s jóakaratot adott az embereknek, könyörgök... esedezem... megparancsolom tinektek, hogy tartózkodjatok az erőszaktól! Isten gyűlöli a vérontást. Aki kardot fog, kard által vész el!

- Hitvány kutyának néz engem, nagytiszteletű úr - fordult felé vadul Ashton ezredes -, vagy még annál is alábbvaló, oktalan baromnak, hogy azt hiszi, eltűrhetem ezt a sértést apám házában?!... Eressz, Bucklaw! Elégtételt ad nekem, vagy... Istenemre!... Ott szúrom le, álltóhelyében!

- Nem engedem, hogy itt kezet emelj rá! - kiáltotta Bucklaw. - Egyszer megajándékozott az életemmel, s lenne bár maga az ördög, aki azért jött, hogy kénköves pokolba röpítse az egész kompániát, akkor sem tűrhetem, hogy bántódás érje, ha csak nem becsületes játékban!

A két fiatalember szenvedélyes vitája lélegzethez juttatta Ravenswoodot, aki most vészjósló hangon így kiáltott: - Csend!... Ha valaki igazán keresi a veszélyt, lesz rá alkalom, hogy megtalálja! Én rövidesen bevégzem itt a dolgomat... Ez a te kezed írása, úrnőm? - kérdezte lágyabb hangon, s a levelet Ashton kisasszony elé tartotta.

A reszketeg "igen" mely önkéntelenül röppent el a lány ajkáról, nem úgy hangzott, mint az öntudatos felelet.

- És ez is a te kezed írása? - nyújtotta felé régi szerződésüket.

Lucy hallgatott. A borzalom s egy még erősebb, még szörnyűbb érzés olyannyira megzavarta elméjét, hogy valószínűleg meg sem értette, mit kérdeztek tőle.

- Uram - mondta Sir William Ashton -, ha ezen irat alapján törvényes követelést szándékozol támasztani, kérdésedre csak a bíróság előtt várhatsz választ.

- Sir William Ashton - válaszolta Ravenswood -, arra kérlek téged és minden jelenlevőt, ne értsétek félre szándékomat. Ha ez a fiatal hölgy szabad akaratából kijelenti, hogy a szerződés megsemmisítését kívánja... mert írása mintha ilyesmire utalna... ez a papiros sem lesz értékesebb előttem, mint a száraz levél, amit az őszi szél kerget a pusztán. Csakhogy az ő szájából akarom hallani, s az ő szájából kell hallanom az igazságot. Nem megyek el addig, amíg e bizonyságot meg nem kapom. Megölhettek, mert többen vagytok. De óva intelek benneteket... felfegyverzett ember vagyok... elkeseredett ember vagyok... és nem adom olcsón az életemet. Ennyit akartam közölni a szándékaimról, értsétek, ahogy akarjátok. Most pedig hallani akarom tőle magától, hogy mit határozott; egyedül, tanúk nélkül akarom hallani. Ti pedig választhattok - s jobbjával kardját, baljával pisztolyát vonta ki villámgyorsan az övéből, bár egyelőre mindkét fegyvert a föld felé fordította -, azt akarjátok-e, hogy ez a terem vérben ússzon, vagy megengeditek, hogy eljegyzett menyasszonyommal lefolytassam e sorsdöntő beszélgetést, amelyre Isten és az ország törvényei szerint jogom van.

Szavai, elszánt mozdulatai mindnyájukat visszahökkentették, hiszen az igazi elkeseredés ereje többnyire elsöpri az útjába akadó gyengébb szenvedélyeket. Most a lelkipásztor szólalt meg elsőnek.

- Isten nevére kérlek - mondta -, fogadjátok el az ő méltatlan szolgájának békejavaslatát. E tiszteletre méltó úr kívánsága nem méltánytalan. Hadd hallja hát meg Lucy kisasszony szájából, hogy a leány engedelmeskedett szüleinek, s megbánta a vele kötött eljegyzést. Ha efelől megbizonyosodik, békességben hazamegy, s nem háborgat többé bennünket. Ó, jaj! Mely igen munkál ama ős-Ádám ereje az újjászületett emberben! Bizony mondom nektek, sokáig kell még gyötörtetnünk azok miatt, akik mindmáig a keserű gyűlölet és bűn bilincseiben vergődnek, s a hívságos szenvedély féktelen hullámai közt hányattatnak... Hadd teljesüljön Ravenswood úrfi kívánsága! Ez a beszélgetés múló fájdalmat okozhat csupán ennek a tiszteletre méltó ifjú hölgynek, hiszen visszavonhatatlanul hitet tett immár szülei választása s az új kötés mellett. Mondom, hagyjuk rá, így legyen. Hivatásom parancsa, szent küldetésem, hogy megkérjem méltóságotokat, egyezzetek bele ebbe a jó szándékú javaslatba.

- Soha! - kiáltott Lady Ashton, amint haragja felülkerekedett első döbbenetén és félelmén. - Soha nem engedem, hogy ez a férfi négyszemközt beszéljen az én lányommal, más eljegyzett menyasszonyával! Ám menjen ki a szobából, aki akar, én itt maradok. Én nem félek sem az erejétől, sem a fegyvereitől, noha másra - s itt egy pillantást vetett Ashton ezredes felé -, aki a nevemet viseli, úgy látom, tehet némi hatást az efféle handabandázás.

- Az Isten szent szerelmére! Asszonyom - riadt meg az érdemes lelkipásztor -, ne szítsd tovább a tüzet! Biztos vagyok benne, hogy a fiatal hölgy egészségi állapotára és az anya szent kötelességeire tekintettel Ravenswood úrfi nem kifogásolja a jelenlétedet. Magam is maradok, hátha ősz fejem elháríthatja a veszélyt.

- Maradj, ha maradni kívánsz - mondta Ravenswood. - És Lady Ashton is, ha annyira óhajtja. De mindenki más távozzék!

- Ravenswood - szólt oda Ashton ezredes, amint kifelé menet elhaladt mellette -, ezért felelni fogsz!

- Amikor neked tetszik - válaszolta Ravenswood.

- De nekem - szólt közbe félmosollyal Bucklaw - elsőbbségem van, egy régebbi kihívás alapján.

- Intézzétek el, ahogy akarjátok - mondta Ravenswood -, csak ma hagyjatok békén. Holnaptól kezdve semmi sem lesz fontosabb számomra, mint megadni minden elégtételt, amit kívántok.

Az urak eltávoztak, csak Sir William Ashton késlekedett.

- Ravenswood úrfi - mondta engesztelő hangon -, azt hiszem, nem érdemeltem meg, hogy így bánj velem, s ilyen botrányt csinálj a házamban. Ha hüvelyébe dugod kardodat, és félrevonulsz velem a dolgozószobámba, a legkielégítőbb érvekkel bizonyítom majd be, hogy e mostani, önkényes eljárásod mennyire hiábavaló...

- Holnap, uram... holnap... holnap türelmesen meghallgatlak - szakította félbe Ravenswood -, de ma más dolgom, szent és halaszthatatlan feladatom van.

Az ajtóra mutatott, és Sir William is elhagyta a helyiséget. Ravenswood hüvelyébe tolta kardját, s a kakast visszacsattantva övébe dugta pisztolyát. Az ajtóhoz ment, gondosan elreteszelte, aztán visszafordult, levetette kalapját, hátrasimította kusza fürtjeit, s olyan tekintettel nézett Lucyra, melyben a fájdalom lassan elfátyolozta az előbb még vadul villogó haragot. - Megismersz engem, Ashton kisasszony? - kérdezte csöndesen. - Én még mindig Edgar Ravenswood vagyok. - A lány hallgatott, s ő egyre szenvedélyesebben folytatta. - Még mindig az az Edgar Ravenswood, aki szerelmedért lemondott arról, hogy sértett becsületéért bosszút álljon. Az a Ravenswood, aki miattad megbocsátott családja sanyargatójának és kifosztójának, sőt baráti kezet nyújtott apja rágalmazójának és gyilkosának.

- Lányomnak - szakította félbe Lady Ashton - semmi oka nincs arra, hogy kétségbevonja személyazonosságodat. Epés beszéded kellőképpen eszébe juttatja: apja halálos ellenségével áll szemben.

- Kérlek, maradj veszteg, asszonyom - válaszolta Ravenswood. - A feleletet lányod szájából kell hallanom... Még egyszer szólítalak, Lucy Ashton kisasszony! Én vagyok az a Ravenswood, akinek te egykor hűséget esküdtél... szent esküvéssel, melyet most vissza akarsz vonni, meg akarsz semmisíteni.

Lucy vértelen ajkai közül csupán egy elfúló sóhaj tört elő: - Anyám akarta.

- Igazat mond - szólt Lady Ashton. - Én akartam így. Isteni és emberi törvények adtak rá jogot, hogy ezt tanácsoljam. Megegyeztem vele: felbontja a szerencsétlen és meggondolatlan eljegyzést, s megsemmisíti a Szentírás parancsa szerint.

- A Szentírás! - mondta Ravenswood gúnyosan.

- Hadd hallja hát az igét - szólt Lady Ashton a lelkészhez. - Olvasd fejére az Úr igéjét, amely a te óvatos aggályaidat is eloszlatta, s világosan kimutatta, hogy érvénytelen a kimesterkedett eljegyzés, amelyhez ez az erőszakos ember ragaszkodik.

A pap elővette zsebéből kapcsos bibliáját, s hangosan olvasni kezdte. - "Ha pedig asszony fogad fogadást az Úrnak, és kötésre kötelezi magát az ő atyjának házában az ő fiatalságában; és hallja az atya az ő fogadását, vagy kötelezését, amellyel lekötelezte magát, és nem szól arra az ő atyja: akkor megáll minden fogadása, és minden kötelezés is, amellyel lekötelezte magát, megálljon."

- Hát nem éppen így volt a mi esetünkben? - szakította félbe Ravenswood.

- Fékezd türelmetlenségedet, ifjú ember - szólt a pap -, és hallgasd meg, mit mond ennek utána az írás: "Ha pedig megtiltotta azt az ő atyja azon a napon, amelyen hallotta: nem áll meg semmi fogadása és kötelezése, amellyel lekötelezte magát, és az Úr is megbocsát neki, mert az ő atyja tiltotta meg azt."

- És vajon - vágott közbe szenvedélyesen és diadalittasan Lady Ashton -, vajon nem épp a mi esetünkre mondja ezt a Szentírás?... Tagadhatja-e ez a férfi, hogy amikor mi, szülők értesültünk a fogadalomról vagy kötelezésről, amellyel lányunk lekötelezte magát, a legkifejezettebben helytelenítettük azt, s írásban közöltük vele véleményünket?

- Hát ez a válaszod? - nézett Lucyra Ravenswood. - Kész vagy feladni hűségesküdet, szabad akaratodat, mindkettőnk érzelmeit ezért a szánalmas, képmutató álbölcsességért?

- Hallgasd csak! - pillantott Lady Ashton a lelkipásztorra. - Hallgasd az istenkáromlót!

- Isten bocsássa meg neki - fohászkodott a nagytiszteletű úr -, és világosítsa meg elméjét.

- Halld hát, mit áldoztam fel érted - Ravenswood továbbra is csupán Lucyhoz intézte szavait -, mielőtt megerősíted azt, amit nevedben tettek. Lábbal tiportam ősi családom becsületét, s legjobb barátaim intő szava sem tudott megingatni elhatározásomban. Sem a józan érvek, sem a baljós előjelek nem tántorítottak meg hűségemben. Még a halottak is feltámadtak, hogy óva intsenek, s én nem törődtem figyelmeztetésükkel. Hát végképp elszántad rá magad, hogy hűséges szívemet azzal a fegyverrel szúrd keresztül, amelyet meggondolatlanul én adtam kezedbe?

- Ravenswood úrfi - szólt Lady Ashton -, megkérdezted, amit akartál. Láthatod, lányom teljességgel képtelen arra, hogy méltóképp válaszoljon neked. De én felelek helyette, mégpedig megcáfolhatatlanul. Azt óhajtod tudni: Lucy Ashton önnön szabad akaratából kívánja-e megsemmisíteni eljegyzését, amelynek megkötésére álnok csábítás késztette. Levele, saját keze írása máris elegendő bizonyíték erre, de hogy még jobban meggyőződj szándékáról: íme, itt a házassági szerződés Hayston of Bucklaw úrral. Ma reggel írta alá e szent férfiú jelenlétében.

Ravenswood megkövülten meredt az okmányra. - Csalás és kényszerítés nélkül írta ezt alá Ashton kisasszony? - kérdezte a lelkészre pillantva.

- Felszentelt személyemmel állok jót érte.

- Ez, asszonyom, valóban cáfolhatatlan bizonyíték - mondta komoran Ravenswood. - Szükségtelen és méltatlan dolog lenne egyetlen szót is vesztegetni hiábavaló tiltakozásra vagy szemrehányásra. Íme, úrnőm - tette Lucy elé az aláírt papírt és a kettétört aranyat -, itt vannak első eljegyzésed emlékei. Kívánom, légy hűségesebb most kötött jegyességedhez. Nem is zaklatlak tovább, csupán azzal még, hogy cserébe visszakérem bizalmam zálogát... úgy kellene inkább mondanom: égbekiáltó ostobaságom bizonyítékát.

Szerelmese gúnyos pillantását Lucy üres tekintettel viszonozta, de valamit, úgy látszik, mégis megértett szavaiból, mert felemelte kezét, mintha ki akarná oldozni a nyakában viselt kék szalagot. Szándékát képtelen lett volna véghezvinni, ha Lady Ashton ezúttal is segítségére nem siet. Ő tépte le a pántlikát, s vette le róla az aranyat, amelyet Ashton kisasszony mostanáig a szíve fölött hordott. A szerelmesek eljegyzését tanúsító írás párját már régebben a kezébe kaparintotta. Most gőgös főbiccentés kíséretében mindkettőt átszolgáltatta Ravenswoodnak. A férfin mély megindultság vett erőt, amint kezébe vette az aranyat.

- És ő ezt így hordhatta - mormolta magában -, így hordhatta a keblében... épp a szíve fölött... még amikor... De hiába, a panasz nem segít. - Egy könnycseppet törölt ki szeméből, s újra komor és nyugodt lett. A kandallóhoz ment, tűzbe dobta a papírt és az aranyat, majd csizmája sarkával rátaposott a parázsra, mintha biztosítani akarná teljes megsemmisülésüket. - Nem alkalmatlankodom már sokáig - mondta ezután. - Lady Ashton, ördögi szándékaidra, gonosz praktikáidra csak azt mondhatom, hogy remélem, ez volt az utolsó cselszövésed lányod becsülete és boldogsága ellen... Hozzád pedig, úrnőm - fordult Lucyhoz -, nincs több szavam, csak ennyi: térden állva fohászkodj Istenhez, szándékos, megfontolt hitszegésed miatt, nehogy afféle világcsudájává tegyen. - Miután e szavakat kiejtette, sarkon fordult, és kiment a szobából.

Sir William Ashton kéréssel és hatalmi szóval a kastély egyik távoli részén tartotta fiát és Bucklaw-t, hogy ne találkozhassanak ismét Ravenswooddal. Ám amint az úrfi lefelé ment a nagy lépcsőn, Lockhard lépett hozzá, és Sholto Douglas Ashton levélkéjét nyújtotta át neki. Írója arra kérte a címzettet, jelölje meg a helyet, ahol négy-öt nap múlva találkozhatnak, mivel életbevágóan komoly az ügy, melyet rendezniük kell, mindjárt egy fontos családi esemény megtörténte után.

- Mondd meg Ashton ezredesnek - szólt Ravenswood nyugodtan -, amikor csak kedve tartja, Wolf's Cragben mindig megtalálhat.

A teraszra vezető külső lépcsőn azonban másodszor is megszakították útját. Craigengelt volt a tettes, aki megbízója, Laird of Bucklaw abbeli reményét tolmácsolta, hogy Ravenswood még legalább tíz napig nem hagyja el Skóciát, mivel előbbi és mostani udvariasságáért ő köszönetet szeretne mondani az úrfinak.

- Mondd meg a gazdádnak - rivallt rá Ravenswood -, válassza meg az időpontot. Wolf's Cragben megtalál, hacsak valaki meg nem előzi.

- Gazdám? - méltatlankodott Craigengelt, akit ugyancsak felbátorított, hogy a terasz végén Ashton ezredest és Bucklaw-t pillantotta meg. - Engedj meg, nem ismerek ilyen személyt a földön, s nem tűröm, hogy ilyen modorban beszélj velem.

- Akkor hát a pokolban keresd a gazdádat! - harsogta Ravenswood. Régóta elfojtott indulatát most szabadjára engedte, s úgy megtaszította Craigengeltet, hogy az legurult a lépcsőn, s teljes hosszában elterült a földön. - Bolond vagyok - tért nyomban magához az úrfi -, hogy ilyen semmiházi bitangon töltöm ki haragomat.

Felpattant lovára, melyet érkezésekor a kastély bejárata előtt húzódó kőkorláthoz kötött, megrántotta a kantárt, s lassan elléptetett Bucklaw és Ashton ezredes mellett. Mereven a szemük közé nézett, és némán megemelte kalapját, mely udvariasságot ők hasonló komoly méltósággal viszonoztak. Ravenswood a sétány végéig kimért tempóban haladt, ezzel is mutatván: inkább keresi, mintsem kerüli a feltartóztatást. Mikor elhagyta a felső kaput, megfordította lovát, s még egyszer visszatekintett a kastélyra. Hosszan, elmerülten szemlélte, aztán megsarkantyúzta ménjét, s tovanyargalt, sebesen, mint a kiűzött gonosz lélek.





Harmincnegyedik fejezet

Ki jön ott a nászszobából?
A halál angyala, Azrael.

(THALABA)


A kastélyban lezajlott szörnyű jelenet után Lucyt szobájába vitték. Teljesen kába volt, s jó darabig olyan is maradt. Ám másnap mintha nemcsak lelkierejét és eltökéltségét nyerte volna vissza, hanem valami eszelős, helyzetéhez és jelleméhez nem illő léha vidámság is erőt vett volna rajta; bár e különös kedélyállapotot időnként mélységes, néma mélabú és szeszélyes ingerlékenység váltotta föl. Lady Ashton nagyon megijedt, s a család orvosaival tanácskozott. A tudós doktorok azonban szabályosnak találták a lány érverését, s csak arra gondolhattak, hogy a betegség a lelkét támadta meg. Azt javasolták, könnyű testmozgással és szórakozással kössék le figyelmét. Ashton kisasszony soha nem beszélt arról, ami a díszteremben történt. Úgy látszott, nem is emlékszik rá, mert észrevették, hogy gyakran a nyakához nyúl, mintha az eltűnt szalagot keresné, s mikor nem találta, megdöbbenten és kétségbeesetten mormolta: - Ez a szál fűzött az élethez.

Lady Ashton túlságosan elkötelezte már magát, így hát leánya egészségi állapota s az aggasztó tünetek sem bírhatták rá az esküvő elhalasztására. Nagy fáradságába került, hogy a kellemes látszatot Bucklaw előtt fenntartsa. Jól tudta, ha a férfi csupán a legcsekélyebb vonakodást is tapasztalná menyasszonyánál, felbontaná a szerződést, s ezzel nagy szégyent és gyalázatot hozna az anya fejére. Bizakodott Lucy passzivitásában, s úgy határozott, hogy a házasságkötés történjék csak meg a kijelölt időpontban. Azt remélte, hogy az átköltözés, az új környezet, a megváltozott helyzet jótékony izgalma gyorsabban és hatásosabban meggyógyítja majd lányát, mint az orvosok előírta bárminő hosszadalmas kúra. Sir William Ashton amúgy is hiába ellenkezett volna, meg aztán ez a frigy segítette is családja felemelkedését, megerősítette helyzetét A. márkival szemben, így hát ő is egykettőre beadta a derekát, s elfogadta a javaslatot. A fiatalemberek, Bucklaw és Ashton ezredes pedig a leghatározottabban tiltakoztak a házasság elhalasztása ellen. Kijelentették, a történtek után szégyenteljes dolog lenne a kitűzött időponttól akár egy órával is eltérni, mert mindenki azt mondaná, hogy Ravenswood tolakodó látogatása és fenyegetőzése megfélemlítette őket.

Ha Bucklaw ismeri Ashton kisasszony egészségi, helyesebben elmebeli állapotát, bizonyára képtelen lett volna ilyen meggondolatlan sietségre. Ámde az illendőség csak rövid, kimért érintkezést engedélyezett a jegyesek közt, s Lady Ashton olyan ügyesen használta ki ezt a körülményt, hogy Bucklaw se nem észlelte, se nem gyanította, hogy boldogtalan menyasszonya valójában milyen egészségi- és kedélyállapotban leledzik.

A menyegző előtti estén Lucyn mintha valami eszelős vidámság vett volna erőt; kislányos kíváncsisággal nézegette az ünnepi ruhákat, és figyelte a nagy esemény előkészületeit.

Ragyogó, derűs reggelre virradtak. Az ország minden részéből sorra érkeztek a díszbe öltözött esküvői vendégek, mert az örömünnep tiszteletére nemcsak Sir William Ashton rokonsága s neje számos előkelő hozzátartozója, valamint a vőlegény nagyszámú atyafisága jelent meg tetőtől talpig felcicomázva, hanem ott volt ötvenmérföldes körzetből csaknem valamennyi rangos presbiteriánus család is. A vendégek e házasságot valamiféle politikai győzelemnek tekintették, mintha rokona mellőzésével magára A. márkira mértek volna vereséget. Fontosnak tartották, hogy részt vegyenek az ünnepélyen. Az egybegyűlteket mindjárt pompás kis lakoma várta, s alighogy végeztek vele, máris felhangzott a kiáltás: "Lóra!" A menyasszony a menet élén, Henry és az anyja között haladt. Az előző napi vidámság helyett most mélységes mélabú tükröződött vonásain, de ez, mindnyájan úgy találták, illett a rendkívüli alkalomhoz. Napok óta sápadt arca most pírban égett, szeme csillogott; varázslatos szépsége, ragyogó ruhája láttán az elragadtatás moraja futott végig a gyülekezeten, s az igéző hatás alól még a hölgyek sem tudták kivonni magukat. Miközben a díszmenet nyeregbe szállt, Sir William Ashton, a rend és a formaságok embere, szigorúan megdorgálta Henryt, amiért bátyja, Ashton ezredes képtelenül hosszú, katonai kardját kötötte fel.

- Ha már ily békés alkalomkor is fegyverre van szükséged - mondta -, miért nem a tőrt viseled, amelyet erre a célra hozattam Edinburgh-ból?

A fiú azzal védekezett, hogy az új tőr rejtélyes módon eltűnt.

- Azt hiszem, inkább te dugtad el - torkolta le apja -, mert ezzel a nevetséges szablyával akartál parádézni, amely akár Sir William Wallace-t is szolgálhatta volna. De most már mindegy. Eredj, szállj lóra, és vigyázz nénédre!

A fiú szót fogadott, s elfoglalta helyét a lovasoszlop közepe táján. Kardja, zsinóros kabátja, tollas kalapja, egész külseje annyi gyönyörűséggel töltötte el, s oly sokat bajlódott lovával, hogy semmire sem tudott túlságosan figyelni, de arra az egyre halála órájáig emlékezett, hogy testvére keze, mint a sírkő, olyan nyirkos és hideg volt, midőn nyeregkápáját igazgatva hozzáért. A pompás nászmenet tündökletes fénnyel vonult át hegyen-völgyön, míg végre megérkezett a kis kápolnához. Alig fértek el benne, mert több mint száz úriember és úrhölgy volt jelen, hogy a temérdek szolgáról ne is beszéljünk. Az esketés a presbiteriánus szertartás szerint zajlott, mivel nemrégiben Bucklaw is ehhez a felekezethez csatlakozott.

Johnny Mortsheugh, aki Hermitage-beli nyomorúságos helyét röviddel ezelőtt cserélte fel a Ravenswood-kápolna sokkal alkalmasabb sekrestyésségével, most ott feszített a templomajtóban, mert az ő feladata volt, hogy kiossza a bőkezű alamizsnát a parókia szomszédságában élő szegények között. Gourlay asszonyság is jelen volt azzal a két társnőjével egyetemben, akikkel együtt virrasztott Alice mellett. A három banya a többiektől félrehúzódva üldögélt egy lapos síremléken, s rosszmájúan ócsárolták, amit az alamizsnából kaptak.

- Johnny Mortsheugh - kezdte Annie Winnie - másképp is eloszthatta volna, és gondolhatott volna öreg komaasszonyaira, akármilyen előkelő személy lett is az új fekete kabátjában. Én csak öt rézpénzt kaptam, nem hatot, mint más, és ez sem olyan, mint amelyik megér egy jó húszast. Ez a darabka marhahús meg, mondhatom, legalább egy unciával könnyebb mindeniknél, amit másoknak adott. Ez a falat rágós sonka pedig a csülökből származik, a tiedet viszont, Maggie, alighanem a gerinc végéből vágták ki.

- Az enyémről beszélsz? - motyogta a béna boszorkány. - Az enyém, azt hiszem, félig csont. A gazdag népek, ha már egyáltalán adnak valamit azoknak a szegényeknek, akik a menyegzőjükre meg a temetésükre eljönnek, legalább olyat adnának, amiben örömük telik.

- Azt ne hidd - felelt rá Ailsie Gourlay -, hogy azért vetnek nekünk alamizsnát, mert valami nagyon szeretnek, de nem is azért, mintha törődnének vele, hogy éhezünk-e vagy jóllakunk. Ha nem szégyellnék, követ löknének ide kenyér helyett, s mégis hálát várnak, mintha jószívűségből és szánalomból segítenének rajtunk.

- Szentigaz - helyeselt társnője.

- De mondd csak, Ailsie Gourlay, hiszen te vagy köztünk a legidősebb, láttál már valaha ennél fényesebb menyegzőt?

- Nem gondolnám - felelt a boszorkány. - De azt hiszem, nemsokára éppen ilyen fényes temetést láttok majd.

- Az bizony jó lenne - örvendezett Annie Winnie. - Akkor is csak ugyanennyi alamizsnát kapunk, de nem kell fintorogni, vigyorogni és pofákat vágni hozzá, és boldogságot kívánni a pokolfajzatoknak, akik úgy bánnak velünk, mint a rühös kutyákkal. Azt szeretem én, mikor tarisznyámban a halotti tor alamizsnája, s úgy fújhatom a régi nótámat:

Erszényemben garas, tarisznyámban kenyér -
Ne légy különb te nálam, se rosszabb nálad én.

- Ez helyes, Annie - bólogatott a béna asszony. - Isten adjon nekünk zöld karácsonyt s kövér temetést!

- Még csak azt mondd meg nekem, Gourlay anyó, hisz te vagy köztünk a legöregebb és legbölcsebb, kit terítenek ki leghamarabb a vigadozók közül?

- Látod ott azt a cifra babát? - kérdezte Gourlay asszonyság. - Csak úgy csillog-villog az aranytól, ékszertől. Az, akit most ültetnek fel a fehér lóra, a mögött a skarlát köpenyes, hosszú kardú, kelekótya kölyök mögött.

- De hisz az a menyasszony! - hökkent meg társnője, valami szánalomfélét érezve hideg szívében. - Az a menyasszony maga! Ejnye! Milyen fiatal, milyen szép, milyen csinos... és csak ilyen kevés ideje van hátra?

- Én mondom neked - szólt a jósnő -, már nyakáig ér a halotti lepel. Akár hiszitek, akár nem, néhány árva szemecske ha maradt még a homokórájában, de nem is csoda, hogy kipergett a java, jól megrázták, annyi szent. A levelek nemsoká lehullanak, de ő már sohasem látja, amint tündérköröket írva táncolnak a mártonnapi szélben.

- Úgy hallottam, te egy negyedévig ápoltad - szólt a béna. - Kaptál is érte két aranyat, ha jól tudom.

- Bizony, bizony - vigyorgott Ailsie keserűen -, és Sir William Ashton még egy szép piros ruhát is ígért ráadásnak... meg egy máglyát, láncot és szurkos hordót is, az ám, galambocskám!... Mit szólsz ehhez a fényes borravalóhoz?... Mert hajnaltól éjfélig virrasztottam a sorvadozó lánya mellett nyolcvan és még nem is tudom hány napon át. De amondó vagyok, csak ajándékozza meg vele a saját feleségét, úgy biza, komámasszony!

- Mintha azt hallottam volna - mondta Annie Winnie -, hogy ez a Lady Ashton is afféle minden hájjal megkent nőszemély.

- Figyeld csak - mutatta Gourlay asszonyság -, ahogy kitáncoltatja szürke paripáját a templomkertből!... Úgy lovagol, mint a többi tisztes, derék úriasszony, pedig több ördöngösség van benne, mint amennyi valaha is volt akármelyik skót boszorkányban, aki seprűnyélen lovagolt a holdfényben North Berwick Law fölött.

- Mit fecsegtek itt boszorkányokról, átkozott vén banyák? - reccsentett rájuk Johnny Mortsheugh. - Még a templomkertben is rontó bűbájjal foglalkoztok, hogy a jegyespárnak ártsatok? Takarodjatok haza, mert ha botot fogok rátok, hamarabb meglelitek az utat, mint szeretnétek!

- No nézd csak az uraságot! - kiáltott Ailsie Gourlay. - Hogy henceg itt az új, fekete kabátjában s a púderes hajával, mintha sohase ismert volna éhséget és szomjúságot! Aztán jól felhangold ám a nyirettyűdet ma estére, mikor a nagy szálában rángatod a vonót a többi hangász között, hogy mérföldnyire hallani lehessen a cincogást. Majd meglátjuk, hogy állod a tűszúrásokat... mert az lesz csak valami, egykomám!

- Jó emberek, ti vagytok a tanúim - mondta Mortsheugh -, hogy ez az asszony engem rontással fenyeget és megátkoz. Ha valami baj történik velem vagy a hegedűmmel ma éjjel, hát én ebből olyan pokolfekete ügyet csinálok, amilyet még ő se kevert soha. A presbitérium és a zsinat elé állítom... hisz magam is pap vagyok félig-meddig, mióta sekrestyésként lakom itt a parókián.

A boszorkányok s a szegények egyek voltak a gyűlölködésben, de míg ez a vén banyák szívét eleve érzéketlenné tette minden ünnepi benyomással szemben, a tömegnél fordítva állt a helyzet. A ragyogó nászkíséret, a tarka ruhák, a tüzes paripák, az alkalomra összesereglett csinos asszonyok és elegáns urak vidám látványa, mint rendesen, most is nagy hatással volt a népre. A megismétlődő "Éljen Ashton és Bucklaw!" kiáltások, a pisztolyok, puskák, mordályok szakadatlan pufogtatása, vagyis, ahogyan nevezik: az üdvlövések tanúsították a lovas menetet a kastély kapujáig kísérő tömeg lángoló lelkesedését. Itt-ott akadt ugyan néhány öregebb paraszt, aki visszaemlékezve az ősi címerű Ravenswoodok idejére, fitymálta a felkapaszkodott família pompáját, de még ezek sem tudtak ellenállni a gazdagnak és szegénynek egyaránt kijutó bőséges lakoma csábításának, s maguk is a kastélyba igyekeztek, előítéleteik ellenére is tisztelni kényszerülvén l'Amphitrion où l'on dîne.

Lucy tehát szegények és gazdagok népes kíséretében tért vissza a szülői házba. Bucklaw, élve előjogával, mellette lovagolt, de helyzetének újdonsága annyira lekötötte figyelmét, hogy nem sokat beszélgetett vele, hanem inkább lovasmutatványokkal s másféle hetykélkedéssel igyekezett közfeltűnést kelteni. Víg kurjongatás közepette szerencsésen megérkeztek a kastélyba.

Bár a modern, műveltebb kor elvetette ezt a szokást, a mai olvasó is tudhatja, hogy a lakodalom hajdanában nagy nyilvános ünnepély volt. A násznépet ezúttal is pazar lakomával vendégelték meg, majd pedig, miután a szolgák is jóllaktak, a maradékot számtalan hordó sör kíséretében kiosztották az örvendező tömegnek. Lett is odakint olyan hejehuja, hogy a benti mulatság egészen eltörpült mellette. Az urak szokás szerint sűrűn kortyintgattak a legpompásabb borokból, a hölgyek pedig türelmetlenül várakoztak rájuk a díszes erkélyen, hogy kezdetét vehesse a lakodalom befejező része, fénypontja: a bál. Öreg este lett, mire végre asztalt bontottak, s az urak beözönlöttek a szalonba, hogy kardjukat letéve táncba vigyék türelmetlen hölgyeiket. A zenészek is rázendítettek az ősi díszterem faragott mennyezete alatt húzódó erkélyen. A szigorú etikett szabályai szerint a menyasszonynak kellett volna megnyitnia a bált, de Lady Ashton, leánya egészségi állapotára hivatkozva, maga nyújtotta kezét Bucklaw-nak.

A nyitótánc zenéjét várva, Lady Ashton kecsesen felemelte fejét, s ekkor hirtelen meglepő változást fedezett fel a terem díszítésében. Annyira megdöbbent, hogy hangosan felkiáltott: - Ki merte kicserélni a képeket?

Mindnyájan felpillantottak, s akik ismerték a termet, csodálkozva látták, hogy Sir William Ashton apjának portréja eltűnt, s a helyén Sir Malise Ravenswood képmása függ. Úgy látták, mintha haragosan ráncolná homlokát, s bosszúsan tekintene az összegyűlt társaságra. A csere nyilván régebben történhetett, amíg a szoba üres volt, de csak akkor lehetett észrevenni, amikor már minden sarokban meggyújtották a fáklyákat és a gyertyákat. A forróvérű, kevély urak, akik a házigazda és maguk sérelmét látták az ügyben, azonnal fel akarták deríteni a rejtélyt, de Lady Ashton, lelki egyensúlyát visszanyervén, jelentéktelennek minősítette az esetet. Néhány szóval utalt egy bolondos kastélybeli szolgálóra. Megfigyelték, mondta, hogy fogékony képzeletét felgyújtotta Gourlay asszonyság némely története az "előző család"-ról... ahogyan Lady Ashton a Ravenswoodokat nevezte. A gyűlöletes képet azonnal eltávolították, a háziasszony a bált megnyitotta azzal a kecses méltósággal, ami a fiatalság minden báját pótolta nála, s szinte igazolta az idősebbek sok-sok hízelgő dicséretét. Szerintük ugyanis az újabb nemzedék tánctudása meg sem közelítette a Lady Ashtonét.

Amikor azután ismét leültek az asztalhoz, a hölgy észrevette, hogy lánya eltávozott a teremből. Ez ugyan nem lepte meg, de azért utánament, mert tartott tőle némiképp, hogy az arckép kicserélése rossz hatást gyakorolhatott Lucy idegeire. Aggodalmai azonban alaptalannak bizonyultak, mert az ifjú hölgy alig egy óra múlva visszatért, s valamit súgott férjének. Az abbahagyta a táncot, s eltűnt a szobából. A zenekar teljes hangerővel játszott, a vidám fiatalság lelkesen táncolt, a jó hangulat tetőfokára hágott. Ám ekkor hirtelen átható, éles sikoltás hallatszott. A tánc, a zene abbamaradt, mindenki dermedten állt. A jajkiáltás újra felhangzott. Ashton ezredes kiragadta az egyik sarokból a fáklyát, elkérte Henrytől a nászszoba kulcsát (ezt ugyanis a vőfélyre szokták bízni), majd Sir William Ashton, Lady Ashton, valamint néhány közeli rokon társaságában arrafelé rohant, ahonnan a kiáltást hallották. A menyegzői vendégek elképedt csöndben várakoztak.

A nászszoba ajtaján Ashton ezredes kopogott, bekiáltott, de válaszul csak elfojtott nyögések érkeztek. Nem habozott hát tovább, megpróbált benyitni, csakhogy valami, ami éppen a küszöbön fekhetett, visszatartotta az ajtót. Végre sikerült bejutnia. Lábai előtt a vőlegény feküdt a földön, körülötte hatalmas vértócsa. A borzalom és döbbenet kiáltása tört ki mindenkiből. Az egész társaság felindult a szörnyű látványtól, s vadul tolongva igyekeztek utat törni a hálószoba felé. Ashton ezredes előbb odasúgta anyjának: - Keresd Lucyt... Lucy ölte meg őt! - aztán kivont karddal a bejárat elé állt, s kijelentette, nem engedi, hogy a papon és az orvoson kívül bárki bemenjen. Ez a két ember aztán a még lélegző Bucklaw-t felemelte, s átvitte egy másik szobába. A barátok Hayston ágya köré gyűltek, s szörnyű gyanakvás és sugdolózás közt várakoztak, hogy megtudják a sebész véleményét.

Lady Ashton, a férje és a cselédek hasztalan keresték Lucyt a nászágyban s az egész szobában. A helyiségnek más kijárata nem volt, már-már azt kellett hinniük, a szerencsétlen kivetette magát az ablakon, ám ekkor a társaság egyik tagja, aki a többinél alacsonyabban tartotta fáklyáját, valami fehérséget pillantott meg az ódivatú boltozatos kandallóban. Itt találták meg végül a boldogtalan leányt. Külseje mint az eszelősé: szeme lángot lövellt, arcát vad téboly torzította el, úgy ült ott, vagy inkább feküdt... A hajkoronája szétszórtan, hálóköntöse megtépve, vérrel mocskolva. Amikor észrevette, hogy felfedezték, összevissza beszélt, fintorgott, s mint egy pokolból szabadult ördög, eszeveszett örömmel mutogatott rájuk véres ujjaival.

Azonnal női segítséget hívtak, s a szolgálók némi erőszakkal lebírták a boldogtalant. Amikor átemelték a küszöbön, lepillantott a földre, és eszelős mosollyal néhány értelmes szót mondott: - Szóval felmostátok a nyalka vőlegényt?

A borzongó cselédek egy félreeső, távoli szobában helyezték el, mint ahogy állapota ezt meg is kívánta. Lekötözték és szigorú őrizet alatt tartották. Lehetetlen leírni a szülők kimondhatatlan gyötrelmét, a kastélyban tartózkodók borzalmát és zavarodottságát, s a két pártra szakadt vendégkoszorú bortól tüzelt, szenvedélyes vitáit.

Csak a doktort hallgatták meg némileg türelmesen, aki kijelentette, hogy Bucklaw sebe ugyan komoly és veszélyes, de semmi esetre sem halálos, bár könnyen azzá válhat, ha háborgatják és meggondolatlanul elszállítják. Bucklaw barátai ugyanis ez idáig ragaszkodtak hozzá, hogy mindenáron elvigyék a kastélyból valamelyikük legközelebbi házába. Az orvosi vélemény elhallgattatta őket, csupán azt kérték, hogy a történtek után négyen őrködhessenek a betegágy mellett, s felfegyverzett szolgáik is a kastélyban maradhassanak. Ezt az indítványt Ashton ezredes és apja elfogadták. A többi vendég, mit sem törődve a késő éj sötétjével, nyomban eltávozott. Az orvos figyelme most Ashton kisasszony felé fordult, akinek állapotát rendkívül súlyosnak találta. Azonnal más orvosokat is hívattak. A leány egész éjjel félrebeszélt, reggel pedig teljes öntudatlanságba esett. Az orvos másnap estére jósolta a krízist, s az be is következett. Kábultságából magához tért, s látszólag nyugodt volt. Tűrte, hogy hálóruháit kicseréljék, illetőleg rendbe hozzák. Ám egyszerre nyakára tette kezét, mintha a végzetes kék szalagot keresné, s úgy látszott, valósággal rázúdul az emlékek áradata, melyet sem teste, sem lelke nem bírt már elviselni. Szüntelenül vonaglott, hánykolódott párnáin, míg csak a halál véget nem vetett szenvedéseinek. Ajka örökre lezárult, mielőtt a végzetes jelenetről egyetlen szó magyarázatot adhatott volna.

A kerületi vizsgálóbíró az ifjú hölgy halálát követő napon érkezett meg. Fájdalmas kötelességét, a végzetes ügy kivizsgálását a sorssújtott család iránti lehető legnagyobb tapintattal végezte el. Nem volt semmi, ami magyarázatul szolgált volna arra a mindenki által elfogadott feltevésre, hogy a menyasszony hirtelen támadt őrültségében szobája küszöbén szúrta le vőlegényét. A szobában megtalálták a vérrel szennyezett végzetes fegyvert: az a tőr volt, amelyet Henrynek kellett volna viselnie a lakodalmon. Szerencsétlen nővére valószínűleg akkor este rejtette el, amikor az esküvőre előkészített ruhákkal együtt megmutatták neki.

Bucklaw barátai abban reménykedtek, hogy felgyógyulása után ő majd fényt vet a sötét történetre. Sürgető kérdezősködésüket azonban gyengeségére hivatkozva mindig elhárította. Amikor mint lábadozót már átszállították saját házába, egy napon maga köré gyűjtötte mindazokat a férfiakat és nőket, akik jogot formálhattak arra, hogy teljes egészükben megismerjék a történteket. Köszönetet mondott nekik érdeklődésükért, ragaszkodásukért és támogatásukért.

- Barátaim - szólt hozzájuk -, szeretném, ha mindnyájan jól megértenétek szavaimat. Sem elmondanivaló történetem, sem megbosszulni való sérelmem nincs. Ha ezek után egy hölgy kérdezősködik tőlem a szerencsétlen éjszaka eseményei felől, hallgatok, s úgy tekintem, mintha egyenesen értésemre adta volna, hogy barátságunkat megszakította, vagyis soha többé egy szót sem szólok hozzá. Ha viszont egy úr kérdezné ugyanezt, éppolyan kihívásnak fogom tartani, mintha arra szólított volna fel, hogy találkozzam vele a Herceg sétányon[5], s elvárom, hogy ő is ehhez tartsa magát.

E határozott beszéd eleve lehetetlenné tett minden további találgatást. Bucklaw nemsokára felépült, s az eddiginél szomorúbb és bölcsebb emberként kelt fel betegágyából. Elbocsátotta Craigengeltet... noha természetesen korántsem üres kézzel. A végkielégítés, mondta, ha okosan gazdálkodik vele, megóvhatja a nyomorból támadó kísértések ellen.

Ezek után külföldre utazott, és soha többé nem tért vissza Skóciába. Arról sem hallott senki, hogy valaha is említést tett volna végzetes házassága körülményeiről. Bizonyára szép számmal akadnak majd olvasóim között, akiknek szemében mindez eltúlzottnak, fellengzősen romantikusnak hat, és az egész históriát csupán a borzalmak iránti közkeletű igényeket mindenáron kielégíteni vágyó szerző képtelen fantáziaszüleményének tartják. Azok azonban, akik ismerik Skócia régi családi történeteit, a kölcsönvett nevek, a kitalált epizódok álruhájában is könnyen felfedezhetik a nagyon is igaz történetet.





Harmincötödik fejezet

Kinek a szíve oly márvány-rideg,
Hogy hallván ezt a bús történetet,
Ne fátyolozná énekét a gyász,
Hogy egy nemes lovag íly hirtelen,
Méltatlan és szomorú véget érjen,
S így tűnjön el, íly nyomorult helyen,
Túl gyorsan rontva át baljós vidéken.

(VERS NISBET CÍMERKÖNYVÉBEN. II. kötet)


Midőn Bucklaw felépüléséről és sorsáról szóltunk, jócskán előrefutottunk az időben, mivel a boldogtalan Lucy Ashton temetését követő események elbeszélését nem akartuk ezzel félbeszakítani. Ködös őszi hajnalon helyezték örök nyugalomra és a lehető legkevesebb ceremóniával. Koporsóját csupán a legszűkebb rokonság kísérte s állta körül abban a cinteremben, ahová nemrégiben menyasszonyként érkezett a boldogtalan leány... éppoly magatehetetlenül, éppoly kevéssé önszántából, mint most élettelen porhüvelye. A templom egyik oldalhajójában Sir William Ashton családi kriptát építtetett. Itt, az egyik jeltelen koporsóban kellett elporladnia annak, aki egykor kedves, szép és ártatlan volt, s akit a szűnni nem akaró, hosszú üldözéssel a tébolyba kergettek. Míg a gyászolók a sírboltban tartózkodtak, a szokatlanul korai időpont ellenére megjelent a három falubeli boszorkány, s mint ahogyan a keselyűk gyülekeznek a holttest körül, rendre elfoglalták helyüket ugyanazon a lapos sírkövön, ahol az esküvő idején is üldögéltek. Szokásuk szerint ezúttal is nyomban szentségtörő fecsegésbe kezdtek.

- Na, ugye megmondtam - szólalt meg Gourlay asszonyság -, hogy a kövér menyegzőre kövér temetés jön!

- Én meg amondó vagyok - vágta rá Winnie asszony -, ez bizony elég soványka. Se étel, se ital, épp csak egy-két rongyos ezüst tallér a szegényeknek. Nem sok értelme volt ilyen kevés haszonért ezt a hosszú utat megtennünk, mikor úgyis olyan törődött betegek vagyunk.

- Ó, te szerencsétlen! - torkolta le Gourlay asszonyság. - Milyen ínyencfalat lehetne édesebb, mint ez a bosszú?! Íme, akik négy nappal ezelőtt még vígan fickándoztak ágaskodó paripáikon, most éppen olyan szomjasak és józanok, mint mi voltunk akkor. Aranytól, ezüsttől csillogtak... most feketék, mint a korom. És Lucy Ashton kisasszony, aki életében viszolygott, ha egy tisztességes asszony a közelébe ment, most attól sem undorodhat, ha egész nap egy varangyos béka brekeg a koporsóján. Lady Ashtonban meg ott ég a pokol tüze! Hát Sir William a híres bitófájával, láncaival és máglyájával... mit szól most saját tulajdon házi boszorkányaihoz?

- Hát az igaz-e - motyogott a nyomorult béna -, hogy a menyasszonyt a gonosz lelkek kihúzták az ágyból, és felvitték a kéménybe, és hátracsavarták a vőlegény fejét?

- Ne törődj te azzal, ki tette, hogy tette - mondta Ailsie Gourlay. - Elég az, hogy nem végzett tökéletlen munkát... ezek az urak és úrhölgyek itt a megmondhatói!

- És mondd csak, hiszen te olyan sokat tudsz - kíváncsiskodott Annie Winnie -, az igaz, hogy az öreg Sir Malise Ravenswood képe leszállt a falról, s ott táncolt előttük a nagy csarnok padlóján?

- Azt éppen nem - válaszolta Ailsie -, de a kép bizony bejött a csarnokba... s én azt is jól tudom, miféle ajtón... hogy figyelmeztesse őket: kevélységükben megaláztatnak. Hanem ez aztán a cifra mulatság, komámasszonyok! Nézzétek csak, van ott valaki köztük, éppen most lépett be a sírboltba! Látjátok a tizenkét gyászolót, fekete fátyolban, köpenyben? Párosával mennek le a lépcsőn.

- Na és mit ér az, ha látjuk? - kérdezte az egyik vénasszony.

- Én is megszámoltam őket - mondta a másik, aki túl érdekesnek találta a látványt ahhoz, hogy közömbösen napirendre térjen fölötte.

- De azt nem láttad - dicsekedett éles szemével Ailsie -, hogy van köztük egy tizenharmadik is, akiről nem is tudnak. És ha igazat mondanak a régi jövendölések, egyikük nem fog hosszú ideig élni. De gyerünk innét, komaasszonyok, mert ha valami gonosz dolog történik, még majd minket okolnak érte! Azt pedig senki ne képzelje közületek, hogy valami jó is jöhet még ebben a históriában.

És a bajt jósoló szibillák, akárcsak a veszedelmet sejtő varjak, károgva távoztak a temetőből.

A gyászolók a temetési szertartás befejeztével valóban felfedezték, s halkan figyelmeztették rá egymást, hogy a meghívottakon kívül még egyvalaki van a kápolnában. A gyanús személy, mély gyászban, akárcsak a többiek, szinte öntudatlanul támaszkodott a kripta egyik oszlopához. Ashtonék atyafisága suttogó szavakkal fejezte ki nemtetszését és meglepetését. Ashton ezredes azonban, ki apja távollétében a főgyászoló tisztét viselte, véget vetett sugdolózásuknak. - Én tudom - szólt letompított hangon -, ki ez az ember. Éppen olyan alapos oka van... vagy lesz hamarosan... a gyászra, mint nekünk. Bízzátok rám, majd én elintézem. Felesleges megzavarnunk a szertartást. - Ezzel hátat fordított rokonainak, s az ismeretlen gyászoló kabátját megragadva, elfojtott indulattal sziszegte: - Kövess!

Az idegen, mintha önkívületből térítené magához a hang, összerezzent, és gépiesen engedelmeskedett. Végighaladtak a töredezett, omladozó lépcsőn, s kiléptek a sírkertbe. A többiek is követték őket, de nem csatlakoztak hozzájuk, hanem csoportba verődtek a kripta ajtajánál, s aggodalommal figyelték a temető szélén álló tiszafa tövében beszélgető férfiak mozdulatait.

Ashton ezredes némán vezette erre a csendes helyre az idegent. Aztán szembefordult vele, s nyugodt, komoly hangon így szólt: - Ha nem tévedek: Ravenswood úrfihoz van szerencsém? - Semmi válasz. - Ha nem tévedek - folytatta egyre szenvedélyesebben -, húgom gyilkosával beszélek?

- A legigazabb néven nevezel engem - felelte Ravenswood tompa, reszkető hangon.

- Ha megbántad tettedet - mondta az ezredes -, bűnbánatod Isten előtt hasznodra lehet, de engem nem elégít ki. Itt van - nyújtott oda egy darab papírt - kardom hossza, s feljegyeztem találkozásunk helyét és idejét is. Holnap reggel, pontban napkeltekor Wolf's Hope-tól keletre a tengerparton.

Ravenswood úrfi határozatlanul forgatta kezében a papírt. - Ne hajszolj - mondta végül - még nagyobb kétségbeesésbe egy amúgy is elkeseredett nyomorult lelket. Örülj életednek, amíg örülhetsz neki, s engedd, hogy én másnál keressem halálomat.

- Soha, soha! - kiáltott Douglas Ashton. - Az én kezemtől halsz meg, vagy családom pusztulását betetőzöd azzal, hogy engem is megölsz. Ha nyílt kihívásomat visszautasítod, ország-világ előtt kikürtölöm szégyened, s addig gyalázlak, amíg a Ravenswood név éppúgy azt jelenti majd: aljas, mint ahogyan most annyit tesz: gonosz.

- Azt már nem! Soha! - lobbant haragra Ravenswood. - Előbb halok meg én, én, e név utolsó viselője. Őseimtől mocsoktalan nevet örököltem, s tartozom nekik annyival, hogy én sem hozok rá szégyent. Elfogadom a kihívásodat, a találkozás idejét és helyét. Gondolom, csak ketten leszünk...

- Csak ketten - felelte Ashton ezredes -, s csak egyikünk tér vissza.

- Akkor hát Isten irgalmazzon annak, aki elesik - mondta Ravenswood.

- Ámen! - hagyta helyben Ashton ezredes. - Ennyi irgalom még bennem is van azzal szemben, akit a leghalálosabban, tiszta szívemből gyűlölök. De most elég, a többiek mindjárt közbelépnek. Tehát: Wolf's Hope-tól keletre, a tengerparton... napkeltekor... s egyetlen fegyverünk a kard.

- Elég - szakította félbe az úrfi. - Ott leszek.

Elváltak. Az ezredes csatlakozott a gyászolókhoz, Ravenswood úrfi pedig eloldotta lovát a templom mögötti fától, s nyeregbe szállt. Azután Ashton ezredes, aki a gyászolókkal együtt visszatért a kastélyba, este valamilyen ürüggyel eltávozott körükből, lovaglóruhát öltött, s Wolf's Hope-ba vágtatott. Az éjt a kis fogadóban töltötte, hogy idejében ott lehessen a reggeli találkozón.

Hogy Ravenswood úrfi mit csinált a szerencsétlen nap hátralevő óráiban, nem tudhatjuk. Egy bizonyos: késő éjjel érkezett meg Wolf's Cragbe, s úgy költötte fel vén szolgáját, Caleb Balderstone-t, aki azt hitte, az úrfi nem tér már aznap vissza. Az öreg halálos aggodalommal próbálta kifürkészni gazdája kedélyállapotát, mivel értesült már a kósza hírekből Ashton kisasszony titokzatos, tragikus haláláról.

Ravenswood magatartása nem oszlatta el aggodalmát. Az inas reszketve tessékelte befelé urát, s kínálta étellel. Az eleinte nem is hederített rá, majd hirtelen odafordult a vén szolgához, s vadul bort követelt. Szokásaitól eltérően hatalmasat húzott a kupából. Az öreg látta: gazdája már úgysem fog semmit enni, s gyöngéden kérlelte, engedje meg, hogy szobájába kísérje. Többszöri unszolás után Ravenswood ebbe némán beleegyezett. Balderstone abba a kényelmesen berendezett szobába vezette, amelyben visszatérése óta lakott. Ám Ravenswood megtorpant a küszöbön.

- Nem itt! - mondta komoran. - Oda vezess, ahol apám meghalt... oda, ahol Ő aludt, mikor itt voltak.

- Kicsoda, uram? - kérdezte Caleb, szörnyű rémületében teljességgel megzavarodva.

- Hát Ő, Lucy Ashton!... Meg akarsz ölni, öreg, azzal, hogy nevének kimondására kényszerítesz?

Caleb valami megjegyzést akart tenni a kamrácska rendetlenségére, de látván gazdája arcán a haragos türelmetlenséget, inkább egy szót sem szólt. Remegve, némán világította az utat. A lámpát a magányos helyiség asztalára helyezte, s holmi fekvőhelyet próbált volna épp készíteni, amikor ura ellentmondást nem tűrő hangon kiparancsolta a szobából. Az öreg visszavonult, de nem pihent, hanem imádkozott. Időnként az ajtóhoz lopakodott, s hallgatózott, vajon Ravenswood lefeküdt-e már. Súlyos léptek döngése, majd olykor-olykor egy fájdalmas sóhaj... ez volt csupán, amit hallhatott. A nehéz csizmák szakadatlan dübögése elárulta, hogy a szerencsétlen ember odabenn fékeveszetten őrjöng szörnyű gyötrelmében. A vén szolga úgy érezte, sohasem lesz vége az éjszakának, ám az idő, melynek múlása (akár gyorsnak, akár halálos lassúnak tetszik is előttünk) mindig egyforma rendben elhozza a hajnalt, vörös fényt hintett szét a tündöklő óceán csendes partvidékén. November eleje volt, s az évszakhoz képest enyhe idő. Egész éjjel fújt a keleti szél, s a dagály árja a szokottnál beljebb hatolva nyaldosta hullámaival a sziklát, amelyen a kastély állott.

A pitymallat első derengő fénysugara Caleb Balderstone-t Ravenswood hálószobája előtt találta. Az ajtó egyik repedésén keresztül figyelte, hogyan méregeti gazdája a szomszédos kamrácskából kihozott kardok hosszát. Végül kiválasztott egyet a fegyverek közül, s azt morogta magában: - Rövidebb. Hadd legyen meg ez az előnye is a többi mellett.

Caleb Balderstone mindjárt megértette, mire készülődik, s jól tudta, hasztalan próbálná feltartóztatni. Alig volt ideje, hogy visszaugorjon, gazdája majdnem tetten érte, amint kilépett, s lement az istállóba. A hű szolga követte. Az úrfi rendetlen ruházata, kísérteties tekintete igazolta gyanúját, hogy az éjt álomtalan, zaklatottan töltötte. Lova felnyergelésével bajlódott, s Caleb elfúló hangon, reszkető kézzel ajánlotta fel szolgálatait. Ravenswood némán, elutasítóan intett, majd a paripát kivezette az udvarba. Épp nyeregbe akart szállni, mikor az öreg szolga, akinek félelmét végül is legyőzte szenvedélyes szeretete, hirtelen Ravenswood lábai elé vetette magát. Átölelte térdét, s kétségbeesetten rimánkodott: - Ó, uram! Ó, úrfi! Öljön meg inkább méltóságod, csak ne induljon el erre a szörnyű útra! Ó, drága gazdám, várj még egy napot! Holnapra itt lesz A. márki, ő majd mindent helyre hoz.

- Nincs többé gazdád, Caleb - mondta Ravenswood, s igyekezett kiszabadítani magát. - Miért is akarnál, öreg, leomló bástya mögött védelmet keresni?

- Dehogyis nincs gazdám - kiáltotta Caleb, egyre szorosabban kulcsolva karját az úrfi térde köré -, van énnekem, amíg csak egy Ravenswood él a földön! Hitvány szolga vagyok, tudom, de születésem óta a kegyelmed apjaurát... nagyapját szolgáltam... a családért lettem... értük éltem... és meg is halnék értük!... Maradj itthon, kisgazdám, minden rendbe jön!

- Rendbe jön, te bolond, mi jön rendbe? - kérdezte Ravenswood. - Értsd meg, haszontalan vénember, az én számomra ebben az életben már semmi sem jöhet rendbe, s akkor leszek a legboldogabb, ha minél előbb meghalok.

Ezzel kitépte magát az öreg karjaiból, lovára ugrott, a kapuhoz vágtatott, ott hirtelen megfordult, s egy aranyakkal telt, súlyos erszényt dobott Calebnek.

- Caleb - mondta kísértetiesen mosolyogva -, téged teszlek meg a végrendeletem végrehajtójává! - S megrántva a kantárt, nekivágott a dombról lefelé vezető útnak.

Az arany lehullt a kőre, ám az öreg figyelemre se méltatta, hanem odarohant, ahonnan láthatta, merre megy gazdája. Azon a kanyargós kis ösvényen indult el, amely a sziklahasadékon keresztül vezetett le a tengerpartra, ahhoz az öblöcskéhez, ahol hajdan a kastélyhoz tartozó hajók kikötöttek. Miután erről meggyőződött, Caleb a keleti mellvédhez sietett. Innen szemmel tarthatta a partot, a homokos fövényt egészen Wolf's Hope falucskáig. Semmi sem akadályozta a kilátást: tekintetével könnyen követhette gazdáját, aki szédítő iramban vágtatott végig a szikla tövében a fövény süppedékes homoksivataga mentén. Caleb agyán ekkor átfutott a jóslat az utolsó Ravenswood lordról, aki ott leli halálát a Kelpie süppedékén, mely félúton van a torony s az öböl között. Látta, amint gazdája eléri azt a helyet, de aztán örökre eltűnt szemei elől.

Ashton ezredes már ott volt a viadal terén, s eszeveszett bosszúvággyal szívében, türelmetlenül járt fel-alá, nyugtalan pillantásokat vetve a torony felé, ahonnan ellenfelét várta. A nap hatalmas tűzkorongja ekkor merült föl a tenger mélyéből, s a keletről szétáradó fényben az ezredes tisztán láthatta a lovast, aki hozzá hasonló türelmetlenséggel, gyors iramban közeledett. Egyszerre csak eltűnt az alak, mintha szétfoszlott volna a levegőben. Megdörzsölte a szemét, azt hitte, jelenés kápráztatja. Aztán odasietett, ahol utoljára látta a lovast, s itt összetalálkozott az ellenkező irányból érkező Balderstone-nal. Lónak, embernek semmi nyoma. Az éjszakai szél és a magas dagály erősen megnövelték a homokos süppedek területét. A patanyomokból arra következtettek, a szerencsétlen lovas meggondolatlan sietségében nem vigyázott arra, hogy a szilárd homokon maradjon a szikla tövében, hanem a legrövidebb és legveszélyesebb utat választotta. Egyetlen jel hirdette végzetét. Kalapjáról egy nagy, fekete toll szakadhatott le, s az emelkedő dagály fodros hullámai most ezt Caleb lábai elé sodorták. Az öreg felvette, megszárogatta, s keblébe rejtette. Riasztották a Wolf's Hope-i lakosságot. Jöttek is seregestül, s a szegény úrfi után tűvé tették az egész vidéket: voltak, akik a parton keresték, mások csónakba szálltak, és csáklyákkal kutatták, de minden igyekezetük hiábavaló volt. A süppedékes homok kapzsi mélye, mint mindig, most is megtartotta zsákmányát.

Történetünk végéhez közeledik. A. márki, akit ugyancsak megriasztottak a szerte keringő borzalmas hírek, s erősen aggódott rokona életéért, a tragédia másnapján megérkezett, immár csupán azért, hogy meggyászolja veszteségét. Miután minden újabb keresés is hasztalannak bizonyult, s a tetemet nem találták meg, a márki elutazott, hogy az államügyekben és a politika forgatagában keressen feledést.

Nem így Caleb Balderstone! Ha az anyagiak megvigasztalhatták volna az öregembert, most könnyen megnyugodhatott volna, mert vénségére jobb módba került, mint amilyet valaha is élvezett. Ámde az élet elvesztette számára minden értékét. Minden gondolata, büszkesége, aggodalma, öröme és fájdalma odakötötte őt az immár magvaszakadt családhoz. Nem tartotta többé magasan a fejét, abbahagyta kedvelt szórakozásait, látogatásait, s naphosszat csak ott gubbasztott azokban a szobákban, amelyekben Ravenswood úrfi élete utolsó napjait töltötte. Evett, de nem érezte semminek az ízét, szunyókált, de az álom nem hozott neki felüdülést, s azzal a hűséggel, amely talán csak kutyáknál tapasztalható olykor, ám emberek közt aligha, egyre sorvadozott, és esztendő sem telt a katasztrófa után, követte urát a sírba.

Az Ashton család sem maradt fenn sokkal tovább, mint a Ravenswood família. Sir William még élt, amikor az ezredes elesett egy párbajban, valahol a messzi Flandriában. Henry rövidesen követte. Nőtlenül halt meg. Lady Ashton, aki könyörtelenségével ennyi embert tett szerencsétlenné, késő öregkort ért meg. Lehet, hogy lelke mélyén megbánta tetteit, s kibékült Istennel, akit megsértett, ezt nem akarjuk és nem is merjük tagadni, de annyi biztos: lelkiismeret-furdalása vagy megbánása jeleit környezetében senki sem látta. Minden arra vallott, hogy ugyanolyan merész, dölyfös, hajlíthatatlan jellem maradt, mint amilyen azelőtt volt. Nagyszerű márvány síremlék hirdeti nevét, rangját, erényeit. Áldozatai jeltelen sírban vagy ismeretlen helyen nyugosznak.






A SZERZŐ JEGYZETEI


I.
CALEB BALDERSTONE LECSAP
(Jegyzet a XIII. fejezethez)


Caleb Balderstone támadását a kádár konyhája ellen a Tweed folyótól délre mindenki a valóságtól groteszk módon elrugaszkodott históriának tartotta. Az író erre csak azt mondhatja, hogy neki pedig egy nemrég elhunyt nemes earl mesélt el egy hasonló anekdotát, dátummal és a felek nevével együtt. Visszaemlékezései az Angliában és Skóciában eltöltött napokról, noha eme emlékeket bizonyos humorral és találó éllel adta elő - amelyet sohase felejtenek el azok, akiknek alkalma nyílott találkozni őlordságával baráti társaságban -, különösen értékesek voltak kivételes pontosságuk okán.

Őszintén elsiratott szíves informátorom szavaival, csupán a neveket elhagyva, az anekdota valahogy így szólt: "Élt egyszer egy bizonyos agglegény úriember Skócia egyik felföldi megyéjében; egy ősi család sarja, aki a második fiú pénzén élt, azaz valami nyomorultul alacsony évjáradékon, ami embere, John mesterkedései nyomán mégis mindig felszaporodott annyira, hogy ura lépést tudott tartani a vidék nemes ifjúságával, együtt vadászott, evett, ivott és kockázott velük.

Persze az is igaz, hogy mivel a gazda társasága igen szórakoztató volt, a barátai szerét ejtették, hogy John útján suba alatt olyan javakat juttassanak a háznak, amelyeket a gazdának személyesen nem mertek volna felajánlani. És egyáltalán nem mond ellent az ifjú rókavadászok John és gazdája iránti hajlandóságának az, hogy remek tréfaként megpróbálták Johnt valami hibán kapni, ha ez egyáltalán lehetséges.

Ezzel a szándékkal, és szerintem, egy fogadás eredményeképpen négy-öt ifjoncból álló társaság állított be az agglegény kicsiny udvarházába, amely egy meglehetős falu közelében állott. Valamivel ebédidő előtt tűntek fel - mert úgy vélték, hogy ez az időpont majd serkentőleg hat John tálálékonyságára -, és elvágtatva az elképedt háziak mellett, benyomultak a fogadóterembe; itt előhozakodtak a közösen kiagyalt mesével jövetelük okáról, s e hívatlan vendégek arra kérték a házigazdát, adasson nekik valami ebédet. Barátjuk szívből jövő örömmel, semmi rosszra nem gondolva fogadta s az ebéd dolgában Johnhoz utasította őket. Be is citálták azon nyomban - megkapta gazdája rendelkezéseit a váratlanul betoppant társaság ebédjéről; ő pedig anélkül, hogy arcizma is rándult volna, azonnali engedelmességet ígért. Tanakodóba estek a látogatók, és alighanem a háziúr maga is, hogy vajon mi lesz a foganatja John szépséges ígéreteinek. A leginkább kíváncsiak be is kukkantottak a konyhába, de ott semmi sem látszott beteljesíteni a Major Domo keltette várakozásokat. Ám abban a pillanatban, amikor a falu órája elütötte az ebédidőt, John akkora darab főtt marhafertályt tálalt fel az illő zöldségkörítéssel egyetemben, hogy az bőségesen elég volt ebédre az egész társaságnak, s arra is, hogy eldöntse a látogatók egymás között kötött fogadását azok ellenében, akik Johnt Homérosz módjára »bóbiskolni« vélték." A magyarázat ugyanaz volt, mint Caleb Balderstone esetében. John élt a szabadsággal, és elemelte az egyik falubeli vén pénzeszsák húsosfazekát, és azt ura házába szállította, míg a tulajdonos és barátai ehették a szalonnát és a sajtot; de, mint John mondotta, "jó az nekik". Attól való félelmében, hogy megsértene ennyi előkelőséget, a kárvallott csak lapult, mígnem a későbbiek során valamely közvetett úton megjutalmazták, így aztán az esetet jó tréfának könyvelték el mind a két részről. Angliában, akármelyik kort is vennénk, vagy manapság Skócia egyes részein talán nem sült volna el ilyen jól.



II.
A RÉGIEK VENDÉGSZERETETE
(Jegyzet a XIV. fejezethez)

Egykor általános szokásban volt sört, bort vagy akármilyen szeszt készíteni a tisztelettel övezett vendég szobájába, hadd oltsa szomját az illető, ha feltámad az, az éjszaka bármely szakában; és tekintve, hogy e kor vendégszeretete gyakran túlzásokba esett, ez egyáltalán nem meglepő. Maga a szerző is találkozott régebben ezzel a szokással, régi vágású családoknál. Talán nem pusztán a költői képzelet jegyezte fel az esetet:

Aludni tértünk este, a babám meg én,
Egy pint itallal ágyunknak mindkét felén.
Reggelre kelve kiürültek a korsók,
De már ezért csak nem vagyunk utolsók?

Közismert történet kering Teviotdale-ben arról az ősi, nevezetes, presbiteriánus hitű családról, akik a vendégek hálószobáiba bibliákat helyeztek egy-egy palack erős sör kíséretében. Egyszer a kastély környéki papság találkozót adott egymásnak, s a résztvevőket vacsorára invitálta az érdemes baronet, és néhányan közülük nála szálltak meg. A kor szokása szerint a hét tisztelendő atyának egyetlen nagy hodályt utaltak ki, amelyet éppen az ilyen népes vendégjárásokra tartogattak. A lakáj gondoskodott róla, hogy mindegyikük megkapja a neki kijáró bibliát és a palack sört. Ám némi tanakodás után, így a történet, odaszóltak a ház képviselőjének, aki már távozni készült: - Barátom - mondta a tiszteletre méltó vendégek egyike -, tudhatnád, hogy ha így, felebarátokként jövünk össze, a legfiatalabb pap olvassa fel az írás passzusát; így tehát csak egyetlen bibliára van szükségünk, a többi hatot elviheted, de eredj, és hozz helyettük hat üveg sört.

Ez a zsinat se cáfolt rá Johnson "remetebölcsére", aki a következő híres sorral válaszolt a diáknak, aki a boldogsághoz elvezető igazi útról érdeklődött nála:

Jer, fiacskám, húzd meg ezt a sört!

III.
FELLEBBEZÉS A PARLAMENTHEZ
(Jegyzet a XVI. fejezethez)


A Skócia Legfelsőbb Bíróságától a Skót Parlamenthez való fellebbezés joga - polgári perekben - heves vitákat váltott ki még a két királyságot egyesítő uniót megelőzően. Ez a privilégium az alattvalók szempontjából fölöttébb kívánatos volt, hisz a parlamenti kivizsgálás és a döntés esetleges megváltoztatása valamelyes ellenőrzést gyakorolt volna a bírák felett, ami igencsak elkelt volna az olyan korban, amikor a bírák inkább jogi képzettségükről, semmint tántoríthatatlan becsületességükről voltak híresek.

Az 1674-es évben az Ügyvédi Fakultás tagjai (ez volt a skót ügyvédek címe) a Legfelsőbb Bíróság indulatos nemtetszését idézték a fejükre azzal, hogy nem voltak hajlandók fellépni a parlamenthez való fellebbezés joga ellen; a Bíróság merőben önkényes eljárással a Fakultás tagjainak többségét kitiltotta Edinborough-ból, s ennek következtében több ülés, esetleg törvénykezési időszak tartamára megfosztották őket az ügyvédi gyakorlat folytatásának lehetőségétől. Az Unió cikkelyei viszont biztosították a skót alattvaló számára az angol Lordok Házához való fellebbezés jogát, s ennek a jognak kétségkívül megvolt a hatása annak a független és pártatlan bírótípusnak a kialakulására, melyből a Legfőbb Bíróság tagjai azóta is minden jel szerint kikerülnek.

Könnyű elképzelni, hogy egy olyan öreg jogászt, mint a szövegben szereplő főpecsétőr, micsoda rémület tölthetett el, amikor a törvény betűje értelmében hozott s neki kedvező ítéletet fellebbezés folytán az új és rettegett eljárással olyan bíróság elé viszik, amely híresen pártatlan, és a méltányosságra is tekintettel van.

A könyv előző kiadásaiban ez a jogi kérdés nem volt kellően megvilágítva.





Hátra Kezdőlap