Ahora bien, dixo il Cura, senor huesped, aguesos libros gue los guiero ver. Gue me place, rospondio ol, y etrando, en su aposente, saco del una malotilla vieja cerrada con una cadenilla, y abriendola, halló en ella tres libros grandes y unos papelles de muy buena letra escritos de mane. |
DON QUIXOTE, PARTE IO CAPITULO 32.
Hát ez csodálatos, mondta a pap; kérem uraságodat, mutassa meg azon könyveket, minthogy nagyon szeretném szemügyre venni őket. Örömest, felelte vendéglátója; ezzel szobájába ment, és előhozott egy régi kis vászontasakot, amelyhez lakat és lánc is tartozott; kinyitotta, s kivett belőle három testes kötetet, meg gyöngybetűkkel telerótt kéziratpapirost. |
DON QUIJOTE, I. RÉSZ, 32. FEJEZET.
(György Vilmos fordítása)
Könyvem hőse, aki pusztai magányban lakik, aki szenved, mert tudja, hogy nyomorék, s tele van félelemmel, hogy embertársai lépten-nyomon kigúnyolják, nem teljesen a képzelet szüleménye. Élt jó néhány esztendővel ezelőtt a könyvbelihez hasonló személy, s a szerző maga is ismerte. Ez a földhözragadt szerencsétlen Tweeddale-ben jött a világra, s David Ritchie névre hallgatott. Apja napszámos volt a stobói palabányákban, s a gyermek már bizonyosan ilyen idomtalan külsővel született, bár nyomorékságát ő a gyermekkori rossz bánásmóddal szokta magyarázni. Edinburghben kitanulta a kefekötő szakmát, majd mesterségét űzve ide-oda vándorolt, de bárhová ment, mindenünnen továbbállt, mert párját ritkító rútsága miatt mindenfelé szemérmetlenül megbámulták. Egyszer a szerző füle hallatára azzal dicsekedett, hogy még Dublinben is megfordult.
David Ritchie végül is megunta, hogy boldog-boldogtalan ráordít, röhög rajta, csúfot űz belőle, s elhatározta, hogy elbujdosik a vadonba, ott talán nem éri utol a világ, amely őt kapcarongynak használja. Ezen meggondolással telepedett le egy földdarabkán a vad mocsárvidéken egy dombocska tövében a Woodhouse-tanyán, a Manor patak félreeső völgyében, Peebleshire-ben. Az a néhány lélek, aki odatévedt, igencsak csodálkozott, a képzelgésre hajlamosak pedig kissé megszeppentek, amikor látták, hogy ez a ritka mód ormótlan alak, ez a kajla Davie, ez a Púpjanőtt David lakot épít, olyasmibe vágja a fejszéjét, amire teljességgel képtelennek látszik. A ház belül kicsi volt, de falai, melyeket a parányi kertet övező falhoz hasonlóan hatalmas kövekből és tőzegből rakott rétegesen, dacos szilárdsággal tartották magukat; egyik-másik szögletkő akkora volt, hogy a jövevénynek szeme-szája elállt: hogy az isten csudájába bírt egy ilyen vakarcs ekkora súlyt megemelni. Szó, ami szó, David bőven kapott segítséget az arrajáróktól, meg azoktól is, akiket a kíváncsiság csalt a tanyájához; persze egyikük sem tudta, hogy a másik mennyit lendített - így aztán semmi sem csorbíthatta ámulatukat.
A vidék földesura, a néhai báró James Naesmith, egyszer puszta véletlen folytán bukkant rá a kulipintyóra, amelyre pontosan ráillett a falstaffi mondás, hogy "díszes ház, csakhogy a más portáján épült", minthogy építéséhez sem jogot, sem engedélyt nem kért és nem is adott senki. Szegény David műve könnyen ebek harmincadjára juthatott volna, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem jól választotta meg a területet, amelyen építkezett. A földesúr fejében természetesen még csak meg sem fordult, hogy elkobozza, ehelyett az ártatlan vétségre zokszó nélkül áldását adta.
A Sokkövű Mocsárban élő Elshendert meglehetősen pontosan, túlzások nélkül ábrázoltam, amilyennek a Manor patak mentén Davidet megismertem. Termetre ismerősöm sem nőtt negyedfél lábnál magasabbra, mert ha még kihúzta magát is, kényelmesen elfért a kunyhóajtóban, amelyet éppen akkorára szabott. Az alább idézett személyleírás és jellemrajz az 1817-es Scots Magazine-ben található, s jogos feltevés szerint a kiváló edinburghi Robert Chambers úr tollából származik, aki igazán remekelt a Jeles Város hagyományainak megörökítésében, s néhány más, igen élvezetes munkájában jelentősen gyarapította népi szokásainak kincsestárát. Ő David Ritchie földije, s így a róla szóló anekdotákhoz első kézből hozzájuthatott.
"Különös, tojásdad fejével akkorát tudott sújtani - írja a hiteles szerző -, hogy az ajtódeszkát vagy a hordó fenekét is könnyűszerrel átszakította. Ha nevetett, az ember hátán végigfutott a hideg. Sipító, érdes, vinnyogó kuvikhangja szakasztott olyan volt, mint ő maga."
Ruháján nem látszott semmi különös. Ha a környéken járkált, ócska, konya karimájú kalapot viselt, ha meg otthon téblábolt, valami sityakfélét nyomott a fejébe. Cipőt sohasem hordott, ormótlan lábára ilyesmi rá se ment volna, ezért mindig rongyból tekert bocskorban járt, amelyet a lábszárára is felcsavart. Ha jött-ment, tulajdon termeténél jóval magasabb furkósbotot vagy karót cipelt magával. Sokféle bogara furcsa isten-teremtményére vallott, s azt mutatta, hogy lelkivilága tökéletes összhangban van züllött külsejével. Utálta az embereket, sandán nézett rájuk, hirtelen dühbe gurult - ez jellemezte leginkább. Az a tudat, hogy korcs, lidércnyomásként nyomta a lelkét. A gáncs, a gúny, ami emiatt érte, szívében vad gyűlölséget ébresztett, bár más vonásait tekintve ez az érzés nem hatotta át jobban az ő kedélyét sem, mint embertársaiét.
Ki nem állhatta a gyermekeket; ezek ugyanis, ha csak tehették, kötözködtek vele, csúfosan meghurcolták. Idegenekkel szemben begubózó, mord és harapós volt. Noha a segítséget és az adományokat nem vetette meg, hálájának sem szavakban, sem más módon nemigen adott kifejezést. Akiknek a legtöbbet köszönhette, s akiket leginkább szívelt, gyakran még azokat is epésen sértegette. Egy hölgy, aki csecsemőkorától ismerte, és - amiért köszönet illeti - készséggel szolgált számunkra néhány adalékkal személyéről, azt állítja, hogy az ő családjuk is csak fontolva mert közeledni Davie-hez, pedig ha valakit, akkor őket igazán becsülte és kedvelte. Egyszer ez a hölgy barátnőjével elment hozzá látogatóba, Davie a kertbe kalauzolta őket, s derűs büszkeséggel mutogatta nekik dúsan termő, szépen gondozott ágyásait. Séta közben megálltak egy káposztaágyásnál, amelyet a hernyó itt-ott megrágott. Davie az egyik hölgy arcán mosolyt vélt felfedezni, tüstént dühbe gurult, belerontott az ágyásba, s karójával összevissza zúzta-hasogatta a káposztafejeket, mialatt torkaszakadtából üvöltözte: »Ezek a ronda hernyók, még ezek is engem marnak!«
Egy másik hölgy, ugyancsak régi és közeli ismerőse, hasonlóképpen, akaratlanul halálosan megsértette. Őt is a kertbe vezette Davie, s ahogy sunyin hátratekintett, úgy látta, mintha a hölgy kiköpött volna. Dühösen ráordított: »Mi vagyok én, varangy, te asszony! Hogy csak úgy leköpsz, hogy csak úgy leköpsz?« - s anélkül, hogy választ vagy mentegetőzést várt volna, szitkozódva, fenyegetőzve kikergette a kertből. Ha olyanok bosszantották, akiket egyébként is rühellt, azokat még ocsmányabbul lehordta, vagy szó nélkül nekik esett; ilyenkor a legcifrább, legkacskaringósabb átkok hagyták el az ajkát.1
Műveiben a természet egyenlő mértékkel osztja el a jót és rosszat. Talán nincs is annyira nyomorúságos helyzet, amelyik ne hordozna magában valamiféle vigaszt. Ez a szerencsétlen iszonyodott az emberektől, mert nyomorékságának tudata állandóan kísértette; de még ő is megtalálta a maga különc kedvteléseit. Magányra kárhoztatva, a természet szépségében gyönyörködött. Legfőbb öröme és büszkesége a kert volt, amelyet szittyós, gazos ugarból vesződséges munkával varázsolt termékeny területté. Ám az őseredeti természet bája is csodálattal töltötte el, a hegyek zöld lankáiban, a gyöngyöző tiszta vizű forrásban, a bozótos százarcú kuszaságában sokszor órák hosszat gyönyörködött önfeledten. Talán azért is kedvelte Shenstone pásztordalait és az Elveszett Paradicsom egyik-másik részletét. A szerző nemegyszer hallotta, amint reszelős hangjával nagy átérzéssel idézgette a Paradicsom csodálatos leírását. Olvasott más műveket is, főleg vitairatokat. Templomba sohasem járt, emiatt aztán ráfogták, hogy hitehagyott, pedig lehet, hogy csupán nem akart csúf termetével gyülekezetben megjelenni, ahol a sok szem kíváncsian megbámulja. Sokszor megilletődve, könnyezve beszélt arról, mennyire más lesz az eljövendő lét. Hallani sem akart arról, hogy porait temetőben - ahogy ő kifejezte - a közönséges szeméttel elvegyítsék; a völgyben, nem messze magánya kunyhójától, igen finom ízléssel kiszemelt magának egy zordon szépségű helyet; itt akart pihenni halálában. Aztán mégiscsak mást gondolt, s így a majorság egyházközségének köztemetőjében hantolták el.
A szerző oly tulajdonságokkal ruházta fel a Bölcs Elshie-t, amelyeknek láttán az egyszerű nép természetfölötti képességeket tulajdonított neki. Ilyen emberként kapta szárnyra a hír David Ritchie-t is. A környékbeli szerény és együgyű parasztok, akárcsak a gyerekek, azt híresztelték róla, hogy vajákos. Ő cseppet sem tiltakozott; ez a hiedelem kiterjesztette azt a valójában nagyon is szűk kört, amelyen hatalma volt, ez egyrészt hiúságának hízelgett, másrészt emberutálatát is csillapította, hiszen hozzásegítette ahhoz, hogy ellenségeit félelemben és rettegésben tartsa. Persze a varázslattól már harminc évvel ezelőtt sem túlságosan féltek az emberek, még az olyan elzárt skóciai völgyecskékben sem, mint amilyen ez volt.
David Ritchie szívesen barangolt néptelen tájakon, különösen arrafelé, ahol a közhit szerint rossz szellemek tanyáztak, s nagyra tartotta magát, amiért volt mersze odamenni. Szó, mi szó, önmagánál csúfabb teremtésre úgysem igen akadhatott. Titokban azonban babonás volt; kunyhóját kőrisfával ültette körül, hogy megvédje a kísértetektől. Minden bizonnyal ezért szerette volna, hogy a sírja körül is kőrisfák őrködjenek.
Már említettük, hogy a természet alkotásaiban sokszor gyönyörködött. Minden élő teremtmények közül csak a kutyájához és macskájához ragaszkodott, őket becsülte a legtöbbre, s persze a méheit, melyeket odaadóan gondozott. Idővel odavette nőtestvérét egy szomszédos kunyhóba, de neki tilos volt belépnie az övébe. Nőtestvére kissé tompaeszű volt, de nem nyomorék; együgyű, talán ütődött is, de nem olyan mord és fura, mint a fivére. David nem mutatta ki érzelmeit, az ilyesmi idegen volt természetétől, de megtűrte maga mellett. Mindketten abból éltek, hogy veteményeit és a kaptárakból begyűjtött mézet eladta, később az egyházközségtől is kaptak némi segélyt. Való igaz, hogy ez idő tájt még meghittebb és családiasabb kapcsolat fűzte egymáshoz a vidék lakóit, s a Davidéhoz és a nőtestvéréhez hasonló helyzetben levő faluárváinak csurrant-cseppent kevéske adomány. Csak a szomszédos urasághoz vagy módosabb gazdához kellett fordulniuk, és számíthattak rá, hogy a legszükségesebbekkel készséggel ellátják őket. David gyakran kapott idegenektől is ezt-azt, jóllehet semmit sem kért, igaz, nem is utasított vissza, de sohasem érezte, hogy az adomány fejében hálával tartozna. Senki sem ütközött meg azon, hogy a Természet mostohagyerekének tekinti magát, akinek természet adta joga, hogy felebarátai istápolják, különös tekintettel nyomorékságára, amely őt megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy más, épkézláb ember módjára munkával keresse meg kenyerét. Mindehhez járult, hogy a malomban mindig ott lógott egy tarisznya, David Ritchie istápolására. Az őrleményükkel hazaindulók ritkán felejtették el, hogy lökjenek bele egy-egy marékkal a szánnivaló nyomorultnak. Egyszóval Davidnek nem volt mire a pénzét költeni, kivéve a tubákot, egyetlen fényűzését, melynek viszont gáttalanul átadta magát. Midőn meghalt, valamikor a századunk elején, kereken húsz fontot találtak nála. Hogy ennyit összekuporgatott, nem mond ellent alaptermészetének, hiszen a vagyon hatalom, s David éppen erre: hatalomra vágyott, hogy kárpótolja magát kitaszítottságáért.
Nőtestvére még akkor is élt, amikor közrebocsátottam történetemet, amelyhez ez a néhány megjegyzés bevezetőül szolgál. A szerző sajnálattal értesült róla, hogy egyfajta "helyi rokonszenv", s az a kíváncsiság, amely a "Waverley Szerzője", valamint regényeinek tárgya iránt megnyilvánult, oda vezetett, hogy a szegény asszonyt vallatóra fogták, akképp, hogy zaklatással is felért. Amikor arról faggatták, milyen volt a bátyja, válasz helyett azt kérdezte, miért nem hagyják nyugodni a holtakat? Másoknak, akik azt firtatták, szülei mifélék voltak, hasonló módon felelt.
A szerző 1797 őszén látta ezt a szegény, nyugodtan mondhatjuk, szerencsétlen embert. Akkoriban meghitt barátság fűzte, s fűzi nagy örömére még ma is, a nagyérdemű dr. Adam Fergusson családjához. E jeles férfi bölcsész és történettudós, aki ez idő tájt Halyards-beli kastélyában lakott, a Manor patak völgyében, mérföldnyire Ritchie remetelakjától. Őt látogatta meg a szerző Halyardsban, jó néhány napig nála vendégeskedett, s közben megismerkedett ezzel a bogaras szerzettel, akit dr. Fergusson különleges isten teremtményének nevezett, s aki hol ezt, hol azt, legelsősorban is könyveket kölcsönözgetett neki. Gondolhatni, hogy ízlésük, a filozófusé és a földhözragadt paraszté, nem mindig találkozott,2 ennek ellenére dr. Fergusson kiváló elmének, eredeti gondolkodónak tartotta, hozzátéve, hogy sajnos, józan ítélőképességét megzavarta az a rendkívül nagy mérvű önteltség és önimádata, amit az a tudat váltott ki, hogy kinevetik és semmibe veszik; a sokaságon, legalább gondolatban, zord embergyűlölettel bosszulta meg magát.
Míg élt, David Ritchie tetteit teljes homály fedte, s már évek óta halott volt, midőn a szerzőnek eszébe ötlött: az ilyen embert Isten is arra teremtette, hogy regényes történet hőse váljék belőle. Megírta hát a Sokkövű Mocsár Elshiejé-nek a történetét. Beszélyét hosszabbra tervezte, s úgy gondolta, hogy a végkifejletet mívesebben kidolgozza. Csakhogy közbeszólt egy barát, akinek írás közben megmutatta művét, hogy véleményét kikérje, s aki úgy vélte, hogy a Magányos Öreg képe felzaklatja, s inkább elriasztja, mintsem hogy érdeklődésre hangolná az olvasót. Jó okom van arra, hogy jeles barátomat a közvélemény tolmácsolójának tekintsem, ezért a témát rövidre fogva, igyekeztem a cselekményt mentül hamarabb befejezni; s minthogy egy kötetbe zsúfoltam a kétkötetesre szánt történetet, alkalmasint olyan művet alkottam, amely éppily felemás és torz, mint a Fekete Törpe, akit bemutat.
Értesz valamit a tudományhoz, pásztor? |
SHAKESPEARE, AHOGY TETSZIK, III. 2. 22.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Egy pompás áprilisi reggel (nem számítva most azt a körülményt, hogy az éjszaka kiadósan havazott, és a tájat térdig érő, szikrázó hótakaró borította) két lovas érkezett a Wallace fogadóba. Egyikük izmos, magasra nőtt, vállas férfi volt, öltözéke szürke zeke, vízhatlan vászonnal borított föveg, csizma és egybeszabott abaposztó ruha; kezében öles lovaglókorbács, amelynek nyelén ezüst berakás csillogott. Durva nyeregtakarójú, de egyébként jól tartott, erős kötésű almáspej kancán lovagolt; az állaton lovassági nyereg, és kettős zablával ellátott katonai kantár. Az őt kísérő férfi minden jel szerint szolgája lehetett, rozzant kis szürke lovon ült, fején kék sipka, nyaka körül tarka kockás kendő, a csizmát hosszú, kék daróc lábszártekercs pótolta, kesztyűtlen kezén szurokfoltok éktelenkedtek. Társa iránt nagy megbecsülést és tiszteletet mutatott, de viselkedésén nyoma sem látszott az alázatnak és szertartásosságnak, ami még mindig fellelhető a köznemesség és háza népe kapcsolatában. Ellenkezőleg: ez a két utas fej fej mellett léptetett az udvarba, s úti beszélgetésüknek ezzel a szinte egyszerre felszakadó fohászkodással vetettek véget: "Az Isten segéljen minket, ha ez a cudar idő tovább tart, szegény juhainknak felkopik az álla." E kifakadásra előjött a fogadós, s miközben a ló kantárját megragadta, s a rangosabb személyt lesegítette a nyeregből (a tisztes férfiú kísérőjének hasonlóképpen segédkezett lovásza), köszöntötte a jövevényt Gandereleughba érkezte alkalmával, s azon nyomban megkérdezte: "No, mi hír a déli felföldön?"
- Hogy mi hír? - vette át a szót a gazda -, bizony elég rossz híreink vannak. Jó, ha annyit elérünk, hogy az anyajuhok átteleljenek. Még az is lehet, hogy a bárányokat a Fekete Törpe gondjaira kell bíznunk.
- Hát bizony - vetette közbe a vén pásztor (mert az volt az öreg) fejét csóválva -, sokkal végez majd a tavaszon szegény párák közül.
- A Fekete Törpe! - szólt nagytudományú barátom és patrónusom,3 Jedediah Claisbotham -, s ki légyen ez a személy?
- Ne kíváncsiskodjék, tisztelt uram - intette le a gazda -, fog még hallani Agyafúrt Elshie-ről, a Fekete Törpéről, ebben biztos vagyok, hacsak nem tévedek nagyot. Mindenfelé mesélnek róla, csacskaságokat... badarságokat. Én ugyan egy szót sem hiszek belőle.
- Apád bizony vakon hitt benne - mondta az öreg, akinek a bögyében volt, hogy a gazda ilyen fitymálólag nyilatkozott.
- Igen, úgy van, Bauldie, csakhogy az még a feketepofájúak idejében volt, akkoriban sokféle hiedelem járta, de amióta a hosszú szőrű juhok meghonosodtak, már csak legyintenek rá az emberek.
- Elég baj az, elég nagy baj - hajtogatta az öreg. - Az apád - és ezt már nemegyszer elmondtam neked, gazduram - kitért volna a hitéből, ha látja, hogy az öreg őrtornyot csak úgy szétverik, s köves utakat csinálnak belőle. És az a kedves rekettyés domb, ahol annyira szeretett estenden üldögélni a vállkendőjében, és el-elnézte a domboldalon lefelé ballagó nyájat, bizony összefacsarodott volna a szíve, ha látja, hogyan szántják fel, mai divat szerint, ezeket a szép napfényes dombokat.
- Oda se neki, Bauldie - csitította a gazda -, hajtsd csak föl azt a kis szíverősítőt, amit eléd tett a fogadós, sose emészd magad, hogyan fordul a világ sora, örülj, hogy kutya bajod, s eleven vagy, mint a csík.
- No, egészségetekre, urak - emelte fel a poharat a pásztor, s miután a pálinkát felhajtotta, s megdicsérte az erős italt, még hozzátette: - A magunkfélék véleménye nem sokat nyom a latban, ez már igaz, de bizony mesés hely volt ez a rekettyés domb, s az olyan csikorgó reggelen, mint ez a mai is, a bárányok pompásan meghúzódtak ott.
- Ez már igaz - mondta a kenyéradója -, csakhogy jómagad is tudod, bátyó, a hosszú juhoknak répa kell, azt meg nem könnyű kiforgatni sem ekével, sem kapával; kinek van most ideje a rekettyésben üldögélni, Fekete Törpékről meg ilyesféle agyrémekről képzelődni, mint ahogy hajdan tették, amikor még a kurta juhok bégettek körülöttünk.
- Úgy ám, gazduram - felelte az öreg cseléd -, kurta juhok után kurta volt az adó, ha nem csal az emlékezetem.
Ekkor az én nagyérdemű és tanult pártfogóm megint közbeszólt, mondván, hogy "soha életében nem észlelt semmi különbséget hosszúság dolgában egyik vagy másik birka között".
Erre a gazda éktelenül hahotázni kezdett, a pásztor pedig csak bámult rá megrökönyödve.
- A gyapjúról, kérem, a gyapjúról, nem a testükről hívják hosszúnak meg kurtának őket. Amondó vagyok, ha megmérnénk a hátukat, kiderülne, hogy a kurta juh a hosszabb testű; csakhogy manapság a gyapjú után fizetsz, minden szálja után.
- Így igaz, Buldie-ból a színtiszta igazság beszél, a kurta juhok után kurta volt az adó, apámat mindössze háromszor húsz font terhelte az állományért, engem meg kereken háromszáz, ha a garasokat nem számítom. Bizony így van ez, no de nincs arra időm, hogy lopjam a napot és szaporítsam a szót. Fogadós, hozd a reggelit, lökj egy kis abrakot a lovak elé. Hajnalban indulok Christy Wilsonhoz, kíváncsi vagyok, meg tudunk-e alkudni annyiban, amennyit én a másodfű birkáira szántam. A St. Boswell-i vásáron megittunk vagy hat iccényit, hogy összehozzuk az alkut, de akárhogy forgattuk a beszédet, csak nem akart illeni a szó. Amennyi időt akkor elfecséreltünk, erősen kétlem, hogy most egyezségre jutnánk. De figyeljen csak, szomszéd - folytatta nagyérdemű és tanult pártfogómhoz fordulva -, ha közelebbit akar tudni a hosszú meg a kurta juhokról, visszajövök a kelkáposztalevesre úgy egy óra tájban, ha meg özönvíz előtti történeteket akar hallani a Fekete Törpéről vagy más effélét, itasson meg Bauldie-val egy fél iccével, fog ő mesélni, csak győzze kivárni a végét. Én magam is meghívom egy pohárkára, tisztelt uram, ha sikerül az alku Christy Wilsonnal.
A gazda megjött a mondott időben, vele volt Christy Wilson is, mivel szerencsésen megegyeztek, anélkül, hogy a taláros urakhoz kellett volna folyamodniok. Tudós és nagyérdemű pártfogóm nem tudta megállni, hogy ne tartson velünk, vonzotta a kilátásba helyezett lélek- és szíverősítő, bár az utóbbival - jól tudjuk - csupán csekély mértékben élt. Így azután a társaság, melyben a fogadós is helyet kért, késő estig együtt üldögélt, poharazás közben jóízű meséket mondtak, meg nótázgattak. Még arra emlékszem, hogy az én tudós és nagyérdemű pártfogóm éppen befejezte a mértékletességről tartott hosszú elmefuttatását, és elszavalta a Derék juhász két sorát, amelyet sugárzó boldogsággal úgy költött át, hogy a fösvénység helyett az iszákosságot kárhoztatta:
Egy kis jó ital valóságos gyógyír,
Aki becsiccsent, lépni is alig bír,
majd pediglen lefordult a székről.
A Fekete Törpe egész este ott járt az eszükben, Bauldie, a vén pásztor, annyi mindent mesélt róla, hogy a hallgatóság érdeklődését kellőképpen felcsigázta. Kiderült - igaz, csak a harmadik kupica után -, hogy a gazda kételyei sem rendíthetetlenek, s bár korábban az ősi félelmektől ment, szabadgondolkodó színében tetszelgett, ami illő is olyan férfiúhoz, aki évi háromszáz font adót fizet, valójában a lelke mélyén ő is hitt az ősi hagyományokban. Szokásom szerint tovább kérdezősködtem a többi szereplő után, akik errefelé éltek, ezen a zord, nyájak tiporta vidéken, ahol a következő történet játszódik. Szerencsém volt, sikerült kibogoznom az események jó néhány, kevéssé ismert szálát-fonalát. Ezek - legalább részben - magyarázatot adnak arra, miként alakult ki az a túlzó csodálat, amellyel az egyszerű nép emlegette a történetet.
Ma már alig emlegetik, de valamikor a Határvidék völgylakói rettegett lénynek tartották a Fekete Törpét, és bármi baja esett birkának, marhának, őt okolták érte. "Úgy tudták, hogy rossz szellem, a legrosszabb fajtából való" - írja dr. Leyden, aki bőven merít alakjából a Cowt of Keeldar című balladájában -, maga volt a valóságos Északi Doergar. Legteljesebb és leghitelesebb rajzát e veszedelmes és titokzatos lénynek abban a mesében találjuk, amelyet a kiváló régiségbúvár, Richard Surtees, Mainsforth lovagja, A durhami püspökség története című könyv írója juttatott el a szerzőhöz.
Ahogy ez a szépen kikerekített legenda tartja, egyszer két north-umbriai ifjú vadászni ment, s messze elkalandoztak a mocsaras, hegyektől szabdalt tájon, amely Cumberland határáig terjed. Hogy új erőre kapjanak, megálltak a patakparton, eldugott szűk völgyben. Itt, miután a magukkal hozott elemózsiából befalatoztak, egyikük álomra szenderült. A másik nem szívesen zavarta volna meg a pihenését, s azzal a szándékkal, hogy kissé körülnéz, óvatos léptekkel a domboldal felé vette útját; hát uramfia, egyszer csak előtte áll egy nem eviláginak látszó teremtmény, valami rusnya törpe, de olyan, amilyet még nem hordott hátán a föld. Feje emberi méretű, kiáltó ellentétben testének többi részével, hiszen termete négy lábnál is alacsonyabb volt. Fejét más nem borította, csupán hosszú, fakó, vöröses haja, mely sűrűn nőtt, mint a borz szőre, színe pedig rozsdabarnába hajlott, akár a hangafű virágjáé. Karja-lába erőtől duzzadt, de azon kívül, hogy a vastagságuk nem aránylott apró termetéhez, semmiféle torz vonást nem lehetett felfedezni rajta. A halálra rémült vadász dermedten bámult a félelmetes jelenségre. Végül a Törpe dühtől tajtékozva ráförmedt, hogy mi jogon csatangol itt a hegyek között, s pusztítja a vidék ártatlan lakóit. A megrettent jövevény megpróbálta kiengesztelni a dühöngő Törpét, mondván, hogy felajánlja neki a vadat, amint az evilági földesurak esetében szokásos. Az ajánlat, ha lehet, csak növelte a Törpe haragját, aki kijelentette, hogy ezeknek a hegyeknek ő a kizárólagos ura, s hogy ő istápolja a félreeső zugokban meghúzódó vadakat. Hozzátette, hogy undorodik minden olyan haszontól, amelynek ára az ő szenvedésük vagy pusztulásuk. A vadász végül könyörögni kezdett a felbőszült koboldnak, és égre-földre esküdözött, hogy minderről nem volt tudomása, s hogy megfogadja, soha többé nem teszi a lábát erre a környékre; úgyhogy végül sikerült is kiengesztelnie. A torzszülöttnek most már kissé megeredt a nyelve, elmondta magáról, hogy az ő fajtája valahol a szellemek és az emberi nem között foglal helyet. Hozzáfűzte még - és ezt aligha sejthette volna bárki -, hogy reméli, Ádám fajtájával ő is részesül majd a megváltásban. Biztatta a vadászt, csak keresse fel közeli otthonában, és szavát adta, hogy épségben hazatérhet övéihez. De ebben a szempillantásban felharsant a vadász társának barátját hívó kiáltása, a Törpe pedig, mintha csak viszolyogna attól, hogy új, egynél több személy szerezzen tudomást róla, megpillantva a völgyből feléjük igyekvő legényt, egyszeriben eltűnt, mintha ott sem lett volna.
Az efféle ügyekben legjáratosabb emberek egyöntetűen úgy vélekedtek, hogy ha a vadász enged a mézesmázos szellemnek, a Törpe vagy szétmarcangolja, vagy időtlen időkig valami varázshegy üregébe zárja.
Ez hát a legutolsó és leghitelesebb értesülésünk a Fekete Törpe nevű jelenésről.
Herne vadász tölgye alját, ne feledjük. |
SHAKESPEARE, A WINDSORI VÍG NŐK, V. 5. 110.
(Devecseri Gábor fordítása)
Skóciában, messze a déli végeken, ahol fenséges és zord hegyláncok alkotnak az ország és a testvérkirályság között természetes határt, egy jómódú gazda, Halbert vagy Hobbie Elliot nevezetű ifjú, aki azzal büszkélkedett, hogy a Határvidék hőstörténeteiben és dalaiban megénekelt Preakin-vári Martin Elliot leszármazottja, éppen hazatérőben volt a szarvasvadászatról. A szarvasokból, amelyek valamikor oly nagy számban tanyáztak ezeken a néptelen pusztákon, ekkor már csupán néhány csordára való legelészett; az a körülmény, hogy ezek is a legeldugottabb horhosokba húzódtak vissza, üldözésüket igen küzdelmessé, egyben kockázatossá tette. Akadt azonban a vidéken jó néhány ifjú, aki minden fáradságával és veszedelmével együtt nagy szenvedéllyel űzte ezt a kedvtelést. A Határvidéken a kard már hüvelyében pihent több mint száz esztendeje, azóta, hogy angliai I. Jakab uralmával létrejött a koronák háborítatlan frigye. A korábbi állapotoknak azonban még számos jelét viselte az ország. Minthogy az előző századok belviszályai rendre megzavarták a békés munkálkodást, az itt lakóknak még nem válhatott természetévé a mindennapi szorgoskodás, a juhtartás nem honosodott meg egészen, a hegyoldalak és a völgyek jóformán csak a fekete ridegmarhának nyújtottak eleséget. A gazdának rendszerint sikerült a tanyákat övező szántókon annyi zabot meg árpát termesztenie, amennyi elég volt a család élelmére. E mellett a tessék-lássék gazdálkodás mellett magának is, háznépének is sok ideje maradt, a fiatalok ezt többnyire vadászatra és halászatra fordították; az a buzgóság, amellyel ezeknek a mezei kedvteléseknek hódoltak, elárulta, hogy a korábban torzsalkodásokat és csetepatékat szülő kalandvágy még most is elevenen lobog kebelükben.
Abban az időben, amikor történetünk kezdődik, az ifjak közül a harciasabbak több bizakodással, mint balsejtelemmel várták az alkalmat, hogy túlszárnyalják apáik haditetteit, amelyeknek elbeszélése családi körben legfőbb szórakozásul szolgált. A skót biztonsági törvény hatályba lépése riadalmat keltett Angliában. Arra mutatott, hogy a hatalmon levő Anna királynő halála után a két brit királyság szétesik. Godolphin, aki akkor az angol kormány feje volt, megsejtette, hogy a testvérharc várható gyötrelmeit csak úgy lehet elkerülni, ha Anglia Skóciát unióval bekebelezi. Hogy miként hozták tető alá ezt a szerződést, és milyen kevéssé mutatkoztak eleinte a később kibontakozó nagyszerű eredmények, megtudhatjuk a kor történelméből. A mi szempontunkból elegendő, ha annyit mondunk, hogy egész Skócia felzúdult, amiért a honatyák az ország függetlenségét felelőtlenül elprédálták. A közmegbotránkozásból a legkülönfélébb ligák és elképesztő tervek sarjadtak. A cameroniak4 azért készültek fegyvert fogni, hogy visszahozzák a Stuart-házat, amelyet pedig, nem is alaptalanul, elnyomójuknak tekintettek. A kor szövevényes viszonyai közepette előállt az a furcsaság, hogy pápisták, prelatisták, presbiteriánusok együtt kovácsoltak összeesküvést az angol kormány ellen, mert mindannyian szentül meg voltak győződve arról, hogy hazájukat méltánytalanság érte. A háborgás általános volt; és minthogy a biztonsági törvény értelmében az egész skót lakosság kitanulta a fegyverforgatást, meglehetősen jól felkészült a harcra, és csupán arra várt, hogy valamelyik nemesúr jelszavára kirobbanjon a viszály. Történetünk a közforrongásnak ebben a szakaszában kezdődik.
Hobbie Elliot jócskán maga mögött hagyta azt a szakadékot vagy inkább vízmosást, ahova a vadat követte, és már jó nagy utat megtett hazafelé, midőn sötétedni kezdett. Ez a körülmény ugyan nem zavarta volna túlságosan a tapasztalt vadászt, aki behunyt szemmel is eligazodott szülőföldje hegy-völgyein, ha nem olyan helyen éri a sötétség, amelyről az a hír járta, hogy túlvilági jelenések látogatják. Az efféle mendemondákat Hobbie gyermekkorától fogva nagy odaadással hallgatta; és minthogy nem akadt még egy olyan sarka az országnak, ahol ilyen buján termettek volna a legendák, a hátborzongató történetekben senki emberfia nem volt járatosabb Dombalji Hobbie-nál, ahogyan hősünket errefelé nevezték, megkülönböztetésül az azonos keresztnevet viselő több tucatnyi Elliottól. Egyáltalában nem esett hát nehezére, hogy felidézze az útjába eső kiterjedt pusztasághoz fűződő rémtörténeteket; ellenkezőleg: oly elevenen jelentek meg képzeletében, hogy szinte megrémült.
Ezt a sivár senki földjét Sokkövű Mocsárnak nevezték arról a hatalmas, kifejtetlen gránitoszlopról, amely egy halom tetejéről meredt a magasba csaknem a puszta közepén, talán azért, hogy az ott porladó hősökre vagy az egykori ádáz csatára emlékeztessen. Létezésének valódi oka azonban feledésbe merült, a hagyomány pedig - amely éppúgy kútfeje a kitalálásnak, mint ahogy megőrzője az igazságnak - a maga módjára mondákat szőtt köré, melyek most mind életre keltek Hobbie emlékezetében. A földön körös-körül nagy kődarabok feküdtek, ugyan-abból a kőzetből, mint maga az oszlop; ezeket a népképzelet alakjukról, s ahogy szerteszórtan ott hevertek, a Sokkövű Mocsár Szürke Ludainak keresztelte el. A monda ezt a nevet és alakot azzal magyarázza, hogy itt érte utol a végzet azt a hírhedt és rettegett boszorkányt, aki hajdan a hegyeket látogatta, és akinek varázslatától az anyajuhok és a tehenek elvetéltek, egyszóval elkövette mindazt a gonoszságot, amit ezek az ártó rossz lelkek mívelnek. Itt a mocsárban szokott volt dáridózni boszorkánytestvéreivel, s még most is kitetszenek a karéjok, amelyeken sem fű, sem hanga nem terem meg, és olyan puszta a földjük, mintha pokolbeli cimboráinak kénköves patái égették volna ki.
Történt egyszer, hogy ez a banya a lápon haladt keresztül, libanyájat hajtva maga előtt, amelyen busás haszonnal akart túladni a közeli vásáron; mert jól tudjuk, hogy a gonosz szellem bőkezű ugyan, ha a bajt osztogatja, máskor azonban nagyon is szűkmarkú, és arra kárhoztatja híveit, hogy közönséges paraszti munkával dolgozzanak a betévő falatért. A nap már magasan járt az égen, s ő csak úgy számíthatott jó vásárra, ha elsőnek érkezik állataival a piacra. Csakhogy a libák, amelyek eddig szép sorban tipegtek előtte, mihelyt a tágas senki földjére, a tocsogók és apró tavak közé értek, minden irányban szétszéledtek, de nagy élvezettel lubickoltak a tócsákban. Hasztalan igyekezett, sehogy sem tudta őket összeterelni. Nagy bosszúságában megfeledkezett arról, hogy úgy szerződött az ördöggel, hogy az teljesíteni tartozik parancsait. S haraggal felkiáltott: "Pokol fajzatjai! hogy merednétek kővé, velem együtt, de menten!" Alig mondta ki az utolsó szót, máris átváltozott libáival együtt, oly hirtelen, mint Ovidius meséiben. Mert hát a körmös angyal, akinek szolgálatába szegődött, akkurátusan szeretett eljárni, és el nem mulasztotta volna az alkalmat, hogy testét-lelkét végképp megrontsa, szó szerint teljesítvén a parancsot.
Azt beszélik, hogy amint megérezte magán a változást, ezt vágta az álnok ördög fejéhez: "Te csalárd pokolfattya! szürke hacukát ígérsz nekem már jó ideje, most aztán kapok is, de olyat, ami nem nyűvik el soha!" A kőszál és a tuskók nagyságát azóta is sokszor emlegetik a régi idők magasztalói - akik az emberiség fokozatos csökevényesedésének kényelmes gondolatát vallják magukénak -, bizonyságául annak, hogy milyen termetesek voltak akkoriban a ludak és a vénasszonyok.
Hobbie a lápon átkeltében felidézte a mondának minden részletét. Emlékezett arra is, hogy ezt a helyet a balvégzetű eset óta minden teremtett lélek elkerüli, kivált sötétedés után, mivel rendszerint itt tanyáznak azok a manók, lidércek és más gonosz szellemek, akik annak idején a boszorkánnyal dáridóztak, és még mostanság is itt gyülekeznek, mintha ma is kővé dermedt úrnőjüket szolgálnák. Hobbie azonban vele született vitézséggel űzte el tolakodó félelemérzetét. Maga mellé parancsolta két hatalmas agarát, akik elkísérték portyázásaira, és - hogy az ő szavával éljünk - fittyet hánytak nemcsak a csahos kutyáknak, de magának az ördögnek is; flintájának gyutacsára pislantott, és mintha a farsangi Csörgősipkást utánozná, a Jock of the Side kezdetű harci dalocskát kezdte fütyörészni, miként ama hadvezér, aki a dobok megperdítésével próbál lelket önteni elbátortalanodó katonáiba.
Ebben a lelkiállapotban nagy megkönnyebbüléssel hallotta, hogy baráti hang harsan háta mögött, és valaki útitársnak ajánlkozik. Visszafogta lépteit, s hamarosan ismerős fiatalember érte utol, aki módos ifjúnak számított ezen a távoli vidéken, és szintúgy vadászatról igyekezett hazafelé. Az éppen felserdült Ernscliff volt az, "ama bizonyos család" sarja, aki mostanában lett nagykorú, és csinoska vagyont örökölt. Ezt azonban jócskán megtépázták a kor kavargó eseményei, melyekből a család alaposan kivette részét. Tisztelték és becsülték őket a vidéken, és úgy látszott, hogy az ifjú Ernscliff is kiérdemli a közmegbecsülést, hiszen jó nevelést kapott, és nemes jellem volt.
- Nahát, Ernscliff - szólt Hobbie lelkesen -, micsoda öröm összeakadni veled, elkél a vidám társaság ezen a kopár zsombékoson - fene egy bocskorfogó kátyú ez -, hát te merre múlattad az idődet?
- Odafenn a Carla-szakadékban, Hobbie - felelte Ernscliff viszonozva az üdvözlést. - Mit gondolsz, nem marakodnak össze a kutyáink?
- Hát az enyémek bajosan - mondta Hobbie -, kis híja, hogy le nem fordulnak a lábukról. A ménkűbe is! Kipusztult innen a szarvas, úgy látom. Elkalandoztam egész a Kopaszhegy tövéig, de egy árva agancs nem sok, Hobbie komád annyit se látott! Mutatkozott, igaz, három jávorbika, de ezek is szagot kaptak, mielőtt rájuk lőhettem volna. Pedig térültem jó egy mérföldet, hogy kikerüljek a széljárásból. Nem a nagy zsákmányt bánom, csak azt a kis őzpecsenyét, amit nagyanyánknak próbáltam felhajtani, csak üldögél szegény öreg a kuckójában, és egyre csak a hajdani aranykezű lövészekről meg vadászokról beszélget. Rusnya népség, amondó vagyok, mert ők pusztították ki a vadat berkeinkből.
- Ne duzzogj, Hobbie, én lőttem egy kövér bikát, hazavitettem ma reggel az Ernscliffeknek, megkaphatod a felét öreganyád vigasztalására.
- Köszönet érte, Patrick uram. Ismeri az egész környék a te jó szívedet. Öreganyám bizonyára ellágyul tőle, kivált ha megtudja, hogy tőled való. Aztán nézz be hozzánk egyszer egy pohár borókára, mert esküdni mernék, hogy egy szál magad vagy az ódon vártoronyban, amióta a család a csúf Edinburghbe költözött. Nem tudom, mi örömet lelnek a palával fedett kőházak rengetegében, mikor itt is élhetnének, a mi nyájas zöld dombhajlatainkon.
- Az én neveltetésem, no meg a nővéreimé Edinburghhöz kötötte anyámat hosszú ideig - felelte Ernscliff -, de szavamra mondom, kárpótolni fogom magam az elszalasztottakért.
- Aztán kicsinosíthatnád is egy kicsit azt a poros sasfészket - folytatta Hobbie -, és élhetnél szíves jó szomszédságban az atyafiságoddal, ahogy az Ernscliff urához illik. Elmondhatom, hogy szülém, azazhogy öregszülém - amióta anyánk meghalt, őt hol szülémnek, hol öregszülémnek hívjuk -, no, egyszóval ő azt tartja, hogy rokonok vagytok, s nem is csak szegről-végről.
- Így igaz, Hobbie, szíves örömest átnézek holnap Dombaljára ebédre.
- Ez már derék beszéd! Régi szomszédok vagyunk, emellett rokonok, aztán öregszülém is nagyon szeretne már látni, sokat emlegeti szegény édesapád, meg hogy miként ölték meg évekkel ezelőtt.
- Hallgass, Hobbie, szót se erről, jobb, ha nem hánytorgatjuk a múltat.
- Nem az én ingem, de ha a magunkfajtával történt volna ilyesmi, bizony mi nem nyugodtunk volna, amíg vissza nem fizetünk érte. Persze urak dolgához urak értenek a legjobban. Azt rebesgetik, hogy Ellislaw húzta ki a kardot, de a barátja mérte a halálos döfést.
- Hagyd el, Hobbie. Esztelen öldöklés volt, bor és politika gerjesztette, sokan kardot fogtak akkor, s ma már senki sem tudja, hogy ki mérte a gyilkos csapást.
- Annyi mindazonáltal bizonyos, hogy a vén Ellislaw a kezére játszott, és bujtogatta; lelkem rá, ha kedved szottyanna megleckéztetni, nem szólna meg érte senki, hiszen a körme alja apád vérétől fekete... különben sincs már életben senki más, akin bosszút lehetne állni, prelatista az, jakobitába rejtve, nem titok: a köznép igen várja már, hogy valami történjék köztetek.
- Szégyelld magad, Hobbie - fakadt ki az ifjú földbirtokos -, hívő létedre törvényszegésre ösztökéled a barátodat, meg arra, hogy tettlegesen álljon bosszút, és éppen itt az ingoványon teszed ezt, ahol ki tudja, miféle lények hallgatóznak körülöttünk.
- Csak csendesen! - mondta Hobbie, közelebb húzódva barátjához -, én bizony meg is feledkeztem róluk. Sejteni azonban sejtem, hogy mitől emeled megadásra a kezed, Patrick uram; a verebek is csiripelik, hogy nem a kurázsi hibázik nálad, hanem annak a bűbájos leányzónak, Isabel Vere kisasszonynak a szürke szeme hűti le a vitézséged.
- Biztosítlak, Hobbie - felelte Ernscliff bosszúsan - biztosítlak, hogy tévedésben vagy. Mellesleg nem veszem jó néven, hogy ilyesmire gondolsz, és ráadásul ki is mondod, nem tűrök olyan vakmerőséget, hogy összekössék a nevem bárki fehércselédével.
- Jól van, no - szólt vissza Elliot -, nem azt mondtam-é, hogy nem a kurázsi hibázik nálad, nem attól vagy te nebáncsvirág? Hidd el, nem a sértő szándék beszél belőlem; egy dolgot azonban megszívlelhetnél, ha jó barátod mondja. A vén Ellislaw úrnak bezzeg forróbb a vére, mint a tiéd - lelkemre, azt se tudja, hogy ezek az újsütetű szavak: béke meg nyugalom, mit jelentenek; ő a régi világ rendje szerint akar rajtaütni és hadisápot venni a szomszédokon. Meg aztán bővérű fickók vannak ám körülötte, tüzeli is őket minden gonoszságra, hogy csak úgy ficánkolnak, akár a kiscsikók. Hogy honnan telik rá neki, senki sem tudja, nagylábon él, adóssága sincs, pedig sokkal többet költ, mint amennyit a földje hoz. Ha viszály támadna, ő volna itt az első pártütő, és jól észben tartja ő kettőtök viselt dolgait. Amondó vagyok, egyszer még meglátogat az ernscliffi várkastélyban.
- Nos, Hobbie - felelte a fiatalúr -, ha valóban ilyen ártó szándékai vannak, majd rajta leszek, hogy illő módon fogadjuk őt az ősi házban, akárcsak őseim fogadták az övéit.
- Ez igen, ez férfias beszéd! - mondta a derék gazda -, s ha egyszer csakugyan megesnék, csak küldd fel a szolgát a toronyba, s én magam, két fivérem meg David Stanehouse minden erőnkkel melléd állunk, hamarabb, mint ahogy a kovakőről szikra pattan.
- Köszönet érte, Hobbie - hárította el Ernscliff -, de remélem, manapság már nem kerülhet sor ilyen oktalan, keresztényekhez nem illő harcra.
- Ugyan már, uram - csillapította Elliot -, csak afféle szomszédok közötti összezörrenés volna ez. Isten és ember elnézné nekünk a sárba ragadt vidéken... Errefelé természete ez már a népnek meg a földnek... Mi nem tudunk olyan békességben élni, mint a londoni fajta... Meg aztán más dolgunk sincsen. Merő képtelenség.
- Ha meggondolom, hogy merre járunk, Hobbie - vélekedett az uraság -, meg kell mondanom neked, aki oly szilárdan hiszel a földöntúli lényekben, hogy istenkísértés itt Isten nevét szóba hozni.
- Miért nyugtalanítana engem a Sokkövű Mocsár jobban, mint téged, Ernscliff? - mondta Hobbie, kissé sértődötten. - Való igaz, legalábbis úgy hírlik, hogy kószálnak ezen a vidéken lidércek meg más kísértetek, de mi közöm nekem ezekhez? A lelkiismeretem tiszta, elszámolnivalóm nincs senkivel, ámbátor megcsiklandoztam egy-két menyecskét, ricsajoztam a vásáron, de ilyesmire szót sem érdemes vesztegetni. Lelkemre mondom, jámbor fiú vagyok én, amolyan kenyérre kenhető...
- Na és ki szakította be Dick Turnbull fejét, és az ki volt, aki rálőtt Willie Wintonra? - vetette közbe útitársa.
- Ejnye, Ernscliff, ugyancsak számon tartod az ember csínytevéseit! Dick koponyája behegedt már, s a számadásunkat majd elintézzük a Kereszt napján Jeddartnál. A dolog majd szépen eligazodik. Willie-vel újfent összekomázódtunk. Sajnálom szegény fejét. Különben is épp csak egy-két jégszem érte. Egy pint pálinkáért magam is elviselnék ennyit! Willie persze a lapályról való, szegény ördög, megretten a saját árnyékától is. Ami pedig a kísérteteket illeti, ha egy is felbukkanna itt...
- Nem lehetetlen - szólt az ifjú Ernscliff, mert nézd, Hobbie, ott áll a te vénséges boszorkád.
- Szavamat rá - vitte tovább a szót Elliot, aki a célzástól kissé megorrolt -, szavam rá, ha maga a vén banya bújna elő itt a szemünk előtt a földből, akkor se gyulladnék... De, szent ég, Ernscliff, nézd, mi az ott?
Ki vagy te, ki itt élsz, kis emberem, |
JOHN LEYDEN
A jelenség, amitől hősködése közben a fiatal gazdálkodónak torkán akadt a szó, kevésbé babonás lelkületű társát is meghökkentette. Mialatt beszélgettek, felkelt a hold, és elő-előtünedezett sápadt fénnyel, errefelé így mondják: fulladozott a szakadozott felhőkben. A kibukkanó holdsugár fényénél, mely megvilágította az útjukba eső gránitoszlopot, emberszabású, ám termetre embernél jóval kisebb árnyat pillantottak meg. Lassan haladt az öles szürke köveken, de nem mint aki határozott célt követ, hanem tétován, imbolyogva, mikéntha bús emlékezetű hely körül kószálna; olykor-olykor makogó, kivehetetlen hangot hallatott. Olyannyira hasonlított ahhoz az elképzeléshez, amelyet a szellemek járásáról Hobbie Elliot magában kialakított, hogy pillanatnyi halálos dermedtség után, miközben a haja szála is az égnek állt, odasúgta útitársának: - Hisz ez maga az öreg Allie! Belepuffantsak, Isten segedelmével?
- Az ég szerelmére, ne! - szólt a másik, kezével a célra emelkedő puskát leszorítva -, az ég szerelmére, ne! Valami szerencsétlen féleszű lehet az.
- Az vagy magad is, féleszű, ha odakívánkozol hozzá - mondta Elliot, visszafogva indulni készülő társát. - Van annyi időnk, hogy elfújjunk egy imát (ha ugyan eszembe jutna valamelyik), amíg onnan ide ér. Jó az Isten, lám, alig vánszorog - tette hozzá felbátorodva barátja hidegvérén, meg attól, hogy az árny szemmel láthatóan alig méltatta őket figyelemre. - Úgy sántikál, mint a tyúk a forró kemencén. Azt tanácsolom, Ernscliff - tette hozzá suttogva -, kerüljünk egyet, mintha szarvasnyomra bukkantunk volna, a kátyú legfeljebb térdig ér, aztán meg inkább a latyakos út, mint az ördög társasága.
Ernscliff azonban barátja ellenkezése és zsörtölődése dacára tovább haladt az ösvényen, és hamarosan szemtől szembe került vizsgálódásuk tárgyával.
Termetre a szörny, mely közelebb érve még inkább zsugorodni látszott, alig négylábnyi lehetett, alakra pedig, amennyire a ritkás fényben egyáltalában kivehető volt, széle-hossza egy, jobbára azonban gömbölyded, amit csak valaminő szokatlan testi elnyomorodás eredményezhetett. Az ifjú vadász kétszer is odakurjantott a különös jelenségnek, anélkül, hogy választ kapott volna, miközben útitársa egyre szorongatta a karját, amivel azt akarta tudtára adni, hogy legjobban teszik, ha tovább baktatnak, és nem háborgatnak egy ilyen természetfeletti külsővel rendelkező, csodaszámba menő teremtményt, ő azonban erre ügyet sem vetett. Miután már harmadszor is elhangzott a kurjantás: - Ki és mi vagy? Mit keresel itt ily késő éjszaka? - olyan érdes, rikácsoló hang felelt, hogy Elliot két lépést visszatántorodott, sőt társa is összerezzent. - Menj utadon, ne köss bele abba, aki veled nem kötözködik.
- Mit keresel itt, hol a madár se jár? Rád esteledett? Gyere, tarts velünk haza ("Isten őrizz!" - szaladt ki Hobbie száján önkéntelenül), kaphatsz tőlünk szállást éjszakára.
- Inkább a Tarras-mocsár legmélyén húznám meg magam éjszakára, egyedül - sziszegte újra Hobbie.
- Menj utadon! - rikoltotta ismét az árny, hangja az indulattól még rikácsolóbbá vált. - Nincs szükségem rá, hogy vezessetek - nincs szükségem a szállásotokra -, öt éve nem volt emberi fedél fejem fölött - és nem is lesz többé soha.
- Őrült szegény - szólt Ernscliff.
- Szakasztott olyan, mint a jó öreg Humphrey Ettercap, az üstfoltozó, aki ebbe a mocsárba veszett öt esztendeje - válaszolta babonás lelkű társa -, csakhogy Humphreynak nem volt ilyen otromba nagy kobakja.
- Menj utadon - ismételte érdeklődésük tárgya -, emberi testetek miazmás gőze megposhasztja körülöttem a levegőt - emberi beszédetek hangja mint kifent tőr, hasogatja fülemet.
- Könyörülj rajtunk, Uram - rebegte Hobbie -, hogy aki meghótt, ennyire ne szívelje az életben maradottakat! - attól tartok, lelke rossz útra tévelyedett.
- Tarts velünk, barátom - mondta Ernscliff -, úgy látom, valami kegyetlen rontás bújt beléd; az általános emberi jóérzés tiltakozik az ellen, hogy magadra hagyjunk.
- Általános emberi jóérzés! - szólt indulattal az árny, rikácsolásnak hangzó gúnyos nevetéssel -, hol szedted fel ezt a velőtlen szóhüvelyt, ezt a nyulak nyakába való hurkot, ezt a csapdát rejtő közönséges gazt, ezt a csalétket, amelyről, mihelyt a gyanútlan nyomorult ráharap, rögtön kiderül, hogy sokkal hegyesebb horgot takar, mint amiket a barmoknak vetnek, melyeket a magatok mulatságára gyilkoltok rakásra.
- Hallgass rám barátom - szólt újra Ernscliff -, nem tudhatod, hogy mi vár rád, elnyel itt ez a lápvilág, testvéri érzésből magunkkal kell hogy vigyünk.
- Én nem adom ehhez se kezem, se lábam - szólt Hobbie -, az Isten megáldjon, hadd menjen ez a kósza lélek, amerre a szeme lát!
- Az én fejemre száll a vérem, ha itt veszek - szólt az árny. Aztán, amikor észrevette, hogy Ernscliff el akarja kapni, hozzátette: - A te véred meg a te fejedre száll, ha egy ujjal is hozzám nyúlsz, és bemocskolsz halandóságod fertőzésével!
Míg beszélt, Ernscliff a kiteljesedő holdvilágnál észrevette, hogy amaz kinyújtott jobb kezében valami ölőszerszámot tart, ami a hideg fényben megvillanva öles késpengének vagy pisztoly csövének látszott. Esztelenség lett volna tovább győzködni ezzel a felfegyverzett, fullánkos szavakkal dobálózó alakkal, különösen miután kitűnt, hogy barátja segítségére nemigen számíthat. Faképnél hagyta, hogy rendezze egymaga dolgát a kísértettel, ahogy tudja, és már ment is hazafelé. Így aztán Ernscliff is Hobbie után eredt. Néhányszor még visszapillantott a minden bizonnyal hibbant agyú szerencsétlen felé, aki a szóváltástól szinte eszét vesztve, kergén ugrándozott a nagy kőoszlop körül, s rekedt szitkozódásaival felverte a kopár pusztaságot.
A két vadász kis ideig szótlan haladt egymás mellett, mígnem az idétlen hangok elcsitultak, de ekkor már jókora távolságra jártak a lápvidéknek nevet adó kőbálványtól. Mindketten előadták, mit gondolnak az iménti jelenetről, majd Hobbie Elliotból egyszer csak kibuggyant a szó: - Amondó vagyok, hogy a szellem, ha egyáltalában szellem volt, tömérdek gonoszságot tehetett és szenvedhetett el életében, attól háborog még holtában is.
- Embergyűlölete a tébolyig fajult - toldotta meg Ernscliff, saját észjárása szerint.
- Nem hiszed, hogy túlvilági lény? - faggatta Hobbie a társát.
- Ki? Én? Nem, semmiképpen sem.
- Magam is arra hajlok, hogy e világból való, de mi tagadás, nem szívesen találkoznék olyannal, aki nála is jobban hasonlít az ördöghöz.
- Egyébiránt - mondta Ernscliff - visszakocogok ide holnap, hadd tudom meg, mi lett ezzel az Isten árvájával.
- Napvilágnál? - érdeklődött a gazda -, akkor, istenuccse, veled jövök. Most azonban, minthogy Dombalja két mérfölddel közelebb van ide, mint a te házad, okosabban tennéd, ha velem tartanál. Egy suttyót átugrasztunk hozzátok lovon, megüzenjük, hogy nálunk maradsz éjszakára, bár nem hinném, hogy bárki emberfia várna rád otthon, hacsak nem egy-két szolga meg a macskád.
- Jól van, Hobbie barátom, veled megyek - mondta az ifjú vadász -, s minthogy nem szívesen venném lelkemre, hogy a szolgák aggódjanak miattam, sem azt, hogy távollétemben a cirmos lemaradjon a vacsoráról, erősen leköteleznél, ha átküldenéd a fiút, amint mondtad.
- Ez már derék dolog. Szóval, most egyenesen hozzánk megyünk. Lesz nagy öröm a házban, annyi szent.
Ekként megegyezve egy darabig szaporán lépdeltek, majd amikor egy ugyancsak meredek kaptatón a dombhajlathoz értek, Elliot lelkesen megszólalt:
- Tudod, Ernscliff, mindig megdobban a szívem, mikor ide érek, erre a helyre. Látod azt a fényt odalenn? Ahonnan az jön, annál az ablaknál ül a jó öreganyó, rokkáját pörgeti, és az a másik fényesség, amelyik ide-oda jár egyik ablaktól a másikig, az Grace Armstrong, az unokahúgom - a ház körüli teendőkben túltesz minden nőtestvéremen. Ők maguk is elismerik ezt, mert hogy nagyon jóravaló teremtések, nem akad e tájon hozzájuk fogható. Egyikük sem rejti véka alá, még a nagyanyó sem, hogy Grace szorgoskodik a legtöbbet, ő intéz el mindent legügyesebben a városban, különösen azóta, hogy öreg szülém nem bírja többé a lábát. Mármost, ami a bátyókat illeti, az egyik kamarás keze alatt szolgál, a másik a mossphadraigi tanyánkon van, s éppúgy ért a jószággondozáshoz, mint jómagam.
- Szerencse fia vagy, drága barátom, hogy ilyen nagyérdemű atyafiság vesz körül.
- Úgy ám, mi tagadás, sokat köszönhetek Grace-nek is. De elárulnád nekem, Ernscliff, te, aki kollégiumba meg Edinburghben magas iskolába jártál, vagyis ott pallérozódtál, ahol leginkább terem a tudás - kiokosítanál - no nem mintha személyemben érdekelve volnék - a Szent János-templom papja meg a mi tiszteletesünk a téli vásárban fülem hallatára erről disputáltak a minap - szépen beszélt ám mind a kettő -; no hát azt mondja a pap: tiltja a törvény, hogy unokatestvérek egybekeljenek; de én úgy vettem ki, a pap feleannyira sem járatos a szentírásban, mint a mi pásztorunk - messze Edinburghig a legjobb hittudós és a legékesebb szavú prédikátor hírében áll, mit gondolsz, Ernscliff, nem az ő oldalán van az igazság?
- Magától értetődik, legalábbis a protestáns keresztyének számára, hogy a házasság ma is olyan szabad, mint amilyennek Isten a bibliai törvényben megalkotta; ennek okáért, Hobbie, nem lehet semmilyen válaszfal, sem jogi, sem hitbéli, közted és Armstrong kisasszony között.
- Félre a tréfával, Ernscliff - mondta a társa -, te magad már akkor is felpaprikázódol, ha csak szőrmentén megtréfálnak. Nem is Grace miatt kérdeztem, tudnod kellene, hogy Grace nem vér szerinti unokatestvérem, hanem a nagybátyám feleségének a lánya, az első házasságából való, miáltal is nem rokonom, csak ismerősféle. De már itt is vagyunk a Sheeling-dombnál - durrantok egyet, hadd tudják, hogy jövök, szokásom ez már. Ha meg őzet hozok, kettőt zörrentek, egyet az őzért, egyet magamért.
Így is történt, elsütötte a flintáját, amire mécsek fénye árasztotta el a házat, jutott belőle a ház elé is. Hobbie Elliot Ernscliff tekintetét azon fényre irányította, amelyik a ház felől a fészer irányába látszott mozogni.
- Ő az, Grace - mondta Hobbie. - Nem az ajtónál vár majd, efelől biztos vagyok, hanem megládd, sikerít valami vacsorafélét a kutyáimnak, szegény páráknak.
- Ha szeretsz, a kutyámat szeresd - vetette közbe Ernscliff. Ejh, Hobbie, szerencse fia vagy te.
Ezt az észrevételt sóhajtásféle kísérte, amit barátja nem engedett el a füle mellett.
- Hagyd el, mások nem kevésbé szerencsések nálam. Ezzel a két szememmel láttam, hogyan fordult Isabel Vere kisasszony egyvalaki után, amikor a Carlisle ügetőn elhúztak egymás mellett. Hogy mi minden meg nem esik ezen a világon!
Ernscliff motyogott valami válaszfélét, de hogy ez az elmondottakkal való egyetértést jelentette-e, vagy a nemtetszését fejezte ki, ezt nehéz volna kideríteni. Valószínű, hogy aki mondta, maga is kétes és homályos célzásnak szánta. Eközben leereszkedtek a széles földúton, amely a meredek partoldalt megkerülve, zsúpfedeles, de takaros parasztházhoz vezetett; ebben lakott Hobbie Elliot háza népével.
A kapuban vidám csődület fogadta őket. Hanem hogy idegen is érkezett, erősen tompította ama megjegyzések élét, amelyeket Hobbie sikertelen szarvaslesének esetére tartogattak. A három szemrevaló lányka összesúgott, szemlátomást egymásra akarván hárítani a jövevény betessékelésének teendőjét, mindegyik azon volt, hogy eloldalogva kicsinyég rendbe szedje küllemét, minthogy restelltek a bátyjuknak már megszokott házias külsővel az ifiúr színe elé járulni.
Hobbie eközben istenigazából rájuk förmedt (Grace persze nem volt közöttük). Az egyik faluszépe kezéből, aki magát negédesen illegetve álldogált, kikapta a gyertyát, és a tisztaszobába vagy inkább afféle fogadószobába vezette vendégét. Minthogy a ház a régi időben családi erődül is szolgált, a vendégszobát boltozatosra építették és kikövezték, s napjaink középbirtokos házaihoz képest nyirkos és rideg volt; most azonban, hogy jókora pattogó tőzeg- és rőzsetűz világította meg, Ernscliff szemében fölöttébb kellemes változatosság volt a hegyek homálya és csípős levegője után. A tiszteletre méltó öregasszony, a ház úrnője, szűnni nem akaró istenhoztával fogadta. Szárnyas főkötő, testre szabott, takaros gyapjú háziszőttes ruha volt rajta, amelyet azonban súlyos arany nyakék és fülönfüggő egészített ki, és csakugyan annak látszott, aki volt: úrnő és a gazda hitvese. A nagy kandalló sarkánál elhelyezett nádfonatú székében ülve igazgatta a leányok esti foglalatosságát, no meg két-három tagbaszakadt cselédét, akik úrnőik háta mögött ülve pörgették a rokkát.
Miután Ernscliffet méltóképpen üdvözölték, és elhangzottak a szapora parancsok a vacsora kiegészítésére, nagyasszony és húgocskái Hobbie Elliotra nyitottak tüzet, mondván, hogy a szerencse újfent elkerülte a vadászaton.
- Ugyan kár volt Jennynek megrakni a tüzet azért a semmiért, amit Hobbie hazahozott nekünk - nyelvelt az egyik nővér.
- Bizony kár, hugicám - toldotta meg a másik -, a pislogó tőzegparázson is megpirulna, persze ha teli tüdővel fújnánk, a mi Hobbie-nk egész őzpecsenyéje.
- Úgy, úgy, vagy a gyertya lángján, ha a huzat meg nem lobogtatja - jegyezte meg a harmadik -, én az ő helyében inkább hoznék haza egy csúf varjút, minthogy harmadszor is hazabattyogjak dudának való tülök nélkül.
Hobbie hol az egyik, hol a másik felé fordult, rendre fanyar homlokráncolással viszonozva az évődést, ím, cáfolatul haragos vonásaira a jóízű kacagás. Később azzal próbálta őket megkezesíteni, hogy említést tett társa adakozó szándékáról.
- Ifjúságom idején - szólt az éltes asszonyság -, a föld alá süllyedt volna a férfiember, ha úgy kell visszatérnie a hegyekből, hogy nem lóg lováról kétoldalt egy-egy őzbak, és nincs úgy megrakodva, mint egy házaló prémkereskedő.
- Amondó vagyok, hogy ránk is gondolhattak volna, szülém - feleselt Hobbie -, írmagnak sem hagytak az őzekből a te hajdani jó pajtásaid.
- Másnak elébe sétál a vad, Hobbie, téged meg messzire elkerülnek - mondta a legidősebb nővér, az ifjú Ernscliffre pillantva.
- Ugyan már, asszony, csak te ne tudnád, hogy több a kutya, mint a konc, már elnézést a pórias mondásért, Ernscliff úr, ma neked, holnap nekem, úgy biza. Sehogyan sincsen rendjén, hogy az ember kint suvad egész nap, hazafelé jövet ráijesztenek, vagy jobban mondva belékötnek a kísértetek, aztán meg pörölnie kell a locska szájú asszonyokkal, akik egyebet sem csinálnak naphosszat, mint pörgetik azt a kis piszkafát, kunkorgatják rá a kenderkócot, esetleg csutakkal bíbelődnek.
- Ráijesztenek a kísértetek! - szörnyülködtek a fehérnépek valamennyien, mert akkortájt ezekben a szűk völgyekben igen nagy becsülete volt, talán van még ma is, mindennek, ami a képzelet szüleménye.
- Nem azt mondtam, hogy rám ijesztettek, csak hogy belém kötött az a rusnyaság. Én csak egy lidércet emlegettem, Ernscliff, láttad te is a két szemeddel, akárcsak én, nem így van?
Ezután töviről hegyire, alig tódítva rajta, elmesélte, hogyan akadtak össze a Sokkövű Mocsárban a titokzatos teremtménnyel, mígnem oda lyukadt ki, hogy el sem tudja képzelni, mi lehetett az, hacsak nem maga a sátán. Esetleg a régi Peghtek egyike, akik valamikor a vidéket bitorolták.
- A vén Peght! - szólt indulatosan az asszonyság. - No, no, ne vesd el a sulykot, lelkecském, nem Peght volt az, nem bizony, hanem a Mocsár Barna Embere. Elegünk van már a megpróbáltatásból! Mivégre jönnének elő, a rossz lelkek, hogy sanyargassák ezt a szerencsétlen vidéket, ahol most nyugalom, törvény és szeretet honol? Hogy a nyű essen belé! Sose hozott az jót erre a tájra, sem az itt lakókra. Apám gyakorta emlegette, hogy látták Peghtet a marstoni mocsárnál vívott csata évében, aztán a montrose-i öldöklésnél, majd a dunbari ütközetben, később, az én időmben, újra felbukkant, körülbelül Bothwell Brigg idején. Mondogatják hogy a vajákos Benarbuck úr összecimborált vele, kevéssel az előtt, hogy Argyle partra szállt, de ezt már csak hallomásból tudom, mert amarra történt, messze nyugaton. Hejh, lelkecskéim, cudar időkben szokott ő előjönni, igyekezzetek hát jóba lenni vele, még segítségünkre lehet, ha baj szakad ránk.
Ekkor Ernscliff közbeszólt, és erősen állította, hogy akit láttak, valami szerencsétlen eszelős lehetett, és nem a túlvilágról érkezett, a rontás vagy a háború hírnökeként. Szavait azonban hitetlenkedve fogadták, s valamennyien igyekeztek lebeszélni arról a tervéről, hogy másnap visszatérjen a színhelyre.
- Ejh, lelkecském - mondta az idős asszonyság (mert jószívűségében anyáskodását mindenkire kiterjesztette, akit szívébe fogadott) -, neked jobban kell ügyelned magadra, mint másnak. Apád szerencsétlen halálával, pörösködéssel, máiglan tartó csapásokkal már temérdek megpróbáltatás érte házatokat. Te vagy nemzetségetek virága, az ősi hajlékot (ha Isten is úgy akarja) neked kell újra felépíteni, hogy dísze légy a vidéknek, oltalmazója az itt lakóknak. Neked aztán végképp nem szabad hebehurgya kalandokba keveredned. Vakmerő fajta a tiéd, eleget lakoltatok érte.
Nem azt kívánod tán, felebarátom, hogy ne legyen bátorságom világos nappal a szabad mezőre menni?
- Tudja Isten - mondta a jóságos öreg -, se fiamnak, se menyemnek nem mondanám, hogy igaz ügyből ne vegye ki a részét, akár magáról van szó, akár barátjáról. Ilyet nem tennék sem én, sem más jóravaló ember. De ősz fejemből nem tudod kiverni, hogy a törvény és a szentírás ellen való keresni a bajt, ha elkerülhető.
- Ernscliff elállt a vitától, mert látta, hogy minden érvelése hiábavaló. Különben is hozták a vacsorát, ami véget vetett a beszélgetésnek. Ekkor megjelent Grace kisasszony, és Hobbie, miután jelentőségteljes pillantást vetett Ernscliffre, melléje telepedett. A jókedv és a vidám terefere, amelyből korához illő nyájassággal az idős asszony is kivette részét, visszacsalogatta a rózsákat a leányzók orcájára; rózsákat, amelyeket az imént hervasztott le róla bátyjuk kísértethistóriája. Úgy ropták a táncot, úgy danoltak a vacsora után még jó egy óra hosszat, mintha lidércek és más effélék nem is volnának széles e földön.
Misantrophos vagyok, gyűlölöm az |
SHAKESPEARE, ATHÉNI TIMON, IV. 3. 54.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Másnap, miután megreggeliztek, Ernscliff elbúcsúzott vendéglátóitól, előtte azonban szavát adta, hogy időben visszatér, és megkóstolja az őz húsát, amely közben megérkezett kúriájáról. Hobbie a ház ajtajánál színleg elbúcsúzott tőle, de csakhamar utánaosont, és utolérte a dombtetőn.
- Te oda igyekszel, Patrick uram: szégyen volna, ha nagyanyám beszédje miatt magadra hagynálak. Mindazonáltal jobbnak láttam, ha csendben kisurranok, nehogy megszimatolja, mire készülünk. Semmivel sem szabad őt nyugtalanítanunk; ezt kötötte lelkemre utoljára az apám, halálos ágyán.
- Semmiképpen sem, Hobbie - mondta Ernscliff -, megérdemli, hogy kíméljétek.
- Meg bizony, s ami azt illeti, érted épp annyira odalenne, mint érettem. De mondd, valóban azt gondolod, hogy visszamerészkedhetünk anélkül, hogy sokat kockáztatnánk? Mert hát végtére is, nincs ott semmi keresnivalónk.
- Ha úgy gondolkodnék, mint te, Hobbie - mondta az ifjú uraság -, talán nem vizsgálódnék tovább ebben az ügyben. Minthogy azonban meggyőződésem, hogy manapság szellemlények nem jönnek látogatóba, vagy csak nagyon ritkán, nem hagyhatok felderítetlenül olyasmit, ami az életébe kerülhet egy szegény szerencsétlennek.
- Jól van no, ha valóban így gondolod - válaszolta Hobbie meggyőződés nélkül. - De az is biztos ám, hogy ugyanezek a szellemek, akarom mondani jó szomszédok (merthogy aszondják, nem ajánlatos szellemeknek hívni őket), akik régen sötétedéskor minden zöld bokorban megjelentek, mostanság már nem mutatkoznak olyan gyakran. Nem állítom, hogy én magam láttam egyet is, de hallani hallottam egyszer, olyat füttyentett a hátam mögött a mocsárban, de szakasztott olyat, akár egy póling. Apám meg, Isten nyugosztalja, látott is sokat, amikor estenden, kicsit pityókosan, hazafelé ballagott a vásárból.
Ernscliff jólesően hallotta, hogyan enyészik a babona nemzedékről nemzedékre, amelynek bizonysága volt az utolsó megjegyzés. Ilyesmiről vitatkoztak még hosszasan, s egyszer csak szemükbe tűnt a kőoszlop, amelyről a mocsár a nevét kapta.
- Akármi legyen - szólt Hobbie -, máris ott téblábol az az alak. Szerencsénkre fényes nappal van, aztán meg nálad itt a puska, nálam pedig a vadászkés, bízvást odamerészkedhetünk.
- Mindenképpen - mondta Ernscliff -, de mi a csodát pepecsel az ott?
Valami kősáncot eszkábál a szürke ludakból, már ahogy ezeket a nagy, szétszórt köveket hívják. Szavamra, ilyet se hallottam még!
Amint közeledtek, Ernscliff egyre jobban meggyőződött barátja igazáról. Az alak, akit az előző este láttak, lassan, kínlódva rakosgatta egymásra a köveket, mintha kis karámot építene. Kő bőven volt körülötte, de többnyire olyan irgalmatlan nagyok, hogy valósággal emberfeletti munkát végzett; csodával volt határos, hogy néhányat máris sikerült arrébb vonszolnia; ezek, sorba rakva, az építmény alapját alkották. Amint a két ifjú odaért, éppen egy ormótlan kőtömbbel bajlódott, s a munkája annyira lekötötte, hogy csak akkor vette őket észre, amikor melléje toppantak. Termetét, nyomorék alakját meghazudtoló erővel cipekedett, igazgatta a köveket, hogy a kívánt helyre kerüljenek. És valóban a legyűrt nehézségekből ítélve, herkulesi erő dolgozott benne; néhány olyan követ is sikerült megemelnie, amelyeknek puszta megmozdításához különben legalább két emberre lett volna szükség. Ezt a nem mindennapi gyürkőzést látva, Hobbie-ban felébredt a bizalmatlanság.
- Amondó vagyok, valami kőműves hazajáró lelke ez! Ekkora malomköveket, mint amit megemelt! Ha meg mégiscsak ember, vajon mi motoszkál a fejében, hogy határsáncot épít? Cirnglehope és a Shaw között, ott bizony felettébb szükség volna rá. Atyafi (hangját felemelve), jó nehéz munkát végzel!
A megszólított ijesztő pillantást vetett rájuk, felegyenesedett, s így egész visszataszító mivoltában állt előttük. Feje szokatlanul nagy volt, koponyáját őszbe hajló bozont fedte; busa, előreugró szemöldöke mélyen ülő, szúrós, barna szemet árnyékolt, mely vérben forgott, mint az eszelősöké. Arca árkolt volt, durva metszésű, olyan, amilyennek festményeken a mesebeli óriásokét ábrázolják. Ehhez a korcsokra jellemző indulatos, kifürkészhetetlen kifejezés járult. Zömök, szögletes testét, amely közepes termetű férfié lehetett volna, erős tuskólábak tartották. Lábáról, combjáról a természet úgyszólván elfelejtett gondoskodni, vagy legalábbis oly kurtára méretezte, hogy a ruha, amely testét fedte, tökéletesen betakarta. Hosszú, izmos karja inas kezében végződött, s ott, ahol köntösének ujja a vesződséges munka közben feltűrődött, durva, fekete szőrzet éktelenkedett. Hosszú karja, vaserős alkata sehogyan sem illett mokány termetéhez, és azt a látszatot keltette, mintha testrészeit a természet külön-külön valamely óriás tagjainak szánta volna, de aztán futó szeszélyből mégis egy törpének ajándékozta. A szerzetesek csuhájához hasonló barna darócköntöst viselt, amelyet fókabőr övvel szorított a testéhez. Üstökét borz- vagy ilyesféle közönséges szőrméből összeöltött sapka fedte, még inkább elrútítva amúgy is torz lényét, fanyar ábrázatát, amelyen az emberiség utálata tükröződött.
Ez a meghökkentő Törpe kis ideig szó nélkül, gyanakodva és izgatottan bámult rájuk; Ernscliff, aki jobb kedvre akarta hangolni, kisvártatva megjegyezte: - Megszakadsz a munkától, atyafi! Miben lehetnénk a segítségedre?
Azzal máris megmarkoltak egy követ, és közös erővel az épülő falra tették. A Törpe egy pallér tekintetével figyelte őket, majd dühös hadonászással hozta tudomásukra, mennyire bosszantja, hogy oly hosszadalmasan igazgatják a követ. Másik kőre bökött ujjával, s amikor azt is meglódították, a harmadikra, majd a negyedikre, emezek ketten igyekeztek mindent kedvére tenni, ami nem volt könnyű, mert a kéznél levők közül, szinte szántszándékkal a legbehemótabb köveket választotta ki.
- Barátom, ez így nem lesz jó - fakadt ki Elliot, látva, hogy a telhetetlen Törpe a korábbiaknál is nagyobb követ szemelt ki. - Hogy Ernscliff mit csinál, az az ő dolga; te pedig akár ember vagy, akár kísértet, bizony én nem szakadok meg miattad. Bújjon belém az ördög, ha egy perccel is tovább emelgetem a követ, holmi napszámosként, fizetség meg semmi, annyi sem, hogy köszönöm.
- Köszönöm! - vágta rá a Törpe, hadarintva egyet mély megvetése jeléül. - Ha csak ez kell, megkapod. Hájasodj tőle! Emészd meg, és gyarapodj tőle, mint ahogy én is gyarapodtam a többi csúszómászó féreggel együtt, akinek fülébe belopták ezt a szót kígyó fajtestvérei! Munkára hát, vagy el innen!
- Ez aztán a bőséges fizetség, Ernscliff! Kápolnát építünk az ördögnek, tetejébe elprédáljuk a lelkünket, mindezt segítség fejében!
- Attól, hogy itt vagyunk - felelte Ernscliff -, hibbant elméje még féktelenebbül háborog; jobban tennénk, ha magára hagynánk, és később menesztenénk hozzá valakit, lássa el ennivalóval meg a legszükségesebbekkel.
Így is történt. A cseléd, akit evégett kiküldtek hozzá, a Törpét továbbra is serény falrakás közben találta, de egyetlen szót sem tudott kicsikarni belőle. A vidék babonáival telitömött fejű legény megunta, hogy faggatózzon, s tanácsokat osztogasson ilyen madárijesztőnek, ehelyett tisztes távolságban letette egy kőre a Törpének szánt portékát, hogy csináljon vele az embergyűlölő, amit akar.
A Törpe hihetetlen, majdhogynem emberfeletti buzgalommal tett-vett napokig. Egy-egy nap gyakran két ember munkájával végzett, az építményből csakhamar falak bontakoztak ki, olyan kunyhó falai, amely apró volt ugyan, habarcs nélkül, csupasz kőből és tőzegből állt össze, és a falába épített hatalmas kövektől rendíthetetlennek látszott, ami merőben szokatlan az efféle odú nagyságú, hevenyészett viskónál. Ernscliff figyelemmel kísérte tevékenységét, s mihelyt rájött, hogy mit akarhat, tetőácsoláshoz alkalmas gerendákat vitetett oda, kissé távolabb lerakatta, és úgy tervezte, hogy másnap ácsokkal feltéteti őket. Terve azonban meghiúsult, mert a Törpe aznap este és egész álló éjjel, sőt hajnalban is oly megfeszítetten, oly ügyesen dolgozott, hogy a ház csaknem teljesen tető alá került. Ezután sást gyűjtött, hogy befedje hajlékát; ezt a munkát is bámulatos hozzáértéssel végezte.
Minthogy az arravetődőktől kapott alkalmi segítségen kívül más szolgálatot nem volt hajlandó elfogadni, építőanyagot adtak neki, és ellátták szerszámokkal, amelyeket mesterien forgatott. Kifaragta a kalyiba ajtaját, ablakát, összeácsolt egy hevenyészett fekhelyet, néhány polcfélét, és úgy látszott, ahogy a szállás csinosodik, neki is jobb kedve kerekedik.
Ezután hozzáfogott, hogy vastag kőkerítést emeljen a ház körül, s megművelje a kikanyarított telket. Porhanyót hozott, azt a talajt pedig, ami a helyszínen akadt, jól fellazította, s ekképpen arasznyi kertecskét alakított. Magától értetődik, hogy, amint már szó volt róla, hébe-hóba kapott segítséget, részint azoktól, akik a mocsárban odavetődtek, részint azoktól, akiket a kíváncsiság hajtott, hogy munkájának eredményét megtekintsék. Tekintve, hogy szemre teljesen alkalmatlannak tűnt a kemény munkára, s mégis lankadatlan szorgalommal foglalatoskodott, nemigen akadt emberfia, aki meg ne állt volna, hogy segítsen neki egyben-másban; és - mivel az önkéntes buzgólkodók közül egyik sem tudta, milyen, s mennyi segítséget kapott a Törpe másoktól - mindenki elcsodálkozott a munka szembeötlően gyors előrehaladtán. Az, hogy a kunyhó erős volt és szilárd, s ráadásul ez a tuskóember készítette egyik napról a másikra, no meg az a felülmúlhatatlan ügyesség, amelyet a Törpe a különféle mesterségekben mutatott, gyanakvással töltötte el a környékbelieket. Azt hajtogatták, hogy ha nem csodalény is - ezt a véleményt hamar elejtették azon egyszerű oknál fogva, hogy - akárcsak ők - hús-vérből valónak látszott -, bizonyára szövetség fűzi a túlvilágiakhoz; és nyilván azért szemelte ki ezt a félreeső zugot, hogy kedvére cimborálhasson az ördögökkel. Azt mondták, amit a bölcselők, csak persze más értelemben: nincs egymagában, ha igazán egymagában van. Híre ment, hogy a mocsárra jó kilátást nyújtó dombtetőről az arra járók nemegyszer láttak egy alakot a puszta lakójával, de rögvest eltűnt, valahányszor közelebb kerültek a kunyhóhoz. Más alkalommal is megfigyelték, akkor meg mellette kuporgott az ajtóküszöbön, vele őgyelgett a mocsárban, vagy segédkezett neki vizet hordani a csurgóról. Ernscliff ezt azzal magyarázta, hogy a tünemény feltehetően nem más, mint a Törpe árnyéka.
- Dehogy van annak árnyéka! - ellenkezett Hobbie Elliot, aki esküdött a közfelfogásra -, már hogy is lenne annak árnyéka, amikor ki se látszik a földből. Azonfölül - fűzte tovább józanabb érveléssel -, ki hallott már olyat, hogy egy árnyék az ember és a nap között lebegjen? Az a micsoda pedig, bármi legyen is, ösztövérebb, mint a Törpe, és nemegyszer látták közte meg a nap között csavarogni.
E gyanús jelek, melyek; bárhol másutt az országban lázas vizsgálódáshoz vezettek volna, kellemetlen perceket okozva a feltételezett kísértetnek, itt csupán bámulatot és borzongást keltettek. A Remetét szemlátomást mulattatta a megilletődöttség, amellyel az arravetődő a tanyájához közeledett, a csodálkozó és riadt tekintet, amellyel személyét és birtokát szemügyre vette, no meg a szapora lépések, melyekkel a rettegett helytől igyekezett minél távolabbra kerülni. A legmerészebbek megálltak ugyan, de csak azért, hogy a viskót és a kert falait futólag megtekintve, kielégítsék kíváncsiságukat. Ám alighogy megálltak, máris előzékeny üdvözléssel megpróbálták engesztelni a gazdát, amit ő hébe-hóba egy szóval vagy fejbólintással méltóztatott viszonozni. Ernscliff gyakran megfordult errefelé, és nem mulasztotta el, hogy érdeklődjék a Magányos Öregtől, aki szemlátomást egész életére berendezkedett.
Személyét illetően lehetetlen volt nyilatkozásra bírni. Ugyanilyen szófukarnak és elutasítónak mutatkozott akkor is, ha bármi egyébről esett szó, noha féktelen embergyűlölete mérséklődött az utóbbi időben, jobban mondva kevesebbszer tört rá a kerge dühroham, amelyben az a másik kór csupán megnyilatkozott. Semmiféle unszolás nem használt, a legszükségesebbeken kívül semmit sem fogadott el, noha Ernscliff jótékonyságból, a babonás szomszédok pedig mástól vezéreltetve, sok egyebet is felajánlottak neki. Ezen utóbbiak adományaiért jó tanáccsal fizetett, hozzá fordultak (mert lassan-lassan ez is szokássá vált). Gyakran adott nekik gyógyírt, s tapasztalták, hogy nemcsak honi készítményei vannak, hanem külországiak is. A panaszosoknak azt is elárulta, hogy ő Elshender, a Remete, a nép azonban nemsokára Agyafúrt Elshie néven, vagy a Sokkövű Mocsár Bölcs Öregjeként kezdte emlegetni. Voltak, akik nemcsak testi fájdalmukkal fordultak hozzá, más dolgokban is tőle vártak kiokosítást. Szolgált is vele, méghozzá olyan vajákos éleselméjűséggel, hogy megerősödtek hitükben, miszerint természetfölötti képességekkel van felruházva. Az eligazítottak többnyire ott hagytak neki - a tanyától kissé távolabb, egy kövön - valamilyen ajándékot: ha pénz volt az, vagy olyasmi, ami nem volt ínyére, azt egyszerűen eldobta vagy ott hagyta, ahol volt, még csak hozzá sem nyúlt. Mindig érdesen, sőt bántóan viselkedett, csak annyit szólt, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt ahhoz, hogy megértesse magát, az elől, amiről úgy gondolta, hogy nem tartozik szigorúan a beszéd menetéhez, kitért. Midőn elmúlt a tél, és az ágyásokban dúsan nőni kezdtek a gyógyfüvek és a vetemények, jóformán minden figyelmét ezeknek szentelte. Nagy tisztességnek számított, hogy Ernsclifftől elfogadott két jerkét, ezek a mocsárban legeltek, és ellátták tejjel.
Mihelyt Ernscliff megtudta, hogy a Remete elfogadja adományát, hamarosan meglátogatta. Az öreg a kertkapunál ült egy széles hátú kövön, ami afféle bölcsesség trónja volt, és többnyire erre telepedett, ha kedve szottyant betegeket vagy a tanácsért hozzá fordulókat fogadni. Kunyhóját és kertjét szentélyként óvta bárki betolakodóktól, mint Otaheite őslakói a Morait, szemlátomást attól tartott, hogy az emberek beszennyezik lábukkal. Amikor bezárkózott odújába, semmiféle bűbájjal nem lehetett előcsalogatni, sem rávenni, hogy bárkit is beengedjen magához.
Ernscliff egy kis patakban horgászott kissé távolabb. A botot kezében tartotta, a pisztránggal teli kosarat meg maga mellé helyezte. Csaknem szemközt ült egy kövön a Törpével, aki már megszokta, hogy ő is a világon van, és csak annyi figyelemre méltatta, hogy rábámult, felemelte nagy formátlan fejét, majd mintha gondolataiba temetkezne, újra lehorgasztotta. Ernscliff körbejáratta tekintetét, s észrevette, hogy a Remete tovább gyarapította vagyonkáját: ólat eszkábált a tőle kapott kecskék számára.
- Derekasan munkálkodsz - szólította meg a magának való öreget, azzal a szándékkal, hogy szóra bírja.
- A munkálkodás - visszhangozta a Törpe - még legelviselhetőbb kínja az emberiség nyomorultjainak; jobb így munkálkodni, mint henyélni-vadászgatni, ahogyan ti teszitek.
- Nem állítom, hogy a mi falusi kedvtelésünk a legnemesebb időtöltés, Elshie, mégis...
- Mégis - vágott szavába a Törpe -, jobb, mint az a mesterség, amit legfőképp gyakoroltok: jobb dolog, hogy a néma halakat kínozzátok fáradság nélkül, kéjjel, mintha embertársaitokkal tennétek ugyanezt. De minek hánytorgatom mindezt? Öklelje, döfje, fojtogassa egymást az emberfalka, míg egy marad belőlük írmagnak: rengő hájú, torkig zabált Behemoth, aki, miután összemorzsolta és megőrölte a testvércsontokat, a zsákmányból kifogyván, betevő falat nélkül jajveszékel majd naphosszat, és végül a mardosó éhségtől apránként fordul fel nyomorultul... ez a végpusztulás lenne méltó ehhez a fajhoz!
- Tetteid mutatják jobbik éned, Elshie, nem az, ahogyan beszélsz - válaszolta Ernscliff -, azért fáradozol, hogy tovább éltesd a fajt, amit gyűlöletedben fertelmesen pocskondiázol.
- Pocskondiázom bizony, de miért? Hallgass meg. Azok közé tartozol, akiket a legkevésbé utálok. Nem átallok most, szokásomat meghazudtolva, szólni hozzád, szánalomból, dőre vaksá-god láttán. Ha már nem szabadíthatok pestist az emberekre, dögvészt a barmokra, miért ne érhetném el célomat éppúgy azzal, hogy jótékonyan meghosszabbítom életét azoknak, akik a pusztításnak hatásos eszközei lehetnek? Ha Alice Bower a télen meghalt volna, vajon leszúrják-e tavasszal az érte epekedő ifjú Ruthwint? Kinek jutott volna eszébe, hogy a bástya falai közé terelje a marhákat, amikor mindenki azt hitte, hogy a westburnflati Veres lókötő halálos ágyát nyomja? Főzetekkel, szakértelemmel visszahoztam a sírból. És most ki meri a réten hagyni a nyáját őrizetlenül, ki meri álomra hajtani a fejét anélkül, hogy kopóit szabadon engedné?
- Bevallom - válaszolta Ernscliff - ezen utóbbi gyógykezeléssel nem sokat használtál a közjónak. De máris jóvátetted vétkedet, mert Hobbie barátomat, a derék nevghfeoti Hobbie-t is te mentetted meg tudományoddal hidegrázós nyavalyától, ami könnyen elvihette volna.
- Így gondolkodnak tudatlanságukban a sár fiai - mondta a Törpe gonosz mosollyal -, és így beszélnek együgyűségükben. Megfigyelted már a házhoz vett vadmacskakölyköket? hogy ugrabugrálnak, incselkednek, hogy dörgölőznek - de ereszd csak össze a jószággal; kisbáránnyal, naposcsibével, a fenevad, ami a vérében van, máris feltámad; megmarja, szétszaggatja, elpusztítja és felfalja.
- Ilyen az állat ösztöne - válaszolta Ernscliff -, de mi köze van ennek Hobbie-hoz?
- Őt festi a kép - vágott vissza a Remete. - Most jámbor, szelíd, a légynek sem árt, mert nincsen módja rá, hogy kimutassa a foga fehérjét, de harsanjon csak a csatakürt, fogjon csak vérszagot, a növendék véreb máris tűzbe jön, mint határvidéki barbár ősei, akik felperzselték a gyámoltalan parasztok viskóit. Nem igaz-e tán, hogy mostanában is arra biztatgat, állj vérbosszút a sérelemért, mely még gyermekkorodban esett rajtatok?
Ernscliff megdermedt; a Remete úgy tett, mintha nem venné észre megrökönyödését, tovább beszélt: - A kürt riadni fog, vérszagot érez majd a növendék véreb és lefetyelni fogja a vért, én meg majd kacagok, és emlékeztetlek: ezért mentettem meg az életét! - Kicsit elhallgatott, majd folytatta: - Hát így gyógyítok én! Célom, fáradságom értelme, hogy a nyomor ne szűnjön, ki akarom venni részem, még itt a pusztában is, az egyetemes végromlásból. Ha te ágynak esnél, neked részvétből méregpohárral kedveskednék.
- Roppant hálás vagyok, Elshie, és okvetlenül hozzád fordulok majd, ha gondoskodásodhoz ily csábos reményeket fűzhetek.
- Ne ringasd magad túlságosan abban a reményben - felelte a Remete -, hogy a részvét gyarlóságának valóban behódolok. Miért fosztanék meg ilyen jó bolondot, aki beletörődött az élet keserveibe, attól a nyomorúságtól, amelyet a gonosz világ tartogat számára? Miért játsszam a Nagylelkű Indiánt? Tomahawkommal a rab koponyájából azért loccsantsam ki az agyvelőt, hogy elrontsam a fajtámbéliek három napra szóló vigalmát, midőn már pattog a tűz, izzik a szorító vas, fortyog a katlan, és vár a kifent kés, hogy a halálra szántat megnyúzzák, leforrázzák, megpörköljék és felnégyeljék?
- Hátborzongató képet festesz az életről, Elshie, de nem csüggedek - válaszolta Ernscliff. - Bizonyos értelemben tűrésre és szenvedésre születtünk, más szemszögből viszont boldogságra és azért, hogy cselekedjünk. A dolgos nap után este jön a megnyugvás, a szótlan szenvedést is követi a feloldódás, s vigaszunk lehet a jól végzett kötelesség tudata.
- Megvetem ezt a tant, amely kegyetlen és szolgaszellemű - mondta a Törpe, miközben szeme szikrát szórt a féktelen indulattól. - Semmibe veszem, mert az elhulló baromnak való; s most nincs több szavam hozzád.
Hirtelen felugrott, de mielőtt visszahúzódott volna kunyhójába, erős nyomatékkal hozzátette: - De nehogy azt gondold, hogy az emberiség iránti látszólagos jótékonyságom abból az alázatos dőreségből fakad, amit emberszeretetnek nevezünk, tudd meg, ha valaki megcsúfolná lelkem féltve őrzött álmait, szívembe taposna, addig lövellne lángot agyamba, mígnem felizzana, mint a vulkán, és ha én ennek az embernek sorsát és életét a kezemben tarthatnám, miként ezt a romlandó cserepet (ekkor felkapta a keze ügyében levő fazekat), nem törném össze így (ekkor az edényt dühösen a falhoz vágta) - nem! (most már visszafogottabban, de egyre nekikeseredettebben szavalt), vagyonhoz és hatalomhoz juttatnám, hogy felébresszem gonosz szenvedélyeit, s véghezvihesse sötét terveit; mindent megadnék neki, amire a bűnhöz és a gazemberséghez szüksége van, azt kívánnám, hogy a tengeri örvény közepe legyen, melynek percnyi nyugta ne legyen, de forrjon, kavarogjon és törje pozdorjává a célja felé igyekvő hajót, azt kívánnám, földrengés legyen, amely megrázza saját otthonát, és a környék minden lakóját baráttalan, elesett csavargóvá züllessze, amilyen én vagyok.
Az utolsó szavakat már a kunyhó felé rohantában hadarta a szerencsétlen. Magára csapta az ajtót, mindkét reteszt gyorsan a helyére tolta, mintegy kívül rekesztve mindenkit a gyűlölt fajból, amely lelkét őrületbe kergette. Ernscliff a szánalom és borzongás vegyes érzésével ballagott hazafelé a mocsárból, azon töprengve, hogy milyen ismeretlen baljós események taszíthatták ebbe a nyomorúságos kedélyállapotba ezt a férfit, aki - beszédéből ítélve - a köznépnél magasabb állású és jóval pallérozottabb. Különösnek találta azt is, hogy ez a férfi, aki csupán ilyen rövid ideje és ennyire magának él ezen a vidéken, mennyire pontosan van értesülve a helybeliek gondolkodása és személyes ügyei felől.
- Nem csoda - mondta magában -, hogy ilyen jólértesültség, ilyen életmód, ilyen torzonborz külső, és ilyen leplezetlen embergyűlölet láttán a köznép azt tartja a szerencsétlenről, hogy magával a Sátánnal cimborál.
A fagyba dermedt, árva szikla is |
BEAUMONT
A tavasz előrehaladtával az idő egyre jobban megenyhült, és a Remetét mind gyakrabban lehetett látni, amint kalyibája előtt ül a széles hátú kövön. Egy napon, déltájban, amint ott üldögélt, egy urakból és hölgyekből álló társaság csörtetett át a pusztán, jó lovakon, népes szolgakísérettel, kőhajításnyira a Törpe tanyájától. Vadászkutyák, sólymok, vezeték lovak egészítették ki a kíséretet. A táj visszhangzott a vadászok szapora kurjantásától és a szolgák recsegtette kürtök zenebonájától. A zajos sereglet láttán a Remete megpróbált visszahúzódni a kunyhójába, de mielőtt eltűnhetett volna, a szolgáktól körülfogva egyszeriben ott termett három ifjú hölgy, akik letérve útjukról azért szakadtak el a többiektől, hogy szemügyre vegyék a Sokkövű Mocsár Öregjét, és kielégítsék kíváncsiságukat. Az első, amikor megpillantotta a felettébb fura alakot, kezét szeme elé kapva felsikoltott. A második idétlen vihogás közepette, amellyel rémületét próbálta palástolni, megkérdezte, hogy ért-e a jövendőmondáshoz. A harmadik, a legszebb lovon ülő a legszebben öltözött, a legcsinosabb valamennyi között, előreléptetett, mintha csak takargatni akarná társai tapintatlanságát.
- Letértünk az útról, amely átvezet az ingoványon, elszakadtunk a többiektől - szólt az ifjú hölgy. Amikor megláttunk, bátyó, itt a ház előtt, errefelé jöttünk, hogy...
- Nocsak! - vágott közbe a Törpe -, milyen fiatal vagy, s milyen ravasz máris! Azért jöttél, valld be, hogy összemérd fiatalságodat, gazdagságodat és szépségedet a vénséggel, a nincstelenséggel és a rútsággal. Ennek akarsz örülni. Apád lányához illő szórakozás ez! De mennyire méltatlan anyád magzatához!
- Úgy hát ismered apámat, anyámat s tudod, hogy én ki vagyok?
- De mennyire! Először látlak ébren, nyitott szemmel, de álmomban már többször láttalak.
- Álmodban!
- Úgy van, Isabel Vere. Ébren a gondolataim elkerülnek téged és a tieidet.
- Ébren a te gondolataid, uram - mondta csúfondáros komolysággal Vere kisasszony társai közül a második -, minden bizonnyal szilárdan állnak a bölcsesség talaján; a dőreség csak álmodban látogat el hozzád.
- Téged meg, akár alszol, akár ébren vagy - vágott vissza a Törpe filozófusnál és remeténél szokatlan ingerültséggel -, örökké hatalmában tart a dőreség.
- Te jóságos ég! - így az ifjú hölgy -, ez egy próféta, úgy igaz.
- Az bizony - folytatta a Remete -, mint ahogy te nő vagy. Nő. Mondhattam volna hölgyet is - nemes lelkű hölgyet. Arra kértél, hogy tárjam fel jövődet - mi sem könnyebb ennél; egész életedben elérni sem érdemes csacskaságokat hajszolsz, eléred, elveted őket sorban, ábrándokat kergetsz attól kezdve, hogy járni tanulsz, mankón járó öregkorodig. Játék, bohóság a gyermekkorban - szerelem, szerelmi balgaság ifjú éveidben - spadille és basto aggkorodban, ezekért hajszolod magad, egyik a másik után - virág és pillangó tavasszal - pillangó és bogáncspihe nyáron -, száraz levelek ősszel és télen - kergetitek valamennyit, valamennyit elkapjátok és valamennyit félrevetitek. Mehetsz - sorsodat feltártam.
- De legalább elkapjuk valamennyit - vágta rá nevetve a szép hölgy, Vere kisasszony unokatestvére. - Ez is több a semminél, ugye, Nancy? - tette hozzá a bátortalan leányzó, aki elsőnek közeledett a Törpéhez. - Téged nem érdekel, hogy számodra mit tartogat a sors?
- A világért sem - szólt amaz, visszahúzódva -, elég volt nekem a tiédet hallanom.
- Akkor - mondta Ilderton kisasszony pénzt nyújtva a Törpének -, én mindenesetre kifizetem a magamét, hercegnői mód.
- Az igazságot - vetette oda a látnok - nem lehet adni-venni - s azzal utálkozva visszalökte a feléje nyújtott pénzt.
- Nos, akkor - mondta a hölgy -, megtartom magamnak, Elshender uram, hasznomra lesz az ábrándkergetésben.
- Szükséged lesz rá - felelte az embergyűlölő -, enélkül kevesen érnek el sikert, s még kevesebb az olyan, akihez házhoz megy a siker. Te itt maradsz! - mondta Vere kisasszonynak, amint társai eltávoztak. - Veled még van beszélnivalóm. Neked megvan az, amit a barátaid szeretnének, vagy amivel megáldva látszani szeretnének: szépség, vagyon, rang, pallérozottság.
- Ne neheztelj rám, ha most a társaim után megyek, apó. Engem nem indít meg sem a hízelgés, sem a jövendőmondás.
- Itt maradsz -, folytatta a Törpe, kezében tartva a ló kantárját -, én nem jövendölök, és nem hízelgek neked. Mindazon erények, melyeket felsoroltam, egytől egyig, rosszal párosulnak: szerelmi kínnal, megnemértéssel, zárdai magánnyal, vagy utált szövetséggel. Én, aki átkot szórok az emberiségre, nem kívánhatok több rosszat neked, mint amennyi amúgy is vár rád életed során.
- Meglehet, apó, ám hadd élvezzem a nyomor enyhítésének örömét, míg megvan mindenem, amit szemem-szám megkíván. Öreg vagy és szegény; házadhoz üggyel-bajjal jut el, aki segíteni akar; beteg lehetsz, vagy más baj érhet. Körülményeid olyanok, hogy gyanúba keverhet a pórnép, amely könnyen kapható a kegyetlenkedésre. Hadd érezzem, hogy legalább egy ember nyomorán enyhítettem. Engedd, hogy tőlem telhetően segítsek rajtad. Tedd meg ezt, ha nem magadért, legalább az én kedvemért, hogy amikor mindaz a rossz, amit talán nagyon is jövőmbe látva megjósoltál, bekövetkezik, ne furdaljon a lelkiismeret, hogy az időt, midőn a sors kegyes volt hozzám, hagytam teljességgel veszendőbe menni.
Az öreg - szavait szinte nem is az ifjú hölgynek szánva - elcsukló hangon felelte:
- Igaz, így kéne gondolkodnod - így kéne beszélned, de mikor esett egybe embernél a szó és a szándék? Soha, soha. Fájdalom, ez nem is lehet. De várj kicsit, ne mozdulj innen, amíg vissza nem jövök. - Elsietett a kert felé, és egy nyiladozó rózsával tért vissza.
- Könnyet csaltál a szemembe, hosszú idő óta először. Jótettedért, hálám jeléül, fogadd el ezt a szál rózsát. Közönséges vadrózsa, de vigyázz rá és őrizd meg jól. Keress meg, ha életed rosszra fordul, hozd magaddal ezt a szál virágot, vagy csak egyetlen szirmát, ha mégoly kiszáradt légyen is, akár az én szívem, s jóllehet akkor épp a szokottnál is keserűbben háborgok a gyűlölt világ ellen, ez a virágszál visszaidézi bennem a gyöngéd gondolatokat, és talán szerencsésebb napokat hoz neked. De ne üzengess! - emelte fel a hangját, a nála megszokott embergyűlöletre visszaváltva. - Ne üzengess nekem holmi fullajtárral. Magad gyere! és ez a szív, ez az ajtó, mely bezárult minden más földi lény előtt, megnyílik előtted, hogy fájdalmad befogadja. És most menj Isten hírével.
A Törpe elengedte a kantárt, az ifjú hölgy pedig köszönetet mondott a különös lénynek, nem hallgatva el, mennyire jólesik neki, hogy szavaival ilyen szokatlan kegyben részesítette, majd elügetett, sűrűn visszapillantgatva a Törpére; az még jó ideig ott álldogált a kunyhó ajtajánál, tekintetével követve a lányt, aki elügetett apja ellislaw-i várának irányában a mocsáron keresztül, mígnem a dombhát mögött a kis csoport eltűnt a szeme elől.
Eközben a két hölgy élcekkel ugratta Vere kisasszonyt a szokatlan társalgás miatt, amelyet a messze földön híres Mocsári Kísértettel folytatott.
- Isabellát nem hagyja el a szerencse sem otthon, sem a hegyek közt. Az ő sólyma csap le a fajdkakasra, az ő tekintete sebzi meg a hódolót, mellette - legyen az barátnő vagy rokon lány - mindenki hoppon marad. Bájainak varázsló sem tud ellenállni. Szánj meg minket, és hagyj fel a halmozással, kedves Isabella, vagy nyiss boltot legalább, ahol néhány portékához, amely téged kiszolgált, mi is hozzájuthatunk.
- Megkapjátok olcsón egytől egyig - felelte Vere kisasszony -, a varázslót meg ráadásnak.
- Nem! A varázsló Nancyé lesz - mondta Ellington kisasszony -, ami belőle hiányzik, tőle megkaphatja. Ő maga nem teljesen boszorkány, hisz tudod.
Úristen, nővérkém, mihez kezdenék én ezzel a csámpás szörnyszülöttel? A szemem is behunytam, mihelyt megpillantottam, de esküszöm, úgy tűnt, egyre csak magam előtt látom, bármennyire igyekeztem is erősen behunyni a szemem.
- Nagy baj - mondta a nővére -, ha száz évig élsz is, Nancy, mindig olyan udvarlót válassz, akit szépnek látsz, mihelyt a szemed lehunyod. Akkor hát, úgy látom, rám marad a Törpe; sebaj, beteszem majd a mama üvegszekrényébe, hadd lássák, hogy terem Skóciában olyan Isten teremtménye, amely tízezerszer rútabb azoknál az agyrémeknél, amelyeket porcelánba öntve Kantonban és Pekingben megörökítettek, ahol pedig ugyancsak hemzsegnek a szörnyek.
- Van valami szívfacsaró abban, ahogy ez a szerencsétlen ember él. Hiába próbálom, sehogy sem tudom most beleélni magam, Lucy, a te jókedvedbe, ami pedig máskor oly könnyen sikerül. Ha ennyire nincstelen, hogyan fogja eltengetni magát, ennyire távol minden jótét lélektől, ebben a pusztaságban? Ha pedig úgy-ahogy boldogul majd, nem fog-e pusztán a kíváncsi gyanakvás, hogy vajon miként sikerülhet ez neki, arra csábítani egynémely fondorlelkű szomszédot, hogy kirabolja, és az életére törjön?
- Arra nem is gondolsz, hogy varázslónak tartják? - jegyezte meg Nancy Ilderton.
Ha pedig ördögi varázsa cserbenhagyná - felelte nővére -, rávenném, vesse latba természetes varázsát; ormótlan nagy fejét ajtón, ablakrésen kidugva, madárijesztő ábrázatával bámuljon bele egyenesen a betolakodók képébe. A legvakmerőbb betörőnek is, akit csak hátán hord a föld, elmegy a kedve attól, hogy még egyszer rápillantson. Sokért nem adnám, ha egyszer, csak egy félórácskára, ezt a Gorgó-fejet birtokba vehetném.
- Mit tennél vele, Lucy? - tudakolta Vere kisasszony.
- Ó! Kikergetném vele a várból Frederick Langley urat, ezt a hiú és pökhendi hólyagot, akit jó atyád legalább annyira kedvel, mint amennyire te viszolyogsz tőle. Örökre hálás leszek a Kísértetnek, esküszöm, már csak azért is, hogy kedvéért faképnél hagytuk a társaságot, s legalább egy röpke félórára megszabadultunk ettől az alaktól.
- Na és mit szólnál ahhoz - mondta Vere kisasszony, hangját suttogóra fogva, meg ne hallja a húga, aki előttük léptetett, mivel a keskeny ösvényen nem haladhattak egymás mellett -, mit szólnál ahhoz, Lucy drágám, ha más akaratából egy egész életet vele kellene eltöltened?
- Hogy mit szólnék? Azt, hogy nem, nem és nem. Így háromszor egymás után, egyre hangosabban, hogy Carlisle-ben is meghallják.
- És erre Frederick úr azt felelné, hogy tizenkilenc nem felér egy fél igennel.
- Ez csak attól függ - felelte Lucy kisasszony, hogyan hangzik ez a nem. Az enyémben egy szemernyi biztatás sem volna, esküszöm.
- És ha az apád ripakodna rád - folytatta Vere kisasszony -, hogy márpedig így lesz, vagy...
- Vállalnám azt, ami a vagy után következik, még ha olyan apa lenne is, aki a legvadabb rémtörténetből lépett elő, hadd lássam, milyen választást tartogat számomra.
- S mit szólnál, ha katolikus nagynénivel, apátnővel és zárdával fenyegetne?
- Akkor én - mondta Ilderton kisasszony - azzal vágnék vissza, hogy protestáns veje lesz, s örülni fogok az alkalomnak, hogy lelkiismeretemet követve szembefordulhatok vele. És most, hogy Nancy nem hall bennünket, hadd mondjam meg szívemből, amit gondolok: sem Isten, sem ember nem ítélhet el, ha minden követ megmozgatsz is ez ellen a képtelen frigy ellen. Pökhendi, gonosz, törtető alak; ármánykodik az állam ellen; hírhedt zsugori és vérszopó; rossz fiú, rossz testvér, minden atyafiának ártalmára van - Isabella, én inkább meghalnék, semhogy hozzá menjek.
- Csak apám meg ne hallja, hogy mit tanácsolsz nekem - mondta Vere kisasszony -, különben, Lucy drágám, elbúcsúzhatsz az ellislaw-i vártól.
- Elbúcsúznék én ettől a vártól szíves örömest - folytatta a barátnője -, csak téged révben láthatnálak, és látnám, hogy megértőbb gyámolítód akadt, mint amilyet a természettől kaptál. Ó, ha szegény apám visszanyerné régi erejét, de boldogan magához venne, istápolna téged, amíg tart ez a kegyetlen, nevetséges hajsza.
- Adná Isten, hogy így legyen, Lucy drágám - válaszolta Isabella. - De attól tartok, édesapád, megrendült egészségével, úgyis gyönge volna megvédelmezni téged, ha megindul a hajsza, hogy visszahurcolják az árva bujdosót.
- Én is tartok tőle - felelte Ilderton kisasszony -, de majd összedugjuk a fejünket, és kieszelünk valamit. Mostanában sok idegen fordul meg nálatok az ősi várban anélkül, hogy bárki is nevükön nevezné őket; kengyelfutók üzenetekkel futkároznak; előszedik a fegyvert, tisztogatják, mogorva képpel, lázas sietséggel jár fel s alá, tesz-vesz a férfinép - a jelekből ítélve atyádnak, vendégseregletével együtt, minden gondolatát lefoglalja valami titkos cselszövés; nem lehetetlen hát (a zűrzavarban nyílik alkalom ilyesmire), hogy saját ügyünkben mi is szőjünk egy icipici fiókcselszövést. Bízom benne, hogy a közügyeket a férfiak teljesen maguknak foglalják le. És van egy fegyvertárs, akit szívesen itt látnék körünkben.
- Nancy?
- Ó, nem! - mondta Ilderton kisasszony. - Igaz, Nancy derék teremtés, ragaszkodik hozzád, de ügyetlen cselszövő lenne, olyan gyatra, mint Renault és a pártütők többi másodhegedűse a Velence megmentése című darabban. Nem. Ez egy Jaffier, egy Pierre, ha az utóbbit többre becsülöd, és mégis: tudom bár, hogy megörülsz neki, nevét nem merem számra venni, félek, hogy túlságosan felcsigázlak. Nem találod ki? Van benne sas is, szikla is. Sas jön először, de nem az angol változatban, hanem a skóthoz hasonlóban.
- Csak nem az ifjú Ernscliffre gondolsz, Lucy? - kérdezte Vere kisasszony, fülig elpirulva.
- Ki másra gondolnék? - vélekedett Lucy. - Egy Jaffier, egy Pierre ritka madár ezen a tájon, jól tudom, Renault és Bedamar viszont jóval több akad.
- Hogy beszélhetsz ilyen butaságokat, Lucy? A sok színjátéktól, kalandos regétől furán forog az eszed kereke. Nem beszélve arról, ahhoz, hogy bárkivel is összeházasodjam, szükséges apám beleegyezése, amit ahhoz, amire te gondolsz, sohasem kapnánk meg; eltekintve attól is, hogy te ugyan ábrándokat szősz és képzelődsz, azonban semmit sem tudunk az ifjú Ernscliff hajlandóságáról - nos, mindemellett ott van az a végzetes viszály.
- Melynek során az apját megölték? - kérdezte Lucy. - Ez fölöttébb régen történt. Bízom benne, hogy efféle véres marakodás ma már nem fordulhat elő. Akkoriban a családi pörpatvarokat folytatásban játszották apák és fiúk, akár a spanyol sakkot. Minden nemzedékből felkoncoltak valakit, esetleg kettőt, nehogy a dolog feledésbe menjen. Manapság már úgy bánunk pörös ügyeinkkel, akár a ruhánkkal: magunk számára szabjuk, magunk is nyűjük el őket; apáink csatározásai csak annyiban nyomasztanak minket, amennyiben viseljük kardtól hasogatott mellényüket és térdnadrágjukat.
- Túl könnyedén veszed te ezt a dolgot, Lucy - válaszolta Vere kisasszony.
- Nem hinném, kedves Isabellám - vágta rá Lucy. - Gondold csak meg, atyádról, bár ott volt a balvégzetű csetepatéban, soha senki nem állította, hogy ő mérte a végzetes csapást; vedd hozzá, hogy annak idején, ha össze is kaszabolták a törzsek egymást, ettől még másnap nyugodtan szövetségre léptek, olyannyira, hogy a megbékélést leányuk vagy testvérhúguk keze pecsételte meg. Azzal csúfolsz, mennyire otthon vagyok a regényes történetekben, de hidd el, ha megírnánk a te történetedet is a sok, kevésbé balsorsú és kevésbé érdemes hősnőé után, a jó szemű olvasó hamar rájönne - épp az általad úgy felnagyított akadályokból -, hogy csak te lehetsz Ernscliff gyűrűjének és szerelmének várományosa.
- De nem a regényes történetek idejében élünk, hanem a zord valóságban, minthogy, nézd, amott áll Ellislaw vára.
- Frederick Langley úr pedig ott ácsorog a kapuban, arra várva, hogy a hölgyeket lovukról lesegítse. Inkább hüllőt simogatnék. Csalódni fog ám, mert pejkómat nem őrá bízom, hanem a jó öreg Horsingtonra, a lovászra.
Ezzel a fürge teremtés előrerúgtatott, nyájas fejbólintással elhúzott Frederick úr mellett, aki ott állt, hogy segédkezzen a leszállásnál, továbbügetett, majd kis idő múlva belevetette magát a jó, öreg istállómester karjaiba. Isabella boldogan követte volna példáját, ha lett volna mersze hozzá. De ott állt az apja, közvetlen közel, s a rosszallás már redőket vont ábrázatára, amely különösképp a zordabb indulatok jelzésére volt berendezve. Isabella kénytelen volt hát elfogadni a kéretlen segítséget utált széptevőjétől.
Ne hagyd, hogy ránk, akik az éjszaka rendjének |
SHAKESPEARE, IV. HENRIK, I. I. 2. 22.
(Vas István fordítása)
Hátralevő részét a napnak, melyen a fiatal hölgyekkel beszélgetett, kertjében töltötte a Magányos Öreg. Estefelé megint ott ült a kövön, melyet annyira kedvelt. A nap vörösen áldozott le, és a szélhajtotta felhők közül komor ragyogással árasztotta el a mocsaras tájat, égvörös színbe vonta a pusztát körülölelő hangával benőtt, széles hegykaréjt. A Törpe ültéből figyelte a felhőzetet, amint a gomolygó párafoszlányok egymásra torlódnak. A lebukó tűzgolyó baljós fényárjában, amely elöntötte magányos és toprongyos alakját, beillett volna a készülő vihar szellemének vagy valamely földtúró manónak, akit a közelgő égiháború hírnökei riasztottak elő barlangi odújából. Amint ott ült, és mély, barna szemével az egyre fenyegetőbb, egyre komorabb égboltot fürkészte, hirtelen lovas termett előtte, kissé visszafogva paripáját, hagyta, hogy kifújja magát az állat, miközben félig kihívóan, félig zavarodottan odabiccentett a Remetének.
Termetre a lovas magas, karcsú, kissé ösztövér, de meglehetősen jókötésű, inas és erős csontú legény volt; mint aki világéletében olyan kemény elfoglaltságokat űzött, melyek megóvták az elhízástól, megedzették és megacélozták testi erejét. Éles metszésű, szeplős, napbarnított arca rossz érzéseket keltett, mert erőszakosság, hányavetiség, furfang tükröződött rajta, melyek közül hol az egyik, hol a másik volt szembetűnőbb. Veres hajzat, vörhenyes szemöldök, mely alól szúrós szürke szem kandikált elő, és tette a lovas ábrázatát még baljóslatúbbá. Táskájában pisztoly lapult, a másik kettő az övén lógott, kikandikálva begombolt mellénye alól, noha látszott, hogy igyekezett jól elrejteni őket. Rozsdás acélsisakot, meglehetősen régimódi bivalybőr ujjast és hosszú szárú kesztyűt viselt, melyek közül a jobbkezest apró acélpikkelyek borították, mint valami ősi lovagi kesztyűt; felszerelését hosszú és széles pengéjű kard egészítette ki.
- No - szólt oda a Törpe -, a testet öltött gyilok és rablás megint lóra ült.
- Lóra? - vetette oda az útonálló -, úgy, úgy Elshie, a gyógytudományod, az ültetett fel kedves pej lovamra.
- Hát azt, amit betegségedben ígértél, hogy jó útra térsz, már elfelejtetted? - toldotta meg Elshender.
- Elszállt, mint a köd - felelte a szégyentelen himpellér. - Ismered, Elshie, hisz azt mondják, urak közt forogtál:
Az ördög betegen szerzetesnek készült,
Ördög-szerzet, az lett megint, hogy felépült.
- Jól mondod - felelte a Magányos Öreg -, farkashoz nem nőtt hozzá jobban a farkasétvágy, keselyűhöz a dögvész vágya, mint tehozzád a megátalkodottság.
- Na és mi bajod van velem? Így születtem; csontomban-véremben van ez. Úgy ám, pajtás, a Westburnflat fiúk tizedíziglen rajtaütéssel, marhatolvajlással foglalkoztak. Sokat isznak, könnyen élnek, kis sértésért nagy árat vesznek, s portyák előtt sohasem kell kurázsiért a szomszédba menniök.
- Így igaz - mondta a Törpe -, de nálad farkasabb farkas nem lopakodott még a juhakolba. Mi rosszban töröd már megint a fejed?
- Kitalálhatnád ekkora ésszel.
- Én csak azt tudom - mondta a Törpe -, hogy szándékod rossz, amit teszel, még rosszabb, s ami ebből kisül, az a lehető legrosszabb.
- S te csak annál jobban kedvelsz engem, Elshie apó, ugye? - mondta Westburnflat -, mindig ezt hallottam tőled.
- Jó okom van rá - válaszolta a Magányos Öreg -, hogy becsben tartsam azokat, akik korbáccsal simogatják embertársaikat, te pedig véres korbáccsal pattogtatsz.
- Nem. Ez nem terheli a lelkem, vért csak akkor ontok, ha valaki nem engedelmeskedik, attól persze felborzolódom, az már igaz. De hát ez nem olyan égbekiáltó dolog. Épp csak megnyesegetem a fiatal kakas taréját, ha szerfelett fülsértően kukorékolt.
- Az ifjú Ernscliffét? - tudakolta a Magányos Öreg.
- Nem; nem az övét, ez még nem az ifjú Ernscliff, de őrá is sor kerülhet, ha nem ért a szép szóból, nem takarodik vissza a rangjához illő vakondvárba, ha tovább izgágáskodik: irtja azt a kevés őzet, ami a sűrűben még megmaradt, s a városbíró szerepében tetszeleg, arról üzengetve a méltóságoknak Auld Reekie-be, hogy fejetlenség támad országunkban. Hát csak ne ártsa bele magát a más dolgába.
- Akkor bizonyára Dombalji Hobbie az - érdeklődött Elshie. - Mit ártott neked az a legény?
- Ártott? Ártásról nincs szó; de hallom, azt fecsegi, azért maradtam ki Fastern Eenben a labdakergetésből, mert tőle tartottam; valójában a csendbiztostól féltem, aki ott szaglászott utánam. Állok Hobbie és egész pereputtya elébe. De nem is annyira emiatt neheztelek rá; azért koppintok az orrára, hogy máskor ne hordjon össze hetet-havat azokról, akik fölötte állnak. Akármi legyek, ha holnap reggelig nem hull ki a legszebb, pennának való faroktolla. No, béke veled, Elshie. Amott a bozótosban vár rám egy-két ravaszdi kópé. Dolgom végeztével újra felkereslek, elszórakoztatlak majd egy vidám történettel cserébe a kuruzsló tudományodért.
Westburnflat megsarkantyúzta a lovát, mielőtt a Törpe szólhatott volna. Az állat az egyik ott heverő sziklatömb mellől iramodott neki, és leugratott az ösvényről. Lovasa teljes erőből, kíméletlenül sarkantyúzta. A jószág megvadult, hányta magát, farolt, rúgkapált, ágaskodott, majd szarvas módjára olyat szökkent, hogy egyszerre mind a négy lába a levegőbe lendült. Hasztalan; a rettenthetetlen himpellér úgy megülte a lovat, mintha hozzánőtt volna; rövid tusakodás után a betört állat szélsebesen repült tova az ösvényen, és csakhamar eltűnt lovasával együtt a Magányos Öreg szeme elől.
- Ez a gazember - kiáltotta a Törpe indulatosan -, ez a szenvtelen pimasz, konok léhűtő, ez a senkiházi, akiben bűnnel fertőzve fogan minden gondolat, ép tagok, inak és izmok, vasgyúró erőnek ura, melyekkel a nála különb állatot leigázza, hogy gaztettének színhelyére hajtsa. Én pedig, ha gyengeségből eszembe ötlene, hogy a szerencsétlent, kit áldozatnak kiszemelt, védtelen családjával vigyázatra intsem, hiába terveznék bármi jót; röghöz köt nyomorú bénaságom. De miért is volna másképp? Ez a kuvikhang, ez a korcs termet, ez a fancsali ábrázat mindenképp elválaszt azoktól, kiket a természet arányosra formált. Nem borzadállyal, ügyetlenül leplezett utálattal fogadják azt is, ha javukra teszek valamit? Miért aggódnék azért a fajzatért, mely csodabogár- és csavargószámba vesz, s így is bánik velem? Nem. Jótett helyébe a sok rossz, amit kaptam, a sok döfés, amit elszenvedtem - a börtön, a korbács, a bilincs jó lecke volt, hogy ne buzogjak az emberszeretettől. Nem leszek, mint voltam, jó bolond, aki - hiszékenyen - egy kérő szóra feladja elveit. Mintha én, akit nem szán senki, köteles volnék mindenki baján meghatódni. Jöjjön csak lándzsás harci szekéren a Végzet, gázoljon bele a bénán remegő emberi sokaságba! Ezzel a rozzant testtel, ezzel a torz, esendő porhüvellyel - én legyek az az őrült, aki odaveti magát a kerekek alá? én, a Törpe, a Kísértet, a Púposhátú mentsek meg a pusztulástól néhány csinos arcot, délceg termetet, hogy mindezért cserébe az egész világ markába nevessen? Nem, sohasem!... De mégis, ez az Elliot - ez a Hobbie - oly fiatal, oly nyíltszívű, oly... Eh, mi dolgom vele? Ha akarnék, sem tudnék segíteni rajta, úgy döntöttem, s ehhez kötöm magamat: akkor sem segítek, ha puszta óhajommal megmenthetném a megpróbáltatástól.
E magának mondott szavak után a Törpe a vihar elől, amely gyorsan közeledett, visszahúzódott a kunyhójába. Nagy, súlyos cseppekben megeredt az eső. A nap utolsó sugarai is felhő mögé bújtak. Gyors egymásutánban két-három távoli mennydörgés zendült, melyek többszörösen visszaverődtek a hangával benőtt hegyfalakról; úgy hangzott, mint távoli ütközet robaja.
Sebesröptű madár, a szárnyadat lemessük! |
CAMPBELL
Egész éjszaka háborogtak az elemek; reggelre azonban mintha az esőtől újjászületett volna a táj. Még a Sokkövű Mocsár is, ahol zsombékos, sekély tavak váltakoznak zord, csupasz hátú kőlapályokkal, mosolygott szinte az égbolt nyugodt derűjétől, amiként a jókedv megnyerővé varázsolja a legegyügyűbb emberi arcot is. A pusztán buján virított a hangafű. A méhek, amelyekkel a Magányos Öreg gazdaságát gyarapította, szerteröpdöstek, és szorgos zümmögéssel töltötték meg a levegőt. Amint az öreg kivánszorgott kunyhójából, két kecskéje sietett üdvözlésére, és hálásan nyaldosták a kezét a kertben letépdesett abrakért, melyet odavetett nekik.
- Ti legalább - szólt -, ti legalább nem adtok a külsőre, amelytől így megváltozik jótevőjük az emberek szemében. Ha az én korcs testem helyett, melynek szolgálatait megszoktátok, bármilyen szép alkat tűnne föl előttetek - még ha szobrász formálta volna is tökéletesre -, ti egykedvűen, sőt, riadtan fogadnátok. Kaptam-e a világban ily hálás viszonzást? Soha; szolgám, akit én neveltem gyermekkorától, majompofát mutatott rám, hátam mögé kerülve; a barátom, akivel mindenemet megosztottam, akinek javára magamat is megaláztam - ekkor görcsös rángatózással, némán összeborzadt -, még ez a barátom is azt hitte, hogy inkább vagyok való az őrültek közé, hogy csúful megkötözzenek, szánalmat nem ismerve sanyargassanak, mintsem, hogy ember módra az épeszűekkel együtt éljek. Egyedül Hubert más, és még Hubert is magamra hagy majd egyszer. Egyívásúak ezek, egyetlen gonosz, törtető, hálátlan falka - álnok fajzat, amelyik áhítat képében is bűnt forgat fejében; szívük annyira megkeményedett, hogy még az istennek magának sem képesek őszinte szívvel hálát mondani meleg napjáért és tiszta levegőért.
Ezek a komor gondolatok foglalkoztatták, amikor lódobogást hallott a kert túlsó vége felől. Mély hangú énekszó is megütötte a fülét, amely mintha csak könnyű szívből fakadna, tisztán és vidáman csilingelt:
Csalfa Hobbie Elliot, büszke, szép legény,
Csalfa Hobbie Elliot, veled megyek én.
Ebben a pillanatban hatalmas agár szökkent át a Remete kerítésén. Ezeken a pusztákon jól tudják a vadászok, hogy a kecskék külsőre meg szag szerint is annyira hasonlítanak a vadakhoz, amelyeket űzni szoktak, hogy a legvakmerőbb kopók nemegyszer rájuk vetik magukat. Az a bizonyos vadászeb egyetlen szempillantás alatt leteperte és torkon ragadta az öreg kecskéjét, olyannyira, hogy Hobbie hiába ugratott oda, hiába vetette le magát a lóról, nem sikerült kiszabadítania mancsai közül a jámbor állatot, csak midőn már kilehelte páráját. A Törpe csak nézte kedvenc jószága halálvergődését, mint múlik ki a szegény pára, remegés és rángások közepette, ekkor azonban dührohamot kapott, előrántotta hosszú, hegyes kését, valami tőrszerű pengét, melyet kabátja alatt hordott, és éppen a kutyába akarta vágni, amikor Hobbie, szándékát elértve, odakapott, s kezét megragadva rákiáltott.
- Hozzá ne nyúlj a kutyámhoz, hé, hozzá ne nyúlj! Na, na, Killbuckkal nem engedek így bánni, még vele sem.
A Törpe minden dühét az ifjú gazda ellen fordította, majd egyetlen rándítással, amely sokkal erősebb volt, mint aminőt a maga fajtájától várni lehetett volna, kitépte csuklóját a szorításból, s tőrét Hobbie mellének szegezte. Mindez egy szempillantás alatt ment végbe, s a felbőszült Remete véghez is vitte volna bosszúját, a pengét Elliot szívébe mártva, ha nem szólal meg benne egy hang, mely félredobatta vele a gyilkos eszközt.
- De nem - mondta visszafojtott indulattal, miután önszántából elvetette a szerszámot, amellyel dühét kiélhette volna -, soha többé, soha többé.
Hobbie két-három lépést visszahőkölt, lelkében elképedés, zavar és bősz indulat kavargott, hogy ilyen faluszégyenétől rettegnie kellett.
- Ebben egy ördög ereje és gonoszsága lakik! - ezek a szavak csúsztak ki először a száján, majd mentegetőzni kezdett, hogy ilyesmi történt, ami miatt így összekülönböztek. - Killbuckot sem akarom fehérre mosni, egyáltalán nem, Isten látja lelkem. Engem is éppúgy bánt, mint téged, Elshie, hogy a baj bekövetkezett. De küldök neked két szép kecskét, meg két kövér másodfű kost, és valahogy csak kiegyezünk. Olyan okos ember, mint te, nem fenekedhet oktalan állatra. Úgy van az, hogy a kecske meg a szarvas félig-meddig tejtestvérek, az a szegény pára sem tett másképp, csak ahogy a természete súgta. Egy gödölye esetében már másként vélekednék. Bárányt tartsál, Elshie, ne kecskét ezen a pusztán, ahol ennyi kopó szaladgál. No de küldök én neked juhot is, meg kecskét is.
- Vadorzó! - förmedt rá a Remete -, elragadtál tőlem egy teremtményt, egyet a kevés közül, aki jószívvel lenne hozzám.
- Drága Elshie - válaszolta Hobbie -, fáj, hogy ilyesmit kell hallanom tőled; hidd el, én nem tehetek róla. Elismerem azonban, hogy vigyázatlan voltam, mert látva a kecskét, egymáshoz szíjazhattam volna a két kutyát. Lelkemre mondom, ha az aklom legszebb ürüjét tépte volna szét, az sem bántana jobban. Gyere no, felejtsd el, ne tarts haragot! Téged sem sújthat le jobban a dolog. Egyébiránt én vőlegény vagyok, az ám, ez már pedig, úgy hiszem, jó búfelejtető. A lakodalmi ebédet, legalábbis nagy részben, két bátyám hozza, kerülővel a Lovas-hágón át, három csodaszép őzbakot, Dallomea-ba nem nőtt még különb, ahogy a nóta mondja; nem jöhettek a rövid úton a latyak meg a sár miatt; juttatok neked is egy kicsit belőle, bár talán nem is fogadod szívesen, mert hogy Killbuck fogta el.
E hosszú lére eresztett mondókát, amelynek során a jólelkű gyepűlakó mindennel, ami csak eszébe jutott, megpróbálta kiengesztelni a megkárosítottat, a Törpe tekintetét földre szegezve hallgatta végig, mintha mélyen gondolkodna, de végül kitört: - A természete? igen! ez a Természet régtől követett rendje. Az erős letiporja, széttépi a gyengét; a gazdag leigázza, kifosztja a szegényt; a boldog (aki szánnivaló balgaságában boldognak hiszi magát) megcsúfolja a szerencsétlent, elorozza az elesettek vigaszát. Pusztulj a szemem elől, te fattyú, aki rájöttél, hogyan tetézheted a legsárbataposottabb ember szenvedését, aki megfosztott attól, amiből vigaszt meríthettem volna. Pusztulj innen, rohanj az otthon reád váró boldogság felé!
- Itt süllyedjek el - mondta Hobbie -, ha nem vinnélek magammal, egykomám, ha csak egyet is mukkannál, hogy szívesen részt vennél hétfőn a lakodalomban. Százával mutatják be majd a nyalka Elliotok lovastudományukat. Ehhez foghatót nem látott a világ a Preakin-várbeli jó öreg derék Martin napjai óta. Menesztenék érted egy tüzes csikóval röpülő szánkót.
- Arra bíztatsz, hogy megint az alávaló nyáj közzé vegyüljek? - vetette oda a remete mélységes utálattal.
- Alávaló? - méltatlankodott Hobbie -, nincs azok között alávaló egy sem. Az Elliotok, amióta világ a világ, előkelő család hírében állnak.
- Lódulj, el innen! - förmedt rá a Törpe. - Érjen utol a balsors, amiben engem részeltettél! S bár tőlem most megszabadulsz, igyekezz magad megkímélni attól is, amivel két segédem: a Bosszú és a Romlás téged megelőzve, házadhoz érkezik.
- Nem tetszik nekem ez a beszéd - mondta Hobbie. - Magad is tudod, Elshie, nincs ember, aki téged szerencsefiának tartana, nomármost, hogy rövidre fogjam a szót, ha jól értettem, olyasmit emlegettél, hogy baj érhet, családostul; ezért ha akár Grace-nek, ne adj isten, akár ennek az oktalan állatnak valami bántódása esnék, akár megrövidítenének vagyonban, jószágban vagy személyemet illetően, tudni fogom, hogy merről, honnan fúj a szél.
- Takarodj, te golyhó! - rivallt rá a Törpe -, fuss haza egyenest, s gondolj rám, ha meglátod, hogy mi sorsra jutottál.
- No, ég veled - mondta Hobbie, miközben felkapaszkodott a ló hátára -, mire jó vakarékokkal veszekedni, megrogyasztotta őket a rosseb; de annyit mondok, szomszéd, ha Grace Armstrongnak a haja szála görbül is, megpörkölöm az irhád, ha csak csöbörnyi kátrány akad a hét határban.
Ezzel elvágtatott; a Törpe csúfondárosan hahotázva pillantgatott utána, majd fogta az ásót, a kapát és hozzálátott, hogy elhantolja jobblétre szenderült kedves állatát.
Szomorú foglalatosságából a Törpét halk füttyentés, meg "Hé, Elshie, hé" kiáltás zökkentette ki. Felnézett, hát Westburnflat, a Veres Gézengúz állt előtte. Az arca véres volt, mint Banquo gyilkosáé, de véres volt sarkantyújának taraja és agyonhajszolt lovának véknya is.
- Na, mi újság, te jómadár? - érdeklődött a Törpe -, elintézted a dolgod?
- Mi az hogy, alaposan, Elshie - válaszolta a széltoló -, ha én lóra kapok, sebet osztogatok. Nagyobb tüzet raktam Dombalján ma reggel, mint amekkora a családi tűzhely melegéhez kívántatik. Üres és tágas az istálló, zokog, jajveszékel a szép menyasszony.
- A menyasszony?
- Az, az, Erdőcsaló Charlie, már ahogy mi hívjuk, más szóval Charlie Foster of Tinning Beck szavát adta, hogy vigyáz rá Cumberlandban, amíg a felfordulás tart. A kicsike meglátott, azon nyomban felismert, minthogy álarcom egy villanásnyira félrecsúszott. Ha visszaszökhetne, ép bőrrel bajosan úsznám meg; az Elliotok sokan vannak, és jóban-rosszban összetartanak. Nem másért jöttem, hanem hogy tanácsodat kérjem: hogyan szavatolhatnánk a biztonságát?
- Úgy hát nem oltod ki az életét?
- Ugyan, dehogy, ehhez nem folyamodom, csak akkor, ha muszáj. De ravasz fickók - hír szerint -, értik a módját, hogyan kell zugkikötőből ültetvényekre munkásokat csempészni; no meg olyasmit is, amiben felgerjedve kedvük lelhetik. Keresik ezeket a szukákat a tengeren túl, itt bezzeg nem hiányoznak. De nem leszek ennyire rossz a kicsikéhez. Van itt egy szépasszony, akit, hacsak nem kezesedik, tetszik, nem tetszik, külhonba menesztenek. Arra gondoltam, hogy Grace a társalkodónője lehetne, hisz jóképű teremtés. Hobbie meg úszni fog a boldogságban, amikor hazatér, és látja, hogy volt, nincs, eltűnt a mennyasszony jószágostul.
- Úgy; no és nem sajnálod?
- Ő tán szánna engem, ha Jeddartnál a Bástya-hegyre vezetnének?5 A kisasszonyka miatt persze bánkódom. Sebaj, Hobbie talál helyette mást, az egyiknek olyan a csókja, mint a másiké. No de mondd, te, aki a kópéságoknak nagy barátja vagy, hallottál-e már különb csínyről, mint ez az enyém, ez a ma reggeli volt?
- Ördög és pokol - fortyogott a Törpe -, az orkán, a földindulás, a vulkán tűzesője becéző simogatás az ember haragjához képest. És ez a fickó, ez sem rosszabb, mint a többi, csakhogy a célját, mely emberlétéből fakad, sokkalta ügyesebben éri el. Ide hallgass, te gazfickó, most elmész oda, ahová az imént küldtelek.
- A tiszttartóhoz?
- Oda; kérsz tőle egy aranyat, mondd meg neki, ez Elshender, a Remete parancsa. De vedd eszedbe, a leányt sértetlenül szabadon bocsátod, visszaküldöd övéihez, előbb azonban fogadja esküvel, hogy bűneidet titokban tartja.
- Esküvel? - ellenkezett Westburnflat -, és ha esküjét megszegi? Az asszonyok ritkán tartják meg adott szavukat, tudhatná a magadfajta tapasztalt ember. És sértetlenül - ki tudja, mi minden megtörténhet vele, ha sok ideig Tinning Beck viseli a gondját? Erdőcsaló Charlie kemény legény. De ha az az egy arany húszra szaporodna, tennék róla, hogy huszonnégy órán belül hazatérjen.
A Törpe kivette zsebéből írótábláját, jelet tett rá, majd papírlapot. - Nesze - mondván, átnyújtotta a rablónak. - De ne feledd, engem nem lehet ravaszkodással lóvá tenni. Ha mást merészelsz tenni, mint amit lelkedre kötöttem, az életeddel fizetsz hitványságodért.
- Jól tudom - mondta a fickó, szemét lesütve -, hogy hatalmad van a földön, akárhogy is tettél rá szert. Megteheted, amit senki más, van hozzá erőd és bűverőd. Az arany is markomba potyog, ha te parancsolod, méghozzá olyan sebesen, mint a makk deres októberi reggelen. Eszem ágában sincsen ujjat húzni veled.
- Eredj már, hagyj békén, torkig vagyok veled.
A rabló megsarkantyúzta lovát, és szó nélkül elvágtatott. Hobbie eközben lázasan igyekezett hazafelé, s attól, hogy valami nincs rendben, egész úton homályos balsejtelem gyötörte, az az érzés, amit rossz előérzetnek szoktunk nevezni. Mielőtt elérte volna a domb hajlatát, ahonnan máskor megpillantotta otthonát, a dajkával találkozott. Tudvalevő, hogy a dajkákat ez idő tájt minden családban, a felső és a középosztálybeliekben egyaránt, igen nagybecsben tartották Skócia-szerte. A köztük és a babusgatott gyermek között fogant kapcsolatot később is nagy gonddal ápolták. Évek hosszú során gyakran megesett, hogy a dajka odaköltözött a gyermek családjához, segédkezett a házi teendőkben, s a családfőtől megkülönböztetett figyelemben, tiszteletben részesült. Mihelyt Hobbie ráismert a piros köpenyes, fekete főkötős Annaple-re, önkéntelenül is arra gondolt: "Mi hozhatja ide az öregasszonyt, ilyen messzire, a háztól puskalövésnyinél messzebbre nemigen szokott ő elkóricálni. Nocsak, tán bizony áfonyát gyűjt, piros vagy fekete fajtát, esetleg más fű bogyóját, csemegének vagy áfonyás pitébe a hétfői lakomához. Nem megy ki a fejemből, amit ez a fránya, vén tuskólábú ördögfattya mondott - már a saját árnyékomtól is összerezzenek. Ej, Killbuck, te, nem akadt szarvas vagy más kecske senki emberfiánál széles e határban, épp az övére fájt a fogad? azt kellett neked összeropogtatni?"
Ekkorra Annaple, akinek arcáról lerítt a rémület, odatipegett hozzá, s elkapta a lova kantárját. A rettenet annyira kiült tekintetébe, hogy ennek oka felől Hobbie-nak már nem is maradt ereje tudakolódni.
- Szívecském - jajveszékelt az öreg nő -, egy tapodtat se menj tovább, egy tapodtat se - a puszta látványtól megfagy a vér az eredben, leginkább is tebenned.
- Az ég szerelmére, mi történt? - kérdezte riadtan a lovon ülő, miközben megpróbálta kiszabadítani a kantárt az öregasszony markából. - Ne kísértsd az Istent, állj félre az útból, látni akarom, mi történt.
- Jaj nekem, hogy ilyesmit kellett megérnem! Az istálló összedőlt, a szérűskert pernye és korom, a jószág elhajtva mind! Maradj veszteg, a te gyönge szíved, kis szentem, megszakadna, ha látnád, amit én ma reggel vén szememmel láttam.
- Ki mert ilyet tenni? Ereszd el a kantárt, Annaple; hol a nagyanyó? hol vannak a húgaim? hol van Grace Armstrong? Úristen! Fülembe zúg, amit az a vajákos mondott!
Leugrott a lóról, hogy Annaple-től megszabaduljon, eszeveszetten rohant a dombtetőnek. Ott szeme elé tárult mindaz a rémség, amivel a dajka riasztotta. A látvány valóban szívfacsaró volt. A tanya, melyet a hegyi folyócska őrizetében, a falusi jómód látható jeleitől körülvéve hagyott hátra reggel, mostanra fekete folttá változott. A szétmállott, üszkös falakból még szállongott a füst. A szín, a csűr, a marhaistálló, e korszak földlakó földműveseinek minden gazdagsága, amelyből szegény Elliot nem mindennapi részt mondhatott magáénak, martaléka lett a tűznek, vagy elhurcolták egyetlen éjszaka. Egy pillanatig dermedten állt, majd fájdalmasan felkiáltott: - Tönkretettek! Mindenem odavan! A földi javakért nem is búsulnék, ha mindez nem egy héttel az esküvő előtt történik. De nem vagyok kisded, hogy földre vessem magam és siránkozzam. Csak legalább Grace-t, a nagyanyót, nővéreimet megtalálnám, hadba vonulnék Flandriába, mint egykor az apám, Bellenden zászlaja alatt, az öreg Buccleuch-csal. Akárhogy s mint, nem adom fel a reményt, különben nekik kell elpusztulniuk reménytelen.
Hobbie kemény léptekkel haladt lefelé a dombról, megfogadta, hogy nem ereszti búnak a fejét, s ha már fájdalma nem enyhül is, maga keres rá vigaszt. Akik közel laktak hozzá a szűk völgyben, különösen az Elliotok, már mind odagyülekeztek. A zsengébbek fegyvert szorongattak, s fogadkoztak, hogy bosszút állnak, jóllehet nem tudták, hogy kin; az éltesebbje azon fáradozott, hogy enyhítsen a mindenéből kiforgatott család szenvedésén. Minthogy Hobbie-éknál csaknem mindent elemésztett a tűz, a magukéból cipeltek át ezt-azt Annaple házacskájába, mely lentebb, a gaztett színhelyétől távolabb állt a folyóparton, hogy itt rendezzenek be szükségszállást a nagyanyónak és leányainak.
- Itt ácsorogjunk naphosszat, jó urak? - rikkantotta egy termetes legény. - Csak bámuljuk az üszkös négy falat, ami vérrokonunk házából megmaradt? A füst, amely itt gomolyog, keserű gyalázatot hoz ránk! Lóra hát! Hajszoljuk őket! Kinek van itt közelben vérebe?
- Az ifjú Ernscliffnek - felelte a másik -, de ő már jó régen elporzott hat lóval, hogy üldözőbe vegye őket.
- Gyerünk utána, lármázzuk fel a vidéket, toborozzunk, amerre lovainkkal járunk, aztán rajta, csapjunk le ezekre a cumberlandi haramiákra! Üsd, vágd, égesd, ahol éred! Aki közel lapul, azt csípjük nyakon legelébb.
- Ne heveskedjetek! csendesebben egy kicsit, nagyhangú szájhősök - ripakodott rájuk az egyik öreg -, tudjátok, hogy mit beszéltek? Még mit nem! Két megbékélt országot újra összeugrasztanátok?
- Mire való hát az a sok mese, hogy így meg úgy az apáink - feleselt a legény -, ha csak tátjuk a szánkat, és elnézzük, hogy lángol a mieink feje fölött a fedél? Egyetlen ököl sem lendül bosszúra? Nem így volt ez őseink idején.
- Nem az ellen ágaskodom én, hogy Hobbie sebéért visszavágjunk, galambocskám, de manapság már a törvényt is bele kell vonni a dologba, Simon - tette hozzá a megfontolt öreg.
- Azonfölül - mondta egy másik öreg -, kötve hiszem, hogy lenne ember manapság, aki tudná, mi a törvényes módja annak, hogy a határon túlra menjünk portyázni. Tam o' Whittram, ő értett hozzá; csakhogy a kemény tél elvitte szegényt.
- Úgy biza - toldotta meg a harmadik -, ő részt vett a nagy táborozásban, amikor egész Thirwallig kalandoztak. Ez a philiphaughi csatát követő évben történt.
- Ugyan már - vágott közbe egy újabb vitatkozó -, nem kell ide fenenagy hozzáértés. Tőzegcsóvát a dárdavégre vagy a kardélre, vasvillára, fújjuk meg a kürtöt, kiáltsuk el, hogy hadba, legények! No meg aztán ki tiltja azt, hogy a jószágok után átcsapjunk Angliába, visszaszerezzük erővel, ami a mienk, vagy másokat ragadjunk el az angoloktól, feltéve persze, hogy a zsákmány nem több, mint amennyi volt a mi kárunk. A régi Határegyezség rendelkezik így, amit Black Douglas idejében kötöttek Dundrennanban. És ez szentírás ma is. Világos, mint a nap.
- Gyerünk hát, nosza, legények - rikoltotta Simon -, fel a paripákra, visszük magunkkal Duccie-t, az ispánt is. Ő tudja, hogy mennyit ér az elpusztult vagyon meg lábasjószág. Hobbie csűrjei, istállói újból megtelnek egykettőre. S ha a régi házat nem tudjuk felrakni addig, leromboljuk cserébe, ugyanúgy, egy ángliusét. Ezt követeli a lovagiasság széles e világon.
A tüzes szózatot a fiatalság dörgő tapssal fogadta, majd hirtelen suttogás hallatszott a sorok közt itt is, ott is: "Hobbie van itt, szegény, szerencsétlen, majd ő vezet bennünket!"
A fő-fő kárvallott a dombról leérve keresztültört a sokaságon, lelki tusájában csak arra volt képes, hogy viszonozza a sok-sok baráti kézszorítást, amellyel szomszédai és a rokonság szó nélkül is tudomására hozták, hogy mellette állnak a bajban.
Midőn azonban Simon of Hackburn kezét szorongatta, a fájdalom feltört belőle: "Köszönöm, Simon, köszönöm, barátaim, tudom, hogy mit akartok mondani. - De hol vannak ők? Hol vannak..." Elhallgatott, mintha félne megnevezni azokat, akikre gondol; atyafisága ugyanúgy érzett, s válasz helyett a kunyhóra mutattak, Hobbie hanyatt-homlok berohant, oly kétségbeesetten, mint aki a legrosszabbra van felkészülve. Az egész sokaság fájdalmas sóhajokat küldött utána. Ó szegény szerencsétlen - szerencsétlen Hobbie!
- Most tudja meg a legszörnyűbbet!
- Csak megtud valamit Ernscliff a szegény teremtésről.
Ilyen kiáltások hangzottak a tömegből, amely rátermett vezető híján, aki irányítaná, csüggetegen várta, hogy a boldogtalan visszatérjen; el voltak szánva, hogy azt teszik, amit ő parancsol.
Hobbie és szerettei, amikor meglátták egymást, könnyekig meghatódtak. Húgai karjába vetették magukat, majd megfojtották ölelésükkel, mintha azt akarták volna, hogy ne tudjon körülnézni, ne lássa, hogy nincs köztük az, akit a legjobban szeret.
- A Jóisten megsegít, fiacskám! Ő akkor is segít, ha a világban egy tört karó az egyetlen támaszod. - Így próbált lelket önteni az idős asszonyság sorsüldözött unokájába. Hobbie nyugtalan tekintettel fürkészett körül, kezét szorongatta két nővérének, a harmadiknak a nyakába borult. - Ti megvagytok mindnyájan... nagymama, Lilias, Jean és te, Annot - de hol van... (szava elakadt, s csak nagy nehezen tudta kinyögni) Grace hol van? Ez a perc nem alkalmas a bújócskázásra... incselkedni most nincs idő.
Kérdéseire csupán ez volt a válasz: "Szegény bátyánk! Szegény, szerencsétlen Grace!" Ekkor a nagymama felemelkedett, a zokogó lányok karjaiból kimentette Hobbie-t, hellyel kínálta, s kisvártatva megszólalt, de oly átható derűvel, amilyet csak a belső lelki béke - a háborgó hullámverésre permetezett olaj - áraszthat a leggyötrőbb kétségbeesésre.
- Szívem szerelme, amikor nagyapád a háborúban meghalt, és egyedül maradtam hat árvával, úgyszólván betévő falat és fedél nélkül, akkor nekem volt erőm ahhoz, nem a magam ereje, hanem az az erő, amit kaptam, hogy így szóljak: "Legyen meg az Úr akarata!" Fiacskám, békés otthonunkat álarcos martalócok, talpig vasban, feldúlták éjnek idején; mindenünket elszedték, felégették, Grace-t elhurcolták. Könyörögj, hogy legyen erőd így szólni: "Legyen meg az Ő akarata!"
- Anyám! Anyácskám! Ne kérlelj - nem tudok - most nem. - Bűnös ember vagyok én, megpróbált, akaratos fajta. Álarcban, talpig vasban. - Grace-t elhurcolták! Vedd elő kardomat, apám kenyeres zsákját - igazságot teszek, ha a poklok mélyére kell is mennem érte.
- Szívecském, szentem! Viseld türelemmel a keresztet! Ki tudja, mikor veszi le rólunk a kezét az Úr? Az ifjú Ernscliff, Isten megáldja, Davie of Stenhouse-zal, és azokkal, akik először ide értek, már utánuk eredt. Kérleltem, hagyja, hadd égjen a ház meg minden hozzávaló, csak Grace-t, őt hozza vissza a gazemberektől. Ernscliff a gaztett után, három óra sem telt bele, már a hegyek között vágtatott. Az Isten áldja meg! Tősgyökeres Ernscliff ő, olyan, akár az apja, hűséges barát.
- Igazi hű barát; Isten megáldja! - kiáltotta Hobbie -, indulunk máris, hajtunk őutána.
- Gyermekem, ah, mielőtt a veszély torkába rohansz, csak annyit mondj: Legyen meg az Ő akarata!
- Engedjen most, anyám, ez egyszer. - Ezzel rohant is kifelé, de amint visszanézett, látta, hogy a nagyanyót fojtogatja a sírás. Odasietett hozzá, s karjai közt így szólt: - Igen, anyácska, meglátod, meglesz az Ő akarata, mert az megnyugosztal téged.
- Kísérjen utadon, kísérjen utadon, drága szentem; segítsen, hogy elmondhasd, amikor megjössz: Legyen áldott az Ő neve.
- Jó szerencsét, anyácska, jó szerencsét testvérkéim! - kiáltotta Elliot, és kirohant a házból.
Nyeregbe s gyerünk! - kiáltá a Lord, |
HATÁRVIDÉKI SKÓT BALLADA
- Lóra! Lóra! dárdát kézbe! - kiáltotta Hobbie a rokonság felé. Sok fürge láb kengyelben volt máris; és miközben Elliot azon iparkodott, hogy fegyvereit, egyéb hadi cókmókját előkerítse, ami ekkora felfordulásban nem volt könnyű dolog, a kis völgy zúgott visszhangzott ifjú társainak biztatásától.
- Ez igen, jól van, Hobbie! - harsogta Simon of Hackburn -, így kell azt csinálni! Üljenek az asszonyok itthon, siránkozzanak! A férfi dolga, ha ütést kap, azonnal visszavágni! ez áll a szentírásban is.
- Fogd be a szádat, úrfi! - torkollta le az egyik öreg -, ne gyalázd meg az Istent! Az eszed fel se fogja, mit beszélsz!
- Van tudomásod valamiről is? Vagy sejtelmed, Hobbie? Tejfelesszájúak, csak ne heveskedjetek! - mondta az öreg Dick of the Dingle.
- Mire való ez a prézsmitálás már megint? - mondta Simon. - Aki segíteni nem tud, legalább hátramozdító ne legyen.
- Csigavér, pajtás, ha ennyire fűt a bosszú, tudod-e, hogy ki az, aki ártott?
- Tán azt hiszed, az apáink ügyesebbek voltak, és mi nem találjuk meg az utat Angliába? Minden nyavalyánk onnan jön ránk - régi mondás ez, de igaz is! Úgy oda nyargalunk estére, mintha az ördög sarkantyúzná lovainkat dél felé.
- Ernscliff lovainak a patanyomát követjük keresztül a pusztán - kiáltotta az egyik Elliot.
- Ráismerek a Határ leghabarékosabb kátyújában is, pedig sokan megfordultak arrafelé a minap vásárba menet - dicsekedett Hugh, Ringleburn kovácsa -, mindig én patkolom a lovát, ezzel a két kezemmel.
- Hagyatkozzunk a kopók szimatára - hangoskodott a másik -, csak itt lennének már!
- No ne mondd, a nap magasan jár, a harmat felszikkadt, és elillant a szag is.
Ekkor Hobbie odafüttyentett a régi ház omladéka körül őgyelgő, fájdalmasan vonító kutyáknak.
- No, Killbuck - mondta Hobbie -, ma meglátjuk, mit tudsz. - És aztán, mint akit villám ért: - Ez az ármányos manó kotyogott ilyesmiről! S talán még egyébről is tudomása van, földönfutó lókötőktől, vagy a földbe bújó ördögöktől. Kiszedem belőle, ha másképp nem, bárddal hasítom ki abból a rút, nagy fejéből.
Ezután parancsokat osztogatott szaporán pajtásainak: - Ti négyen, Simonnal, jobb kéz felé tartotok, fel a Graeme hegyszűkületig. Ha angolok, erre hurcolkodnak majd vissza. A többiek kettesével, hármasával szétszélednek a pusztaságban, majd megkeresnek a Trysting-tónál. Öcséimnek, ha ideérnek, megmondjátok, hogy ők is oda jöjjenek. Szegény fiúk, fészket rak a keserűség az ő szívükben is, akár az enyémben. Aligha sejtik, hogy milyen gyászba borult házhoz közelednek az őzhússal. Én a Sokkövű Mocsár felé veszem az utam.
- Ha neked lennék - mondta Dick of the Dingle -, beszélnék az Agyafúrt Elshie-vel; őtőle, ha jókedvében találod, mindent megtudhatsz, ami ebben az országban történik.
- Szóra bírom majd - mondta Hobbie, miközben fegyvereit igazgatta -, mit tud a ma éjszaka történtekről, vagy kipuhatolom, mi oka van rá, hogy nem beszél.
- Jó lesz, de nyájasan szólj hozzá, Hobbie, nyájasan szólj hozzá, édes egykomám; az őfélék nem állhatják a goromba beszédet; annyit civakodik rossz lelkekkel meg izgága szellemekkel, hogy ettől mogorva lesz, csipked és harap.
- Bízd csak rám, megkezesítem én - válaszolta Hobbie -, mindazzal, ami ma a szívemet nyomja, túljárok az összes földi kísértet, valamennyi pokollakó rossz szellem eszén.
Felszerelését rendbe téve, felszökkent lovára, s oldalába vágva a sarkantyút, gyors iramban nekivágott a meredek kaptatónak.
Egykettőre fent volt a dombtetőn, s megállás nélkül egy iramban futtatott tovább túloldalt a lejtőn; átvágott egy erdőn, végignyargalt egy hosszú szurdokon, míg végül kijutott a Sokkövű Mocsárhoz. Lovára még sok megpróbáltatás várt, lépésre fogta hát, és csendes poroszkálás közben azon tanakodott, hogyan fűzi majd a szót, amíg a Törpével beszél, hogy kiszedje belőle, amiről minden bizonnyal tudomása van: kik azok, akik boldogságát megrontották? Jóllehet Hobbie, miként a legtöbb gazda ezen a vidéken, igen melegszívű s fölöttébb tanulatlan volt, nem állotta a cifra szót, mindazonáltal nem hiányzott belőle a vele egyívásúak természetes agyafúrtsága. A Törpe első látásakor, azon az emlékezetes éjszakán tapasztaltakból, no meg abból, ahogyan ez a titokzatos lény azóta viselkedett, kiolvasta, hogy kedélye - alkalmasint fenyegetés meg erőszak folytán -, ha lehet, még jobban elborult.
- Nyájas leszek hozzá - mondta -, úgy, ahogy a jó öreg Dickon javallotta. Igaz, rebesgetik, hogy a Sátánnal cimborál, mégse hinném, hogy maga volna a testet öltött ördög, akinek nem esik meg a szíve a magamfajta szerencsétlenen; mondják, hogy jótékonykodik is, ha kedve szottyan. Nem mutatom meg neki a fenevadat, amely itt benn lapul, csak úgy a prémjével simogatom; ha meg nagyon hepciáskodik, teketória nélkül kitekerem a nyakát.
Ezzel a nyugodt elszánással közeledett a Magányos Öreg viskója felé.
A vénembert nem találta sem ülőkéjén, ahol látogatóit szokta fogadni, sem a kertjében, sehol az egész portán.
- Behúzódott a vakondvárba - mondta Hobbie -, nem akar mutatkozni, de kiráncigálom a két fülénél fogva, ha másképp nem férhetek hozzá.
E szavakat önmagának szánta, majd hangját felkapva, egyszersmind kérlelőre fogva (már amennyire egymással feleselő érzelmei megengedték), hívogatni kezdte Elshie-t: "Hé, Elshie, hol vagy?" Válasz nem jött. "Elshie, hé, pajtás, szólj már, te kópé!" A Törpe meg se nyikkant. "A frász essen abba a görbedt hátadba!" - sziszegte a fogai közt; majd újra esdeklőre váltva: "Hé, Elshie apó, gyere, oszd meg bölcsességedet a legutolsó nyomorulttal!"
- Úgy kell neked! - rikácsolta a Törpe egy szűk ablaknyílásból, amely akkora lehetett, mint egy lőrés; ezt a kémlelőnyílást a bejárat közelében vágta, innen minden közeledőt megfigyelhetett, őt viszont nem látta senki.
- Úgy kell nekem! - szólt Hobbie megütközve -, mi kell nekem, Elshie? Hányszor mondjam, hogy a legnyomorultabb féreg áll előtted!
- És én hányszor koptassam a nyelvem, úgy kell neked! Amikor reggel itt repestél a boldogságtól, nem megmondtam, hogy szomorú este fog rád köszönteni?
- Igen, így volt - mondta Hobbie -, de épp ez az, ami felbátorít, hogy eligazítást kérjek tőled; aki így megorrontja a veszedelmet, az ellenszerét is bizonyára kimódolja.
- Nem ismerek gyógyírt a földi gyötrelmekre - felelte a Törpe -, de még ha ismernék is, azokért törjem magam, akik engem veszni hagytak? Hova lett a sok kincs, kincseim garmadája, melyen, ha nem vész el, százszor megvehettem volna a te sivár dombaljaidat? és rangom, melyhez képest póri a tiéd? hol van a seregnyi jó barát, akikkel meghánytam-vetettem a szív és az elme dolgait? Mindez nincs sehol. És nem itt lakom-é, vadonba vetett útszéli nyomorultként, a Természetnek ebben a fertelmes, léleknemjárta pusztaságában? És mind e fertelmek közt nem én vagyok-e a legfertelmesebb? S a többi féreg, kit eltapostak, miért hozzám jön nyöszörögni, épp hozzám, ki gázoltan fetrengek magam is a harci szekér alatt?
- Jóllehet mindenedet elveszítetted - válaszolta Hobbie fogcsikorgatva -, földed, vagyonod, jószágaidat, barátaidat, mindezt elveszíthetted, még sincs annyi okod a búsulásra, mint nekem, akitől Grace Armstrongot rabolták el, és most minden reményem odavan, mert talán sosem látom többé.
Hobbie hangja el-elcsuklott, majd jó darabig hallgatott, mert jegyese nevének puszta említése is lecsendesítette dühödten fortyogó érzelmeit. Folytatni szerette volna, de ekkor a kis ablaknyílásban előrenyúlt a Törpe hosszú ujjú, csontos keze, mely testes bőrtasakot szorongatott; amint az ujjak engedtek a szorításból, s a csomag csattanva lezuhant, a Törpe, érdes hangján, újra megszólalt:
- Nesze, itt van a gyógyír minden emberi nyomorúságra; legalábbis minden ágrólszakadt hajlamos ezt gondolni. Most menj a szemem elől; dúskálj a vagyonban pazarabbul, mint tegnapelőtt; de ne faggass, ne siránkozz többé, ne zaklass hálálkodások áradatával; az egyik éppúgy undorral tölt el, mint a másik.
- De hisz ez arany, istenemre! - ujjongott Hobbie, amint belekukkantott a bőrtasakba; aztán újra a Remetéhez fordult: - Jótetteddel örök hálára köteleztél; örömest adnék neked váltót, legalább részéről, vagy lekötném zálogul a Széles-határában fekvő földemet; és még hozzátennék valamit, Elshie; már megbocsáss, de csak úgy fogadhatom el a pénzt, ha biztos lehetek, hogy becsületes úton jutottál hozzá; mert meglehet, beleüt a rontás, kővé változik, s valami szegény ember pórul jár vele.
- Nyomorult tökfej! - csattant fel a Törpe -, méreg ez a szemét, aminél valódibbat nem kapartak ki még a föld gyomrából! Vidd, forgasd, és fiaddzon neked is százannyit, mint nekem!
- De lelkemre mondom - bizonykodott Elliot -, eszem ágában sem volt kincsekről diskurálni veled. Hej, mi tagadás, remek egy marhaistálló volt az, és nem akadt még harminc ilyen szépen tartott jószág a Catrailtól innen; no de vesszen a jószág, csak legalább egy szemernyi híred lenne Grace felől; nem tudnál olyasmit kérni, amit meg ne tennék érte boldogan, persze ha üdvösségem nem forogna kockán. Kérlek, beszélj, Elshie, no szólj már!
- Legyen hát - vetette oda a Törpe, éreztetve, hogy torkig van Hobbie unszolásával -, ha nem elég neked a saját gondod-bajod, tetézni akarod máséval, nyugaton keresd azt, akit elvesztettél.
- Nyugaton? Ez a szó nem sokat mond nekem.
- Ez a legtöbb, amit mondhatok - felelte a Törpe, és ezzel becsapta a zsalut, hadd főjön Hobbie feje a talányos válaszon.
- Nyugat! Nyugat! - töprengett Elliot -, arrafelé a fűszál se rezdül, esetleg Jock of the Todholes lehetett; persze ő már kiöregedett az efféle tolvajkodásból. Nyugat! Westburnflat volt az, senki más, nyakamat teszem rá. "Hé, Elshie, még egy kurta szóra! Jól gondolom? Ugye Westburnflat volt az? Igazíts ki, ha tévedek. Nem szeretném, ha ártatlanul lakolna bárki. Nem felelsz? A Veres Gézengúz, csak ő lehetett! Nem hittem volna, hogy épp rám fenekedik, akinek ilyen népes rokonsága van. Ebből azt gyanítom, hogy más is áll mögötte, nemcsak cumberlandi cimborái. Béke veled, Elshie, szívből köszönöm. Az arannyal pedig most nem bajlódom, sietnem kell, várnak a bajtársak a Trysting-tónál. Nohát, ha rest vagy kipislantani, majd becipeled akkor, ha elmegyek."
De a Törpe csak nem válaszolt.
- Süket ez, vagy megkukult, vagy süket is meg kuka is. De hogy vele veszkődjem, arra nekem most nincs időm.
Ezzel elnyargalt arrafelé, ahol találkozója volt a barátaival. Négy-öt lovas már összegyülekezett a Trysting-tónál. Egy csomóban álldogáltak tanakodva, lovaik a széles tó partján, a csendes vízre hajló nyárfák között szabadon legelésztek. Egy nagyobb csoport közeledett dél felől. Ernscliff és emberei érkeztek oda, akik a jószágok nyomán egészen az angol határig nyomultak, ott azonban megálltak, mert híre jött, hogy a környéken nagy sereg gyülekezik az ottani Stuart-párti nemesurak vezetésével; fülükbe jutott az is, hogy Skócia-szerte zendülés támadt. Mindebből az is kitetszett, hogy az elkövetett gaztett nem holmi személyes izgágaság vagy rablási vágy szüleménye, Ernscliff nem tudta elhessegetni azt a gondolatot, hogy máris tombol a belháború. Az ifjú uraság együttérző szavakkal köszöntötte Hobbie-t, majd előadta, hogy miről értesült.
- Hát így vagyunk! - mondta Elliot -, itt süllyedjek el, ha nem a vén Ellislaw fundálta ki ezt az alávaló gazemberséget! Tudvalevő, hogy szövetségre lépett a cumberlandi katolikusokkal; jól összevág ez azzal, amit Elshie Westburnflatről megpendített. Ellislaw támogatta Westburnflatet, s most azt forralja, hogy mielőtt harcba száll, kifosztja a környéket s elszedi fegyvereinket.
Némelyekben felötlött, hogy fültanúk szerint a martalócok maguk mondogatták, hogy VIII. Jakab szolgálatában állnak, s parancsuk van a lázadók lefegyverzésére. Mások hallották, amikor Westburnflat nagy hangon arról szájalt az ivócimboráknak, hogy Ellislaw hamarosan fegyvert fog a Jakobiták oldalán, s őrá is csapatokat bíz majd; s akkor összerúgják a patkót az ifjú Ernscliffel és mindazokkal, akik a törvényes kormányt szolgálják. Mindebből meggyőződtek, hogy a rablóbandát Westburnflat vezette, Ellislaw zsoldjában. Úgy döntöttek, hogy azonnal az előbbi házába indulnak, s ha lehet, foglyul ejtik. Ekkorra már húsznál is többen lehettek a portyázók; s habár nem egyformán, meglehetősen el voltak látva lóval s fegyverekkel.
Egy kis patak, amely szűk völgyben fakad a hegyek között, Westburnflatnél ér ki a mocsaras síkságra, amely széltében-hosszában mintegy fél mérföldre terjed; a vidék erről kapta a nevét. Errefelé a vízfolyás természete megváltozik, mielőtt ide érne, fürgén szökdécsel a sziklákon, itt azonban ellustul, s mint valami duzzadt hasú kék kígyó kanyarog lomhán a vizenyős lapályon. A patak partján, csaknem a síkság közepén emelkedik a Westburnflat-torony, amely még néhányadmagával megmaradt ama erődítmények közül, amelyek hajdanta a Határvidéken őrködtek. Itt, ahol a vár áll, a talaj mintegy száz yard kiterjedésben kissé a mocsár fölé magasodik, és a torony közvetlen közelében kényelmesen járható, tőzeges padkát alkot. Ezen túl azonban az idegen járhatatlan, lélekvesztő kátyúba kerül. Csak a torony gazdája és lakói ismerték azokat a többé-kevésbé szilárd talajon kanyargó zegzugos ösvényeket, amelyeken az oda látogatók bejuthattak szállására. Ernscliff csapatában azonban akadtak néhányan, akik kitűnő kalauznak bizonyultak. Bár a várúr jellemét és életmódját mindenki jól ismerte, mégis, a magántulajdonnal kapcsolatos nemtörődömség megkímélte őt attól, hogy azzal az utálkozással tekintsenek rá, amit viselt dolgai egy pallérozottabb országban föltétlenül kiváltottak volna. Jámbor lelkű szomszédai úgy gondolkodtak felőle, ahogyan manapság a kártyamesterekről, kakasviadorokról vagy zsokékról szokás, azaz olyasvalakinek tartották, persze, aki megvetendő dolgokat művel, akinek a társaságát lehetőleg kerülni kell, akit azonban mégsem kell feltétlenül úgy tekinteni, mintha letörölhetetlen bélyegét viselné annak a gyalázatnak, mely ott, ahol általános a törvénytisztelet foglalkozásától elválaszthatatlan. Felháborodásukat az eset kapcsán nem annyira magának a tettnek mibenléte váltotta ki, amely egy cseppet sem különbözött attól, amit az effajta himpellértől várni lehetett, hanem inkább az, hogy olyan szomszéddal kegyetlenkedett, aki erre nem szolgált rá, szívbéli jó barátukkal, mi több, egyik ékességével az Elliot-hadnak, amelyhez, kevés kivétellel, maguk is tartoztak. Nincs semmi furcsállnivaló hát abban, hogy a kis csapatban jó pár ember akadt, aki töviről hegyire ismerte a várúr birtokának elhelyezkedését, és olyan otthonosan igazgatta társait, hogy az egész csapat csakhamar kijutott a szilárd földpadkára, a Westburnflat-torony alá.
A lovag után szólott az óriás: |
ISMERETLEN SZERZŐ: A SÓLYOM ROMÁNCA
A torony, amely előtt csoportban megálltak, kis négyzet alakú, vastag falú, fölöttébb zord építmény volt. Az ablakokat, jobban mondva a réseket, amelyek ablakként szolgáltak, szemlátomást inkább méretezték arra, hogy kilövőállást biztosítsanak, mintsem hogy fényt és levegőt bocsássanak a helyiségbe. A falakon kissé előreugró pártázat futott körbe, amely a lőréses mellvéddel a védők dolgát jócskán megkönnyítette. A mellvéden belül szürke kövekből rakott, meredek tető emelkedett. Az egyik szögletben a pártázat fölött magányos tornyocska nyúlt a magasba, amelyet durva vasszegekkel kivert ajtó erősített meg. Ebből - a benne kanyargó csigalépcsőn - lehetett feljutni a tetőrészbe.
A csoport tagjai gyanút fogtak, hogy innen a toronyból figyelheti őket valaki, és nem alaptalanul, hirtelen női kéz nyúlt ki, keszkenőt lobogtatva, mintha nekik jelezne a figyelőnyíláson. Hobbie repesett az örömtől és boldogságtól.
- Grace keze, karja volt az - ujjongott -, esküszöm, ezer között is megismerném. Nincs ahhoz fogható ezen a tájon, Lowdenstől innen. Kiszabadítjuk, kövenként kelljen is elhordanunk Westburnflat várát.
Ernscliff ugyan erősen kételkedett, hogy a szerelmes szempár szíve hölgyének kezét ekkora távolságról felismerhette, mégsem szólt semmit, nehogy lehűtse barátja forró lelkesedését. Úgy döntöttek, hogy előhívják a várőrséget.
Kiáltozni kezdtek, megzendítettek egy-két kürtöt, míg nagy sokára a bejárat melletti kémlelőnyílásban megjelent egy csúnya vénasszony szipirtyóábrázata.
- Ez a Gézengúz anyja - szólt az egyik Elliot -, tízszerte vásottabb, mint a fiacskája, és mindenki feni rá a fogát a teméntelen gonoszságért, amit országszerte elkövetett.
- Mifélék vagytok? Mi keresnivalótok van itt? - érdeklődött a tiszteletre méltó ős.
- Westburnflati William Graeme-t keressük, személyesen - mondta Ernscliff.
- Nincs itthon - felelte a vénasszony.
- Mikor ment el hazulról? - faggatózott Ernscliff.
- Sejtelmem sincs - mondta a szoknyás ajtónálló.
- És mikor jön haza? - kérdezte Hobbie Elliot.
- Nem kötötte az orromra - felelte a rettenthetetlen várőrző.
- Van rajtad kívül még valaki a várban? - szegezte neki a kérdést újra Elliot.
- Rajtam kívül senki - felelte a vénség.
- Nyisd ki a kaput, hogy bejuthassunk! - szólt Ernscliff -, békebíró vagyok, bűntett ügyében nyomozok.
- Görcs húzza össze a kezét annak is, aki a reteszt megmozdítja - pattogott a szoknyás ajtónálló -, én bizony ki nem nyitom nektek. Nem sül le képetekről a bőr, ennyien idecsődülni, karddal, dárdával, acélsisakkal, halálra rémiszteni egy szegény magára maradt özvegyasszonyt.
- Kétségtelen bizonyítékaink vannak - mondta Ernscliff. - Durva erőszakkal elhurcolt javak után nyomozunk.
- Meg egy fiatal hölgy után, akit kíméletlenül börtönbe vetettek, és aki százszorta becsesebb, mint az összes cókmók együttvéve - tette hozzá Hobbie.
- És figyelmeztetem - folytatta Ernscliff -, hogy csak egy módon bizonyíthatja be fia ártatlanságát: ha békésen bebocsát bennünket, hogy a házat átkutathassuk.
- Na és ahhoz mit szóltok, ha én meg ilyen csürhének, mint ti vagytok, nem adom át a kulcsot, nem nyitom ki a reteszt meg a rácsot? - szólt a vénasszony gúnyosan.
- Akkor behatolunk a király kulcsával! Fejét vesszük minden teremtett léleknek a várban, ha ki nem adod tüstént! - rivallt rá Hobbie, haragra lobbanva.
- A fenyegetés megfiatalít - mondta a banya éppoly csúfondárosan. - Ott van a vasrács, próbáljátok ki, mit tudtok, süldő legénykék, nálatok különbeknek is megálljt parancsolt már az.
Mondókáját éktelen hahotával fejezte be, majd visszahúzódott a szűk nyílásból, ahonnan szóval tartotta őket.
Az ostromlók ezután tanakodni kezdtek. A zömök falak, szűk nyílásaikkal bizonyára jó ideig ellenállnak még az ágyúzásnak is. A bejáratot legkívül erős rácsos kapu védte, amely színtiszta kovácsoltvasból készült. Súlyából ítélve úgy tervezték, hogy a lehető legvadabb ostromnak is ellenálljon. - A fogó meg a pöröly visszapattan róla - mondta Hugh, a ringleburni kovács -, annyit ér az, mintha pipaszárral ütögetnénk.
A várkapuban, kilenc lábbal beljebb - ilyen vastag volt a fal -, másik ajtó zárta el az utat. Ezt tölgyfából ácsolták, és széltében-hosszában egymáshoz kapcsolt vaspántokkal erősítették meg, és széles fejű szegekkel is ki volt verve. E védműtől eltekintve sem voltak bizonyosak afelől, hogy a vénasszony igazat mondott, amikor azt állította, hogy egy személyben ő alkotja a várőrséget. A csoport szemfülesebb tagjai megfigyelték, hogy a csapás, amelyen az erődöt megközelítették, lópatkók nyomait őrzi. Ebből nem volt nehéz rájönni, hogy kevéssel előttük népes csoport vonulhatott rajta.
A nehézségeket fokozta, hogy a támadáshoz hiányzott a szükséges felszerelés. Semmi reményük nem lehetett arra, hogy kellő hosszúságú lajtorjákat kerítsenek, amelyekkel a pártázatra feljuthatnak. Az amúgy is szűk ablakréseket ráadásul vasrács védte, aminek folytán a felkapaszkodás eleve lehetetlennek bizonyult; az aláaknázás nem kevésbé, hiszen se szerszám, se lőpor nem állt rendelkezésükre; élelmük is megcsappant, és sok egyéb mellett szálláshelyről sem tudtak gondoskodni. Így aztán arról, hogy az ostromot kiéheztetéssel pótolják, szintén eleve le kellett mondaniok. Arról már nem is beszélve, hogy időközben a gazfickó erősítést is kaphat cimboráitól. Hobbie dúlt-fúlt, fogát csikorgatta, amint az erődöt körüljárva, hiába törte a fejét, hogyan lehetne erőszakkal behatolniok a várba. Kis idő múltán azonban hirtelen felkiáltott: - Miért ne követhetnénk apáink példáját? Dologra, fiúk! Vagdaljunk rőzsét, száraz gallyakat, hordjunk az ajtó elé, füstöljünk alá az ördög öreganyjának, mintha szalonnát pirítanánk!
Az indítvány lelkes fogadtatásra talált, egynéhányan karddal, késsel felszerelve máris nekiindultak, hogy ágakat hasítsanak az égerfákról, rőzsét a galagonyabokrok közül, amelyek sűrűn benőtték a csendes vizű patak partját. Akadt közöttük kiveszőfélben levő, szárazra aszalódott bőségesen. A tűzrevalót a többiek rakásba hányták, máglyába igazgatták a vaskapu tövében. Az egyik puskából tüzet csiholtak, s Hobbie, kezében a csóvával, már javában lépkedett a rőzserakás felé, midőn a kapunál ásító egyik lőrésben a rabló vérfagyasztó képe s egy muskéta csöve villant elő. - Hálásan köszönöm - gúnyolódott a rabló -, hogy ennyi tűzrevalót gyűjtöttetek nekünk télire. De ha még egyet lépsz azzal a lámpással, a halál fia vagy.
- Erre én is kíváncsi vagyok - szólt vissza Elliot, rettenthetetlenül továbblépve a csóvával. A rabló ráfogta flintáját, de az, derék Hobbie barátunk szerencséjére, csütörtököt mondott. Ernscliff is nyomban odapörkölt a lyukban lapuló Gézengúznak; a golyóbis, amelyet a parányi célpontra megeresztett, végigborotválta a lókötő ábrázatát. Nem kétséges, hogy búvóhelyét a rabló biztonságosabbnak képzelte, mert alighogy megsajdult a horzsolásnyi seb, máris egyezkedni akart, az iránt érdeklődve, mi hozta őket ide, hogy orvul rátámadnak egy derék, béketűrő emberre, s ily törvénytelenül a vérét ontják.
- Követeljük - szólt Ernscliff -, hogy a foglyot sértetlenül bocsásd szabadon.
- Milyen jogon követeled? - vitatkozott a himpellér.
- Ehhez neked - vágta rá Ernscliff -, aki erőszakkal fogva tartod, semmi közöd nincsen.
- Nocsak, tehetnék talán egy ajánlatot - mondta a rabló. - Nos hát, uraságok, mivel a marakodás nem kenyerem, és nem szívesen csapolnék vért belőletek, bár Ernscliff nem kímélte az enyémet - mi tagadás, ő egy krajcárt is telibe talál -, ezért, hogy a további vérontást elkerüljük, a foglyot - ha már alább nem adjátok - hajlandó vagyok szabadon bocsátani.
- No és mi lesz Hobbie jószágaival? - rivallt rá Hackleburn Simon. - Azt hiszed csak úgy felprédálhatod egy nemesvérű Elliot aklait és istállóit, mintha az valami vénasszony tyúkketrece volna?
- Én kenyéren élek - fogadkozott Willie Westburnflat -, olyan igaz, ahogy itt állok, egyetlen rühös barmotok sincs nálam. A szittyósban tekeregnek már jó ideje. A várban egyetlen csonka szarvat sem találhattok. De iparkodom majd, hogy mielőbb visszakerüljön valami belőlük. Mához két napra meg Hobbie-val is összejöhetünk a Castletonnál; legyen ott harmadmagával, számba vesszük, hogy mi a felrónivalója.
- Rendben van - mondta Elliot -, ebben megegyezhetünk. - Majd oldalvást odasúgta az atyafiságnak: - Dögvész a barmokba! Az ég szerelmére, nehogy még egyszer felhánytorgassátok! Csak az én szegény Grace-emet menthetnénk ki ennek a pokolfajzatnak a karmaiból.
- Fogadd meg hitedre, becsületedre és mindenre, ami szent előtted - mondta a csavargó, aki még mindig a lőrésnél leselkedett -, hogy nem csapsz le ránk, amíg elmozdulok innen; öt percet kérek, hogy a kaput kireteszeljem, másik öt percet meg arra, hogy ismét rátoljam a reteszt. Kevesebb nem elég, mert régen nem látott zsírozót. Rendben?
- Kapsz elég időt - mondta Ernscliff -, fogadom hitemre, becsületemre és mindenre, ami szent előttem.
- Ne mozdulj hát onnan! - szólt Westburnflat -, vagy jobb volna mégis, ha visszahúzódnál a várkaputól pisztolylövésnyire. Nem mintha kételkedék a szavaidban, Ernscliff, de biztos, ami biztos.
- Egy vágyam van, pajtás - fordult meg Hobbie fejében, miközben vitte a lába visszafelé -, mégpedig, hogy Turner's Holmnál6 szembenézhessek veled, és két kenyeres pajtásom szeme láttára tisztességgel megmérkőzzem veled. Esküszöm, megtanítlak kesztyűbe dudálni. Zokogni fogsz, hogy miért nem törted ki inkább a nyakad, mielőtt a jegyesemhez és jószágaimhoz hozzányúltál.
- A holló Westburnflat fehér tollakat ragasztott magára - mondta Simon Hackburn, megütközve a nem várt engedékenységen. - Mi az, mégiscsak messze esik az alma a fájától?
Eközben kinyílt a belső kapu, és a Gézengúz anyja feltűnt a külső rács mögött. Mindjárt megjelent Willie is, oldalán egy fehérnéppel, mire a vén banya gondosan rátolta a reteszt hátuk megett, s lecövekelte magát, mintha őrséget állna.
- Egyvalaki, esetleg kettő fáradjon közelebb - mondta a világcsavargó -, saját kezűleg adom át a lányt épségben-egészségben.
Hobbie ment máris, szaporán lépdelve, jegyes mátkája felé. Ernscliff a nyomában haladt, kissé hátramaradva, nehogy a barátját kelepcébe csalják. Egyszer csak Hobbie-nak földbe gyökerezett a lába, míg Ernscliff gyorsabbra fogta lépteit megütközésében. Aki ott állt előttük, nem Grace Armstrong volt, hanem Isabella Vere; jövetelükkel hát neki hoztak szabadulást.
- És Grace, ő hol van? Hol van Grace Armstrong? - rivallt rá Hobbie dühödt felháborodással.
- Ő nincs a kezeim közt - válaszolta Westburnflat -, tegyétek tűvé a várat, ha nem hisztek nekem.
- Hitszegő gazember, vagy megmondod, hogy hol van, vagy itt ütlek agyon, de nyomban - kiáltotta Elliot, fegyverét előrántva.
Társai azonban, akik ekkorra odaértek, a fegyvert kikapva kezéből szinte egyszerre rákiáltottak: - Ördög és pokol, hova gondolsz? Türtőztesd magad, Hobbie! Állnunk kell a becsületszót, még ha Westburnflatnél nagyobb kapcabetyárt nem hordott is hátán a föld.
E szavak hallatára a Gézengúz, aki Hobbie fenyegető mozdulatától kissé megszeppent, újra nekibátorodott.
- Nem szegtem meg a szavam, jó urak - mosakodott nagy hangon -, és azt sem szeretném, ha énmiattam összekapnátok. Ha ez a fogoly nem az, akit keresel - szájalt tovább Ernscliffhez fordulva -, legfeljebb visszaszolgáltatod. Elszámolással tartozom a gazdájának.
- Az Isten is megáldja, Ernscliff uram, segítsen rajtam! - könyörgött Vere kisasszony, belecsimpaszkodva védelmezőjébe. - Ne hagyja veszni azt, akit az egész világ magára hagyott.
- Szedje össze magát, kisasszony - súgta oda Ernscliff -, az életem árán is megvédelmezem. - Aztán Westburnflathez fordult. - Hogy merészelted bántani ezt a hölgyet, te imposztor?
- Erről azoknak tartozom számot adni - felelte a himpellér -, akiknek náladnál több joguk van ezt számon kérni tőlem. Ha meg erőnek erejével elragadod azoktól, akikre barátai rábízták, milyen mentséget találsz majd cselekedetedre? De hát ez már a te dolgod. Mit tehetek, sok lúd disznót győz. Nem érdemes feszíteni a húrt, mert elpattan.
- Szemenszedett hazugság - fakadt ki Isabella Vere -, erővel hurcolt el apám mellől.
- Ezt bizonyára ő mesélte be neked, kis csibém - felelte a rabló -, ez azonban már nem rám tartozik. Legyen, aminek lennie kell. Nos hát, nem bocsátod vissza hozzám?
- Vissza hozzád, te kófic? Még mit nem! - felelte Ernscliff -, majd én gondoskodom Vere kisasszonyról, oda kísérem, ahova a szíve húzza.
- Úgy, úgy bizonyára jó előre összebeszéltetek - mondta Willie Westburnflat.
- No és Grace? - csattant fel Hobbie, lerázva magáról barátait, akik nem győzték csillapítani, hogy tartsa tiszteletben a sértetlenségre adott szót, amelyben bízva a rabló előmerészkedett a várából. - Hol van Grace? - ezzel kardot rántva nekirontott a himpellérnek.
A kutyaszorítóba került Westburnflat azt kiáltotta: - Az Isten is megáld, Hobbie, állj meg egy szóra - aztán sarkon fordult, és hanyatt-homlok elmenekült. Az anyja résen volt, hogy a vasrácsot kinyissa és bereteszelje. Hobbie mindazonáltal akkorát sújtott a befelé iszkoló imposztor felé, hogy kardja jó mélyen behasította a boltíves ajtó szemöldökfáját, amit még manapság is mutogatnak, bizonyságul arra, hogy a hajdaniak sokkalta erősebbek voltak a maiaknál. Hobbie-nak nem volt módjában újra lesújtani, mert az ajtót becsapták, és bereteszelték az orra előtt. Így hát kénytelen-kelletlen visszaballagott bajtársaihoz, akik már szedelőzködtek, hogy elvonuljanak Westburnflat alól. Őt is unszolták, hogy tartson velük békességgel.
- Máris megszegted a szavad - mondta az öreg Dick of the Dingle -, ha nem ügyelünk rád, még több baklövést is elkövettél volna. Rajtad nevetett volna az egész ország, s amellett a fejünkre zúdítottad volna a vádat, hogy hitszegően vért ontottunk. Várd meg a castletoni találkozást, amire ígéretet tettél. És ha ott nem rója le a tartozását, kiontott vérével kárpótolunk téged. De ésszel lássunk a munkához, álljuk szavunkat, s biztosíthatlak, Grace-szel együtt a teheneket meg minden egyebet visszaszerzünk.
E hidegfejű érvelést nehezen nyelte le a szerelmes, balsorsú Hobbie. Minthogy azonban a szomszéd atyafiságtól csak nekik tetsző segítségre számíthatott, mit volt mit tennie, méltányolnia kellett, amit ezek a becsületről és a megfontolt cselekvésről előadtak.
Ezután Ernscliff hozakodott elő azzal a kéréssel, hogy néhányan segédkezzenek neki visszajuttatni Vere kisasszonyt apja ellislaw-i várába. A lány rimánkodott, hogy ne hagyják magára; azok nem húzódoztak, öt-hat legény vállalta, hogy elkísérik, Hobbie nem volt közöttük. A nap megpróbáltatásai, no meg az iménti csalódás szörnyen megviselték: letörve bandukolt hazafelé, hogy családja ellátásáról és védelméről, amennyire tőle telik, gondoskodjék, s hogy szomszédaival megtanácskozza, mit tehetnek Grace Armstrong megmentéséért. A többiek, amint túljutottak az ingoványon, a szélrózsa minden irányában szétszéledtek.
A rabló anyjával egyetemben szemmel tartotta őket a várból, míg el nem tűntek a messzeségben.