RÉGI BALLADA

Hobbie-t dühítette, hogy barátai - legalábbis az ő megítélése szerint - ennyire érzéketlenül viselkedtek balsorsában, amely őt lelke mélyéig felkavarta. Faképnél hagyta őket, s egymagában ballagott hazafelé. - Bújjon beléd az ördög - dörmögte, miközben a kimerültségtől meg-megbotló lovát türelmetlenül sarkantyúzta. - Szakasztott olyan vagy te is, mint azok. Én neveltelek, etettelek, takargattalak ezzel a két kezemmel, most meg csetlesz-botlasz, hogy majd a nyakam töröm ki, pedig van más bajom is elég. De te még olyanabb vagy, mint azok - némelyik csak szegről-végről tartozik az atyafiságomhoz, én mégis a véremmel szolgáltam őket; most meg, isten az atyám, előbbrevaló nekik a Westburnflat-féle hétpróbás csirkefogó, mint a saját édestestvérük. De már látnom kellene a dombalji fényeket. Hol is járok most? - tette hozzá, felocsúdva képzelgéseiből. - Nem fog már ott többé sem szénparázs, sem mécses fénye világítani! Hej, ha ők nem lennének: nagyanyó, a három testvérhúgom, meg az az árva Grace, nem sokat gondolkoznék, mert olyan nehéz a szívem, hogy megsarkantyúznám a bestét, beleugratnám a part-meredélyről a vízbe, hadd legyen vége mindennek. - Ebben az életunt hangulatban lovát a házacska felé kantározta, amelyben családja menedéket talált.

Az ajtóhoz közeledvén jól hallotta, hogy a lányok cserfelnek, nevetgélnek. - Az ördög lakik az asszonyokban - duzzogott szegény Hobbie -, akkor is kelepelnek, kuncognak, vihorásznak, ha legjobb barátjuk fekszik a ravatalon. Igaz, még szerencse, hogy nem eresztették búnak a fejüket, kis buta fejű libuskáim: persze a csúnya nehézség az én vállamat nyomja, nem az övékét.

Ekképp morfondírozott, miközben lovát bekötötte a fészerbe. - Most neked is be kell érned pokróc meg alom nélkül, gyöngyöm - becézgette az állatot -, ebsorsra jutottunk mind a ketten; a Tarras-mocsárba, annak is a legfeneketlenebb tavába vesztünk volna inkább!

Szavait a kishúga szakította félbe, aki a házból rohant elő, és fojtott hangon, mintha erős felindulását fogná vissza, odakiáltott neki: - Mit babrálsz te itt, Hobbie, a csikóval bíbelődsz, amikor bent Cumberlandból várnak rád jó egy órája, ha nem régebben. Szedd a lábad befelé, te rosszcsont. Majd én leszedem a nyerget.

- Várnak rám Cumberlandból! - kiáltotta Elliot, s ezzel a kantárt húga kezébe nyomta, besietett a házba. - Hol az a valaki? Hol van az a fickó? - kiáltotta, körbejártatva pillantását, de csak asszonynépet látott. - Grace-ről hozott valami hírt?

- Nem időzött egy percig sem - szólt a legidősebb húg, kuncogását magába fojtva.

- Jól van, locskaszájú aranyoskáim! - szólt rájuk az idős hölgy nyájas rosszallással -, ne bolondozzatok a mi imádott Hobbie-nkkal. Nézz körül, bogaram, nézd csak meg, nem vagyunk-e többen reggel óta?

Hobbie türelmetlenül tekintett körül. - Téged látlak, meg a három virágszálat.

- Azóta négyre szaporodtunk, Hobbie-kám - mondta a betoppanó legfiatalabb.

Hobbie egykettőre karjaiba zárhatta Grace Armstrongot, aki az egyik nővér kockás vállkendőjébe bugyolálva már bent volt a szobában, amikor kedvese belépett az ajtón, de hirtelen kisurrant, anélkül, hogy Hobbie észrevette volna - Hogy tehettél ilyet? - vetette a szemére Hobbie.

- Nem én vagyok a ludas - szabadkozott Grace. Eközben igyekezett tenyerébe rejteni arcát, hogy pirulását eltakarja, no meg azért is, hogy megvédje magát a csókzáportól, amellyel mátkája elborította, büntetésül előbbi kis cselvetéséért. - Ne engem hibáztass, Hobbie, Jennie-t és a többieket csókolgasd, ők tehetnek róla.

- Kétszer sem kéretem magam - mondta Hobbie, s máris karjába zárta, összecsókolgatta három húgát meg a nagyanyót. Az egész család könnyek közt kacagott határtalan örömében. - Én vagyok a legboldogabb ember - sóhajtotta Hobbie, erőtlenül egy székre roskadva. - Én vagyok a legboldogabb ember ezen a földön.

- Akkor hát, kedveskéim - mondta a nyájas, idős asszonyság, aki nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy amikor a szív leginkább kitárult az ige befogadására, hitükben erősítse őket. - Akkor hát, fiacskám, adj hálát annak, aki a könnyekből mosolyt, a bánatból örömet fakaszt, miképpen teremtette a sötétből a fényt, a semmiből világunkat. Emlékszel szavaimra? Akiben volt erő így szólni: Legyen meg az Ő akarata, annak megadatik, hogy ekképp magasztalja: Dicsértessék az Ő neve.

- Igen, emlékszem, nagyanyó. És bizony dicsérem is Őt az ő kegyelméért, s azért is, hogy ilyen csupa szív szülőt adott nekem, amikor az enyéim sírba szálltak - mondta a derék Hobbie a magáéba fogva nagyanyó kezét. - Ezért hát áldom Őt mind boldogságomban, mind nyomorúságomban.

Egy-két csendes percet az áhítatnak szenteltek, amivel szertartás nélkül, őszintén kifejezésre juttatták, mennyire hálásak a Gondviselésnek, hogy ily váratlanul visszahozta karjaikba elveszett barátjukat.

Hobbie először aziránt érdeklődött Grace-től hogy milyen hányattatáson ment keresztül. Grace kissé hosszadalmasan válaszolt, és mondókájának lényege a következő volt: Nagy lármára ébredt, amelyet a házba tolakodók és a néhány ellenszegülő szolga csapott, akiket azonban egykettőre legyűrtek. Magára kapkodta holmijait, lesietett, s akkor látta, amint Westburnflatről a nagy kavarodásban leesik az álarc; meggondolatlanul nevén szólította a rablót, és kegyelemért könyörgött hozzá. Az habozás nélkül szájára tapasztotta a kezét, kiráncigálta a házból, majd feltuszkolta egy ló hátára egyik rablótársa mögé.

- Kitekerem azt az átkozott nyakát - fakadt ki Hobbie -, hogy írmagja sem marad a Graeme nemzetségnek.

Ezután a lány előadta, hogy délnek hurcolták a jószágokkal együtt, amelyeket maguk előtt hajtottak egész a Határon túlra. Itt egy szélsebesen vágtató, lovas, akit ő Westburnflat véréből valónak nézett, utolérte a martalócokat, s vezetőjük tudtára adta, hogy unokatestvére biztos értesülése szerint a lányt vissza kell szolgáltatniuk, különben egytől egyig pórul járnak. A vezér némi tanakodás után erre hajlandónak mutatkozott. Grace-t átültették új őrzője mögé, aki némán és sebesen a legnéptelenebb ösvényen vágtatott Dombalj felé, s még az est beállta előtt földre tette az alélásig kimerült, halálra ijedt teremtést, Dombaljától nem egészen negyed mérföldnyire. A család tagjai a hallottakat őszinte elismeréssel fogadták.

Amint lelkesedésük alábbhagyott, kevésbé szívderítő gondolatok ülték meg lelküket.

- Szűk kuckó ez ennyiőtöknek - mondta Hobbie körültekintve. - Én magam a csikó mellett is elhálok, a hegyekben nemegyszer éjszakáztam hasonlóképpen. De hogy ti hogyan fogtok itt összekucorodni, azt már bajosan tudom elképzelni. Még nagyobb baj, hogy nem segíthetek rajtatok. Az meg aztán igazán hétbaj hogy beköszönt a holnap, a holnapután, s ti még mindig itt szorongtok egymás hegyén-hátán.

- Bizony elvetemült gonoszság kellett hozzá - mondta az egyik nővér körbetekintve -, hogy egy szegény családot a négy puszta fal közé taszítsanak.

- Borjú meg tehén nélkül - szólt közbe az éppen betoppanó legifjabb fiútestvér -, birka meg bárány nélkül, sehol semmi fűlegelő, abrakropogtató jószág.

- Ha valami elintéznivalójuk van velünk - mondta Harry, a második testvér -, tán nem állnánk ki velük becsülettel? Csak ne lettünk volna távol valamennyien - a hegyekben mind egy szálig. Fogadom, ha otthon maradunk, Willie Graeme nem kívánja a másnapi reggelit! No, persze, még elszámolhatunk, nem igaz, Hobbie?

- A szomszédokkal abban maradtam, hogy egy közeli napon, amikor ők is ott vannak, kiegyezem vele Castletonnál - mondta Hobbie kedvetlenül. - Kötötték az ebet a karóhoz, hogy ha nem a szájuk íze szerint cselekszem, a kisujjukat sem mozdítják értem.

- Kiegyezel vele? - kiáltott egyszerre két fivére is -, ilyen gyalázatos orvtámadás után, amilyet még nem látott az ország a hajdani lovasversenyek óta!

- Szívemből beszéltek, fiúk, forrt is a vérem tőle, de amint megláttam Grace Armstrongot, egyszeriben megjuhászodtam.

- No és a jószág, Hobbie? - szólt John Elliot. - Alaposan kisemmiztek bennünket. Harryvel éppen kóbor állatokért jártuk a határt, de egy pata nem sok, annyit sem láttunk. Ki tudja, mi lesz velünk. El kell mennünk a seregbe, azt hiszem. Westburnflat még ha akarná se tudna kárpótolni minket meglevőségéből. Csak annyit fogsz kapni tőle, amennyit a csontjaiból kisajtolsz. Nincs annak egy rühös négylábúja sem a sánta gebén kívül, amit megül, most meg már az is dögrovásra került, annyira megviselte az éjszakai hajsza. Bizony, koldusbotra jutottunk valamennyien.

Hobbie fájdalmas pillantást vetett Grace Armstrongra, aki válaszul földre sütötte a szemét, és halkan felsóhajtott.

- Ne lógassátok az orrotokat, lelkecskéim - mondta a nagymama -, vannak még jó barátaink, akik gondunkat viselik a ránk szakadt szerencsétlenségben. Itt van Sir Thomas Kittleloof, aki anyai ágon harmadik unokatestvérem. Majd felveti a pénz, sőt lovaggá is ütötték, mivelhogy ő az egyik megbízott az Uniónál.

- Nem ad az ilyen lyukas krajcárt sem, hogy szükségünkben megsegítsen. De ha adna is, torkomon akadna az azon vett falat, ha arra gondolnék, hogy az is a mi drága Skóciánk koronájának és szabadságának árából való.

- Aztán itt van Dundee lordja, az egyik legősibb tiviotdale-i család sarja.

- Benne van most ő is a csávában, mama, kölcsönbe vett ezer márkát Saunders Wyliecoattól, most meg a mid-loudeni börtönben csücsül.

- Szegény feje! - sopánkodott Elliot asszony -, nem juttathatnánk neki valamit, Hobbie?

- Elfelejted, nagyanyó, hogy magunk is segítségre szorulunk - berzenkedett Hobbie.

- Bizony, bogaram, elfelejtettem egy pillanatra - felelte a békességre hajló asszonyság. - Természete már ez az embernek, előbb gondol az övéi sorsára, aztán a magáéra. És itt van az ifjú Ernscliff.

- Ő maga sem dúskál a vagyonban, s hozzá micsoda nevet kell becsben megtartania! - mondta Hobbie -, nem zaklathatjuk a nyomorúságunkkal. S ha már itt tartunk, nagymama, mire való az, hogy az egész sógorsággal, komasággal előhozakodol, mintha e díszes nevek varázserejéből bármi hasznunk is származna. A nagyuraknak eszébe se jutunk, a magunkfajta meg örül, ha úgy-ahogy elboldogul. Nem ismerek senkit barátaink közül, aki képes vagy hajlandó volna segíteni, hogy pótolja az elveszetteket.

- Így hát, Hobbie, Őbenne kell bíznunk, akinek szavára a puszta mocsárból is barát és vagyon támad, ahogy a szólás tartja.

Hobbie talpra szökkent. - Igazad van, nagyanyó - mondta határozottan -, igazad van. Él egy jóakarónk abban a kietlen mocsárban, aki tud is meg hajlandó is segíteni rajtunk. Ez a sok kalamajka, ami ma rám szakadt, az eszemet egészen megkavarja. Annyi aranyat hagytam ma reggel a Sokkövű Mocsárban, amiből két Dombalja is kitelne, meg az egész hozzávaló jószág. Nem hinném, hogy Elshie kifogásolná, ha javamra fordítom.

- Elshie! - döbbent meg a nagymama -, miféle Elshie?

- Miféle Elshie, hát az Agyfúrt Elshie, a Sokkövű Mocsár Bölcs Öregje - felelte Hobbie.

- Isten őrizz, lelkecském, lyukas hordóból akarsz te vizet merni, olyanoktól vársz jótéteményt, akik az ördöggel cimborálnak? Nincs abban köszönet, amit ők tesznek érted, az ő útjuk a kárhozatba visz. Az egész ország tudja, hogy ez a fránya Elshie is nagy pernahajder, méghozzá a javából. Ha a törvény volna az úr, s érdem szerint tennének igazságot, ami nélkül nincs tisztességben virágzó ország, a hasonszőrűeket már régen akasztófára juttatták volna. A vajákosok meg a boszorkányok döntik romlásba, gyalázatba országunkat.

- Nem úgy van az, mama - válaszolta Hobbie -, bárhogy is vélekedsz, én csak azt tartom, hogy a boszorkányok meg a szellemek ma már korántsem olyan hatalmasok, mint egykor voltak. Én legalábbis szentül meg vagyok győződve, hogy az öreg Ellislaw-féle bajkeverők, meg az olyan haramiák, mint az az átkozott Westburnflat nagyobb veszedelmet és gyalázatot zúdítanak az országra, mint akár a leggonoszabb boszorkányok seregestül, akik seprűnyélen lovagolnak, és húshagyókedden vajákoskodnak. Ha régebben élünk, Elshie talán lángba borította volna házunkat, csűrjeinket. Feltett szándékom, hogy megpróbálom, hajlandó-e tenni valamit azért, hogy felépüljenek. Ügyes ember hírében áll országszerte, egészen a Stanmore alatti Broughig.

- Ne siesd el, bogaram, lásd be, hogy az ő szolgálataiból senkire sem származott haszon, Jock Howden attól a nyavalyától halt meg lombhulláskor, amelyikből Elshie - látszatra - megpróbálta kigyógyítani. Megengedem, abban, hogy Lambside szarvasmarháit nem vitte el a mocsári kór, volt néki is szerepe, ellenben a májmétely sokkal veszettebbül pusztított közöttük, mint korábban bármikor. Aztán meg hallottam, hogyan pocskondiázza az emberiséget, hogy az már felér a Gondviselő arculcsapásával. Emlékszel, magad mondtad, hogy eleinte te is inkább lidércnek nézted, mint elevennek.

- Nincs igazad, mama - mondta Hobbie -, nem is olyan, rossz fiú ez az Elshie. Mi tagadás, rossz lelkiismeretű embernek elborzasztó látvány, és az is igaz, hogy goromba a szava, olyan ám, mint az a kutya, amelyik ugat, de nem harap: no hát, ha kaphatnék egy kis ennivalót, merthogy ma még egyetlen falat sem volt a számban, két-három órára ledőlnék a csikó mellé, és pitymallatkor aztán elindulok a Sokkövű Mocsár felé.

- Miért nem éjszaka - szólt Harry -, én is veled tartanék.

- Pihennie kell a csikónak - mondta Hobbie.

- Ott van az enyém, elviheted - vágta rá John.

- Magam is hóttfáradt vagyok.

- Te fáradt? - csipkelődött Harry -, szégyellheted magad. Én meg azt hittem, ha huszonnégy órát nyeregben ülsz, akkor se csúszik ki a fáradt szó a szádon.

- Sötét van ma éjszaka - szólt Hobbie, kikandikálva a kunyhóablakon. - És az igazat megvallva, ami fricska az ördögnek, noha Elshie talpig becsületes legény, nekem jobban tetszik a napvilág a nála töltött vendégséghez.

Ez a színvallás elejét vette a további vitának. Miután Hobbie ilyeténképpen bölcsen összeegyeztette fivérei tanácsának hevességét a nagyanyó aggodalmas elővigyázatosságával, hozzálátott, hogy a kunyhóban található elemózsiával csillapítsa éhségét. Szívélyesen elbúcsúzott, hátrament a csűrbe, és elnyújtózott hűséges lovacskája mellett. Fivérei egy-egy nyaláb száraz szalmára heveredtek, amelyet az istállóból hoztak be, ahol Annaple tehene tanyázott. A fehércselédek pedig odabent igyekeztek maguknak a viskóbeli állapotokhoz képest nyugodt alvást biztosítani.

Hobbie már pitymallatkor talpon volt. Lovát lecsutakolta, felnyergelt, s máris a Sokkövű Mocsár felé vette útját. Fivéreit otthon marasztalta, arra gondolván, hogy a Törpe szívesebben látja azt, aki egyedül érkezik.

- Őkelme - motyogta haladtában - nem valami barátkozó természet. Egyszerre egy embert is nehezen tud elviselni, hát még többet. Vajon kibújt-e az odújából, hogy a zacskó aranyat visszavigye? Ha rest volt, valakinek kapóra jött, én meg hoppon maradok. Gyí, Tarras - biztatta a lovát oldalába vágva sarkantyúját -, frissebben, pajtás, elsőnek érkezzünk a mezőre, ha lehet.

Egykettőre kiért a pusztára, amelyet akkor kezdtek füröszteni a nap első sugarai. Egy kis lankásról, amelyen éppen lefelé ereszkedett, bár még elég messziről, jól láthatta a Törpe hajlékát. Nyílt az ajtó, s Hobbie most saját szemével láthatta, amiről már annyiszor hallott. Két emberi alak (ha a Törpére egyáltalán illik ez az elnevezés) bukkant elő a Remete magányos kunyhójából, majd mindketten megálltak, mintha tanakodnának a szabad ég alatt. A termetesebb lehajolt, mintha felszedne valamit a földről, aztán mindketten tettek előre néhány lépést, majd újra megálltak, mintha nagy gonddal tanácskoznának. E látványtól Hobbie-ban minden babonás félelem feltámadt. Hogy a Törpe ajtót nyit földi halandónak, ez éppolyan képtelenség volt, mint az, hogy bárki jószántából őt válassza éjszakai hálótársnak; s minthogy szentül meg volt győződve, hogy kísértetet lát szellemtársával beszélgetni, egyszerre fogta vissza a gyeplőt meg a lélegzetét, nehogy magára haragítsa őket azzal, hogy tanácskozásukat megzavarja. Bizonyára észrevették, hogy közeledik, mert Hobbie jóformán meg sem állt, a Törpe máris visszahúzódott kunyhójába. A nagyobb növésű, aki vele volt, megkerülte a portát, s az álmélkodó Hobbie szeme láttára mintha szertefoszlott volna.

- Ne lássak még egyszer ilyet életemben! - mondta Elliot -, csakhogy szorult helyzetben vagyok, és ha maga Belzebub az, akkor is lemerészkedem a partról hozzá.

E nekirugaszkodás dacára megtorpant, amikor csaknem azon a helyen, ahol utoljára látta a nagynövésűt, kis fekete gombolyagot pillantott meg, mely leginkább a magas hangafűben lapuló terrierhez hasonlított.

- Nem hallottam, hogy kutyája volna - mondta Hobbie -, de az ördögök rajzanak körülötte; Isten bocsássa meg a bűnöm, hogy ilyesmit beszélek! Lecövekelte magát, bármi legyen is. Ha jól látom, valami borzféle lehet. De ki tudja, milyen alakot ölt az ördög, hogy rémisztgesse a szegény embert. Előfordulhat, hogy oroszlán vagy krokodilus képében támad rám, ha közelebb lépek hozzá. Odasújtok egy követ, oda én, mert ha akkor bújik más bőrébe, amikor a szemem előtt van, Tarras megbokrosodik tőle. Túl sok volna a lovat is zabolázni, meg az ördöggel is viaskodni.

Reszkető kézzel hajította el a követ, de az a valami csak nem mozdult. - Se nem ember ez, se nem állat - mondta feléje közelítve -, a zacskó arany az, amit tegnap kidobott az ablakon! És az a gólyalábú még előbb is hozta. - Odasettenkedett, felkapta a súlyos bőrtasakot, amely színültig volt arannyal. - Uram, irgalmazz! - rebegte Hobbie, szíve öröm és kétség között hánykolódott: örült is, mert új remények, új lehetőségek csillantak meg előtte, de balsejtelem is gyötörte, hogy vajon miért hull a markába a temérdek kincs. - Uram, irgalmazz! Csúnya dolog olyasmit tapogatni, amit nemrég ez a fránya alak szorongatott a mancsában. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindez a Sátán praktikája; de megfogadtam, hogy úgy viselkedem, ahogy az a magamfajta talpig emberhez, jó keresztényhez illik. Jöjjön, aminek jönnie kell.

Ezzel az eltökéltséggel ment a kunyhóhoz, s minthogy többszöri zörgetésre sem kapott választ, hangját megeresztve bekiabált a kunyhólakónak: - Elshie! Hé, Elshie apó! Tudom, hogy bent vagy, s azt is tudom, hogy nem alszol. Láttalak az ajtónyílásnál, ahogy a dombhajlatot magam mögött hagytam. Gyere már ki, vakkants néhány szót az olyan emberhez, aki szeretne neked köszönetet mondani. Mind igaz volt, amit Westburnflatről mondtál. Grace-nek szerencsére a haja szála sem görbült, csak annyira, amit el lehet viselni vagy szenvedni. Gyere ki, pajtás, legalább egy szóra, vagy röffents legalább, hogy hallod, amit mondok. Nahát, ha nem is válaszolsz, azért elmondom a mondókámat. Tudod, arra gondolok, hogy két olyan fiatalnak, amilyen Grace meg én vagyunk, savanyú dolog volna évekre kitolni a menyegzőt, megvárni, amíg messzi idegenből hazatérek egy kis vagyonkával. Azt hallom különben, katonáéknál sincs már szabad préda, mint annak idején, a királynő zsoldja pedig vékonyan csurog, abból ugyan nehéz valamit is összerakosgatni, aztán nagyanyó is megöregedett, a testvérhúgaim meg ott nyafkálnának a kandalló mellett, hogy nincs, aki ráncba szedje őket, aztán Ernscliff, a szomszédok, de talán még te is, Elshie, kerülhettek szorult helyzetbe, amikor jól jönne, ha Hob Elliot mögöttetek állna. Bizony nagy kár, hogy Heughfootnál az ősi házat tönkretették csúful. Arra gondoltam hát, de félek, az ördög szállt meg, az ugat belőlem - tette hozzá aggályoskodva, hogy ha nehezemre esik is, pártfogást kérek olyasvalakitől, aki annyira tud hallgatni felőlem, hogy még azt sem árulja el, hallja-e, hogy beszélek hozzá.

- Beszélj, ahogy jólesik, csináld azt, ami tetszik - szólt ki a Törpe odújából - és hordd el magad, ne zaklass itt engem!

- No végre! - felelte Elliot -, mégiscsak hajlandó vagy meghallgatni, rövidre fogom hát a hosszú nótát. Minthogy voltál kedves tudtomra adni szándékodat, hogy aranyat adsz nekem, ráadásul annyit, hogy abból Dombalját újra felvirágoztathatom, nekem is szándékomban áll, hogy a szívességet köszönettel elfogadjam. Szavamra, nálam sem lesz rosszabb helyen, mint nálad, ha te az első jöttment prédájául szertehagyod a ház körül, nem számítva a kockázatot, hogy rossz szomszédok bezárt ajtó mögül, hét lakat alól elrabolják - amit saját káromból okulva mondok. Minthogy ennyire szíveden hordod a sorsomat, szíves örömest elfogadom az ajándékot. Anyám meg én (neki örökös bérlete van, én meg haszonbérlő vagyok Wideopen birtokán) nyugtát adnánk neked, vagy örökíthető adósságlevelet az aranyakról; az évi bérletet félévenként fizetnénk; Saunders Wyliecoat megírná a szerződést, s neked semmiféle gondod nem lenne az irományokkal.

- Ne fecsegj annyit, takarodj innen - förmedt rá a Törpe -, micsoda tökfejű szószátyár becsületesség! Ettől te még elviselhetetlenebb átok vagy, mint a fürge ujjú udvaronc, aki mindent elszed az embertől anélkül, hogy megköszönné, magyarázatot adna, vagy bocsánatot kérne. Tágulj innét! Nem mondhatok mást: társaiddal együtt bárgyú szolga vagy te is, a szavad is ér annyit, mint az adósságleveled. Tartsd meg a pénzt, a prókátort és a kamatot, amíg nem kérem tőled.

- Csakhogy - fűzte tovább a szót a makacs határlakó, ahogy van életünk és halálunk, Elshie, ugyanúgy ehhez az alkuhoz is hozzátartozik a tinta meg a papír. Kanyaríts hát egypár sort, vagyis szerződést, rád bízom, milyen formában, majd én tisztességgel leírom, és aláírom nagyérdemű tanúk jelenlétében. Csak arra kérlek, Elshie, hagyj ki belőle minden olyasmit, ami kockáztatná az üdvösségemet, tudniillik a lelkipásztorunkkal is elolvastatom, és rád vetne rossz fényt, ok nélkül. De már itt sem vagyok, mert nem szeretnélek untatni a kotyogásommal, oszt én is unom már, hogy csak kotyogok, te meg hallgatsz, mint a sült hal. Hozok majd neked egy szeletet a lakodalmi tortából, esetleg Grace-t is magammal hozom. Elolvadsz, ha Grace-t meglátod, pajtás, csak meg ne orroljon rám, hogy eljárt a szám! "Az is lehet, persze, hogy Grace helyett kéz-t értett, és valami mennyei kézre gondolt, amikor Grace Armstrongról beszéltem. Mennyire sajnálom: nagyon rossz bőrben van szegény. De úgy látom, engem kedvel, mintha a fia lennék; hej, savanyú képű apám lenne, ha annak születtem volna."

Hobbie nem bolygatta tovább jótevőjét, virágos jókedvben kocogott hazafelé, hogy a kincset bemutassa, és megtanácskozza, miként tudnák helyrehozni a rombolást, amit Westburnflat, a Veres Gézengúz mívelt birtokukon orvtámadásával.

CHRISTABEL

(Székely Magda fordítása)

Most pedig történetünkben vissza kell kanyarodnunk, hogy bemutassuk, minek folytán került Vere kisasszony abba a kényelmetlen helyzetbe, amelyből Ernscliff és Elliot, valamint barátaik és jó embereik szabadították ki, váratlanul, úgyszólván akaratlanul, pusztán azáltal, hogy a Westburnflat-toronynál megjelentek.

Az előtt való reggelen, hogy Hobbie házát éjnek idején kifosztották, majd felperzselték, Vere kisasszonynak azt indítványozta az apja, hogy ruccanjanak ki gyalogszerrel az Ellislaw vára körül elterülő vadregényes vidék egyik távoli zugába. Az apa, akár a keleti kényurak, azt vallotta: "A kiejtett szó parancs": Isabella remegett, és szótlanul haladt utána, a folyó mentén kanyargó járatlan ösvényen, amely néhol meredek vízparti sziklákon át vezetett. Egyetlen szolga ment velük, akit alkalmasint ütődöttsége okán szemeltek ki a feladatra. Apja szótlansága miatt Isabellában felébredt a gyanú, hogy apja választása azért esett erre az isten háta mögötti helyre, hogy megint előhozza Frederick úr széptevését, amelyről már oly sokat vitatkoztak, és hogy azon töri a fejét, hogyan győzhetné meg a legcélravezetőbben: nincs más választása, mint hogy őt kérőjének elfogadja. Egy ideig úgy látszott, nincs semmi alapja félelmének. Apja nagy ritkán szólt hozzá egy-két mondatot, akkor is csak a vadregényes tájról, ahol sétáltak s amely szinte minden lépésnél más-más arculatot mutatott nekik. Noha ezek a megjegyzések érezhetően olyan szívből buggyantak elő, amelyben keserűbb és súlyosabb gondok kavarogtak, Isabella a lelkét nyomasztó, tolakodó balsejtelmek közepette is igyekezett a lehető legkönnyedebben, minden feszélyezettség nélkül válaszolni.

Akadozott-döcögött a semmitmondó beszélgetés, így jutottak el egy erdő közepébe, amelyben hatalmas tölgyek között nyír-, kőris- és magyalfák, magasra nyúlt mogyoróbokrok álltak, alattuk mindenféle aljnövényzet. A fák lombja fent sűrűn összenőtt, lent a törzsek között pedig mindenféle folyondár. Az a hely, ahol megálltak, kissé levegősebb volt. A fák azonban boltozatosan benyúltak afölé is, körben pedig, széles karéjban, buján tenyésző, sűrű bozótos feketéllett.

- És itt, Isabella - szólt Vere úr, folytatva az annyiszor elkezdett, annyiszor megakadt beszélgetést -, itt oltárt emelek a Barátságnak.

- A Barátságnak, apám? - mondta Vere kisasszony elképedve -, és miért épp itt, ezen a sötét, vadonba zárt helyen?

- Hogy miért épp ez a hely a legalkalmasabb, azt könnyű megmagyaráznom - felelte az apja, gúnyosan mosolyogva. - Tudod, Vere kisasszonykám (hisz művelt lány vagy, ezt jól tudom), nos hát tudod, hogy a rómaiak nem elégedtek meg azzal, hogy imádás végett szoborba öntötték mindazokat a tulajdonságokat és nemes erényeket, amelyeknek nevet tudtak adni. Ezenkívül egy és ugyanazt az alakot a legkülönfélébb címekkel és jelzőkkel ruháztak fel miáltal a szóban forgó erény megkülönböztető árnyalatot, egyéniséget kapott. Nos például a Barátság, amelynek itt kápolnát kellene emelnünk, nem a Férfibarátság, amely megveti, utálkozva ellöki a színlelést, a fortélyt és az alakoskodást, hanem a Női barátság, amely alig több, mint kölcsönös hajlandóság a magukat barátoknak nevezők részéről, hogy egymást kicsinyes cselszövésekkel, fondorlatosan rászedjék.

- Szigorúan ítélsz, apám - mondta Vere kisasszony.

- Csak igazságosan mondta az apja -, a természetet másolom alázatosan, és megvan az az előnyöm, hogy tanulmányozhatok két olyan szépséget, mint te és Lucy Ilderton kisasszony.

- Ha végtelen sajnálatomra magam vétkeztem is, apám, lelkiismeretem szavára hallgatva meg kell védenem Ilderton kisasszonyt a vádtól, hogy rosszat sugalmazott vagy tanácsolt volna.

- Érdekes! - felelte Vere úr -, kitől tanultad akkor a fullánkos szavakat, a pimasz nyelvelést, amellyel Frederick urat megaláztad, és mostanában engem is többször megsebeztél?

- Ha illetlen viselkedésemmel megbántottam volna, apám, őszintén, teljes szívemből esedezem a bocsánatáért. De nem érzem magamat vétkesnek amiatt, hogy Frederick urat rendreutasítottam: ő engem sürgetésével zaklatott. És ha megfeledkezett hölgy voltomról, ideje volt tudtára adni, hogy legalábbis nő vagyok.

- Fullánkjaidat azoknak tartogasd, akik folyton erről az ügyről duruzsolnak neked - mondta az apja ridegen. - Ami engem illet, megelégeltem a tárgyat, többet beszélni sem vagyok hajlandó róla.

- Az Isten áldjon meg, drága apám - mondta Isabella elkapva apja visszaránduló kezét -, azon dolgok között, melyeket rám kényszeríthetsz, nincsen semmi, amit keservesnek mondanék vagy vélnék; kivéve azt, hogy eltűrjem e férfi zaklatásait.

- Mily készséges tudsz lenni, leányom, ha történetesen neked is ínyedre van, hogy engedelmes légy! - mondta a fáradhatatlan apa, miközben megpróbálta kiszabadítani kezét a lány kíméletes szorításából. De mostantól nem fogom fárasztani magam, hogy bármilyen kellemetlen tanácsokat osztogassak neked. Gondoskodj te saját magadról.

Ebben a pillanatban négy rabló rohant rájuk. Vere úr és a szolga kardot rántottak, amely a kor divatja szerint mindig oldalukon függött, és forgatni kezdték önmaguk, valamint Isabella védelmében. Mialatt ők egy-egy támadóval viaskodtak, a másik két gaztevő a bozótba vonszolta Isabellát; fellökték egy lóra, majd maguk is felpattantak paripáikra, melyek a csalitos mögött álltak készenlétben. Ezután közrefogták Isabellát, és lova kantárját két oldalról tartva, sebes vágtával elnyargaltak. Zegzugos utakon, hegyen-völgyön, szittyón-mocsáron keresztül szállították Westburnflat tornyába. A fia várában tanyázó vénasszony szigorú őrizete alatt tartották fogva, bár egyébként nem bántalmazták. Hiába könyörgött Vere kisasszony, a banya nem árult el semmit arról, miért hurcolták el, és miért vetettek fogságra, mindentől elzárva. Az, hogy Ernscliff népes lovascsapatával a vár alá érkezett, félelemmel töltötte el a rablót. Mivel már korábban intézkedett, hogy Grace Armstrongot juttassák vissza övéihez, fel sem ötlött benne, hogy a váratlan látogatást neki köszönheti. A csapat élén Ernscliffet látta, akinek Vere kisasszony iránti hajlandóságáról országszerte sugdolóztak, biztosra vette hát, hogy erődítményét azért támadták meg, hogy kiszabadítsák a lányt. A személyes számonkéréstől félt, s ez arra késztette, hogy a már leírt módon szabadon bocsássa a foglyot.

Midőn felhangzott a lányával eliramló lovak dobogása, az apa földre rogyott, keménykötésű szolgája pedig, aki hadakozó ellenfelét erősen szorongatta, abbahagyta a viaskodást, és gazdája segítségére sietett, mert alig kétlé, hogy halálos sebet kapott. Ekkor mindkét útonálló megfutamodott, a sűrűbe vetették magukat, majd lóra kaptak, és szélsebesen elvágtattak társaik után. Ezenközben Dixon is fellélegzett: Vere úr nemcsak hogy élt, de egy karcolás sem esett rajta. Az történt, hogy elszámította lendületét, és rosszul lépett, alkalmasint felbotlott valami kiálló gyökérben. Lánya eltűnése annyira megrendítette, hogy gyötrődése - ahogy Dixon kifejezte magát - a bazaltkövet is megolvasztotta volna. A fájdalom, továbbá a hiábavaló keresgélés, hogy lánya elrablóinak nyomára leljen, annyira elgyengítette, hogy jó sok időbe került, amíg hazavánszorgott, és riasztani tudta cselédségét.

Egész viselkedése, minden mozdulata megkínzott emberre vallott.

- Ne beszélj most hozzám, Frederick úr - intette le a tolakodót -, nem tudod, mi az, apának lenni, Isabella a lányom volt, igaz, hálátlan, de mégiscsak, az enyém, az én egyetlen gyermekem. Hol van Ilderton kisasszony? Neki bizonyára tudomása van a történtekről. Minden úgy történt, ahogy a hírek szerint ő kitervelte. Eredj, Dixon, szólítsd ide Ratcliffet. Azonnal jöjjön hozzám.

A nevezett ebben a pillanatban lépett be a terembe.

- Arra kérlek, Dixon - folytatta Vere úr hangot váltva -, tudasd Ratcliff úrral, hogy különleges ügyben szeretném, ha társaságával szerencséltetne. Ó, drága barátom! - fordult Ratcliffhez, mintha akkor vette volna észre -, egyedül a te bölcs útmutatásod segíthet ki a rám szakadt szerencsétlenségből.

- Mi zaklatott fel ennyire, Vere barátom, mi történt? - érdeklődött Ratcliff részvevően. De amíg Lord Ellislaw bánatot és megrendültséget kifejező kézmozdulatok kíséretében előadja, hogy milyen hallatlan gyalázat történt délelőtt, élünk az alkalommal és tájékoztatjuk az olvasót, hogy miféle sajátságos körülmények kapcsolták egymáshoz e két úriembert.

Zsenge ifjúként kicsapongásai tették hírhedtté ellislaw-i Vere urat. Amikor felnőtt sorba került, ezt az életmódot a nem kevésbé ártalmas, bűnös és zabolátlan nagyravágyás váltotta fel. Uralkodó szenvedélyének hódolva életének mindkét szakaszában könnyelműen szórta a családi vagyont, bár egyébként, ha szenvedélye nem sarkantyúzta, szűkmarkúnak, fösvénynek, zsugorinak ismerték. Ifjúkori kalandjai összekuszálták ügyeit, ezért Angliába ment, s - úgy mondják - dúsgazdag lányt vett feleségül. Évekig felé se nézett a családi birtoknak. Egyszer csak váratlanul, özvegyen tért vissza, magával hozva leányát, aki akkor tízéves lehetett. Ettől kezdve oly fényűzően élt, hogy szülőföldjének hegyvidéki parasztjai, akik fogukhoz verték a garast, nem győztek csodálkozni, bizonyosak voltak felőle, hogy adóságot adóságra halmoz. De továbbra is csak herdálta a pénzt, s a közfelfogást, mely zilált helyzetéről kialakult, megerősítette az a körülmény, hogy Ratcliff úr történetünk kezdete előtt néhány hónappal az Ellislaw várba költözött. Megérkezése pillanatától mindenbe beleártotta magát, a ház urának szótlan beletörődése, bár leplezetlen rosszallása mellett. Nélküle, az ő megkérdezése nélkül a várúr személyes ügyekben sem döntött vagy intézkedett.

Ratcliff úr előrehaladott korú, nyakas, komor, fölöttébb szótlan ember volt. Akiknek alkalmuk nyílt, hogy gyakorlati ügyekről tárgyaljanak vele, mind azt tapasztalták, hogy ebben mindenre kiterjedő, nem közönséges jártassággal rendelkezik. Nemigen közeledett senkihez, de valahányszor futó beszélgetésbe vagy eszmecserébe bocsátkozott, élénk észjárásról, alapos tájékozottságról tett tanúságot. Mielőtt végleg odaköltözött, jó ideig alkalmi vendégként kereste fel a várat, és ilyenkor Vere úr (aki alantasaival mindig gorombán bánt), szokását meghazudtolóan figyelmesnek, mondhatni tisztelettudónak bizonyult. A vendég érkezésekor mégis gondterheltnek látszott, távozásakor viszont szemlátomást megkönnyebbült; úgyhogy amikor Ratcliff már együtt élt a családdal, lehetetlen volt nem észrevenni, hogy ottléte Vere urat szerfölött feszélyezi. Társalgásuk is a meghittség és kényszeredettség különös elegye volt. Ratcliff tartotta a kezében a várúr legfontosabb ügyeit, s bár ez nem tartozott a tunya jómódúak közé, akik restek intézni saját dolgaikat, és boldogok, ha mindent másra háríthatnak, sokszor előfordult, hogy Vere úr saját nézetét megtagadva, azzal homlokegyenest ellenkező véleményt fogadott el, mégpedig azt, amit Ratcliff nyilvánított ki ellentmondást nem tűrően.

Semmi sem bosszantotta jobban, mint ha idegenek arra célozgattak, hogy bábáskodnak fölötte. Ha Sir Frederick vagy bárki bizalmasan elejtett ilyen megjegyzést, letorkolta őket, máskor pedig kényszeredetten nevetett, és a megjegyzést elintézte azzal, hogy: "Ratcliff tudja, mit ér, de nincs ember a földön, aki nála talpraesettebb és becsületesebb volna. Az angol ügyekben képtelen volnék boldogulni az ő intelmei és segítsége nélkül." Így festett hát az a férfiú, aki épp akkor toppant a szobába, midőn Vere úr magához parancsolta. Amint sebtiben elmondták neki, hogy Isabellával mi történt, valósággal megdermedt, és nem akart hinni a fülének.

Isabella apja e szavakkal fordult Sir Frederickhez és a többi urasághoz, akik döbbenten álltak körülötte: - Úgy bizony, barátaim, a legszerencsétlenebb skót apa áll előttetek. Segítséget kérek tőletek, urak, és Ratcliff, adj tanácsot, mitévő legyek. Engem teljesen lesújt ez a hirtelen jött csapás, nem tudok cselekedni, még gondolkodni sem.

- Elő a lovakat, jöjjenek a fegyverhordozók, tegyük tűvé az országot a gazemberekért - pattogott Sir Frederick.

- Senkire sem gyanakszol? - kérdezte Ratcliff komoran. - Kinek lehet oka rá, hogy ilyen éktelen gaztettet kövessen el? Ma már nem élünk regényes időket, ma nem rabolnak nőket pusztán a két szép szemükért.

- Attól tartok - mondta Vere úr -, nagyon is jó magyarázatot tudok erre a hajmeresztő esetre. Olvassátok csak ezt a levelet, Lucy Ilderton kisasszony nem restellt ilyet írni saját házamból Ernscliff ifiúrnak, akit öröktől fogva gyűlöletesebb ellenségnek tekintek bárki másnál. Figyeljetek csak, beavatottként ír az érzelemről, amelyet Ernscliff úr - arcátlan módon - leányom iránt érez. Arról fecseg, hogy kettőjük szerelmének elszánt pártfogója kíván lenni, de - mint mondja Ernscliffnek van egy barátja a várőrségben, aki sokkal többet tehet érte. Különösen a ceruzával rótt sorokat figyeld meg, Ratcliff, ahol ez a fogadatlan prókátor arra biztatja, hogy merészen cselekedjék, és ő - mármint a lány - biztos afelől, hogy hódolata az Ellislaw-i Grófság határain túl bárhol elnyeri jutalmát.

- És arra következtetsz ennek a szeleburdi lánynak a még szeleburdibb leveléből, Vere uram - szólt közbe Ratcliff -, hogy lányodat az ifjú Ernscliff ragadta el? Hogy ő követett el ily hátborzongató merényletet pusztán azért, mert a butácska Lucy Ilderton kisasszony sikert ígérve, ezt tanácsolta néki?

- Mi mást gondolhatnék? - felelte Ellislaw.

- Nem jut eszedbe semmi más? - faggatózott Sir Frederick -, vagy másvalaki, akinek érdekében állhatott, hogy ilyen vérlázító tettet elkövessen?

- Ha a bűntett kinyomozásának ez volna a legmegfelelőbb módja - mondta Ratcliff hűvösen -, könnyen említhetnék egy-két személyt, akihez inkább illik az ilyesmi, s ugyancsak elegendő ösztönzést is éreznék rá. Tegyük fel, hogy valaki jónak látja, hogy Vere kisasszonyt olyan helyre vigye, ahol jobb lehetőség nyílik rá, hogy hajlandóságait kényszerrel befolyásolja, mint itt, Ellislaw várának falai között. Hogyan vélekedik erről Sir Frederick Langley?

- Az a véleményem - felelte Sir Frederick -, hogy Vere úr eltűrheti mindazt a sértést, amit Ratcliff úr rangjával össze nem férhető módon megenged magának, én azonban nem engedem meg, hogy bárki, akár szóban, akár csak szeme villanásával, pimasz célozgatásaival illessen, s ha megteszi nem ússza meg szárazon.

- Nekem meg az a véleményem - szólt közbe az ifjú Mareschal of Mareschal Wells, aki szintén a várban vendégeskedett -, hogy kötözni való bolondok vagytok valamennyien, ha itt veszekedtek, ahelyett hogy üldözőbe vennétek a gazembereket.

- Már utánuk ugrasztottam a cselédségemet, abban az irányban, ahol legvalószínűbb, hogy utolérik őket - mondta Vere úr -, ha megtisztelnek társaságukkal, urak, kövessük őket, s segítsünk a keresésben.

A társaság minden igyekezete hiábavalónak bizonyult; feltehetően azért, mert Ellislaw Ernscliff vára felé vezette őket, abban a hiszemben, hogy a bűntettet csak ennek ura követhette el; így aztán homlokegyenest ellenkező irányban cserkésztek, mint amerre a rablók menekültek. Este elcsigázva, lehangoltan tértek vissza. Időközben viszont más vendégek is érkeztek a várba; ezek is meghallgatták, hogy milyen veszteség érte a vár urát, megdöbbenésüknek adtak hangot, sopánkodtak, de a történtek latolgatása egy időre belefulladt a titkos politikai cselszövések megtárgyalásába, melyek minden pillanatban kenyértöréssel és robbanással fenyegettek.

E tanácsban részt vevő urak többnyire katolikusok voltak, valamennyien elszánt jakobiták, akik most vérmes reményekkel tekintettek a jövőbe, mert minden pillanatban várható volt, hogy Franciaország csapatokat küld az országba a trónkövetelő támogatására; Skócia pedig - minthogy az utóbbi időben védereje megcsappant várai omladoztak, népessége zúgolódott - kész volt inkább ujjongó üdvözléssel, mintsem ellenállással fogadni. Ratcliffnek nem sok kedve volt hozzá, hogy e tárgyban szavát hallassa, bár, igaz, erre biztatást sem kapott; így aztán időközben visszament lakosztályába. Ilderton kisasszonyt a rangjának kijáró illő tisztelettel, de elkülönítették a társaságtól, ahogy Vere úr kifejezte magát, mindaddig ott marad, amíg biztonságban vissza nem juttatjuk apja házába. - Erre másnap került sor.

A cselédség akarva-akaratlanul is felfigyelt arra, hogy Vere kisasszony eltűnését és ennek szokatlan körülményeit a várban lebzselő többi vendég milyen hamar elfelejtette. Nem sejtették, hogy azok, akik érdekeltek a hölgy sorsában, egytől egyig jól ismerik elrablásának körülményeit, és azt is tudják, hogy hol tartják fogva. Arról nem volt tudomásuk, hogy az urak zendülést szerveznek, és ezekben az izgalmakkal és kétségekkel terhes pillanatokban, melyek megelőzik az összeesküvés kirobbanását, semmi más nem érdekli őket, mert minden idegszálukat ármányos cselszövésük köti le.

Vere kisasszony keresését - a látszat kedvéért, meglehet - másnap folytatták, de megint csak eredménytelenül. A társaság csak este tért vissza Ellislaw-ba.

- Különös - mondta Mareschal Ratcliffnek, hogyan vonulhatott négy lovas végig az országon a rabszíjra fűzött leánnyal anélkül, hogy maguk után bármi nyomot is hagytak volna. Az ember azt gondolná, hogy a felhők hátán repültek, vagy a föld nyelte el őket.

- Előfordul - felelte Ratcliff -, hogy az ember arról, ami van, úgy szerez tudomást: előbb kideríti azt, ami nincs. A vártól a szélrózsa minden irányába már átkutattunk minden utat, ösvényt és csapást, csak azt az egy tekervényes, süppedékes ösvényt nem, amely a mocsáron át déli irányban Westburnflat felé kanyarog.

- Ezt miért nem vettük még szemügyre? - érdeklődött Mareschal.

- Erre válaszolni Vere úr a legilletékesebb - vetette oda a társa.

- Akkor késedelem nélkül hozzá fordulok - mondta Mareschal, majd Vere úrhoz fordult: - Úgy tudom, hogy Westburnflat iránt is halad egy gyalogút, azt még nem kutattuk végig.

- Hát igen - szólt Sir Frederick nevetve -, jól ismerjük a vár urát, izgága legény, nemigen tesz különbséget a másé és a sajátja között; de mindamellett vannak elvei, és ezekhez ragaszkodik. Ami Ellislaw-é, az előtte szent és sérthetetlen.

- Azonkívül - szólalt meg Vere úr rejtelmesen mosolyogva -, a múlt éjjel más szösz volt a guzsalyon. Nem hallottátok, hogy a heughfooti Elliot házát felégették, jószágait elhajtották, mert makacskodott, s nem akart fegyvert adni néhány becsületes férfiúnak, akik a király elé indultak?

A jelenlevők összemosolyogtak, jólesett, hogy számukra kedvező hőstettről hallanak.

- Akárhogy s mint - fűzte tovább a gondolatot Mareschal -, azt hiszem, okosan tennénk, ha arrafelé is körülnéznénk, különben még hanyagságot vethetnének a szemünkre.

E javaslattal szemben nemigen lehetett felhozni józan ellenvetést, így aztán Westburnflat vára felé fordították lovaikat.

Már hosszú utat hagytak maguk mögött, midőn lódobogást hallottak, s észrevették, hogy maroknyi lovascsapat közeledik feléjük.

- Ernscliff az - mondta Mareschal -, megismerem a pej lovát csillagos homlokáról.

- A lányomat ott látom mellette - csattant fel Vere úr. - Ezek után ki mondja még, hogy csak úgy gyanúsítgatok, sőt rágalmazok? Urak, barátaim, elő a kardokat, segítsetek a lányomat kiszabadítani.

Ezzel előrántotta a kardját, utána Sir Frederick, s példájukat követték mások is. Készen álltak hogy megrohanják a szembejövőket. Legtöbbjük azonban tétovázott.

- Úgy tűnik békés szándékkal közelednek - jegyezte meg Mareschal Wells. - Lássuk előbb, mit hoznak fel magyarázatul a rejtélyes ügyben. Ha Ernscliff egy ujjal is hozzányúlt Vere kisasszonyhoz, én leszek az első aki bosszút áll rajta, de halljuk, mit mondanak.

- Bánt, hogy kételkedsz a szavamban, Mareschal - folytatta Vere. - Mindent gondoltam, csak azt nem, hogy tőled fogok ilyet hallani.

- Te ártasz saját magadnak a kardcsörtetéseddel, Ellislaw, jóllehet sok van, mi mentségedre szól.

Ekkor a csoport elé lépett, s harsányan elkiáltotta magát:

- Állj meg, Ernscliff! Vagy gyere ide mégis, de egyedül, Vere kisasszonnyal. Felelned kell azért, hogy apja házából elhurcoltad a gyönge hölgyet. Itt állunk fegyveresen, hogy akár vérünk hullatásával is kiszabadítsuk, s hogy ítélkezzünk azok fölött, akik bántalmazták.

- Boldog örömmel megteszem, Mareschal uram - szólt vissza Ernscliff magabiztosan. - Én voltam az, akinek megadatott, hogy ma reggel kiszabadítsam tömlöcéből, ahol senyvedett, s most visszakísérjük Ellislaw várába.

- Igaz ez, Vere kisasszony? - kérdezte Mareschal.

- Igaz - vágta rá Isabella -, színigaz; az Istenért, dugjátok hüvelyébe kardotok. Esküszöm mindenre, ami szent előttem, hogy gonosztevők csaptak le rám. Hogy kik voltak, nem tudom, s azt sem, hogy szándékuk mi volt. Annyit tudok csupán, hogy szabadulásomat e derék férfiú lovagi szolgálatának köszönhetem.

- Vajon kik művelték ezt, és mivégből? - töprengett Mareschal. - Nem ismered azt a helyet, ahová elhurcoltak? Ernscliff, hol akadtál rá erre a hölgyre?

De mielőtt válaszolhatott volna, Ellislaw odalépett, s a kardját a hüvelyébe dugta; elejét vette a további szóváltásnak, mondván:

- Ha kiderül, hogy pontosan mennyivel tartozom Ernscliff úrnak, számíthat illő elismerésemre, de addig is - ezzel kezébe foga Vere kisasszony lovának kantárját - fogadja köszönetemet, amiért a lányt visszaadta természet szerinti gyámolítójának.

Ernscliff ugyanilyen gőggel, ünnepélyes főhajtással válaszolt.

Ellislaw máris a kastély felé vezette leányát, és oly elmélyült beszélgetésbe elegyedett vele, hogy a többiek illetlenségnek érezték volna, ha közeledésükkel rnegzavarják őket. Ernscliff pedig eközben ezekkel a szavakkal vett búcsút a várúr társaitól: - Magam sem tudom, mivel szolgáltam rá az efféle gyanúsítgatásokra, de kénytelen vagyok tudomásul venni, miszerint Ellislaw úrban szemlátomást az a gyanú él, hogy valamiképpen magam is részt vettem a leánya ellen elkövetett gyalázatos merényletben. Szeretném a figyelmetekbe ajánlani, urak, hogy ezt a becsületsértő vádat a leghatározottabban visszautasítom; továbbá, hogy bocsánatos véteknek tartom, ha egy apa ilyen helyzetben elragadtatja magát, de ha bármi más uraság (és ekkor keményen Sir Frederick Langley szeme közé nézett) szófia beszédnek hiszi, amit én és Vere kisasszony állítunk, s kíséretünkben levő barátaink tanúsítanak, s ezzel kétségbe vonja ártatlanságomat, visszautasítom a rágalmat, miként az olyan férfiú, aki becsületét az életénél is többre tartja.

- A bajvívásban én is segítségére leszek - mondta Simon of Hackburn. - Jöhettek rám kettő egy ellen, nemes vagy paraszt, nagyúr vagy éhenkórász, nekem egyre megy.

- Ki ez a mord képű alak? - kérdezte Sir Frederick Langley -, s mi jogon üti bele az orrát az urak vitájába?

- Hie Te'iotból való legény volnék - vágta rá Simon -, és azzal vívok bajt, akivel jólesik, kivéve a király személyét és kenyéradó uraságomét.

- Ne heveskedj, no - csitította Mareschal -, minek kaszabolnánk egymást? Ernscliff uram, való igaz, hogy egyben-másban különbözik a nézetünk, de mindazonáltal hiszem és vallom, hogy szemben állhatunk, sőt ha a sors úgy hozza, szembe is fordulhatunk egymással, anélkül azonban, hogy megfeledkeznénk a tiszteletről, amellyel tartozunk születésünknek, becsületünknek és egymás személyének. Egyébként hittel hiszem, hogy te éppoly ártatlan vagy az ügyben, akárcsak jómagam, s arról is meg vagyok győződve, hogy Ellislaw unokabátyám, mihelyt elméje a hirtelen jött csapásokat követő zavartól megtisztulva újra képes józan ítéletre, nagylelkűen hálálja meg neked azt a felmérhetetlen szolgálatot, amit e napon neki és a családjának tettél.

- Hogy unokabátyádnak segítségére lehettem, ez már önmagában is méltó jutalom. Jó éjszakát, urak - tette hozzá Ernscliff -, amint látom, sokan közületek már útnak eredtek haza Ellislaw felé.

Ezután Mareschaltól szívélyesen elbúcsúzott a többiektől pedig hűvösen elköszönt, s lovát máris a Dombalja felé irányította, hogy megegyezzen Hobbie Elliottal, miképp folytassák a nyomozást menyasszonya után; nem volt ugyanis tudomása arról, hogy a leány már visszatért szeretteihez.

- Nézzétek csak - mondta Mareschal -, hitemre, remek egy legény. Helyén van a szíve, esküszöm; mégis égek a vágytól, hogy megmérkőzzem vele a zöld gyepen. Diákként vetekedtem vele a kardforgatásban, most pedig igazi bajvívásban szeretném próbára tenni az erejét.

- Úgy vélem - felelte Sir Frederick Langley -, nagyot hibáztunk, amikor fegyvereiket náluk hagyva, távozni engedtük őket. Könnyen vezérre találhatnak a whigek egy ilyen csupa tűz ifjúban.

- Micsoda beszéd ez, Sir Frederick - szólt Mareschal indulattal -, feltételezed, hogy Ellislaw jó lelkiismerettel adná nevét ahhoz, hogy erődet fitogtasd Ernscliffel szemben, aki leánya megmentőjeként érkezett a birtokára? Vagy ha ő egy húron pendülne is veled, azt gondolod, hogy én és a jelenlevő urak vállalnánk a gyalázatot, hogy ilyen gazemberséghez segédkezet nyújtunk! Nem és nem! Mindent a becsületért és ősi Skóciánkért! Ha kivonva a kard, forgatni én is kész vagyok, de amíg hüvelyében pihen, viselkedjünk úgy, ahogy szomszédokhoz és férfiakhoz illik.

E párbeszéd után kisvártatva elérték a várat. Ellislaw, aki néhány perccel korábban érkezett, már az udvaron várta őket.

- Hogy s mint van Vere kisasszony? arról, hogy mivégett rabolták el, sikerült-e megtudnod valamit? - érdeklődött Mareschal türelmetlenül.

- Jártányi ereje is alig volt már, lepihent a szobájában. Nem hiszem, hogy több fény derülne a vele történtekre, mielőtt a megrázkódtatásból magához tér - felelte az apja. - Nagy hálával vagyunk irántad, Mareschal, s többi barátunk iránt, akik odaadóan kutattak utána. De az apai érzelmeket elfojtva egy ideig a hazafi érzelmeinek kell átadnom magam. Egyezségünk szerint a mai napon kell végleg döntenünk, mert sürget az idő, és barátaink útban vannak, házunk tárva-nyitva, mégpedig nem csupán nemesek előtt. A közrendűek szolgálataira is rákényszerülünk. Így aztán kevés az időnk, hogy fogadásukra felkészüljünk. Itt ez a jegyzék, fusd át Marchie (barátai egymás közt így becézték Mareschal Welst). Te pedig Sir Frederick, olvasd el ezeket a leveleket, amelyek Lothianből és a nyugati vidékről érkeztek. Itt az aratás ideje, most már csak a kaszásokat kell összetoboroznunk.

- Boldog örömmel - vetette közbe Mareschal -, egy kis ribillió jót tesz az unalom ellen.

Sir Frederick elkomorodott, nyugtalannak látszott.

- Húzódjunk félre egy kissé, barátom -, mondta Ellislaw a kedveszegett bárónak -, bizalmas mondanivalóm volna számodra, ha meghallod, bizonyára megörvendezel.

Bementek a házba, Ratcliff és Mareschal kettesben maradt a várudvaron.

- Így állunk hát? - szólt Ratcliff -, hogy az urak, akik a politikában veletek egy nézetet vallanak, máris készpénznek veszik a kormány bukását? Arra is restek, hogy a tisztesség mázába vonják cselszövéseiket?

- Jól tudom. Ratcliff úr, hogy a te híveid szándékait és tetteit nem-egyszer takargatni kell, de boldog vagyok, hogy az, aki velünk tart, fedetlen arccal állhat ki mindenki elé.

- És lehetséges-e - folytatta Ratcliff -, hogy te, noha kissé meggondolatlan és forrófejű vagy - már megbocsáss, Mareschal uram, de nyíltan beszélek -, szóval, hogy te, aki szerencsétlen vérmérsékleted dacára természetes, józan ésszel születtél, és nagy tudást szereztél hozzá, ennyire elveszted józanságodat és belekeveredsz az efféle, kudarcra ítélt esztelenségekbe? Hol áll a fejed, midőn e kockázatos tervet szövögeted?

- Nincs annyira biztonságban a helyén - felelte Mareschal -, mint amikor a vadűzésről és solymászatról adomáztunk. Nem vagyok olyan tuskó természet, mint Ellislaw unokabátyám, aki úgy beszél az árulásról, mintha csilingelő gyermekverset idézne, s aki leánya elvesztésén, majd meglelésén annyira sem rendül meg, mint ahogy én, ha elveszteném, majd megtalálnám egyik kutyakölykömet. Nem vagyok olyan vastermészetű, s a kormányt sem gyűlölöm oly elvakultan, hogy ne látnám e vállalkozás minden veszedelmét.

- Hát akkor miért vállalsz benne szerepet? - szegezte neki Ratcliff a kérdést.

- Hogy miért? Mert szívembe zártam azt a szegény száműzött királyt; apám mindvégig ott volt Killiecrankie-nél, jómagam pedig szeretném, ha kissé ráncba szednék ezeket az uniópárti udvaroncokat, akik megvették, majd áruba bocsátották az ősi Skóciát, mely oly sokáig független királyság volt.

- És ezekért a ködvárakért - folytatta intő szavú pártfogója -, ezekért hazádat háborúba, magadat bajba sodornád?

- Hogy én belesodornám? Nem! Csakhogy szeget szeggel; ne halogassuk, jöjjön, aminek jönni kell. És el is jön, tudom; ahogy a paraszti nép mondja, inkább ma, mint holnap. Én sem leszek ám fiatalabb - ami pedig a kötelet illeti, Sir John Falstaff szavai szerint, az egyik akasztófa éppoly jól illik hozzám, mint a másik. Ismered a régi balladának utolsó sorait:

Oly hetykén, oly nyalkán lépkedett,
Mintha víg dáridó
Fogadná, úgy lejtett oda,
Hol várt rá a bitó.

- Sajnállak, Mareschal uram - mondta rosszkedvű pártfogója.

- Lekötelezel, Ratcliff uram; de nem szeretném, ha csupán az én suta magyarázatomból ítélnéd meg ügyünket; működnek itt bölcsebb koponyák is, mint az enyém.

- A bölcsebb koponyák éppúgy lehullhatnak, mint a tiéd - mondta Ratcliff figyelmeztetőleg.

- Lehet; de a szív, az nem, ha megkönnyebbül; és hogy véget nem érő aggályaid terhétől megkíméljem, most, Ratcliff uram, búcsút is veszek ebédideig. Akkor majd tapasztalhatod, hogy a balsejtelmek nem tették tönkre az étvágyamat.

SHAKESPEARE, IV. HENRIK, I. RÉSZ V. I. 74-78.

(Vas István fordítása)

Ellislav várában minden kéz megmozdult, hogy a sorsdöntő napra méltó vendéglátást biztosítsanak. Nemcsak a szomszédos előkelőségekre számítottak, akik eljegyezték magukat a Stuartok ügyével, meghívták a sorsukkal elégedetlen csatlósokat is, akik szűkös helyzetük miatt, kalandvágyból, Anglia iránti ellenszenvből vagy bármilyen más okból a sok közül, amelyek e korban a szenvedélyeket korbácsolták, hajlandóságot mutattak részt venni efféle kockázatos vállalkozásban. Főrangú és vagyonos kevés volt közöttük; a földesurak szinte valamennyien távol tartották magukat a köznemesek, a szabad kisbirtokosok pedig többnyire a presbiteriánus hitet követték, s ezért, bár az Uniót nem szívelték, a jakobita zendüléshez sem voltak hajlandók csatlakozni. Akadt azonban néhány módos uraság, akik korábbi elveik iránti hűségből, vallási meggyőződésből vagy azért, mert Ellislaw nagyravágyása őket is fűtötte, az ügy mellé álltak. Akadt továbbá néhány Mareschalhoz hasonló tüzes ifjú, akiket az a vágy hajtott, hogy kitüntessék magukat a veszedelmes vállalkozásban, amely azzal kecsegtetett, hogy meghozza hazájuk függetlenségét. A többiek részben az alsóbb rangúakból, részben a vagyonukat vesztettek közül kerültek ki; akik készen álltak a felkelésre, s Forster és Derwentwater vezetésével 1715-ben csatlakoztak is a zendülőkhöz. Ekkor jutott kiemelkedő szerephez az a csapat, amelyet egy Douglas nevű, határ menti nemes vezetett, s amely nagyobbrészt lókötőkből állt össze, olyanokból, akik között a Pénzeszsák néven ismert haramia volt a főkolompos. Szükségesnek tartjuk, hogy megemlítsük ezeket a részleteket, jóllehet az országnak csak arra a részére jellemzőek, ahol történetünk játszódik; mert kétségtelen, hogy a jakobita tábor a királyság más részeiben nemcsak sokkal fenyegetőbb, hanem sokkalta tiszteletet érdemlőbb erőket mondhatott magáénak.

Egyetlen hosszú asztal állt Ellislaw várának tágas lovagtermében, amely jobbára még mindig az egy évszázaddal azelőtti képet nyújtotta. A rideg, folyosószerű terem az épület teljes hosszát elfoglalta, mennyezetét terméskőből rakott, bordázott csúcsívek alkották, melyeknek metszésvonalai egybeolvadtak a falak mentén álló faragványokkal. Ezek az ijesztőre formált alakok, amelyek a gótikus művész szertelen fantáziájában születtek, ott vigyorogtak, fintorogtak, s agyaraikat meresztve vicsorogtak az alant egybegyűltekre. Mindkét oldalon hosszú, keskeny ablakok sorjáztak, melyeknek színes üvegén át a nap fénye erejét vesztve, tarkán szűrődött a lakomázóterembe. Az asztalfőnél, Ellislaw széke fölött zászló függött, melyet a hagyomány szerint az angoloktól zsákmányoltak a Sark-nál vívott csatában, s nyilván arra szolgált, hogy lelkesedést öntsön a vendégseregletbe, emlékeztetvén őket a szomszéd fölött aratott hajdani győzelmekre. Maga Ellislaw terebélyes pocakjával, az alkalomra különös gonddal összeállított öltözékében, marcona, ám mindazonáltal jóvágásúnak is nevezhető ábrázatával, kitűnően mintázta a hajdani feudális nagyurat. Sir Frederick Langley az ő jobbján, Mareschal of Mareschal Wells pedig a balján kapott helyet. Más érdemes urakat, fiaikkal, testvéreikkel és az unokaöccsökkel egyetemben a felső asztalvégre ültettek; közöttük volt Ratcliff is. A sótartótól lefelé nagyalakú fémtányér volt, az asztal kellős közepén telepedett le a névtelen tömeg, azok a csatlósok, akiknek hiúságát e szerény hely is legyezgette, amelyet számukra a vendéglátó asztalánál kijelöltek, míg az asztali rendben betartott megkülönböztetés jótékony hatással volt a rangban fölöttük állók büszkeségére. El kell ismerni, hogy a társaság alja elég szedett-vedett népség volt, ami abból is kitetszik, hogy Willie of Westburnflat szaporította soraikat. Azt az arcátlan merészséget, hogy ez a fickó az általa nemrég arcul csapott uraság házába merészkedett, csak egyféleképpen magyarázhatjuk: feltételeznünk kell, hogy szentül meg volt győződve, Vere kisasszony elrablásában vállalt szerepe hétpecsétes titok maradt, arról a hölgyön kívül csakis a lány apjának lehetett tudomása.

E népes és tarka sokaság előtt az asztal roskadásig volt rakva, de nem az évszakhoz illő ínyencségekkel, ahogy ezt manapság újságnyelven mondják, hanem laktató, nehéz, kiadós falatokkal. Nagyobb volt azonban a vigasság, mint a szív szerinti jókedv. Az asztal túlsó felén ülők kedélyét jó ideig feszélyezte zavaruk és megilletődöttségük, amit az a tudat táplált, hogy ilyen kiváltságos gyülekezet tagjai lehetnek. Az itt helyet foglalókat olyasféle tisztelettel vegyes megilletődöttség fogta el, mint amilyen - saját vallomása szerint - P. P. egyházközségi lelkipásztort nyomasztotta, midőn első ízben zendített rá a zsoltárra olyan nagytekintélyű kiválóságok előtt, mint a tudós Freeman bíró, a nemes lelkű Lady Jones és a nagyérdemű Sir Thomas Truby. Az ünnepi fagyosság azonban csakhamar feloldódott a kedvderítő étkek-italok hatására, amelyeket bőkezűen szolgáltak fel, s a kevésbé előkelő vendégek is bőségesen fogyasztottak. Mindenki beszélt, lármázott, duhajkodott elszabadult jókedvében.

Ám azokat, akiknek a legelőkelőbb hely jutott a mulatságon, a bor és a pálinka sem tudta jókedvre hangolni. Csak lehangolta őket, ami gyakran megesik azokkal, akik vészterhes döntések előtt állnak, miután olyan helyzetet teremtettek, amelyből egyformán nehéz akár előrelépni, akár visszavonulni. A szakadék egyre meredekebbnek, egyre mélyebbnek látszott, amint a széle felé közeledtek, s mindegyikük belső borzongással figyelte, melyik cimbora szolgáltat példát a többieknek, s veti magát elsőnek a mélybe. Ez a belső megtorpanás és rettenet különféleképpen mutatkozott meg a társaság tagjainak lelki alkata és jelleme szerint. Az egyik búvalbélelt lett, a másik ügyefogyott képet vágott, a harmadik szörnyülködve meredt az asztalfő körül üresen maradt székekre, amelyeket a zendülés azon résztvevői számára készítettek elő, akikben a bölcsesség felülkerekedett a politikai vakbuzgóságon, és a tanácskozás eme sorsdöntő szakaszában jobbnak látták, ha távol tartják magukat, ismét mások azt méricskélték, mennyire rangosak, milyen lehetőségek birtokában vannak a jelenlevők és a távolmaradók. Sir Frederick Langley szótlan, rosszkedvű és bosszús volt. Ellislaw oly erőltetetten igyekezett vígságot árasztani, hogy ez mindennél jobban elárulta: a magáé alaposan megcsappant. Ratcliff az éber, de közönyös szemlélő nyugalmával figyelte a történteket. Mareschal hű maradt szalmaláng-természetéhez. Egyedül ő adta át magát az evésnek-ivásnak, a tréfálkozásnak; nagyokat kacagott, szinte még az is mulattatta, hogy a társaság ennyire megrettent.

- Mitől hunyt ki nemes merészségünk a mai napon? - kiáltott. -, Olyan ez a lakoma, akár egy halotti tor, ahol a gyászsújtottak suttogva beszélnek, a gyászhuszárok és bérelt siratók pedig - s ekkor az asztal túlsó vége felé nézett - a háttérben tivornyáznak. Ellislaw, mikor indult a koporsó? Elszunnyadt benned az életöröm, pajtás? És mi lohasztotta le a Langley-völgy lovagjának nagyra törő reményeit?

- Úgy beszélsz, mint aki nincs eszénél - csitította Ellislaw -, nem látod, hányan, de hányan meghátráltak?

- Csodálkozol? - vágott vissza Mareschal. - Eddig nem tudtad talán, hogy a legtöbb embernek nagyobb a szája, mint a mersze? Ami engem illet, biztatónak tartom, hogy híveink kétharmada, íme, megjelent a mondott időben, bár ezek felerészben csak azért jöttek el, hogy ha mást nem is, jó kiadós vacsorát mindenképpen kapnak.

- A tenger felől nem jött semmi hír, ami megerősítené a király érkezését - szólt a társaság másik tagja, az elszántság teljes hiányáról tanúskodó, visszafojtott, suttogó, remegő hangon.

- Egy sor sem érkezett gróf D-től, sem más uraságtól a határ déli oldaláról - toldotta meg egy harmadik.

- Ki óhajtja, hogy Angliából még több segítséget kapjunk? - harsogta Mareschal színpadias hősködéssel.

Ellislaw unokabátyám? Nem, drága testvér,
Ha valamennyiünk halálra szánt...

- Az Isten szerelmére! - fakadt ki Ellislaw -, ezúttal kímélj meg bennünket a sületlenségeidtől, Mareschal.

- Jól van, no - felelte Ellislaw rokona -, akkor a maradék bölcsességemet nyújtom át neked. Ha eddig esztelenül törtettünk előre, most ne futamodjunk meg gyáva nyulak módjára. Elkövettünk már egy-két dolgot, ami a kormány gyanúját és bosszúját fejünkre idézi. Ne vitatkozzunk, mielőtt minderre tetteinkkel is valóban rászolgálnánk. Mi az, tán megnémultatok? akkor én ugrom át elsőnek a szakadékon.

Talpra szökkent, vörös borral színültig töltötte söröskorsóját, majd intett a többieknek, hogy kövessék példáját, emelkedjenek föl ültükből. Valamennyien szót fogadtak - a rangosabbak kissé tétovázva, a többiek lelkes igyekezettel.

- Most pedig, barátaim, esküdjetek utánam: Az önálló Skóciára, törvényes uralkodónk, VIII. Jakab király egészségére, aki Lothianben partra szállt, s hitem és meggyőződésem szerint már teljes jogú ura ősi székhelyének.

Felhajtotta a bort, a serleget pedig nagy ívben háta mögé vágta.

- Az esküt - szólt - nem sekélyesíthetjük el holmi pohárköszöntővel.

Valamennyien követték példáját, s pohárcsörömpölés és harsány kiáltások közepette hitet tettek, hogy ha kell, életük árán kitartanak fogadalmukban vállalt elveik és politikai érdekeik mellett.

- Tanúk jelenlétében vetetted át magad a szakadékon - súgta oda Ellislaw Mareschalnak -, de azt hiszem, bölcsen cselekedtél; akárhogy s mint, amit vállaltunk, most már végre is kell hajtanunk. Csupán egyvalaki (ekkor Ratcliffre pillantott) tagadta meg az esküt: de erről majd később.

Ezután felállt, és gyújtó szónoklatot intézett a zendülőkhöz a kormány rendelkezései, s kiváltképp az Unió ellen. Azt bizonygatta, hogy ez a szerződés egyetlen tollvonással megfosztotta Skóciát függetlenségétől, kereskedelmétől, sőt a becsületétől is, és láncra vert rabszolgaként ellensége lábai elé taszította, akivel szemben pedig annyi veszedelem közepette, tengernyi vért hullajtva századokon át, becsülettel megvédte jogait. Amiről beszélt, elevenébe vágott mindannyiuknak, s keblükben visszhangzó húrokat pengetett meg.

- Kereskedelmünket elsorvasztották - szólt síri hangon az öreg John Rewcastle, a jedburghi csempész, az asztal túlsó feléről.

- Szántóföldjeinket letarolták - siránkozott Brokengirthflow lordja, olyan vidék ura, melyen Ádám apánk óta csak hangafű és fekete áfonya termett.

- Vallásunkat gyökerestül kiirtották - panaszkodott a kirkwhistle-i episzkopális imaház bibircsókos orrú tisztelendője.

- Lassan már egy suta őzfiat sem merünk lelőni, vagy egy ledér fruskát megcsókolni, mert már ahhoz is presbiteri hivatal és a sekrestyés engedélye kell majd - háborgott Mareschal of Mareschal Wells.

- Ahhoz pedig, hogy fagyos reggelen messzelynyi pálinkát főzzünk, a finánc pecsétje kell - fortyogott a csempész.

- Ha nincs fenn a holdvilág, a hegyek közé sem merészkedhetünk az ifjú Ernscliff vagy az angolbérenc békebírák kegyes engedelme nélkül - siránkozott Westburnflat -, azok voltak a szép napok a Határvidéken, amikor nem fecsegtek annyit igazságról meg békéről.

- Gondoljunk a Dariennél meg Glencoe-nál elszenvedett sérelmekre - tette hozzá Ellislaw -, fogjunk fegyvert jogaink, jószágaink, önmagunk és szeretteink védelmében!

- Lebegjenek lelki szemünk előtt az igazi episzkopális szentségek, melyek nélkül nincs törvényes papság - kesergett az egyházfi.

- Ne feledjük, hányszor megsarcoltak bennünket Green és az angol kalózok kelet-indiai kereskedő útjaikon - panaszolta William Willieson, aki a felerészt tulajdonát képező vitorláson, kormányosként évente négyszer fordult meg Cockpool és Whitehaven között.

- Emlékezzetek szabadságjogaitokra - vette át a szót Mareschal, aki kárörvendő gyönyörrel szította tovább a harci szellemet, amelyet ő lobbantott lángra közöttük, hasonlóan a csintalan kölyökhöz, aki a malom gátjának zsilipeit felszaggatva, élvezettel figyeli, hogyan zakatolnak a meglódult kerekek, fittyet hány arra, hogy ezzel mekkora kárt okoz. - Emlékezzetek szabadságjogaitokra! - ismételte hangját megemelve. - Vesszen az adó, az elnyomás, a zsarnokság, a presbitérium, vesszen a vén Willie emléke, aki először hozta őket a nyakunkra.

- Pusztuljon a sorvámos - rikoltotta az öreg John Rewcasle -, ezzel a két kezemmel hasítok szíjat a hátából.

- Le a felügyelővel és a pandúrokkal - harsogta Westburnflat. - Beléjük repítek néhány golyót, mielőtt meglátnák a hajnalt.

- Egyetértünk tehát abban - kérdezte Ellislaw, amint a ricsaj kissé alábbhagyott, hogy ezt az állapotot nem tűrjük tovább?

- Egy emberként - válaszolták a meghívottak.

- De nem egyértelműen - szólt közbe Ratcliff úr. - Jóllehet nem áltatom magam azzal, hogy dühös kifakadásaitokat, melyek szinte megbabonázták a gyülekezetet, mérsékelni tudnám, mégis, meg kívánom jegyezni - ha egyetlen ember szava egyáltalán latba esik -, hogy a felhánytorgatott sérelmeket csak részben ismerem el jogosnak, továbbá, hogy a leghatározottabban ellenzem azokat a gőzös terveket, amelyek szerint cselekedni akartok a bajok orvoslására. Tartok tőle, hogy az itt előadottak jó része pillanatnyi felhevüléstek eredménye, vagy esetleg csak tréfás nagyotmondásból fakad. Némely tréfa azonban áthatol a falakon, sőt tudnotok kellene: néha a falnak is füle van.

- Lehet, hogy egynémely falnak füle van - válaszolt lesújtó pillantással Ellislaw -, de az bizonyos, hogy a belső bitangok hamarosan fedél nélkül maradnak, és megesküszöm, Ratcliff uram, egy sem lapulhat meg tovább a család kebelén, ahova illetéktelenül betolakodott, s ahol kezdettől fogva arcátlan bajkeverő módjára viselkedett. Kitesszük a hurokra került gazember szűrét, ha nem ért az intő szóból.

- Vere uram - felelte Ratcliff hideg fölénnyel -, teljes tudatában vagyok annak, hogy mihelyt ittlétemből nem származik rád több haszon, s ez feltétlenül bekövetkezik annak folytán, amit hebehurgyán elkövetni szándékoztok, jelenlétem azon nyomban éppoly veszedelmessé is válik számodra, mint amilyen gyűlöletesnek eddig is érezted. De van valami, ami megvéd, ami bizton megvéd; hisz bizonyára nem szívesen hallanád, ha uraságok és tekintélyes férfiak előtt kibeszélném, mily különös körülmények között szövődött a mi kapcsolatunk. Ami pedig a többit illeti, végtelen örömmel tölti el a végkövetkeztetés. Minthogy pedig bízom benne, hogy Mareschal úr és néhány más uraság hajlandó szavatolni, miszerint az éjszaka folyamán nem veszítem el sem a fülemet, sem a fejemet (ez utóbbiért több okom van aggodalmaskodni), nem távozom el a várból holnap reggelig.

- Ahogy óhajtod - felelte Vere úr -, nyugodtan alhatsz a haragomtól. Nem azért, mintha attól tartanék hogy kifecseged családi titkaim, hanem azért, mert nem vagy méltó a haragra, saját érdekedben megfontoltságra intelek. Nagy befolyásod és összeköttetéseid kevés hatással vannak olyan emberre, aki vagy mindent megnyer, vagy mindent elveszít, aszerint, hogy a törvényes jog, vagy a jogtalan önkény kerül ki győztesen a harcból, mely kirobbanni készül. Sok szerencsét, uram.

Ratcliff felállt, ránézett Vere úrra, úgy, hogy az alig állta a tekintetét, majd meghajolt a jelenlevők felé, és elhagyta a termet.

E szóváltástól a csoport számos tagja valósággal megdermedt. Ellislaw e hatást azzal próbálta közömbösíteni, hogy elősorolta a legsürgősebb teendőket. Gyors tanácskozás után úgy döntöttek, hogy azonnal felkelést szerveznek. Ellislaw-t, Mareschalt és Sir Ferederick Langleyt kiáltották ki parancsnoknak. Ezek hatalmat kaptak arra is, hogy a továbbiak felől határozzanak. Megállapodtak a helyben, ahol másnap korán találkozni fognak híveikkel és barátaikkal, akiket az ügyért maguk köré tudnak tömöríteni. Sokan elsiettek, hogy megtegyék a szükséges előkészületeket; Ellislaw bocsánatot kért a teremben maradóktól, közöttük Westburnflattől és a vén csempésztől, akik kitartóan nyakalták az itókát, hogy nem maradhat tovább közöttük az asztalfőn, mivel a vezérkar tagjaival, akiket melléje rendeltek, nyugodt helyen, higgadt fővel tanácskozásra kell összeülnie. Szavai teljes megértésre találtak, annál is inkább, mivel arra biztatta őket, hogy csak mulassanak tovább, a vár pincéjének nedűje rendelkezésükre áll. A parancsnokok üdvrivalgás közepette távoztak. A lelkes hadfiak kórusban kiáltották Vere, Langley, leghangosabban pedig Mareschal nevét, s az öblös serlegek fenekére nézve, az est folyamán még többször is megéljenezték őket.

A főkolomposok, midőn elkülönülten letelepedtek a tanácskozáshoz, egy-két pillanatig aggodalmasan pillantgattak egymásra. Sir Frederick egyébként is mogorva ábrázatát egyre jobban befelhőzte a csalódás keserűsége. Mareschal kacagása törte meg a csendet.

TANKRÉD ÉS SIGISMUNDA

Vere úr, akinek hosszú idők folyamán vérévé vált a színlelés, és képes volt olyan testtartást felvenni, úgy lépdelni, ahogy az csalárd céljának leginkább megfelelt, végighaladt a kőfolyosón, felment a lépcsőn Vere kisasszony első emeleti lakrésze felé. Oly szaporán, keményen és határozottan lépkedett, mint akinek roppant fontos dolga akadt, s biztos abban, hogy vállalkozását siker koronázza. Ám midőn elég messze távolodott az uraktól ahhoz, hogy ne hallhassák, a lelkét megülő kétség és félelem lelassította, tétovázóvá tette lépteit. Az előszobába érve megállt, hogy összeszedje gondolatait, rendezze érveit, mielőtt belépne leányához.

"Volt-e valaha emberfia ennél szorongatottabb és nyomasztóbb helyzetben? - motoszkált szüntelenül a fejében. - Ha most felbomlik szövetségünk, aligha lehet kétség afelől, hogy a kormány halállal fizet a felkelésben vállalt vezérségemért. Avagy, tegyük fel, ha életem megmentése végett hirtelen behódolnék, nem a legteljesebb romlás várna rám akkor is? Ratcliff-fel végérvényesen szakítottam, áskálódáson, fenekedésen kívül mást nemigen várhatok tőle. Nyomorult, becstelen csavargó módjára kódoroghatok, annyim sem lesz, amiből szűkösen eltengődjem, amivel feledtessem a gyalázatot, melyet politikai pálfordulásomért rám kennek honfitársaim, azok is, akiket cserbenhagytam, sőt azok is, akikhez átpártoltam. Erre jobb nem gondolni. Igen ám, de van-e más választás e sorson és a hitvány akasztófán kívül? Egy kiút kínálkozik: ha a férfiakat kiengesztelem. Hogy ez megtörténjék, ígéretet tettem Langleynek, hogy még éjfél előtt megkapja leányom kezét, Mareschalnak pedig, hogy a leány kényszer nélkül dönthet. Egyetlenegy ellenszere lehet a biztos pusztulásnak, az, ha Isabella igent mond utált kérőjének, méghozzá haladék nélkül, ami ellenszenvet váltana ki belőle akkor is, ha történetesen rajongana érte. De bíznom kell jellemének regénybe illő nagylelkűségében. S ha mégoly sötét színekben ecsetelném is esetleges engedetlenségének következményeit, túlozni semmiképpen sem fogok."

Miután csüggetegen ekképp meghányta-vetette magában, hányféle csapda leselkedik rá, belépett leánya szobájába, minden idegszálával ügyelve, hogy kellő meggyőző erővel adja elő érveit. Bármennyire is ravasz és számító ember volt, a természetes jóérzés nem halt ki belőle annyira, hogy ne nyugtalanítsa az a szerep, amelyet magára vállalt a kötelességtudó és ragaszkodó gyermek érzelmeivel folyó játékban. Ám az a gondolat, hogy ha sikerrel jár, leányát kedvező házasság révébe csalogatja, míg ha kudarcot vall, önmagát is elveszejti, csakhamar eloszlatta minden aggályát.

Midőn belépett, Vere kisasszony öltözőszobája ablakánál ült, fejét kezébe hajtotta, s vagy szendergett, vagy gondolataiba merült, de oly mélyen, hogy apja jöttére meg se rezdült. Az apa arcán a mély megrendülés és jóakarat mázával közeledett a leányhoz, leült melléje, s hogy észrevétesse magát, gyengéden megfogta a leány kezét, s e mozdulatát nem mulasztotta el mély sóhajtással kísérni.

- Apám! - szólt Isabella merengéséből felrezzenve, s hangjába egyaránt vegyült félelem, öröm és gyermeki ragaszkodás.

- Igen, Isabella - mondta Vere úr -, a te boldogtalan édesapád van itt, azért jött, hogy meggyónja bűnét, s bocsánatodért esedezzen azért, amit túláradó szeretetében ellened elkövetett, s egyben örökre búcsút vegyen tőled.

- Miről beszélsz, apám? Búcsúzni jöttél? Mit jelentsen ez? - kérdezte Vere kisasszony.

- Igen, lsabella, nem tréfálok. De mindenekelőtt hadd kérdezzem meg, nem motoszkált benned a gyanú, hogy tegnapi furcsa kalandodban nekem is volt némi szerepem?

- Neked, apám? - csodálkozott Isabella, de hangja megbicsaklott a megdöbbenéstől, hogy apja milyen jól olvasott a lelkében, ugyanakkor restellte s rettegett is attól, hogy felfedje megalázó és természetellenes bizalmatlanságát.

- Jól sejtettem - folytatta Vere úr -, tétovázásod elárulja, hogy bujkált benned ilyen gondolat, s most fájdalmas kötelességem bevallani, hogy gyanúd nem volt alaptalan. De hallgasd meg, miért tettem, amit tettem. Egy rossz pillanatomban engedtem Sir Frederick Langley unszolásának, minthogy lehetetlennek tartottam, hogy hosszú ideig húzódozz olyan házasságtól, amelynek előnyeit leginkább te élvezhetnéd. Még rosszabb pillanatomban arra szövetkeztem vele, hogy közösen fogunk cselekedni, az elűzött uralkodót visszahelyezzük jogaiba, s visszaállítjuk honunk függetlenségét. Túl korai bizalmamat a maga hasznára fordította, s most kezében van az életem.

- Az életed, apám? - rebegte lsabella.

- Bizony, Isabella - folytatta az apja -, annak élete, aki neked életet adott. Mihelyt megsejtettem, hogy elvakult rajongása (mert hogy igazságosak legyünk, szerintem esztelen viselkedése abból fakad, hogy túlontúl szenvedélyesen ragaszkodik hozzád), szóval, midőn rájöttem, hogy ez a rajongás hova ragadhatja, megpróbáltam kivágni magam a kényszerhelyzetből, amelybe kerültem, ezért elfogadható ürügyet kerestem, hogy néhány hétre eltávolítsalak körünkből. Evégett néhány hónapra titkon egy párizsi kolostorba akartalak küldeni, anyai nagynénédhez, ha a házasságot illetően hajthatatlannak mutatkoznál. Sorozatos véletlenek folytán azonban visszahoztak ama nyugalmat és biztonságot nyújtó helyről, amelyet ideiglenes szállásodul kijelöltem. Megvonta tőlem a sors utolsó lehetőségét is annak, hogy könnyítsek helyzetemen, nem maradt más hátra, áldásom adom rád, és rábízlak Ratcliff úrra, aki nemsokára elhagyja a várat. Az én sorsom hamarosan megpecsételődik.

- Magasságos ég! De hisz ez lehetetlen! - szólt döbbenten Isabella. - Ó, miért is mentettek ki a fogságból, ahová te juttattál engem? Vagy miért nem tudattad velem szándékodat?

- Gondolkozz, Isabella. Elvártad volna, hogy kiteregessem előtted, milyen számító konoksággal tör Langley célja felé, hogy ezzel rontsam szemedben hitelét, azét a férfiét, akinek teljes szívemből segíteni szerettem volna? Kitárulkozhattam-e ennyire, miután szavamat adtam, rajta leszek, hogy megkedveltesselek vele? De mindez már a múlté. Mareschallal együtt úgy döntöttünk, hogy férfiak módjára halunk meg: érted pedig annyit tehetek, hogy biztos fedezettel elkísértetlek innen.

- Mily szörnyűség! és nincs más kiút? - kérdezte az ifjú hölgy elborzadva.

- Nincs gyermekem - felelte gyöngéden Vere úr -, hacsak az nem, de nem hiszem, hogy apádnak ilyet tanácsolnál, hogy elsőként siessen elárulni barátait.

- Ó, nem, nem! - vágta rá a leány rémülten, mintha kísértést hessegetne el magától. - És nem nyújt reményt semmi, de semmi? Sem elbujdosás, sem egyezkedés, sem könyörgés? Térdet hajtok hát Sir Langley előtt!

- Hasztalan alázkodnál meg; ő kitart elhatározása mellett, ugyanígy én is eltökéltem, hogy vállalom, amit a sors kimért rám. Egyetlen feltétellel áll el szándékától, de hogy mi az, sosem árulom el neked.

- Mondd meg, mi az, kérve kérlek, drága apám! - könyörgött Isabella. - Mit kérhet, amit ne adnánk meg neki, csak hogy elhárítsuk fejed felől a fenyegető vészt?

- Erről, Isabella - mondta Vere úr kenetteljesen -, nem szerezhetsz tudomást, legalábbis addig, mígnem apád feje lehull a vérétől lucskos vesztőhelyre; akkor majd megtudod, milyen áldozattal menthetted volna meg a haláltól.

- Miért nem tudhatom meg most? - kérlelte Isabella. - Attól tartasz, hogy nem vállalok mindent, csak hogy életben maradj? Örökségnek azt hagynád rám, hogy élethossziglan furdaljon a lelkiismeret, valahányszor arra gondolok, hogy sírba szálltál, holott lett volna mód útját állni a közelgő balsorsnak?

- Engedek hát, gyermekem - mondta Vere úr -, minthogy kényszerítesz, mondjam meg, amit ezerszer inkább elhallgatnék, kénytelen vagyok elárulni: váltságul azt kéri, és semmi mást, hogy megkapja a kezed, hogy legyen meg a nász még ma, éjfél előtt!

- Még ma este, apám? - hökkent meg az ifjú hölgy, összeborzadva a javallattól. - És ezzel a férfiúval? Mit férfival? Egy szörnyeteggel, aki úgy akarja megkapni a lányt, hogy halállal fenyegeti az apját - nem, ez lehetetlen.

- Jól látod, gyermekem - felelte az apja -, ez valóban lehetetlen; és mi jogon, hogyan kívánhatnám, hogy ekkora áldozatot vállalj? A természetnek az a rendje, hogy az öreg pusztuljon, felejtsék el, aki meg fiatal, éljen boldogul.

- Hogy apám halálra szánt, s csak leánya mentheti meg! - de hisz ez, már megbocsásson, édesapám, de hisz ez hihetetlen! Te azt kívánod, hogy elfogadjam döntésedet. Tudom, az vezérel, hogy hited szerint így lehetek boldog, ezt a rémmesét pedig azért találtad ki, hogy kezessé tégy, és elfojtsd viszolygásomat.

- Az én leányom - felelte Ellislaw, s hangjában a sértett tekintély küszködött az atyai érzéssel -, az én magzatom azzal gyanúsít, hogy mesét költök, hogy így ingassam meg érzelmeiben! De tűrnöm kell, sőt, hogy a gyanúsítást elhárítsam, még bizonykodnom is. Tudod, hogy Mareschal, unokatestvéred becsülete mily makulátlan. Tekints hát bele a levélbe, amit most írok majd neki, s ítéld meg válaszából magad, hogy a veszély, amely bennünket fenyeget, valóságos-e, s hogy elkerülésére nem tettem-e meg minden tőlem telhetőt?

Leült, papírra vetett néhány sort, átnyújtotta Isabellának; a leánynak ismételt nekifohászkodással, szemét, agyát megerőltetve sikerült valamit kihámozni az értelméből. A levél így szólt:

Drága unokatestvérem!

Miként várható volt, leányomat Sir Frederick Langley elsietett sürgető követelőzése kizökkentette kedélyéből. Képtelen felfogni, hogy helyzetünk mily veszélyekkel terhes, s ugyanúgy azt is, hogy mennyire kiszolgáltatottjai vagyunk kérőjének. Az utóbbinál, az ég szerelmére kérlek, vesd latba tekintélyedet, álljon el szándékától, melyet leányommal sem nem tudok, sem nem akarok erőszakkal elfogadtatni. Ez ellentmondana mind az ő érzelmeinek, mind a jó ízlésnek és az illendőségnek. Szívességedet előre is köszönve, szerető unokatestvéred:

R. V.

Nincs semmi csodálnivaló azon, hogy ebben a feldúlt lelkiállapotban, midőn a betűk táncoltak szeme előtt, s kavargó elméje alig tudta befogadni a látottakat, Vere kisasszony figyelmét szükségszerűen elkerülte valami: az, hogy a levél jobbára a tervezett házasság módjával, időpontjával hozza összefüggésbe szabódását, nem pedig azzal, hogy mennyire borzad kegyeibe ajánlott kérőjétől. Vere úr megrázta a csengőt, a levelet átadta a besiető szolgának, hogy kézbesítse Mareschalnak, majd felkelt a székről, szótlanul, izgatottan járt-kelt fel-alá a helyiségben mindaddig, amíg a válasz megérkezett. Az üzenetben ez állt:

EDMUND SPENSER: TÜNDÉRKIRÁLYNŐ

(Székely Magda fordítása)

Ratcliff zavarta meg Vere kisasszonyt bánatában. Ellislaw-nak vissza kellett volna vonnia a parancsot, amellyel őt ide szólítatta, erről azonban roppant izgalmában tökéletesen megfeledkezett. - Hívatott, Vere uram - e szavakkal toppant be a szobába, csak azután nézett jobban körül: - Ön van itt, Vere kisasszony? Egyedül! S térden! méghozzá könnyeket hullajtva!

- Hagyjon magamra, hagyjon magamra, Ratcliff úr! - kérlelte a boldogtalan leányzó.

- Nem tehetem - válaszolta Ratcliff -, annyiszor kértem már bebocsátást, hogy elbúcsúzhassam öntől, mindannyiszor hiába, most végre atyja hívatott. Ne engem okoljon hát, ha merésznek vagy tolakodónak látszom. A kötelesség kényszerít erre.

- Képtelen vagyok most odafigyelni önre, képtelen vagyok társalogni, Ratcliff úr. Fogadja legjobb kívánságaimat, és az ég szerelmére, hagyjon magamra.

- Csak annyit áruljon el - makacskodott Ratcliff -, igaz-e, hogy ez a förtelmes házasság létrejön, s még ma éjjel? A cselédek erről beszélgettek, amint a főlépcsőn felfelé jöttem. A fülem hallatára hangzott el a parancs, hogy a kápolnát készítsék elő.

- Kíméljen, Ratcliff úr - felelte a szerencsétlen ara. - Megkínzott tekintetemből ön is megítélheti, mennyire gyötörnek kérdései.

- Házasságot köt Sir Frederick Langleyvel? És még ma éjjel? Ennek nem szabad, nem lehet, nem kell megtörténnie.

- Már pedig meg kell lennie, Ratcliff úr, különben apám sírba jut.

- Úgy, már értem - válaszolta Ratcliff -, és ön feláldozza magát érte, aki... Ám legyen, a gyermeki erény hadd oldozza fel az apa vétkeit... Nem most van az ideje, hogy ezeket felhánytorgassuk... Mit tehetnénk? Az idő sürget. Most csak egyetlen megoldást látok, huszonnégy óra elteltével talán több is eszembe jutna... Vere kisasszony, egyetlen lényt ismerek, akinek módja van az önt üldöző balsors elé gátat emelni, az ő pártfogását kell kikönyörögnie.

- És ki az a lény - tudakolózott Vere kisasszony -, akinek ilyen hatalma van?

- Ne rettenjen meg, ha kimondom a nevét - szólt Ratcliff, ezzel közelebb lépett, és halkan, de határozottan mondta: - Az, akit Elshendernek, a Sokkövű Mocsár Magányos Öregjének hívnak.

- Ön elvesztette a józan eszét, Ratcliff úr, vagy tán más alkalomra illő tréfával csúfot űz nyomorúságomból?

- Én éppoly józan vagyok, mint ön - felelt tanácsadója. - Nem űzök ízetlen tréfát semmiből, legkevésbé a nyomorúságból, s legeslegkevésbé az ön nyomorúságából. Szavamat adom rá, hogy ennek a lénynek, aki nem olyan, mint amilyennek látszik, hatalmában áll, hogy megmentse önt e gyűlölt frigytől.

- És az is, hogy apámat épségben-egészségben megtartsa?

- Még az is, de mennyire! - érvelt tovább Ratcliff -, ha ügyét elébe tárja; de hogyan eszközöljünk ki meghallgatást a Remeténél?

- Ezt bízza rám - mondta Vere kisasszony, amint eszébe villant a Törpéről kapott rózsa. - Nem felejtettem el nekem mondott szavait: forduljak hozzá segítségért, ha bajban vagyok, s emlékeztetőnek egy rózsát adott nekem. Azzal nyújtotta át, hogy meglátom, mielőtt elhervadna, támogatására szorulok. Lehetséges, hogy amit mondott, nem csak egy őrült elme képzelgése volt?

- Ettől ne féljen, ne is kételkedjék - nyugtatta Ratcliff -, de most a legfontosabb, hogy ne vesztegessük az időt. Szabadon mozoghat? Nem figyelik?

- Úgy tudom, nem - mondta Isabella. - De mire akar rávenni?

- Osonjon ki, de tüstént, a várból - bíztatta Ratcliff -, vesse magát e nem mindennapi ember lába elé, aki úgy él, olyan körülmények között, mintha a legkoldusabb ember lenne a világon, s mégis az ön sorsát kedvezőre fordíthatja. A vendégek meg a cselédek javában tivornyáznak, a vezérek ármányos terveiket szövögetik, a lovam az istállóban útra készen, de önnek is felnyergelek egyet, s a kis kertkapunál várom. Bízzon hűségemben, ne vonakodjék megtenni azt, ami az egyetlen módot kínálja, hogy megóvja magát a szörnyű sorstól, amely Sir Frederick Langley asszonyára vár.

- Ratcliff uram - mondta Vere kisasszony -, ön mindig tiszta jellemű, feddhetetlen ember hírében állt, s a fuldokló minden szalmaszálba belekapaszkodik. Bízom önben, követni fogom tanácsát. Találkozunk tehát a kertkapunál.

Ratcliff távoztával a lány bereteszelte a lakrész külső ajtaját, s az öltözőjéhez vezető hátsó lépcsőn lesietett a kertbe. Amint lefelé haladt, felötlött benne a gondolat: jobb lenne tán, ha visszalépne a kudarcra ítélt, hajmeresztő tervtől, amelyhez hebehurgyán beleegyezését adta. Ám amint elhaladt a titkos ajtó mellett, amely a hátsó lépcsőről a kápolnába nyílt, megütötte a fülét a bent rendezkedő cselédasszonyok cserfelése.

- Hozzáadják? Ilyen mihaszna emberhez? Ez már több a soknál! Bármit csak ezt nem.

"Mennyire igazuk van, mennyire igazuk van - kapott a szón Vere kisasszony -, bármit, csak ezt nem."

Hanyatt-homlok rohant a kertbe. Ratcliff állta a szavát, a lovak felnyergelve várták a kertkapunál, s egy-két perc múltán máris gyors iramban nyargaltak a Magányos Öreg kalyibája felé.

Egy darabig kedvezett az út, s oly szélsebesen futottak a lovak, hogy nemigen válthattak szót egymással; ám midőn egy kapaszkodóhoz értek, amelyen épp csak hogy kocogni tudtak, Vere kisasszonynak újabb gyötrő gondolata támadt.

- Ratcliff úr - megrántva lova kantárját -, álljunk el ettől a kalandtól, melybe bár beleegyeztem, csupán feldúlt lelkiállapotomban tettem. Tudomásom van róla, hogy a köznép úgy tartja: ez az ember természetfölötti erők fölött rendelkezik, és folyton túlvilági lényekkel cimborál. Szeretném tudtára adni, hogy én egyrészt nem ülök fel az ilyen mendemondának, másrészt, ha hinnék létezésükben, vallásos érzületemnél fogva nyomorúságomban sem bátorkodnék hozzá folyamodni.

- Abban a hiszemben voltam, Vere kisasszony - válaszolta Ratcliff -, meg sem fordul a fejében, hogy én hitelt adok az efféle badarságoknak, hisz nyitott könyvként olvashatott jellememben és gondolataimban.

- De az ilyen teremtménynek - faggatózott Isabella -, aki maga is ágrólszakadtnak látszik, mi más módon lehet hatalmában, hogy engem megsegítsen?

- Vere kisasszony - szólt Ratcliff pillanatnyi szünet után -, engem ünnepélyes eskü köt titoktartásra. Meg kell elégednie azzal, ha további magyarázkodás nélkül szavamat adom rá, hogy van hozzá hatalma, ha akarja, önnek csak rá kell bírnia. Biztos vagyok benne, hogy ön erre képes is.

- Ratcliff úr - folytatta Isabella -, de hát ön sem tévedhetetlen, tőlem viszont határtalan bizalmat vár.

- Hadd emlékeztessem, Vere kisasszony - válaszolta Ratcliff -, hogy amikor ön emberiességtől vezetve arra kért, járjak közben atyjánál Haswell és megtiport családja ügyében, midőn kérlelt, hogy vegyem rá olyasmire, amitől természeténél fogva irtózik, hogy bocsássa meg a sérelmet, s engedje el a büntetést, akkor én azt a feltételt szabtam, hogy nem faggat, mint fogom meggyőzni. Akkor ön nem látott okot arra, hogy bizalmatlan legyen, ne kételkedjen hát most sem.

- De milyen különcként él az az ember - folytatta Vere kisasszony -, mennyire magánakvaló, mennyire idomtalan, köztudott, hogy minden szavában az emberek iránti gyűlölet sistereg! Ratcliff úr, mit gondoljak hát róla, ha valóban olyan csodatévő ereje van, mint amilyet ön tulajdonít neki?

- Ez az ember, kisasszonykám, katolikus hitben nőtt fel, olyan felekezetben, amelyik ezrével formált embereket, akik lemondtak vagyonról, hatalomról, s önszántukból az övénél is ridegebb sanyarúságot vállaltak.

- Ő azonban csöppet sem látszik vallásosnak - vetette közbe Isabella.

- Nem - felelte Ratcliff -, a világot annyira megutálta, hogy elfordult tőle, de anélkül, hogy bármiféle babona megfertőzte volna. Azt még talán elmondhatom önnek, hogy roppant vagyonba született, amelyet szülei azzal kívántak gyarapítani, hogy hozzáadnak egy rokon leányt, akit e célból a saját házuknál neveltek. Ön látta, hogy ez az ember milyen; elképzelheti, mit gondolt a leány a neki szánt jövendőről. Ennek ellenére, minthogy külsejét megszokta, úgy látszott, nem vonakodik, s annak a személynek a barátai akiről beszélek, nem kételkedtek abban, hogy e férfi bámulatra méltó ragaszkodása, pallérozottsága, sok-sok vonzó tulajdonsága eloszlatták kiszemelt jegyesében az ösztönös viszolygást, amely minden bizonnyal elfogta e visszataszító külső láttán.

- És helyesen vélekedtek? - kérdezte Isabella.

- Mindjárt elmondom. Őbenne legalábbis állandóan élt annak a tudata, hogy nyomorék; követte, mint valami kísértet. Nekem, vagyis annak, akiben megbízott, sokszor kijelentette: "Hiába is mondasz bármit, szánandó, világból kitagadott nyomorult vagyok, jobb lett volna, ha megfojtanak a bölcsőmben, de nem, felneveltek, hogy réme legyek a világnak, amelyben hányódom!" Hiába próbálták meggyőzni arról, hogy a külső érdektelen, ami a bölcseletből nyilvánvalóan fakad, s arra sem sikerült rábírni, hogy többre becsülje az értelmet a talán vonzóbb testi adottságoknál. "Értelek - szokta válaszolni -, de belőled a szenvtelen sztoicizmus beszél, vagy jobb esetben a baráti elfogultság. Vedd azonban bármelyik általunk ismert könyvet, kivéve az élettől messze távolodó filozófiaiakat, melyek persze nem is találnak visszhangra velünk született érzelmeinkben. Nem úgy beszélnek-e a külsőről, legalábbis az olyanról, amelyet borzongás és utálat nélkül elviselhetünk, mint ami igen lényeges tartozéka a barátnak is, és még inkább a kedvesnek. A magamfajta idomtalan szörnyszülöttet nem rekeszti-e ki a természet rendje a legszebb örömökből? Mi más, mint gazdagságom tart vissza mindenkit, talán még Letitiát és téged is, attól, hogy engem, mint nem e világból való torzszülöttet messze elkerüljetek? Sőt, nem gyűlölnek-e még jobban, midőn arra gondolnak, hogy az emberiség elfajzott hasonmása vagyok, mint egynémely állatfajta, amelytől épp azért riad meg az ember, mert önmaga torzképét látja benne?"

- Egy őrült agyrémei - jegyezte meg Vere kisasszony.

- Nincs igaza - intette le pártfogója -, hacsak nem nevezzük őrültnek, ha valaki az ilyesmire módfelett, már-már betegesen érzékeny. Mindazonáltal nem tagadom, hogy ez az érzés és a rettegés olyan szélsőségekbe hajszolta, melyek arra vallottak, hogy elméje megháborodott. Mintha szükségét érezte volna, hogy buzgón, persze nem mindig helyénvalóan nagylelkűsködjön, pazaroljon, s ennek révén visszalopja magát az emberek közé, akik közül - hite szerint - a természet kitaszította. A jótékonyságot, amely rendkívüli mérvű, természetes emberszeretetéből fakadt, mértéktelenül gyakorolta, s ebben is az a csalóka gondolat vezette, hogy neki többet kell nyújtania, mint másnak - úgy szórta a kincseit, mintha megvesztegetni akarná az embereket, hogy befogadják maguk közé. Mondanom sem kell, hogy az adományokat, amelyek e szeszélyes forrásból fakadtak, gyakran nemtelen célra használták, s bizalmával nemegyszer galádul visszaéltek. E csalódásokat - amelyekből többé-kevésbé mindenkinek kijut, kivált azoknak, akik nyakra-főre jótékonykodnak - az ő zaklatott képzelete a torz termete keltette gyűlöletnek és az emberek megvetésének tulajdonította. De talán untatom is, Vere kisasszony.

- Dehogy, egyáltalán nem, csak egy pillanatra kalandozott el a figyelmem; nagyon kérem, folytassa.

- Nem tudok rá példát - folytatta Ratcliff -, hogy valakinek ennyire szenvedélyévé vált volna az önkínzás. A gúny, amely a csőcselék, s a vigyor, amely amazoknál sokkalta szívtelenebb osztályosai részéről áradt feléje, oly gyötrelmet okozott neki, amely felért a kerékbetöréssel. Az utcán a köznép röheje kísérte, ha társaságban leányoknak bemutatták, fojtott kuncogás, vagy a még bántóbb rémület fogadta: ez az ő szemében annak a bizonysága volt, hogy a világ valójában hogyan vélekedik róla, hogy szörnyszülöttnek tartja, akit a társadalom értékrendje szerint nem bocsáthatnak magukhoz, s hogy bölcsen ítélt, amikor elhatározta: többé nem érintkezik környezetével. Csupán két ember hűségében és őszinteségében látszott megbízni: jegyeséében és rendkívüli mód tehetséges barátjáéban, aki - minden jel szerint - feltehetőleg nemcsak színleg, hanem szívből ragaszkodott hozzá. Legalábbis a tisztesség ezt kívánta volna, minthogy az, akinek ön most látogatására készül, valóssággal elhalmozta jótéteményeivel. Történetem hősének szülei rövid időn belül követték egymást a sírba. Haláluk miatt a házasságot elhalasztották, noha az időpontot már korábban kitűzték. A lány e késedelem miatt láthatóan nem nagyon bánkódott, s ez meglepetést keltett. Ámbár arról, hogy szándékát megváltoztatta volna, nem árult el semmit, úgyhogy a gyásznapok elteltével újra kitűzték az esküvő napját. A szóban forgó barát ez idő tájt állandóan a Hallban tartózkodott. Így történt, hogy egy végzetes pillanatban, barátja unszolására, csatlakoztak egy vidáman iszogató, népes társasághoz, amelyben különböző politikai pártállású urak verődtek össze. Valamin összeszólalkoztak; a Törpe barátja néhányadmagával kardot rántott, ekkor a földre teperték, s diadalmas ellenfele kicsavarta kezéből a kardot. Dulakodás közben épp a Törpe lábához zuhantak, akiben - bármily torz és nyomorúnak tűnt termete - roppant erő és vad szenvedély lakozott. Kardot ragadott, s barátja ellenfelének szívébe döfte.

Perbe fogták, s a bíróság csak nagy nehezen, egyévi súlyos rabság fejében mentette fel az emberölésért járó büntetéstől. Ez a balszerencsés eset teljesen összetörte, annál is inkább, mert az áldozat remek ember volt, s mielőtt kardot rántott, csúnya sérülést, mély sebeket kapott. Ettől kezdve azt tapasztaltam... bocsánat... a beteges érzékenység rohamai, melyek kínozták ezt a szerencsétlent, most még dühödtebbé váltak az önvádtól, amire, ha valaki, ő igazán nem volt felkészülve, elviselni pedig, mikor már viselnie kellett, teljességgel képtelen volt. A kínoknak e rohamait menyasszonya előtt sem tudta elleplezni; tartozunk megmondani azt is, hogy ezek riasztó, sőt félelmetes jelenetek voltak. Csak az vigasztalta, hogy börtönbüntetése leteltével felesége és barátja társaságában él majd, s így nem kell majd érintkeznie a külvilággal. De csalódnia kellett; mire kiszabadult, barátja és menyasszonya összeházasodtak. Lehetetlen szavakat találni arra, hogy ez a borzalmas megrázkódtatás mennyire meggyötörte ezt a heves természetű embert, akinek lelkét a keserű önvád már amúgy is megviselte, s gyakori képzelgései amúgy is eltávolították az emberektől; olyan volt ez, mint amikor a vitorlát tartó utolsó kötél is elszakad, s a bárkát kénye-kedve szerint dobálja a féktelenül tomboló vihar. Orvosi felügyelet alá helyezték. Időlegesen talán bevált volna a kezelés; csakhogy rókalelkű barátja, aki a házasság révén legközelebbi hozzátartozójának számított, hogy hatalmas birtokainak jövedelmét lefölözze, kieszközölte fogságának meghosszabbítását. Akadt azonban valaki, egy alacsony sorból való, de hűséges és áldozatkész barát, aki mindenét a kárvallottnak köszönhette. Ez egyre a méltányosságra hivatkozott, s addig nem nyugodott, amíg pártfogóját szabadon nem engedték, hogy újra birtokba vegye jogos tulajdonát, amely nemsokára kiegészült egykori menyasszonyáéval, minthogy ez fiúörökös nélkül halt meg, s így vagyona őreá szállt mint hitbizományos örökösre. A szabadság és a vagyon azonban nem állította helyre lelki egyensúlyát; a bánat az előbbivel szemben közömbössé tette, az utóbbit pedig csak azért tartotta valamire is, mert lehetővé tette számára, hogy szabadon élhessen különös képzelgéseinek. A katolikus hitet elhagyta, bár meglehet, hogy néhány tétele továbbra is hatott gondolkodására, amelyet szemlátomást teljesen hatalmába kerített az önvád és az emberutálat. Ettől kezdve vagy zarándok- vagy remeteéletet élt, lemondott minden földi jóról, nem önmegtartóztatásból, hanem mert iszonyodott az emberiségtől. Mindazonáltal nem élt még ember, akinek szavai és tettei ennyire messze estek volna egymástól, s olyan hitvány képmutató sem akadt, aki úgy értett volna ahhoz, hogy gazemberségét a jó szándék mezébe öltöztesse, mint ez a nyomorult, ahhoz, hogy embergyűlöletének elvont tételeit olyan viselkedéssel párosítsa, amely természetes nagylelkűségből és szívjóságból fakadt.

- Ratcliff úr, ön továbbra is egy őrült hóbortjait ecseteli.

- Egyáltalán nem - felelte Ratcliff. - Azt, hogy képzelete szertelenné fajult, magam sem vitatom. Mint említettem, néha olyan rohamok veszik elő, amelyek már a valódi elmebaj határát súrolják. Én most mindennapi elmeállapotáról beszélek: ez nevezhető rendellenesnek, de hibbantnak semmi esetre sem; ezek az árnyalatok éppúgy egymásba olvadnak, mint azok, amelyek a fényes nappalt az éjféli vaksötéttől elválasztják. Az udvaronc, aki vagyona elprédálásával talmi címhez akar jutni, vagy olyan méltósághoz, amelyből semmi kézzelfogható előnye nem származik, a fösvény, aki hiú kincseket halmoz, a tékozló, aki elherdálja vagyonát: valamennyien az őrültség valamely árnyalatának jegyét hordozzák magukon. Ugyanez vonatkozik azokra a gonosztevőkre, akik elkövetik a bűnt olyan esetben, amikor a józan embert visszarettenti a kísértéstől a tett borzalma, vagy az a meggondolás, hogy leleplezik és lakolnia kell; minden vad szenvedély vagy indulat pillanatnyi elmezavarnak nevezhető.

- Megengedem Ratcliff úr, hogy mindez nagyon elmés bölcselkedés - válaszolta Vere kisasszony -, de már megbocsát, ez semmiképpen sem bátorít arra, hogy felkeressem ily késői órán azt az embert, akinek szertelenségeit ön is csupán emlegetni tudja.

- Hogy megnyugtassam - folytatta Ratcliff -, hadd biztosítsam önt arról, hogy legcsekélyebb veszély sem fenyegeti. De még nem mertem megemlíteni, nehogy megijesszem vele: a kalyibájából észrevehet minket, hiszen az est homályában viskóját már derengeni látom; tovább nem kísérhetem; egyedül kell folytatnia útját.

- Egyedül? Félek.

- Nem hátrálhat meg - folytatta Ratcliff -, én itt maradok és várom.

- Akkor hát nem mozdul el innen - bátorította magát Vere kisasszony -, persze még így is nagy a távolság, nem hallja meg, ha esetleg segítségért kiáltanék.

- Ne féljen semmitől - bíztatta a kalauza -, vagy legalábbis tanúsítsa a legnagyobb önmérsékletet, s leplezze ijedtségét. Ne felejtse el, az váltja ki belőle a leghevesebb és legszenvedélyesebb dühöt, ha észreveszi, hogy külseje visszatetszést kelt. Ott, a mellett a félig kidőlt fűzfa mellett kell elhaladnia; a bal oldalon menjen, mert jobbra mocsár terül el. Egy időre hát elbúcsúzom. Gondoljon arra, mekkora baj fenyegeti, ez segít majd leküzdeni rettegését és kételyeit.

- Ratcliff úr, Isten önnel - mondta Isabella. - Ha megcsal egy magamfajta szerencsétlent, örökre meghazudtolja szememben tisztes jellemét, melynek feddhetetlenségében és becsületességében megbíztam.

- Igaz szavamra, becsületemre mondom - folytatta Ratcliff egyre hangosabban, amint a lány távolodott -, biztonságban van, nem eshet semmi bántódása.

RÉGI SZÍNDARAB

Ratcliff szavait Isabella már nem hallotta, de amint visszapillantgatott, bátorítást merített abból, hogy alakját, ha halványan is, még látta az esti szürkületben. Kis idő múltán azonban Ratcliff árnya beleolvadt a sűrűsödő esthomályba. Mire a Magányos Öreg viskójához ért, már egészen beesteledett. Két ízben is nyúlt az ajtó felé, de kezét mindkétszer visszarántotta, s midőn végre sikerült legyőznie félelmét, a kopogás gyengébben hangzott, mint szíve dobogása. Ezután hangosabban kopogott. Félt ugyan attól, akitől védelmet remélt, de még jobban rettegett attól, hogy a támogatást, amellyel Ratcliff kecsegtette, nem kapja meg, s harmadjára is bezörgetett. Végül, minthogy válasz nem jött, felvett nevén kezdte szólongatni a Törpét, könyörögvén, hogy nyisson neki ajtót.

- Ki az az utolsó nyomorult - szólt ki a Magányos Öreg szívdermesztő hangon -, aki arra szorul, hogy itt keressen menedéket? Hordd el magad; ha a fürj fészket keres, nem búvik rókalyukba.

- Én vagyok az, apó - rebegte Isabella -, nagy baj hozott ide, ha emlékszel még ígéretedre, te magad kötötted a lelkemre, hogy nehéz órában hozzád fordulhatok, szíved és házad mindig nyitva áll előttem, de attól tartok...

- Nocsak - mordult a Magányos Öreg -, hát te vagy az, Isabella Vere? Mivel bizonyítod, hogy valóban te vagy az?

- Magammal hoztam a rózsát, amit adtál. Még el sem hervadt, a sors, amit megjósoltál, máris utolért!

- Ha te álltad a szavad - mondta a Törpe -, én sem hazudtolom meg a magamét. Szívem és házam, melyet zárva tartok minden más földi lény előtt, befogad téged és bánatodat.

Bentről léptek hangzottak, s kisvártatva mécses fénye lobbant. Csikordult a retesz, meglazultak a pántok, s miközben a zárak egyenként elmozdultak, Isabella szíve mind hevesebben zakatolt. Feltárult az ajtó, s ott állt előtte a Magányos Öreg, torz alakját és ábrázatát megvilágította a lámpa is, amelyet kezében tartott.

- Gyere, kínok gyermeke - szólt a Törpe -, lépd át a keservek házának küszöbét.

Isabella belépett, s gyanakodva figyelte, amint a mécsest az asztalra helyezvén a Törpe legelőször is újra bereteszelte az ajtót, a lány ettől még jobban megrémült. A csikorgástól, amely e baljós műveletet kísérte, még inkább megriadt, de emlékezett arra is, amire Ratcliff figyelmeztette, megpróbálta hát összeszedni magát, nehogy bármi jelét adja félelmének. A pisla mécs sápadt fénnyel árasztotta el a szobát. Az öreg hellyel kínálta Isabellát a tűzhely melletti padkán, egyébként azonban ügyet sem vetett rá, hamarjában pattogó rőzsetüzet sikerített, amelynek fénye beragyogta az egész kalyibát. A tűzhely egyik oldalán fapolcok álltak, rajtuk néhány könyv, egy-két száraz gyógyfűköteg, továbbá fából kifaragott bögrék meg tányérok. Másik oldalán közönséges kerti szerszámok sorakoztak, vegyesen a barkácsoláshoz használtakkal. Az ágyat hevenyészett dikó pótolta, rajta száraz fű meg avar; aszkéta nyoszolyája. A viskó belülről tíz láb hosszú, hat láb széles lehetett. Az említetteken kívül egy durva fenyődeszkából ácsolt asztal és két szék alkotta bútorzatát.

Ebben a szűk odúban volt hát összezárva Isabella egy olyan lénnyel, akinek élete történetéből aligha meríthetett bátorítást. Ellenkezőleg: csúf ábrázatának riasztó idomtalansága majdhogynem babonás félelmet keltett benne. A Törpe átellenben foglalt helyet, busa, bozontos szemöldöke beárnyékolta apró, szúrós, fekete szemét, szótlanul meredt a lányra, mintha egymással viaskodó érzelmei késztetnék várakozásra. Isabella halálos sápadtan ült vele szemben, hosszú haja, amelyből a szitáló esti harmat kisimította a hullámokat, csapzottan hullt alá vállára, keblére, olyanformán, mint mikor vihar múltán a zászlók ázottan csüggnek alá a partra vetett hajó árbocáról. A Törpe törte meg elsőnek a csendet. Váratlanul, sürgetőn, türelmetlenül szegezte a lánynak a kérdést:

- Miféle balsors hozott ide?

- Az apámat fenyegető veszély, és a te parancsod - felelte a lány halkan, de határozottan.

- S tőlem remélsz segítséget?

- Ha számíthatnék rá - válaszolta a lány alázatos hangon, miként előbb.

- S miből gondolod, hogy hatalmamban áll segíteni? - folytatta a Törpe fanyar mosolyra húzva ajkát. - Olyannak látszom, aki képes bajokat orvosolni? Olyan várban lakom-e, amelynek birtokosa meg tudja védeni otthonát s a rászorulót? Csupán csúfolódtam veled, amikor biztattalak, hogy könnyíteni tudok bajodon.

- Úgy hát távozzam, és mérkőzzek meg sorsommal, ahogy tudok?

- Maradj - parancsolt rá a Törpe, s felserkenve az ajtó s a lány közé állt, intett Isabellának, hogy üljön vissza a helyére. - Van még megbeszélnivalónk. Miért vár az ember mástól segítséget? Miért nem tud mindenki helytállni önmagáért? Nézz csak körül itt. Én, aki a természet rugdalt mostohagyermeke vagyok, én nem kérek sem szánalmat, sem segítséget senkitől. E köveket én raktam egymásra, ezeket a konyhai alkalmatosságokat tulajdon két kezemmel formáztam, evvel pedig - mondta kaján mosollyal, kezét a mindig magánál hordott tőr markolatára tette, kissé kihúzta hüvelyéből, csak annyira, hogy pengéje megvillanjon a tűz fényében -, ha kell, megvédem e nyomorult testben senyvedő szikrát az életemre törő latroktól, akiknek a természet pompás küllemet és erős izmokat adott - evvel visszacsúsztatta tokjába a tőrt.

Isabella kis híján felsikoltott, de erőt vett magán.

- Az élet - folytatta a Remete - természettől ilyen: magányos, önző és társtalan. Farkas nem fordul farkashoz, ha odúját keresi: keselyű nem hív keselyűt, ha lecsap a zsákmányra.

- És ha szükségükben nem találnak támogatóra - mondta Isabella, bölcsen arra gondolva, hogy a Törpe virágnyelvébe bújtatott érvekkel férkőzhet hozzá leginkább -, akkor mi történik velük?

- Éhkoppon maradnak, felfordulnak, s rájuk borul a feledés; ez mindnyájunk osztályrésze.

- A vadságban élő törzseké - érvelt Isabella -, s kivált azoké, melyek társat nem tűrő zsákmányszerzésből kényszerülnek fenntartani maguk; de nem a természet törvénye általában; még az alacsonyabb rendűek is szövetkeznek közös védelemre. Az emberiség pedig - az emberi faj kipusztulna kölcsönös segítség híján. Attól kezdve, hogy az anya gyermekét babusgatja, addig a pillanatig, amikor a haldokló homlokáról egy jótét lélek letörli a gyöngyöző verítéket, nem lehetünk meg egymás segítsége nélkül. Ha tehát valaki segítségre szorul, joga van embertársaihoz folyamodni; s vétkezik, aki tudna segíteni, de nem teszi.

- És ezzel az együgyű bizakodással, szegény gyermekem - folytatta a Magányos Öreg -, kijöttél a pusztába olyan valakihez, akinek az a vágya, hogy az általad oly nagyra tartott szövetség örökre megszűnjék, s kipusztuljon e faj? Nem féltél ide jönni?

- A végszükség - mondta Isabella határozottan - erősebb a félelemnél.

- Nem hallottad, hogy kérészéletű felebarátaid szerint én olyan hatalmakkal szövetkeztem, melyek éppúgy undort keltenek, éppúgy az emberi faj megrontását kívánják, mint jómagam? Nem hallottál semmit erről? És épp éjnek idején lopózol ebbe az odúba?

- Az a Lény, akit imádok, erőt ad nekem az ilyen oktalan félelmekkel szemben - mondta Isabella, de keblének egyre nyugtalanabb remegése elárulta, hogy szavai nem szívből fakadnak, hogy csak színleli a bátorságot.

- Nocsak - mondta a Törpe -, milyen jól illik hozzád a bölcselő szerepe. Mégis, nem gondoltál arra, hogy veszélyes lehet, ha ily fiatal, szemrevaló létedre kiszolgáltatod magad annak, aki annyira gyűlöli az emberiséget, hogy legfőbb örömét abban leli, ha legszebb példányait elrútíthatja, megalázhatja és elpusztíthatja?

Isabella, bár félt-remegett, határozott hangon folytatta: - Bármily sebeket is kapott ön a világtól, nem viheti rá a lélek, hogy olyan valakin álljon bosszút, aki nem ártott önnek, sőt, tudtával, másnak sem.

- Úgy van, csakhogy, ifjú hölgy - folytatta, miközben szeme szikrát szórt a gyilkos indulattól, amely ábrázatát is félelmesen eltorzította -, a bosszú falánk farkas, amely egyet akar: húst marcangolni és vért szürcsölni. Azt gondolja, hogy megindíthatja az ártatlanságáról bégető bárány?

- Higgye el - folytatta Isabella felállva, ünnepélyes méltósággal -, ezekkel az iszonyú gondolatokkal hiába akar megfélemlíteni, nem képes rá. Mindez nem ér fel hozzám. Akár ember ön, akár ördög, nem bánthatja azt, aki végső kétségbeesésében folyamodott önhöz. Ezt nem teheti, ezt nem meri megtenni.

- Igazad van, leánykám - helyeselt a Magányos Öreg -, nem tudok, nem merek ilyet tenni. Most menj szépen haza. Ne félj, bármivel is rémítenek. Védelmet kértél tőlem, meglásd, megkapod.

- De apó, már megfogadtam: még ma éjjel hozzámegyek ahhoz a férfihoz, akitől iszonyodom, különben pusztulásba döntöm apámat.

- Ma éjjel? És pontosabban mikor?

- Éjfél előtt.

- S már öreg este van - mondta a Törpe. - De ne félj semmitől. Addig még van időd, hogy cselekedjem.

- És az apám? - kérdezte Isabella esdekelve.

- Az apád - felelte a Törpe - mindig is gyűlölt ellenségem volt, az ma is. Ám ne félj!; tiéd az érdem, hogy őt sem éri baj. Most azonban eredj, ha tovább maradnál, megint ábrándképeim támadnának az ember nagyszerűségéről, pedig már egyszer kegyetlenül kijózanodtam. Nyugodj meg hát... az oltár előtt fogsz már állni, midőn kiszabadítlak. Ég veled, az idő sürget, cselekedni kell.

Az ajtóig vezette Isabellát, s aztán útjára engedte. A ló közben kint legelészett a kertben, a lány felült rá, s az épp kelőben lévő hold világánál arrafelé fordította, ahol Ratclifftől elbúcsúzott.

- Sikeres volt az útja? - tudakolta Ratcliff.

- Akihez küldött, mindent megígért; de hogyan tudja ígéretét teljesíteni?

- Adjon hálát az égnek! - könnyebbült meg a férfi. - Higgye el, amit megígért, azt hatalmában áll teljesíteni is.

Ebben a pillanatban éles füttyentés hangzott a pusztán.

- Hallja? - szólt Ratcliff -, engem hív; Vere kisasszony, ön most hazatér, a kert oldalsó kapuján hagyja nyitva a reteszt; ahhoz, amelyik a hátsó lépcsőre nyílik, saját kulcsom van.

Másodszor is füttyszó harsant, még élesebben és hosszabban, mint először.

- Megyek már, megyek - kiáltotta Ratcliff, megsarkantyúzta lovát, s elvágtatott a pusztán a remetelak irányába. Vere kisasszony visszatért a várba. Lova tüzes jószág volt, őt magát fűtötte az izgalom, így aztán szélsebesen röpültek hazafelé.

Mindent úgy tett, ahogy Ratcliff megparancsolta, bár utasításainak célját nem értette tökéletesen. Lovát kicsapta a kert melletti gyepre, s lakosztályába osont anélkül, hogy bárki észrevette volna. Kinyitotta a zárat, s lámpásért csengetett. A szolgával együtt, aki a hívásra megjelent, hogy teljesítse a kisasszony kérését, apja lépett a szobába.

- Kétszer is hallgatóztam az ajtódnál - mondta az apa - azóta, hogy két órával ezelőtt eltávoztam tőled. S mivel hangot nem hallottam, nyugtalankodni kezdtem, hogy netán bajod eshetett.

- És most, apám, arra kérem, tegye meg, amit nagylelkűen megígért. Hadd élvezzem itt magamra hagyva, egyes-egyedül szabadságom utolsó pillanatait, hadd éljek az utolsó percig a haladékkal, melyet öntől kaptam.

- Így lesz - mondta az apja -, s más sem fog zavarni. De milyen rendetlen a ruhád, s e kócos, zilált fürtök! Nehogy megint így találjalak, amikor visszajövök! Az áldozat csak akkor ér valamit, ha jó szívvel hozzák.

- Ez az előírás? - vágott vissza Isabella. - Hát ne féljen atyám! Az áldozat fel lesz cicomázva.

SHAKESPEARE,
SOK HŰHÓ SEMMIÉRT, IV. 1. 66.

(Fodor József fordítása)

Az Ellislaw kastély kápolnája, amelyet a baljós menyegző színhelyéül kijelöltek, sokkal régebben épült, mint maga a vár, noha emez is nagy múltra tekintett vissza. Egykor itt, Ellislaw-ban kisebb szerzetesközösség telepedett meg, amely - a régészek feltevése szerint - a dúsgazdag Jedburgh apátság kötelékébe tartozott; ez idő tájt még nem kezdődtek el Anglia és Skócia között az egyre gyakoribbá és mind hosszadalmasabbá váló hadakozások, amelyek során az építményeket a határ mindkét oldalán jobbára hadicélokra használták fel. Később a szerzeteseket mindenestül elsöpörte az ide-oda hullámzó háborúság a kölcsönös megtorlások. A cellák romjain nemesi vár emelkedett föl, amelyben a kápolna is helyet kapott.

Az épület félköríveivel, vaskos oszlopaival, melyeknek dísztelensége az úgynevezett szász építészet korát idézte, mindig is komor, rideg látványt nyújtott, s gyakorta szolgált földesurak, korábban pedig barátok temetkezési helyéül. Ezúttal azonban zordnál is zordonabbá varázsolta a világítás gyanánt kitűzött néhány füstölgő fáklya. Arasznyi körben, a sűrű füsttől vörösben, bíborszínben játszó dicsfénytől övezve sárgás fényt gerjesztettek, ezen túl azonban kétes homály borongott; ettől a kápolna mintegy kitágult, mivel falai teljesen belevesztek az áthatolhatatlan homályba. Az ünnepélyhez sebtében felbiggyesztett ékítményektől csak még sivárabb lett a látvány. A szobák faláról leszedték az ócska kárpitokat, ezekkel aggatták körbe, hevenyészve és hézagosan, a kápolna falait, közbül pedig mindenfelől összeszedett címerpajzsokat, halotti jelvényeket helyeztek el szeszélyes összevisszaságban. A kőoltár mindkét oldalát egy-egy szobor díszítette, melyek sehogyan sem illettek egymáshoz. Az egyiket kőből faragták, s valami bús képű remetét vagy szerzetest ábrázolt, aki a szentség hírében halt meg; ezt csuklyásan-csuhásan, hanyatt dőlve ábrázolták, arcát áhítatosan az égre emelte, kezét, melyben rózsafüzért tartott, imára kulcsolta. A másik oldalon elhelyezett sírkőszobor olasz ízlésre vallott, a legfinomabb márványból vésték-csiszolták, a modern művészet termékének tűnt. Ezt Isabella anyjának, néhai Ellislaw-i Vere asszonynak emlékére állították, akit a szobor haldoklása közben jelenített meg. Fölötte könnyeket hullató szárnyas angyalka, félrefordított tekintettel; a művész abban a pillanatban ragadta meg, midőn kioltja egy pislákoló mécses lángját. Ez a jelenet az asszony idő előtti halálát jelképezte. Valóságos műremekként hatott, csakhogy máshová kívánkozott ebből a felemás környezetből, ahová áthelyezték. Sokan meglepődtek, sőt megbotránkoztak azon, hogy Ellislaw, akitől az asszony életében kevés jót kapott, de halála után mély megrendülést színlelt, nem átallott ily pompás síremléket állíttatni. Mások viszont felmentették a képmutatás vádja alól, mondván, hogy az emlékszobrot Ratcliff szorgalmazására, s kizárólag az ő költségén készítették.

A násznép a szobrok előtt gyűlt egybe, szám szerint alig néhányan. Sokan ugyanis a küszöbönálló felkelésre készülendő, már korábban elhagyták a várat, Ellislaw pedig nem tartotta kívánatosnak, hogy ebben a helyzetben a legközelebbi rokonokon kívül, akiknek jelenlétét a helyi szokások parancsolóan megkövetelték, népes vendégseregletet csődítsen össze. Az oltár tőszomszédságában a szokottnál is komorabb, marconább, gondterheltebb Sir Frederick Langley állt; mellette Mareschal, aki a vőfély szerepét játszotta. Az ifjú Mareschal vidor ábrázatától, melyre ilyenkor sem tudott komolyságot erőltetni, a vőlegény homlokán még sötétebb árnyak jelentek meg.

- Mikor jön már elő a menyasszony? - súgta oda Sir Fredericknek. - Még az egyetemről tudom, hogy a rómaiak gyakran használtak kényszerítő eszközöket, remélem, mi ezt elkerülhetjük. Kissé kényelmetlen lenne az én csókra termett húgocskámnak, ha két nap alatt másodszor is elrabolnák, bár ahogy én látom, nálánál senki sem érdemesebb az efféle erőszakos bókra.

Sir Frederick úgy tett, mintha nem hallaná a fejtegetést, valami dalt dudorászott, másfelé bámult, Mareschal azonban az előbbi csípős hangnemben folytatta:

- Ez a késedelem nagyon megalázó dr. Hobblerra nézve; őt épp akkor parancsolták ide, hogy hipp-hopp mindent készítsen elő az örvendetes eseményre, amikor a két flaska után éppen a harmadikból is sikerült kirántani a dugót. Remélem, megvédelmezed elöljárói dörgedelmétől, hiszen a hitszolgálat illő óráján jócskán túl vagyunk. De már jön is Ellislaw meg az én drágalátos húgocskám; bűbájosabb volna, mint eddig bármikor, ha nem lenne ennyire megviselt, ilyen falfehér. Különben figyelmeztetem, lovag úr, ha a lány nem mond IGENT jószántából, szó sem lehet esküvőről, bármi is történt légyen eddig.

- Hogy nem lesz házasság? - ámuldozott Sir Frederick félhangosan, s hangja elárulta, hogy csak nagy nehezen tudja türtőztetni magát.

- Nem, akkor nincs dínomdánom, lakodalom - vágta rá Mareschal -, erre a fejemet teszem.

Sir Frederick Langley megragadta a kezét, és miközben megszorította, Sir Frederick a foga között sziszegve odasúgta neki: - Mareschal, ezt nem úszod meg szárazon - ezzel ellökte magától Mareschal kezét.

- Állok elébe - mondta Mareschal -, nem szoktam csak úgy vaktában fecsegni, anélkül hogy ura volnék szavaimnak. No, szólalj meg, aranyos hugicám, igaz-e, hogy szabad akaratod szerint, befolyástól mentesen vállalod uradul és parancsolódul ezt a vitéz lovagot? Mert ha csak egy parányit is viszolyogsz, gondold meg, és ki vele, s akkor Sir Frederick nem mondhat asszonyának.

- Elment az eszed, Mareschal? - szólt közbe Ellislaw, aki az ifjú Mareschal egykori gyámjaként gyakran fensőbbséges hangot használt vele szemben. - Mit képzelsz, oltár elé vonszolnám a leányomat, ha nem jött volna ide szíves örömest?

- Ugyan már, Ellislaw uram - vetette ellen az ifjú -, szükséges az ellenkezőjét bizonygatnod! Csak rá kell nézni erre a lányra, a szeme könnyes, az arca fehérebb, mint az a fátyol, mely elfödi. Az emberszeretet nevében ragaszkodom ahhoz, hogy a szertartást halasszák el holnapra.

- Majd ő megfelel neked, te javíthatatlan kotnyeleskedő, igenis a lányom óhajtja, hogy az esketés megtörténjék. Nem így van, Isabella, drágám?

- De igen - felelte Isabella, félig aléltan -, mert sem Isten, sem ember segítségére nem számíthatok.

- Abból, amit mondott, csak az első szót lehetett hallani. Mareschal vállat vont, s hátrébb lépett. Ellislaw az oltár elé vezette, helyesebben támogatta a leányát. Sir Frederick előrelépett a lány mellé. A pap kinyitotta az imakönyvét, és Vere úrra nézett, hogy kezdheti-e a szertartást.

- Kezdje! - szólalt meg Vere úr.

De ekkor kiáltás hangzott, mintha csak az elhunyt asszony kriptájából törne elő, s oly harsányan, hogy az egész boltozatos kápolna visszhangzott tőle: "Várj!"

Mindenki megdermedt, távolról, a lakószobák felől csörömpölés, kardcsattogásféle hallatszott. De csak egy pillanatig.

- Miféle újabb cselfogás ez megint? - szólt vadul Sir Frederick, s gyanakvó pillantással fürkészte Ellislaw-t és Mareschalt.

- Valamelyik nyughatatlan vendég idétlenkedik - bátorította Ellislaw, bár ő maga is megnyugtatásra szorult volna. - Elnézőeknek kell lennünk a ma esti lakoma féktelenségeivel szemben. Kezdődjék a szertartás.

A lelkiatya már éppen belekezdett volna, midőn ugyanonnan megismétlődött a fenyegető felszólítás. A fehérnép jajveszékelni kezdett, egytől egyig kirohantak a kápolnából; a férfiak megragadták kardjuk markolatát. A pillanatnyi döbbenet még el sem múlt, midőn előlépett a síremlék mögül a Törpe, pontosan Vere úr elé. Attól, hogy ez a furcsa, rémes jelenés itt, ebben a környezetben felbukkant, a jelenlevőkben valósággal elhűlt a vér, Lord Ellislaw pedig csaknem szörnyethalt ijedtében. Keze, mely a lányét szorongatta, lehanyatlott; odatámolygott a legközelebbi oszlophoz, megkapaszkodott benne, homlokát a csupasz kőnek támasztva.

- Ki ez az ágrólszakadt? - fakadt ki Sir Frederick -, s mi keresnivalója van itt?

- Azért jöttem volna, hogy tudtára adjam - torkolta le a Törpe a rá jellemző nyers hangvétellel -, hogy ezt az ifjú hölgyet, s vele együtt Ellislaw-t, Mauley-Hallt, Polvertont, beleszámítva a legparányibb rögöt is, csak úgy kaparinthatja meg, ha a leány az én beleegyezésemmel megy önhöz: ám az én beleegyezésemet ön sosem kapja meg. Térdeljen le, és adjon hálát az Atyaúristennek, hogy mindez így történt, és nem lép frigyre olyan tulajdonságokkal, az igazsággal, ártatlansággal, erénnyel, melyekhez semmi köze. Te meg, elfajzott jómadár - folytatta Ellislaw-hoz fordulva -, te azt gondolod, hogy így megmented az irhádat? Eladnád a leányodat, hogy kimentsd magad a bajból; ha a szükség úgy hozná, talán még meg is ölnéd, aztán meg felfalnád, csak hogy megmenekülj az éhhaláltól. Úgy bizony, temesd csak kezedbe az arcod, ne kelljen pironkodnod, magad előtt látva azt az embert, akit vasra verettél, akit bűnbe hajszoltál, akit lélekben megnyomorítottál. Köszönd a leányodnak, ennek a szeplőtlen teremtésnek, aki téged apjának nevez, hogy ismét megkönyörülök rajtad. Pusztulj a szemem elől, s az a kegy, amelyben részesülsz, eleven tűzként perzselje agyadat, míg olyan kiégett, olyan üszkös nem lesz, mint az enyém.

Ellislaw némán, keserű legyintéssel távozott a kápolnából.

- Menj utána Hubert Ratcliff - szólt a Törpe -, add tudtára, hogy mi vár rá. Boldog lesz, mert az, hogy szabad levegőt szívhat, s arany üti a markát, neki boldogságot jelent.

- Egy szót sem értek az egészből! - fortyant föl Sir Frederick Langley. - Egy bizonyos: vagyunk itt néhányan férfiak fegyverrel, erőnkkel Jakab királyt szolgáljuk. S ön, uram, akár, az igazi Sir Edward Mauley, akiről azt rebesgetik régóta, hogy rabságban sorvadt el, akár csak bitorolja a nevét és címét, élünk a szabadsággal, hogy önt itt tartsuk mindaddig, amíg fény nem derül rá, mi szél hozta ide éppen ilyenkor. Kémeket nem tűrünk magunk között... Fogjátok el, barátaim!

Csakhogy a tétova cselédek riadtan visszahőköltek. Sir Frederick egy szál maga indult a Remete felé, mintha le akarná fogni, ekkor azonban csillogó hegyű alabárd tartóztatta fel, amelyet Hobbie Elliot vaskos keze szegezett egyenesen a mellének.

- Ha egy ujjal bántani mered, mindjárt likat vágok a testeden, hogy átsüthessenek rajtad a napsugarak - rivallt rá a tagbaszakadt határlakó. - Kotródj hátrébb, mert tüstént felnyársallak! Senki se merészeljen Elshie-hez hozzányúlni; jó pajtás ő, derék cimbora, a barát mindig számíthat rá; nyomorék, azt hiszitek, no, urak, akinek megszorongatja a kezét, kiserked a vér a körme alól - van rá egy kövér ürüm. Kemény legény ez az Elshie! Olyan a keze, akár a kovács vasfogója.

- Mi keresnivalód van itt, Elliot? - vonta kérdőre Mareschal. - Ki kért rá, hogy idetolakodj?

- Csendesebben, Mareschal of Wells - csitította Hobbie -, nem egyedül érkeztem, huszad-harmincadmagammal, képviselvén saját személyemet meg a királyét, azaz a királynőét, vagy hogy is kell mondani, s ráadásul Agyafúrt Elshie-t is, hogy fenntartsuk a békességet, meg hogy visszafizessünk egyet s mást Ellislaw-nak, amiért olyan bitangul bánt velem. A kapcabetyárok kiadós reggelivel kedveskedtek nekem a minap, az is az ő konyháján készült; azt gondoljátok talán, én nem hálálom meg bőséges vacsorával? No, csak ne kapkodjatok a kardotokhoz, urak, az egész kastély az ölünkbe hullt; a kapuk tárva-nyitva, embereitekből dől a pálinkabűz, úgy fejtettük le róluk a kardot meg a pisztolyt, mint amikor az ember borsót hüvelyez.

Mareschal kirohant, de mindjárt vissza is tért a kápolnába.

- Ördög és pokol! Igaz, így van, Sir Frederick! a vár telis-tele van idegen fegyveresekkel, a mieink meg, azok a részeg disznók, mind egy szálig fegyvertelenek. Kardot elő, vágjunk rést a betolakodók között.

- Nem addig van az, nem addig van az - intette le Hobbie -, egyet mondok, kettő lesz belőle. Nem vagyunk mi rosszakaróitok, csak hát, ha ti fegyvert fogtatok Jakab királyért, vagy hogy az ördögbe hívjátok, meg a prelátusokért, hát mi is gondoltunk egyet, nosza folytassuk a régi szomszéd perpatvart, mi is harcoljunk, a másikért meg a Skót Egyházért. De a hajatok szála se görbül, ha illedelmesen hazakotródtok. Ez a legbölcsebb, amit tehettek, mert biztos híreink vannak Londonból, hogy az a Bang vagy minek is hívják, úgy eldöngette a franciákat, hogy bárkástul, királyostul eltakarodtak a part mellől. Okosan tennétek hát, ha nem húznátok ujjat a mi öreg Annuskánkkal, amíg jobb királynő nem akad nála.

Ratcliff ebben a pillanatban tért vissza, s megerősítette a jakobiták számára oly lesújtó híreket. Sir Frederick, anélkül hogy bárkitől is elbúcsúzott volna, nagy dérrel-dúrral elhagyta a várat, és a csatlósok, akik erre még képesek voltak, szintén vele tartottak.

- És te most mihez fogsz, Mareschal uram? - tudakolózott Ratcliff.

- Hogy mihez? - vette át a szót Mareschal, s mosolygott hozzá -, magam sem igen tudom, én sokkal forróbb vérű vagyok, és sokkal kevesebb vagyon támogat, hogysem követni tudnám a vitéz vőlegény példáját. Más fából faragtak, de ki tudja, mi hasznom belőle.

- Akkor meg ereszd szélnek az embereidet, te meg maradj békén, bocsánatos vétek, amit elkövettél, hisz ki sem tört a lázadás.

- Úgy igaz - erősítgette Elliot -, ami elmúlt, elmúlt, legyünk jó barátok ismét. Nem tartok én haragot senkivel, csak Westburnflat, ő van a bögyömben, őt meg már jól megtáncoltattam. Alig háromszor csapott össze a kardunk, már uzsgyi, kiugrott az ablakon, bele a vizesárokba, és úgy habarta a vizet, akár egy gácsér. Van magához való esze, mondhatom, reggel elhurcolja az egyik menyecskét, este a másikat, kevesebb már nem is elég neki! Ha nem szedi a sátorfáját, én piszkálom ki ebből az országból, de vasvillával, a castletoni találkozót pedig nyugodtan elhalaszthatjuk, minthogy a cimborái nem hajlandók segédkezni.

Isabella a nagy zűrzavarban odavetette magát lába elé jótevőjének, Sir Edward Mauleynak, mert így illik most már neveznünk a Magányos Öreget, hogy kifejezésre juttassa háláját, s kérését, bocsátana meg apjának. Mihelyt a nagy izgalom, futkosás alábbhagyott, rájuk tapadt minden szem. Vere kisasszony édesanyja emlékszobra mellé állt, amelynek néhány vonása megegyezett az övével. A lány a Törpe kezét szorongatta, csókolgatta, a könnye pedig hullt rá, mint a záporeső. A férfi csak állt, mozdulatlanul, csupán a szemét villantotta hol a márványalakra, hol annak eleven hasonmására. Az ő szeme is könnybe lábadt - kezét arcához emelve törölgette a könnyeket.

- Azt hittem - mondta a férfi -, hogy a könny már régen kiszáradt a szememből, de patakzik, midőn megszületünk, s forrása nem apad el mindhalálunkig. Ám semmiféle meghatódás nem rendít meg elhatározásomban. Most búcsút veszek mindattól, aminek emléke (ekkor a sírszoborra tekintett) és jelenléte (ekkor megszorította Isabella kezét) oly drága nekem. Ne szólj hozzám! Ne próbálj szándékomtól eltéríteni! Nem fog sikerülni; az idomtalan porhüvelyt sem nem látod, sem nem is hallasz róla többé. Meghalok számodra, mielőtt valójában a sírba kerülnék. Gondolj rám mindig barátodként, aki megszabadult az élet megannyi szenvedésétől és szennyétől.

Megcsókolta Isabella homlokát, megcsókolta a szobrot is, amely mellett a leány térdelt, s kilépdelt a kápolnából, nyomában Ratcliff-fal.

Isabellát teljesen kimerítették a nap izgalmai. Az asszonyok feltámogatták szobájába. A vendégek nagy része elvonult, bár mielőtt erre sort kerítettek volna, mindegyikük, aki hallgatóra talált, azt bizonygatta, hogy mennyire elítéli a kormány elleni lázadást, s mennyire sajnálja, hogy ő maga belesodródott. Hobbie Elliot éjszakára elvállalta a vár parancsnokságát. Takaros őrséget állított. Nem kis büszkeséggel emlegette azt a fürgeséget, amellyel az Elshie sürgős parancsát hozó hű Ratcliffnek engedelmeskedtek. Az is tiszta szerencse, hajtogatta, hogy éppen ma tudták meg, hogy Westburnflatnek esze ágában sincs Castletonba jönni a találkozóra, hanem ujjat akar húzni velük. Ennek volt köszönhető, hogy jókora csapat összeverődött Dombalján azzal a szándékkal, hogy a következő reggel ellátogatnak a rabló várába; ők érkeztek némileg más irányt véve Ellislaw várába.

SHAKESPEARE,
AHOGY TETSZIK, II. 7. 164.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Másnap reggel Ratcliff úr átadta Vere kisasszonynak apja levelét, amely így szólt:

Imádott Gyermekem!

A kormányzat megtorlása elől, hogy mentsem magam, külföldre kényszerülök, s bizonytalan ideig külhonban időzöm. Nem kívánom, hogy velem jöjj vagy kövess. Az én érdekem, s még inkább a tiéd, azt követeli, hogy maradj ott, ahol most vagy. A tegnapi szokatlan események okát nem szükséges töviről hegyire elmagyaráznom. Úgy hiszem, Sir Edward Mauley, aki egyébként anyai ágon közeli vérrokonod, alaposan rászolgált neheztelésemre; minthogy azonban téged örökösének nyilvánított, s vagyona jelentős részét hamarosan rád ruházza, ezzel nékem is teljes elégtételt szolgáltatott. Tudom, sohasem bocsájtja meg nekem, hogy anyád engem fogadott el kérőjének, s nem volt hajlandó kiszolgáltatni magát olyan családi alkunak, amely őt a józan ész megcsúfolásával, önkényesen nyomorék rokonához kötette volna. E csalódással betelt a mérték: elméje, amely különben sem működött az óramű pontosságával, teljesen összezavarodott, s rám, legközelebbi rokona és örököse férjére várt az a hálátlan szerep, hogy róla s birtokáról gondoskodjam; ez meg is történt mindaddig, amíg bizonyos személyek, akik nyilván azt gondolták, hogy ezzel javát szolgálják, visszahelyezték jószágaiba, későbbi hóbortjait vizsgálva ma már a vak is látja, hogy helyesebb lett volna, az ő érdekében, ha nem fosztják meg a gyengéd és oly üdvös felügyelet áldásaitól.

Egy dologban azért úgy járt el, ahogy a rokoni kapcsolat megkívánja, bár rigolyái itt is kiütköztek. Köztudott, hogy a világtól álnév és álruha védelme alatt, rideg magányba vonult vissza, saját halálhírét költötte, (amibe én, igyekezvén kedvében járni, beletörődtem). Felhatalmazott, hogy birtokai jövedelmével szabadon gazdálkodjam, különösen abból a birtoktestből származó bevétellel, amely egykor édesanyád birtoka lévén, őrá, mint egyetlen fiági örökösre szállt. Bizonyosan azt gondolta, hogy ezzel valami különös kegyet gyakorol, jóllehet minden tárgyilagos szemlélő számára nyilvánvaló, hogy nem tett egyebet, mint magától értetődő kötelességét teljesítette, mivel az igazság jegyében, ha nem is a törvény betűi szerint, téged kell anyád örökösének tekinteni, engem pedig törvényes gyámodnak. Ebben az ügyben tehát semmiféle kötelezettség nem terhel, sőt joggal felróhatom, hogy járandóságomat könyöradományként kaptam, attól függően, hogy milyen kedvében volt Ratcliff úr, aki ráadásul egyre újabb és újabb darabokat hasított le vagyonomból zálogul, valahányszor a bérleten felül némi külön előlegért folyamodtam hozzá; elmondhatjuk, hogy addig ravaszkodott, amíg birtokom igazgatását sikerült teljességgel magkaparintania. Ha meg Sir Edwardnak ez az álnok barátság csak azért kellett, hogy befészkelvén magát házamba, adandó alkalommal könnyűszerrel és kéjes élvezettel eltiporjon, akkor meg, ismétlem, még kevésbé kell magam, úgymond, lekötelezettjének éreznem.

Ha jól tudom, tavaly ősz felé, vagy eszelősségből, vagy azért, hogy az imént említett gonoszságára feltegye a koronát, megjelent a környéken. Színleg azért jött, hogy megtekintse a síremléket, amelynek felállítását anyád kápolnabeli sírján annak idején ő szorgalmazta. Ratcliff, aki ekkortájt tisztelt meg avval, hogy kitúrt a saját házamból, készséggel állt rendelkezésére, és titkon bevezette a kápolnába. Ennek - mint ő maga bevallotta - az lett az eredménye, hogy a nyomorult órákon keresztül magánkívül őrjöngött, elborult elmével bevette magát a közeli szittyósba, s ott is, amikor már magához tért, a legsivárabb helyet szemelte ki, kalyibát emelt, mezei vaddá züllött, olyan toportyánná, aminő mindig, élte virágjában és voltaképpen lenni szeretett volna. Föltétlenül megemlítendő, hogy Ratcliff úr a dologról némán hallgatott, pedig ha szól nekem, akkor megboldogult feleségem rokonát nyomorult helyzetéhez illő gondoskodásban részeltettem volna, de nem, ő úgy látszik, annyira egy húron pendült vele, hogy a szerencsétlent zagyva terveivel kapcsolatban teljes titoktartásáról biztosította, sőt, esküt is tett rá. Sűrűn felkereste Sir Edwardot, akinek az a tébolyult ötlete támadt, hogy remetelakot épít magának, ebben még segédkezett is neki. A legjobban attól rettegtek, hogy kapcsolatukra fény derül.

A tanya körül messzire elláthat a szem, ezért az a föld alatti üreg, valami kriptaféleség, amire a magas gránitoszlop közelében bukkantak rá, szolgált Ratcliffnek búvóhelyül, valahányszor valaki közeledett gazdájához. Gondolom, magad is gyanítod, gyönyörűségem, hogy a lapulásra minden oka megvolt. Azt sem hallgathatom el, hogy mialatt én boldogtalan barátomat a La Trappe-i szerzetesek körében tudtam, valójában itt élt már hónapok óta, e különös álarca mögött, házamtól alig ötmérföldnyire, s Ratcliff, Wesburnflat vagy mások útján, akiket - hisz módja volt rá - busásan lekenyerezett, minden cselekedetemről azon nyomban értesült. Azt veti a szememre, hogy mindenáron hozzá akartalak adni Sir Frederickhez. A legjobb szándék vezetett, ám ha Sir Edward Mauley másként vélekedett, miért nem állt elő férfiasan, miért nem mondta a szemembe, hogy az egyezségben ő is részt kíván venni, hogy beleszólást követel magának ügyeidbe, amire - hisz roppant vagyonát te öröklöd - valóban jogot is formálhat.

Most már ugyan vakmerő és különc rokonod kissé elkésett, hogy szándékával előhozakodjon, mégsem kívánom, a legkisebb mértékben sem, óhajait hatalmi szóval elutasítani, noha az, akit jövendőbelidül kiszemelt, nem más, mint maga az ifjú Ernscliff; bevallom, róla feltételeztem legkevésbé, hogy bizalmát élvezi, tekintettel ama végzetes eseményre. De rendben van, ebbe is készséggel és boldogan beleegyezem, egy feltétellel: ha a megállapodás megmásíthatatlan formában köttetik meg, úgy, hogy ne kerülj függő helyzetbe, tőled ne vonhassák meg egyik napról a másikra jogos járandóságodat, ami miatt én okkal panaszkodhatom. Sir Frederick Langley nevét, szentül fogadom, többé nem hozom szóba. Nem is valószínű, hogy hozomány nélkül ragaszkodik hozzád. Ennek folytán, drága Isabellám, a Gondviselés bölcsességére és a saját megfontolásodra bízlak, de kérve kérlek, tégy meg mindent haladék nélkül azért, hogy biztosítsd magadnak mindazt, amivel én halmoználak el, ha rokonod szeszélye ettől a lehetőségtől meg nem fosztott volna.

Ratcliff úr említette, hogy Sir Edward tekintélyes évjáradékkal kívánja biztosítani külföldi megélhetésemet. De büszkébb vagyok, hogysem ezt elfogadjam. Megüzentem neki, hogy van nekem drága gyermekem, aki nem tűrné el, még ha maga szükséget látna is, hogy én nyomorogjak. Helyesnek láttam, hogy kertelés nélkül közöljem vele: bármilyen juttatásban is részesít téged, úgy kell számolnia, hogy abból te atyád iránti természetes kötelességedet teljesíthesd. Készséggel rád hagyom Ellislaw várát a kastéllyal egyetemben, hogy ezzel is kifejezésre juttassam atyai érzelmeimet, továbbá azon igyekezetemet, hogy neked életed megalapozásához önzetlen segítséget nyújtsak. Annak az adósságnak az évi kamata, mely a birtokot terheli, valamivel több a hozamnál, annak ellenére hogy újabban méltányos bért vetettem ki a fő- és melléképületekre. Minthogy azonban egyedül és kizárólag Ratcliff úrnak tartozom, ő mint rokonod megbízottja, nem lesz türelmetlen hitelező. Mindehhez még csak annyit, hogy bár engem Ratcliff úr személyemben megbántott, én őt mégis igen derék, becsületes embernek tartom, előtte bármilyen ügyes-bajos dolgaidat bizalommal feltárhatod, nem beszélve arról, hogy ha sikerül tetszését még jobban megnyerned, ezzel a legtöbbet teszed azért is, hogy megtartsd a rokonodét. Marchie-t üdvözlöm. Remélem, nem fogják zaklatni a történtek miatt. Odaátról majd bővebben. Addig is maradok szerető apád:

Richard Vere

A feni levélen kívül semmi sem került hozzánk, ami történetünk előzményeit megvilágíthatná. Hobbie-val együtt talán maga az olvasó is úgy vélekedik, hogy a Sokkövű Mocsár Magányos Öregje homályos, ködös fogalmakba gondolkodott, s hogy végeredményben maga sem tudta, mit akar, vagy ha tudta is, nem volt képes céljait egyértelműen és következetesen megvalósítani: Hobbie szerint az ő gondolkodásának a nyitját is úgy lehet meglelni, miként egyenes ösvényt a közlegelőn, méghozzá olyan helyen, ahol százszámra indázik, kanyarog a sok csapás, de egyenes, kitaposott út sehol sincsen.

A levelet elolvasva Isabella legelőször apja felől érdeklődött. Megtudta, hogy miután Ratcliff-fel hosszan tárgyalt, kora hajnalban útra kelt, s most már útban van a legközelebbi kikötő felé, ahol - amint reméli - akad valami alkalmatosság, melyen áthajózhat a kontinensre.

- Hová tűnt Sir Edward Mauley?

A Törpét az előző esti eseménydús jelenet óta senki sem látta.

- Hű, a nemjóját, csak nem esett valami baja szegény Elshie-nek! - dohogott Hobbie Elliot -, ez még annál is cudarabb dolog volna, mintha engem újólag kifosztanának.

Tüstént a Törpe hajlékához vágtatott. Az árván maradt jerke keserves mekegéssel jött eléje, a fejés megszokott ideje ugyanis már réges-rég elmúlt. A Magányos Öregnek híre-hamva sem volt, a máskor mindig zárt ajtó most tárva-nyitva, a tűz kihunyt, a kunyhó most is azonmód, miként Isabella ide érkeztekor. Nem kétséges, az a jármű, amelyen előző este Ellislaw-ba érkezett, más szállásra vitte. Hobbie búnak eresztett fejjel baktatott vissza a várba.

- Azon rágódom, hogy talán örökre elveszítettük a mi Agyafúrt Elshie-nket.

- Te minden bizonnyal - mondta Ratcliff, s ezzel papírdarabkát vett elő, s Hobbie kezébe nyomta. - No de olvasd csak el, mindjárt kiderül, semmit sem vesztettél, legalábbis azáltal, hogy őt megismerted. - Szűkszavú adománylevél volt ez, amelyben "Sir Edward Mauley, más néven Elshender, a Remete, Halbernek, azaz Hobbie Elliotnak és Grace Armstrongnak adományozza, hogy használják tetszésük szerint, azt a tekintélyes összeget, amelyet Elliotnak korábban kölcsönadott".

Hobbie örömébe üröm vegyült, amitől könny csorgott végig cserzett arcán.

- Bármilyen furcsa is - mondta -, csak akkor örülnék igazán, ha boldognak tudhatnám azt a szegény árva lelket, aki adta.

- Már maga az fél boldogság - nyugtatta Ratcliff -, ha másokat boldogíthatunk. Ha a gazdám mindig így adakozott volna, mint most, mennyire más viszonzást kapott volna! Bizony a meggondolatlan bőkezűség, amely a fösvénységet hízlalja, és a tékozlásnak tápot ad, nem szül jó vért, az érte járó hála pedig rendszerint elmarad. Aki mégis így tesz, szelet vet, és vihart arat.

- És az ilyen aratás elég soványka termést hoz - toldotta meg Hobbie. - De ami azt illeti, ifjú asszonykám engedelmével szívesen hazacipelném Elshie méhkaptárát, szépen elrendezném őket Grace parányi virágoskertjében, ott a Dombalján - úgy óvnánk őket a füsttől, akár a két szemünket. És az az elárvult kecske, annak is felkopna az álla az olyan kőrengetegben, mint amilyen ez itt, nálunk meg a tarka virágos réten gyenge füvet haraphatna a csűr mellett. A kutya is egykettőre megbarátkozna vele, sohasem hajszolná, Grace meg minden áldott reggel megfejné fürge két kezével, no persze Elshie kedvéért, mert igaz, hogy fránya ember volt és harapósan beszélt, de igen szerette az oktalan, jámbor jószágot.

Hobbie kérését megértés fogadta, bár a megértésbe némi csodálkozás is vegyült azon természetes lelki finomság fölött, amely a hála kinyilvánításának ezt a módját Hobbie-ból előcsalta. A gazduram igen megörült, amikor Ratcliff kijelentette, hogy jótevője előtt nem marad titokban a gondoskodás, amelyben kedvenceit részesíti.

- De aztán jusson eszébe, és mondja meg neki, hogy az öregszülénk, a lányok, Grace is meg magam is, mindannyian jól vagyunk, gyarapszunk, s ezt neki köszönhetjük - ennek biztosan megörül, legalábbis remélem.

Ezután Elliot és az egész dombalji fészekalj gondtalanul, vidáman éldegélt, amit a szeplőtlen becsületesség, kedvesség és jószívűség jogán mindannyian megérdemeltek.

Ernscliff és Isabella házasságának útjából most már minden akadály elhárult, s az a megállapodás, amelyet Ratcliff Sir Edward Mauley nevében kötött, valószínűleg Ellislaw mohóságát is kielégítette. Vere kisasszony és Ratcliff fölöslegesnek tartotta, hogy tudassa Ernscliff-fel: abban, hogy Sir Edward bőkezűen megajándékozza az ifjú párt, nagy szerepet játszik az a körülmény, hogy évekkel ezelőtt hirtelen összezördülésben kioltotta Ernscliff apjának életét, s most ily módon akar bűnéért vezekelni. Ha igaz az, amint Ratcliff állítja, hogy a Törpe szertelen emberutálatát valamelyest enyhítette az a tudat, hogy sok ember boldogságához hozzájárult, a fenti eset gyötrő emléke viszont egyik fő oka lehetett annak, hogy nem kívánt személyesen is meggyőződni a boldogság felől.

Mareschal vadászni járt, sok állatot leterített, s rengeteg vörös bort ivott - majd megunva a vidéket, külföldre ment, részt vett három hadjáratban, aztán hazajött, és feleségül vette Lucy Ildertont.

A múló évek boldogságban, megelégedettségben találták Ernsclifféket. Sir Frederick Langleyt olthatatlan becsvágya belehajszolta az 1715-ös szerencsétlen kimenetelű felkelésbe. A lancashire-i Prestonban raboskodott gróf Derwentwaterrel és másokkal. Az a beszéd, amelyet saját maga védelmében tartott, valamint kivégzése előtt mondott szavai megtalálhatók az Állami Perek című kiadványban.

Vere uram, akiről leánya busásan gondoskodott, külföldön élte életét. Az orléans-i herceg kormányzása idején a Law's Banknál talált magához illő foglalkozást, a hír szerint egy ideig dúsgazdag ember volt. A nagynevű szappanbuborék azonban szétpattant, s ő annyira szívére vette, hogy megint szerény évjáradékból kell megélnie (noha ezer és ezer egykori üzlettársa a szeme előtt sorvadt halálra), hogy a búskomorságtól szélhűdés érte. Ebben halt meg, néhány heti szenvedés után.

Willie Westburnflat kereket oldott Hobbie Elliot haragja elől, miként feljebbvalói megfutamodtak a törvényes felelősségre vonástól. Hazaszeretete arra buzdította, hogy külföldön szolgálja a hazát, ugyanakkor bölcsőhelyéhez való ragaszkodása azt sugallta, hogy ölelje keblére az imádott szigetet, s buzgón gyűjtögesse a pénztárcákat, az órákat, a gyűrűket a honi országutak mentén. Szerencséjére az előbbi sugallat bizonyult erősebbnek, s beállt Marlborough seregébe, dicséretet is kapott, mivel jó szolgálatot tett marhaszerzésben az ellátmányi hivatalnak. Hosszú évek múltán tetemes vagyonnal tért haza (a Jóisten tudja, hogyan jutott hozzá), a wesburnflati erődöt lebonttatta, s helyébe háromemeletes majorsági épületet emeltetett, négy sarkában egy-egy kéménnyel, pálinkát iszogatott szomszédaival, épp azokkal, akiket fiatalon több ízben kirabolt - ágyban végezte, s Kirkwhistle-ben a sírkövén, (mely még most is áll) oly felirat díszeleg, miszerint vitéz katona, minden áldozatra kész barát és jámbor keresztény volt világéletében.

Ratcliff úr többnyire a fiatalokkal lakott Ellislaw várában, de minden tavasszal és ősszel egy-egy hónapra eltávozott tőlük. Hogy miért és merrefelé kószált ilyenkor, arról sohasem ejtett szót; persze mindenki gyanította, hogy ilyenkor szerencsétlen jótevőjét istápolja. Egyszer aztán, midőn egyik látogatásából hazatért, komor tekintetéből és gyászöltözetéből Ernscliffék kiolvasták, hogy pártfogójuk jobblétre szenderült. Sir Edward halála révén vagyonuk nem gyarapodott, hiszen az öreg még életében minden vagyonától megvált, nagyobbrészt az ő javukra. Ratcliff, egyetlen meghitt barátja, magas kort ért meg, de sohasem árulta el, hova bujdosott gazdája, hogyan halt meg, sem azt, hogy hol nyugszik. Sejteni lehetett, hogy a részleteket illetően atyai jó barátja szigorú titoktartást kötött a lelkére.

Elshie tehát egyszeriben eltűnt a fura remeteszállásról, s ez csak megerősítette azt a sok mendemondát, mely róla terjengett. Sokan rebesgették, hogy valami kolostorba merészelt belépni, amivel megszegte a Gonosszal kötött egyezséget, s hazafelé jövet elhurcolták, a legtöbben persze azt vallották, hogy csak kis időre távozott, isten tudja hová, s nemsokára újra felbukkan a hegyek között. A szájhagyomány inkább azt adta tovább, hogy milyen érdesen és nekikeseredetten beszélt; hogy mennyi jót tett, az nagyrészt feledésbe merült. Így aztán többnyire úgy vélik, hogy maga a Mocsári Ember nevezetű ártó szellem ő, akinek tetteiről Elliot asszonyság is mesélgetett az unokáinak. A nép képzeletében ma is ő az, aki megrontja a birkákat, aki miatt az anyajuhok idő előtt megellenek, azaz elvetélnek, aki télidőben hóförgeteget zúdít a vihar elől vízmosásba, sziklahasadékba menekülőkre. Egyszóval e pásztori vidék lakói minden csapást, ami leginkább félelemben és rettegésben tartja őket, a szerencsétlen Fekete Törpe nyakába varrnak.