Az Úttörő-vasút Ságvári-ligeti megállójához közeli, a Hárs-hegy csúcsa alatt nyíló Bátori-barlangot Szabó József, a magyar földtan megalapozója, 1879-ben a következőkben ismertette: "A Hárshegy keleti oldalának azon részében, közel a tetőhöz, a hol a Megalodus-mész üti ki magát, van egy barlang, melybe kötél segítségével 5-6 méter mélységre lehet leereszkedni, hol azonban látszólag mesterségesen betömve van a folytatás, s úgy tartják, hogy ezen barlang egykor a Pálosok kolostorával, délre a Szép-Juhásznétól (Bugát-féle telken), összeköttetésben állott. E barlangot Tomola Nándor egykori műárus Pesten 1830-ban fedezte fel, s időről időre tovább hatolt bele, sőt rajzát is megkészítette. Vagy 8 év előtt hozzám jött, mutatta a rajzot, és felkért, hogy ne hagynám e barlangot feledésbe menni. A következő nyáron rendeztem is egy barlangi expedítiót, s a kerülő segítségével az eldugott nyílást megtalálván, Wissinger tanár úr bebocsátkozott tűzoltói kötélen, de annak végén lógva sem érte még el a feneket. Darab idő múlva talált támpontot lábának, s ekkor gyertyát gyújtott s látta, hogy a fenék már közel van." Szabó József után majdhogynem száz évig alig kutatták a Bátori-barlangot, mindössze Kadic Ottokár készítette el térképét, s néha-néha vetődött csak el egy-egy turista, biológus vagy geológus. Az 1960-as évektől Szitár Ferenc és Vajna György egyre inkább érdeklődött a barlang iránt, majd a megalakult Fővárosi Tanács barlangkutató csoportja, a mai Budapest Sport Egyesület elődjének a kutatói, a fiatalon elhunyt Szabó László lelkes irányításával több éven keresztül bővítették a meglepetésekben bővelkedő barlangot.

Mit tudunk ma a Bátori-barlangról?

Először is tudjuk, hogy helyesen így kell írni. Egyszerűen, magyarul, minden cifrázás nélkül. Régen Báthorynak írták, de a barlangnak nevet adó személy nem a közismert Báthori család tagja, hanem Bátori László pálos rendi szerzetes. - Tudjuk továbbá, hogy a Bátori-barlang a jellegzetes felső-triász kori dachsteini mészkőben alakult ki, de magasabban fekvő járatai elérik a fedő hárshegyi homokkövet is. Az üregrendszer egyike a legjellegzetesebb budai hévizes barlangoknak. Mindazt, ami e még kellően nem tisztázott barlangtípust jellemzi, itt megtalálni. Nagyméretű tektonikus hasadékok, egymásba kapcsolódó gömbfülkék, borsóköves képződmények, hidrotermális ércesedési nyomok, a mélyebb járatokban pedig sokszor igen vastag cseppkőkéreggel fedve pleisztocén vörösagyag. A neolitikumban, a csiszolt kőkorszak idején az emberek már használhatták a barlangot vagy előterét, mert a többször áthalmozott üledékből néhány égettagyagedény-töredék és kőszerszám került elő. A barlang előtti térségből a rézkorra datálható nagy kiterjedésű telep nyomait lehetett kimutatni. Ezt a csillepálya építésekor fedezték fel, majd több helyen kutatógödröt mélyítve, meghatározták valószínű kiterjedését. A rézkort követő bronz- és vaskori leletek, ha gyérebb számban is, de jelzik, hogy a barlangot és közvetlen környékét ismerték, használták az emberek. Az őskort követően a barlang sorsáról csak a korai középkorból ismerünk valamit. A különféle használati edények tömege a XIII. századtól kezdődően ismert. A legtöbb cseréptöredék a XIV-XV. és XVI. századból való, s ezen időszak az, amikor a barlangi élettevékenység fénykorát élte. Erre az időszakra esik a hagyomány szerint Bátori László tevékenysége is. A barlang közelében lévő kolostort 1290-ben kezdték építeni, és 1310 körül fejezték be. Mátyás uralkodása idején a rendház és a hozzátartozó templom, valamint a gazdasági épületek tovább bővültek, s a kolostor ebben az időben élte fénykorát. A budaszentlőrinci kolostor az ország legnagyobb rendháza volt, amelynek tagja, Bátori László, 20-30 évet remetéskedett a később róla elnevezett barlangban. Ebből a korból származtathatók a barlangi óriáslépcsők és vésésnyomok. Feltehető azonban, hogy e nagy munkákat nem Bátori végezte, hanem már a középkorban ércbányászatot folytattak a barlangban a csekély mennyiségben, de kitűnő minőségben előforduló arany- és ezüsttartalmú vasércért. Okiratok ugyan ezt nem igazolják, de előkerültek ércőrlő malmok töredékei, valamint fémöntő tégelyek. A bányászat kezdetét nehéz pontosan megállapítani, de annyi bizonyos, hogy a bányaszakasz legmélyebb pontján talált mécsestál és ércőrlő malom a XV. századból származik, s a fúrólyukakban talált fekete lepedék szintén a XV. században hazánkban is alkalmazott lőporra utal. A török hódoltság alatt, a pálos kolostor teljes pusztulását követően, a barlangról semmit sem tudunk. A következő legújabb adat, amely a Bátori-barlang történetét feleleveníti, 1760-ban íródott. Mint Vajna György és társai nyomozómunkája eredményeként megtudtuk, a barlang újkori bányatörténetét a XVIII. század derekán egy vállalkozó szellemű, köztiszteletnek örvendő budai polgár indította el. Jäger János Henrik polgári kőfaragó mester és esküdt országos mérnök 1759-ben márványbánya nyitására kért engedélyt a városi tanácstól. Nem tudni pontosan, hogy e bánya hol feküdt, egy 1761. évi írás már arról tudósít, hogy Jäger János Henrik ezüstöt és vasat tartalmazó ércre bukkant a budai oldalon. Nemsokára levelet írt Mária Teréziának, amelyben kifejtette, hogy: "Én egy ősrégi Mária-kép, a konstantinápolyi Madonnának nevezett kép csodálatos útmutatása szerint az úgynevezett János-hegyen nem messze Budától egy arany- és ezüstbányát találtam ..." Az 1761. január 24-i keltezésű selmeci bányatörvényszéki ülés jegyzőkönyvi kivonata már megerősítette Jäger János Henrik bányatulajdonosi jogát. Mindezek a dokumentumok viszont nem a Hárs-hegyre, s nem a Bátori-barlangra, hanem a János-hegyre vonatkoznak, de mint egyéb kutatások mutatják, feltehető, hogy Jäger a Hárs-hegyen is bányászott. Ő egyébként kora legkeresettebb és legtehetségesebb budai kőfaragója volt, akinek nevéhez kapcsolódik többek között az óbudai Zichy-kastély építése is. 1784-ben halt meg, miután - feltehetően a bányászatból és munkájából meggazdagodva - a város vezető testületének is tagja lett. 1765-ben viszont Jägerrel szerződést kötött Konrád d`Aussen nyugalmazott ezredes, Érsekújvár volt katonai parancsnoka. Valószínűleg a társtulajdonosok küldték azt az ércmintát 1766. július 19-én Budáról Selmecre, amely a Budai-hegység több pontjáról és a Börzsönyből származott. Ezek - Beyilling Ferenc császári és királyi esküdt vizsgálata szerint - csaknem mindegyike tartalmaz csekély mennyiségű ezüstöt a magasabb vaskoncentráció mellett, de aranyat nem. 1766 júliusában Leibwürtz Adam Bonaventura a császári és királyi kamara megbízásából szemlét tartott az érclelőhelyen, amelyek között már a Hárs-hegy neve is szerepel. Az érdekes kutatás fonalai itt Selmecre, az egykori iratok nyomába vezetnek. A valószínűleg félbemaradt bányászatot 1802-ben újították fel.

A barlang közismert története 1830-ban kezdődik, amint azt Szabó József leírásából tudjuk. 1908-ban közölte kutatási eredményeit a Turista Közlönyben Eperjessy István, aki történeti adatok alapján igazolta, hogy Bátori László pálos szerzetes a barlangban húsz éven át remetéskedett. 1911. augusztus 6-án táblát lepleztek le a barlangnál Bátori emlékére, s tervbe vették a barlang feltárását. 1917 és 1919 között a Földtani Intézet megbízásából Kadic Ottokár átvizsgálta a főváros barlangjait, köztük a Bátori-barlangot is. Elkészítette térképét, amelyről kiderült, hogy a barlang főága a bejárattól egészen a bányaszakaszig, valamint a később Piramis-ágnak nevezett részig ismert volt.

A két világháború közötti időszakban az elhanyagolt bejárat többször megsérült, s a belső szakaszok szeméttel töltődtek fel. Újabb tervszerű kutatása 1961-ben indult meg, előbb Szitár Ferenc, majd Vajna György és Szabó László vezetésével. 1962-ben kitisztították a feltöltődött első termet, felszínre szállítottak 150 m³ földet, s ezáltal 70 m-es új barlangszakaszt fedeztek fel. Ekkor még úgy gondolták, hogy a barlang teljes feltárására négy-öt évi munka elegendő lesz. A következő években a tervszerű "bányászás" eredményeként bejutottak egy vörösagyaggal részben eltömött terembe, a Kupola-terembe, amelynek magassága megközelíti a tíz métert. A munka közben előkerülő számos meglepő régészeti lelet arra indította a kutatókat, hogy egyre többet kutassanak, most már nemcsak a barlangban, hanem a levéltárakban is. 1964-1965-ben a Bejárati-teremből kitermelt üledék szintje annyira mélyre süllyedt, hogy az eredeti bejáraton csak kötéllel lehetett leereszkedni. A munka megkönnyítése érdekében a barlang előtti kis kőbányából rövid vízszintes tárót hajtottak, s most már csillével hozhatták felszínre a barlangi törmeléket. Munkájukat nagymértékben elősegítette, hogy sikerült szerezniük egy hordozható "Honda" aggregátort, s a barlangot villanyvilágítással látták el. A felgyorsult kutatás eredményeként új, az eddigi főjárattal párhuzamos lefutású, de mélyebb hasadék mentén kialakult, cseppköves, borsóköves szakaszt is feltártak. 1973-tól kezdődően, nagyrészt több napos téli táborok alkalmával, sikerült kisebb szakaszokon továbbjutni. A barlang hosszúsága 1977-ben elérte a 300 m-t, mélysége pedig a 60 m-t.