Esztramos! Ez a név a barlangkutatók álma. A barlangcsodák születésének és halálának színhelye. Mindössze egyetlen, szigetszerűen a Bódva völgye fölé tornyosuló mészkőhegy. A Rudabánya-Szentandrási-vonulat legészakibb felszínen maradt tagja, kitűnő minőségű, kohászatra igen alkalmas mészkőből felépítve. Vasérces repedéseit, teléreit évszázadokkal ezelőtt bányászták, de az 1950-es évek elejétől már a mészkőért kezdték skalpolni a messze mutató, jellegzetes csúcsot. A hegy oldalában, a vas- és mészkőbányászat érdekében kialakított bonyolult tárórendszerek munkásai gyakran bukkantak ásványokkal kitöltött üregekre, barlangokra. A legalsó helyzetű, ún. hetedik szint bányavágataiban ma két jelentős barlangot ismerünk, a Rákóczi 1. és 2. sz. barlangot, míg a hegy többi részéről eddig legalább 12-13 jelentős üreget lehetett számba venni. Ezek nagy része a bányaművelés során megsemmisült.

Itt, a vízalatti barlangkutatásról szóló fejezetben, most csak a Rákóczi-barlangokat ismerjük meg. Mindkét barlangrendszer kezdeti feltárását Szilvássy Andor és Szilvássy Gyula vezetésével az 1960-as években a Vámőrség Barlangkutató csoportja végezte. 1964-ben ottlétük alkalmával a hetedik szinten lévő egyik táróból ködre emlékeztető párás levegő áramlott kifelé. Kalocsay bányatechnikus, aki kísérte őket a bánya területén, kérdésükre elmondta, hogy semmilyen szellőztető berendezés nem dolgozik, és a mesterséges táró több irányba is elágazik. Azt az irányt követték, ahonnan az erős huzatot érezték. Elérkeztek arra a helyre, ahol a táróra merőlegesen több méter széles hasadékrendszer alakult ki. Ebbe a hasadékba a bányászok hosszabb időn keresztül a meddőt öntötték be. Az ottlévő biztosítókötél segítségével kb. 25 m mélyre ereszkedtek le, részint 60 fokos dőlésű szálkőzeten, részben az omladékos meddőhányón. Lent egy termet találtak, amelynek alján tavacska csillogott. A további kutatásokat november 5-én folytatták, amikor gumicsónakkal bejárták az első tavat, ebben 11,5 m vízmélységet mértek. A víz alatt szifonszerű nyílásokat láttak. Az egyik vízfeletti hasadék végén, igen nehéz mászási körülmények között felsőbb szintre jutottak, majd egy cseppkő függöny állta útjukat, amely mögül erős huzatot éreztek. Fájó szívvel, de a továbbjutás biztos reményében kitörtek három rövid cseppkő oszlopot, s a szűkületen átbújva újabb hatalmas teremben találták magukat., alattuk 20 m-re szintén tó vizében csillant meg karbidlámpájuk lángja. Gumicsónakjukat is átpréselték a szűkületen, körbehajózták a kis tavat, s megállapították, hogy a víz alatt további járatok mutatkoznak. Ennek a barlangteremnek a magasságát 40-60 m-re becsülték, tetejét elemlámpáikkal nem tudták bevilágítani. 1964-ben úgy gondolták, hogy kétségtelenül nagyobb barlang rendszerrel állnak szemben, amely képződményekben igen gazdag. Mivel ezen a területen éltek valamikor a Rákócziak, a feltárók javasolták, hogy az esztramosi barlangokat Rákóczi-barlangcsoport néven jegyezze be a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat a barlangkataszterbe.

E barlang első bejárói természetesen nem ők voltak, hiszen a bányászok annak első szakadékát, tavát már régóta ismerték, sőt az első térképvázlatot Venkovits István geológus már 1958-ban elkészítette. De a tudatos kutatás kezdete és folytatása kétségtelenül az ő érdemük.

1965-ben, egy évvel az "Öreg-barlang" bejárása után, a hetedik szint régi tárójából kiindulva, a bánya új vágatot hajtott. A vágat végén hasadék nyílt meg, amelyen keresztül szinte sivítva tört fel a légáramlat. A Vámőrség kutatói nyolc métert leereszkedve, törmelékkúpra jutottak, amely enyhén lefelé haladt kb. tíz métert. A járat itt egy egyenlő oldalú háromszög alakú nyílássá szűkült össze, amelyet a könnyebb közlekedés céljából kirobbantottak, s kb. 1,5x2,0 m-es nyílást kaptak. A barlang fő irányát adó hatalmas hasadék alján több méter átmérőjű kútszerű, máshol 2-3 m széles és 50 m hosszú, cseppkövekkel díszített, csónakkal járható tavat találtak. A barlang bal oldali ágában egymás után sorozatosan elhelyezkedő, 20-30 m mély aknasorokat másztak be igen nagy nehézséggel, míg a jobb oldali ágban csónakkal járták a hosszú karszttavat. 1966-ban újabb szakaszokat próbáltak feltárni, de gumicsónakuk alját egy víz alatt húzódó éles sziklaborda felhasította.

A Rákóczi-barlangok száraz járatainak további kutatása azt mutatta, hogy a feltételezett rendszerbe, a két barlang összekapcsolására csak vízalatti merülésekkel lehet remény. Erre 1968-ban először a Delfin könnyűbúvárai vállalkoztak. Az 1. sz. barlang hátsó, ún. kettes számú tavában - vagy ahogy átkeresztelték: a Kötélhágcsós-tóban - próbálkoztak. Az első merülő Maróthy László volt, aki a kristálytiszta, zöldes tónusú vízben 14-15 m mélyen elérte a tó szűkületét, amelybe a mennyezetről leszakadt hatalmas kőtömbök ékelődtek. Hosszas felderítés után a déli falon egy szabályos négyszögletes sziklakaput figyelt meg, mögötte távolba és mélybe vesző vízalatti járattal. Maróthy feljövetele után Vörös János merült, aki a sziklakapun keresztül kb. 25 m-t úszva, egy hatalmas levegős terembe ért. Az 50 m-es biztosítókötéllel kb. a terem közepéig tudtak úszni, annak teljes hosszát 40 m-re becsülték.

269
Az esztramosi Rákóczi 1. sz. barlang metszete (Kollár K. A. 1979)

1971 augusztusában az MHSZ Tatabányai Bányász Könnyűbúvár Klub tagja, Zubor Béla az ún. egyes számú tóban merült három alkalommal, s egy függőleges hasadék mentén 40 m-re hatolt le. Még 1971 decemberében újabb csoport, az Amphora könnyűbúvárai próbálkoztak ugyanitt a továbbjutás reményében, szintén eredmény nélkül. A további, egyre gyakrabbá váló merülések alkalmával a tavak előzőleg jelzett nagy mélységét nem találták meg, viszont azokat feltérképezték, s a kettes tó déli végének vízalatti folytatásában 1972-ben néhány apró, levegős fülkére bukkantak. Az ebben az évben végrehajtott merülések után kialakult az az elképzelés, hogy a Rákóczi-barlang (1. sz.) két tavából nem lehet további vízalatti járatokon át új szakaszokat feltárni. Ennek ellenére a Delfin könnyűbúvárai a második tóban, egy másik szifon átúszásával 1975-ben újabb levegős folyosót találtak, amelynek oldalai borsókővel és cseppkővel borítottak. Az 1976-ban nagy apparátussal folytatott expedíciók során újra részletesen beúszták az először feltárt vízalatti járatot, az ún. Vörös-tenger-ágat. 22 m mélységben elérték a hasadék mélypontját, s 18 m mélyen egy hatalmas szifonnyílást pillantottak meg, amely visszavezetett a kettes tóba. Második merülésük alkalmával e tó északnyugati végében, egy elszűkülő kürtőben 32 m mélyre ereszkedtek, de ott hatalmas törmelékbefolyással találták magukat szembe. A tó délkeleti végében is sikerült elérniük a 32 m-es mélységet, s itt, 22 m-rel a vízszint alatt, egy széles kürtőbe beúszva, hamarosan kiderült, hogy az az 1968-ban már máshonnan megközelített folyosó levegős termébe vezet. Kutatómunkájuk során bebizonyosodott, hogy a Rákóczi 1. sz. barlang egyetlen hatalmas üregnek tekinthető, vízszintes vetületben északkelet-délnyugati kiterjedése 70 m, északnyugat-délkeleti irányban 35 m, míg függőleges teljes mélysége 87 m.

A Rákóczi 2. sz. barlang ("Surrantós"-barlang) vízalatti kutatása kezdetben arra az eredményre jutott, hogy a hosszú tóba járható méretű üregen keresztül nincs víznek be- és kiáramlása. Az időközben bekövetkezett vízszintcsökkenéskor, 1975-ben azután megnyílt egy addig ismert, de vízzel elárasztott szifon, amelyet búvárfelszereléssel nem lehetett bejárni. Most is csak egy rövid, elszűkülő járat nyílt meg. Ugyanekkor a tóból víz alatt egy kürtősorba jutottak, s mint később a térképen történt egyeztetés során kiderült, a már ismert ún. Y-ág végpontjához értek el.

Az esztramosi Rákóczi-barlangok mindeddig ellenálltak a nagy rendszer felfedezésére induló vízalatti barlangkutatók hadának, de egyre nehezebbé vált a működő bánya területére való bejutás is. Emiatt a hetvenes évek második felében érdemi kutatásokat már nem végezhettek. Úgy tűnik, az Esztramos többi, nagyméretű száraz barlangjának ismeretében, hogy itt összefüggő, vízalatti járatokkal összekapcsolt barlangrendszerre nem lehet számítani, inkább csak elszigetelt, hatalmas termekre.

Az Esztramos barlangjai elsősorban nem tavaikról, hanem különleges és nagy tömegben előforduló ásványaikról, borsóköveikről és görbe cseppkőtűikről nevezetesek. E ritka és jellemző ásványok keletkezéséről szakkörökben számos vita zajlott s zajlik napjainkban is. Szilvássy Andornak és testvérének, Gyulának 1965-ben az szúrt szemet, hogy a sima hengeres vagy inkább répára emlékeztető sztalaktitok két szemben lévő oldalán tarajszerű kinövések voltak. Az egymás mellett lévő képződményeken mindig ugyanazon az oldalon helyezkedtek el a tarajok. Elméletük szerint a levegőben lévő ködszemcsék (aeroszol), amikor a barlang falához érnek, nem egymás mellett helyezkednek el, mint az várható volna, hanem csak egymástól bizonyos távolságra. A továbbiakban a szemcsék mindig e pontokon rakódnak le. Később Cser Ferenc átfogó tanulmányt közölt a görbe cseppkövek típusairól, s abban az esztramosiakat külön csoportba is sorolta.

A Rákóczi-barlangok, valamint az esztramosi barlangok különleges ásványai alapján sokan azok melegvizes eredetére gondolnak, míg mások a hideg karsztvíz és a meleg vagy langyos víz időnkénti váltakozását tartják valószínűnek. Kordos László az Esztramos barlangjainak átfogó értékelésével megállapította, hogy a hegyen a pliocén óta süllyedő karsztvízszinttel kell számolni, amelynek felszíne közelében alakultak ki a barlangok. E sorozat legalsó szintjén, a mai karsztvízszinten, a Bódva középvízhozamával egy magasságban helyezkedik el a Rákóczi-barlangokban megismert tavak vize. A búvármerülésekből kiderült, hogy a cseppkövek a jelenlegi vízszint alatt kb. 4-5 m mélységig folytatódnak, majd az alatt megszűnnek, és a sziklafal üstös oldódása figyelhető meg. Ez azt bizonyítja, hogy az üregek tágulása elsősorban a karsztvízszint közvetlen közelében, oldással történik. Hasonló formákat a bányászattal feltárt idősebb helyzetű barlangokban is meg lehetett figyelni.