- Hála Allahnak, ki benneteket hozzám vezérlett. Most már biztosságban vagytok! Egyetek, igyatok hát kedvetek szerint! sürgött-forgott Bendár, kövér arcán jószívű mosolygással, midőn a ciprusfák közé rejtett kis lakásában letelepedve, minden jót elébük rakott, amivel a szultáni konyha csak dicsekedhetett.

Evés után Hiasszár volt, aki először megszólalt:

- Most már meg van izenve a harc életre-halálra, kezdé komolyan. Mondom néktek, a halál mindenütt fejünk fölött lebeg láthatatlan alakban, pókhálóvékony szálakon.

Legjobb lesz tehát, ha mielébb itt hagyjuk Sztambult, hogy egy időre nyomunkat veszítsék, mert itt egy percig sem vagyunk biztosságban. Ellenségünk eget, földet meg fog mozgatni elvesztésünkre, s néhány erszény pénzért megveszi fejünket a nagyvezértől.

- E felől ne busuljatok. Akkor hagyhatjátok el a várost és jöhettek vissza Sztambulba, mikor nektek tetszik. Én tudok olyan utat, melyen biztosságban járhattok, a nélkül, hogy felfedeznének benneteket, - szólt közbe Bendár.

- Akkor nevetünk minden veszedelmet. És most beszéljük meg, miként lehetne a kis magyar leánykát a vén Zümzelmája körmei közül kiszabadítani?

- Igen, igen! Csillát szabadítsuk meg mindenekelőtt!

- Furfanggal, egyedül csak furfanggal! Pénzzel, erőszakkal nem mentek semmire. Ez az érdemes öreg (itt Bálint hatalmas vállaira ütött) az imént mondá, hogy furfangban, leleményességben nincs párod, neked kell hát valamit kigondolnod.

Hiasszár egész komolyan vette a dicséretet és helybenhagyólag bólintott.

- Jól van. Mondj el hát róla mindent, amit csak tudsz!

- Az nem sok lesz, de talán neked mégis elég! Amint mondám, Zümzelmája Khor-khori a padisah csohodárja volt, t. i. a nagyúr egyik öltöztetője, ő adta rá a drága-kövektől nehéz binist (felső öltöny) és erre a hivatalára nagyon büszke volt...

Khor-khori fösvény, ravasz, a butaságig dölyfös és nagy vagyont harácsolva össze, megvette a kapudántól annak tengerparti köszkjét és egész erősséget csináltatott belőle falakkal, tornyokkal és kapuval, mert nagyon félti kincseit és életét, és elnevezte Alamuth várának.

Valahányszor a rabszolga-bazár megnyílik, ő a legelső, ki összevásárolja a legszebb lányokat. Olyan szépséget keres, ki felülmulja a legszebbet a világon, hogy azután a padisahnak ajándékozva, valamelyik gazdag pashalik, teszem, Egyiptusnak vagy Damaszkusnak a kormányzóságát megkapja érte...

Ezt a szépséget Fatmában megtalálta. Kétezer aranyat adott érte, azért úgy őrzi, mint a szemevilágát és vára éjjel nappal csukva van, noha nagyszámú fegyveres őrizetet tart.

Mikor Fatmát megvette, ugyanekkor egy ismerős aleppói asszony került házához, ki a női osztály részére a süteményeket és befőtteket készíti.

Ennek révén már kétszer váltottunk izenetet és merem igérni, hogy Ninifa segítségünkre lesz bármiben.

- Tehát velünk akarsz jönni te is? kérdé mély hálával Edömér.

- Hogyne, hiszen ti nem ismeritek a vidéket és Ninifát.

- De megengedi-e szolgálatod?

- Hiszen Kirkilisben és környékén vásárlom be a tojást, zöldséget és a mandula nagyrészét a konyha számára. Többet ne kérdezzetek, mert nem tudok.

- Amit te nem tudsz, azt tudom én, mert én is ismerem Khor-khorit, de most ne zavarjatok, hadd gondolkozzam a dolog felől, mondá elégülten Hiasszár, ritkás szakállát simogatva, mire Bendár kivezette őket kis kertjébe és megmutogatta nekik szegfűit, tulipánjait, galambjaival együtt, melyeknek szelidsége majd könyeket csalt Edömér szemeibe, mert hugocskájára, Ilonkára emlékeztették...

Hát őt mikor és hol fogja megtalálni?...

Midőn visszatértek, Hiasszár már, úgy látszék készen volt tervével mert azzal a kijelentéssel lepte meg őket, hogy neki most a városba kell távoznia, hogy mindent elintézhessen.

- Mi is veled megyünk! mondá Edömér és László egyszerre.

- Nem! Egy ember könnyen elcsuszik, de három már szemet szúr. Maradnotok kell! jelenté ki egész határozottan és magához inté Bendárt.

- Tudnom kell, melyik úton viszesz ki bennünket a városból! - kérdé, mire Bendár diadalmas mosolygással megsugta neki.

Hiasszár elégedetten bólintott.

- Nem mondod meg, hová és mi ügyben mégy? kérdezték Bálint és a többiek.

- Egyet tartsatok meg! Sohse kérdezősködjetek. Én mindent megmondok kérdezősködés nélkül annak idején, mit tudnotok kell, de azt, hogy jobb lábammal hová lépek, még bal lábamnak se mondom meg előre. Nem bizalmatlanságból teszem, azt jól tudjátok, de a ki az oroszlánra vadász, az még a lába előtt mászkáló hangyát is vegye figyelembe! Most ide hallgassatok! Lehet, hogy napkeltével visszatérek, lehet, hogy nem! Bármi történjék, Bálint néked szorosan meghagyom, innen ki ne mozduljatok. Két nap mulva, az esti csillag feljövetelekor, elindulunk Kirkilisbe. Ha meg nem halok, akkorra bizonyosan itt leszek! Kisérj el az ajtóig, hogy kiereszszenek, Bendár!

Ezzel rövid, komoly búcsuzással eltávozott.

Napkeltekor azonban hiába várták, nem tért vissza, sőt már a második nap is végefelé járt, de Hiasszár csak nem mutatkozott.

Ekkor már mindnyájukon komoly aggodalom vett erőt. Edömér és László néma aggódással számlálták a perceket, az öreg Bálint pedig hangos szemrehányásokat tett magának, hogy az ő vén botor feje okozta a veszedelmet...

Bendár, ki eddig még mindig reménykedett és minden előkészületet megtett az utazásra, szintén elvesztette minden reménységét.

- Az alkonyat már itt van, s mihelyt a nap lenyugszik a Rumili-Hiasszár mögött, feljön az esti csillag. Bizonyosan valami baj érte Hiasszárt, mert már itt kellene lennie.

Némán, tanácstalanul néztek egymásra. Már most hová, merre forduljanak? Hiasszár nélkül el vannak veszve ők is, el van veszve a megszabadítás ügye is.

E percben egy kukta kopogtatta meg a rácsos ablakot, hogy egy dervis kiván Bendárral beszélni a kapunál.

Bendár kisietett - és kevés idő mulva a dervis ruhába öltözött Hiasszárral tért vissza mindnyájuknak nagy megkönnyebbülésére és örömére.

- Csak akkor leszünk biztosságban, ha Sztambul falai hátunk mögött lesznek! Induljunk! Induljunk azonnal!

E szavakkal köszönté őket, mire aztán Bendár kalauzolása mellett leszálltak a szerály alatt lévő roppant vízpincékbe...

Az általa igért menekvési út, a város alatt, mértföldekre terjedő vizvezetéki medence volt... Ezt az óriási alkotást, melyből a város kutjainak jó része táplálékát nyerte, ezer-egyszáz óriási kőoszlop emelte, melyek felett tompa mennydörgésként, a város zűrzavaros moraja, robogása hallatszott.

Csónakon siklottak tova a roppant víztükrön, mely mozdulatlan földalatti tóként setétlett előttük - és végre egy hosszú, alagutforma vezetéken át szerencsésen kijutottak a városból, melynek falai már összeolvadtak az aláereszkedő éjhomálylyal...

A jó félórányira fekvő ciprusfa-gesztben rátaláltak a rájuk várakozó lovakra és öszvércsapatra, melyeket Bendár és Hiasszár két hű embere őrzött - és a málhákból jól felfegyverkezve, sebes ügetésben indultak Kirkilis felé.

- Uram és te, Bálint, ti is, miként én, vissza fogtok borzadni ennek az embernek az erejétől és hatalmától, ha elmondom, miket művelt e rövid idő alatt! kezdett beszélni Hiasszár.

Ha itt az idegenben, fel tudja az egész várost forgatni érettünk, minő hatalma lehet neki otthon, ahol cinkostársaitól az egész ország be van hálózva s nálánál még ördögibb eszű bátyja áll a háta mögött...

- De beszélj hát, kérlek, mi történt?

- Az történt, hogy lakásunkat, boltomat kikutatta és egész sereg kém és fegyveres őrzi napok óta mind a kettőt. Titeket, mint a damaszkuszi szeraszkier megszökött rabszolgáit keresnek, engem, mint pénzhamisítót vádoltak be és a főkadinál egész csomó hamis piasztert tettek le bizonyítékul, téged pedig, öreg Bálint, egy galatabeli örmény asszony vádolt be nagy jajveszékelés között, hogy Dubán nevű fiacskáját meggyilkolva, a csatornába dobtad.

- Engem, mint gyilkost! riadt fel dühvel az öreg.

- Téged bizony, de csillapulj! Ez volt a háló, amelyben meg akartak bennünket fogni, hogy elveszíthessenek. Látjátok, hová elér az ő keze - s minő eszközökkel iparkodik célhoz jutni! Az ember a föld kerekségén mindenütt egyforma! Aranynyal és összejátszással minden sikerül.

- De hiszen ez az ember valóságos sátán! kiáltá László és Edömér.

- Valósággal az! Épp ezért többé nem térhetünk vissza Sztambulba, hanem Kirkilisből egyenesen megindulunk Magyarország felé.

- Meg szeretnélek ölelni e gondolatodért! tört ki erre, minden aggodalma mellett is, az öröm Bálintból.

- Ne örülj neki, mert bizony mondom, otthon is a veszedelem lesz állandó útitársunk, csóválta fejét aggodalmasan.

- De még nem mondtad el, hol késtél annyira?

- Ime, hallgassátok! Kevésbe mult, hogy a kezük közé nem kerültem. A kelepce jól volt felállítva, csakhogy én még ravaszabb voltam. Mikor tőletek távoztam, a csatornán átvitettem magamat a túlsó szélre s onnan küldtem egy hamált a bazárba szolgámért, Fikaiért. Fikai csakugyan alkonyatkor eljött és remegve mondá el, hogy üldöznek. Én erre megadtam neki a szükséges utasításokat és éjjelre a Zulejmája mecset kucsuk-mezári tekkijében vettem szállást, ahonnan másnap hajnalban, dervisnek öltözve, tértem vissza a felsővárosba.

»Akit a kígyó megcsíp, az a gyíktól is fél«, mondja a példabeszéd. Turbánomat mélyen a szememre húzva, még a saját árnyékomat is kétszer megnéztem, ha elibém vetődött - és minden járókelőben kémet gyanítva, jártam el dolgaimban.

Már délutánra járt az idő, s eddigi szerencsémtől kissé felbátorítva, bemerészkedtem a bazárba, de alig távoztam el onnan, egy csapat fegyveres kavasz feltünő módon hol előttem, hol a hátam megett ténfergett folytonosan. Meg akartam próbálni, vajjon rám lesnek-e, és a Bezesztán boltozatos vásárpiaca felé tartottam, hol ismerőseim boltjain keresztül nyomot akartam veszíteni.

Csakugyan utánam jöttek, midőn az ég váratlan segítőt küldött számomra. Trombitaharsogás és a tábori tülkök recsegése között, a kapudán vonult a szerályba nagy kisérettel, kinek az az előjoga van, hogy az utcákon minden császári zsoldban álló fegyveresnek kiséretéhez kell csatlakozni díszőrségképen.

Turbánom alól láttam, hogy a kavaszok vezetője egy alacsony öreges börekcsivel titkos jeleket váltogat, mire ez felkapta kosarát és utánam jött, én pedig, hogy lerázzam a nyakamról, kevés gondolkozás utána Mehlevi-dervisek tekkéje felé indultam.

Nem csalódtam, a külső udvar és a kapukat szegő csarnokok tele voltak fecsegő és vitatkozó dervisekkel. Odaszólítottam tehát a börekcsit, hogy vásárolni akarok a réteseiből.

Egy percig erősen tétovázott, de aztán még jobban szemére húzva turbánját, odajött és a szokás ellenére nem tette le a kosarát, hanem megfordult, hogy úgy válaszszak belőle.

- Mi okon rejtegeti előlem az orcáját? ezt akartam megtudni, - de ki irja le meglepetésemet, midőn hosszú álszakálla, bozontos szemöldei és barnára festett pofája ellenére is, a vén gazember Libort ismertem fel a börekcsiben!

Pár pillanatig a düh fojtogatott, de azután egyet gondoltam és egy jó csomó rétest kiválasztva, rendre kináltam az éhes, rongyos dervishadat, kik mohón neki estek a mézes csemegének.

Én azonban az első harapás után undorodva dobtam el a rétest és tajtékzó dühvel felordítottam.

- Egy harapást se egyetek, testvérek! Köpjétek ki, okádjátok ki, mit lenyeltetek és hétszerte-hétszer mossátok ki szájatokat, mert ez a hitetlen kutya tisztátalan disznózsirral sütötte, hogy megrontsa az igaz müzülman erkölcsöket és a gyehenna fenekére juttasson bennünket! Üssétek le, tépjétek szét. Nem börekcsi ez, hanem moszkó. Festett pofája, álszakálla van neki!

Hej! láttátok volna azt a ribilliót, ami erre következett. Egy perc müve volt az egész! A dervisek üvöltve, átkozódva rohantak rá és diadalordítással tépték le álszakállát.

- Moszkó! Áruló! Kém, kutya, hitetlen eb! Üssétek le, tépjétek széjjel! Ez az ordítás harsogott szájról-szájra, én pedig a nagy dulakodásban szépen megugrottam és visszatekintve, Libort láttam kétségbeeséstől sápadt pofával védekezni, de azután egy botütéstől földre rogyott. Bár csak ott gebedt volna, - de így is, úgy is egy időre megszabadultunk tőle.

László és Edömér gondolkozva hallgattak, Bálint ellenben nem tudott hová lenni, még a szeme is szikrázott örömében.

- Te, te, csak te tudsz ilyent kitalálni, a te nagy eszed lesz a mi megmentőnk. Most már a leányka is bizonyosan megszabadul, úgy-e, Hiasszár cimborám?

Hiasszár ezuttal nem felelt Bálint vérmes reményű szavaira, hanem csak titokteljes mosolylyal rázta fejét...

Az ötödik nap hajnalán hosszú, kerülő utakon végre elérték Kirkilist. A Fekete-tenger távoli moraja üdvözölte őket és a magas sziklatetőn épült oszlopos várkastély aranyozott félholdjai, ragyogó kupolái fenségesen emelkedtek a napkelte pirjától ragyogó égboltozat felé.

- Az ott Alamuth vára! szólt Bendár, karjaival a magas várfalaktól környezett tündéri szép kastély felé mutatva, melyet valóságos ciprus rengeteg körített.

- Ott van hát Csilla! Az oszlopos, faragott falak között eped a szabadság után! susogta Edömér. Nem is sejti, hogy barátjai közel vannak hozzá...

- Mondom neked, délre sejteni fogja, igérte Bendár.

- Szegényke, mennyit szenvedhetett. Az ő kastélyuk is ilyen gyönyörű oszlopsorokkal, csarnokokkal és tornyos erkélyekkel van díszítve. Ez őt örökké a drága otthonra emlékeztette. Hiasszár, barátom, remélled-e, hogy megszabadíthatjuk? kérdezé leplezetlen felindulással.

- Megpróbáljuk! A jövő Isten kezében van, ő lát előre mindeneket, felelé ez komolyan, de biztatólag.

Rövid idő mulva elérték a népes várost, melynek utcáin azonban most megdöbbentő csend és némaság honolt, csak a halottas menetek követték sűrün egymást az üres utcákon.

Hiasszár először megdöbbenve nézett szét, azután mintegy felserkenve, homlokára ütött.

- Kirkilisben a kolera dühöng! Nem reméltem, hogy még ez is segítségünkre jöjjön! Óh, óh, most már megnyertük a játékot! mormogá, örömét rejteni nem tudó arccal.

A bazár szomszédságában lévő karaván-szerályba szálltak meg. Ez is, az is, egyforma üres volt mind a kettő, aminek csak örülhettek.

- Most ülj le, uram és ird, amit mondani fogok, szólt Edömérhez és egy kis tasakból minden, az iráshoz szükséges tárgyat eléje rakott.

Midőn a levél készen volt, átadta Bendárnak.

- Ennek mihamarébb a leányka kezébe kell jutni. Beszélj Ninifával és tudj meg tőle mindent. Különben egy darabon veled megyek, ti addig ki ne mozduljatok innen.

Másfél óra mulva Hiasszár visszatért, - de már akkor fogadott kikiáltók járták be a várost és recsegő trombitaszóval hirdették mindenfelé, hogy Thesszaloniából érkezett és átutazóban van az egész világon ismert és a nagyvezírektől, basáktól sokszorosan kitüntetett Khakamankakhudibaba orvos, csillag jósló és indiai bölcs, ki a kolerától kezdve minden betegséget meggyógyít.

A nagy trombitálás zaja felhallatszott a várba, hová a nevezetes orvos hire futótűzként jutott el, úgy, hogy alig öltözött fel Hiasszár és kötötte fel övig érő fekete szakállát, máris kopogtattak ajtaján és két díszesen öltözött fekete rabszolga a leghizelgőbb meghívással és igéretekkel hivta meg Zümzelmája Khor-khori nevében Alamuth várába.

- Mondjátok meg uratoknak, hogy mihelyt elkészítem a nagyvezír kedvenc nejének az orvosságát, melyre sebes hirnök vár Sztambulból, mindjárt megyek! mondá olyan méltósággal, hogy a rabszolgák, kancsal szemétől egészen megzavarodva, földig érő hajlongással távoztak.

Hiasszár csak Bendár visszaérkeztére várakozott, ki nemsokára ezekkel a fontos hirekkel tért vissza a várból.

A várbeli cselédség és az őrök közül sokan halnak meg kolerában, úgy, hogy a vén Khor-khori egészen kétségbe van esve a félelemtől. De különösen félti a drága odaliszkokat és rabnőket, kiket a padisahnak szánt ajándékul. A rabnők közül egy már szintén meghalt és valamennyi halottat a várkert végében lévő kioszkba visznek le tüstént, mert Khor-khori kimondhatatlanul fél a haláltól s meg nem tűr halottat várában. Egész nap mindenféle fűszerekkel füstölteti magát, hogy a pestis távol maradjon tőle...

Hiasszár minden szónál elégedettebben bólintgatott.

- De a legfontosabb hirt most mondom el. A vén ravasz, ő tudja, miért, rabnőinek titokban más-más neveket adott, így a magyar leánykát, kinek a levélke már kezébe jutott - Fatma helyett Zoraidának hívják. Ninifa azt mondja, meg is érdemli e nevet, mert csakugyan olyan szép, mint a hajnalcsillag! Khor-khori máris csak szultánának nevezi őt, magát pedig Damaszkusz vagy Egyiptus kormányzójának látja...

- A bolondok birodalmának a kormányzója! mondá Hiasszár megvetőleg, de folytasd, mondhatom, hogy ügyes ember vagy, Bendár.

Bendár, kinek hízelgett e dicséret, meghajtotta magát:

- Nagy öröm tőled megdicsértetni, - de elmondtam már mindent. Bármit tégy, Ninifa segítségére számolhatsz, ő mindent megtesz érettem...

- Akkor hát induljunk! Ti elkisértek a várkapuig, hogy a várkert és kioszk fekvését ismerjétek. A többit majd útközben mondom el.