- Nem fájnak a talpaid? kérdé Edömér a renegátot, midőn ez rájuk támaszkodva, néhányszor körül bicegett a szobában.

- Csak kissé bizseregnek. De nem is csoda, hiszen jó két hónapig nyomtam az ágyat, felelt keserűen Hiasszár.

- De most ülj le szépen a kerevetre. Hadd lám, nem lazultak-e meg lábadon a kötelékek?

A renegát kancsal szeme ellágyultan és hálásan nézett rá.

- Hanem azért ne búsulj, uram! Ez az idő nem veszett ám kárba, mondá nyomatékosan.

- Akár kárba veszett, akár nem, fődolog az, hogy ne szenvedj, és mi elébb teljesen meggyógyulj. A hosszú nehéz utban törtek fel talpadon a forradások és te eltitkoltad a szenvedéseket, csakhogy mielébb elérjük a Korláthkövy kastélyt.

- No, igen! Tudtam, hogy a kastélyban majd pihenőre és ápolásra találok!

- De még milyen ápolásra! Egy király sem részesülhetne különbben! kiáltá közbe Bálint.

- Úgy van, Bálint! Mikor megérkeztünk, a büszke és hatalmas szülők majd elibénk térdepeltek s majd megfojtottak öleléseikkel, hogy a család sokat siratott kedvencét visszavezettük karjaikba.

A legszebb szobákba szállásoltak bennünket, a főispán saját orvosával gyógyíttatott. Az egész ház ápolásomra sietett, mintha valami nagyságos úr lennék - és Zoraida a hajnalcsillag, akarom mondani Csilla grófkisasszonyka minden órában beszalad hozzám, hogy megkérdezze: »Hogy vagy, jó barátunk, Hiasszár? Szünnek-e fájdalmaid? Itt maradjak melletted és ápoljalak?«

- Csillának angyali jó szíve van, szólt Edömér.

- Igen, igen! A kastélynak és lakóinak nincs párja hetedhétországon, bizonyította lelkesülten Bálint.

Úgy megbecsülnek bennünket, mintha a család tagjai lennénk, szeretetük és jóságuk még az én vén szivemet is kibékíti sok mindennel... De nemcsak a házbeliek, hanem még a látogatásra jövő fényes atyafiság és nagynevű vendégek is elárasztanak bennünket barátságukkal és gráciájukkal. Hitted-e valaha, hogy ilyen tisztesség éri a fejedet, Hiasszár bajtárs? Bizony Isten nem tudom, hogyan szabadulunk innen? Még akkor se eresztenek el, ha menni akarunk!

- Pedig ennek már a jövő héten meg kell történnie, szólt sebesen Hiasszár.

- Nem addig, míg lábad teljesen meg nem erősödik, ha esztendeig várunk is! mondotta Edömér határozottan.

Ekkor kinyílott a faragott szárnyasajtók egyike és tudós Pollius udvari orvos-doktor uram lépett be László és Korláthkövy Ákos társaságában.

- Itt van az orvos-doktor uram, ő kegyelme majd ápolja a beteget, Csilla hugom pedig szintén eljön a mulattatására. Készülj, Edömér, a vadászmester csak mi ránk vár még csapatjával, mondá Ákos, ki arcban nagyon hasonlított hugához, csakhogy vonásai erősebbek, férfiasabbak voltak.

- Akkor hát ne várakoztassuk a társaságot! felelt Edömér és átment a mellékszobába, hogy könnyű vadászzekéjét és fegyvereit magára öltse.

Midőn a címerekkel, vadkanfejekkel- és szarvasagancsokkal diszített oszlopos folyosóra lépett, az öreg Bálintot is felkészülve találta.

- Ahová te mégy, engedd, hogy én is követhesselek. Esküt tettem, hogy többé nem hagylak el magamtól!

A kastélyt körülfutó folyosó előrészén, Korláthkövyné várta Csillával és udvari kisasszonyaival a vadászok indulását.

Csilla kezében egy kőszáli sas szárnya volt, melynek hatalmas evező tollaiból a három ifjú kalpagja mellé tűzött egyet-egyet.

- A hajdani várkisasszonyok ugyan csak a dicsőséges harcok után tüntették ki lovagjaikat, de én előlegezem a győzelmet! Sok vadat hozzatok a mulatságra!

- A mulatságra? kérdék Edömér és László egyszerre.

- Ah, Istenem, látod drága anyuskám, hogy kifecsegtem a meglepetést! nevetett Csilla.

Korláthkövyné szelid, nemes arca gyengéden mosolygott...

- Nemes úrasszonyunk, hála Isten, megint mosolyog. Csak azóta került vissza a mosolygás bánatos arcára, mióta kisasszonyunk hazakerült, suttogta örvendező szivvel egymás között a cselédség.

Lent a vár udvaron, melyet egyik oldalon hatalmas kert körített, nagyszámú vadásztársaság várta az ifjakat. Maga a házigazda, gróf Korláthkövy Ágoston főispán nem volt ugyan otthon, de minden órán hazavárták, azért tehát a vendégek, a ház fiatalabb ura, Ákos köré gyülekeztek, tüntető kézszorításokat váltva Edömérrel és Lászlóval is.

Az urak alatt a legnemesebb vérű török, arabs, magyar és moldvai fajta paripák toporzékoltak, drága, aranyos szerszámmal és nagyszámú pecér vezette a szintén török, persa, oláh és havasalföldi-vérű vadászkutyákat és sinkoránokat, melyekért mesés pénzösszegeket fizettek, mert a vadászkutyák akkoriban Erdélyen át kerültek a keleti országokból főuraink udvarába.

Ákos örvendezve füttyentett a csaholó falkának, melyek közül különösen a három törökországi sinkorán: Dervis, Beslia és Taus voltak a kedvencei.

A vadászmester harsogó kürtszavára a trombitások is rázendítették az indulót és a menet megindult, nagyszámú hajtótól, lovaktól és társzekerektől követve a várkastély északi részén elterülő erdős hegyoldalak és rengetegek felé.

A szeglettorony hatalmas ivezetű ablakából, a vig vadászindulóra, a tudós Pamphilius atya, az udvari pap szelid arca is kitekintett nagy könyvei közül és mosolyogva intett a felköszönő három ifjunak, jó vadászszerencsét kivánva, mit az orvosi növények gyűjtéséből éppen hazatérő, fiatalabb Timót páter is megtoldott néhány kegyes jókivánattal.

- Hová is ment atyád? kérdé Ákostól az öreg Vitnyédy István.

- Édes atyám az eperjesi rendkívüli Oktávára utazott a nádorispán különös meghívására, felelt Ákos.

E közben megérkeztek a hegy lábánál kezdődő szálerdőbe s a vadászmester eléje terjeszté a hajtás rendjét.

Hamarosan meghajtották a hegyoldal szálerdejét s néhány kisebb vad esett is zsákmányul, mi jó kilátás volt a másnap hajnalban kezdődő vadászatra. Felérkezve a hegyoldalra, a cselédség leszerelte a társzekereket, tábort ütött, mire a vendégek nagy része unaloműzésből, a saját szakállára kezdett sólymaival és kopóival vadászgatni, míg az estebéd elkészül.

A három fiatal, kikhez negyediknek Daczó Feri, a vigkedélyű s szolgálatkész nemes apród csatlakozott, a fenséges kilátásban gyönyörködött, az öreg Bálint pedig, három lépésnél messzebb sohasem távozva fiatal ura közeléből, egy szomszéd bokor mellől hallgatta vidám beszélgetésüket.

Mikor az esteli elkészült, a trombitások invitálóst fujtak a vacsorához, melyet, mint akár a kastély termeiben, olyan fénynyel és pompával, ezüst s egyéb drága edényekben szolgáltak fel.

Vacsora után a fiatalok énekkel és koboz-veréssel mulatták magukat, miben Daczó Feri szintén nagy mester volt, az öregebb urak pedig leterített medvebőrökön vagy hevenyészett asztaloknál, kocka-, ostábla-, sakk-, sőt kártyajátékokkal is mulatták magukat a nagy tábortüzek és szurokfáklyák világánál.

Alig kezdett azonban a hajnal rózsapirja derengeni, százszoros visszhanggal verték vissza a hegyoldalok az ébresztőt, mely egyuttal indulóul is szolgált.

A vadászmester harsogó hangon osztotta ki parancsait, miket a pecérek hangos kürtölése követett a szagló kutyák felvidámítására, erre aztán a fényes menet nagy zajjal megindult a kitűzött hajtó hely felé.

Itt újra megcsendültek a kürtök és trombiták, mire gyorsan szijjra, vagy selyem pórázra fogták az ebeket. Minden urvadász két-két ebet kapott, ha nem hozta el a magáét, s mindegyik mellé odaállott a szolgálatára rendelt nemes apród.

A kopók mellett rendben helyezkedtek az agárvezetők, a sinkorán pecérek és a kopónyakalók, várva a kiválasztott négy-öt legjobb hajtó ebnek kereső és nyomra akadó csahintásait.

Erre megindult a hajsza. Temérdek nyúl, szarvas, őz, bölény, róka, farkas, hiuz, vaddisznó, medve, nyest, borz és a vadszárnyasok különféle fajtája esett áldozatul, mely mind arra az országos hirű ünnepélyre volt szánva, melyet Csilla az indulásnál akaratán kivül elárult.

E nagy mulatságot, melyre nemcsak a környék, de a távoli megyék urai is nagy számban megvoltak invitálva, a főispán leánykája megszabadulásának örömére rendezte - és e napra maga is haza érkezett, vendégül hozva a nádorispánt és az Oktáva magasrangú méltóságait.

A fényes ünnepély istentisztelettel kezdődött a kastély feldiszített kápolnájában, mely után Leveleki Ádám, a kastély és uradalmak fő-fő iródeákja felolvasta a bártfai templom és plébánia, valamint a többi kegyúri templomok és plébániára szóló adományleveleket, melyekben a hátadatos szülők gazdag alapítványokat tesznek, hogy Isten kegyelme újra visszavezérlé karjaik közé sokat siratott, egyetlen leánykájukat.

Csilla, hófehér ruhában, fején virágkoszoruval állt édes anyja nemes alakja mellett.

Remegve fogódzott édes anyja karjába és szemét nem merte volna felvetni, mert úgy érzé, hogy az a tengernyi szempár, mind az ő égő pírban uszó arcára van függesztve.

Csakugyan őt nézte mindenki, mert ezután az ő elrablásának és megszabadításának története következett, hűen leírva, hogy örök emlékezet okáért a családi levéltárba tétessék.

Természetesen mindenki látni és ismerni kivánta a szabadítókat is és Edömér ilyen formán megismerkedett majd a félország nagynevű uraival és méltóságaival, kik kitüntető dicsérettel szorongatták László és az ő kezét s barátságos vállveregetéssel tüntették ki a jelenlevő Bálintot és Hiasszárt is.

E nagy ünnepélyre természetesen a kastély valamennyi terme és szobája tárva volt, sőt még a pompás virágos kertben is drága selyemsátorok voltak kifeszítve.

A főcsarnokból nyiló óriási ebédlőterem ajtóit ez alkalomból leszedték és látni lehetett a hosszú asztalokra rakott ragyogó családi kincseket, miket a kincses tárházból minden ünnepélyes alkalomkor előhordtak.

A gróf fényes lakosztályából nyiló könyvtár és irószoba ez alkalomra szintén társalgóvá volt alakítva és a faragott könyves polcok persa-, ind- és keleti szőnyegekkel voltak letakarva.

Az aranynyal szőtt selyem- és bársonykárpittal fedett falakról az ősök hires olasz művészektől festett aranykeretes képei néztek alá komoly méltósággal a termekben hullámzó vendégseregre, melynek tagjai drága coboly, nyuszt és tengeri vidrával prémezett, szines selyem-, bársony- és áttört kamuka öltözetekben pompáztak.

Sokan megbámulták a nagy műveltségű háziúr régiség- és képgyűjteményét, mások a boltozatok festményeit bámulták, az ékszerek és gyöngyöktől ragyogó hölgysereg pedig a háziasszony fényes lakosztályaiban a berakott munkájú kisebb-nagyobb asztalokat, az arany, ezüst és teknőccel díszített fiókos szekrényeket, a skófiummal kivarrt oszlopos ágyak selyemfüggönyeit s a kincseket érő himzésű bársony terítőket nézegették és alig birták ott hagyni az üveges szekrények drágaságait, az arany-, ezüst edényekkel rakott pohárszékeket és azt a sokféle szemkápráztató pompát és drágaságot, amikkel a dús vagyonú házi úr kastélyának legutolsó terme is tömve volt.

Estére kelve a fényes termek még ragyogóbb fényárban úsztak. Zene harsogott mindenfelől és a termekben vánkostánc, fáklyatánc, lengyelmazurka, vagy a lassú ütemű minét járta ragyogó tarka változatban, megszázszorozva a földig érő velencei tükrök fényében...