Keveházi István értett ahhoz, miként kell megnyerni az embereket. Bármit tett, bármit mondott is, nem lehetett megharagudni reá, mert törleszkedő, simulékony modorával és jókedvű bohóságaival csakhamar megengesztelte és jókedvre hangolta környezetét, sőt még az öreg Bálintot is nem egyszer meg tudta nevettetni, pedig ezzel ugyan kevés emberfa dicsekedhetett.

- Nagy selma biz ő kegyelme! mondogatta ilyenkor Hiasszárnak, ki szokása szerint csak csendesen mosolygott, de nem szólt rá semmit, pedig valamenynyiük között, ő neki igyekezett Keveházi legjobban a kedvében járni.

- Még csak egy-két nap, aztán Győr alá érünk, mondá egyik este, mikor éjjeli tanyára heveredve, szalonnát pirítottak az estélihez, lovaik pedig kipányvázva, az erdőszél kövér füvét ropogtatták.

Szép csillagos ég ragyogott felettük, a holdvilág pedig ekkor kezdett fényes arcával kibujni a hegyek mögül. Az estelit rég elköltötték, de az álom nem igen akart szemükre ereszkedni.

Edömér mélázó arccal bámulta a csillagokat... Fényes ragyogásukról megismerte a Sziriuszt, a Mezarthimot, melyek fájó, szomorú emlékeket költögettek fel szivében, úgy, hogy akaratlanul felsóhajtott.

Már ekkor két napja mult, hogy átkeltek a Dunán és másnap a partmentén haladva, egy kormánya törött dereglyét láttak ide-oda hányódni a széltől magasra korbácsolt hullámokon.

A bentülők, köztük egy török katona, is kétségbeesve kiáltoztak segítségért, mert a dereglye már-már merülni kezdett.

Edömér nem sokat gondolkozott, hanem egy lapos kavicsra rákötötte a nyereg kápáján függő pányvakötelet és ügyesen a csónakba hajította.

- Kössétek a csónak orrához! kiáltá a két evezősnek - aztán valamennyien megragadták a kötelet és a korhadt dereglyét lassan a part felé kezdték vontatni.

A parthoz közel azonban a megfeszült kötél, nagyot pattanva, elszakadt és a korhadt dereglye mindenestől alámerült...

Az egyik halászt és a török katonát, kit bő köpenye fentartott a vízen, nagy nehezen kimentették - és ebben úgy eltelt az idő, hogy nemcsak a beálló éjszaka, de a közelgő zivatar is fenyegette őket egyre hangosabban közeledő morajával.

A halász elvezette őket egy roskadozó csősz kunyhóhoz, hol a kiállott fáradtság és a zivatar zúgása között a többiek csakhamar elpihentek, csupán Hiasszár és az óriási termetű török katona maradtak ébren, ki nagy fogvacogás közt szárítgatta ruháját és fegyverzetét.

Hiasszár csakhamar egész bizalmát megnyerte Mizrának, a csausznak.

- Hogy tudtál arra a roskadozó dereglyére szállni? A szárazföld biztosabb! kérdezte tőle fejcsóválva.

- Dehogy biztosabb! A győri várkapitány, ez az ólálkodó kutya, megint rajta ütött a Vértes alatt elvonuló Risán bégre és levágta egész seregével együtt. Most Tata alatt táborozik és csapatjai ólálkodó farkasokként össze-vissza száguldozzák a környéket. Ha dereglyére nem ülök, elcsípnek, Allah fullaszsza meg őket! No, de nemsokára ő kelmének is ütni fog az órája!

- Hogy érted ezt?

- Csak úgy! Többet nem szabad elárulnom. Ezt is csak néked mondtam, mert igazhivő vagy - és nagy titokban azt is megsugta, hogy ő nem közönséges csausz, hanem gyorsfutár és fontos fermánt visz a fehérvári basának.

Mikor a futár ruhái megszáradtak, pipára akart gyujtani, de keserves fohászkodások közt látta, hogy dohánya facsaró víz, - mire Hiasszár megnyitotta iszákját s egy csibukra való finom latakiáht ajándékozott neki.

Alig szívta ki azonban pipáját, egyszerre csak álmosodni kezdett és néhány érthetetlen szót mormogva, elnyujtózott a hamvadozó tűzrakás mellett.

Hiasszár egy ideig még várt, azután egy nyaláb rőzsét huzva ki a kunyhó oldalából, a pislákoló tűzre dobta és a fellobogó lángnál kikereste a futár dolimánjához varrt bőriszákot és kivette belőle a vörös selyembe göngyölt fermánt.

Vigyázva lágyította meg a sárga viaszpecsétet és kioldozva a vastag selyemszálat, kétszer-háromszor is nagy figyelemmel átolvasta, mire az elébbi módon újra lezárva, visszahelyezte a mélyen alvó futár iszákjába, azután ő is nyugalomra tért.

Reggelre kelve a futár a legközelebbi faluban lovat szerzett, ők pedig Tata felé indultak.

- Fiuk, ha jól megyünk, éjfélre a táborba érünk, mondá Keveházi, lova nyakát veregetve.

- Hát ezt a vidéket is ismered?

- Hiszen anyám Neszmélyről való, többször jártunk ott atyafi látogatóban. Rajta hát, fiuk! Ne kíméljük lovainkat!

Bálint lova azonban nem sokáig birta a nagy hajszát, valami éles kavicsban annyira megsántult, hogy csak lépésben haladhattak - s így éjfél helyett csak másnapi estszürkületkor érték el a tatai halmokat.

A feketedő éjszakában egymásután gyulladtak ki a tábor őrtüzei, a lanyha éjjeli szellő pedig a táborőrök töredezett jeltadó kiáltásait hozta el hozzájuk a méla csendességben.

- Hála légyen a Magasságbelinek, ki szerencsésen idáig vezérelt bennünket, mondá Bálint ünnepélyes hangon és tisztes fejéről áhítattal leemelte a nehéz bőrsisakot.

- Az én török gunyám rossz ajánlólevél lenne az előőrsöknél, azért, Bálint bajtárs, először ti jelentkezzetek a táborban, mondá Hiasszár és midőn ezek távoztak, a vele maradó Edömérhez fordult:

- Hallgasd meg, amit mondok, de ne szólj róla még barátainknak se, legalább addig ne, míg a vezérnek el nem mondtad.

Azt a török futárt én ópiumos dohányommal elaltattam és elolvastam a fehérvári basának szóló fermánt. A török nagy titokban hatalmas sereggel készül Győr ellen, hogy váratlanul ostrom alá véve, elfoglalhassa. Már minden készen áll s tán rövid napok mulva a falak alatt lesznek...

Eszterházy, a vezér, mit sem tud és hogy meg ne sejtse, hamis hiradásokkal és hamis mozdulatokkal jó messze el akarják csalogatni, hogy aztán útját vágják. Ez röviden a fermán tartalma - és ha te e drága hirt megviszed neki, nagy érdemeket, nagy dicsőségét szerzesz magadnak! Most pedig halld, szórul-szóra a fermán tartalmát, hogy a vezérnek el tudjad mondani.

Edömér meghatva szorítá meg a renegát jobbját:

- Köszönet hűséges ragaszkodásodért, - de áldozatkészségedet nem fogadhatom el. Tiéd az érdem, hogy e fontos titkot megszerezted, azért illő, hogy te add át, nem pedig én...

Hiasszár felelni akart, de ugyanekkor Keveházi termett mellettük.

- Siessetek! A vezér sátorában vár bennünket.

Eszterházy Gábor, Győr várának vitéz parancsnoka ugyanakkor tért vissza a táborba. Tüzesvérű harci ménje még ott kapálódzott a vezéri sátor mellett, öreg csatlósa pedig éppen csillagos sarkantyuit oldozta le, midőn az előőrsök őket bevezették hozzá.

Ércesen csengő hangon fogadta köszöntésüket és mialatt fegyvernöke daliás termetéről leemelte láncszemes páncélingét, sas szeme villámló tekintettel röpült egyikről a másikra.

- Mi vezetett benneteket táboromba? kérdé azután kemény hangon, mire Edömér átadta Korláthkövy főispán és Homonnai levelét.

...» Öreg csatlósa éppen nagy csillagos
sarkantyuit oldozta le«...

Sietve metszette fel a pecséteket, de homlokredői már az első soroknál elsimultak, s élesen jellegzett, hős tekintetű arca nyugodt, barátságos kifejezést öltött.

Párszor érdeklődve pillantott fel a levélből Edömérre és Hiasszárra, midőn azonban Homonnai levelét kezdé olvasni, arca felsugárzott és elégedetten bólintgatott fejével:

- Hős apának hős fia! mondá, összehajtva a leveleket, azután jobbját a fiú vállára tette.

- Vitéz atyádat ismertem! - A legjobb ajánlólevél, hogy az ő fia vagy! Légy olyan, mint ő! szólt, miközben szívesen megrázta kezét.

Azután a szállásmestert hivatta sátorába.

- Szállásoljad el ezeket a fiatal vitézeket. A többiről majd holnap intézkedünk s Edömér és Hiasszár kivételével barátságos kézintéssel elbocsátá őket.

- A vitéz Homonnai magasztalólag ir rólatok levelében, örvendek tehát, hogy seregem két ilyen fiatal vitézzel szaporodik. De most beszéljetek, mit tehetek értetek e levél értelmében? szólt, erős öklét Korláthkövy levelén nyugtatva.

- Grácia legyen szavaimért, uram és vezérem, felelé Edömér kigyult arccal. A minket érintő dolgok hadd maradjanak későbbre! Fontosabb érdekek forognak most kockán. Közeli vész fenyegeti Győr várát és seregedet! Beszélj, Hiasszár!

A renegát erre szóról-szóra elmondá a bámuló vezérnek a fermán tartalmát és azt is, hogy hol és mi módon jutott hozzá.

- Istenemre mondom, nagy szolgálatot tettetek e hirrel, kiáltá hevesen. Mindenekelőtt azonban intézkednünk kell, - és ércesen felharsanó parancsszavára csakhamar megtelt sátora a csapatok parancsnokaival, kiknek a legszigorubb titoktartás mellett kiadta a szükséges rendeleteket és kis idő mulva vágtató lovas futárok dobogása hangzott mindenfelé az éjszakában.

A haditanács végével kis ideig mély gondolatokba merülve, járt fel-alá sátorában, azután megállt előttük.

- Oly nagy szolgálatot tettetek, hogy magatok szabhatjátok meg a jutalom árát! Szóljatok hát, mit kivántok? mondá biztató hangon, de mivel egyik se szólt, csak ötölve-hatolva egymásra néztek, - Hiasszárt szólítá meg.

- Szólj te először!

- Tarts meg szolgálatodban, ez minden, amit kérhetek.

- Ha magad akarnál menni, se eresztenélek! Rád nagy szerep vár ebben a háborus világban, szólt Eszterházy. De igaz! Főispán rokonom azt irja: magyar vagy. Miért viselsz hát török nevet?

Hiasszár arca elsápadt, de aztán nyugodtan felelte:

- Tüstént elmondom, de elébb hallgasd meg fiatal uramat és pártfogómat.

- Igazad van, rendjében mindent. Rajtad a sor, fiú! Mondd ki bátran és őszintén, mit kivánsz?

Edömér mélyen fellélekzett:

- Engedd meg, hogy a portyázásokban és beütésekben mindenha résztvehessek, mert csak így reménylem hugom elrablóját feltalálni, - és ha kérhetek még valamit: légy ugyanily jóakarattal Vihorláthy László bajtársam és öreg Bálintom irányában is.

Eszterházy jóakarólag bólintott:

- Legyen úgy! Szolgáljátok egy zászló alatt a hazát. Erről még holnap beszélünk. Most pediglen, miután főispán rokonom levelében nagyon a lelkemre köti, hogy kihallgassalak benneteket, - hát beszéljetek.

Éjfélen túl járt az idő, s a fiastyúk apró csillagseregével már magasan járt az égen az álomba merült tábor fölött, midőn kiléptek a vezéri sátorból. Hiasszár arcán eddig nem látott derüs nyugalom, Edömérén pedig remény és lelkesültség sugárzott.

Az egyik őr megmutatta a részükre kijelölt sátort, s Hiasszárnak úgy tetszett, mintha egy setét árnyat látna ugyanekkor beosonni, - de midőn beléptek, társaik már javában aludtak, idegennek pedig nyoma sem volt sem künn, sem benn a sátor körül.

- Csalatkoztam volna? kérdé önmagától kétkedve... Nem, ezt nem hiszem! Még a sátor vásznát is láttam mozogni a rávetődő világosságban.

Másnap kora hajnalban a paripák nyerítő dobogása és kürtharsogás ébreszté fel a tábort.

- Ejnye, de rövid volt az éjszaka, dörmögé ásítozva Keveházi, midőn a sátor függönye félrelebbent és hangos üdvözléssel négy katona lépett be, kiknek láttára hangos örömkiáltásra fakadt.

- Adjon Isten, földieim! Hát megtudtátok, hogy itt vagyok? kiáltá elébük.

- De meg ám, még az este, felelt egyik, mire mindakét részről hangosan örvendeztek a nem várt viszontlátáson.

A kérdések és feleletek egymásra következő özönében, Keveházi István egyszerre csak elkiáltotta magát:

- No nézzétek! Én csak darálok, darálok, ahelyett, hogy mindjárt Móric bátyámról kérdezősködném. Hol van ő, megmondtátok neki, hogy itt vagyok?

A négy földi némán nézett egymásra s végre a legöregebbik, egy ravasz sunyiképű huszár, kit társai csak Patkónak tituláltak, rezes, durva hangját szelidre erőltetve, megszólalt:

- Bizony, öcsém, már csak megmondjuk - a szegény Móric, már félesztendejénél több, hogy elesett vitézül. Egy kontyos pogány durrantotta le, akit én aztán elkeseredésemben tüstént utána küldtem. Utolsó szavával is engem bizott meg, hogy a mi kis cók-mókja, értéke maradt, azt őrizzem meg a te számodra. Gyere velünk, mindjárt át is adom!

Keveházi elfödte arcát mindakét kezével:

- Már most ki lesz az én védőm, pártfogóm és oktatóm? fohászkodott fel keservesen.

- Hát mink, la, földieid! Egyenesen ránk bízott. A kapitányt mindjárt meginstáljuk, hogy mellénk oszszon be! De siess már no, mert nemsokára kezdődik a csapatmustra és az ujoncok felesketése! - siettette a dereshajú Patkó, miközben tekintetével végig mustrált mindenkit a sátorban.

Keveházi erre kevés szóval megismertette földieit, azután megigérve, hogy mindjárt visszatér, velük együtt eltávozott.

Alig, hogy eltávoztak, két fiatal csatlós legény toppant be, a párolgó reggelit hozva, melyet künn nagy bográcsokban főztek.

- Lindvay Miklós kapitány uram küldi kegyelmeteknek! jelentették katonásan összeverve bokáikat. Ennek utána pedig ne sajnáljanak sátorába fáradni. A lovakat és szerszámot addig mi majd ellátjuk.

- Dejszen nem bizom azt rátok! dörmögé Bálint és míg urai reggeliztek, a két csatlós segítségével ellátta a lovakat, közben pedig kikérdezte őket a táborbeli állapotokról.

Egyszerre csak e kérdéssel fordult hozzájuk:

- Ismertetek valami Keveházi Móricot a seregben?

- Hogyne ismertük volna, felelt egyik, hiszen földim volt. Derék jó úr volt. Vitéz katona, vakmerő, bátor. Hadnagynál is feljebb vitte volna, ha el nem esik.

- Hát te is nógrádi születésű vagy?

- Az apám se volt az! Zalai vagyok!

De hiszen Keveházi Nógrádból való volt!

- Dehogy onnan; Zalából, a Balaton mellékéről, hiszen öregapám az ő jobbágya volt...

Bálint nagyot nézett, de nem szólt rá semmit, mert Edömér és László kiléptek a sátorból.

Lindvay Miklós, a kapitány, vakmerő bátorsága s hősi vitézségeért kedves embere volt a vezérnek. Ennek csapatjába osztotta tehát be az ifjakat, kiket ez őszinte magyaros nyiltsággal fogadott, midőn jelentkeztek nála, az öreg Bálintnak pedig barátságosan vállára veregetett:

- Hallottam, hogy még huszárosan ki tudod teremteni a hat vágást, öreg! No, majd meglássuk. Nálunk gyakorta lesz részed a tokajihoz hasonló dáridóban. Hiába, pogány népek vagyunk, nem szeretjük a böjtöt.

Bálint nem adta sokért ezt a megszólítást, mert már előzőleg megtudta, hogy a fiatal kapitány a dunáninneni seregek egyik legkiválóbb hőse s az ő csapatja van mindig megbizva a legvakmerőbb hadi vállalatokkal, beütésekkel és portyázásokkal. A táborban csak repülő seregnek nevezik s a legutolsó embere is a legjobb vitézekből van válogatva.

Alig öltötték fel az egyenruhát, sorakozóra riadoztak a kürtök és az egész tábor négyszög arcvonalba állott fel, közepén a Szűzmáriás és országcimeres hadizászlóval.

Az ujoncok felesketésére maga a vezér is megjelent szén-fekete harci ménjén s sas szemét végigvillanva a csapatokon, rövid, lelkesítő beszédet intézett hozzájuk, a haza, király és zászlójuk iránt való törhetetlen hűségre intve őket.

Midőn Edömér is felesküdött a hadi zászlóra Eszterházy Gábor buzdító szavak között, kiemelve a tokaji ütközetben tanusított vitézségét, azon tüstént megtette első alhadnagynak Lindvay kapitány repülő csapatjába, ki mindjárt a csapatok élére állította, miután egyuttal parancs adatott az indulásra is.

Büszke örömmel vette át a vezényletet, mert ezzel a hirnév és dicsőség fényes üstökösútját látta megnyilni maga előtt.