- Igazad van! Bécsnek felszabadítása megtörte az ozmánok hatalmát Nyugat-Európában; esztergomi, érsekújvári és táthi győzelmeink pedig hadi szerencsénk csillagát újra a zenitre emelték s eddigi védelmi háborunkat támadóvá változtatták át.

- Épp ezért ideje volna egy csapással visszaszerezni az országot...

- Mindaddig, míg Buda, az ország erődített fővárosa a törökök kezében van, az ország visszaszerzése csak lépésenként történhetik, felelt Edömér, mert ő és Vihorláthy László folytaták a fenti beszélgetést, midőn a fárasztó hadgyakorlatok után sátraikba pihenőre tértek.

- El kell hát foglalni Budát! szólt tüzeskedve Vihorláthy.

- Hiszen Bécs felszabadítása után a Lotharingiai herceg ostrom alá vette, de 109 napi sikertelen vivás után fel kellett az ostrommal hagynia. Én az egész idő alatt sebesülten feküdtem Korláthkőn, így az ostromról nem sokat tudok.

- Meg kell kisérelni másodszor is!

- Az én magas pártfogóm, Strattman kancellár is e mellett van, de Lipót királyunk tanácsosai és tábornokai hevesen ellenzik. Most még az ellenzők pártja erősebb, ez az oka, hogy a mult héten legfelsőbb parancs érkezett a herceg fővezérhez, mely szerint két fő- és két mellékhadtestet kell neki szerveznie.

Az első főhadtest körülbelül 26.000 emberrel, Székesfehérvárt, királyaink temetkező városát veszi Miksa Emánuel bajor választó fejedelem parancsnoksága alatt ostrom alá és a másik főhadtestnek a főherceg vezérlete alatt 40.000 emberrel ezt fedeznie és oltalmaznia kell. A két mellékhadtestnek pedig - mely 14.000 és 8.600 emberből fog állani, Horvátország és hazánk felső részét jelölték ki harcterül és úgy van e nagy hadi művelet tervezve, hogy a meghatározott helyekről egy időben való kiindulás által, a török hatalom a Kárpátoktól a Száváig egyszerre lesz megtámadandó.

Ez okból folyik oly lázasan már hónapok óta jelenlegi táborhelyünkön - Komárom és Párkány között - a hadtestek szervezése, begyakorlása és felszerelése és ez okból tart a főherceg annyiszor haditanácsot a vezérekkel és főtisztekkel, mert nincs nap, hogy futárok és hirnökök ne érkeznének felsőbb parancsokkal.

- Az elébb a kancellárt említetted! Elmondtad neki a legutóbbi ármányt és az áruló Keveházi vallomását?

Edömér elborult homlokkal intett.

- A kancellár minden jóval biztat. Noha nagy baj történt, mert a vádoló levelek és egyéb bizonyítékok szőrén-szálán eltüntek a szekrényéből, pedig tudomása volt róla, hogy a két gaz a törökkel egy gyékényen árul és orgazdái a felső vidék félelmes rabló-bandáinak.

- Ott is annak a két gazembernek a keze játszott közre!

- Erősebbek, mint mi, de azért, mihelyt drága kis hugocskámat megszabadítottam, leszámolok velük, ha elbukom is a harcban! Eskümnek, fogadásomnak be kell telnie!

- Hóhér kezébe valók, nem a te vitézi kardodra!

- Hagyjuk ezt most, László. Mióta tudom, hogy hugocskám atyám egyik gyilkosának a kezében van, azóta nincs álmom, nincs nyugodalmam. Repülni szeretnék a kiszabadítására és emésztő türelmetlenséggel olvasom az órákat és perceket Hiasszár visszatértéig.

- És ő meg is érkezik nemsokára. Megigérte, hogy sietni fog!

- Tudom, hűségesebb barát, odaadóbb segítő nincs nálánál és azt is tudom, hogy mindent elvégezve tér haza.

- Edömér, bizol te abban a feketelelkű rabszolgakereskedőben? Egyszer már elárult benneteket!

- Bizom, mert ha a török az Alkoránra esküszik, esküjét meg nem szegi semmi kincsért, semmi fenyegetésért! Már pedig Hiasszár megesküdteté az Alkoránra, hogy igazat szól, nem árul el, nem tesz ellenünk semmit, és hogy hugom Budán, Abdi basa hatalmában van. De, hogy mindenről biztosítva legyünk és senkinek el ne árulhasson, Hiasszár Abu-el-Mánit elkiséri a határig és visszajövet meggyőződik Budán mindenről.

- Így már jól van! - Könnyebben lélekzem. Remélem, engem is magatokkal visztek?

- Te hű barát vagy! De még sem akarlak rábeszélni. Életünkkel, játszunk, ha felfedeznek.

- Ha te játszhatsz a magadéval, én is játszhatom az enyémmel. Szót se többet, Edömér, veled megyek!

- Úgy hát, mihelyt Hiasszár megérkezik, rögtön indulunk Budára és Mangesius mester házában várjuk be az alkalmas időt hugom megszabadítására.

- Mangesius fegyvermíves hű embere volt boldogult atyádnak, uram. Mindenét neki köszönheti, azért bátorságban leszünk házánál! szólt közbe Bálint is, mi alatt felszolgálta az egyszerű estelit.

László és az öreg Bálint vacsora után lefeküdtek, Edömér pedig kiült a sátor elé és az alvó tábor sajátszerű csendjében, az előőrsök meg-megújuló kiáltásai között a csillagos égre merengett, melynek le-lehulló csillagai régi, fájdalmas emlékeket ébresztettek fel szivében...

- Istenem, édes jó Istenem, segíts, hogy fogadásomat betölthessem, sóhajtá hangosan.

E pillanatban könnyű nesz riasztá fel elmerültségéből. Hiasszár állott előtte.

- Minden rendben van! Ha akarod, holnap indulhatunk! mondá egyszerűen.

- Egy percet se késünk! szólt Edömér és mindketten bementek a sátorba.

Másnap reggel ő volt az első, ki kihallgatásra jelentkezett a főhadvezérnél és midőn kérelmét előadta, a főherceg komolyan, szinte megütődve nézett rá.

- Az oroszlán barlangjába akarsz menni - vigyázz, hogy széjjel ne tépjen, szólott komoly hangsulyozással. Hallgass rám, olyant mondok, ami még titok, de, hogy lássad, mennyire becsüllek, elárulom, hogy a császár Buda ostromát nemsokára el fogja rendelni és bizom benne, hogy Isten segítségével be is veszszük és akkor elveszett hugodat, életed kockáztatása nélkül, viszontláthatod! Nos, mit felelsz erre?

Edömér válasz helyett elhalványulva csüggeszté le fejét, mire a főherceg, kevés gondolkozás után, ezekkel a szavakkal adta meg neki az engedélyt a távozásra:

- Te akarod, hát nem ellenzem!

Még aznap elindultak, de mindegyikük más-más úton tartott Buda felé s midőn a negyedik nap a bécsi kapu előtti tolongásban összetalálkoztak, mindegyik úgy tett, mintha nem ismerné egymást, csak mikor a kapuzárás zűrzavara között szerencsésen bejutottak, sietett mindegyik az előre megbeszélt helyre, a vár főterére, melynek egyik ódon háza előtt örvendezve kezet szorítottak.

- Szerencsésen benn vagyunk a várban! mondá László s kiváncsian körülnézett.

- Az oroszlán barlangjában! gondolá Edömér, kinek a főherceg szavai jutottak eszébe.

Az ódon házak, melyek a főtéren álltak, valaha pompásak lehettek, de most tető nélkül, össze-vissza rongálva, düledezve, szalmával betömött, papirossal beragasztott ablakaikkal, a pusztulás szomorú képét mutatták.

Egyszerre megnyilt hátuk mögött a csigaformán tekerődző oszlopoktól tartott bejárás ajtaja és egy hosszú szakállú ferencrendű barát nyers hangon kérdezte, mit akarnak. Hiasszár láttára azonban eltűnt arcának gyanakodó, bizalmatlan kifejezése és nyájasan intett nekik, hogy lépjenek be.

- Gondoltam, hogy ti vagytok, de a hacukátok megtévesztett egy kissé, mondá, mély dörgő hangján.

Ám alig pillantották meg egymást Bálinttal, mindkettő hangos örömkiáltással borult egymás nyakába.

- Bálint gazda!

- Gábor barát!

- Persze, hogy én vagyok! integetett hosszúszakállú fejével a szerzetes, mire Edömér csakhamar megtudta ismeretségüknek a történetét.

Gábor barát, mint fiatal szerzetes, tábori papként kisérte a sereget és Kapisztrán Jánosként, egyik kezében karddal, a másikban kereszttel vezette és buzdította a katonákat. Vitéz édes atyjára mély hálával emlékezik, mert midőn fogságba került, nehéz pénzen ez váltotta ki a keserves tatárrabságból.

- Biz úgy van, erősíté Gábor barát, midőn Bálint mindezeket elmondta. A legkisebb jótét sem vész kárba. Az hozott össze bennünket most is.

Másodszor is török fogságba kerülve, egy öreg aranycsináló vásárolt meg, kitől lassanként eltanultam csodálatos tudományát. Vásárlás közben a sztambuli bazárban megismerkedtem Hiasszár atyánkfiával és midőn uramat megölte a saját mestersége (valami puskaporféle keveréke robbant fel) futnom kellett, mert engem gyanusítottak a halálával. Ő rejtegetett magánál mindaddig, míg csak vissza nem szökhettem hazánkba.

Képzelhetitek, mennyire elcsudálkoztam, midőn ezelőtt vagy nyolc nappal Hiasszár egyszerre csak megszólít az utcán. Éppen gyóntatni mentem és elmondva, mi járatban van, segítségemet kérte. Persze, hogy mindent megigértem és meg is teszek értetek, mit csak lehet, sőt magam is alig várom az alkalmat, hogy a keresztény seregeknél értékesíthessem tüzértudományomat. Az egy élő Istenre esküszöm, hogy a törökök keservesen megemlegetik a Gábor barát nevét. Kivásárolom rajtuk sok esztendei keserves rabságomat!

- Ez az oka, hogy ide, nem pedig Mangesius mesterhez vezettelek benneteket, szólt közbe Hiasszár, ki eddig némán hallgatta őket. Most azonban elég a beszédből. Az idő drága. Mihelyt besötétedik, te el fogsz kisérni, uram - és holnap viszontlátod hugodat, hogy rábeszélhesd a szökésre.

Edömér mindkét kezével hálásan szorítá meg a renegát jobbját s alig tudott szólni szivének heves dobogásától.

- És mi? kérdék Bálint és László egyszerre.

- Ti addig itt maradtok. Mikor szükség lesz rátok, majd elmondom, mi lesz a teendőtök.

Alig, hogy besetétedett, Edömér és Hiasszár elhagyták az ódon, düledező palotát és a setét, szemetes utcákon át a basa palotája felé tartottak.

A mecsetté átalakított Szent-György templom kapuzatán, Szent-György lovag ékesen faragott szobra még állott ugyan, de a szent vértanú feje vandál csufságból le volt ütve, sőt le volt ütve a lába alatt vonagló sárkány-kígyó feje is. Nyilván azt hitték, a sárkány is valami szent-állata a keresztényeknek - s ugyanilyen vandálul bántak a püspököknek és hadvezéreknek a temetőkből kihurcolt márvány síremlékeivel, melyeket az utcai hentesek és szakácsok ülőpadokul és áruasztalul használtak.

A palota előtti téren számtalan ágyú és golyórakás hevert vad rendetlenségben, az átjáró hid és csarnokok pedig, bár közelgett az est, tömve voltak ki-bejáró néppel és a tolongásba ők is belévegyülve, észrevétlenül meghuzódtak a csarnok omladékai mellett.

Hiasszár kancsal szeme egyenként végig mustrálta a ki-bejárókat, csak azt a kis kopaszfejű, töpörödött emberkét nem vette észre, ki a kapu egyik szoborfülkéjébe huzódva, attól a pillanattól kezdve, a hogy megpillantotta őket, minden lépésüket vigyázta macskaformán villogó szemével s midőn a csarnok omladékai mellé huzódtak, abban a pillanatban ő is eltünt a helyéről.

- Nem mondanád meg, kire várunk? kérdé Edömér egy idő mulva.

- Munirra és Kalifára, kik holnap hugodhoz fognak vezetni! felelt röviden, de ugyan ebben a pillanatban halk káromkodás repült el ajkáról és boszutól, gyűlölettől szikrázó szemmel nézett a kapu felé.

- Kányavári Gedeon! Hát a sors mindig utunkba hozza e sátánt! Mit akarhat ilyen tájban a basánál?

Csakugyan Kányavári Gedeon távozott a basától és mikor kilépett a kapu alól, keresve nézett szét mindenfelé, sőt a kapuőröktől is élénken kérdezősködni látszott, mire ezek azonban csak tunya vállvonogatással feleltek.

Hiasszár önkénytelenül fellélekzett, midőn távozni látta, de azután, mintha egyszerre eszébe jutott volna valami, körüljárta a romhalmazt és benézett a bokrok közé.

- Mit keressz? kérdé aggodalmasan Edömér.

- Ahol az egyik Kányavári van, ott annak a kigyó Libornak is a közelben kell lappangnia. Szeretném egy tőrdöféssel elnémítani, hogy ne ártana többet! mormogott Hiasszár, miközben nem vette észre, hogy fenyegető szavaira a közeli golyórakások gyanusan megzörrennek, - mert egy férfi és egy vénasszony közeledett a csarnok felé.

Hiasszár eléjük ment és hosszú suttogás után, oda vezette őket Edömérhez.

- Itt vannak, uram, Kalila, a khadun-khiet-khuda és Munir, a főkertész, ezen ifjú pedig a szépséges Gilbahár sokat siratott bátyja. Gondoskodj róla, Kalifa, hogy holnap napszállat után viszontláthassák egymást, te pedig Munir, hogy holnap után menekülhessünk...

Mindkettő beleegyezőleg bólintott.

- Úgy lesz minden, amint megbeszéltük veled, felelték és midőn elváltak, Edömér még minden megtakarított pénzecskéjét odaadta nekik nagy örömében.

- Régen nem volt ilyen könnyű és vidám a szivem! mondá Hiasszár, midőn visszafelé indultak. Hugod megszabadításával esküdet beváltod és csak nemes atyád megboszulása lesz még hátra! Isten abban is meg fog segíteni!

Edömér hálásan nézett rá.

- Te csak értünk élsz! - Magadra nem is gondolsz, jó Hiasszár?

- A te fogadásoddal betelik az enyém is, akkor majd felveszem régi nevemet, mert nem lesz, ki sárt dobáljon rám! Addig azonban megmaradok Hiasszárnak, a renegátnak, felelt elsötétült arccal.

Edömér nem kérdezte tovább, némán ballagtak hazafelé.

Egész éjjel nem aludt, hanem nyughatatlan szivvel számlálta az órákat, melyek a viszontlátás idejétől még elválasztják és midőn végre a hosszú-hosszú nap után, az imámok öt órai üvöltése hangzott a mecsetek tornyairól, megindultan búcsuzott el barátaitól és Hiasszár kiséretében a palota egyik hátsó ajtócskáján beléptek a női osztály kertté alakított csarnokos udvarába.

A folyosó elején a khadun-khiet-khuda várt rájuk, az őrök pedig úgy tettek, mintha nem is látnák őket, midőn eltüntek az egyik ajtó mögött, mely a kertbe vezető fedett folyosóra nyilt.

A bibircsós képű, reszketős fejű vénség intőleg emelte fel száraz mutató újját.

- Egy hangot se, ha életetek kedves! Mindjárt visszajövök, addig te, halvány arcú ifjú, nézz le a kertbe és megláthatod hugodat, a szépsédes Gilbahárt (hajnalpír). Ott ülnek mindketten a mohos szikladarabokon...

Edömér leirhatlan megindulással szorítá arcát a rácshoz és a rózsaszinű üveglapok bűbájos világításában két fátyolba burkolt lenge leányalakot látott egymás mellett ülni és midőn az egyik felé fordult, ragyogó aranyhajáról, szelid arcáról megismerte a kis leányból gyönyörű szűzzé fejlődött hugát, Ilonkát...

E percben egy csontos kezet érzett vállaira nehezedni és a visszatérő khadun-khiet-khuda intett nekik, hogy kövessék a kioszk belsejébe.

Nehéz bársony függönyöktől osztott csarnok végében megint megállította őket egy ajtó előtt.

- Mindjárt itt lesz! Csak ne sokat és csendesen beszéljetek! susogta, aztán eltünt az ajtófüggöny mögött.

Az a néhány perc ugyanannyi századnak tetszett és midőn a nehéz függönyök suhogva széjjel huzódtak, az eget látta megnyilni maga előtt, mert Ilonka állott ott kis kezével a függönyökbe fogódzva, nehogy leroskadjon az örömtől és boldogságtól.

Kitárt karokkal rohant feléje:

- Ilonkám! Ilonkám! Ismersz-e, bátyád vagyok, Edömér.

Reszkető örömsikoltás felelt szavaira és a két testvér egymás karjába omolva, csókkal, öleléssel halmozta el egymást némán, hosszasan...

Hiasszár a mellékfolyosó függönye mögé rejtőzött, hogy ne zavarja a boldogokat, de iszonyodva szökött hátra, midőn a szemközti szőnyegajtó szilaj rántással félrelebbent és Abdi basát látta testőrei élén betoppanni.

...kitárt karokkal rohant a leányka elé...

Ilonka összekulcsolt kézzel, rimánkodva vetette magát lába elé. Abdurrahman kegyetlen arca borzasztó mosolyra torzult, s Edömér riadtan kapott oldalához, hol máskor jó kardja lógott...

- A legnehezebb láncokat rá és vigyétek az igazság szobájába! parancsolá a fegyvereseknek.

Áthurcolták a fogadóterembe. Edömér minden szál idege a dühtől és boszutól vonaglott, mert Kányavári Gedeont látta ott, ki ördögi mosolygással dörzsölte kezét. A kopaszfejű Libor is ott sunynyogott az egyik ablakfülkében.

- Hát cinkostársa, Hiasszár a renegát? kérdezte a belépő basától, mire ez durván riadt a fegyveresekre, hogy kerítsék elő a renegátot is minden áron...

Edömér megkönnyebbülten lélekzett fel a gondolatra, hogy Hiasszár tán megszabadult. Így, ha ő meghal is, hugocskáját hű barátai valahogy csak megszabadítják...

Abdi basa e közben hideg nyugalmat erőltetett magára, de szemének vésztjósló öröme meghazudtolá nyugalmát:

- Meghalsz, gyaur, mielőtt a nap háromszor lenyugszik, kiáltá kemény hangon és behivatva a testőrbégjét, e szavakkal adta át neki a foglyot:

- Fejeddel felelsz róla. - Aztán intett, hogy vezessék el...

Kányavári mézédes hangon figyelmezteté a basát:

- Miért nem öleted meg rögtön! Gondolj a jóslatra, vigyázz, hogy meg ne szökjék...

- Ne félj, nem szökik meg! Ez az ifjú a főhadvezér kedvence s az ilyen kezes kincset ér a mostani időben.

- Az istenért, csak nem szándékozol kiadni őt! vonítá Kányavári halálos rémülettel.

- Ne kérdezd, ami nem illet! riadt rá a basa. Mondom neked, hogyha az élet vizéből ivott is, meg fog halni, hogy Almahál Eddin jóslata be ne teljesüljön...

Kányavári pergamentszerű arcára újra visszatért a mosoly és hizelgő szavakkal búcsuzott el a basától, de mielőtt a palotából távozott volna, fölkeresé a testőragát s megkérdezte, hová zárták el a hárembe belopódzó keresztény ifjut?

- Oda, ahová az ilyen vakmerő kutyának dukál. Eredj, nézd meg, ha tetszik, a vitéz Kairam bég őrzi, Mahmud el Tebrisz fia! horkant rá mérgesen a kövérképű aga, mire aztán egészen megnyugodva elkotródott.

- Most már nyugton alhatunk és te Libor kiköszörülted a rajtad esett csorbát! örvendezett Kányavári.

Edömért csakugyan Kairam, egykori ura és barátja vette őrizet alá és lesütött fejjel kisérte a palota pince-börtönébe. Midőn a nehéz ajtó becsukódott utána, az őröket vizért küldte s beszólt a kis rostélyablakon:

- Fáj a lelkem, hogy így kell találkoznunk. Mondd, mit tehetek érted? kérdé szomorú hangon.

- Egyet mondj meg igazán. Nem fogták el Hiasszárt?

- Nem. A palotából kimenekült és nem tudják, hová lett.

- Köszönöm, jó Kairam! felelt csendes hangon Edömér és leülve a nyirkos kőlócára, szomorú, vigasztalan gondolatokba merült:

- Ilonkám, Ilonkám, angyalom, kis hugom, mi lesz belőled, ha én meghalok! sóhajtá megtörten és valahányat mozdult, sóhajtásába belesírt láncainak nehéz csörgése, - az egyedüli hang a földalatti börtön örökös éjszakájában.

Bálint villámsujtottként roskadt a székre s keserves zokogás szakadt fel melléből, midőn Hiasszár sápadtan, kétségbeesve a Hiób-hirrel haza érkezett. Őt a vén khadun-khiet-khuda mentette meg, a mellékfolyosókon kiszöktetve a palotából, még mielőtt üldözésére gondoltak volna.

Gábor barát mindent elkövetett, hogy megvigasztalja őket:

- A kesergésre nincs idő, hanem el kell követnünk mindent a megmentésére! mondá szilárd hangon.

- Tanácsolj hát valamit, én nem tudok gondolkozni! szólt Hiasszár kétségbeesetten.

- Meg kell tudnunk, kik őrzik s hová zárták? Erre vállalkozom én, ti csak maradjatok itthon! szólt.

Kora hajnalban távozott s nem sok idő mulva vissza is tért. Lázasan kereste elő a vár tervrajzát.

- Megmentjük, ne féljetek! kiáltá egyszerre nagy örömmel.

- Hogyan? Szólj! kiáltották egyszerre mindhárman.

- Nézzetek ide! Itt van a vár tervrajza. Ez az egész főtér, keresztül-kasul van pincékkel s üregekkel aknázva, úgy, hogy körül lehet járni az egészet. Egy az ő börtöne alá is vezet és csak egy négyszögletű kőlapot kell kifeszítenünk, hogy hozzá jussunk. Te Bálint és László a hetivásárosokkal még ma kimentek a várból, a molnároktól megvesztek egy csónakot s éjféltájban a vízhordó alagut szájánál vártok ránk. A többi a gondviselés dolga lesz s az enyém.

Alig hogy László és Bálint búcsut vettek, Gábor barát összeszedte, a mi kis ingó-bingója volt és mindent előkészítve a szökésre, Hiasszárral együtt leszálltak a várhegy üregeibe, ahol fáklyát gyújtva, olyan biztossággal vezette egyik üregből a másikba, mintha csak fenn az utcákon járna.

Végre egy alacsony üregben megálltak.

- Helyen vagyunk! mondá Gábor barát s a kis létrát megtámasztva, fáklyája világánál vizsgálni kezdte az üreg boltozatát.

- No, most add ide a feszítővasat és tartsd a fáklyát jó magasra, mondá és kevés keresés után bedugta a vasat egy repedésforma nyílásba, mire kő és törmelékhalom hullott a nyakuk közé, de a kő megmozdult s tompa robajjal leválott belőle egy jó darab. Setét nyílás tátongott a fejük felett...

- Fiatal vitéz, szólj, itt vagy-e? kérdé bedugva fejét a nyíláson.

- Ki szólít? kérdezte Edömér a meglepetéstől fojtott hangon.

- Mi barátaid és szabadítóid! Jer ide és ereszkedj le az üregbe. Ne félj, nem nagyot és puhára esel!

Edömér láncait összefogva, a nyilásba ereszkedett és barátjainak karjai közé zuhant.

- Most gyorsan el innen! mordult rá az ölelkezőkre Gábor barát és óriási erejével úgy, ahogy, visszaékelte a lehullott kődarabot és azon az úton, amelyen jöttek, visszatértek a házba, hol lefeszegették Edömér karjáról és lábáról a láncokat.

Edömér mindenekelőtt kardját kérte elő és örömkönyek között csókolá össze a drága hagyatékot.

- Többet nem hagylak el magamtól. Mindenhová elkisérsz és a te segítségeddel fogom hugomat megszabadítani! rebegte halkan, mintha imádkoznék.

Hiasszár fogait csikorgatta, midőn megtudta, hogy Libor leste ki és árulta el őket és rettenetes boszut esküdött a fejére.

- Még az ég is segítségünkre jő, szólt Gábor barát a távoli menydörgésre figyelve és midőn a zivatar a vár fölé érkezett, a legnagyobb itéletidőben lopództak a vizhordó-alagut setét szája felé.

Az őrök védő fedél alá vonulva, nem vették észre őket, csak mikor a vízi bástya falánál kibukkanva, tapogatództak odább a setétben, hallottak valami gyanús zörejt mögöttük, de mivel nem ismétlődött, lassan tovább surranva, végre eljutottak a három hársfáig.

- Kapaszkodj fel és hurkold a legvastagabb ágára a kötelet, hogy a túlsó felén leereszkedhessünk, suttogá Gábor barát, mire Edömér evetkönnyűséggel felkapaszkodott s csakhamar lovagolva ült a bástya ormán s megerősítvén a kötelet, leereszkedett a bástya túlsó felén.

Gábor barát már fenn volt a fán és Hiasszár is éppen követni akarta, midőn egy lövés villanása dördült el az éjszakában és Hiasszár halálosan találva, rogyott a fa tövébe...

- Meneküljetek! Meneküljetek, mert jönnek! nyögte utolsó erejével, mire Edömér vérző szívvel, tehetetlen fájdalommal erőlködött, hogy hűséges barátja segítségére siessen...

- Meneküljetek! hangzott még egyszer elhalón a bástya mögül, mire Gábor barát magával vonszolva Edömért, futottak végig a süppedős parton, mert a várfalakon jellövés jellövés után dörgött. Az egész őrség fel volt lármázva...

Egyszerre hívó füttyentésükre hasonló válaszolt és evező csapások hangzottak a közelben...

- Erre! Itt vagyunk! Edömér! Uram! hallatszott Bálint aggodalomtól reszkető hangja.

- Itt vagyok! Mentve vagyok, öreg barátom!

- Hála a magasságbelinek! Hamar csónakra hát. A túlsó parton lovakkal várnak bennünket.

A csónak orra a parthoz ütődött, mire sietve beleugráltak mindketten.

- És Hiasszár, hol van Hiasszár? kérdé Bálint.

- Hiasszár elesett! Életét áldozta érettünk! felelt tompa, reszkető hangon Edömér. Aztán Gábor barát példájára ő is evezőt ragadott, csónakjuk nyilsebesen repült a zivatartól korbácsolt Duna hullámain a pesti part felé...