Kányavári Áron csakugyan fiához jött, még pedig a legnagyobb sietséggel, mert Gedeon bátyjának a menekülése olyan balsejtelemmel tölté el, hogy valósággal félni kezdett.

Mindenekelőtt fiával akart beszélni, hogy bármiként forduljon a kocka, a menekülés útja nyitva maradjon számukra is, azután puhatolódzni akart, hogy elárulták-e bátyjának titkos praktikáját a törökkel és ki lehetne-e azt valamikép reparálni.

Fiával azonban nem beszélhetett, mert ez az élelmet és takarmányt rekviráló csapatok fedezésére volt kirendelve és senki se tudta, hol és merre járnak a vidéken.

Ez meghökkentette, s úgy érezte magát, mint a kelepcébe szorult róka, se előre, se hátra nem mozdulhatott, mert sejtette, hogy a kancellár szemmel tartja minden lépését. Nem is mozdult hát ki sátorából, hogy a gyanunak még csak árnyéka se érje, de egy felvonulás alkalmával, észrevétlenül intett cinkostársainak, kik Edömér elvesztésére fel voltak bérelve.

Ugyanezen nap estéjén, midőn csatarendben állt minden csapat, hogy az első összrohamot intézzék a rések ellen és már a spanyol önkéntesekkel és hajdukkal Edömér osztálya szintén megkezdte az ostromot - a császáriak által fellobbantott tűzakna oly szerencsétlenül csapott visszafelé, hogy kétszázötven embert eltemetett saját embereik közül. - Edömért a rázkódás messze kidobta nyergéből, de egyéb baja nem történt, a cinkosok azonban, mintha Isten büntetése sujtaná valamennyit, mind a heten ott vesztek.

Kányavári sápadtan vonult sátorába. Reszketett, mintha láz gyötörné. Valami babonás félelem szorongatta szivét. Mi őrzi, mi védi ezt az embert, hogy nem tudják elveszíteni? Ezen révedeztek gondolatai, midőn a főhadiszállás egyik futárja lépett be hozzá azzal az izenettel, hogy a kancellár kiván vele beszélni.

Gonosz sejtelmek között kapkodta magára kamarási gálaruháját és szorongó aggodalommal követte a futárt a robbanás omladékaival beszórt táboron keresztül.

A fővezér sátra előtt Edömérrel találkozott, de ez őt nem vette észre.

Mintha kigyóra lépett volna, tért ki előle, s midőn belépett a birodalom teljhatalmú emberéhez, riadtan döbbent vissza ennek fagyos tekintetétől.

A kancellár merev kézintéssel állította meg kicirkalmozott bókolásában, azután minden bevezetés nélkül, kemény, megsemmisítő hangon egymásután szemére hányta azt a sok bűnt, mit elkövettek.

- Mindezek után pedig tudtára adom kegyelmednek, hogy mától fogva a Hollókövy javakat a királyi fiskus zár alá veszi, a háború végével pedig a nádor megindíttatja a bűnösök ellen a vizsgálatot.

Ne tagadjon kegyelmed, mert sommás bizonyítékok vannak kezeink között, sommás, összezuzó bizonyítékok! riadt rá lesujtó hangon. A törökkel való cimboraságuk s egyéb főbenjáró bűneik miatt a nádorispán ő kegyelmessége most mindjárt elfogathatná, de kimélnünk kell kegyelmedet ezekért ni! - és mellé lépve, egy rántással letépte gála-ruhájáról a kamarás-jelvények aranyos himzeteit.

Egy udvari kamarás nem kerülhet a hóhér bárdja alá, de, esküszöm, odakerül, ha megvárja kegyelmed, míg a vádak hangosan felemelik szavukat. Különben jól értsen meg, felelőssé teszem kegyelmedet, bármi történjék!

E szavaknál lesujtó taglejtéssel távozást intett neki.

Kányavári szeme előtt tüzes karikák villogtak a setétben, s midőn sátorába visszatántorgott, hörögve vetette magát tábori ágyára. És mintha a kamarási gálakabát meg akarná fojtani nehéz himzeteivel, egy rántással feltépte, s újra tépni, marcangolni kezdte sovány mellét fekete körmeivel, pedig aranyakat érő finom batiszt inge már lepve volt vérfoltokkal.

Vége van, összeomlott, fejére szakadt minden, amit eddig építettek, amiért megtagadott mindent és testét-lelkét eladta az ördögnek! Minden, de minden elveszett, csupán időt és egérutat engedtek neki, hogy fejét, puszta fejét megmenthesse...

Egyszerre rettentő átkozódással ugrott fel, s mint a kígyó, midőn ráhágnak, visszagörbül, hogy még egyet marhasson utoljára, ő is boszun, halálos harapáson törte a fejét.

- Még felelőssé akar tenni a fattyú életéért! csikorogta ördögi dühvel. Nemcsak fegyverrel lehet ölni! Még van egy szövetségem, a nélkül, hogy gyanú esnék rám! Félrerántotta a sátor bejáró vásznát és mintha tanácsot akarna kérni a setétségtől, sokáig nézett ki a fekete éjszakába. Talán látta, talán nem, a vár árkaiban és sánc palánkjai mellett azokat a lassan mozgó árnyakat.

A csatatér hiénái, a halottakat és sebesülteket fosztogató halottrablók voltak ezek, a fali őrséggel egyetértve, kötélen ereszkedtek le a várfalakról.

A fosztogatókat nézve, új terv ötlött az agyába, mire visszatért sátorába és levelet irt a kancellárnak, hogy távozhassék a táborból és engedjen neki időt a tisztességes visszavonulásra...

Hátha Abdi basa megvédelmezi a várat és a török úr marad az országban. Akkor nyiltan átpártolnak hozzá és újból felragyog szerencsecsillaguk...

Csakhogy ez a remény napról-napra szemlátomást fogyott. Tüzes Gábor bombái olyan szerencsésen csapkodtak be a várba, hogy egyik a nagy rondellán lévő réztetejű lőportornyot levegőbe röpítette.

Az ég és föld, mintha hollófekete éjszaka borult volna rá, elsötétült. A földetrengető nyomástól a Duna hullámai kicsaptak a pesti partra és elboríták az egész várost. Mindenki azt hitte, a végitélet napja van itt és a föld szakadt be! Csak mikor nagysokára elhuzódott a sűrű füst- és porfelleg, látták, hogy a nagy rondella elpusztult, a sánckarók összezúzva, az árkok betemetve, a mellékfalak pedig húsz ölnyire ki vannak döntve alapjaikból.

Ötszáz török repült szétszaggatott tagokkal a levegőbe s Tüzes Gábor egymaga egész csatát nyert a török ellenében!

- Ott a rés, fiú! Most már bemehetsz! kiáltá Edömérnek.

E diadal után a Lotharingiai herceg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy adja fel a várat, mire három óra mulva a basa felelete karmazsinvörös bársony-zacskóban leereszkedett a várfalról.

Edömér vitte oda a herceghez.

Abdurrahmán nagy büszkén azt irta benne, hogy, mint az ostrom előtt, úgy ezután se szólítgassák a vár feladására. E vár az ozman birodalom zárja és kulcsa, tehát feladnia nem szabad! Bizonyosan tudja, hogy a nagyvezér segítségére jő és felszabadítja, mint a mult ostromnál. Ne is rontsák hát az ostrommal magukat a keresztények, mert ő a szultánra és a prófétára bízza magát! Ezek minden bizonynyal megsegítik... Inkább más várát ajánl cserébe, Egert vagy Székesfehérvárt, de Budát nem adja!

És elhatározása jeléül Level kapitányt a kirohanások alkalmával elfogott száz bajtársával együtt, a bástyákon, a keresztény tábor szeme láttára, lefejezteté és fejüket, ágyudörgések között, lándzsákra tüzeté.

A keresztény tábort e vad kegyetlenség rendkívül elkeseríté. Ebben az általános felgerjedésben egy utasnak látszó, bekötözött fejű ember kérdezősködött Kányavári után.

Midőn belépett a sátorba, ez meglepetve szökött fel helyéről...

- Sok keresés után végre rád találtam, uram! lihegte tikkadtan.

- Nos, hát mi hirt hoztál, Csóka? Bátyám szerencsésen eljutott Lengyelországba? - kérdé halkan.

- El ám a másvilágra! Az a haramia Varangyos és bandája valahogy megtudták, hogy tömérdek kincscsel szökik, Libor deákkal együtt legyilkolták és ők maguk szöktek át a kincscsel együtt! Engem is levágtak, de én halottnak tettettem magamat, így menekültem, hogy hirt hozhassak! felelt mogorván, sebzett fejét fáradtan tenyerébe hajtva.

Kányavárival egyet fordult a világ! A tegnapi világomlást semminek se érezte ahhoz képest, amit most érzett magára szakadni... Csak az ökleit emelgette az ég felé és csak ennyit tudott hörögni: Isten! Isten!

Úgy bizony, az Isten! Most már eszébe jutott az Isten, ki későn vagy korán, de egyszer bizonyosan megtartja a fizető napot...

Amely nap Kányavári eltűnt a táborból, ugyanaz nap érkezett a hire, hogy a nagyvezér ötvenezer emberrel átkelt az eszéki hidon és Budavárát készül felszabadítani.

A várban ezen az estén nagy örömágyúzás volt. A törökök zászlóval és énekelve jártak körül a bástyákon, jeléül annak, hogy kémeik által ők is megtudták a felmentő sereg közeledtét.

Lotharingiai Károly általános rohamot rendelt, Edömért pedig egy osztály huszársággal kémszemlére küldte. Ezek a negyedik napon nagyszámú török fogolylyal és azzal a hirrel jöttek vissza, hogy a Székesfehérvár alatti török had csak rendetlen s gyáva néphadból áll, ellenben maga a nagyvezér a hegyek felől közeleg nagy sereggel.

Csakugyan 29-én Vörösvár felől egy csapat török jelent meg és megtámadta a keresztény előőrsöket és hogy e támadásból nagyobb veszteség nem következett, az csak Edömérnek s vitéz csapatjának köszönhető, mert lovasaival szétverte a tatár csapatot.

30-án délben feltüntek a nagyvezír lófarkas zászlói a budai hegyek között, éppen a bajor, magyar és a császári hadak ellenében...

A gyorsan összehivott haditanácsban a vezérek egyrésze s ezek közt a vitéz Starhemberg is, az ostrom félbenhagyását tanácsolták, a magyar vezérek és a két Badeni herceg azonban hevesen ellenezték e megalázó indítványt - és csakugyan, mikor a Lotharingiai herceg negyvenezer emberrel szemközt fordult a nagyvezírnek, ez nem mozdult, hanem csak tábort ütve várt, mert ütközet helyett inkább friss segédcsapatokat akart a várba bejuttatni.

E kisérlete azonban kudarcot vallott, mert midőn nyolcezer spahi és janicsárból álló segélyserege Budakeszi és Szent Pál völgyén keresztül, a keresztények jobb szárnyát megkerülte, Edömér egyik felől a Bercsényi-huszárokkal, a másik felől az ő lovasaival oly erős rohammal verte vissza, hogy saját seregüket is zavarba hozták vad futásukkal.

Kétezer török hullott el ebben a viadalban s két basa, nyolc ágyú és öt lófarkas zászló került a keresztények keze közé.

Az egyik basát, a hires szilisztriai Amurátot Edömér vágta le, s ugyancsak az ő osztálya foglalta el egyetlen egy rohammal a nyolc ágyúból álló tűztelepet.

A keresztény táborban nagy lelkesedéssel fogadták őket, mert e diadal a harci kedvet és lelkesedést még egyszer akkorára növelte s Edömér nevét azok között a győzhetetlenek között emlegették, kik elsők lesznek az ostromlott Buda falain.

Augusztus 20-át, Szent István napját megelőző este Eszterházy Gábor sátorában nagy lakoma volt, s mivel Edömér csak nagyon mérsékelten kóstolgatá a tüzes borokat, Petneházy Dávid, a hajduk ezredese, felhevülve a bortól és zenétől, tréfásan csipkedni kezdte:

- A ki inni nem tud, az becsületesen verekedni se tud! kiáltá Petneházy.

- Nem hinném! felelt csöndesen Edömér!

- No hát fogadni merek, hogy nem mered kiinni ezt a nagy serleg rusztit! Ha kiiszod, neked adom türkoázos órámat.

- Ne ebbe fogadjunk, Dávid!

- Hát mibe?

- Melyikünk lesz első az ostromlott falakon!

Egy pillanatra mély csend fogadá Edömér szavát, azután valamennyien riadozva felugráltak.

- Én is tartom a fogadást! kiáltá közbe az ifjú Ramocsaházy és a három fiatal vitéz fogadást tett, hogy amelyik első lesz az ostromolt Buda falain, annak «Buda hőse» nevét adják.

Tüzes Gábor, aki nevének megfelelően tüzes szomjjal ivott, jókedvűen Edömérre kiáltott:

- Minden ágyummal segítlek, hogy megnyerd a fogadást. Éljen Buda hőse!

- Majd, ha megnyerem a fogadást! tiltakozott Edömér olyan komolysággal, mely a további tréfát elhallgattatá.

Másnap, Szent István királyunk nevenapján, hirtelen egy csapat ellenséges lovas rohanta meg a keresztény tábort. Lóra ültetett janicsárok voltak ezek és keresztültörve magukat a horvátokon, vágtatva rohantak a tábort védő gátokig, hol leugrálva a lóról, fegyverrel kezükben áttörtek a védő sáncokon, s mielőtt még a keresztények zavarukból magukhoz térhettek volna, már benn voltak a Tabánban. Ott Heiszler nehéz vasaslovasait elverték maguk elől, s már közel voltak a fehérvári kapuhoz, hol maga Abdi basa jött segitségükre, midőn egyszerre csak Edömér száguldott elő huszárjaival és rajtuk ütött.

Abdurrahmán arca sápadtra torzult.

- Ezer arany annak, ki a fiatal vezér fejét elhozza! ordított alá a falakról.

A másik percben minden golyó, minden nyíl csak Edömérre volt irányozva s áradatként hömpölyögtek körül a rárohanó janicsárok csapatjai.

E viadal hősregékbe illő küzdelem volt! Edömér paripája együtt harcolt urával, harapva, rugva gázolta le a hasa alá igyekvőket, kik inait akarták elvagdosni.

Abdurrahmán dühében szakállát tépve, kisebb csatakigyókért küldött, de mire ezek megérkeztek, már akkor a viadalnak vége lett és a kétezerötszáz janicsárból csupán ötszáz jutott be a várba, fele ennek is sebesülten. Mindazáltal Abdi basa, e siker örömére háromszor adatott sorlövést minden ágyújából és négy új vörös zászlót tüzetett ki a vár ormaira a keresztények boszujára.

A haditanácsban eközben heves viták folytak és a vezérek egymást okolták az ostrom lassú menetéért. A Lotharingiai hercegnek minden erélyére szüksége volt hogy a már-már indulatossá fajuló vitáknak kemény parancsszóval véget vessen.

- Fenséges herceg úr és főhadvezér uram, grácia légyen merészségemért, de ha beszélhetnék... szólalt meg Edömér, midőn a haditanács feloszlatása után csak a fővezér bizalmas kegyencei maradtak a sátorban.

- Beszélj, vitézem!

- Úgy gondolnám, fenséges uram, hogy egy jól szinlelt ostrom által, a vár felett uralkodó kastélyt véglegesen hatalmunkba keríthetnénk és ágyúkat vontatva fel, gyönyörüen végig lőhetnénk a várat minden részében...

A főherceg élénk tetszéssel helyeslé e tervet.

- És vállalkoznál reá, derék hősöm? kérdezte gyorsan.

- Büszke és boldog lennék, fenséges uram!

- Úgy hát holnap reggeli öt órakor általános ostromra fuvatok s minden pontra szinleges támadást intézünk. Nehogy azonban órád későn járjon, ime, vegyed az enyémet s gyémántokkal kirakott remekmívű zsebóráját Lipót király zománc arcképével sajátkezüleg nyakába akasztotta.

Másnap reggel csakugyan általános ostrom indult meg minden ponton és az erre támadt zűrzavarban Edömér háromszáz gyalogharcosa élén felmászott a rommá lőtt torony ormára és lehányta onnan a törököket.

E fényes haditettéért a főherceg Edömért aznap kiadott napiparancsában serege legjobb hősének nevezte s magasztaló dicsérettel emlékezett meg hősi magatartásáról...