Ha az emberek oly nagylelkűleg bánnának mindennel, amit bírnak, mint gondolataikkal, való boldogság volna élni! Egyéb birtokunkra nézve abban gyönyörködünk, hogy másokat belőle kizárunk, csak gondolatjait közli mindenki szívesen, s ha valami eszébe jutott, nem nyugszik, míg elméje legújabb gyümölcsében nem részesíté szomszédait. Történjék, sőt mondassék csak valami új, s az emberek között azonnal gondolatcsere támad, a legigazságosabb csere a világon, hol ritka ad mást, mint ócska dolgokat, s még ritkább kap mást, mint ócskákat vissza. A boldogság, mely reánk mennyországban vár, úgy hisszük, nagy részben az angyalok s üdvezültek énekében áll; e földön az emberek örömei természet szerint egy fokkal alantabb keresendők, s kétségen kívül abban találhatók, hogy beszélhetünk... Mint a méh minden virágból mézet: úgy az ember a legkellemetlenebb tárgyból egy hosszú beszélgetés minden édességeit vonhatja ki, s pedig nemcsak azon ritka, a természettől megáldott teremtések, kiknek az ég tulajdon gondolatokat adott, hanem mindenikünk; mert hisz eszmék, mint a pénz, szaporodni látszanak körözések által, s a zacskó inkább peng, ha felette tele nincs. Valamint azon arany, melyet Krözus egykor a görög bölcsnek mutatott, valószínűleg el nem veszett, hanem aranyokra verve, talán éppen, midőn ezeket írom, örömdobogó szívvel olvastatik át, valamely tőzsér által: úgy van az eszméinkkel is. A gondolat, mely ezeredek előtt egyben támadt, milliók által használtatott azóta; ezerek hivék gazdagoknak magokat, ezerek hetvenkedtek birtokával, mert hisz a gondolat, mint a pénz, azé, ki vele él. Ki nagy sommákat penget, az gazdagnak tartatik, habár minden darab előtte ezer kezeken fordult volna meg. Van még egy hasonlat, mely a pénz s beszéd között létezik, s mert véletlenül e tárgyra jöttem, miért ne mondjam el?... Valamint azon országokban, hol arany s ezüst a földben terem, ritkán találunk sok nemesércet forgásban, s áldott hazánkban papírral fizetünk, míg Anglia s Franciaország aranyinkat méri: úgy van a gondolatokkal is... ki velök élni akar, nem keresi fáradságosan, hanem felgyűjti, mit mások homlokuk izzadságával napvilágra hoztak; mert hisz pénznél csak az, hogy legyen mit kiadnunk: gondolatoknál, hogy legyen mit elmondanunk - képezi az egésznek becsét; az eszmék újsága, sőt a tárgy kellemetlensége közönyös; maga a beszélgetés az, mi élvet ad.

Az emberi nem ezen természete mellett olvasóim nem bámulhatják, ha a tiszaréti kastély lakóit Macskaházy meggyilkoltatása után nem találják oly levert állapotban, mint azt első pillanatban talán gondolák. A borzadás, melyet az ügyvéd halála okozott, megszűnt, s az esemény most csak a beszélgetésnek kimeríthetetlen tárgya maradt, melyben a konyha tüze mellett az egész ház részt vett. Noha csaknem az egész háznép mindjárt a gonosztett után majdnem egyszerre rohant Macskaházy szobájába, mégis nem volt közöttük, kinek valami különös mondanivalója nem lett volna, s reggelig, hol a társaság együtt maradt, a történet majdnem annyiféleképpen adatott elé, mint Hannibalnak az Alpokon való átmenete... mindenik külön hipotézist állíta fel, melynek bebizonyítására egész erejét megfeszíté.

Ezen előadások között a legnagyobb különbség a haldoklónak végszavai iránt fejlődött ki. A szakácsné, a kulcsártól s mindenestől pártolva, esküvés mellett azt állítá, hogy Macskaházy, mikor kérdeztetett, ki ölte meg? egyenesen ezen kérdésre felelve nevezte Tengelyit. A szakács, kinek ily roppant hazugság ellenében lehetetlen vala tisztán az igazságnál maradnia, s ki, mint vitatkozás között sok becsületes ember, szükségesnek tartá az igazságnál még valamivel többet mondani, szinte istent s annak minden szenteit hívá tanúbizonyságul arra, hogy az ügyvéd csak azt mondta, hogy Tengelyi úrral szólni akar, mire nézve szinte a konyhaszolgáló, az inas s egy pesztonka vele tökéletesen egyetértettek. Tengelyire, ki még éjszaka a házhoz jött, s a szobát, melyben a gonosztett elkövettetett, a bírák által bepecsételteté, az, hogy a haldoklónak utolsó szava az ő neve volt, észrevehető hatást tett, s képzelhetni, hogy ez nem kissé nevelé a viták élénkségét. Reggel végre a szolgabíró, kire az egész éjszakán át szakács s szakácsné egyaránt hivatkoztak, eljött.

- Megölték fiskálisunkat - mondá a szakács még azalatt, hogy Nyúzót kocsijából kisegíté.

- Szegény teins úr! - vága közbe a szakácsné - és utolsó szava...

Itt a szakács nagy örömmel jelenté, hogy a gyilkos megfogatott.

- Azt én fogtam - szólt a hajdú.

- Igen, a kályhalyukban fogták - pótolá a pesztonka.

- Nem fogták meg! - mondá hangosabban a szakácsné.

- Az az üveges zsidó, akit a teins úr ismer - szólt közbe a szakács, ki mint a legmagasabb rangú személy, különösen felhívatva érzé magát, hogy a szolgabírónak ő adja a szükséges felvilágosításokat.

- Csakhogy elszökött - szólalt fel Ferkó kocsis, ki most szinte előre tolakodott -, a Tiszáig kergettük, ott...

- Lenn van a pincében - mondá a mindenes -, úgy megkötöztem kezét, lábát, hogy...

- Igen, teins uram - folytatá a kocsis -, úgy szaladt, nem tudtuk elérni; mikor a bokrokhoz jött...

- Az ajtó maga rendjében be van pecsételve, a zsidót bezárattam... - mondá a szakács méltósággal.

- Nem volt biz az zsidó soha életében - vágott szavába a szakácsné.

- De bizony a zsidó volt! - kiáltott a szakács, pesztonka a konyhaszolgáló egyszerre.

- Hát ha zsidó volt - kiáltott a szakácsné -, a teins fiskális úr minek rázta fejét így ne? - s ezzel a szakácsné fejét irtózatosan rázni kezdé, míg a többiek, azt, hogy a zsidó volt, s hogy nem volt zsidó, kiáltozák egymás ellenében.

- Megbolondultak-e valamennyien? - harsogott végre szolgabíró hatalmas szavával a lárma között - az ember tulajdon szavát nem hallhatja e fecsegés között.

Mind hallgattak, csak a szakácsné rázá még mindig fejét, azt súgva az esküdtnek fülébe, kihez közel állt s kiben türelmesb hallgatót remélt, hogy a fiskális úr, miután megölték s a zsidót látta, éppen így tett.

- Édes szakács úr - szólt végre Nyúzó, ez érdemdús férfihoz fordulva, szelídebb hangon -, nem kaphatnánk-e früstököt? szörnyen megfáztunk. - Mire a megszólított arra kérve a teins urakat, hogy addig csak az ő jól fűtött szobájába menjenek, rövid idő múlva a reggelire szükséges sligovicát s kenyeret hozá, csak addig, míg a kávé, vagy más, amit parancsolnának, elkészül.

Míg a szakácsné panaszkodva, hogy ki sem is hallgatják, rosszkedvűen szobájába ment, s a kávécsinálást a pesztonkának engedé által, addig a szakács a főbírót egészen akképp értesíté a történtekről, mint azokat magának képzelte. Szerinte Macskaházy minden kérdésen kívül a zsidó által öletett meg, ki mihelyt a tettet elkövette s embereket hallott, még mielőtt valamit elrabolhatott volna, a kályhalyukba menté magát, honnan a hajdú által kihúzatott. - Ha az embernek a gyilkosságról csak egy kis fogalma van - folytatá a szakács előadását -, világosan látja, hogy nem is lehet más. Minden gyilkos, ha tetten kapják, elbújik hordó vagy deszka alá, vagy valami kályhalyukba, százszor olvastam ily históriákat; de az a szakácsné nem tud semmit, és azután disputál.

- Persze, szakács úrnak igazsága van - mondá Nyúzó, miután második poharát kiitta, s gondolataiba mélyedve véletlenül harmadikat töltött magának. - A dolog világos, kár is minden nyomozás.

- De nem mondtam-e én mindjárt? - szólt az esküdt a legnagyobb önmegelégedés kifejezésével integetve fejével.

- Mit mondtál mindjárt, Bandi? - kérdé a főbíró, ki csak arra emlékezett, hogy esküdtjét alig bírta felkölteni.

- Hát azt mondtam - válaszolt a másik büszkén -, hogy ezt a gyilkosságot bizonyosan valami oly semmirevaló gazember követte el.

- Igazság, Bandi mindjárt mondta ezt - szólt a főbíró -, én nem gondoltam volna, hogy ez a zsidó ilyenre vetemedék; szegény Macskaházy, áldott jó ember volt!

- És még minap hogy tarokkozott - mondá elérzékenyedve Kenyházy -, kétszer húzta be a zsidó... Zátonyinak öt tarokkal elfogta ultimóját... és most az a zsidó!

- De a zsidó mindent tagad - szólt, midőn az éppen behozott kávét, vagy mi annak neveztetett, vendégei elébe helyezé a szakács -, hacsak a teins úrnak nem sikerül.

- Nem sikerül? - kérdé Nyúzó, bosszús tekintetet vetve a szakácsra, hogy ily valamit csak gondolni mert - egy haszontalan zsidónál, s nem sikerül! Húsz esztendeig szolgálom a vármegyét, s még mindent kisütöttem, amit csak akartam.

- Hisz az egész világ tudja ezt - mentegetődzött a szakács -, mindenki irigyli járásunkat, hogy a teins urat bírjuk; de ezek a zsidók néha szörnyű makacsok.

- Ha szólni nem akar - mondá Nyúzó, félretaszítva kiivott findzsáját -, majd kiált.

- Elöl Pali, hátul a hajdú - mondá megelégedett mosollyal az esküdt -, én meg az asztal mellett tentával s papirossal. No, majd lát valamit, szakács úr, fogadom, ilyent még nem látott. Ha mi valakit körülfogunk, az nem tagad sokáig, azért jótállok.

A kávézás, melyre a két tisztviselő inkább csak azért határozta el magát, hogy mívelt embernek tartassék, ezalatt be vala végezve. Kenyházy bámulva, mint ily alkalomkor mindig az emberek balgatagságán, kik Magyarországban, hol a legjobb bor s pálinka terem, a kávéra vetemedtek, egy pohár sligovicával mosá le a kellemetlen italnak emlékét. Nyúzó meggyújtá az ivás közt félretett pipáját, s miután torkát köszörülve a szobában egypárszor fel s alá járt, a szakácsnak tudtára adá, hogy a rabot felhozathatja, s hogy a hajdú készen legyen. Mire emez, ki már úgyis alig mérsékelheté kíváncsiságát, azonnal elment, s Kenyházy jókedvűen, mert egypár ív konyhapapírt talált az almáriumon, melyre az önkéntes vallomást felírhatta; anélkül, hogy a megyének beszámolandó papirost fogyasztaná, pennákat vágva készült munkájához.

Olvasóim ismerik a módot, mellyel Nyúzó az elébe állított gyanús személyekkel bánni szokott, s azért ne várják, hogy az üveges zsidónak vallatását hosszasan előadjam. Igaz; vannak, kik azt hiszik, hogy bánásmódunkat mindig azon egyedek jelleméhez kell alkalmaznunk, kikkel dolgunk van; de ezen általánosnak látszó elv többnyire csak oly személyek irányában alkalmaztatik, kiknél bánásmódunkat később megbánhatnók... alsóbbakra nézve majdnem mindenki bánásmódját Prokrustes-ágynak tekinti, melyet mindenkire egyenlően alkalmaz. Ha az egyed, ki kezei közé akadt, nem illik belé, annyival rosszabb neki, húzni, vonni fogja, vagy összetörni, míg beléillesztheti... mit bánja ő, hogy tetszik neki? s Nyúzó ezen többség közé tartozott. A főbíró egyike vala azon embereknek, kiknek a természet, úgy látszik, kötelességül tevé, hogy azzal, kivel éppen szólnak, mindig paralelvonalt képezzenek; ha ez fejét felemeli és hátraveti magát: meghajlanak; ha a másik hajlik meg: felemelik fejöket s hátra görbülnek méltóságuk érzetében. Ily jellemek, melyeknek magyarázatára e geometriai formánál jobb módot nem ismerek, hazánkban nem ritkák, s olvasóim talán ismerőseik között is fognak találni olyakat, kikre jellemzésem illik; én részemről fájdalom! sokra akadtam, kinek emberekkel való bánását jóváhagyni csak akkor lehetne, ha az alsóbbak iránt mutatott büszkeség pótlékául azon kutyaalázatosságot fogadjuk el, mellyel felsőbbek iránt mindig viseltetnek. Ha azon tiszteletet, melyből egy résznek kelleténél többet, a másiknak kevesebbet adtak, összeszámítjuk, s az egész mennyiséget az egyesek közt újra felosztjuk, talán kisülne, hogy mindenkinek megadták a magáét. - Nyúzótól az üveges zsidó más bánásmódot, mint melyet Peti cigány a törökdombon tapasztalt, nem várhata; sőt sorsa nehezebb vala, amennyiben senki jelen nem volt, ki pártját foghatá; és mind Kenyházy, mind a szakács, ki a zsidókat utálá, mindent elkövettek, hogy a főbírót még inkább felgerjesszék szerencsétlen vádlottja ellen. A zsidó azonban, noha minden kérdés úgy intéztetett, hogy feleletét mintegy magában foglalá, a gyilkosságot állandóan tagadta.

Nyúzó nem osztá a zsidók iránti előítéletet. Ellenszenve semmi esetre nem ment annyira, mint a szakács, ki oly nép iránt, mely hurkát s kolbászokat megvet, sódartól undorodással elfordul, s kocsonyáról hallani sem akar, természetesen semmi rokonszenvet nem érezhetett; sőt voltak, kik a főbírónak az úr választott népe iránt részrehajlást hánytak szemére, s azt állíták, hogy előtte zsidó ellen pert nyerni majdnem éppoly nehéz, mint? (elfelejtém hamarjában, mily vármegyében). De mindennek megvannak határai, s ha a főbíró a zsidó népnek gazdagabb részét korunk felvilágosodott szempontjából tekinté is, ebből nem következik, hogy ugyanezen elvek szerint járjon el oly egyed irányában, ki, mint az üveges - egész töredékeny vagyonát hátán hordá, s drágakövet az egy gyémánton kívül, mellyel tábláit vágja, nem bírt. Az emancipáció, tagadni nem lehet, hazánkban nagy lépéseket tesz. A zsidók - mert magukat egyenesen nem emancipálhatják - lassanként mindenféle kötelezvények által a keresztényeket kezdik mancipálni, s ez, mint tudva van, eredményre nézve egyre megy. A zsidóság hazánkban e pillanatban oly hegyhez hasonló, melynek alja még sötét homályban áll, de melynek aranyozott csúcsára nézve a nap már feljött... s ha az üveges népének ezen részéhez tartozik, bizonyosan más volna helyzete; - így, miután senkinek gyapját vagy gubicsát meg nem veheté, sőt még a dohánykereskedésben sem vett részt, kedvezésekre számot nem tarthatott, s bírája bizonyosan nem felejté el, hogy elődei üdvezítőnket keresztre feszíték.

A főbíró, miután vádlottján a vallatásnak minden nemét - a Kenyházy által említett körülfogást is ide értve, melyhez a hajdú botjával felhívatott - megpróbálta, a legnagyobb felindulásban jára fel a alá a szobában. - Farkasgúzsba köttetlek, agyonveretlek, ha nem szólsz! - kiálta, midőn a szerencsétlent ismét mellbe löké, s az remegve könyörgő hangon újra ártatlanságát bizonyítá.

- Ártatlan! - kacagott a főbíró - s így néz ki az ártatlanság? - mire Kenyházy s a szakács, a zsidóra fordítva szemeiket, szinte nevetni kezdének, míg Üveges Jancsi egy szeméből nehéz könnyek gördültek le arcain. Meg kell vallani, a zsidó külsejében nem vala semmi, mi őt arra jogosítá, hogy bárki által az ártatlanság képének tartassék. Veres haja, mely a pincében, hol az egész éjt tölté, megnedvesedett, s még mélyebben lógott le homlokába, mint máskor; ruhája s szakálla még mocskosabb vala, mint közönségesen, s csúnya arcvonásait a fájdalom, melyet kötéllel összeszorított kezei okoztak, még inkább elvadítá... gonosztevőt nem lehetne másképp festeni... de a zsidó azért mindegyre hirdeté ártatlanságát. - De kérem a tekintetes főszolgabíró urat - rimánkodott - és a tekintetes esküdt urat és a szakács urat is, aki engem régen ismer...

- Igen, hogy semmirevaló gazember vagy - szólt az utóbbi -, aki, valahányszor valamit csináltattam, mindig megcsalt.

- De kérem alássan, biz én nem csaltam meg senkit! - sóhajtott a másik - a kastélyban az ablakoknak nagy táblái vannak, és az üveg igen drága, és én...

- Megint másról locsogsz, akasztófáravaló! - kiáltott a főbíró - még egyszer kérdezlek, utolszor, ha nem vallasz, meglátod, mi történik veled; miért ölted meg a fiskális urat?

- Nem öltem meg biz én - válaszolt sírva a kérdezett -, már miért öltem volna meg? Macskaházy úr jó kegyes uram volt, ha ő élne, nem bánnának így velem!

- Persze, ha nem ölted volna meg - vága szavába a főbíró.

- Én nem öltem meg - folytatá a másik mindig zokogva -; mikor szakács úr engem Macskaházy úrhoz vezetett s kérdezte: én öltem-e meg? a fiskális úr nem tudott szólni, de mindegyre rázta fejét. Mondja szakács úr maga - szólt tovább ehhez fordulva.

- Az igaz - mondá emez -, mikor e gazembert az ágyhoz vezettem s a fiskális urat kérdeztem: ez gyilkolta-e meg? ő fejét rázta; de ki tudja, mit értett alatta! talán már magánkívül is volt.

- Nem volt magánkívül - mondá a zsidó könyörgő hangon -, már hogy lett volna magánkívül, mikor szakács úr kétszer kérdezte még, s az áldott szegény fiskális úr mindig rázta fejét.

- Alkalmasint ez lesz - szólt most Kenyházy -, miről a szakácsné, mikor jöttünk, szüntelen fecsegett.

- A szakácsné igen - folytatá a rab -, és az egész ház mind ott voltak, s látták, hogy a fiskális úr fejét rázta; áldott ember! Nem is tett semmi mást, mihelyt a szobába jöttem, hanem mindig rázta fejét.

- Hívja be valaki azt a szakácsnét - szóla Nyúzó, ki most szinte ez asszony különös magaviseletére s szüntelen fejrázására visszaemlékezett.

- Bizony kár, ha a teins úr ezzel fárad - mondá a szakács -, fecseg, mint a kofa, s végre mégis bizonyos hogy a fiskális urat csak az az átkozott zsidó ölte meg.

- Azt én is tudom - mondá Nyúzó méltósággal -, de a formákat minden vallomásnál meg kell tartani -, s ezzel hajdúját elküldé a szakácsnéért.

Katalin, vagy mint közönségesen neveztetni szokott, Kata asszony, mert mint ő maga többször helyesen megjegyzé, szegény özvegynek senki nem adja meg a magáét, s még nevét is megrövidítik, mintha csak konyhaszolgáló volna, míg természetes ellensége, a szakács, benn a vallatásnál volt, párthíveivel, azaz a kulcsár- s mindenessel folyvást a főbíró ostobaságáról beszélt, ki okos embert nem is kérdez. A szakács bizonyosan tévedésbe fogja hozni... nincs árulkodóbb ember a világon! A nagyságos asszonynál is minden izgágának ő oka, s most mindent a zsidóra fog tolni, pedig a zsidó oly ártatlan, mint a ma született gyermek. Mikor Macskaházy ágyához vezették... stb.

Alig lépett be a hajdú főbírájának parancsával, hogy az ifjasszony mint tanú elébe jőjön, midőn e panaszok helyett: a főbíró egyszerre fain emberré vált... s Kata, egy kis tükördarab előtt, mely a konyhaablakon állt, helyreigazítva főkötőjét, miután azon meggyőződését nyilvánítá a jelenlevők előtt: hogy most az igazság bizonyosan ki fog sülni, a meghívást követve nem kevés bókkal jelent meg a vizsgálók előtt.

Kata, ki még soha mint tanú bíró előtt nem állt, első pillanatban meghökkent, midőn tőle neve s élete módja, melyet úgy hivé, az egész világ tud, s főképp kora kérdeztetett... A gúnyos mosoly, melyre a szakács ajkai vonultak, midőn magát alig hallható hangon negyvenkét esztendősnek mondá... s még inkább az, hogy a főbíró által mindjárt ezen előleges kérdések után arra intetett, hogy vallomására meg fog eskettetni, s ha az igazságtól eltér - büntettetni: azon gondolatot támaszták benne, hogy az egész csak az alávaló szakácsnak kabalája, ki őt bajba akarja keverni... minek elkerülésére mindjárt ez intés után megjegyzé, hogy ami korát illeti, ő keresztlevelét nem látva, semmi bizonyost nem mondhat, hogy azonban ami saját meg győződését illeti, ő még sokkal fiatalabbnak tartja magát. A szakács s esküdt felkacagtak, s Nyúzó mosolyogva kijelenté, hogy csak a többiekre nézve mondjon igazat, saját korára nézve akár huszonnégyet mondhatott volna... minek oly későni megtudását a szakácsné kétségen kívül sajnálta.

Az ezt követő kérdések: - Ismerte-e Macskaházy urat? Mióta? Látta-e már a zsidót életében? Mit tud felőle? stb. - a szakácsnét azon kellemetlen benyomásért, melyet kikérdeztetése alatt első pillanatban érzett, bőven kármentesíték. Ő azoknak vala egyike, kik istentől nyert szónoki tehetségeiket el nem ássák; Katalin asszony beszélt reggeltől estig tisztán jószántából is... ki várhatna most rövid feleleteket tőle, midőn neki talán életében először kötelességül tétetett, hogy beszéljen, s a főbíró őt különösen arra inté, hogy előadásában semmit el ne hagyjon. Katalin elmondott mindent, hol szolgált előbb, miként jött a házba, mi történt azóta, mikor veszett először össze a szakáccsal, miként csalatott meg ugyanezen zsidó által egy forint huszonnégy krajcárig, midőn múlt vásárkor tizenkét réf kékkartont hozatott magának Debrecenből.

A jó asszony a szó szoros értelmében nem hagyott el semmit; ha tudós társaságunknak tagja volna - mire, ha mindazok, kik a nyelvet mívelik, e címre alkalmasak, neki is nem kis hivatása van -, ez egy vallomás után parentációját lehetne írni.

Nyúzó rosszkedvűen jára fel s alá a szobában. Az esküdt, ki egy egész könyv írására magában hivatást nem érzett, félretette pennáját; a szakács mosolyogva néze majd az egyik- majd a másikra, mintha mondani akarná: nem volt-e igaza, midőn előre mondta, hogy ez asszony kikérdezése haszontalan?

- De végre - mondá a főbíró, nem mérsékelhetve többé türelmetlenségét - mit akar az ifjasszony mindezzel? Gyóntatóatyának tart-e, vagy bolondjának, hogy egész életét kezdetétől mostanig elmondja?

- Követem alássan - szólt a szakácsné bámulva, hogy ily dolgok valakit nem érdekelhetnek -, mikor a teins úr mondta hogy ne hagyjak el semmit.

- Hogy ne hagyjon el semmit, mi a dologhoz tartozik - szakítá félbe Nyúzó a szólót -, ezek voltak szavaim.

- Igen - folytatá a másik -, de ha nevemért s állapotomért kérdeznek, s én azt mondom, hogy özvegy vagyok, akkor csak férjemet is meg kell nevezni, és hogy meddig éltünk egymással, s kérem alássan azt is, hogy jól éltünk, s mikor halt meg, s mily betegségben, és...

- Jól van, jól - vágott szavába a főbíró, belsőképp átkozva fecsegését -, de most mondja meg, ha lehet röviden s egyedül e kérdésre felelve: igaz-e, hogy mikor ez átkozott zsidót szakács úr a haldoklóhoz vezette, Macskaházy fejét rázta?

- Igaz bizony - válaszolt a kérdezett, kihívó tekintetet vetve a szakácsra -, persze, rázta fejét; és ha a teins úr még látta volna, miként rázta, mióta férjem halálos ágyánál voltam szegény ember, isten nyugtassa, szakács volt...

- Tudjuk, tudjuk - vága közbe a főbíró türelmetlenül -, és vízibetegségben halt meg; de mondja meg, ifjasszony, most csak azt, vajon igaz-e, hogy szegény meghalt barátom, midőn szakács úr másodszor is ugyane kérdést intézte hozzá, ismét rázta fejét?

- Igen, és a teins urak nem is hinnék - folytatá az előbbi -, miképpen rázta fejét; amint mondom, éppen úgy, mint boldogult férjem, isten nyugossza, az utolsó tizennégy nap és éjszaka mindig nála voltam...

- Ki tudja, talán már magánkívül is volt - szólt közbe a szakács.

- Kicsoda? férjem magánkívül? - mondá az előbbi - férjem magánál volt végső pillanatáig, nem tudott már szólni, szegény ember, nem is értette senki, csak én magam, de amit akart...

- Ki szólt itt férjéről? - vága szavába Nyúzó - isten nyugtassa, neki is elég baja lehetett a világon; csak az a kérdés: Macskaházy, mikor kérdezték s fejét rázta, nem volt-e magánkívül?

- Magánkívül? - kérdé a szakácsné -, követem alássan, azt csak oly bolond mondhatná - a tekintet, melyet a szakácsra vetett, mutatá, kit ért -, aki az embert, ha szólni nem tud, nem érti. Én férjemet, mikor a víz mellére jött s többé nem beszélhetett, végső pillanatig megértettem. Oly szomorú édes szemeket csinált rám, mintha csak úgy mondaná, mint máskor: édes galambom, köszönöm. De hogy a fiskálishoz visszatérjek - tevé hozzá, szemeit törülve, midőn a főbíró türelmetlenségét észrevevé - szegény hogy lett volna magánkívül, hiszen mikor kérdezték, még szólt.

- Szólt? és mit? - kérdé kíváncsian a főbíró.

- Hát nem sokat, az igaz - válaszolt az asszony -, de világosan, mind, akik jelen voltunk, hallottuk. Mikor szakács úr kérdezte: ki ölte meg? csak azt mondta... Tengelyi; azután mindjárt rájött a hörgés.

- Tengelyi?! - kiáltának a főbíró s esküdt elbámulva; majdnem egyszerre - ez különös!

- Miként is hallgatnak a teins urak ily haszontalan fecsegésre? - mondá a szakács türelmetlenül - ez asszony, csakhogy szólhasson, halálos ítélet alá hozná tulajdon apját.

- Haszontalan fecsegés, amit én mondok?! - kiáltott a szakácsné. - Hát miért kérdez engem a teins főbíró úr? s miért írja fel esküdt úr azt, amit mondtam? Ha a teins főbíró úrnak terhére vagyok, nem bánom, én nem láttam, nem hallottam semmit: ha nem kérdeznek, én bizonyosan nem szóltam volna senkinek.

A főbíró alig juthatott szóhoz, hogy a szakácsot arra intse, miként a tanút ne zavarja; s emezt újra kérdezé: - Tisztán emlékezik-e, hogy Macskaházy csakugyan Tengelyit nevezte halála előtt?

- Hogyne emlékezném! - folytatá emez félbeszakadt beszédjét - mikor a fiskális, szegény tekintetes úr, csak oly tisztán szólt, mint mi most szólunk. Tengelyit mondott, az egész ház ott volt, valamennyien hallották.

- Azt nem is tagadja senki - szólt közbe a szakács, ki minden intés mellett nem bírhatá magát hallgatásra -, a kérdés csak az, mikor nevezte Tengelyi urat? miért nevezte? és itt én mondom...

- Akkor nevezte, mikor a zsidót ágyához vezették, s azt kérdék tőle: ez ölte-e meg? - vágott szavába a szakácsné, ki a régi vitát újra megkezdve, mindig inkább nekilelkesedett. - Először fejét rázta, azután Tengelyit hítta, azután...

- Nem úgy volt! - szakítá félbe a szakács a szólót - először nevezte Tengelyit, azután csak később rázta fejét.

- S én meg azt mondom, hogy először rázta fejét, azután nevezte Tengelyit - kiáltott a másik -, mind azt fogják mondani.

- S én az ellenkezőt mondom! - lármázott még hangosabban az előbbi - s aki nem úgy vall, az hazudik, ha száz esküvést tesz is le reá.

- Az egész házat felhíhatom tanúbizonyságul - szólt ismét a főbíróhoz fordulva, lángoló arcokkal az asszony.

- És én szinte felhíhatom tanúbizonyságul - válaszolt a szakács.

- Az egésznek tisztába hozására - mondá végre a főbíró -, alig is leend más mód, mint további tanúvallomások... - s míg a hajdú kiküldetett, hogy a háznép közül azokat híja be, kik Macskaházy halálánál jelen voltak, a szakács és szakácsné tovább veszekedtek. Nyúzó Kenyházyt figyelmezteté, hogy jegyezze fel különösen, miként a szakácsné vallomása szerint Macskaházy, midőn halála előtt gyilkosa iránt megkérdeztetett, Tengelyit nevezte.

Ha a főbíró a többi tanúkat, kiket a hajdú a konyhában mind együtt talált, s kik vele most a szobába jöttek, csakugyan azért rendelte maga elébe, hogy a kérdésben levő pontot tisztába hozza, nem csalódott senki reménységében inkább, mint ő. Kettő helyett, az igaz, hat tanú álla most előtte, de közöttök az igazságnak azon szegény kritériumához sem juthatott, melyet a többségben keresünk, miután a kulcsár és mindenes most is a szakácsnéval, a szolgáló s pesztonka a szakáccsal tartva, egészen egyenlő voksokkal álltak egymás ellenében.

- Végre - mondá a főbíró, miután e lármát egy ideig békességesen meghallgatá, vállát vonítva -, a dolog tökéletesen mindegy. Elébb rázta-e fejét Macskaházy, vagy később, ahhoz semmi közünk; fődolog csak az, hogy mikor kérdezték: ki ölte meg? világosan a nótáriust nevezte, s erre nézve valamennyien megegyeznek. Ezt, reménylem, feljegyezted? - szólt Kenyházyhoz fordulva, ki még tovább írva, fejével intett.

A vitatkozók bámulva néztek egymásra; a szakácsné, kinek nem az vala szándoka, hogy Tengelyi ellen gyanút támasszon, s ki minden mellékgondolat nélkül egyedül azon állítását akará bebizonyítani, hogy az ügyvéd csakugyan elébb rázta fejét s később nevezte Tengelyit, most megijedve a főbíró szavain, elhallgatott; csak a szakács tarta meg elég lelki nyugalmat, hogy Nyúzót figyelmetessé tegye, miként ő ezen állításban soha meg nem egyezett, s most is azt mondja, hogy a haldokló Tengelyit ugyan nevezte, de nem akkor, mikor gyilkosa iránt kérdeztetett. Valamennyien helybenhagyólag integetének fejeikkel, főképp a szakácsné, ki mióta szavainak következtetését látta, csaknem sírva mondá: hogy ő szegény özvegy, s a nemzetes szakács úr bizonyosan jobban érti e dolgokat, hogy azonkívül a fiskális úr véres mellét látva úgy megijedt, hogy nem is tudta, mi történik körülötte. A főbíró azonban a szerencsétlen tanút, ki előbbi vallomását most minden módon visszahúzni akarta, azon figyelmeztetéssel némítá el, miként mi mondva van, az az esküdt által feljegyeztetett, s hogyha azokat, mik vallomásában Tengelyi ellen gyanút támasztanak, visszavonja vagy módosítja, majd meg fogja látni, mi történik vele azért, mert a bíróság előtt hazudni merészelt. Mire az asszony elrémülve a kályhához vonult, s csak nehéz sóhajokban könnyíté keblét, nehogy ismét valamit mondjon, mit később megbánna.

- Én nem tudom - szólt azalatt a szakács, ki Tengelyinek egyik legfőbb tisztelője levén, mindazon hódolat mellett, mellyel a főbíró hivatal iránt viseltetett, Nyúzó utolsó szavain látszólag megindult -, mindabban, amit a teins úr eddig hallott, mi ok volna a legkisebb gyanúra a nótárius ellen?

- Mi ok? - szólt a főbíró megvető tekintetet vetve a szólóra - azt semmi esetre sem szakács uram fogja megítélni; egyébiránt úgy hiszem, némi ok csak van, midőn ez az asszony s még két tanú világosan állítják hogy Macskaházy haldokolva... pedig a halál pillanatában adott tanúság annyit ér, mintha száz esküvel erősíttetnék... Tengelyit mondta gyilkosának.

- Én nem mondtam azt soha - sóhajta a szakácsné, midőn a kályhától ismét előre jött -, én csak azt mondtam, hogy a fiskális elébb rázta fejét, azután szólt; soha nem juthatott volna eszembe, hogy Tengelyi úr azáltal gyanúba jöhet.

- Hiszen végre igaz - mondá a szakács elég szárazon, mert nemesember létére a módot, melyen Nyúzó hozzá szólt, rossz néven vevé -, gyanúja lehet, akinek tetszik, s az is igaz, hogy engem kérdezni nem fognak: csak azt gondolom, hol gyilkosságról van szó, ily ember ellen, mint Tengelyi uram, minden bolond beszéd után gyanakodni nem lehet.

- De nem mondta-e szakács úr maga - kérdé éles hangján a főbíró -, hogy Macskaházy a nótáriust nevezte?

- És ez teljesen igaz - válaszolt a másik -, de éppen nem csudálatos, miután Macskaházy úr Tengelyivel egész életén át összeköttetésekben volt. Sokan hiszik, hogy a nótáriussal nem bánt úgy, mint kelletett volna; még tegnap is erősen összeszólalkoztak... ki tudja, a fiskális utolsó pillanatban nem szállt-e magába?

- Ugyan úgy-e! hát még tegnap este erősen összeszólalkoztak? írd fel ezt is Bandi! - mondá esküdtjéhez a főbíró. - Igazság! ők ketten egész éltökön át halálos ellenségeskedésben voltak egymással. És hát azt mondja szakács úr, még tegnap este erősen összevesztek?

A szakács nem tagadhatta ennek valóságát: a többiek szinte bizonyíték ezen állítását; a szakácsné pedig, ki azt hivé, hogy Tengelyinek az által használhat, mindazon nagyításokkal beszélé el a jegyző s ügyvéd között történteket, melyekkel azok a faluban elbeszéltettek.

- Különös, igen különös! - mondá Nyúzó esküdtjéhez fordulva. - A nótárius Macskaházyval összevesz, s a legszörnyebb fenyegetésekkel válik el tőle. Amint a szakácsné mondja, a nótárius azt esküvé, hogy szegény barátom az ő kezei által fog meghalni... s azután mindjárt reá ugyanazon éjszaka emezt meggyilkolva találják szobájában. Reménylem, ezt kiemelted, Bandi? - szóla esküdtjéhez fordulva, mély gondolkozás kifejezésére kényszerítve arcait, nehogy az öröm meglátszassék, melyet afelett érzett, hogy Tengelyit bajba keverheti.

A szakács szólni akart, de midőn látta, hogy Nyúzó reá éppen nem figyel, félhalkan csak azt jegyzé meg az esküdtnek: hogy ha a fiskálist nem a zsidó, hanem más valaki ölte meg, ő nem tudja, a zsidó mit kereshetett a kályhalyukban; mire a főbíró, ahelyett, hogy felelne, azon kérdéssel fordult a zsidóhoz: kik voltak e gonosztette elkövetésére tanácsadói, segítői vagy biztatói? Mert hogy a tettet magát senki más, mint te, alávaló kutya, el nem követte - tevé hozzá mérgesen -, arról kétség nincs. Vallj igazán! úgyis látod, hogy cimboráidnak már nyomán vagyunk; ha tétovázás nélkül megnevezed, talán segíthetsz magadon. Ha még egy perccel tovább tagadsz - itt a főbíró nem monda többet, de jobb kezén, melynek éppen tenyerét mutatta, a zsidó chiromantia nélkül annyira olvashatá jövőjét, hogy mintegy ösztönszerűleg vállát felvonva egyik arcát rejté el, s amit valamennyien előre láttak, kétségen kívül bekövetkezik, ha kocsizörgés éppen e pillanatban a főbírót az ablakhoz nem csábítja.

Az alispán, ki, amint tudjuk, az előbbi napot közel jószágán tölté, mihelyt a házában történt gyilkolásról hírt vett, nejével s leányával azonnal Tiszarétre indult, s vele majdnem egyszerre érkezett meg Serer, kiért a látlelet elkészítése végett még éjjel szekér küldetett.

Etelkát kivéve, a többiek azonnal a vallatás színhelyére siettek, hol egy ideig mindenki, a háziurat s asszonyt fogadva, a rabot nyugodtan hagyá.

Az alispán s főképp neje mélyen meghatva látszának.

- Szörnyűség! - mondá Réty, midőn a főbírótól a történet részletes leírását meghallá - ily gyilkosság s pedig tulajdon házamban, ennyi cseléd között; hallatlan merészség! Szegény feleségem, egészen oda van; már tegnap mintha sejdítette volna, hogy szerencsétlenség fog történni, soha úgy felgerjedve nem láttam.

- Ne beszélj olyakat - szólt türelmetlenül Rétyné, s ajkai körül különös reszketés vala észrevehető -, még végre holdkórosnak kiáltasz ki, ki mindent előre lát. Rosszul éreztem magamat, mint ma is, ez az egész.

A főbíró s esküdt kijelentették sajnálkozásukat. Serer azonnal az ütér után nyúlt; a zsidó arcain, kire az alispánné e pillanatban nézett, különös kifejezés vala látható, majdnem gúnyhoz hasonló, melyet azonban senki, figyelmet reá nem fordítva, észre nem vett.

- A gonosztettet - szólt ismét Réty - csak oly valaki követhette el, ki a házban jól ismeretes; a legkülönösebb az, hogy rablás, amint hallom, nem történt.

- Még nem tudjuk - mondá Nyúzó -, a cselédek azt mondják, hogy a meggyilkoltnak óráját s tárcáját a szobában találták, bővebb vizsgálatot nem tevénk, miután Macskaházy a teins úr fiskálisa levén, gondoltuk, hogy talán irományok lehetnek holmijai között, melyek a családot érdeklik, s az ajtót, melyet a bírák bepecsételtek, zárva hagytuk, míg a teins úr visszajő, vagy eziránt valamit rendelni méltóztatik.

- Azt jól tették - szólt közbe az alispánné élénken -, Macskaházy kezében mindenféle peres irományok voltak, melyek csak engem illettek... magam fel fogok menni.

- Nagysád - mondá kezét összecsapva Serer -, beteges állapotjában! hová gondol nagyságos asszonyom?

- Az az én dolgom - válaszolt az alispánné szárazon.

- Bizony jobb lenne, ha nagysád nem megy fel - jegyzé meg most a szakács minden alázatossággal -, még a holttest is ott van, és...

- A holttest? - mondá Rétyné, nem titkolhatva el borzadását - azt vigyék ki - tevé hozzá erőt véve magának -, majd azután felmegyek. Én legjobban tudom, hol szokta tartani írásait, s nem lehetek nyugodt, míg meg nem győztem magamat, hogy semmi el nem veszett.

Serer az esküdttel s a cselédekkel az alispánné kívánatának teljesítésére eltávozott. Rétyné a legnagyobb felgerjedésben járá fel s alá a szobában.

- Legalább a gonosztevőt - mondá Nyúzó Rétyhez, ki mély gondolatokba merülve mellette állt - hála istennek! megkerítettük. Ezt a zsidót - tevé hozzá a rabra mutatva - mindjárt a tett után a kályhalyukból húzták ki.

- Üveges Jancsi? - szólt fel az alispánné, egyszerre megállva - az lehetetlen!... Tudom, hogy Macskaházy mindig pártfogója volt, és...

- Lelkem - mondá Réty -, ez nem bizonyít semmit. Fájdalom, igenis sok példa van, hol ily alávaló teremtések éppen legnagyobb jótevőjökön követték el gonosztetteiket.

- Annyival inkább - vágott szavába a főbíró -, minthogy minden kérdésen kívül áll, miként a zsidó az esetben csak más bosszújának eszköze volt.

Az alispánné annyira elhalványult e pillanatban, hogy mind férje, mind Nyúzó egyszerre kérdék: rosszul érzi-e magát? Mire amaz csak azt kérdé: vajon a zsidó megvallotta-e gonosztettét?

- Amit úgy szorosan véve vallásnak lehetne nevezni - válaszolt a főbíró -, a zsidó még nem vallott semmit; azonban az legkisebb gondom. Kihozom én belőle, ha még oly makacs volna is; és a bűnjelek olyanok, hogy a tettesről kérdés sem lehet - s itt Nyúzó nagy megelégedéssel elmondá mindazt, mi nézete szerint Tengelyit terhelé.

Alig képzelhetni a hatást, melyet a főbíró szavai mind az alispánra, mind nejére tettek. Amaz egyre rázta fejét, s mondá: hogy Tengelyiről ily valamit feltenni nem lehet; ez egyszerre megnyugodva látszott, s csak azt jegyzé meg: hogy miután Macskaházy s a jegyző között csakugyan halálos ellenségeskedés létezett, nem tudhatja senki, szenvedélyes ember, mint Tengelyi, mire vetemedhetik.

- Majd kihozzuk - mondá Nyúzó önmegelégedéssel -, én kifacsarom a zsidóból, ha még egyszer oly gazember volna is.

- Már ha így bánnak velem - szólt emez, szemét az alispánnéra függesztve -, én bizony megvallok mindent.

- Bánni veled? majd meglátod, hogy bánnak veled - mondá Nyúzó mérgesen -, ha szépszerivel nem szólsz, majd megismertetünk a farkasgúzzsal.

- A nagyságos asszony - szólt a zsidó rimánkodó hangon - régen ismer, mindig becsületesen viseltem magamat; de a tekintetes úr úgy megkínoz, hogy végre inkább mindent magamra veszek. Hátul a hajdú ver, elöl a főbíró úr maga mellbe lökdös, s szakállomat tépi. Én akárkit belékeverek inkább a bajba, semhogy tovább ennyit szenvedjek.

Az alispánné a főbírót az ablakhoz hívá, s neki halkan mondá: hogy e zsidót csakugyan ártatlannak hiszi, s hogy jobbnak tartaná, ha vallatásánál semmi erőszakos eszközök nem használtatnának. Nyúzó, midőn lelkére esküdött, hogy a zsidó hazudik, s hogy a lehetőségig nyájasan bánt vele eddig is, belsőképp nem győzé csudálni az egész Réty család különös szeszélyét. "A fiatal - így szólt magában, míg az alispánt s nejét az ügyész szobájába követé, honnan a holttest azalatt kivitetett - a cigányokat veszi pártfogása alá; az öregek, úgy látszik, a zsidókat pártolják; ha így megy, maholnap az igazság kiszolgáltatása lehetetlenné válik."

Midőn a szobába lépett, Rétyné nem titkolhatá el meghatását. A nagy vérfolt, mely a szobának egyik oldalán az asztal mellett látszott, közelében a még véres kés, mely a cselédek által ugyanazon helyre tétetett vissza, hol azt, midőn először beléptek, találták, a padozaton körülhányt irományok... minden a szörnyű tettre emlékeztetett, melynek e szoba tanúja volt; s az alispánné, midőn szemeit e tárgyakon körüljártatá, elborzadva állt meg az ajtó mellett. "Asszonyi gyengeség, semmi más! - mondá, midőn férje s Nyúzó, meghatását észrevevé, őt kérék, hogy inkább menjen vissza -, ne féljetek, el fog múlni. Ki tehet róla? Macskaházy hív emberünk volt, még nem szoktam meg a gondolatot, hogy ily, szörnyű módon kelle őt elvesztenünk." - S ezzel erőt véve magán, először az asztalfiókban, később az ügyvéd más szekrényeiben keresé az irományokat, melyekért ennyit tett, anélkül, hogy eddig birtokukhoz jusson, s melyek közül most is csak azon néhány levelet találhatá, miket, mint olvasóim emlékezni fognak - Macskaházy, meggyilkoltatása előtt, külön tett.

Az alispánné jól tudva, hogy e néhány levél Vándory irományainak csak egy kis részét teszi, a legnagyobb türelmetlenséggel hánya fel mindent: hasztalan! s már hinni kezdé, hogy Macskaházy, a többit elégetve, csak e pár levelet tartá meg, mely - arra, hogy velök a kívánt váltókat kicsikarja, elégséges vala, midőn férje s Nyúzó beszélgetése, kik addig minden a szobában talált tárgyakat megvizsgálták, figyelmét magára vonta.

- Amint mondom, teins uram - szólt Nyúzó -, e véres irományok, miket a földön találtunk, mind Tengelyié, a két levél ott az asztalon egyik tekintetes, másik nemzetes és vitézlő Tengelyi János úrhoz szól, s itt éppen most találok a földön egy számadást félig véresen, mely egészen a nótárius kezével írott. Vilmának könyveket, nyolc forint - tevé hozzá olvasva -, Erzsébetnek ruhára tíz; a munkásoknak stb., stb., méltóztassék maga általnézni.

- A dolog tagadhatatlan - mondá Réty, midőn az írást, melyből Nyúzó olvasott, kezébe vevé -, ez Tengelyi írása; de miként jöhetett ez ide?

- Már ami engem illet - válaszolt Nyúzó sóhajtva -, azok után, miket a vallatásnál hallottam, én talán megmondhatnám.

- Lehetetlen, teljes lehetetlen! - mondá Réty, ki minden hibái mellett becsületesebb ember volt, semhogy a jegyzőről ily valamit feltehetne -; főbíró úr nem szólhat komolyan. Tudja, nem szeretem Tengelyit, nincs is rá okom, de minden emberek között, kiket ismerek, bizonyosan ő volna az utolsó, kiről ily valamit feltehetnék. Nem foghatom meg az egészt.

Rétyné, kinek e beszélgetés élénk figyelmét vonta magára, jól érté az egésznek összefüggését. Miután tudta, hogy az irományok, melyek Tengelyi házától elraboltattak, Macskaházynál voltak, igen természetes, hogy a jegyzőhöz szóló egyes levelek s más irományok is itt találtattak; csak azt nem foghatá fel: ha Macskaházy, mint már hinni kezdé, a megtalált leveleken kívül a többi irományokat elégeté, miként történhetett, hogy szobájában Tengelyi egyes levelei elszórva találtattak? s pedig olyanok, melyek, a jegyzőt kivevén, senkire nézve fontossággal nem bírtak, s lelkén a gondolat villant át, nem raboltattak-e el mégis ez irományok - vagy maga Tengelyi, vagy felszólítására más által. E gondolatban az alispánnét még inkább megerősíté az, midőn hallá, hogy a zsidónál hamis kulcsok, de semmi elrabolt tárgyak nem találtattak. "Ha az irományok akár a jegyző, akár más valaki által, kit ő erre felfogadott, raboltattak el - így gondolkozott tovább -, mert hisz ritkán találkozik, ki rosszban más valakiről oly valamit feltenni nem akarna, mire magát késznek érezi: s így az alispánné is Tengelyit e tettnek elkövetésére nem tartá képtelennek - a legbiztosabb mód, mely által ezen irományok ártalmatlanokká válnak, az, ha a jegyző ellen támadt gyanú mindinkább neveltetik. Tengelyi maga azt állítá, hogy irományai Macskaházynál vannak, s most ha azok kezébe kerültek is, nem léphet fel velök, anélkül, hogy az ellene támadt gyanút megerősítse.

"E gondolatok után, melyek agyán egy pillanat alatt átvonultak, Rétyné el vala határozva magaviselete iránt; s midőn az asztalra tett véres irományok egyikét felvéve megnézé, azon meggyőződését mondá ki, hogy a dolgot mindenesetre szigorúan kell megvizsgálni, ha csak azért is, mert a gyilkossággal más valaki vádoltatik, s ő, részéről, a zsidót teljesen ártatlannak hiszi.

- Meglehet - tevé hozzá -, hogy a semmirevaló lopni jött a házhoz, de ha rajta a vérnek nyomai nem látszottak, lehetetlen, hogy a gyilkolásban részt vett volna... hisz az egész szoba csupa vér.

- Megvizsgálni!... igen - mondá Réty, ki a gondolaton, hogy az, ki ifjúságában egykor legjobb barátja vala, ily gonosztettel vádoltatik, annyira megindult, hogy e pillanatban az engedékenységről, melyet neje iránt máskor mutatott, megfeledkezett - meg fogjuk vizsgálni, meg fogom vizsgálni magam, hogy az alávaló rágalom, mely Tengelyi ellen koholtatott, egész semmiségében tűnjék ki még ma.

- Bámulom e nem szokott lelkesedést - szólt Rétyné halk, de keserű hangon, midőn Nyúzótól követve, férjével a lépcsőkön le ismét a szakács szobája felé ment -; nem volt eddig szokásodban Tengelyit ennyire pártolni.

- Ennyire pártolni - válaszolt az alispán szinte halkan, de a legnagyobb felgerjedésben -, úgy tartom, többet üldöztük ez embert, mint miért isten előtt számolhatunk!... de mindennek megvannak határai... Ez embert, ki egykor barátom volt, ki évekig házamban élt, s ki mindent összevéve, nem vétett ellenünk semmit, mit mi bőven vissza nem fizettünk... oly bűnnel vádolni, mely főbenjáró büntetést von maga után... ez több, mint hogy nyugodtan eltűrhetném.

Az alispánné, látva, hogy férje nincs oly hangulatban, hogy vele e tárgy iránt tovább szólhatna, csak azt jegyzé meg, hogy az egésznél rágalomról szó sem lehet, s hogy részéről maga sem kíván egyebet, mint hogy a bűnjelek, melyek eddig mind Tengelyi ellen mutatnak, másképp magyaráztathassanak meg. Mire az alispán, ki azalatt a szakács szobájába lépett, csak azzal felelt, hogy ebbeli kívánata bizonyosan teljesedni fog.

Serer s az esküdt a látlelettől már e szobába visszatértek, s fel s alá járva, a sebek nagyságáról szóltak, melyeket a sebész - megtudva, hogy a gyilkosság csak egy szegény zsidó által követtetett el - természet szerint éppen oly előreláthatólag halálosoknak talált: mint megfordítva oly esetekben, hol a vádlott előkelő volt - tagadhatatlanul be szokta bizonyítani, hogy az agyonütött nem sebei, hanem egy e pillanatban bekövetkezett gutaütés, vagy más valami belső baj miatt halt meg. - A rab s mellette a hajdú előbbi helyökön álltak, s az előbbi nyugtalan tekintetet vetve maga körül, a legnagyobb felgerjedésben várá a pillanatot, melyben kikérdeztetése folytattatni fog.

Az alispán még egyszer behívatá a cselédeket, s miután őket vallomásuk következéseire inté, még egyszer kérdé Macskaházy halálának körülményeiről. A szakácsné sírva fakadt, de nem tagadhatá, hogy neki csakugyan úgy látszott, mintha a teins fiskális úr akkor nevezte volna Tengelyit, mikor a szakács őt gyilkosa iránt kérdezé, de hogy bizonyosan csalódott, s hogy ő ostoba asszony, ki mindent csak félig ért. Szintúgy vallott a kulcsár és mindenes, s habár a többiek is előbbi ellenkező vallomásuknál megmaradtak, nem tagadta senki, hogy a haldokló, midőn a zsidó elébe vezettetett, fejét rázta, s az egész idő alatt Tengelyi nevén kívül semmit sem mondott, úgy mint az is valamannyiök által bizonyíttatott, hogy az ügyész meggyilkoltatása előtti estén a jegyzővel keményen összeszólalkozott, s általa bottal űzetett ki házából.

- De hisz a zsidónak mindent tudni kell - szólt az alispán, ki mély gondolatokba merülve, a szobában egy ideig fel s alá járt. - A kályhalyukban találták, azt nem tagadhatja; ha nem is vett volna részt a gyilkolásban, neki mindent hallani kellett. Semmirevaló! - szólt a zsidóhoz fordulva - mit kerestél rejtekedben?

- Lopni jöttél, nemde, gazember? - szólt közbe, látszólag a legnagyobb felgerjedésben Rétyné - tagadd, ha merészeled, miután még a hamis kulcsokat is nálad találták.

A zsidó, ki régen észrevette, hogy a gyanú Tengelyi ellen fordul, felfogta az adott intést, s térdre borulva megvallá, hogy csakugyan lopási szándékkal jött. - A nagyságos kisasszonynak sok mindenféle drágaságai vannak - szóla rimánkodva -, minap, mikor az ablakokat javítottam, láttam meg... Szegény szerencsétlen ember vagyok, azt gondoltam, ha ezeknek csak egy részét szerezhetem meg, segítek magamon. A kisasszony nem volt idehaza... kérem, tekintetes nagyságos uraim, csak most könyörüljenek rajtam, nem teszem soha többé, becsületes ember leszek!

- Figura! - vágott szavába, gúnyosan mosolyogva, a főbíró - most persze azt akarná, hogy csak tolvajnak tartsuk, mert ha a gyilkosság sülne ki reá, felakasztanák, de azért mégis bizonyos, hogy része volt az ölésben is.

- De ugyan kérem - rimánkodott a zsidó még mindig térdepelve -, már miként lett volna részem benne? Hisz a fiskális maga tízszer is intett fejével, hogy nem én öltem meg; azután ily gyenge ember, mint én, oly erős urat, mint Macskaházy, hogy is ölhetné meg!?

- No már, zsidó - mondá Nyúzó -, keress más mentséget. - Macskaházy erejéről most hallok először szólni életemben.

- Igen, kérem alássan - folytatá a rab, könyörgő hangon -, de ha az ember valakit meg akar gyilkolni, így fegyver nélkül, mint engem találtak, csak nem megy oda!

- Egy nagy konyhakést találtunk a kályhában - vágott szavába a szakács.

- Bíz én nem tudtam, hogy az ott van - sóhajtott a rab -, talán a házhoz való, s valaki ott felejtette.

- Persze a házhoz való! - szólt közbe ismét a szakács. - Tegnapelőtt loptad a konyhában.

- De kérem alássan - folytatá igazolását a zsidó -, hát az a kés, melyet ott találtak, véres volt-e? és ha a fiskális urat én öltem volna meg a késsel, nem lettem-e volna véres én is?

A kulcsár itt megjegyzé, hogy a zsidók nagy mesterek, csak a minap egy olyan volt a háznál - így szólt -, aki felíratta papírosra mindenki által nevét, s alig fordult meg az ember, s az írás elenyészett... ki tudja, az üveges nem tanulta-e tőle meg e mesterséget? s pedig tudva levő dolog, hogy vérfoltokat könnyebben moshatni ki akármily tentánál!

Ez okoskodás, az esküdtet s szakácsnét kivéve, senkire nagy hatást nem tett, s az alispán maga elismeré, hogy a vérmennyiség után, melyet Macskaházy vesztett, csakugyan alig foghatni meg, gyilkosa hogy maradhatott volna vérfoltok nélkül. - De - tevé hozzá, a zsidóhoz fordulva - ha nem te ölted is meg, azt nem tagadhatod, hogy a kályhalyukban voltál? Neked mindent hallani kellett, neked a gyilkost ismerni kell.

- Persze hallottam - mondá a zsidó sóhajtva -, mindent kezdettől végig: még most is borzadok, ha eszembe jut!... Tízszer segítségére akartam menni a szegény úrnak, de először féltem, azután meggondoltam, ha ott találnak, s ha valahogy baj történt, még rám fogják.

- S hát mit hallottál? - vágott szavába élénken az alispánné - te legjobban mondhatod, csakugyan Tengelyi volt-e?... mint, úgy látszik, a főbíró gyanítja - tevé hozzá, magát mintegy kiigazítva, midőn a tekintetet látá, melyet férje e kérdésnél reá vetett.

- Ha valahogy azt hiszed - szólt az alispán szinte a zsidóhoz fordulva -, hogy más becsületes embert gyanúba keverve magadon segítesz, úgy csalódol. Akármit mondasz, a főgyanú rajtad marad.

A zsidó sokkal okosabb vala, semhogy ily viszonyok között Tengelyit egyenesen vádolná s mást mondana, mint hogy a gyilkos tettetett hangon szólt, s hogy csak azt hallá, miként bizonyos írásokat kért vissza. Tengelyi urat is hallottam egypárszor nevezni - tevé hozzá félénken -, de, amint mondom, a gyilkost én nem ismertem meg. Azok, akik űzőbe vették, talán legjobban mondhatják meg.

Ferkó kocsis, ki eddig csak mint néző veve részt a vallatásban, midőn most az alispán által azoknak körülményes elmondására szólíttatott fel, miket tapasztalt, nem kis zavarodással vakará fejét. Vannak emberek, kik mindent, mi kötelességökhöz nem tartozik, határtalan buzgósággal teljesítenek... ezekhez tartozott Ferkó is. Midőn a házban lárma támadt, ő volt az első, ki a béressel - kivel éppen beszélgetett - a zsiványt űzőbe vevé, habár az istálló, melyben egy gyertyát égve hagyott, százszor kigyúlna azalatt. De mikor üldözése oly egészen más eredményhez vezetett, mint gondolá, s mikor ahelyett, hogy a gyilkost megfogja, nyomról nyomra Tengelyi házáig jött, s végre a jegyzőt magát látá, az élénkség, melyet az egész üldözés alatt mutatott, egyszerre megszűnt, s benne csak azon gondolat támadt: nem lenne-e jobb, ha semmit nem látott volna? - Benne, min bámulnunk nem lehet, a jegyző ellen csakugyan gyanú támadt; de akár azon félelem, mely a szegényebbet oly országban, hol, mint nálunk, személyes bátorsága a törvény által tökéletesen biztosítva nincs - tartóztat, hogy valami hatalmasabb ellen fellépjen; akár az, hogy Macskaházynak halálát oly nagy szerencsétlenségnek nem tartá, mely végett a jegyzőt, kinek ő maga is köszönettel tartozott, háborgatni érdemes volna: Ferkó egyszersmind elhatározá, hogy semmit, mi által a jegyzőre gyanú háramolnék, mondani nem fog, s miután e határozata legjobb barátja - azaz Peti cigány által helybenhagyatott, csak úgy adá elé egész kalandját, mintha a gyilkost a Tisza partjáig kergetve, ott nyomát elvesztette, s azután társaival azért ment volna a jegyzőhöz, hogy neki az egészről jelentést tegyen.

A kocsis most is egészen így beszélé el a történteket, s kétségen kívül mindenki megnyugodott volna előadásában, ha a béres, ki szinte jelen volt - s mint Ferkóval előre kicsinálta, mindenre nézve vele tökéletesen értett, csakhogy valami különöst mondva magát kitüntesse -, a botról nem szól, melyet az úton találtak s mely a révésznél van. Midőn most a révész hívatott, minden Tengelyit terhelő körülmények egymás után kijöttek, s az egész annyival gyanúsabbnak látszott, mennyivel inkább iparkodtak a kérdezettek - a révész nem kevésbé Ferkónál -, hogy a gyanút a jegyzőről elhárítsák.

- De hát a bot, amelyről szóltok - mondá Nyúzó, kinek vonásain a vizsgálat ezen eredményénél a legnagyobb megelégedés látszott -, hol van?

- Hát kérem - válaszolt a révész -, a botot mi, mikor a Tiszától Tengelyi úr házához mentünk, ott az út közepén találtuk, szemlátomást ott feküdt.

- De hol van? - kérdé ismét Nyúzó élénken.

- Hát kérem minden alázatossággal - felelt az előbbi -, kinn a konyhában hagytam, csak bottal a teins főbíró úr elébe nem jöhetek!

- Hozza be kend mindjárt! - parancsolá a főbíró; s a révész kimenve, pár perc után egy fekete pálcával jött be, melynek gombját rézfokos képezé. Ha tündér egyszerre pálcájával nyúlt volna a társaság közé, alig idézhetett volna elé nagyobb hatást, mint a révész, ki most e botot a főbírónak átadá. Nyúzó diadalragyogó képpel átadá azt az alispánnak, ki összecsapva kezét, mintegy elmeredve bámulatában állt; míg Rétyné néhány halk szót válta az esküdttel, s a szakács mintegy akaratlanul felsóhajta: - Ez Tengelyi úr botja! - A révész s minden jelenlevők elbámulva álltak.

- Kendtek meg fognak esküdni - szólt most Nyúzó a révész- s kocsishoz fordulva -, hogy ez ugyanazon bot, melyet tegnap találtak.

A révész, ki százszor elátkozá belsőképp önmagát, hogy a fokost nem dobta inkább a Tiszába, minden alázatossággal csak az jegyzé meg, hogy a bot ugyan bizonyosan az, melyet találtak, de hogy sem ő, sem pajtásai egy szóval sem mondták, hogy e botot a gyilkos vesztette el; miután a fokost Tengelyi kertje közelében találták, igen valószínű, hogy azt a jegyző aznap elvesztette. Mire Nyúzó a szólót csak arra figyelmezteté, hogy akkorra tartsa beszédét, ha kérdeztetik; s minden jelenlevőket azon intéssel külde ki a szobából, hogy senki a legszigorúbb büntetés alatt az udvart elhagyni ne merészelje.

A cselédek egymás után szomorúan kimentek, a rab elvezettetett, s a szobában csak Réty nejével, az esküdt s szolgabírája maradtak.

- Mit mondtam? - szólt végre emez Rétyhez fordulva - a dolog, úgy hiszem, világos!

- Nem lehet kétség! - mondá Rétyné, újra az asztalra tett fokost nézve - százszor láttam e botot Tengelyi kezében; s rezén nevének első betűi állnak, T. J., szörnyűség!

- Én nem tudom - mondá Réty a legnagyobb felgerjedésben -, a bűnjelek mind Tengelyi ellen mutatnak, de belsőmben van valami, mi nekem azt mondja, hogy lehetetlen!

- De kérem a teins urat - szólt Nyúzó, ujjain előszámítva gyanújának egyes okait -: Tengelyi tegnap Macskaházyval összevész, s bosszút esküszik. Ma éjjel az utóbbit meggyilkolják. Midőn a haldoklót kérdezik: ki ölte meg? Tengelyit nevezi. A zsidó, kiről most magam is hinni kezdem, hogy csakugyan lopásért jött, hallja, hogy a gyilkos Macskaházytól Tengelyi elrabolt irományait követeli. A kocsis a gonosztevőt mindjárt tette után űzőbe veszi, s nyomát a Tisza partján egy pillanatra elveszti, de midőn a révésszel tovább keres, nyomról nyomra a jegyző szobájáig ér, kit éjfélkor még felöltözve egészen sárosan s a legnagyobb felgerjedésben talál. Macskaházy szobájában Tengelyihez szóló leveleket s más irományokat találunk összevérezve... s most e bot. Volt-e valaha ennyi bűnjel együtt?

- Megengedem - válaszolt az alispán fejét rázva -, de mindez Tengelyi jelleme ellenében, melyet harminc év óta ismerek, előttem nem bír bizonyító erővel.

- Már ez sok! - szólt Rétyné éles hangon - úgy látszik, megint a nótárius testi-lelki barátjává váltál.

- Én nem váltam barátjává - mondá az alispán komolyan -, de ily dolgot soha nem fogok hinni felőle.

- Szolgálni fogok bővebb bizonyságokkal - válaszolt Nyúzó -, mindjárt házához megyek, s ott vallatom őt s háznépét.

- De meggondolta-e főbíró úr, hogy - szólt az alispán, midőn neje által azon megjegyzéssel szakíttatott félbe, hogy Nyúzónak igazsága van, másképp a bűnjelek elenyésztethetnek.

- De Tengelyi nemesember - mondá ismét Réty.

- Nemesembernek mondja magát - pótolá az alispánné -, és a gyűlésen elhatároztatott, hogy míg nemességét be nem bizonyítja, mint nemtelennel fogtok vele bánni. Menjen csak a teins úr mindjárt házához - tevé hozzá Nyúzóhoz fordulva -, ha ide vezettetné, az egész falu összeszalad, s ki tudja, a jegyző talán mégis ártatlan, nem akarnám megszégyeníteni.

Nyúzó esküdtjével kezet csókolva távozott, s a szobában csak az alispán maradt nejével.

- Hát valóban hiszed - szólt az első, nejét kezénél fogva, komolyan -, hogy Tengelyi ily tettre képes volna?

- S miért ne? - kérdé az asszony, szemét férjére függesztve.

- De Tengelyi egész eddigi élete, Tengelyi jelleme, melyet szintúgy ismersz, mint enmagam.

- Én Tengelyiről csak egyet tudok - monda az alispánné éles hangon -, azt, hogy ellenségem... s ne félj, erről nem fogok megfeledkezni! - S ezzel Rétyné férjét magára hagyá.

Réty szívét borzadás tölté el, midőn ez asszony lelkét egész meztelenségében látva eszébe jutott, hogy eddig egész életét e szívtelen teremtés kívánata szerint irányozá, ki még ily pillanatban sem tud megbocsátani. - "És ha Tengelyi csakugyan e szörnyű tettre vetemedett volna - így gondolt magában -, mi az, mi őt arra majdnem kényszeríté, mi más, mint azon üldözések, melyeket alávaló gyengeségemben megengedtem? S miért? Oh, ha a múlt hatalmunkban volna, vagy valaha gondolahatám, hogy mindennek ily véghez kell vezetni!... De legalább most eleget teszek kötelességemnek. Nyúzó, ki régen észrevette, hogy ha Tengelyit sérti, nőmnek kedves szolgálatot tesz, a szerencsétlen ellen használni fogja hivatalának egész szigorúságát... én magam leszek ez egyszer pártolója!" És az alispán e szándékkal azonnal a jegyző házához sietett.

Tengelyi, ámbár az ellene támadt gyanúról még mit sem sejdíte, az éjet kínos érzelmek között tölté. Későn térve vissza házához, fáradtan ágyára vetette magát, de lelkének felgerjedt állapota nem engedé, hogy nyugalmat találjon. Azon meggyőződés, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg - érzete annak, miként ő maga a zsivány jelenlétét tudva, ahelyett, hogy a gonosztettet megakadályozná, a Tisza partján várá annak véghezvitelét, melyből minden haszon egyedül reá háramolhatott -, borzadással töltötte lelkét. Neki úgy tetszett, mintha a gonosztevő cimborája volna; mintha ő, ki eddig majdnem túlzott szigorúsággal teljesíté minden kötelességeit, most az emberek tiszteletére egyszerre érdemetlenné tette volna magát. Mihelyt szürkülni kezdett, elment Vándoryhoz, hogy tőle ez új szerencsétlenségében tanácsot kérjen.

Vándory, ki télben-nyárban négykor kelt, már fenn vala, s midőn ajtaját nyílni hallván, könyvéről feltekintett, nem kevéssé bámult, Tengelyire ismerve, kit ily korán ritkán s ennyire elváltozott arcvonásokkal soha nem látott.

Tengelyi röviden elmondá a történteket.

- Szörnyűség! - sóhajtott elborzadva Vándory. - Vétkeinek közepette, anélkül, hogy egy perc engedtetnék, melyben bűneit megbánhatná!

- Igen - szólt kétségbeesve a másik -, s nem fekszik-e az egésznek feleletterhe rajtam, ki gyanítva, hogy irományaim Macskaházynál vannak, elgondolhatám, hogy Viola csak erőszakos módon juthat hozzájuk, s ki ahelyett, hogy őt ebben megakadályoztassam, a zsivány meghívását követtem, hogy véres zsákmányát tőle átvegyem?...

- Viola tette szörnyű! - vágott szavába a lelkész - én értem a borzadást, mellyel a gondolat szívedet tölti, hogy e szerencsétlen azt hihetőképpen csak irományaid visszaszerzése végett követte el; de vajon tudtad-e ezt? s miként állt volna hatalmadban Violát tettétől visszatartóztatni?

- Ha kötelességemet teljesítem - válaszolt a jegyző komolyan -, mely azt parancsolá, hogy mihelyt a zsivány ittlétéről tudomást szereztem, annak elfogatását eszközöljem.

- Elfogatását? - mondá Vándory szinte elijedve a gondolattól - oly embernek elfogatását, ki magát reád bízta? s oly körülmények között, hol nem arról, hogy bírájának, hanem csak hogy hóhérjának adjad által, van a kérdés?... miként szólhatsz így?

- Való, a kötelesség, melynek teljesítését tőlem polgári állásom követelé, nehéz vala - szólt Tengelyi szomorúan -, de kevesebbé volt-e kötelességem? Ha minden polgár, valahányszor az, mit a közjó követel, egyes nemesebb érzelmeivel ellentétbe jő, magát kötelessége alól felmentheti, nem bomlik-e fel állományunk?... ha irgalom annak, ki a gonosztevőt az igazság sújtó karja ellen oltalmazza, mentségül szolgál, kit fogsz mint orgazdát büntetni?

Vándory felhozá, hogy ha ezen okoskodás más esetben állna ott, hol halálos büntetésről van szó, senkit, még polgárilag sem lehet kötelezni arra, hogy felebarátjának halálához segédkezet nyújtson; hogy ő, részéről készebb volna a legszigorúbb büntetésnek kitenni magát, hogysem valaha ily kötelességet teljesítsen; hogy Tengelyi helyzetében minden becsületes ember bizonyosan ugyanazt tette volna... szóval, felhozott mindent, mi barátját vigasztalhatá. Tengelyi mindezekre csak azt válaszolá, hogy ő az egész dolgot egészen más világban tekinti, s hogy azok, kik felőle ítélni fognak, kétségen kívül, vele egy értelemben lesznek.

Vándory, ki jól látta, mily károsan hathat barátjára, ha a levél, melyet Violától kapott, közhírré válik, mindent elkövetett, hogy őt az egész történet bejelentésétől visszatartóztassa, melyből semmi haszon, s reá a legnagyobb kár háramolhatik, miután számos ellenségei, kik őt már azért is gyanúsíták, hogy Viola nejét házába felvevé, most kétségen kívül újabb rágalmakra fogják használni e hírt. De Tengelyi e tekintetben hajthatlan volt. - Csak nyíltság által óvhatjuk meg magunkat hazugság ellen - így szólt -, ki a valót el akarja titkolni, előbb-utóbb annak megváltoztatására fog kényszeríttetni, s tudod, ha akarnám is, én nem erre születtem! Ez esetben pedig nem is volnék reá feljogosítva, miután Macskaházy meggyilkoltatása iránt egy embert nehéz gyanú terhel, s vallomásom arra szolgáland, hogy az róla elháríttassék.

Minden, mit Vándory barátjától elérhetett, az volt, hogy felfedezésével várni fog, míg Réty visszatér, s azt neki teendi.

- Igazságod van - mondá Tengelyi keserűen -, ki tudja, ha az egész történetet elmondom, Nyúzó vagy alispánod, kit úgy hiszem alap nélkül a másiknál jobbnak tartasz, nem küldenek-e vasban a megyeházhoz? Való! hogy helyzetemben szintúgy cselekedtek volna... legalább Rétyről az egész világ tudja, miként zsiványokat eleséggel tart, csakhogy nyájait ne bántsák; de hisz ők nemesemberek, parasztnál, mint én, ez más!

- Miként gondolhatsz ilyenekre? - szólt a másik megnyugtatva.

- S miért nem? - válaszolt Tengelyi keserűen mosolyogva. - Olvastam többször, hogy a tizenhetedik század alatt több udvarnál, a nevelendő koronaörökös mellett más szegény gyermek tartatott, ki, valahányszor a herceg leckéit meg nem tanulta, vagy más valami csínt követett el, derekasan megveretett, hogy példáján amaz lássa, mit érdemlett volna ő; nálunk, úgy látszik, e szokás fenntartotta magát. Koronánk úgynevezett tagjai nem büntettetnek... de hogy a példa ne hiányozzék, annyival keményebben sújtatnak mások! Mi ezt illeti, Réty s Nyúzó közt nem nagy különbséget fogsz találni.

- Hidd el, barátom - mondá a lelkész fejét rázva -, igazságtalan vagy Réty iránt. Megfoghatom, hogy te, ki vele egykor oly szoros viszonyban álltál, most, miután barátok lenni megszüntetek, szigorúbb vagy iránta, mint mások; de én őt jobban ismerem. Ő belsejében nem romlott meg úgy, mint gondolod; vétke inkább csak gyengeség, mi miatt neje akaratának ellentállani nem tud.

- Igen, gyengeség - szólt Tengelyi -, nevezd annak, ha úgy tetszik; de ha e gyengeség minden alávalóságnak mentségül szolgálhat, miért vagy hát Nyúzó vagy mások iránt szigorúbb?... Ha az, ki legjobb barátját szükségében elhagyá, sőt szerencsétlenségét tulajdon emelkedésére használta, ki elveit százszor megtagadta; ki meggyőződését vitorlaként használta, hogy egyszer egy, másszor más oldalra igazítva azt, minden széllel az óhajtott part felé haladjon, ha az nem érdemli megvetésedet, s már igazolva látod, ha gyengeségére mutatsz; mily joggal fordulsz el a gonosztevőtől, kinek tette borzadást gerjeszt, hisz ő is, lám, csak gyengeségből vétkezett! A szenvedély, mely őt gonosztettére kényszeríté, erősebb vala, hogysem annak ellentállhatna. Ne vesd meg Nyúzót, mert az igazságot áruba bocsátja... szegény, nem tehet róla! gyengeség, semmi más... Hiába, a pénznek nem tud ellentállani!... Nincs ok, miért a hazugot utáld, őt is csak képzete ragadta el, vagy oly körülményekben él, hol az igazság kimondására erőt magában nem érez. Fogadd el a gyengeséget mentségül, s a különbség, mely jók s rosszak között létezik, megszűnt; nincs gonosztett, melynek elkövetője iránt másra, mint sajnálkozásra érezhetnéd feljogosítva magadat, hisz bűnének oka nem más, mint hogy érdeke vagy szenvedélyei őt szerencsétlenségére rossz irányban ragadták el.

- Távol legyen tőlem, hogy ezt tegyem - mondá Vándory nyugodtan -; jól tudom, hogy az erény nem más azon erőnél, mellyel elveinkhez ragaszkodunk... s nem akarom védelmezni Rétyt azokért, miket tett. Csak azt állítom: hogy bármi menthetetlen legyen is gyengesége, van egy bizonyos pont, melyen túl az bizonyosan terjedni nem fog, s hogy sem neje befolyása, sem más érdek őt olyakra nem bírhatja, miket felőle feltevél. Nyúzóra nézve nem vagyok meggyőződve erről.

- Ez az, miben csalódol - szólt a jegyző felgerjedve. - Réty, mint Nyúzó, s ez, mint a többiek; ha az egész megyén végig mégysz, nem fogsz találni hármat, kik oly ember iránt, ki magát nemesi kiváltsággal nem védelmezheti, a legkisebb kíméletre érzenék lekötelezve magokat; s ez az, mi, ha eszembe jut, hogy fiam hihetőképp a nemtelenek sorához tartozik, szívemet keserűséggel tölti.

Vándory szólni akart, Tengelyi szenvedéllyel folytatá:

- Tudom, mit akarsz mondani. Mi gazdagok vagyunk szabadelvű emberekben... nemcsak a hazában, itt e megyében is szebbnél szebb kijelentéseket hallhatsz mindenfelől... A szabadság, az egyenlőség, a népnek jogai... mit tudom én!... A mívelt világban nem hangzik szép frázis, melyet nem fordítunk le, melyet nem hirdetünk tátott torokkal, de tekints a szavak értelmére, s ha magadat ámítani nem akarod, mit találsz? Szabadságot s egyenlőséget? igen, azon szabadságot, mellyel a nemes saját s a népnek dolgait viszi, anélkül, hogy tőle istenen kívül valaki számot kérhetne!... azon egyenlőséget, melynél fogva az utolsó kortes a jobbágyra szint azon megvetéssel néz, mint a zászlós úr!... A népnek jogait? igen, azon népét, melyről Werbőczi szól, s mely alatt a nemesség értetik! tovább e szabadelvű urak nagylelkűsége nem terjed. Hisz a magyar paraszt nem szavaz tisztújításoknál, nem éljenez, nem szokott fáklyászenéket csinálni, miért keresse valaki kegyeit?!

- Fel vagy gerjedve - mondá Vándory -, nem szólnál másképp ily általánosságban. Vannak egyesek, ezt, ha igazságos vagy, nem tagadhatod, kikre vádjaid nem illenek.

- Egyesek? - szakítá félbe Tengelyi - igaz, vannak, kikre szavaim nem illenek s kik undorral fordulnak el a tömegtől, mely körülöttük zajog. De az, hogy e hazában néhány száz vagy legfeljebb ezer ember van, ki úgy érez, mint mi, kiknek lelke, midőn ez óriási hazugságot, mely között élünk, látja, fáj, mint a mienk, vigasztalhat-e? Fiam kevesebbé fog-e megfosztatni polgári jogaitól, kevesebbé fog-e megvettetni, lábbal tiportatni?

- Fiad nem fog lábbal tiportatni senki által - mondá Vándory nyugodtan. - Bármi szomorú legyen az állapot, melyben hazánk nem nemes lakói jelenleg vannak, az nem tarthatja fel magát többé... s ki tudja, nem fognak-e jőni idők, hol fiad áldani fogja végzetét, mely által nemességétől megfosztva, a nép soraiba löketett vissza, de csak hogy egész osztályával azon állásra emelkedjék, melyet egykor mint kiváltságost elfoglalt, s melyet ezentúl mint jogot követelhet? Megengedem, hogy azok, kik most a szabadság elveit leginkább hangoztatják, nem komolyak szándékukban; de vajon a szó, melyet kimondanak, nem győz-e meg ezereket mindamellett?... s ha a kő akaratuk nélkül, sőt ellene indult is meg, nem fog-e azért mégis odagördülni, hová azt természetes súlya vonja, elragadva mindent, mi neki ellentállni akarna?!... Igen, barátom - tevé hozzá, lelkesedéssel megragadva Tengelyi kezét -, szebb napok közelgnek, e nemzet minden osztályaira szebb jövő vár, s bár hajam ősz, én még látni reménylem az időt, midőn jelen állapotunk, egy nehéz álomként elvonulva, majdnem hihetetlennek fog látszani még azok előtt is, kik egész éltöket benne tölték.

Tengelyi éppen válaszolni akart, midőn az ajtó megnyílván, Liptákné rohant a szobába. - Az istenért, jöjjön a nemzetes úr mindjárt haza - mondá az asszony lélegzetén kívül.

- Mi történt? - kérdé Vándory s Tengelyi majdnem egyszerre, megijedve mindketten a módon, melyen Liptákné szólt, s mely bennök azon gondolatot támasztá, hogy a jegyző házánál szerencsétlenség történt.

- A főbíró s esküdt jöttek a házhoz - válaszolt amaz, még mindig az előbbi hangon.

- Jó asszony, mi lelte kendet? - szólt Vándory bámulva. - Mi rendkívüli van abban, hogy a főbíró barátom házához jő? Nem jő-e hivatalos dolgaiban hússzor évenként?

- De tudja-e a tiszteletes úr, miért jött? - mondá Liptákné. - A főbíró azt mondja, hogy a fiskálist, azt az átkozott Macskaházyt, a nemzetes úr ölte meg! s ott van esküdtjével s hajdúival, s minden egyes embert egyenként kikérdez.

Tengelyi megszokta a sors csapásait; ő annyiszor érezte az emberek igazságtalanságát, hogy, mint többször mondá, semmi rosszat tőlök tapasztalni nem fog, min bámulna; azonban e hír, melyet Liptákné hozott, mégis készületlenül találta őt. - Ez sok! - mondá, s hangja remegett - el voltam készülve mindenre, de hogy valaha gonosztettel fogok vádoltatni, hogy valaha bíró előtt aziránt leendek kénytelen védeni magamat, hogy gyilkosságot nem követtem el, ezt nem hittem soha!

- Lehetetlen! - szólt Vándory, ki barátjánál nem kevésbé megindulva, kalapját s botját keresé, hogy Tengelyit házához kövesse. - Az egész csak félreértés lehet.

- Én is azt gondoltam eleinte - mondá Liptákné szomorúan. - Mikor a főbíró a nemzetes asszonynak mondta, hogy Tengelyi úron nehéz gyanú fekszik, s hogy őt vallatni fogja: azt hittem, csak tréfál; de mikor a szolgálót behítták, és a bérest és a szomszédokat, és egyiket a másik után kikérdezték, míg az esküdt minden betűt felírt, láttam, hogy a gazember csakugyan úgy tetteti magát, mintha e szörnyű dolgot hinné. A nemzetes asszony, mikor őt akarta kikérdezni, mondta, hogy ő nemesasszony, s másra felelni nem tartozik, mint amire felelni akar; a főbíró azt felelte, hogy a nemzetes úr nem nemes többé, s hogyha nem felel, majd ő tudni fogja, miként kényszerítse. Mikor ezt hallottam, elfutottam ide a nemzetes úrért, hogy csak valaki legyen a háznál, ki ilyen törvényes dolgokat ért.

- Hisz látod, minden rendiben van - mondá Tengelyi barátjához keserűen -, miért is fáradtak volna annyit, hogy nemességemtől fosszanak meg, ha nem az vala szándékuk, hogy annyival jobban üldözhessenek?

- De... - szólt Vándory.

- Csak jerünk, jerünk - szakítá félbe Liptákné -, midőn a háztól elmentem, éppen az alispán is odajött.

- Jerünk! - mondá Tengelyi a lelkészhez még nagyobb keserűséggel - hallod, nincs mit aggódnunk, ott van Réty barátunk is, kinek pártolására számolhatunk. - S ezzel a férfiak Liptáknétól követve a jegyző házához mentek.

Itt a dolgok azalatt Tengelyire nézve mindég rosszabb alakban tűntek fel. Erzsébet szilárdan ragaszkodva nemesi kiváltságához, nem bírathatott arra, hogy a főbíró kérdéseire feleljen; de minden, mit a többi kihallgatott vallott, egyiránt a jegyző ellen szólt. A szomszédok bizonyságot tettek a szóvitáról, melynek következtében Macskaházy a házból tegnap bottal űzetett ki. Az egyik világosan emlékezett Tengelyi szavaira, melyekben Macskaházyról szólva mondá: hogy ez ember még kezei által fog meghalni. A szolgáló urát tizenegy óra felé ki látta menni a házból, mi egyébként soha szokása nem vala. Az előmutatott pálcát az egész háznép a jegyző tulajdonának ismerte, szóval minden oly összhangzásban volt, hogy az alispán, ki Nyúzót minden lehető kíméletre intve, a vallatás nagy részénél jelen volt, ámbár bensőleg meggyőződve Tengelyi ártatlanságáról, nem tagadhatá, miként a külső jelek csakugyan ellene bizonyítanak.

Midőn Tengelyi Vándorytól követve a szobába lépett, minden szem feléje fordult, s Nyúzót kivéve nem vala senki, ki a szenvedélyes keservet, mellyel Erzsébet férje nyakába borult, közönyösen nézte volna.

- Nyugtasd meg magadat - mondá Tengelyi nyugodtan -, nem ma tapasztaljuk az emberek üldözését először, s jó lelkiismeret mellett, isten segedelmével, most sem fogunk elnyomatni ellenségeink által.

A méltóság, mely Tengelyi egész magaviseletében mutatkozott, nem hatott senkire inkább, mint az alispánra, ki egykori barátjához közelítve, érzékeny hangon bizonyossá tevé, miként csalódik, ha a főbíró ittlétét üldözésnek tekinti. - Különös körülmények találkozása által - így szóla tovább - a legbecsületesebb ember azon kénytelenségbe juthat, hogy magát igazolnia kell, s ez, meg vagyok győződve, Tengelyi úrnak a jelen esetben nem sok fáradságába fog kerülni.

- Nagy köszönettel tartozom - mondá Tengelyi szárazan - a jó véleményért, melyet a tekintetes úr irántam nyilvánítani méltóztatott, s meg vagyok győződve, hogy ha a teins úrtól függ vala, azon eljárás követtetett volna irányomban is, melyet hasonló esetben minden jóhírű ember joggal követelhet; azonban legyen szabad a főbíró úrtól kérdenem: mik hát azon viszonyok s körülmények, melyeknél fogva reám Macskaházy meggyilkoltatására nézve, mert azt hallom, ezzel vádoltatom, a legkisebb gyanú háramolhatik?

- Mindjárt szolgálunk Tengelyi úrnak - mondá a főbíró ki most, mint minden hivatalos eljárásnál, esküdtjét odaértve mindig pluralisban szólt, s Nyúzó egyenként elsorolá azon olvasóim által ismert körülményeket, melyek Tengelyire gyanút vetettek, míg esküdtje minden egyes pontnál fejét hajtogatá, mintha legalább jelek által akarna részesülni az eddig oly ügyesen vitt vizsgálódás dicsőségében. - Már miután Macskaházynak gyilkosa nem ismertetik - így végzé előadását -, miután rablás nem történvén, senki nem tudatik, kinek e férfiú halála érdekében feküdhetett volna, ellenben Tengelyi úrnak iránta való gyűlölsége köztudomású dolog, melynek legújabb bizonyságára csak a jegyző úr tegnapi kitöréseit említjük, melyek között, mint több tanú állítja, világosan azt mondá: hogy a most meggyilkolt még a jegyző úr kezei által fog meghalni; miután tudatik, hogy a meggyilkolt iránt azon igazságtalan gyanúban élt, mintha némely irományai általa raboltattak volna el, s így e gyilkolás igenis érdekében feküdhetett: mi a legsúlyosabb gyanú okát találjuk Tengelyi úr ellen, annyival inkább, minthogy a gyilkosság éjjeli fél tizenkét óra felé történvén, egy tanúnak vallomása szerint a nótárius úr házát aznap éjjeli tizenegykor szokása ellen elhagyá, s midőn a rabot üldöző kocsis és révész még néhány társaikkal éjfél felé e házhoz jött, Tengelyi úr ismét szokása ellen még ébren, felöltözve és pedig egészen összesározott ruhákkal találtatott, főképp miután nemcsak a gyilkolás színhelyén lelt irományok, hanem a bot is, melyet a gyilkost üldöző révész a Tisza partjától Tengelyi úr házához vezető úton talált, a jegyző úrnak valóságos tulajdonához tartoztak. Mit mond nótárius úr ezekhez?

E hosszú előadás, mely, mint olvasóim látják, egészen a magyar törvényszéki ítéletek írásmódján mondatott el, azaz melynél a lehetőségig sok mindenféle tárgy a lehetőségig kevés pont felhasználása mellett adatott elő - Nyúzót magát kivéve, talán nem bámultatott senki által annyira, mint hív esküdtje által; azonban ennyi bűnjeleknek ily módoni összeállítása nem kis hatást tett másokra is, s főképp Tengelyi, ki azoknak egész fontosságát érezve átlátá önigazolásának nehézségeit, nem titkolhatá el meglepetését, s egy percig hallgatott.

- Ne méltóztassék megzavarodni Tengelyi úrnak - mondá Nyúzó gúnyosan -, csak a tiszta igazságot méltóztassék előadni. Mi, amint nótárius úr látja, minden udvariassággal kérdezünk.

- Ne felelj neki egy szót se - szóla közbe Tengelyiné szenvedélyesen -, még hála istennek, nem mutatta meg senki, hogy nem vagyunk nemesemberek, téged szólásra nem kényszeríthetnek.

- Én szólni akarok - mondá Tengelyi, ismét visszanyerve nyugalmát -, szólni fogok; nincs ember a világon, kit, ha tudnám, hogy ellenem ily gyanúban van, nem tartanék érdemesnek arra, hogy vele a dolgok való állását megismertessem.

- Hisz látja, Tengelyiné asszonyom, férje minket feleletére érdemeseknek tart - szólt a főbíró mindig gúnyolva, mert miután az alispán által kíméletre intetett, csak ily módon töltheté bosszúját. - Hadd szóljon, fogadok, mihelyt beszél, minden tisztába jő, úgyis ami a nemesi kiváltságot illeti, már elébb mondám, ahol a nemesség mellett írás nem szól, mi jó kálvinista létünkre az ily tradícióra nem sokat tartunk.

- Ha Nyúzó úr azt hiszi - mondá Tengelyi, kinek vére arcaiba nyomult -, hogy e gúnyoló szeszély hivatalos állásának tekintélyét nevelheti, a teins alispán úr talán kegyes leend őt tévedéséről meggyőzni. Mi magát a dolgot illeti - tevé hozzá, erőt véve magán -, nem tagadom, hogy sok körülmény első tekintetre ellenem látszik szólni: egyébiránt, a dolgok való állásának előadása, úgy hiszem, meg fogja győzni még a főbíró urat is, hogy csalódott. - S itt Tengelyi körülményesen előada minden történteket. A gyanú, melyet irományainak elrablása iránt Macskaházy ellen nyilvánított, a kislaki törvényszéknél történtek után helyzetében csak természetes vala, valamint e gyanúnak alaposságát semmi nem bizonyíthatá inkább, mint az, hogy az ügyész szobájában oly irományok találtattak, melyeknek birtokához Macskaházy csak e rablásban való részvétele által juthatott. Annak magyarázatára, miért hagyá el házát tegnap szokása ellen oly későn, s miként történt, hogy a révész s kocsis által összesározott ruhákkal találtatott, a jegyző elmondá a levélnek foglalatját, melyet Violától oly rejtélyes módon kapott.

- És ugyan honnan van - kérdé Nyúzó, ki egész idő alatt kételkedő mosolygással ült ott -, hogy Tengelyi úr Viola meghívását azonnal követte? hogy késő éjszaka egészen magányosan s fegyver nélkül, mint mondá, egészen magányos helyre ment, csak azért, hogy az ország legnagyobb zsiványával találkozzék, kitől mások harmadmagokkal is félnek?

- Én soha életemben Violát nem bántottam - válaszolt Tengelyi -, s azért nem is féltem tőle, főképp miután a hozzám írt soraiból látám, hogy magát irántam háladatosságra kötelesnek érzi. Azonkívül, mit tehettem egyebet? más módot, mi által a tőlem elrablott irományokhoz juthattam, nem ismerék, elfogadtam azt, mely ajánlkozott.

- És ugyan kérjük - mondá ismét Nyúzó - a levélkét, melyről szó van, nem lehetne látnunk? érdekes volna, hacsak már azért, hogy a híres zsivány kezevonásával megismerkedjünk.

- A levélkét az író kérése szerint azonnal elégettem - válaszolt Tengelyi.

- Az igen kár volt - szólt Nyúzó -, főképp ha Tengelyi úrnak ez igen rendkívüli és legalábbis csudálatos mesének, vagy akarom mondani, előadásnak bebizonyítására, két jólelkű részrehajlatlan tanúja nincs, kikkel Violától vett levelét közlé.

- Én a dolgot csak Vándory barátommal közöltem ma reggel.

- Igen, ma reggel, értem - folytatá az előbbi -, mikor már a faluban voltam s vizsgálataimat megkezdém. Más mondanivalója Tengelyi úrnak nincs?

Tengelyi kijelenté, hogy elmondott mindent, mi a dologhoz tartozik.

- Azokból, miket hallánk - szólt a főbíró esküdtjéhez fordulva -, annyi legalább Tengelyi úr önvallomása szerint is bizonyos, hogy ő a gyilkolásnak szándékát ismerte.

Tengelyi megjegyzé: miként ő, mennyire emlékezik, ezt szóval sem mondta.

- Úgy tartom, e részben minden tagadás feleslegessé vált - mondá éles hangon a főbíró. - Jegyző úr elismeri, hogy irományait Macskaházy birtokában gondolá. Már ha ez így van, Viola sorait véve... ha azok csakugyan írattak volna... miként gondolhatott csak egy pillanatig mást, mint hogy a zsivány erőszakos módon fog ez irományokhoz jutni? Sőt - folytatá a főbíró rövid hallgatás után, mely alatt szemeit a jegyzőre szegezé -, már önvallomása szerint majdnem a bizonyosságig kisül, hogy a gyilkosságnak elkövetését nemcsak előre tudta, hanem benne mint felbujtó részt is vett, miután Viola maga sem az irományoknak becsét nem ismerheté, sem magát megszerzésökért ily veszélynek, minő e gonosztettével össze vala kötve, ki nem tette volna, ha arra más valaki által nem buzdíttatik... s hogy ez csak a jegyző úr lehetett, világos, minthogy ez irományok megszerzése senki másnak érdekében nem feküdt.

Tengelyi szólni akart, Nyúzó folytatá: - És ki teszi ezt? ki követi el e szörnyű bűnt? Kérdem: egy jegyző, oly ember, kinek a gonosztevők üldözése kötelességében áll, s ki a bizodalmat, mellyel iránta a megye s nagyságos urasága viselteték, arra használja fel, hogy házát gonosztevők tanyájává tegye. Ez súlyosabb eset - szólt esküdtjéhez fordulva, tovább -, hogysem mi róla végezhessünk. A vádlottat be kell küldenünk a megyeházához, s pedig jó őrizet alatt, nehogy Viola s cimborái, kik, amint látszik, vele szoros összeköttetésben állnak, őt az igazság kezei közül kiszabadítsák.

Az alispán, ki a dolgok kifejlődésében érzékeny részt vett, Nyúzót figyelmessé tevé, hogy erre semmi szükség nincs, miután Tengelyi úrért, ha úgy kívántatnék, ő szívesen ma is felvállalja a kezességet; de Nyúzó, ki eddig az alispán kívánatát teljesítendő, mind azon durvaságtól, mellyel máskor hasonló alkalommal élni szokott, visszatartóztatá magát, nem tartá szükségesnek, hogy elöljárójának e pontra nézve is engedjen, s ünnepélyesen kijelenté, miként a feleletteher rajta fekszik s ő ehhez hasonló esetben kezességet elfogadni nem fog, ha Tengelyinek nemessége nem vonatott is volna kétségbe, miután nyilvános rablók cimboráinak letartóztatására nézve még a nemesi kiváltság sem vétetik tekintetbe.

- Hogy merészel az úr engem rablók cimborájának nevezni! - kiálta Tengelyi, ki a mérsékletet, melyre magát eddig kényszeríté, tovább fenntartani képes nem volt - ön, kiről az egész megye tudja, miként nem egyszer hivatalát orgazdaságra használta fel?

Ami Tengelyinek ezen vádját illeti, meg kell vallanunk, a jegyző alig mondhatott volna olyat, mely az érdemdús főbírót, főképp alispánja s ennyi emberek jelenlétében, kellemetlenebbül érinthette volna, miután a megyében csakugyan több esetről beszéltek az emberek, hol az elrablott marha a tulajdonosok által állítólag Nyúzó istállóiban találtatott meg, min természetesen ez emberek annyira elbámultak, hogy első pillanatban nem tudva, mit mondjanak, elhallgattak, s ha később valamely tanúval az istállóba visszatértek, a marhát soha többé nem találták ott. Azonban, a pillanatnyi zavar, melybe a főbíró hozatott, csak arra szolgált, hogy elfojtott dühét kitörésre ingerelje, s minden kímélettel felhagyjon, mellyel magát eddig viselte. - Hogy merészelem így nevezni?! - kiálta a felbőszült tisztviselő - hogy merészelem én így nevezni, ki a tekintetes nemes megyének főbírája vagyok? s ha a teins alispán úr iránt kímélettel nem vagyok, régen vasra verettem volna, miután tudva való dolog, hogy mikor Violát múlt restauráció előtt itt a faluban kerestük, a zsivány az egész idő alatt e házban rejtve volt, hová midőn őreimmel belépni akartam, a nótáriusné még oppozícióval szemtelenkedett fenyegetni.

- Ki mer házam ellen ily rágalommal fellépni? - kérdé a jegyző mindig hevesebben. - Viola az én házamban?... Felfogadtam nejét s gyermekeit, mert nyomorúságban voltak; a zsiványt nem láttam soha!... Szólj te, Erzsébet - mondá nejéhez fordulva -, volt-e Viola valaha házunkban?

Erzsébet, ki mint Tengelyi maga, arról, hogy Viola Vilma megegyezésével Liptákné által a házban elrejtetett, mit sem tudott, esküvéssel bizonyítá, hogy az üldözött soha, mióta rossz életre adta magát, e házban nem volt; mire a főbíró gúnyosan mosolyogva Liptáknét hívatá elé, ki azt, mit a rögtönítélő törvényszék előtt esküvéssel vallott, többé vissza nem veheté. - Igazság, teins uram - mondá az asszony sóhajtva -, hogy mikor Violát a faluban üldözték, szegény az egész idő alatt itt a házban volt. Én magam rejtettem el a kamarába a hordók alá, de sem a nemzetes úr, sem a nemzetes asszony nem tudtak semmit felőle, annyira féltem, ha megtudják, hogy még azt sem beszéltem el nekik, amire szegény Viola, mikor elment, kért, hogy megmondjam: hogy a nemzetes úr írásaira vigyázzon; s pedig ha elmondom, ki tudja, mennyi bajt kerülhettünk volna ki.

- Aki hiszi, üdvezül - mondá a főbíró gúnyosan -, miként vezethetted volna a zsiványt e ház kamarájába, anélkül, hogy valaki tudná?

- Ki mondta azt, hogy senki nem tudta? - válaszolt Liptákné. - Én csak azt mondtam, hogy a nemzetes úr nem tudta, s a nemzetes asszony sem, ki akkor már alunni ment. Mikor szegény Viola a házhoz jött, csak Vilma kisasszony s én voltunk ébren. Éppen Zsuzsi ágya mellett ültünk, mikor az utcán a lármát hallottuk. Én kimentem a kertbe, s ott találtam Violát, körül volt véve a ház mindenfelől, sehol menekülés, azt tudtam, ha megfogják, fel fogják akasztani, s kértem Vilmát, hogy a szegényt a házba hozhassam. Az angyali leánynak megesett szíve szerencsétlenségén, s megengedte. Ez az egész; ne üdvezüljek, ha kívülünk más valaki tudta, hogy az, akit keresnek, itt van. Ha rosszul cselekedtünk, hogy Violát elrejtettük, ám nem bánom, csináljanak velem, amit akarnak, úgyis elég vén vagyok, s nem bűnös senki más, mint én!

- Ne félj, meg fogsz lakolni te is, vén boszorkány! - mondá a főbíró mérgesen. - Most még csak a kisasszonyt kell kérdenünk, úgy látszik, az egész család egyetértésben van. Hívja be leányát - tevé hozzá Tengelyinéhez fordulva -, hadd kérdezzük meg azt is.

- Mit, az én leányomat?! - szólt Erzsébet szenvedéllyel - abból ugyan nem lesz semmi! Leányom Réty Ákosnak jegyese, azt próbálja valaki megsérteni, ha merészli... Vilmám ily emberek előtt! vallatva, mint a gonosztevő! - S a jámbor asszony hihetőképp még többet mondott volna, ha Tengelyi maga nem kéri, hogy menjen leányáért, mint kívántatott.

- De meggondoltad-e, kedves Jónásom? - kérdé Erzsébet, bámulva férjét.

- Mondom, menj szobádba, s hídd ki leányodat - válaszolt Tengely komolyan -, én meg vagyok győződve, hogy Liptákné hazudik. Soha leányom nem titkolt semmit előttem.

Erzsébet kiment, s rövid idő múlva leányával tért vissza a szobába. A szépségnek hatalma ellenállhatatlan, s maga Nyúzó, minden természetes nyersesége mellett, midőn a hölgyet látá, ki anyjától vezetve előtte megjelent, e halvány szabályos arcnak szelíd kifejezése előtt elveszté bátorságát, s váratlan nyájassággal mondá: miként bizonyos környülményeknek felvilágosítása szükségessé teszi, hogy némely kérdésekre feleljen - azaz ha e pillanatban ellenére nincs, mert azon esetben ő kikérdeztetését szívesen máskorra is halaszthatná.

- Nem lesz szükséges - mondá Tengelyi szárazan. - Szólj nyíltan - tevé hozzá Vilmához fordulva -, igaz-e, hogy Viola, mikor a faluban kerestetett, házunknál elrejtve volt?

- Atyám - szólt Vilma, s halvány arcait egyszerre pirosság futotta el.

- Ne félj semmit, kedvesem - folytatá amaz biztató hangon -, lám, te jó kedves leányom voltál mindig, soha semmit szüleid előtt nem titkoltál el. Mondd meg tartózkodás nélkül: igaz-e, hogy Viola házunknál volt, s hogy te ittlétére engedelmet adtál?

Vilma hallgatott, a szegény leány egész testén remegett, s maga Nyúzó sajnálni kezdé a hölgyet, midőn a hatást látá, melyet e kérdések reá tettek.

- Mondom, ne félj, Vilmám - folytatá Tengelyi ismét -, én tudom, hogy az egész csak rágalom. Tudom, hogy nem lettél volna képes ily valamit tenni engedelmem vagy legalább anélkül, hogy később tudósítanál. Lám ez asszony itt - tevé hozzá, Liptáknéra mutatva -, kitől mást vártam s érdemeltem, azon hazugsággal mentegeti magát, hogy Violát engedelmeddel rejtette el házunkban.

A gondolat, hogy az igazságnak nyílt megvallása Liptákné igazolására szükséges, Vilma szívében háttérbe szorítá a gyermeki félelmet, mely őt eddig visszatartóztatá, s a szegény leány, könnytelt szemeit apjára emelve, bizonyságot tett, hogy ez asszony igazat mondott. - Bocsánatot, kedves apám! - tevé hozzá könyörgő hangon - a szerencsétlenségnek egyedüli oka én vagyok. Én magam mondtam Liptáknénak, hogy ha lehet, Violát rejtse el házunkban; én magam kértem őt, hogy csak apámnak ne mondjon semmit, mert tudtam, hogy bármi természetes, ha mindent elkövetek, hogy egy szerencsétlent halálától megmentsek, mégis apám, mert Violát gonosztevőnek mondják, ez esetben neheztelni fog.

- Aki hiszi, üdvezül! - mormoga Nyúzó fogai közt, míg Kenyházy nagyokat sóhajtott, s Réty megjegyzé, hogy az egész előadásban semmit, mi azt valószínűtlennek tenné, nem lát.

Tengelyi, ez egész idő alatt szemeit éghez emelve, hallgatott, de arcának kifejezése mutatá, hogy lelkén azon fájdalmaknak egyike vonul át, melyeknek kimondására nyelvünknek szók, szemeinkben könnyek hiányzanak. Vilma néma kétségbeeséssel függeszté szemeit apjára, s a kínos hallgatást csak Vándory szakítá félbe, ki midőn barátjához közelített s kezét fogá, kéré, hogy ne nyomassa el magát fájdalma által.

- Ne félj - mondá Tengelyi komoran -, ha oda kelle jutnom, hogy tulajdon leányomtól csak úgy hallhatok igazságot, ha bíró előtt kérdezem, nincs többé, min e világon bámulhatnék. De hagyjuk ezt! - tevé hozzá egy sóhajjal, a főbíró- s esküdtjéhez fordulva - vessünk véget e kínos jelenetnek. Amit a teins urak vizsgálatuk által megtudni kívántak, tudják, a bűnjelek mind ellenem szólnak, nincs ok, miért többé fáradjanak. Engedjenek két órát, hogy dolgaimat rendbe szedve családomtól búcsút vegyek; nem bánom, őriztessék házamat addig, amint tetszik, s azután vitessenek be Porvárra.

- Ha Tengelyi úrnak mentségére semmi több mondanivalója nincs - szólt Nyúzó felkelve -, csakugyan véget vethetünk az egésznek. A dolog világos. Két óra múlva szekere készen lesz, addig rakja össze holmiját, s előre mondom, jól fogja tenni, ha hosszabb maradásra készül.

- Mi vele megyünk! - mondá Erzsébet könnyekre fakadva - én férjemet nem fogom elhagyni végső nyomorúságában.

- Kedves Erzsébetem - szólt a jegyző meghatva -, maradj te itt házamnál. Miután ily terhes vád emeltetik ellenem, szükség, hogy védelmemre készüljek, s legjobb, ha egy ideig magamra hagytok.

Erzsébet még inkább sírt, s Nyúzó, miután még megjegyzé, hogy úgysem tudja, mennyire egyezett volna meg a tömlöc szabályaival, hogy a vádlott családjával szólhasson, esküdtjével együtt a szobát elhagyá; s én, részemről azt hiszem, hogy valamint e viszonyok között a jegyző családjának semmi kedvesebbet, úgy önmagára nézve semmi célirányosabbat nem tehetett volna, miután alig hagyá el a házat, midőn Ákos a legnagyobb felgerjedésben a szobába lépett.

Ákos, ki, miután Vándoryval tegnap este mátkájától hazatért, a fél éjet szobájában fel s alá járva boldog ábrándok között tölté, midőn szerencséjének érzetében végre lefeküdt, oly édes álomba szenderült, hogy noha szobája a lelkész szobájához a második vala, sem Tengelyi, sem Liptákné jöttéről mit sem hallott, s csak most, midőn az öreg János által felébresztetett, tudá meg mind az elkövetett gyilkosságot, mind azon lépéseket, melyeket a főbíró Tengelyi ellen tesz. - Az érzelmeket, melyek Ákos szívét e híreknél eltölték, s melyekkel midőn a jegyző házához sietett, kedvesét halványan, síró anyja mellett látá, nem fogom leírni. - Az istenért, mi történt itt? - mondá, mihelyt a szobába lépett.

- Kedves Ákosom - szólt kezét megragadva Erzsébet -, odavagyunk, nevünk megbecstelenítve. Férjemet gyilkossággal vádolják, s a megye tömlöcébe fogják vinni... - itt könnyei elfojták szavait.

- És apámat én rontottam meg - szólt kétségbeesve Vilma. - Ákos! Ha valaha szeretett, mentse meg őt... - s ezzel a szerencsétlen leány magánkívül az ifjú karjai közé rogyott.

Ákos, Erzsébettől követve, kedvesét a mellékszobába vivé; a jegyző hallgatva nézett utánok, s szemében könny ragyogott, midőn Vándorynak kezét szorítva halkan mondá: - Ha elmegyek, légy te e szegényeknek apjok.

Réty mélyen meghatva állt ott az egész jelenet alatt; azonban a hideg formaság, mellyel Tengelyi, valahányszor az alispán mellette szót emelt, pártfogását visszautasítá, visszatartóztatta őt e részvétnek nyilvánításától. Most erőt véve magán, midőn a jegyző- s Vándoryhoz közelített, megindulásától elfojtott hangon kéré, hogy bármi történt is közöttök eddig, most legyen meggyőződve, miként ő mindent el fog követni, hogy egykori barátját e szerencsétlen helyzetből megmentse.

- Igen köszönöm a meleg részvétet, mellyel a tekintetes alispán úr helyzetem iránt viseltetik - mondá Tengelyi hidegen, midőn a szólóhoz fordult. - Megvallom, nem is vevém észre, hogy még szerencsénk van, úgy hivém, hogy miután a dolog, mely érdekét ébreszté, bevégeztetett, a főbíróval együtt eltávozott. Hisz a teins úr látja, minden rendiben van, a gonosztett, úgy látszik, egészen kisült ellenem.

- Tengelyi! - mondá Réty mélyen meghatva - ne legyen igazságtalan irántam! Engem e házhoz semmi más nem vezetett, mint hogy jelenlétem által önnek, ha lehet, hasznára legyek, s Nyúzót azon kíméletre bírjam, melyet hivatalának teljesítése ily esetben megkíván.

- Ha a teins úrnak ez vala szándéka - szólt Tengelyi keserűen -, egyszerűbb lett volna, ha a tisztújításnál nem használja befolyását arra, hogy oly szolgabíró választassék, kit csak elöljárójának jelenléte tartóztathat vissza attól, hogy hivatalával vissza ne éljen.

- Nem fogok önnel erről vitatkozni - válaszolt az alispán zavarodottan -, csak arról akarom biztossá tenni, hogy bármi súlyosaknak látszassanak a jelek, melyek ön ellen szólnak, én ártatlanságáról meg vagyok győződve; reám számolhat.

- Teins uram - mondá Tengelyi komolyan -, volt idő, hol a számolás ezen nemével foglalkoztam. Barátaim elég jók voltak meggyőzni, hogy azon véghetlen s határtalan érzés, melyet barátságnak nevezünk, sokkal fenségesebb, semhogy reá e földön számolhatnánk. Rövid idő múlva talán meg fogok jelenni bíráim előtt, s ha a teins úr elég erőt érez magában megfeledkezni a barátságról, mellyel irántam eddig viseltetett; örömmel fogom látni közöttök; most megbocsát, ha távozom. Csak két órát tölthetek házamban, s azt családommal akarom tölteni. - S ezzel mélyen meghajtva magát, Tengelyi, Vándoryt magával vezetve, a mellékszobába ment.

Réty sokáig utána nézett, azután mélyen felsóhajtva a házat elhagyá.

Minden elválás bánatos érzéssel tölti lelkeinket. Kevés napok leforgása alatt annyi történhetik, hogy még a boldogabb ember is, midőn kedveseitől búcsút vesz, alig titkolhatja el megindulását, midőn barátja kezét utolszor szorítja. - De mi ezen érzés ahhoz képest, mely a keblet eltölti, midőn kedveseink körét életünk szomorú pillanatainak egyikében kényteleníttetünk elhagyni!... A szív, mely a múltat s jövőt mindig a jelennek világításában látja, csak fenyegető veszélyeket sejt maga előtt ily pillanatokban, s nem szabadulhat a gondolattól: hogy a kört, melyből habár csak napokra kilép, mikor visszatér, úgy, mint elhagyá, nem fogja többé feltalálni. Hogy Tengelyi veszélyes állásában mindezt kettősen érezé, természetes; s valóban egész férfiasságára vala szüksége, hogy kesergő családja számára vigasztaló szavakat találjon, hol semmit, mihez reményei horgonyát köthetné, maga előtt nem látott, s főképp leányának vigasztalatlansága szívét soha nem érzett keserűséggel tölté el.

- Ne sírj, kedves leányom! - mondá Vilmához fordulva. - Lám, apád ártatlan, azt tudhatod. Kevés nap, s a dolgok való állása ki fog világlani, s akkor visszatérek hozzátok, s te ismét szép víg leányom léssz, nemde?

- Oh, atyám! - szólt Vilma s hangja remegett - te tömlöcben, ott a rossz emberek között, ha csak egy napra, egy órára is, s ha meggondolom, hogy mindennek én vagyok oka!

- Te, leányom? - kérdé Tengelyi bámulva - miképp kínozhatod magadat ekképp? Azt gondolod talán, hogy vallomásod helyzetemet nehezítheti?

- Atyám - mondá a hölgy szomorúan -, ne szóljon ily nyájasan velem, én nem érdemlem szeretetét. Nem fogják-e most e rossz emberek atyámra fogni, hogy Viola elrejtését maga is tudta, s csak el akarja titkolni, s ha ez nem lenne is, mi hozta mind e szerencsétlenséget reánk, ha nem az, hogy Zsuzsit s gyermekeit házunkhoz fogadtuk? s azt én tevém!

- S éppen mert ez oka szerencsétlenségteknek - szólt közbe Vándory -, isten nem fog elhagyni bajaitok között. A gondviselésnek útjai csudálatosak, de jótett soha embert nem vezetett még romláshoz.

Tengelyi e szavaknál mélyen felsóhajtott; de Vilma nyugodtabbnak érzé magát, s maga Erzsébet csendesebben zokogott, midőn Vándory által arra emlékeztetett, hogy talán éppen ez igazságtalan vád leend az út, mely ellenségeinek megszégyenítéséhez vezetend, s melyen talán elrabolt irományaihoz juthat.

Tengelyi maga azzal vigasztalá nejét, hogy fogsága mindenesetre csak rövid lehet, s hogy addig is, miután Vándory nálok marad, nem fognak pártfogó barátok nélkül hagyatni.

Erzsébet újra kéré, hogy őt Porvárra követhesse, de a jegyző érzé, hogy ha azon kínos pillanatokban, midőn lába a tömlöc küszöbén átlép, családja keservét látná maga körül, szilárdsága megtörne ennyi szenvedés alatt, s Vándory segedelmével arra bírá feleségét, hogy legalább most az első napokban álljon el feltételétől.

- Ha, amitől nem félek - tevé hozzá -, rabságom tovább tartana, bejöhettek később. Az első napokban szükség, hogy egészen enhelyzetemmel foglalatoskodjam. Völgyesy, mennyire ismerem, becsületes ember, s szívesen magára vállalandja védelmemet. Ákos módot fog szerezni, hogy tőletek minél többször tudósítást kapjak. De hol van Ákos?

Erzsébet mondá, hogy midőn az alispán elment, ő is eltávozott, hihetőképp, hogy vele szóljon, s rövid idővel ezután, melyet Tengelyi a kevés holminak összerakására használt, mit magával vinni szándékozott, Ákos maga lépe a szobába. Az ifjúnak arcai lángoltak, szemein látszott, hogy sírt.

- Szóltál apáddal? - kérdé Erzsébet a belépőt élénken.

- Szóltam! - mondá emez remegő hangon.

- S mit mondott? - kérdé Erzsébet s Vándory majdnem egyszerre.

- A legszebb, legépületesebb dolgokat, arról meg lehettek győződve - válaszolt Ákos keserűen. - Sírt, valósággal sírt, nyakamba borult, kedves fiának nevezett; mondá, hogy Tengelyinek ártatlanságáról meg van győződve, hogy szíve vérzik, ha arra gondol, miként ily becsületes ember s ki egykor barátja volt, ennyire szerencsétlen helyzetbe juthat. Mit tudom én! Ő elmondott mindent, mi akárkit a világon meggyőzhetne, hogy Tengelyi ártatlan, s hogy minden becsületes ember kötelessége pártját fogni; de mind e szép beszédnek vége az vala, hogy kérésemet nem teljesítheti, s miután Nyúzó kezességet elfogadni nem akar, ő nem kényszerítheti reá - szóval, hogy nem tehet semmit. Hisz nem mondta-e, hogy szíve vérzik... mi többet kívánhatunk tőle?

- Azt előre mondhattam volna - szólt Tengelyi nyugodtan.

- Nem, barátom! - folytatá Ákos indulattal - azt te nem mondhattad volna előre. Ha istennek angyala jő le, s azt mondja nekem, hogy apám így fog felelni kéréseimre: én nem hiszek neki. Ti nem tudjátok, miként kértem őt. Sírtam, mint a gyermek, lábaihoz borultam, anyámnak emlékére hivatkoztam; mondtam: ha életében valaha szeretett, ha tőlem örökre megválni nem akar, ha nem akarja, hogy átkozzam végzetemet, mely őt adta apámnak, csak ez egy kérésemet teljesítse... s ő megtagadta!

- S ki tudja - mondá Vándory, kinek a keserűség, mellyel Ákos apjáról szólt, fájt -, nem szólt-e igazat, midőn mondá, hogy kérésedet nem teljesítheti?

- Hát azt gondolod - válaszolt Ákos még keserűbben -, ha apám Tengelyiért csakugyan kezességet vállalt volna, vagy ha mit tőle később kértem, őt tulajdon házának valamely szobájában akarja őriztetni, míg e szerencsétlen dolog világosságra jő, Nyúzó ellent merne állni kívánatának? Igen, de mit fog mondani a nagyméltóságú főispán? Nem veszik-e rossz néven a teins Karok és Rendek, ha ő Tengelyinek, kit e megyében sokan gyűlölnek, pártját fogja? ez az, mi apámat, most, mint mindig életében, meggyőződésének követésétől visszatartóztatá, miért fiát magától eltaszította.

- Ne ítélj apádról ily szigorúan - mondá Vándory meghatva -, ki tudja, mily nehéz küzdelmeibe került, hogy kérésedet megtagadja.

- Hagyjuk ezt! - szakítá félbe Ákos. - Mikor a háztól elmenék, Nyúzó már a kocsikat rendelé. Kevés időnk marad; ne keserítsük ezt oly vitatkozásokkal, melyek semmihez nem vezethetnek. Ha megengeded - szólt Tengelyihez fordulva -, veled megyek Porvárra.

A jegyző ismétlé, mit már családjának mondott, s csak arra kéré Ákost, hogy amennyiben lehet, őt fogsága alatt Vilma s Erzsébet hogylétéről tudósítsa. - Hogy pártfogásodba ajánljam - tevé hozzá mosolyogva -, nincs szükség.

- Oh, bár e pártfogásra még több jogom volna! - mondá Ákos Tengelyinek kezét szorítva - bár Vilmát nőmnek nevezhetném! Ki tudja, mit apám fia boldogságáért nem tett, azt talán megtenné nevéért.

- Értelek - válaszolt Tengelyi nyugodtan. - De, hála az égnek! ártatlanságom bebizonyítására pártfogóra szükségem nincs; becsületes nevénél nem adhatok leányomnak más hozományt, de mielőtt azt helyreállíthatám, nem fogom soha engedni egyesülésteket.

Ákos felelni akart; a kocsi zörgése, mely a ház előtt hallatszott, minden gondolatoknak más irányt adott.

Tengelyi, nehogy családja könnyeit látva elcsüggedjen, sietve megölelé nejét s leányát, s felvéve bundáját, a kocsiba veté magát, melyet Réty érte küldött, Nyúzónak nem kis bosszúságára, ki a jegyzőt teljességgel szekeren s vasban akará Porvárra vitetni.

Tengelyi mellé az esküdt ült. A kocsis mellett s hátul a bakon egy-egy hajdú foglalt helyet... s a szerencsétlen jegyző áldá istenét, midőn Ákosnak még egyszer kezét szorítva, a lovak végre elindultak s őt kétségbeesett családjának látásától elvonák. - Bármi vár reá ott, hová megy, jobb embernek semmi kínzóbb e világon nem lehet, mint ha keservekben kell látnia azokat, kiket szeret.

Hagyjuk most Vilmát anyjával s Ákossal, kikhez később Etelka jött, fájdalmukban, s kövessük a jegyzőt a megye házához.

Midőn lord Byron Velencében az úgynevezett "fohászok hídján" állt, a gondolat, hogy minden oldalán palotát s tömlöcöket lát, a nagy költőnek szép elmélkedésekre adott alkalmat:

A velencei dózsepalota, mint tudva van, egyiránt híres pompás termei s szörnyű börtönei által, melyek fenn az ón tető, s lenn a kanális alatt a palota fényét szenvedésekkel keríték be. Való képe ez sok közállománynak, hol, kik a boldog középnél magasabban vagy alantabb állnak, az állomány áldásainak élvezetéből kizáratnak; s mondhatlan szenvedéseket látunk mindenfelől, melyek között egypár száz bohóc vagy ámító a szabadság feltartásáról tanácskozik. Velence kétségen kívül szép, szép a dózse palotája, szépek Byron sorai is, melyek az utasnak - ha gondoláján a szomorú híd alatt, melyen a velencei rab bírája elébe, vagy a halálhoz vezettetett, átmegy - akaratlanul eszébe jutnak; de abban, hogy a dózsepalotában palotát s tömlöcöt együtt látunk, magyar ember csakugyan semmi bámulásra méltót nem találhat; sőt nálunk minden gyermek tudja, miként a tömlöc nem is lehet máshol, mint a megye palotájában vagy legalább palotája alatt, mi kétségen kívül a legcélszerűbb, már csak azért is: mert miután a karok és rendek valahányszor nagy számmal összegyülekeznek, előre gondoskodnak, hogy tanácskozásaik alatt szomjúság által ne kínoztassanak - a megyeházban borpincére szükség nincs, s így a rabok számára oly helyet, mely minden másra haszonvehetetlen, a pincéken kívül alig találni.

Vannak emberek - mert e kétlábú tollatlan állatnak, miként Pláto az embert értelmezé, mi nem jut eszébe, főképp miután természetének hiányát a jámbor lúd tollaival pótolá, s ezekkel emelkedik? - Mondom, vannak emberek, kik tömlöceink ezen helyzetét rossznak hirdetik. Hígvelejű ábrándozók, mizerikordiánus fráterek, politikus különcök... kiknek gyenge fejökbe nem fér, hogy minden dolgok között éppen tömlöceink igénylik legkevésbé figyelmünket; s kik, midőn örvendenek, hogy a pest-budai part lánchíddal köttetik össze: egyszersmind nem tartják közönyösnek, hogy rabjaink - s közöttük talán sok ártatlan - harminc vagy még több fontos láncokkal járnak körül. De az ildomos többség, hála végzetünknek! nem hallgat e holdkórosok szavára, s Taksony megye rendei börtöneiket eddig minden haszontalan újításoktól menten tartották.

Tagadni nem lehet, itt is történtek újabb időben dolgok, melyek nemzetünk géniuszából fejlődött büntetési rendszerünket veszéllyel fenyegeték. Nemrégen ezelőtt egy fiatal táblabíró utazott keresztül a megyén, csak azért, hogy tömlöceit megtekintse; s noha a várnagy ez napon minden rabnak egy fél messzely pálinkát adatott, s rájok parancsolt, hogy valamennyien kártyázzanak, csakhogy az idegen meggyőződjék, mi jól bánik Taksony megye rabjaival: ez, magyarázhatatlan vakságában, sokat lármázott Karvaly úr tömlöctartása ellen. Még nagyobb veszély fenyegeté a régi állapotot, midőn éppen e látogatást követő télen, egyik szomszéd megye börtönében öt vagy hat rabnak lába megfagyott. Mert ámbár a megye minden tőle kitelhető gonddal járt el, s az illető lábakat fafűrésszel levágatá, s ámbár a betegek, kiken e sebészi műtét véghezvitetett, egyen kívül mind meghaltak s így nem panaszolkodtak, s ámbár ehhez hasonló esetek már többször történtek s soha elébb különös figyelmet nem gerjesztének, most az egész hazában egyszerre hallatlan lárma támadt az említett megye rendeinek kegyetlensége ellen. Mintha bizony ők lennének okai, hogy az említett tél rendkívül hideg volt, s mintha éppen akkor, mikor az alsó tömlöcben e lábak elfagytak, fenn, hol egy szobában nyolcvan rab együtt tartatott, nem panaszkodott volna mindenik a hőség ellen, világos tanúságul, hogy ily gonosz emberek a legellenkezőbb vádakkal lépnek fel felsőbbségök ellen. De miután az idegen táblabíró, ki a porvári kaszinóban a börtönök mikénti javításáról szép felolvasást tartott, tovább utazott, s a szomszéd megye azok irányában, kik az elfagyott lábakról kérdezősködtek, fel tudta tartani autonómiáját, úgyszintén az ezen esetből támadt lárma megszűnt, s az erre vonatkozó parancsolatok a levéltárba tétettek - Karvaly úr is megmaradt régi, tisztán magyar rendszerénél, melynek célirányossága mellett már az is szól, hogy e nevelő-intézetnek (hisz minden börtön újabb időben annak tekintetik) növendékei évről évre szaporodnak.

Olvasóim tudják, hogy megyeházaink nemcsak tanácskozó helyül szolgálnak. Ez épületek, melyeket ha nem is a nemesség épített, kizárólag a nemesség használ - kivéve a tömlöcöt, hol a nem nemest is eltűri -, kellemesb célokra is használtatnak. Például a nagyterem - melynek zöld asztala mellett reggel a legszebb hazafiság szavai hangzanak, vagy néha illő komolysággal (melyet, mint tudva van, semmi a pipázásnál inkább nem nevel) halálos ítéletek mondatnak ki - kétségen kívül a legillendőbb hely, hol az alispán nagy ebédjeit tarthatja... Ez azon hely, hol a rendnek hiányát, melyet reggel a tanácskozásnál tapasztalánk, helyrehozza - az esti táncvigalom, midőn száz pár, a hegedűk és brugók hangjainál, a legszebb tánc-rendben mozog. A megyeház ezen mellékes céljainak egyik legfőbbike az: hogy találkozó helyül szolgáljon... s noha a megyei főhelyeken egy idő óta majdnem mindenütt kaszinók jöttek létre, s a táblabírák társalkodásra más termeket is találhatnának, a legkényelmesebb mégiscsak a megyeháza marad, melyet hosszú megszokás mindenkinek kedvessé tett; s alig mehetünk jegyzői vagy főügyészi hivatalba anélkül, hogy a dolgozó egyedeket egész társaságtól ne találnók körülvéve, mely, hogy a munkán segítsen, beszélgetve s pipázva szobában fel s alá jár. A magyar nemességben sok van, mi Rómára emlékeztet... s ilyen azon hajlamunk is, melyet követve a lehetőségig legtöbb időnket megyeházainkban töltjük. A római csak forumán érzé jól magát - a táblabírónak a megyeházánál kedvesebb helye nincs. Itt mulat, itt dolgozik, nem eszik sehol jóízűbben, mint azon az asztalon, mely mellett tanácskozott, nem kártyázik senkinél szívesebben, mint a főügyész vagy főadószedő hivatalában. E szokás divatozott Taksony megyében is, s így olvasóim nem bámulhatnak, ha Nyúzó - ki mihelyt vallatását Tengelyi házánál bevégezé s az alispánnét annak eredményeiről tudósította Porvárra indult - itt megérkezve a főügyész szobáiban egész társaságot talált, s mely, miután a főbíró által a történtekről értesíttetett, ott maradt, hogy az egykor oly büszke s most rabságra jutott falusi jegyzőnek megérkezését várja. A háziúr közelében a megye egykori adószedője Sáskay, Zátonyi táblabíróval, egymásnak burnótszelencéjöket kínálva, a mostani világ romlottságáról szólnak. A kandalló mellett Bántornyi James néhány al- s a főjegyzőnek, ki székén elaludva nem távozhatott, a zsürinek eljárását magyarázá meg, tudományos előadását egyes igen érdekes s épp azért már sokszor elmondott angol példákkal világosítva fel; míg egy nyugalmazott kapitány, ki Porváron élt, ezen esetet is a jelen büntető eljárás felette nagy szelídségének tulajdonítá, s néhány táblabíró, fejét hajtogatva, mélyeket sóhajtott, vagy legfeljebb egyes felkiáltásokkal, mint: bizony igaz! már két esztendeje, hogy nem fejeztek le senkit! végre minket is megölnek! - buzdítá a szenvedélyes előadású szónokot. Maga Völgyesy, ámbár ily társaságoknak nem nagy kedvelője, ma jelen volt, s a többiek - főképp Nyúzónak - nagy megbotránkozására többször kijelenté azon meggyőződését, hogy Tengelyit e vádra nézve egészen ártatlannak tartja.

Porvár előkelőbb férfiai közül csak a másodalispánná lett Krivér hiányzott, ki, miután Nyúzótól hallá, hogy az alispánné a rabot a lehető legnagyobb szigorúsággal kívánja tartatni, míg az alispán ellenkezőleg a legnagyobb kíméletet parancsolta, ily ellenkező kívánatokat egyesíteni nem tudván, sokkal célirányosabbnak tartá, ha a megyeháztól távozik és Tengelyi fogadását másokra hagyja.

Kenyházynak belépte s a hír, hogy rabjával együtt szerencsésen megérkezett, minden egyes beszélgetésnek véget vetve, a közfigyelmet az esküdtben központosítá, s mondhatom, hogy Bandi, minden érdemei mellett, fellépése soha ily nagy hatást nem tett, még akkor sem, mikor szürke báránnyal bélelt mentéjét, melyben most a szoba közepén áll, először húzta fel. Van egy római közmondás, hogy: ki jól el tudott a világ figyelme elől rejtőzni, jól élt; s én, részemről, nem vonom kétségbe ez állítás valóságát. Természetünkben fekszik, hogy a tapshoz, melyet ez élet színpadán találunk, éppoly könnyen szokunk, mint nehezen azon tojás- s rothadt almával való dobáltatáshoz, mely szinte e mesterséggel jár; - s úgy hiszem, kevés ember tüntette ki magát, ki élete végén be nem vallotta volna legalább önmaga előtt: hogy sokkal jobb vala elrejtve maradnia. Nálunk azonban, úgy látszik, e régi közmondás nem nagy meggyőző erővel bír, s alig van valaki, ki magát kitüntetve látván, a dolgot oly felette kellemetlennek hinné... s midőn a világ által mázsának tartatik - mindamellett, hogy oly könnyen érzi magát, mintha csak egy fél fontot nyomna - mégis ne nézne éppoly megelégedéssel maga körül, mint Kenyházy e pillanatban.

- Bizony nehéz út volt! - mondá, midőn homlokát ráncokba vonva, képének a lehetőségig ünnepélyes kifejezést ada. - Sohasem hittem volna, hogy ennyi bajunk lesz!

- Hát volt baj? - kérdé Nyúzó élénken - mindjárt gondolám! sokkal későbben jössz, mint vártalak. Tudtam, hogy valaminek kell lenni, mi utadban feltartóztatott.

- Feltartóztatott? - válaszolt az előbbi - és még mennyire! Ha két hajdú nincs velem, nem tudom, mi történik.

- Mi a manó! - szólt a főbíró bámulva - hát a nótárius végre ellentállt? vagy csakugyan megszabadítására tétetett kísérlet?

- Nem éppen ez - felelt az esküdt, ki az érdeket látva, melyet e kérdések a jelenlevőkben gerjesztének, igen sajnálá, hogy azokra tagadólag kell felelnie -, de elakadtunk. A hidak egyikét most igazítják, a kocsisnak le kellett menni a töltésről, s a hintó tengelyig süllyedt a sárba. Ha mint mondám, két hajdúm nincs, s én s a nótárius maga nem segítjük a kocsit tolni, holnapig ott maradtunk volna, s akkor a zsiványok, úgy hiszem, a rabnak megszabadítását megkísértették volna. De csak próbálták volna meg - tevé hozzá öklét felemelve hősi kifejezéssel -, majd meglátták volna, kivel van dolguk!

Későbbi érkezésének ezen magyarázata sokkal természetesebb vala, semhogy a hallgatókat egészen kielégíthetné; azonban a főérdek, mely Tengelyi személyében központosult, megmaradt, s három-négy hang egyszerre kérdezé: a nótárius útközben mit csinált? Miről beszélt? Hogy viselte magát?

- Hát sehogy se! - válaszolt a kérdezett - miután a teins alispán nagyon szívemre kötötte, hogy rabommal a lehető legnagyobb kímélettel bánjak.

- Micsoda! - vágott szavába a főügyész, kire e szavak még több hatást tevének, mint minden jelenlevőkre - az alispán úr csakugyan ezt parancsolta volna?

- Éspedig mennyire! - válaszolt az előbbi. - Soha oly határozottan nem hallám beszélni, mint mikor azt mondá, hogy: Tengelyi úr... még úrnak is nevezte, úgy tudom, mintha most szólna... hogy Tengelyi úrnak, mondá, ártatlanságáról meg van győződve, s hogy mindent elkerüljek, mi úgyis kínos helyzetét még kellemetlenebbé tehetné.

- Csudálatos! - mondá fejét csóválva Sáskay.

- Én is annak tartottam - folytatá az esküdt -, de mert már a teins alispán úr úgy kívánta...

- Én a teins alispánnak ezen intését igen természetesnek tartom - szólt közbe Nyúzó, ki a hatást, melyet esküdtje szavai főképp a főügyészre tettek, látván, bensőképp átkozá Bandiját. - Szegény, mit tegyen? Fia belébolondult a nótárius leányába. Ha most, midőn Tengelyi bajba keveredett, nem tetteti magát, mintha mellette mindent elkövetne, Ákos, szenvedélyességében, ki tudja, mire vetemedhetnék. Azonban én ismerem való gondolkozását e tárgyban... A nagyságos asszony, még mielőtt elmentem, különösen megkért, hogy a gonosztett kinyomozásában, mely által leghívebb emberétől fosztatott meg, a legnagyobb szigorúsággal járjak el, s tudva van, hogy az alispán nejével soha ellenkező véleményben nincs.

- Én nem tudom - mondá fejét vakarva az esküdt -, meglehet, hibát követtem; de mikor a teins alispán nekem ezeket mondta, biz én még nem is kötöztettem meg, s minden becsülettel bántam vele. Beszélni is akartam mindenféléről, de alig felelt.

- A rossz lelkiisméret - mondá Sáskay sóhajtva.

- Magam is azt hiszem - folytatá az előbbi -, mikor még pipázni sem akart, pedig háromszor is megkínáltam.

- Az esküdt úr el is hagyhatta volna - mondá Zátonyi komolyan. - Rabok irányában mindig fel kell tartanunk auktoritásunkat... mindig egy bizonyos gravitással kell fellépnünk, másképp még egészen hasonlóinknak képzelik magokat.

- No, sebaj! - mondá Nyúzó jókedvűen, midőn ez intésnél esküdtjének levertségét észrevevé - hiába, te Bandi, mindig galant gyerek voltál. Hozasd fel rabunkat, hadd adjuk által; itt, ne félj, majd a kellő gravitással bánnak vele.

Az esküdt kiment, s kevés perccel később Tengelyi a várnagy s egy hajdú kíséretében lépett a szobába, Völgyesytől követve, ki mihelyt érkezéséről hírt vett, a szobát elhagyva eleibe ment. A jegyzőnek magaviselete komoly s férfias vala, mint mindig, egyenlőn távol kérkedéstől s alázatosságtól, s a nyugalom, mellyel azok előtt megjelent, kiktől sorsa nagy részben függött, Zátonyit s Nyúzót kivéve, a többiekre nem maradt hatás nélkül.

- Nézd csak, mily átkozott büszke - mondá a főbíró a főügyészhez halkan -, majd megtörjük!

- Persze, persze! csak az alispán ne vette volna pártfogása alá - válaszolt emez sóhajtva.

A rab s irományok átadásának s átvételének formasága hamar be vala végezve, s Tengelyi hallgatva várá a pillanatot, melyben mint rab tömlöctartója által börtönébe vezettetik, midőn Karvaly azon kérdéssel fordult a főügyészhez, mily vasat veressen rabjára.

E kérdés Karvaly helyzetében igen természetes vala, nemcsak, mert tapasztalásból tudta, hogy vannak az életben oly körülmények, midőn az elszökéshez rendkívüli hajlandóságot érzünk magunkban, de mert Taksony megyében, mint e haza igen sok törvényhatóságaiban, a vas és vas között nem kis különbség létezett, s a rabra nézve nem lehetett közönyös: ha egypár fontos lánc vagy azon félmázsás békók egyike veretik-e lábaira, melyek e megyében oly erőseknek mutatkoztak, hogy nemcsak a rabok szabadulási kísérleteinek, hanem azon felsőbb parancsoknak is ellentálltak, melyek által ily nehéz vasak használata tiltatott. Való, e megyében eddig azon szokás divatozott, hogy a láncok megválasztása Karvalynak bölcs belátására bízatott, s ő ismét e jogát egészen a hajdúkáplárnak adta által; de a jelen eset, hol az alispán, mint Kenyházytól hallá, a legnagyobb kíméletet kívánta, azok közé tartozott, melyekben Karvaly a felelet terhét inkább másra akarta hárítani.

Bármi természetes vala tehát e kérdés, mégis a főügyész látszólag megzavarodott rajta, s csak azt jegyzé meg: miként részéről jónak tartaná, ha a vasraveretéssel a másodalispán visszatéréseig várnának.

- Már minek? - mondá Nyúzó türelmetlenül - a rab a főügyésznek adatik által, s nem látok semmi okot, melyért e dolog elhatározásával várni kellene. Veress reá akármicsoda vasat, egyet a nyolc vagy tíz fontosak közül, s azzal vége.

Mielőtt még a főügyész e felszólításra felelhetne, Völgyesy lépe fel azon véleménnyel, hogy a vas felveretésében csak hasztalan kínzást lát, mennyiben az a rabnak biztos letartóztatására nem szükséges.

- Úgy látszik - mondá Zátonyi rosszkedvűen -, Völgyesy úrban minden gonosztevő pártfogóra talál.

- Minden gonosztevő nem - válaszolt emez komolyan -, de azt, ki valamely gonosztettel vádoltatik, s kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, védelmezni dicsőségemnek tartom, s ezen oknál fogva magam kértem meg Tengelyi urat, hogy ügyét reám bízza.

- Így hát alügyész úrban Tengelyi prókátorát van szerencsénk tisztelni? - mondá Nyúzó, megvető mosollyal tekintve Völgyesyre.

- Desperatarum causarum advocatus! - nevete Zátonyi. - Csak Viola ne szökött volna meg, majd megláttuk volna, védelmének mi hasznát veszi.

- Mily hasznát veszik védelmemnek, nem tőlem függ - mondá Völgyesy, megvetéssel nézve a szólóra -, én csak azt nyilatkoztathatom ki: miként kötelességem szerint mindent el fogok követni, hogy azt, kinek védelmét magamra vállaltam, minden sanyargatástól megoltalmazzam, melyet sem törvényeink, sem a környülményeink nem kívánnak... s meg vagyok győződve, hogy e részben tisztelt alispánunk egész támogatására számíthatok.

Ez utolsó szavak a főügyészre nem hibázták el hatásukat... s miután Tengelyit a hajdúkkal kiküldé, a rövid tanácskozásnak, melyet a jelenlevőkkel nagy részint halkan tartott, az lőn eredménye, hogy Tengelyi további rendelésig csakugyan vas nélkül zárassék el.

Karvaly s Nyúzó igen rosszkedvűen hallák e határozatot, s főképp az első megjegyzé, mi borzasztó igazságtalanság (midőn az egész feleletterhe rajta fekszik), hogy Tengelyi elszökése ellen azon óvószereket nem használhatja, melyek nélkül rabot biztosan tartani nem lehet. Azonban az alispánnak akarata, főképp pár héttel választása után, többet nyom, semhogy ellene egy várnagy okai győzhetnének, s Karvaly ellenmondásával csak azt nyeré, hogy Sáskay által arra emlékeztetett, miként rabot tömlöcben tartani sokkal könnyebb, mint bizonyos embereket a csatamezőn... s az általános hahota alatt még elmés feleletét sem teheté érthetővé, mely szerint a megyeházban minden tárgynál kettős vigyázat kívántatik, tudva levén, hogy bizonyos pénztárnak tartalma, noha lábatlan volt s vasban tartatott, mégis bizonyos emberek kezelése alatt eltűnt.

A várnagy megvető tekintet vetve maga körül, vállait vonítá, s miután a közvígság megszűnt, s maga a nyugalmazott kapitány valamivel mérsékeltebben nevetett, csak azon óvását adá elé, hogy miután a teins alispán azt kívánja, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, legalább nem őt okolhatják, ha e parancsolat nem egészen teljesíttetik, természetes lévén, hogy mivel a rab vas nélkül záratik el, őt csak a legerősebb alsó tömlöcöknek egyikébe teheti.

Olvasóim nem érthetik e szavak értelmét, s főképp a borzadást nem, mely Völgyesy arcain mutatkozott, midőn azokat hallá - ha velök Taksony megye börtöneit meg nem ismertetem. Ne higgye az olvasó, hogy midőn ezeket leírom, talán azon törvényhatóságra célzok, melyben ő él, vagy hivatalt visel. Én a taksonyi tömlöcöket írom le; nem hibám, ha hazánk sok megyéjének fogházai hozzá mindmaiglan hasonlók maradtak.

Hajdanában a rabokat föld alá zárták, nincs is semmi célszerűbb. Ily eljárás mellett az ártatlanul láncokat viselőnek szenvedései botrányt nem okozhattak; a vétkesnek sorsa pedig még elijesztőbb példaként hatott, ha titkon elfogatva, zárt ajtók megett tanú nélkül elítélve, földalatti börtönbe vezettetett, s senki azt sem tudta, hova tűnt el. Kik a szentírás szavai szerint: nem a gonosznak halálát, hanem azt kívánták, hogy megjavuljon s éljen, azzal vigasztalhaták magokat, hogy pincében a bor megjavul, s hogy ugyanez történik talán oly emberekkel is, kiket sokszor éppen a bor vezetett gonosztetteikhez. Kik kevésbé érzelgően gondolkoztak, elmondhaták, hogy miután a pokol köztudomás szerint alant fekszik, ők rabjaiknak csak az utat rövidítették meg, mely oda vezet.

Alkotmányunk, mint egy elmés barátom minap megjegyzé, a középkor alkotmányaihoz tartozik... s igazsága van! Megromlott prózai századunk nem is érdemli, hogy fiai ily alkotmánnyal bírjanak, annyira szép s regényes az! Földmívelésünk állapotja, s a törvények, melyek azt előidézték; közlekedési eszközeink, akár vízen, akár szárazon; iskolai rendszerünk; azon szabadság, melyet mi nemesek élvezünk, s melyet hazánkban még másoknak hasonló szabadsága sem korlátoz; polgári s büntető törvénykezésünk... lehet-e valami mindennél költőibb? Valóban, csak Scott kellene, s hazánk Skóciát regényességre nézve háttérbe szoríthatná, anélkül, hogy a költőnek szüksége volna történetével pár századdal hátramenni. A középkorban egyeseknek adott várhatalom nálunk még divatban van; s a regényes középkori kínpad helyett, dereseinkben legalább, igen szép pótlékra tettünk szert. Hazánk tehát, amint mondám, középkori alkotmánnyal bír; az egész, hogy új hasonlattal éljek, gyönyörű, egészen gót ízlésben készült épület! - Való, vannak egyes részei, melyek az úgynevezett parókamodorra emlékeztetnek, de az majdnem minden gót épületnél így van. Az is igaz, itt-ott ez épület düledezni kezd, úgyhogy csak támaszok által tartatik, melyek miatt néha alig mozdulhatunk belsejében... de végre gót, s ez a fődolog, nemcsak regényíróra nézve, ki sehol jobban nem érezheti magát, mint hegyes ívek alatt, de azoknak megnyugtatására is, kik nem foghatják meg, rabjaink miért tartatnak sok helyen föld alatt? holott köztudomású dolog, miként gót épületben, minő állományunk, a rabot máshol tartani nem is lehet.

Taksony megye, noha minden magasabb szellemi kérdésekre nézve a haladás zászlaját tűzte ki, aljas anyagi dolgokat, főképp, ha azok pénzbe kerültek, nem tartá figyelemre méltóknak; s így a múlt században megyeházával együtt épült földalatti tömlöceit is változás nélkül tartotta meg. Ne képzeljenek magoknak olvasóim - kik közül sokan tömlöcöket csak a színpadon láttak - hosszú magas bolthajtást, melynek félhomályában az egyetlen rabon kívül, ki nagy lépésekkel fel s alá jár, csak egy ágyat, vízkorsót s darab kenyeret látnak. A porvári börtön félig sem oly borzasztó. Az udvaron van egy ajtó, ha azt felnyitják, tizenkét lépcsőt látunk magunk előtt. Ha ezeken lemegyünk, folyosóra jutunk, s hosszán végig tekintve, húsz vasrostélyt veszünk észre, melyeknek mindegyike egy-egy külön börtönbe nyílik. Ez az egész. Sehol rémséges magasságú boltozat, melynek zárkövét a szem a homályban alig érheti el. - A porvári börtönök szép alacsonyak, valamivel magasabb ember nemcsak szemével, de kezével is felérheti. Sehol vízkorsó, hanem, amennyire a rabok pénzzel győzik, borkulacsok s egész palackok pálinkával. Semmi magányos fel s alá járás - mi az elzártak száma miatt nem könnyen volna eszközölhető, miután minden egyes három öl hosszú, s másfél öl széles börtönben nyolctól tizenkét rab található -; hanem a legmulatságosabb társaság, kényelmes pipázás s heverészés, hatalmas káromkodások, s ének... szóval, minden, mit magyar ember csak kívánhat. A porvári alsó tömlöcök, mint olvasóim ezekből láthatják, azokra nézve legalább, kiknek számára építtettek, korántsem voltak oly borzasztók, mint azt némelyek hirdetik; tanúk s vádlottak azonban, kik tömlöci élethez nem szokva, annak társasági örömeit nem élvezék, s néha hónapokig ide zárattak, mégis panaszkodni szoktak. Nem mintha attól kellene tartaniok, hogy tömlöctartójok által elfelejtve szomjan halhatnak meg, mert az utcára menő ablakokon esős napokon mindig elég víz folyt be börtönükbe, de főképp a levegő ellen, mely - mindig csak azokról szólok, kik hozzá nem szoktak - rossznak látszott, s talán oka volt, hogy e tömlöcben a skorbut soha meg nem szűnt, s az úgynevezett börtönláz évenként uralkodott.

Ennyire egészségtelen tömlöcök minden kérdésen kívül igen kellemetlenek, főképp miután előítéleteinknél fogva szokássá vált minden beteget orvossággal ellátni, s a gyógyszertárak oly méregdrágák; azonban nem hiszem, hogy ez maga Taksony megye rendeit új börtönök építésére bírta volna. Midőn a gyógyszertári árjegyzékek szerfölött magasra emelkedtek, a közgyűlés, a főorvos ellenmondásának dacára, elhatározta, hogy bizonyos drágább orvosságok ne használtassanak... később pedig, szinte határozatilag, börtönei számára a homoeopathiát fogadta el, mi által a költség igen mérsékelt mennyiségre szállíttatott le, úgyhogy az új börtönök felállítását bizonyosan nem aljas pénzérdek javaslá. - De van bizonyos szám, melyen túl bizonyos nagyságú börtönbe még Taksony mindenható rendei sem zárhatnak el többet, s egyedül ezen körülménynek lehete köszönni, hogy a megye, ámbár rabjainak felét kezesség mellett mindig szabadlábon tartá, végre mégis tömlöc építésére határozta el magát. Az újabb tömlöcök, mint felvilágosodottabb korunkhoz illik, már nem föld alá, hanem emeletes ház formájában építtettek, s mindössze nyolc középszerű s egy nagyobb szobából állottak, melyeknek elsőiben mindig huszonöttől negyven, utolsójában ötventől nyolcvan rabig tartatott. A rabok egészségi állapotja ez új, úgynevezett felső tömlöcben nem vala kedvezőbb, mint az elébb leírt pincékben, mi az idősebb táblabíráknak egy részét teljesen meggyőzé, miként a számos betegségi esetek csakugyan nem a tömlöcök rosszaságának következései.

Ilyenek voltak a tömlöcök, melyekben Taksony megye ötszáz rabját tartá; s olvasóim nem bámulhatnak, ha Völgyesy borzadott a gondolatnál, hogy Tengelyi ezeknek akármelyikébe záratik. A megyeház első emeletében azonban e tömlöcökön kívül még négy kisebb szoba volt, mely oly rabok elzárására használtatott, kik vagy polgári állásuk, vagy más tekinteteknél fogva a közös tömlöctől felmentettek; s a fiatal ügyész védettje részére azt követelé, hogy míg pere tart, ezeknek egyikében helyeztessék el.

- Majd bizony! - mondá Zátonyi nevetve - magányos börtön egy falusi jegyzőnek! hallott-e ilyet a világ?

- I say - szólt közbe Bántornyi James -, Völgyesy úrnak igazsága van. Minden rabot magányosan kell elzárni, solitary confinement. Benn csak egy ágya van, faszék és asztal, melyen dolgozik, a szentírás, vagy ha pápista, nem bánom, egy feszület; nincs ennél jobb, magam láttam Angliában. Nem olvasta senki a második reportot, Second Report on prison discipline?

- Ugyan hagyjon fel a teins úr ezekkel az angol haszontalanságokkal - vágott szavába türelmetlenül Zátonyi -, hála istennek, Magyarországban élünk.

- De kérem, I say - mondá ismét az előbbi -, a solitary confinementnál nincs szigorúbb büntetés; az auburni rendszer, melyet Bridewellben láttam, semmi hozzá képest.

- Persze, még cukrot, kávét kellene adni rabjainknak - szólt ismét nevetve Zátonyi -, és rizskását, mint minap valaki Amerikáról beszélte, hol az a tömlöcrendszerhez tartozik. De ugyan kérem, domine spectabilis, mikor az egész megyeházban mindössze harminchárom börtön van, miként fog ötszáz rabot úgy elzárni, hogy mindenik külön-külön lakjék? Hisz nincs hely!

- Nincs hely? - szólt itt a nyugalmazott kapitány szokott indulatos hangján - és miért nincs hely? Mert ahelyett, hogy az embereket, mint kellene, felakasztanák, ide zárják, ez az ok! Csak függne tőlem, majd lenne hely, jótállok. Ötven bot vagy akasztófa! a többi mind szamárság.

- Én éppen nem ellenezném, hogy Tengelyi magányosan zárassék el - mondá most Völgyesyhez fordulva a főügyész, kire, úgy látszott, a hír igen hatott, hogy az alispán Tengelyivel minden lehető kímélettel kíván bánatni -, de valóban, nincs helyünk... a négy kisebb tömlöc, melyet magányos elzárásra használunk, el van foglalva.

- Tehát mégis négy tömlöc, melyben a rabok magányosan záratnak el! - vágott szavába élénken James úr. - Mit mondtam? végre oda jutunk mi is, hol Anglia áll. A solitary confinement be van hozva négy rabra nézve; lassanként ki fog terjedni a többiekre is. Én, mint O'Connel, elfogadom a legkevesebbet is részfizetésként.

- Igazságod van! - mondta a főügyész már félve, hogy Millbanke tömlöcének századszor fogja hallani leírását - de mit tehetünk róla, hogy négy szobába egyenként elzárva csak négy ember fér, s hogy e magány-börtönök el vannak foglalva.

- Elfoglalva! s ugyan ki által? - kérdé James, kit, mint mindig mondá, semmi a tömlöctartásnál inkább nem érdekelt, majdnem éppen úgy, mint mindenikünket az érdekli, mi vele halála után történni fog, anélkül, hogy kíváncsiságát tapasztalás által kielégíteni vágyódnék.

- Hát, teins uram - válaszolt Karvaly -, az elsőben a bárót tartjuk. Szegény úr, már harmadik esztendeje, hogy itt van, pedig biz az ártatlanul szenved.

- Indeed? ártatlanul? - kérdé James.

- Biz úgy! - válaszolt sóhajtva a várnagy, ki minden rabjai közül talán ez iránt érze könyörületet. - A báró heves ember volt, s néha bizony megtörtént, hogy egyet-mást a parasztok vagy cselédek közül megveretett vagy maga is megzsákolt. Ki tehet róla? mikor a parasztokkal másképp bánni nem lehet! más becsületes emberen is megtörténik, s senki sem szól felőle. Ő szerencsétlen volt! Már vagy harminc esztendeje lehet, mikor egyik inasát oly erővel főbe ütötte, hogy véletlenül meghalt, s akkor mindjárt pert kezdtek. A per alatt, mely csendesen tovább folyt, s melyet már mindenki felejteni kezdett, a báró szerencsétlenségére újabb bajba keveredett. Igen sokat tart kertjére, s a parasztok egyre lopták gyümölcsét s virágait, úgyhogy végre bosszúságában megesküdött, hogy akárkit lopáson kap, arra negyvenet veret. Másnap szerencsétlenségére egy fiút fogtak, aki éppen cseresznyét szedett a fáról. A báró szavát akarta tartani... s ki tehet róla?... a fiú csak tízesztendős volt... nem tartotta ki, s meghalt. Erre szörnyű lárma támadt... új per, s a nemes megye nem tehetett mást, mint hogy a bárót hathónapi fogságra ítélte; a hétszemélyes tábla az ítéletet négy esztendőre terjesztette ki, pedig már hetven esztendős; valóban szörnyű kegyetlenség, ily embert négy esztendőre elzáratni!

- Yes, yes! emlékezem - mondá James -, mikor Angliából visszatértem, hallottam felőle beszélni. De azt hívém, hogy a báró régen megszabadult, hisz minap láttam jószágán.

- Ha néha ki nem eresztjük - mondá a főügyész -, egész gazdasága tönkrejut.

- A második szobában - folytatá a várnagy - a fiskális van bezárva, aki, mint a teins úr tudja, hamis váltókért záratott el. A harmadikban egy mérnök ül, ki bankócsinálásért került fogságra.

- No, s mit tapasztalt Karvaly úr? - kérdé James a legnagyobb érdekkel - nemde a magányos elzárás, a solitary confinement, csudálatosan jó hatású a rabokra?

- Csudálatosan jó hatású - válaszolt a kérdezett egész komolysággal. - A báró, mióta nálunk van, meghízott; nincs is egyéb panasza, mint hogy - amint mondja - soha tarokkban ennyit nem vesztett, mint mióta esténként Sáskayval játszik, s hogy egy idő óta kedve szerinti bort nem találhat... gyengéli mindegyiket.

- Bor s kártya a solitary confinementhez nem való - jegyzé meg James -, azonban már Angliában is felhagynak a felette szigorú rendszerrel. Hát a másik kettő mit csinál?

- A fiskális, akit a hamis váltókért zártak be - folytatá az előbbi -, olyanoknak, akik pénzt keresnek vagy pénzt akarnak kiadni, törvényes tanácsokat ad. A bankócsináló pedig egyre ír s rajzol. A teins úr talán látta a quodlibetet, melyet minap csinált. A közepiben az alispán úr arcképe volt, körös-körül mindenféle írások, két vagy három ötös és tizes is, s oly tökéletesen utánozva, hogy senki nem ismerhette volna meg.

- Már ez jól van! - mondá James helybenhagyólag fejével integetve - munka a prison-disciplinák lelke, csak ez javíthatja meg a gonosztevőt.

- De kérem - szólt végre Völgyesy, ki az egész beszélgetés alatt alig titkolhatá el türelmetlenségét -, egyik e magánytömlöcök közül üresen áll, miért nem lehetne Tengelyit ide zárni?

- Lehetetlen - válaszolt a várnagy szárazon. - A teins megye azt határozta, hogy egynek e tömlöcök közül, váratlan esetekre számítván, mindig üresen kell maradnia.

- De hát ez nem váratlan eset-e? - kérdé Völgyesy.

- Akár váratlan, akár nem - mondá a várnagy bajszát pödörve s gránátosi méltósággal lenézve a kis ügyészre -, a teins megye azt parancsolta, hogy egy szoba üresen tartassék, s én ehhez tartom magamat. Azonkívül a nótáriust e szobába zárni semmi esetre sem lehet: Rétyné őnagysága három esztendő óta eleségkamarának használja, s a kulcs nála van.

Ez utolsó ok, mint olvasóim látják, olyan volt, mely ellen Völgyesy nem győzhetett.

Maga a főügyész sem hivé, hogy a kímélet, mellyel Réty a rabbal bánni kíván, annyira mehet, hogy kedvéért felesége eleségkamaráját kiüríttesse, s azért határozottan ellentmondott fiatal kollégájának, ki valóban rendkívüli tapintatlanságot árult el, midőn a dolgok állását megtudva, még tovább vitatá kívánatát.

- De végre - mondá Völgyesy, midőn látta, hogy e téren nem győzhet -, ha az alispán úr eleségkamarája csakugyan azon célra, melyre építtetett, nem fordítható többé, mi akadályoztat, hogy inkább a három rab közül, kik úgyis már elítéltettek, kettőt egy szobába ne tegyünk, s az így megürült egyik tömlöcöt Tengelyinek adjuk?

- Az kellene még! - kiáltott fel Karvaly - a báró szépen nézne szemembe, ha szobájába még valakit hoznék, főképp ha hallaná, hogy ez egy nótárius kedvéért történik.

Völgyesy még többször emlékezteté a jelenlevőket, mennyire sértő és igazságtalan, ha becsületes ember, minő Tengelyi, elismert gonosztevők közé záratik; de Nyúzó véget vetett e hosszú vitatkozásnak, midőn, oly tekintettel Völgyesyre, melyben megvetés haraggal párosult, megjegyzé, hogy ily gyermekség felett napokig vitatkozni nevetséges; s hogy Völgyesy úr a perben védelmezheti nótáriusát, amint akarja, de jól fogja tenni, ha nem felejti el, miként tiszteletbeli alügyész a megyeházánál nem parancsol.

- Hadd el, öcsém! - mondá egyik a táblabírák közül, midőn Völgyesy felelni akart - ha megharagítasz, nótáriusodat még vasra veretjük. - S a fiatal ügyész azért csakugyan jobbnak tartá, ha az érzelmeket, melyek keblét szorongatták, magába fojtja.

- Mindenesetre - szólt most a főügyész Karvalyhoz - oly tömlöcbe kell zárni, hol kevesen vannak.

- Numero húszba teszem - felelt Karvaly -, ott mindössze csak öten vannak. A vén orgazda, ki most tizenkettedik esztendejét üli, egy gyilkos, egy lótolvaj s két gyerek gyújtogatásért.

- Jól van - válaszolt helybenhagyólag a főügyész -, ott legjobban elfér. Ha Tengelyinek valamire szüksége van - tevé hozzá -, mindent, mit csak lehet, adni kell neki. A teins alispán akarja, hogy minden kímélettel bánjunk vele.

Völgyesy szorult szívvel követé Karvalyt a folyosóra, hol Tengelyi, padon ülve, nyugodtan várá a felette tartott tanácskozásnak végét.

- Bámulom, hogy legalább is félmázsás vasat nem verettek lábaimra - mondá a jegyző, midőn a határozatot hallván, Völgyesyvel a tömlöctartó kíséretében a lépcsőkön lement. - Hatalmukban vagyok; legyen bizonyos a teins úr, ők éreztetni fogják velem.

Az ügyész mondá, hogy ez embertelen bánásmód legfeljebb csak holnapig tarthat, s hogy maga kimegy az alispánhoz, ki midőn azt üzenteté, hogy Tengelyivel minden kímélettel bánjanak, nem akarta, hogy a legnagyobb gonosztevőkkel együvé zárassék.

- Kár fáradnia - mondá Tengelyi keserűen -, először, mert lépéseinek nem lesz sikere; másodszor, mert azon ponthoz értem, hol egy szenvedéssel több vagy kevesebb, közönyössé vált. Ön nagy szerencsétlenségnek tartja, hogy gonosztevőkkel egy börtönbe zárattatom... legyen csak ily idős... s látni fogja, hogy ebben a tömlöc az élettől nem annyira különbözik, mint most hiszi. - S ezzel a jegyző nem tűrve, hogy őt a tömlöc ajtajánál tovább kísérje, fiatal barátjának kezét szorítá, s isten szabad ege alatt még egyszer körültekintve, a tömlöctartó- s egy hajdúval a lépcsőkön lement.

Midőn Völgyesy, ki mély gondolatokba merülve soká a tömlöc előtt állt, végre a nehéz ajtókat becsapni hallván, lassú léptekkel a megyeházat elhagyá, Kislaky Kálmán jött elébe. Tiszarétről érkezett, s mint mondá, azért, hogy Tengelyi mintlétéről kérdezősködjék, miután maga Ákos mátkáját a kedélyállapotban, melybe az utolsó történetek által jutott, elhagyni nem akarta. Az érzeményt, mellyel Tengelyi sorsát hallá, olvasóim képzelhetik. Visszasietett a kocsmába, hol lovát hagyta, s anélkül, hogy a szegény állatot kipihentetné, felült, s ismét Tiszarét felé nyargalt, meggyőződve, hogy az alispán, ha Tengelyi helyzetéről értesíttetik, ez illetlen bánásnak azonnal véget vetend.

Még a nap nem nyugodott le, midőn Tengelyi Völgyesytől búcsút véve, tömlöcébe vezettetett. Mielőtt a szerencsétlen küszöbön átlépne, még egyszer körültekintve nézé a nap végső sugárait, melyek az őszi ködön napok óta először áthatottak s a megyeház kéményeit fénybe boríták. Szíve szorult a gondolatnál, miként istennek ezen adományai, a napfény s szabad levegő, melyeket minden koldus élvez, tőle ezentúl elvonatnak. Lenn a tömlöcben már sötét vala. Az alacsony ablakok mocskos üvegtábláin kívül, melyek itt-ott papírral beragasztva a világosság kiszorítására már magokban is elégségesek lettek volna, erős vasrostélyzat s drótfonás a nap sugárait e szerencsétlen helyről annyira kizárák, hogy ott még déltájban is legfeljebb félhomályt lehete találni. Alkonyat felé, mint most, az, ki a világos udvarról lejött, míg szeme lassankint a homályhoz szokott, tökéletes setétben érezte magát. E setétség, főleg pedig a nedves rosszbűzű levegő, melyet a belépő már a negyedik lépcsőn érezni kezde, annyira lenyomó hatást gyakoroltak Tengelyire, hogy a tömlöctartó biztatásait alig hallá, ki minden vagyonosabb rabban jövedelmi kútforrást látva, iránta sem mulasztá el ily alkalommal közönséges udvariasságát. Miután ez érdemes tisztviselő, ki egyébiránt káplári címet is viselt, rabjának a kamarában a lehetőségig jó helyet csinált, hová poggyászát lerakta, s a többi, helyeikből kiszorított rabokat káromkodva megintette, hogy új társuknak semmiképp ne alkalmatlankodjanak, még egyszer kérdé Tengelyit, nem kíván-e semmit éjszakára?

A jegyző mondá, hogy legfeljebb még egy szalmazsákot vagy matrácot óhajtana.

- Meglesz - mondá a másik -, természetesen még kölcsön kell kérni valakitől, s az nem tudom, mit fog érte naponként követelni; de ha az úr megfizeti, bizonyosan meglesz.

A jegyző késznek nyilatkozott.

- No, semmi baj! - folytatá az előbbi - kinek pénze van, nálunk mindent kap: bort, pálinkát, húst, akármit, csak pénz legyen. Nem rossz lesz - tevé hozzá halkan Tengelyihez -, ha ezeknek itt egy kis bort vagy pálinkát hozat. Valahányszor új rab jő, mindig meg szokták inni áldomását, s ezek ma igen rosszkedvűek, mert helyökből kiszorítottuk. Jó volna egy kissé kedvökbe járni, másképp ezer baja lehet velök.

Tengelyi mondá, hogy ha jónak látja, hozzon akármit, csakhogy rabtársai által békében hagyassék.

- Természetesen az illendő fizetés mellett.

Tengelyi kérdé, mennyire lesz szükség? s a kívánt pénzt azonnal kezeibe adá.

- Halljátok-e! - szólt most a tömlöctartó - ez az úr jó becsületes ember. Ma lámpagyújtáskor bort s pálinkát hozat nektek, igyátok ki egészségére, s hogy senki ne háborgassa semmiben. - S ezzel a tömlöctartó, míg a setétben több hang az ígéret felett zajosan kinyilatkoztatá örömét, a vasrostélyt bezárva eltávozott. Tengelyi leült poggyászára, s fejét kezére támasztva, szomorú gondolatokba mélyedett.

Ha volt valaha ember, ki szilárd jelleme által a férfi nevet megérdemlé, ő vala az. Elhagyatva barátjaitól, vagyon s pártfogó nélkül, üldözve a sors által, Tengelyi eddig férfiasan megküzdött végzetével, s habár sokszor remény nélkül, soha a bizodalmat önmagához nem vesztette el... most először érzé elcsüggedni lelkét. Helyzete szörnyebb vala, mint hogy azt átgondolva vigasztalást találhatna. Eddig minden bajai közt legalább szabadságát s becsületes nevét tartotta meg... most megfosztatott ezektől is. Gonosztevők társaságába zárva, minden jobb ember iszonnyal fordul el tőle, s nincs mód kezében, mely által ártatlanságát bebizonyíthatná.

Midőn Macskaházy meggyilkoltatásának minden környülményeit átgondolá, meggyőződött, hogy hacsak Viola a hatóság kezébe nem kerül, s tettét meg nem vallja - minek mindkettejére semmi valószínűség nem létezett -, a gonosztettnek gyanúja rajta marad, s reá csak becstelen halál vagy élte fogytáig tartó rabság vár; s mi lesz akkor gyermekeiből, kikre egyedüli örökségül csak meggyalázott nevét hagyhatja?

E szomorú gondolatokból Tengelyit a tömlöc másik oldaláról hozzá intézett szavak ébreszték fel.

- Nem kell szomorkodni, atyafi - szólt egy rekedt gyenge hang -, itt ez átkozott pincében elég hideg van úgyis; aki búsul, megbetegszik.

Tengelyi a setétben nem láthatá a szólót, de a megtörött hang, a nehéz lélegzet s köhécselés, mellyel beszélt, meggyőzé, hogy a beszélő igen öreg lehet.

- Már mit ér ez az örökkévaló hallgatás? - mondá az előbbi, midőn észrevette, hogy az új jövevény válaszolni nem akar. - Ha az ember együtt lakik, meg kell ismerkedni egymással; mi mindössze is nem oly szomorú életet élünk, mint sokan hiszik. Ugye fiúk?

- Nem bizony! - válaszolt itt egy férfi- s gyermekhang egyszerre a setétből.

- Nem bizony! - szólt az előbbi rekedt nevetés közt - csakhogy kis Imrécskémet itt minden fertály esztendőben megvesszőzik, Pistát meg, ha ítélete Bécset megjárta, le fogják fejezni, ez egy kis baj!

- Minek szól kend ilyenről? - mondá most a férfihang, látszólag remegve.

- No, sebaj! - mondá az előbbi - talán gráciát kapsz. Csak húszesztendős voltál, mikor a tót gyereket megölted; úgyis elég szamárság volt, hogyha már valakit megölni akartál, e haszontalan olajkárost kerested ki magadnak. Csak tizenöt garast láttál volt nála. Én is már kétszer voltam halálra ítélve, s azért mégis itt vagyok; s ha lefejeznek, gondold, édesapádat meg felakasztották, s utoljára talán mégis később halsz meg, mint én. Hej, mikor az ember kilencvenhárom esztendős...

- Kilencvenhárom esztendős! - sóhajta fel mintegy akaratlanul Tengelyi, kit ez egész beszélgetés borzadással töltött.

- Kilencvenhárom esztendős - folytatá a másik köhécselve -, ugye sok? s pedig ötvennégy esztendőt töltöttem a tömlöcben... s csak megvagyok... s ha isten éltet, sz. István napjára megint kiszabadulok.

- Ötvennégy esztendőt?! - kérdé a jegyző bámulva.

- Bizony, inkább több, mint kevesebb - válaszolt az előbbi. - Lólopásért is voltam zárva; marhalopásért nem tudom hányszor; aztán meg gyilkosságba keveredtem. Kétszer bezártak gyújtogatásért, de akkor ártatlan voltam; most pedig azt fogták rám, hogy a pásti rablásnál, hol három embert megöltek, én voltam az egésznek főmestere. No - tevé hozzá nevetve -, sz. Istvánra kiszabadulok; meglehet, a teins uraknak mégis igazságuk volt, mikor rám fogták.

- Kend, apó, próbált ember - mondá a gyermeki hang -, ugyan beszélje el azt, mikor a zsidót megölték.

- Majd neked - szólt köhögve az öreg -, nem látod, hogy köhögök? Kérd meg Pistát, hogy ő beszélje el, miképp ölte meg a tótot.

- Az nem tud oly jóízűen beszélni, mind kend, apó - válaszolt a gyermek. - Ha kend szól, szinte kedve jő az embernek.

- No, ne félj, neked is lesz részed benne - mondá az öreg nevetve s köhécselve egyszerre. - Ha te nem ölsz meg valakit, mielőtt még bajszod nő, ne jöjjek ki soha tömlöcömből.

- Megölök biz én akárkit! - mondá a gyermek dicsekedve - csak eresszenek ki egyszer.

- Nem mered te azt - mondá az öreg ingerkedve.

- Nem merem? - szólt a gyerek rikácsoló hangon - majd meglátja kend! Mikor ide zártak, akkor félénk mamlasz voltam, ha csak kést láttam, elfutottam előle; de mióta kend, apó, annyi szép históriát mondott el, egészen megváltoztam. Még éjszaka is a vén zsidóról álmodom, kit az erdőben a fára akasztottak. Csak legyen ismét baltám, én vele fagallyakat nem vágok többé!

- Jól van, jól! - mondá az öreg - belőled derék gyerek lesz; de mit csinál pajtásod?

- Megint alszik - válaszolt a gyermek.

- Megint? - mondá az öreg mérgesen - rántsd meg üstökét, de jól, hogy felébredjen, azután vágd pofon. Utálatos gyerek, sohasem lesz semmi belőle.

A fájdalmas kiáltozás, melyet Tengelyi most hallott, s a könyörgő hang, mellyel egy más gyermek irgalomért kért, mutaták, hogy a vén gonosztevő parancsolata teljesíttetett; s ámbár a jegyző feltevé magában, hogy rabtársaival semmi érintkezésbe lépni nem fog, a gyermek jajgatásai elfeledteték feltételét. Felkelt, s a tömlöc azon oldala felé menve, honnan a szó hallatszott, haragosan kérdé: miért nem hagyják alunni a szegény fiút?

- Hagyja békével gyerekeimet - mondá az öreg zsivány nevetve -, néha meg kell őket tépáztatnom, az a neveléshez tartozik. Elég bajom van velök. Imrécskémből talán lesz valami, az becsületemre válik, de ebből az alamuszi fattyúból soha nem lesz semmi. Pedig egy esztendeje, hogy a két gyerekkel bajlódom.

- Kend is jobban tenné - mondá Tengelyi komolyan -, ha halála órájára gondolna, mint hogy vén korában e szegény gyermekeket rontja.

- Dehogy rontom - szólt a másik köhécselve -, sőt embereket csinálok belőlök. Megköszönhetik a nemes vármegyének, hogy őket hozzám záratta, itt legalább tanulhatnak valamit.

E pillanatban a tömlöc nagy ajtajának nyikorgása szakítá félbe beszélgetésüket. Lámpa hozatott, mely a folyosó azon végén függesztetvén fel, hol Tengelyi börtöne állt, az őt környező tárgyakra világosságot vetett. Borzadott, midőn a helyet látá, hová szerencsétlen sorsa s ellenségeinek gonoszsága által jutott. Nem a barna foltok, melyek az alacsony tömlöc falán szemébe tűntek, míg más helyeken, hová a lámpa világított, a leszivárgó nedvesség fényes cseppjei látszottak; nem a helynek elhagyottsága, hol félig rothadt szalmán s egy törött korsón kívül semmi, mi az embernek már szükségessé vált kényelmeihez tartozik, nem vala látható. Nem is az undorító mocsok, mely őt mindenfelől környezé, tölté őt borzadással - mindez csak anyagi szenvedéseket foglalt magában! Minden nélkülözés, a legkínzóbb testi szenvedések, maga a halálnak veszélye, mely őt ez egészségtelen helyen talán környezé, szívét nem ijesztheté meg; de midőn a nehéz vasrostélyra nézve, melynek rúdjai a börtönfalra sötét árnyékot vetének, s lánccsörgést hallva maga körül, rabsága s az ocsmány bűn jutott eszébe, mellyel vádoltatik; midőn körültekintve azokat látá, kikkel együvé záratott: férfikeble nehéz fohásztól emelkedett.

A börtön egyik szögletét a vén rab foglalá el, kivel Tengelyi imént beszélt. Összezsugorodva szalmája felett, háttal a falnak támaszkodva ült ott, s feje lehajlott, úgyhogy alig lehete látni vonásait; csak ha néha beszéd között feltekintett s villogó szemeit valakire függeszté, tűnt fel ez arc, melyre majdnem százados bűn nyomta rá bélyegét. - Egyike azon arcoknak vala ez, melyeket egyszer látva, felejteni nem szoktunk; s maga a tömlöctartó, minden érzéketlensége mellett, bizonyos félelemmel közelgett ezen rabjához, ki, mint mondá, inkább kísértethez, mint élő emberhez hasonló. A fehér szakáll, mely képének alsó részét majdnem egészen eltakará, a fejéről lelógó ritka ezüsthaj, mélyen beesett szemei s halántékai, minden azt mutatá, hogy oly korhoz jutott, minőt kevesen érnek el, s mely másnál tisztelet, vagy legalább könyörületesség tárgya. Nem úgy ezen embernél. Szemeinek tekintete, melyek, mintha az egész testet túlélték volna, ifjú tűzben ragyogtak hosszú szemívei alatt, s az egész arcnak leírhatlan s ijesztő kifejezést adtak, mutatá, hogy e tömlöc-patriarchánál, ha a gonosz véghezvitelére szükséges erő hiányzik is, legalább az akarat megmaradt; s midőn kiszáradt remegő kezeit feléd emelé, könyörületesség helyett inkább megnyugtatást érezél, hogy e kéz tőrt ragadni nem képes többé. Az elgyengült hang, mely csak múlt gonosztetteinek elmondására s káromlásra használtatott, undorral tölté lelkedet, s bármily boldogtalan helyzetben látád őt, nem kívánhattad, hogy e szerencsétlennek szenvedései, kinek szívéhez soha bánat nem fért, másképp, mint a halállal végződjenek.

Az öreg mellett térdeire könyökölve s fejét kezeire támasztva, szinte a földön, egy gyermek ült; legalább gyenge tagjai s vékony gyermeki szava szerint ítélve, legfölebb tizennégy évesnek gondolád. - Képén időelőtti vénség látszott. E halvány arcokon az ifjúság szelíd mosolygását hasztalan kereséd; a gyermeki homlokon redők látszottak, s vidám tekintet helyett szemei tompa gondatlansággal néztek körül, kivévén, ha a mellette ülő vén rab által néha nevénél szólíttatott, vagy reszkető kezének érintését érzé, mely haját simogatá. Akkor érzelem kifejezése lelkesíté arcait, s úgy látszott, mintha a gyermek belső ösztön által szeretni kényszerítve, érzelmeinek egész kincsét ez egy alávaló teremtésnek akarná adni. A másik gyermek, kinek jajgatása Tengelyit előbb közbeszólásra bírta, mióta a folyosóra lámpa hozatott, mozdulatlanul állt a vasrostély előtt, s az égő mécsre mereszté szemeit. Ha néha a láng fellobbant, a gyermek arcán leírhatatlan gyönyör látszott, összecsapta kezeit s felkacagott örömében, ha a mécs gyengébben égett, szomorúan panaszkodott, hogy bizonyosan rosszul igazították, s megint el fog aludni, mint minap! - Oh, csak kimehetnék! - sóhajta - csak én gyújthatnám meg! Kihúznám bélét szép magasan, olajt töltenék rá, s lobogna szépen, vörös, sárga, kék lánggal, még szebben, mint most. Ni, ni! hogy felnyúl a láng: csak nőj, nőj, lángocska, fel, fel egész a háztetőig, az egész város fölébe, fényesen s melegen. Oh, nézzék csak, mi szép! - S a szegény fiú a vasrostélyhoz szorítá égő arcait. - Oh, csak közelebb mehetnék! csak hozzányúlhatnék!

- Majd bizony - mondá az ifjú gyilkos, ki a tömlöc másik szegletében bundájába takarva hevert -, hogy megint az egész tömlöcöt felgyújtsd. Takarodj a rostélytól, kölyök, mert üstöködnél fogva húzlak el.

- Jól teszed, Pista, ha megüstökölöd - szólt köhécselve az öreg -, minap is majd megfúltunk a füstben. Látod, a gyerek egészen magánkívül van, se nem hall, se nem lát.

Tengelyi, midőn a fiatal rabot, ki felkelve már a szerencsétlen gyermek után nyúlt, visszatartóztatá, kérdé: miként történhetett, hogy e fiú még a tömlöcben is valamit meggyújtott.

- Hát soha ilyen gyereket nem láttam - felelt amaz. - Órákig rimánkodott, csakhogy kovám- s acélomat adjam neki. Ha kezébe kapta, erőszakkal kellett visszavennem. Elcsaholt volna reggelig, s valahányszor a szikrákat látta, nevetett s kiabált, mint a bolond. Egyszer egy darab taplót lopott tőlem, meggyújtotta s az öregnek szalmájába dugta, majd megégett.

- De üsd már nyakon, Pista - mondá az öreg, kiben e veszély emlékénél a gyűlölség, mellyel e gyermek iránt viseltetetett, újra feltámadt, s Tengelyi alig menthette volna meg a szerencsétlent bántástól, ha éppen akkor a tömlöctartó kulaccsal s egy iccés palack pálinkával nem jő a rostélyhoz, s az öreg Pista és a kis Imre gondolatainak más irányt nem ád.

- Hozd csak ide azt a pálinkát, Imrécske - mondá az öreg -, te meg fogd a kulacsot, Pista, s hadd békével azt a haszontalan gyereket, ha az ott, ki a pálinkát hozatta, úgy kívánja; nem bánom, holnapig bámészkodhatik a lámpásra, csak taplódra vigyázz. Hát kigyelmed nem iszik? - szólt Tengelyihez fordulva, kire, mióta a lámpa hozatott, a legnagyobb figyelemmel tekinte, s kinek felelete, hogy inni nem fog, a tömlöcök régi lakóját talán még nagyobb bámulásba hozá, mint becsületes külseje, s börtönben szokatlan tisztaságú ruhája.

- Mit bánom én! - szólt végre, miután ismételt kísérletei, melyekkel Tengelyivel beszédbe ereszkedni iparkodott, nem sikerültek -, a pálinkát ő fizette, hagyjuk most békével. Holnap - tevé hozzá halkabban -, megkínozhatjátok, míg ismét pálinkát hozat, így pincének használhatjuk, úgy látszik, pénze van. Igyál, Imrécském, csak a pálinkához tartsd magad, már most is félreáll szemed, ne bánd, ehhez is szokni kell, azért mégis legény lesz belőled.

A vén rab ezen számításának köszönheté Tengelyi, hogy most békében hagyatott, s míg ifjú rabtársai az erős italtól részegülve mindig hangosabb hahotában nyilváníták örömüket, s vén mesterök végre álomba szenderült, szabadon átengedheté magát gondolatainak. Vannak emberek, kik közdolgokkal nem foglalatoskodhatnak anélkül, hogy egy félórában tízszer személyes érdekeik ne jutnának eszökbe... de vannak olyanok is, kiket éppen ellenkezőleg minden gondolat, melyet személyes helyzetök bennök támasztott, általános, az egészet illető tárgyakra vezet, s Tengelyi ezekhez tartozott. A szerencsétlen állapot, melyben magát látá, s a veszélyek, melyek által környeztetett, eszébe juttaták: hány, az övéhez hasonló szenvedések takarvák e haza száz tömlöcfalai által... s a jegyző megfeledkezett személyes bajáról, midőn azon állapotra fordítá gondolkozását, melyben a büntető igazság honunkban majdnem általánosan találtatik.

És ha vannak tárgyak, melyek a férfiszívet is borzadással tölthetik, ez azokhoz tartozik. Nem szükséges, hogy érzékeny filantrópia szempontjából tekintsük tömlöceinket, hisz tudom, egy idő óta a filantrópia gúny tárgyává vált. Mert az arany között itt-ott hamis érc találtatott, s voltak, kiket gyengeség, vagy mert valódi emberszeretet keblöket nem hatotta által, ez érzeménynek utánzása túlságokhoz vezetett - napjainkban mindenki szabadkozik a filantróp nevezettől. De vessünk, mint hideg számolók, csak egy tekintetet börtöneinkre, s vajon mi, kik haladásunkban büszkélkedünk a tizenkilencedik század közepette, még tovább tűrhetjük-e ezen állapotot?

Miután jelen szociális viszonyaink mellett sokan vannak, kik hosszú meggondolás után sem igen láthatják által, hogy a jogállapotok fenntartása az ő érdekökben is fekszik, átlátom, hogy állományainkban szigorú büntetések kívántatnak. De vajon, hát szükséges-e azért, hogy a rab börtöne homályában büntetésén kívül ezer szenvedéseknek tétessék ki, melyeket sem ő, sem bírája, sem azok, kiknek büntetése például szolgálhatna, nem gyanítanak? vajon szükséges-e, hogy a rab sorsa inkább a tömlöctől, melybe véletlenül került, vagy hajdúi kedélyétől, mint bírájától függjön? hogy míg gyűléseinkben a halálos büntetés megszüntetéséről szebbnél szebb beszédeket tartunk, a tanácskozó terem alatt rabjaink ragályos betegségeknek áldozatai legyenek? - Legyenek büntetéseink szigorúak, kegyetlenek, nem bánom. - Léptessük életbe Dráko törvényhozását, mely szerint minden bűntett halállal fenyíttetett. Közbátorságunk egyedüli védője legyen a bakó; legyen államunk talpköve az akasztófa - borzadni fogunk ily törvényektől, de a kegyetlenség csak látszólag nagyobb. Napjainkban nem végezzük ki rabjainkat hóhérpallossal, de ki tömlöceink küszöbén átlép, morális halálra ítéltetett, s a vesztőhelyet, melyen életét egy percben végzené, sokszor csak hosszú nyomorral cserélte fel, mely őt kínosabb úton sírjához vezeti. - S hány ártatlan, ki, mint Tengelyi, csak azért, mert valamely gonosztettel vádoltatott, hány, kinek bűntette csak pillanatnyi szenvedély vagy véletlennek vala eredménye, lakja tömlöceinket!

Ne vegyék olvasóim egészen eltérésnek a mondottakat. Azon szerencsés helyzetben vagyok, hogy nézeteim e tárgyra nézve hősöm nézeteitől nem különböznek, s a fönnebbiekben körülbelöl azon gondolatok foglaltatnak, melyek Tengelyi lelkén a pillanatban, hová történetünk jutott, átvonultak.

Ez álmélkodásokból, melyekben, miután lerészegült tömlöctársai álomba merültek, senki által nem zavartatott. Tengelyi a tömlöcajtók isméti felzárása s egy rabnak belépte által ébresztetett fel, ki, midőn Tengelyi mellé madrácot, takarót s vánkosokat rakott le, magát, mint Csavargós Gazsit, e tömlöcnek lakóját, jelenleg pedig a főügyész konyhás rabját mutatá be, s még egy kis kosarat húzva ki a vánkosok közül, melyben egy palack bor, kenyér és sült vala, a jegyzőt tudósítá, hogy mindez Völgyesy úrtól jő, s hogy csak ma legyen béketűréssel, holnap külön szobát kap. - Majd megcsinálom én az ágyat - tevé hozzá jókedvűen -, hogy király is elfeküdhetnék rajta. A fiskális úrnak is én csináltam.

- Nem akar kend valamit enni? - mondá Tengelyi, ki miután egész napon át ételhez nem nyúlt, minden szomorúsága mellett jóízűen falatozni kezdett.

- Köszönöm alássan - válaszolt amaz -, jóllaktam. Ma este a főjegyzőnél vacsora volt, s ott szolgáltam én is... akár holnaputánig koplalhatnám. Reménylem, csak jó a bor? mondá, egyszerre megállva ágyvetésében, midőn észrevette, hogy Tengelyi borát alig kóstolja. - Völgyesy úr különösen szívemre kötötte, hogy a legjobból hozzak. Magam voltam a kocsmában, s ha én megyek, a kocsmáros nem szokott tréfálni, tudja, ha egyszer megcsal, mindjárt az "Oroszlánhoz" járok.

Tengelyi alig nyomhatá el mosolygását, midőn e rabot hallá. - Győződjék meg kend maga - mondá a palackot odanyújtva -, én úgysem iszom többé.

- Köszönöm alássan - szólt a rab a palackot ajkához emelve. - Ah - tevé hozzá, midőn ivott -, ez már bor! Isten tartsa Völgyesy urat s a nemzetes urat is. Ha mindennap ily bort adnak, életem fogytáig nem mennék el.

- Kend, úgy látszik, megelégedettnek érzi magát fogsága alatt? - szólt Tengelyi.

- Nem oly rossz dolgom van, mint akkor gondoltam, mikor behoztak - válaszolt a másik jókedvűen. - Szolgaember voltam egész életemen át, most konyhás rab vagyok, a különbség nem nagy. Sőt néha rossz időben, ha én szárazon a konyha ajtajában ülök, s eszembe jut, hogy hajtottak máskor télben-nyárban munkára, úgy látszik, soha jobb dolgom nem volt. Koszt jó, ruha jó, néha egy kis borravaló, és a hajdúk se bántanak... szegényember ily szolgálattal mindig beérheti.

- De hát nem jut-e kendnek eszébe a szabadság? - kérdé Tengelyi élénken. - Nem vágyódik-e, hogy e láncoktól szabaduljon?

- A láncok, az igaz, néha bosszantanak - válaszolt a másik nyugodtan -, főképp ha csizmát váltok, nem hiszi senki, mennyi bajom van velök, pedig már a legkönnyebb vasat verték reám. De ki tudja, ha a láncokat leveszik rólam, nem kell-e, csakhogy mindennapi kenyeremet szerezzem, sokkal nagyobb terheket cepelni vállamon?... És a szabadság? no, ha igen szép idő van, főképp csillagos estéken, néha eszembe jut, hogy jó volna pajtásaimmal a mezőn körülnyargalni; s néha otthon is szeretnék lenni, mert ott a csapszékben a bor jobban esett, mint ez átkozott porvári kocsmárosoknál. De hát a szabadságnak is megvan rossz oldala... az embernek szolgálatba kell menni.

Tengelyi felsóhajtott. - No, nem kell szomorkodni - mondá Csavargós, ki e pillanatban mindent inkább gondolt volna, mint hogy a jegyző az ő erkölcsi romlottsága felett sóhajtozik. Holnap az urat külön szobába teszik, s nem lesz semmi baja. Ha Völgyesyt vallotta prókátorának, megszabadul, oly bizonyosan, mint én itt vagyok. Ebben a pincelyukban az ördög sem tartaná ki; nincs egy valamirevaló ember az egész tömlöcben.

- A társaság másokban sem lehet igen jó - szólt közbe Tengelyi, ágyára feküdve.

- Dehogynem! - mondá a másik. - Voltam én tömlöcben, hol egész boldogság volt lenni. Csupa próbált ember; soha szebb históriákat nem hallottam. Az egyik alig végzette, már a másik kezdte; még asszony is volt köztünk. De itt az embernek kétségbe kellene esni.

- Hát ez nem a kend tömlöce? - kérdé Tengelyi.

- Nem bizony - válaszolt a másik -, én közönségesen a fiskális úr konyhájában vagy az udvaron hálok. Ma csak azért jöttem le, mert Völgyesy úr mondta, hogy vigyázzak, hogy a nemzetes úrnak valami baja ne történjék.

- Bajom?

- Ettől a vén gazembertől minden kitelik - mondá a konyhás rab. - Az egyik gyereket egypárszor úgy megkínozta, hogy majdnem szörnyű nyavalyába esett.

- De hát miért hagyják e gyereket nála? - kérdé a jegyző borzadva.

- Hát azt mondják - felelt a másik, ki azalatt szinte bundájára feküdt -, hogy valahányszor csak férfit zártak hozzá, mindenik, mihelyt kiszabadult, nagy gonosztettet követett el. Pistát is azért zárták ide, mert azt, úgymond fiskális uram, bizonyosan le fogják fejezni. Az ilyen gyerek, ha kiszabadul is, nem tehet nagy csínyt.

- De mi csínyt tehettek azok eddig, hogy rabságra jutottak? - kérdé a jegyző ismét.

- Az furcsa dolog - válaszolt a kérdezett nagyokat ásítva -, a faluban, honnan valók, egy tűz a másikat érte, s a vizsgálódásnál kisült, hogy csupa gyerekek rakták, mind úgy tizenhárom-tizennégy esztendős suhancok. Völgyesy úr azt mondja, hogy betegség! Meg is hiszem; a gyermekeknek egyike, már mióta fogva van is, gyújtogatott; de akár betegség, akár nem, a szolgabíró a többieket megvesszőztette, s ezt a kettőt, minthogy szüléik nem élnek, beküldte ide hozzánk. Ha felnőnek, szép gazember lesz belőlük. Jó éjszakát! - S ezzel Csavargós bundájába takarózva, rövid idő múlva hortyogni kezde.

Tengelyi egy ideig ébren maradt, s a mécsnek mindinkább elapadó világánál alvó társait nézé. Végre a fáradtság, melyet szokatlan felgerjedése, az utazás, s az, hogy múlt éjszaka nem aludt, okoztak, meghozták álmát. - Hagyjuk őt pihenni; s adjon az ég boldog álmakat minden szenvedőnek.

Vannak az emberi életben pillanatok, hol az, ki munkássága céljául dús vagyont, hatalmat vagy kitüntetést tűzött ki, mélyen érzi iparkodásainak haszontalanságát. A széles úton is, melyen a többség a szerencse külső adományai után fárad, van egy pont, hol az, ki rajta halad, midőn annyi fáradság után még mindig távol céljától, midőn a körülötte tolongó tömeg által minden lépésében akadályozva, s mégis magányosan találja magát, azon szomorú meggyőződésre jut: hogy a megelégedés, melyet keresett, ezen úton el nem érhető, s ki a sokaságtól elválva, magányos utakon törekszik felfelé, nem hogy a tömeg fenséges állását bámulja, de hogy önmagát emeltebbnek érezhesse; nem hogy sokaktól láttassék, de hogy szemeinek tágasabb kilátás nyíljék; nem mert magasságáról uralkodni akar, de mert szabadság után vágyódik: az habár a kevesektől járt ösvényen néha erejét lankadni érzi is, soha annyi keserűséggel nem tekinthet múltjára, mint most az alispán, ki szobájában fel s alá járva, midőn jelen helyzetét átgondolá, azon meggyőződéshez jutott, hogy egész életének irányát elhibázta.

Rétyt a természet nem alkotta érzéketlennek. Fiatalabb korában nem volt senki, kinek másokhoz simulni, kinek sokaktól szerettetni annyira szükséges vala, mint neki. A sors által nem rendkívüli, de nem is középszerű elmetehetségekkel, szép vagyonnal s azon külső tökéllyel ajándékozva meg, melyek arra, hogy szerencsések legyünk, belső jelességünknél talán még szükségesebbek, az ifjú Réty joggal boldognak mondhatá magát. Úgy látszott, személyes tulajdonaiból, valamint helyzetében nem hiányzott semmi, mi őt azzá teheté, s ha természetét követve a körön, melybe a végzet által állíttatott, túl nem emelkedik, most hihetőképp azon szerencsés egyediségek egyikét látnók benne, kiknek az élet majdnem minden kívánságaikat valósítá.

De volt Réty jellemének egy oldala, mely mind e reményeket meghiúsítá - gyengesége, s mi azt, hol az nem észhiányból ered, közönségesen követni szokta - hiúsága, s ezek nem engedék, hogy azt, mit sorsától nyert, nyugodtan élvezhesse. Kiragadva természetes helyzetéből e hibái által, élte a csalódások s keserűségek hosszú sorává vált. Valamint azon ragaszkodás, melyet rajta iskolatársai s első ifjúságának barátjai tapasztaltak, nem érzékenységének, hanem nagy részint annak volt következése, mert Rétynek mindig szüksége vala valakire, kihez támaszkodhassék, úgy, midőn az egyetemről visszatérve a gyakorlati életbe lépett, szüleinek nézetei s tanácsai nem maradhattak befolyás nélkül az ifjúra; s ámbár ő atyja nagyravágyó terveinek eleinte inkább engedett, mint bennök osztozott, rövid idő kellett, hogy a hiúsághoz hajlandó ifjú a kilátást megkedvelje, mely naponként szemei elébe állíttatott, s azon kitüntetések után maga is vágyódjék, melyeket eleinte csak azért nem taszított magától, mert atyja kívánatainak ellenállni nem tudott.

Olvasóim tudják, miként Réty mindjárt, első fellépésénél egyetemi barátjával, Tengelyivel jött összeütközésbe. Az ifjú érzé tettének aljasságát, s elkövetett mindent, hogy atyját e szándékáról lebeszélje. Százszor mondá, miként megvetné önmagát, ha legjobb barátja iránt ily bánásra képes volna. De mikor atyjától hallá, hogy ezáltal éltének legszebb reményét hiúsítja meg; mikor anyja rimánkodott, s a férfiak mondák, hogy soha a megyében ily fiatal, az asszonyok, hogy soha ily csinos főbíró nem volt; s valamennyien abban megegyeztek, hogy Tengelyi e hivatalt úgysem nyerheti el: Réty nem állhatott ellent, s minden szebb feltétel s nemesebb érzés, mely keblében felszólalt, csak arra használt, hogy átlátva hibáját barátja társaságát ezentúl kerülje, nehogy előtte megszégyenülve álljon.

A közélet körébe ragadtatva e lépés által, megszokva azon apró dicsőséget s haszontalan kitüntetéseket, melyeket a megyei élet nyújt, s melyek a hiúságnak inkább ingerül, mint kielégítésül szolgálnak (s felfogásom szerint főokai annak, hogy e hiba nemzetünknél annyira elterjedett), Rétynek természetes hajlama ily körülmények között még inkább kifejlődött; s csak természetes, ha apja után az alispáni széket elfoglalva, magát e helyen, hol őt hódolók fogták körül, teljesen kielégítve érzé.

Voltak, kik neki már ekkor elvtelenséget vetettek szemére s azt hivék, hogy a tartózkodás, mellyel minden tárgy iránt nyilatkozik, mélyen átgondolt tervből ered, de ők tévedtek. Az alispán sokáig nem kívánt mást, mint hogy Taksony megyében ő legyen az első, ő az, kit leginkább szeretnek s magasztalnak; óvatossága csak onnan származott, mert senkit megsérteni s így magát egy magasztalótól megfosztani nem akará. Hiúsága szerény vala követeléseiben. Azon emberek közé tartozott, kiknek nem nagyszerű dicsőség vagy hatáskör szükséges, hogy magokat kielégítve érezzék, de kik örvendenek, ha lassanként lépcsőről lépcsőre mászhatnak, csakhogy mindig oly embereket találjanak magok körül, kik által bámultatnak; s miután a taksonyi alispánság e követeléseknek megfelelt, s Rétynek eszébe sem jutott, hogy minden párttól egyiránt kedveltetni férfinak a lehető legnagyobb szégyen, ő nem is kívánt egyebet.

E látszó megelégedés azonban csak addig tartott, míg körülötte senki nem találkozott, ki azt megzavarja, s a hiú férfi csak addig élvezheté jelen kitüntetését, míg benne senki magasabb vágyakat nem ébresztett. Ákos anyjának halála s második házassága előidézte ezt.

Réty, ki első házasságánál szívét követte, mert szerencséjére szüleinek akarata ez alkalommal önkívánataival ellentétben nem állt - midőn második feleségét választá, csak hiúságának kielégítését kereste, s oly nőt hozott házához, ki noha szegény, nagy családból származott, s részint szépsége, részint esze miatt, mindenkitől egyiránt magasztaltatott. A gondolat, hogy sokak által irigyeltetik, hogy majdnem mindenki bámulja, miként ő özvegy létére a környék legszebb leányát kaphatta meg, szívének minden más boldogságánál jobban esett, s később is, midőn átlátá, hogy neje szépségén s elmésségén kívül még más tulajdonokkal bír, legalább nagy vigasztalásul szolgált. E nő, kit olvasóim ismernek, azon helyzetben, melyet mint Taksony megye alispánnéja elfoglalt, magát megelégedve nem érezheté.

Fényes, habár elszegényedett családból származva, melynek egyes tagjai magasabb hivatalokat foglaltak el, s így az alispánnét szüntelen nemcsak arra emlékezteték, mennyivel szerényebb helyzetben él ő, hanem egyszersmind férje emelkedésére segédkezeket is nyújthatának, éppen a lehetőség, melyet emelkedésére maga előtt látott, a büszke asszonynak jelen állását tűrhetlenné tevé, s azon pillanattól, melyben férje házába lépett, célul tűzte ki magának, hogy Réty hiúságát azon magasabb nagyravágyássá változtassa által, melyet ő maga érzett.

Ily befolyás ellenében az alispán megelégedése nem tarthatá fel magát. Ha eddig örült, hogy a megyében elsőnek tartatik, most naponként arra emlékeztetett, mi csekély e dicsőség, s mennyire nem érdemes, hogy egy élet céljaul tűzessék ki. A közszeretet s bizodalom hangos kitörései, melyek, mint a káromkodás, sehol nem közönségesebbek, mint hazánkban, elveszték becsöket Réty előtt, mióta naponként arra intetett, hogy inkább borának, mint érdemeinek köszönheti. A helyzetében szükséges leereszkedés mindig terhesebbé vált a gúny által, mellyel őt neje ily önmegalázásáért - mint azt büszkeségében nevezé - üldözni szokta; szóval az alispán, ki egész élte boldogságát abban kereste, hogy vele mindenki megelégedjék, nejénél most csak elégedetlenséget, gúnyt, s mindazon céloknak, melyek után fáradott - megvetését találá, s mintegy megalázva érzé magát önszemei előtt.

Csalódik, ki azt hiszi, hogy ki ifjú korában gyengének mutatkozott, később, mint férfiú, szilárdabb jelleművé válik. Sőt valamint az, ki meredek hegyen állva, lefelé kezd sietni, akaratlanabb szaladásnak indul, minél tovább ér: úgy az ember pályája kezdetén könnyebben állhat ellen, mint később, midőn már egy bizonyos irányban elragadtatá magát; s Réty, ha nejét soha forrón nem szerette is, az eszes s mindig egy cél után törekedő asszony nem szűnő befolyása által hamar odavettetett, hogy eddig szerencsésnek tartott helyzetéből magasabbra kívánkozzék. Rétynek élte azóta szerencsétlenné vált. Kit az ég hiúnak teremtett, nem arra való, hogy magának magasabb vagy távolabb fekvő célokat tűzzön ki. A hiúság szüntelen kielégítés után vágyódik, neki minden szavára taps, minden tettéért dicséret, minden pillanatban magasztalók kellenek, s magasabb célok kivívása csak azoknak adatik jutalmul, kik mindezeket nélkülözni készek. Réty tudta, hogyha emelkedni akar, egy bizonyos utat kell választania, de midőn ezt tevé, az általános megelégedés helyett, mellyel hivatalát eddig viselé, egyszerre ellenségeket látott maga előtt, kiknek megtámadása s ócsárlásai őt szerencsétlenné tevék. Ha ismét természetes hajlamának engedve céljairól megfeledkezett, s előbbi modorához, mely szerint minden pártnak megelégedését keresé, visszatért, a köztapsot, melyet rövid időre aratott, elkeseríté nejének elégedetlensége. Az alispán minden tetteiben habozás s bizonytalanság vala észrevehető, s nem érezé a kétes helyzetet, melyet elfoglalt, senki inkább, mint ő maga.

Mennyivel kellemetlenebbé vált azonban állása, s mennyivel inkább sejdíteni kezdé, hogy közte s azon párt között, melyet új céljainak feláldozott, való kibékülésről többé szó nem lehet; annyival nagyobbá vált a hatalom, melyet felette neje gyakorolt. Annyit áldozott fel megelégedésének, hogy legalább ennek tökéletes elérése után kelle fáradnia, és végre minden hiú ember könnyen változtatja meg hiúsága tárgyait, s ha magát egy téren reményeitől megfosztva látja, vágyait más s néha ellenkező célok felé fordítja - s így Réty is. Meggyőződve, hogy a népszerűség, mellyel egykor bírt, visszaszerezhetlen, ő most egészen osztá neje kívánatát, s majdnem vakon követte tanácsait.

E gyengeség, mellyel neje iránt viseltetett, Rétyt odavezeté, hogy barátjai tőle mindinkább visszavonultak. Tengelyi, kivel, mióta őt Tiszarét jegyzőnek fogadá, főképp míg első neje élt, s özvegy korában, a régi lábon állt, ismét alig jött a házhoz. Vándory maga, ki nála eddig mindennapos vala, hidegebbnek látszott. Az öreg Kislaky s Bántornyi Tiszarétre, hol előbb sok víg órát töltöttek, ritkábban jöttek. Az alispán körül csak hízelgőinek csoportja maradt. Macskaházy s hozzá hasonló emberek, kik az alispánné hatalmát ismerve, az uralkodó hatalomnak minden módon kedvében jártak, úgyhogy Réty, ha nejének ellent akart is volna állni, senkit, kihez támaszkodhatik, maga mellett nem látott, s nehogy a megalázó akaratlanság, melybe jutott, mások által is észrevétessék, végre a gyengeségnél közönséges színleléssel úgy tetteté magát, mintha az, minek ellent nem állhatott, tulajdon akaratjának lenne kifolyása.

Olvasóim tudják a részt, melyet Rétyné Tengelyi irományainak elrablásában vett. Midőn Viola vallomása által, mely, mint mindenki gondolhatja, titokban nem maradt, az egész dolog közbeszélgetés tárgyává vált, nem volt senki a megyében, ki a zsivány előadásának hitelt adva, az alispánt az egész terv részesének nem gondolná. - Ezen szigorú ítélet azonban ismét igazságtalan vala. Réty, nejének tervét, mielőtt az véghezvitetett, nem ismerte, sőt bármennyire érzé azon irományok fontosságát, melyeket Vándory s később Tengelyi kezében tudott, az alispán minden hibái mellett becsületesebb, s ha ez nem volna is, sokkal gyávább vala, hogysem a gonosztettben, melyet neje céloz, valaha megegyezett volna. Miután azonban a dolog megtörtént, s neje által Viola vallomásáról tudósíttatott, mit tehetett?

Elborzadva kérdé nejét: vajon a zsivány igazat mondott-e?

- És ha minden, amit a zsivány mondott igaz volna - válaszolt neje -, ha azt, mivel vádoltatom, tettem, nem tettem-e családod javára, nevednek fenntartására, érdekeid előmozdítására? Fel fogsz-e lépni ellenem? Bíró elébe fogod-e idézni nődet, mint rabot? Önmagad fogsz-e gázolni a névben, melyet viselsz? - Tönkreteszed magadat, s még ártatlanságodat sem fogod elhitetni az emberekkel. Az egész világ most is inkább téged, mint engem vádol. Ha ellenem fellépnél is, a világ ebben is egy új alávalóságot s nem bűntelenségedet fogja látni. Előtted egy út áll, az egyedüli, melyen becsületedet megmentheted, az, hogy egész befolyásodat e szerencsétlen történet elpalástolására használd.

Réty soha szerencsétlenebbnek nem érzé magát, mint e pillanatban. Lelke eliszonyodott a gondolattól, hogy gonosztevőkkel akaratlan cimboraságba jutott. Ő előre látá mindazon nehézségeket, melyekbe e tett elpalástolása által jőni fog. Sejdíté, hogy éltének nyugalma elveszett, s hogy mint a gonosztevőnek, ezentúl minden pillanatban a szörnyű titok felfedezésétől kell remegnie - s mégis mit tehetett? - Neje helyesen fogta fel állását. Vagy mint a gonosztett üldözője, vagy ha azt eltitkolni segíté, mint részese kelle fellépnie; középút nem volt. Hogy e kettő között Réty a másodikat választá, jelleménél fogva természetes. A befolyás, melyet neje felette évekig gyakorolt, meggondolása annak, hogy a tett eltitkolása lehetséges, s ha az sikerül, becsületes nevét s jelen állását megtarthatja, holott ellenkező esetben, ha az egésznek felfedezéséhez segédkezeket nyújt, legtitkosabb családi viszonyai közbeszélgetés tárgyává válnak, s ő maga, ha nem is a bíró - legalább a közvélemény által elítéltetik, alig engedett választást, s az alispán oly irány követésére látá magát kényszerítve, melyet rosszallt, sőt melytől egész valója borzadott.

Macskaházy meggyilkoltatása által ezen állás még nehezebbé vált. Macskaházy szobájában egyes irományok találtattak, melyek Tengelyi sajátjai voltak. Míg Tengelyi tartatik a gyilkosnak, ez irományoknak ottléte azáltal magyarázható, hogy a jegyző azokat gonosztette elkövetésénél ott vesztette; de ha ő felmentetik, nem válik-e ezen irományok ott-találása által a vád valószínűbbé, mely az alispán ellen ez irományok elrablása iránt emeltetett? nem fogja-e maga Tengelyi e körülményt annak bebizonyítására használni? - Vesztőhelyre hozni egy oly embert, kinek ártatlanságáról meg vagyok győződve, ki egykor barátom volt, s kinek leánya fiam neje lesz, vagy enmagamat örök gyalázat-, sőt szigorú büntetésnek kitenni: ez a választás, mely számomra marad - így szólt Réty magában, s szívét leírhatlan kínok tölték el.

Réty, mint gyenge emberek közönségesen, azt, kinek hatalmától megmenekülni nem tudott, azaz nejét, nem szerette soha; a hidegség, mellyel iránta viseltetett, most gyűlöletté változott. Elhagyva barátjaitól, megvetve s talán gyűlölve tulajdon gyermekei által, megfosztva a közbecsüléstől, mely után egész életén át vágyódott, kitéve veszélynek s gyalázatnak - ez vala a helyzet, melyben magát látá; s Réty annyival inkább gyűlölte nejét, mennyivel kevesebbé bocsáthatá meg önmagának a gyengeséget, mellyel eddig tanácsait követte.

Az alispánné sokkal inkább ismerte férjét, semhogy a változást, mely kedélyében történt, észre nem vette volna. A büszke asszony azonban e látszó hidegséget azon megvetéssel viszonzá, mellyel oly emberek, kik bár rosszat, legalább erősen akarni tudnak - olyanok iránt viseltetnek, kik magokat általuk eszközül használtaták, s meggyőződve arról, hogy férjének jóléte önterveinek sükerülésétől elválaszthatlan, közönyösen látá annak haragját.

Az alispánnak nyugtalanságát, melyet helyzete eléggé megmagyarázhat, ez alkalommal azonban úgy látszott, nem kevéssé nevelé egy levél, mely asztalán feküdt, s melyet, midőn a szobában körüljárva, néha asztala mellett megállt, időről időre fölvett, s látszólag a legnagyobb felgerjedésben helyenként újra olvasott.

A levél, mint írásából láthatjuk, Vándorytól vala, s miután regényolvasók mindig azon kiváltsággal bírnak, melyet egyes kormányok néha igénybe vesznek, hogy mindenkinek legtitkosabb leveleit szabadon elolvashatják, legcélirányosabbnak tartom, ha a levelet, mely Rétyt oly nyugtalanságba hozá, itt egész kiterjedésében előmutatom.

A levél így szólt:

Az alispán éppen ismét e levél végső sorait olvasva át, székére veté magát s szemeit az égő gyertyákra meresztve szomorú gondolatokba mélyedett, midőn az ajtó megnyílt, s egyszerre bátyja állt előtte.

Kálmán Porvárról visszatérve egyenesen Vándory házához ment, s elbeszélé neki Tengelyi helyzetét. S a lelkész azonnal az alispánhoz sietett, hogy vele barátja iránt szóljon.

Vándory jötte meglepé az alispánt; nem vala elkészülve, hogy bátyjával most szóljon, s látszó zavarban nyújtá kezét a belépőnek. A lelkész nem fogadá el kezét, s közönségesen oly szelíd arcain ünnepélyes komolyság vala észrevehető.

- Boldizsár - szólt az alispán szomorúan, rövid szünet után, mely alatt szemeit a lelkészre függeszté -, nem fogadod el kezemet, melyet szeretve nyújtok feléd?

- Sámuel - mondá emez komolyan -, ha a szívek megváltak, minek fogóddzanak kezeink? ezek az egymástól távozókat nem fogják együtt tartani.

- Hát te is - szólt az alispán fájdalmasan, midőn magát székébe visszaveté -, te is eltaszítasz magadtól?! Oh, Boldizsár! ha még te is, ki oly irgalmas s oly szerető vagy mindenki iránt, fölöttem pálcát törtél!

- Én nem törtem pálcát senki fölött - válaszolt Vándory mélyen meghatva a fájdalom által, mely testvére arcain mutatkozott -, s elhiheted, nem jöttem volna hozzád, ha nem lennék meggyőződve, hogy a jóindulat, melyet isten kebledbe teremtett, győzedelmeskedni fog a bűnös szenvedélyek fölött, melyeknek magadat átengedéd. De nincs időd késni, ha magadhoz nem térsz, a rossz, mit tevél, talán helyrehozhatatlanná válik. Tengelyi tömlöcben...

Ritka az, ki azon ember iránt, kit megsértett, főképp ha hibáját jóvá nem teheti, néha a gyűlölségnek egy nemét nem érzené keblében. Vétkes tetteinknek érzete oly kínzó, hogy tőle menekülni akarván, mindenhez folyamodunk, s inkább igazságtalanná válunk az egész világ iránt, hogysem a kínzó igazságot önmagunknak megvalljuk; nem bámulhatjuk tehát, ha Réty Tengelyi nevénél e pillanatban hasonló érzelmekkel telt el; s csak arra emlékezve, mit a jegyző végett szenvedett, Vándoryt félbenszakasztá. - Ne nevezd őt - mondá türelmetlenül -, bár soha nem hallottam, volna nevét életemben!

- Hát annyira jutottál - sóhajtott Vándory -, hogy tetteid megbánása helyett gyűlölséggel szólsz arról, kitől bocsánatot kellene kérned?!

- Bocsánatot tőle?! - szólt Réty, s arcai lángoltak. - Ki dúlta fel életem csendjét, mint ő? kinek köszönhetem, hogy egyetlen fiam házamat haragban hagyta el, s fülem hallatára átkozá végzetét, mert neki engem adott apául? ki foszt meg benned az utolsó szívtől, melyet eddig bírhattam? Mutass egyet fájdalmaim között, melyet nem általa vagy miatta szenvedek, s térden állva bocsánatot fogok kérni tőle.

- És ki mindennek oka? - kérdé Vándory nyugodtan.

Az alispán hallgatott.

- Ki oka - folytatá Vándory feddő hangon -, hogy a szelíd kötelék, mellyel egykor az élet kettőtöket összefűze, szétszakíttatott? ki üldözé a másikat?

Az alispán szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

- Tengelyi tömlöcben, a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönbe zárva, s te, a megye alispánja, csak arra használod istentől adott hatalmadat, hogy kínoztad azt, ki egykor barátod volt, s kit most gyűlölsz, mert minden rosszat, mit neki tevél, elfelejteni nem tudsz. Kinek van itt oka panaszra?

- Én Tengelyi szenvedéseinek oka nem vagyok - mondá az alispán türelmetlenül -, meg vagyok győződve ártatlanságáról, de az igazság karját, habár látnám, hogy hibázik, én nem tarthatom fel.

- Sámuel - szólt a lelkész szomorúan -, e mentség jó lehet emberek előtt, de fogsz-e vele felléphetni isten előtt, ha tőled majdan Tengelyi szenvedéseiért számot kér?

- Én mindent tettem, amit csak tehettem - válaszolt Réty mindig nyugtalanabbul -, tulajdon kezességemet ajánlottam; kértem Nyúzót, meghagytam esküdtjének, hogy míg Tengelyi rabsága tart, vele minden lehető kímélettel bánjék; többet józanul senki nem kívánhat tőlem.

- Én sem, testvéred sem kívánhat tőled többet? - mondá Vándory szemeit öccsére függesztve - az, ki érted mindent feláldozott, mit mások e világon becsesnek tartanak?

Réty látszó zavarral tekinte körül.

- Ne félj - mondá a lelkész, s évek óta talán először keserű mosolygás játszék ajkai körül -, nincs senki a szobában, ki szavaimat hallhatná, ki előtt magadat szégyenlened kellene, midőn arra emlékeztetlek, hogy testvéred szól hozzád.

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

- Igen, testvéred. Az irományok, melyekkel születésemet bebizonyíthatnám, elvesztek, s világi bíró talán elutasítana, ha most egyszerre nevemet s birtokomat követelve lépnék fel. Te tudod, hogy valót mondok, s nem fogod tagadni, hogy testvérileg bántam veled.

Réty háladatosságáról rebegett valamit.

- Ez háladatosságod? - kérdé Vándory keserűen - ez azon testvéri szeretet, melynek birtokában, minden egyébről lemondva, magamat gazdagnak érzém? ez teljesítése azon nem kért, de általad számtalanszor adott ígéretednek, hogy soha semmit, mi emberileg lehetséges, tőled nem kívánhatok, mit te megtagadnál?

Réty szólni akart, Vándory félbeszakasztá.

- Én bíztam szavadban, bíztam annyival erősebben, mennyivel inkább meg valék győződve, hogy semmit tőled kérni nem fogok, minek teljesítése nagy áldozatodba kerülne. Boldogok voltunk mindketten e viszonyok alatt, s én midőn a befolyást látám, melyet helyzetemben a földmívelő nép jobblétére gyakorolhaték, nem egyszer áldám istenemet, hogy magamat e pálya elhagyására elcsábíttatni nem engedém. Maga a viszony, melyben egykor Tengelyihez álltunk, helyreállt. A derék férfiú mindent, mit általad szenvedett, megbocsátva, szilárd lelkének egész barátságával fogott körül, s úgy látszott, a szeretet, mely közted s közte az egyetemen szinte közmondássá vált, tovább fog élni gyermekeitekben. S ki oka, hogy e szerencsés napok megváltoztak?

Réty ismét szólni akart.

- Nem akarok senkit vádolni - folytatá Boldizsár -, csak kérdeni akarlak: ha ezen időt későbbi életeddel összehasonlítod, hol lelkedet nagyravágyás ragadta meg s terveidnek szívedet feláldozád, mikor voltál boldogabb?... Sóhajtsz! - tevé hozzá rövid szünet után, mely alatt, mintha feleletét várná, szemeit reá függeszté. - Oh, Sámuelem, miért nem hittél akkor nekem, miért nem követted benső érzésedet, mely tetteid ellen felszólalt?... Nem szólok a szívtelen módról, mellyel Tengelyivel bántál. Ákos Vilmát szereté. Tudtad, éltem leghőbb kívánata, hogy e két fiatal ember, kiket én neveltem, s kikről tudtam, hogy egymást boldogítandják, el ne választassék egymástól; de büszkeséged nem tűrheté, hogy fiad egy jegyző leányát vezesse az oltárhoz, s Tengelyi, kit egész életedben barátnak neveztél, megszégyenítve küldetett el házadtól.

- Nem ismertem nőm szándékát - szakítá félbe Réty a szólót -, másképp bizonyosan nem tűrtem volna, hogy Tengelyivel így bánjék.

- Hagyján! - folytatá az előbbi, ki mindig melegebben, majdnem indulatosan kezde szólni - nem fogok veled vitatkozni arról, mennyiben egyezik meg ezen állításod azokkal, miket később tettél. Bármennyire ferde a nézet, apának a világ fogalmai szerint, joga van gyermekeinek jövőjéről határozni, s én nem fogok szemrehányásokat tenni, ha e joggal visszaéltél is. De vajon irományaim elrablása...

Réty görcsösen megragadá a lelkész kezét, arcai égtek. - Hát te is?! - mondá fájdalmas hangon - te is képesnek tartanál ily ocsmányság elkövetésére?!

- Isten látja lelkemet - szólt szemeit az éghez emelve az előbbi -, midőn házamnál az első rablási kísérlet tétetett, a gondolat távol vala tőlem. Önként lemondék minden követelésekről, melyekhez születésem feljogosított, miként juthatott volna eszembe, hogy valakinek érdekében lehet engem azon irományoktól megfosztani, melyekkel jogaimat bebizonyíthatám; a levelek, melyeket egykor tőled vagy nőmtől kaptam, magamon kívül ki előtt bírhattak beccsel? Mennyire nem gyanakodtam irántatok, láthatád abból, hogy midőn a történet után irományaimat Tengelyi gondjára bíztam, e határozatomat előtted s nőd előtt magam beszéltem el. De miután a rablás Tengelyi házában megtörtént, miután Viola vallomásában egyenesen Macskaházyt s nődet vádolá, miután meggondolám, hogy Tengelyi irományai senki előtt annyi beccsel nem bírhatának, hogy ily gonosztett elkövetésére birják, s leveleid, melyek kezemben voltak, születésem bebizonyítására csakugyan elégségesek lettek volna...

Vándory, mielőtt mindezen egyes tételeknek következését kimondaná, elhallgatott; Réty kezével takarta el arcát.

- Nem vagyok természetemnél fogva gyanakodó - mondá a lelkész, midőn a fájdalmat látá, melyet szavai Rétynek okoztak -, életem legnagyobb keserve, hogy felőled csak egy percig ekképp kelle gondolkoznom. Magyarázd meg mind e szörnyű körülményeknek találkozását, s én áldani fogom istenemet, ha tőled igazságtalanságomért térden állva bocsánatot kérhetek.

Réty fölkelt, s szobájában egypárszor a legnagyobb felgerjedésben fel s alá járt. Azon pillanatok egyikéhez jutott ő, hol a szív, tovább nem viselhetve terhét, kitárja legtitkosabb érzelmeit. Ha bírája előtt áll, ha vallomása életébe kerülne, a szerencsétlen férfi elmondott volna mindent. Minden tűrhetőbbnek látszott, mint hogy senkivel helyzetéről ne szóljon. - Vess meg - mondá szenvedéllyel, miután elbeszélte, mi részt vett neje az irományok elrablásában, mit ő csak a tett elkövetése után tudott meg -, vess meg, bátyám, vond el tőlem örökre szeretetedet, melyre úgyis érdemes nem vagyok, de én nem cselekedhettem másképp. Szerencsétlen végzetem úgy akarta, hogy e szörnyeteget válasszam nőmnek. Családi összeköttetései, szépsége s a magasztalók, kik őt az egész vidék legkitűnőbb hölgyének nevezék, elvakítának. Mielőtt őt az oltárhoz vezettem, nehogy határozata, melyre, mint jól tudtam, vagyonom befolyás nélkül nem volt, megváltozzék, nem említém soha testvéremet; miután nőmmé vált, napról napra felvetém magamban, hogy őt e titokba beavatom, napról napra vártam a kedvező alkalmat, s mindig elhalasztva feltételemet, soha annak kivitelére elég bátorsággal nem bírtam; így történt, hogy nőm e viszonyról mindaddig semmit sem tudott, míg annak felfödözését, meggyőződésem szerint, továbbra nem halaszthatám. Észrevéve Ákos szerelmét e szerencsétlen asszony, ki büszkeségének mindent feláldozni képes, azt kívánta tőlem, hogy Tengelyit vagy inkább leányát kitiltsam házamból. Megvallom, szerettem volna, hogy fiam másképp válasszon, de részint mert téged, ki iránt annyi köszönettel tartozom, megsérteni nem akartalak, részint mert fiam önbelátásától vártam szándéka megváltoztatását, mindig elleneztem nőm akaratát. Ekkor ő, hogy - mint mondá - gyengeségemet jóvátegye, önmaga tette azt, mire engem nem bírhatott. A gondolat, nem fogsz-e te, midőn legjobb barátodat általam megbántva látod, annyira neheztelni, hogy megbánod nagylelkű tettedet, melyért ily hálátlansággal fizeték, mondhatlan aggodalommal tölté lelkemet. Szemrehányásokat tettem feleségemnek, s miután általa kigúnyoltatám, hogy egy szegény lelkész- s egy falusi jegyzőtől annyira félek, elmondtam a viszonyt, melyben hozzád állok, s miként, ha a hatalmadban levő irományokkal, melyeknek nagy része saját kezemmel írt levelekből áll, élni akarsz, csak tőled függ, hogy jószágaink felének birtokába helyezzed magadat. A szerencsétlen asszony nem bízott nagylelkűségedben, s elcsábítva az alávaló által, ki teljes bizalmát bírá, gonosztettekre vetemedett. Mondd magad, előre láthattam, vagy csak képzelhettem-e, hogy midőn a viszonyt, melyben hozzád állok, nőmmel közlöm, szavaimnak ez lesz következése?

- Szegény Sámuelem! - sóhajta Vándory.

- Oh, bátyám - folytatá a másik, szemeit ég felé emelve -, nem sejdíti senki, mit szenvedek! Gyermekeim megvetéssel fordulnak tőlem el, becsületes nevem veszélyben forog, te magad gonosztevők cimborájának gondolsz.

Vándory szólni akart.

- Ne szólj, ne vigasztalj - mondá emez. - Gonosztevők cimborájának! s hát nem vagyok-e az, kényszerítve helyzetem által, hogy minden befolyásomat ez alávalóság elpalástolására használjam?

- Való, a kötelékek szentek, melyek nődhöz kötnek - mondá a lelkész rövid gondolkozás után -, te el nem hagyhatod őt bajában, sőt bármi mélyre süllyedett, te őt, amennyire lelkiismereted engedi, védelmezni tartozol! Fel szabad, sőt fel kell áldozni önmagadat, ha java kívánja; de hol egy embernek élete forog veszélyben, s vétkes nőd büntetlensége csak úgy érethetik el, ha érte az ártatlant áldozod fel...

- Értelek - válaszolt a másik -, s hidd el, ha nőm feláldozása Tengelyinek hasznára lehetne, egy percig sem kételkedném. Én ez asszonyt ismerni s gyűlölni tanultam. De ha nőmet a bíró elébe állítom, ha tulajdon, ha gyermekeim nevét megmocskolom, mit használok? Mennyivel bizonyosabb, hogy Tengelyi irományai ügyvédünk által nőm parancsára raboltattak el, annál valószínűbbé válik a bíró előtt, hogy a gyilkolás, mellyel vádoltatik, csakugyan Tengelyi által követtetett el.

Vándory átlátá e nézet helyességét, s midőn maga is meggyőződött, hogy az alispán Tengelyi megszabadítására jelenleg semmit nem tehet, szomorúan csak arra kérte, hogy a jegyzőt fogsága alatt legalább minden haszontalan kínzástól oltalmazza meg.

Réty bámulva hallá a módot, melyen Tengelyi iránt adott parancsai teljesíttettek, s megígéré, hogy holnap maga Porvárra megy, s a szerencsétlen rabot minden lehető kényelemmel látja el.

- Így, Sámuelem - szólt Vándory meghatva -, tégy mindent, mit szegény Jónásunk sorsának enyhítésére tehetsz; a többit bízd istenre.

Réty felsóhajtott.

- Ne mondj le reményeidről - folytatá az előbbi biztató hangon -, meglátod, végre minden jó lesz.

- Bátyám - mondá Réty szomorúan -, kit önkeble vádol, annak nincsenek reményei!

A hang, mellyel e szavak mondattak, mélyen hatott Vándoryra. Azért jött, hogy öccsének szemrehányásokat tegyen, de mihelyt fájdalmát látá, e föltétel feledve volt, s a jámbor lelkész most csak vigasztalásra érzé fölhíva magát. Elmonda minden lehetőséget, mely által Tengelyi szomorú helyzetéből megmenekülhet; emlékezteté öccsét azon üdvös befolyásra, melyet ő mint a megye alispánja a vádlott sorsára gyakorolhat; szólt azon boldogabb napokról, melyek bizonyosan jőni fognak, hol Ákos- s Vilmának szeretete felbonthatatlan kötelékekkel fogja újra összefűzni az egykori barátokat. - Valamint a félelem, úgy ragályos a remény is, s Réty nem állhata ellent a bizodalomnak, mellyel bátyja a jövőről szólt, s végre önmaga is nyugodtabbá lett.

- Boldizsárom - szólt végre -, mi boldog vagy te, kinek keblét annyi bizalom tölti el, hogy a kincs, melyet magadban hordasz, elterjed azokra is, kik hozzád közelítenek.

- Boldog? igen, Sámuel, én az vagyok - válaszolt emez testvére kezét fogva -, de hidd el, ti is azzá lesztek. Optimistának szoktál nevezni; meglátod, hogy életnézetem nemcsak a legboldogítóbb, de a leghelyesebb. Kinek hite nem puszta szavakban áll, az nem kétkedik isten jóságán. Én, részemről, előbb hiszem, hogy a nap többé fel nem jő láthatárunkon, mint azt, hogy isten nem boldogságra teremtette az embereket. Te más úton akartál szerencséssé lenni, mint melyet a végzet elődbe jelelt, s nem panaszkodhatsz, ha boldogtalanná váltál. A bányász, ki a föld gyomrában kincseket keres, s munkássága céljául oly tárgyat jelelt ki, melyet a sors előtte elrejtett, örök setétben dolgozik, de a hegytetőn melegen világít a napsugár most is, mint mikor aknájába merült. Térjen vissza homályos ösvényéről, s e szép világot minden örömeivel oly bájlón fogja ismét találni, mint azt elhagyá. De öcsém - tevé hozzá -, isten veled, éjfél elmúlt, mennem kell. Holnap reggel veled megyek Porvárra, addig is vigasztalják boldog álmok lelkedet.

Réty a távozót kebléhez vonta, s midőn hosszú ölelkezés után elváltak, mindkettőnek könnyek ragyogtak szemeiben.

Azon ponthoz értem, hol elhagyva előadásom eddigi modorát, történetem fonalát megszakaszthatom. A regény- s történetírónak legszebb kiváltságai közé tartozik, hogy érdektelen korszakokon átlejtve, csak azt veszi fel előadásába, mit legszebbnek vagy nagyszerűebbnek tart; miért ne élnék e kiváltsággal, melyet az életben is néha oly nehezen nélkülözünk? Ha a gazda tavaszkor földjét megmunkálta s elvetette, néha mi jól esnék neki aludva átlejteni az időszakon, mely e pillanat s az aratás között fekszik; s ha életünk regényét bevégeztük - mert hisz van regénye minden életnek, s a legszárazabb tanárnak voltak napjai, midőn a kevés nedvesség, mely még benne volt, könnyekben pergett le arcain - mi jól esnék alunni a rövid ábránd után, mely néha oly unalmas valósághoz vezet! A sors az embertől ez adományt megtagadta, s csak a regény- és történetíró tartotta fel e kiváltságot.

A regény- s történetíró - a komoly tudományt s derült művészetet miként mertem egymás mellé állítani? - De valóban oly nagy-e a merény? Kik való vagy legalább valóknak tartott történeteket azért adnak elő, hogy belőlök többnyire hamis erkölcsi tanokat vonjanak ki, magasabban állanak-e azoknál, kik, hogy bizonyos morális igazságokat elmondhassanak, egy történetet költenek, mely sokszor hasznosabb, sőt néha valóbb is igen soknál, mit történetkönyveinkben tanulunk? Ki a jelen erkölcsök képét adva, kortársaink jellemén, a századokon keresztül viselt láncok nyomait mutatja fel, nem inti-e az embereket ugyanarra, mint azok, kik régiség-táraikban a valódi láncokat csörgetik előttünk, melyeket apáink viseltek? nem intenek-e arra mindketten, hogy őrizkedjünk a szolgaságtól? A valónak felkeresése az, mit a regény-, mint a történetíró feladatául kitűz; s az előbbi, ha állításainak bebizonyítására az emberi természetre hivatkozhatik, miért pirulna a tudós előtt, ki minden tényt tíz írott oklevéllel bizonyíta be. - A történetíró nagy jellemek leírásával foglalkozik - a regényíró néha a mindennapi élet szerényebb körében választja személyeit; de csakugyan oly nagy-e e különbség? Azon jellemek, melyeket nagyoknak nevezünk, nem koruk s körülményeik által váltak-e azokká? A történészet egy nagyszerű mikroszkóp, ahová fordítod, óriásokat látsz, de azért az általad bámult egyén nem válik nagyobbá, s a dicső jellem néha tökéletes képmása annak, mely évekig észrevétlenül melletted állt. Nem tetteinek színhelye, nem a lárma, mellyel fellép, nem címe teszi valóban érdekessé az embert. Az egyetlen jel, min valóban nagy szíveket a gyáva csoport között, mely nagyságot utánoz, kiismerhetsz: a nagy szeretet, mellyel valamely nemes tárgy iránt elteltek, s a történet nem mindég ilyenekből választja marionettjeit, melyekkel az egyes korszakoknak eszméit eljátszatja.

De ismét tévelygek, s mint a világon sok becsületes ember, kötelességeimről szólok, ahelyett, hogy azokat teljesítsem, azaz regényemet folytassam; - azonban három hónapra (s pedig ily hosszú időszakon lejtettem át) ennyi elmélkedés talán nem sok, s ha olvasóim megfontolják, hogy egy egész kellemetlen tél leírásával kíméltem meg őket, megbocsátják e kitérést, főképp ha tekintetbe veszik, mennyi történhetett Taksony megye főhelyén a farsangon által, mi engem leírásra csábított már csak azért is, hogy az ellenem emelt vádat - miként történetem csak aljas körökben forog s paraszt-szenvedések apoteózisát foglalja magában - megcáfoljam.

Tudva való dolog, hogy a magyar nemesség, mely a nemzet többi rendeivel mindenben testvérileg osztozik, Castor és Polluxként a parasztokkal úgy rendezte el dolgait, hogy nyárban, őszkor s tavaszkor ezek, télben ő maga fáradjon, s pedig nemcsak nappal, hanem egész éjszakákon keresztül; azt tűzvén ki magának feladatul, hogy a híres csárdás, melynek fenntartása, mint mindenki átlátja, a nemzet legnagyobb érdekében fekszik, mindig nagyobb tökélyre emeltessék. Csak tőlem függ, s ha e három hónap történetét elmondom, oly bálokat írhatnék le, melyeknek leírásánál szép olvasónéim szívöket dobogni, tiszteletreméltó anyáik, kik őket táncvigalmakra vezetni szokták, egész testöket izzadni érzenék. Bálokat, mondom, olyakat, melyek a szegények számára tartattak, s melyekből mindent levonva, harminckét for. tizenkét kr. tiszta jövedelem az ínség enyhítésére maradt; egyet, mely a kisdedóvó intézet javára adatott, s melyből ez intézetre nézve anyagi haszon ugyan nem, de annyival nagyobb morális jó háromolt, miután egy földesasszonynak gyermeke, azalatt, míg anyja idegen kisdedek javára táncolt, szamárhurutban meghalván, a kisdedóvás szüksége az egész megyében elismértetett; bálokat, mondom, melyek a polgári kaszinó termeiben tartattak, s melyeken felvilágosodott századunk szelleméhez képest az egész nemesség részt vett, noha a nemes kaszinó polgári meghívóitól soha ezen megtiszteltetés viszonzását nem kívánta meg. Ebédekről szólhatnék, hol, ha a közmondás: in vino veritas, igaz, az, ki a fölköszöntéseket hallá s megérté - mihez legalább négy pohár bornak kiivása kívántatott -, meggyőződött, miként e haza nemcsak jó borokban, de nagy férfiakban is gazdag - s hol olvasóimat annyira jó társaságba vezethetém, hogy azok között, kik lerészegedtek, a legalsóbb rangú legalább is főesküdt volt. Játszó társaságoknál mulathatnék, hol azon franciák, kik a nyilvános játék törvény általi eltiltását hazájokban ellenezték, meggyőződhetnének: mennyire hibáztak e törekvésökben, miután a játék törvény által el lehet tiltva, s azért a kávéházban a fáraó-asztal mellett szintoly jól mulathatni, főképp, ha a bank az alispánok egyike által tartatik, mert - bírálóim engedelmével ismét deák szavakkal élve - a közmondás szerint praesente medico nihil nocet, ha az, ki a törvények fenntartásával megbízatott, jelen van, a törvények megszegése természetesen senkinek nem árthat. Elmondhatnék sok nemzetes esti mulatságot, vitézlő szerelmet, sőt nehány tekintetes házasságot is, s azok, kik regényemet szívesen nemesebb körökben látnák mozogni, elbájolva olvasnák harmadik kötetemet - de ki tehet róla! nem mindenki bír azon finom tapintattal, mely ily dolgok leírására kívántatik, s annyi ideig foglalkoztam regényem szegény személyeivel, hogy végre magam is szinte elparasztosodtam. Senki sem tiszteli a nagy világot inkább, mint én. Voltak idők, hol szerettem is, s ez érzemény - mint sokszor - azzal végződött, hogy hajlandóságom egykori tárgyát csupa tiszteletből, amennyire lehet, kikerülöm. Azt is tudom, hogy oly regény soha nem érdekelt szobaleányt, melynek hőse nem legalább gróf; inasok pedig a színházban nem tapsolnak, ha pénzökért nem valami herceget látnak meghalni. De hiába! azon különcök közé tartozom, kiket a kis világ - melyet isten teremtett - az úgynevezett nagy világnál inkább érdekel; kik a napkeletet szebbnek tartják, mintha az utcáról valamely nagy úr termeiben a gyertyák gyújtását kémlelhetik, s oly szerencsétlen valék, hogy több érdekes egyediséggel találkoztam, ki gyolcsingben - mint olyannal, ki divatos köntösben járt; a minta-regénynek írását, melynek minden kitűnő személye tizenhat őssel bír - s az egy jóravaló ember is, ki parasztnak látszik, a regény végén felnyitja ruháját s csillagot mutat, hogy mindenki a hercegre ráismerjen - ügyesebb kezekre kell bíznom. Ez utódom Porvár magasabb társaságában sok egyént fog találni, kit én olvasóimmal nem ismertettem meg, s kit ő igen jól használhat.

Ott van mindenekelőtt Csatlósy táblabíró úr, híres hazafisága által ismeretes, nemcsak Taksony, de a szomszéd megyékben is. Ha kedves ételeit kérded: a kocsonya- s disznótokánnyal nem mérkőzhetik semmi; ízlése szerint Beethoven művei Bandi cigány nótáit nem pótolhatják; soha idegen kelmét - kivévén csak, ha a magyarnál olcsóbb - nem vásárol. És mennyire szereti hazáját? Ha vele egy ideig társalkodtál, a haza, a szabadság mindazon felséges szavak, melyeknek hallásánál máskor szívedet dobogni érzed, annyira szokottakká válnak, hogy kimondásuk csak oly hatást tesz, mintha valaki jóreggelt, vagy alázatos szolgát mondana. Nem mindennapi szeretet ez, mely tolakodás által kedvesének alkalmatlanná válik, hanem rendkívüli érzemény, minőt Schiller Toggenburgjában leírt, hol a lovag ott ül zárdája előtt, s felnéz kedvesére, s néz mindig, néz végső órájáig, és soha nem tesz semmit, de szeret véghetlenül. Schiller egy más lovagról is énekelt, kinek kedvese kesztyűjét vadállatok közé dobta, s őt felszólítá, hogy azt hozza vissza. A lovag megtette, de elhagyta kedvesét. Csatlósy, ha egyetlen kedvese, a haza, tőle ily valamit követelne, egészen másképp viselte volna magát. Ő otthagyta volna a kesztyűt, de szeretete nem változott volna - e szeretet benne második természetévé vált. Tudja mindenki, nincs érzelmünk állandóságára nézve semmi veszedelmesebb, mint ha kedvesünk sok költségünkbe kerül. A rendes fizetés elöli legszebb érzelmeinket. A táblabíró tudta ezt, s azért őrizkedett, hogy kedves hazájával ily viszonyba ne jöjjön, legfeljebb néha egy kis ajándék vagy nagy ígéret - ez az, mi szerelmünknek nem árt, s mire ő késznek mutatkozott. Csatlósy tagja, sőt választmányi tagja vala majdnem minden társaságnak. Azoknak egyike, kik a választmányi ülésekben meg nem jelennek, s évenkinti aláírásukat meg nem fizetik, de minden névkönyvben feltalálhatók, s így a számos részvétleneknek például szolgálhatnak. Szóval Csatlósy egyike a legtiszteletreméltóbb egyedeknek, valóban népszerű jellem, habár nem oly ritka, mint ennyi érdemei után gondolhatnók.

Palaczkay, volt főbíró, szinte érdekes egyéniség. Miután Solon azt, ki az athenei polgárok között semmi párthoz nem tartozott, büntetéssel fenyíté, ha e törvény Corpusjurisunkban állna, Palaczkay jutalomra számolhatna - mindig nemcsak egy, hanem valamennyi párthoz tartozván. Senki nálánál nem tudta jobban, miként arra, hogy haladjunk, szükséges egyszer jobb, másszor bal lábunkkal előre lépni; senki nem volt inkább meggyőződve, hogy a természet, midőn két fület s pedig mindeniket fejünk különböző oldalán s csak egy szájat adott, mely e két fül között áll, arra akart figyelmeztetni: hogy hallgassunk jobbra s balra mindenre, mit mások körülöttünk mondanak, de beszédünkkel maradjunk mindig a két vélemény között. Szóval Palaczkay a világ legildomosabb embere volt.

Nem kis szerepet játszik ezeken kívül Talléros János, Porvárnak millionáriusa, kinek legalább kétszázezer forintja van, s ki Taksony megyében az új kor arisztokráciáját, azaz a pénzarisztokráciát képviseli. Nevetségessé szoktuk tenni az arisztokráciának ezen nemét éppen úgy, mint a régiebbet tiszteljük. Én nem látom át, miért? A régi arisztokráciának kezdete homályos, s valóban nem egy család alig tudja megmondani, kitől származik; nincs-e ez így újabb arisztokráciánknál is, hol senki nem tudja: a tőzsérnek apja vagy nagyapja hol szerezte az első forintot, melyen roppant vagyona épül? Az első, ki nagy családokból magát kitünteté, sokszor híres rabló volt, ki hatalmas kárával egész vidékeket rémülésben tartott. A tőzsér néha híres uzsorástól vagy csalótól, vagy tolvajtól származik. Nagy családok emlékei legalább hazájok, de néha a világ történeteivel összekötvék; de nem úgy van-e az pénzarisztokratáinkkal is, kik egész vagyonukat az öt vagy három per centeseknél szerezték. Nagy családok, ha valamely uralkodó meghal, gyászt öltenek fel; de volt-e valaha királyoknál hasonló gyászolás ahhoz, melyet Európa tőzsérei között Filep Lajos halálánál látni fogunk? Nagy családok ivadékát néha arcvonásairól ismerjük meg; de nincsenek-e jellemes vonásai a pénzarisztokráciának is? - azoknál különös hajlamokat s szeszélyeket találunk - ezeknél is; azok a nem nemest néha megvetik - ezek azt, kinek pénze nincs - mindig; szóval a hasonlatosság tökéletes, s csak észre mutat, ha Porváron az új arisztokráciának képviselőjét a főispán után leginkább tisztelik.

Még sokakat említhetnék; Zászlósy urat, ki mióta a diáknyelv divatból kijött, elszomorodott nagyon, mert - mint mondá - eszerint egészen hasztalanul járt iskolába. Egy mezei táblabírót, ki soha regényeket nem írt, hanem szántatott, vettetett, pálinkát égetett és sőréket hizlalt, s így egészen oly ember vala, ki a politikára kiképezte magát, miután hihető, hogy egész életében gazdálkodva megtanulta, miként válhatik ez is jövedelmezővé, legalább magára nézve. A megye főmérnökét, kinél senki jobban tarokkozni nem tudott, s egy tudóst, ki úgy járva körül, mintha ő valami különös volna, miután semmi másnak nem tartathatott, végre nagy tudományosság híréhez jutott; de amint mondám, másokra kell bíznom mindezeket, s visszatérnem Tengelyi családjához, mely - Porváron egészen visszavonulva élt.

Tengelyiné kevés nappal, miután férje elzáratott, szinte Porvárra jött, s egy kis házban vevé lakását. A szegény asszony alig bírta el keservét. Erzsébet büszke vala férjére. Igaz, egy falusi jegyző feleségének büszkeségre talán kevés oka lehet, de a tisztelet, melyben férje az egész megyében állt, Vándorynak s egykor magának az alispánnak barátsága, az általános bizodalom, mellyel majdnem mindenki iránta viseltetett: feljogosíták őt, hogy emeltebb fővel járjon körül, mint más jegyzők feleségei. Ahová jött, mindenütt férje magasztalását hallá - nincs becsületesebb ember a megyében, mint Tengelyi -, ez vala a közvélemény, s ennek tudása Erzsébetnek jobban esett, mintha nagyságoltatnék. És most - férje tömlöcben, ocsmány gonosztettel vádolva, kitéve oly veszélyeknek, melyekre csak borzadva gondolhatott. - Erzsébet erős lelkű asszony vala; Tengelyi minden bajai közt benne mindig támaszt talált, melynek szilárdságában bízhatott; de az, mi most történt, több volt, mint amit a szegény nő elbírhatott. Mintegy elkábulva fájdalmában járt körül, kis háztartásának gondjai elveszték előtte érdeköket - leánya maga sem bírá többé felderíteni kedvét, s kik őt előbb ismerék, most résztvevőleg suttogták egymásnak, hogy Erzsébet szerencsétlenségét túl nem fogja élni.

Egészen másképp hatottak e viszonyok Vilmára. Mint a virág, melyet minden szellő ingat, s melynek a természet, hogy eltiportatástól megőrizze, csak szépségét adta - ilyen volt ő boldogabb napjaiban. Senki e szelíd teremtésben, mely a gyengeség minden szeretetreméltó tulajdonaival bírt, lelkierőt s szilárdságot nem keresett volna. Apjának szerencsétlensége s a kétségbeesés, melyben anyját látá, erőt adának neki, hogy azzá legyen, mire szüleinek szükségük vala - vigasztalójok. Vilma meg vala győződve apja ártatlanságáról, s erősen remélé, hogy az igazság ki fog világlani nemsokára, de a helyzet, melyben e tisztelt férfit látá, mélyen fájt szívének, annyival inkább, mert azt hívé, hogy szenvedéseinek egyik oka ő maga. Éjszaka, ha észrevevé, hogy anyja alszik, néha órákig térden állva kérte istenét, hogy könyörüljön szülőinek ártatlan szenvedésein - arcát vánkosával takarva sírt sokszor reggelig, de mikorra anyja felébredt, Vilma már letörülte könnyeit, s nyugodtnak látszott. Színlelt derültsége néha megnyugtatá még anyját is; s kik e hölgyet előbb ismerék, főképp kik a szenvedélyes keservnek tanúi voltak, mellyel apjának szerencsétlensége őt az első pillanatokban megragadta, alig magyarázhaták magoknak a változást, mely, mióta Porvárra jött, rajta történt. Kevés ember tudja, hogy azon gyengeség, melynek kútforrása a szív, erővé válik, mihelyt nem kedveseinek kívánatai, hanem nagy viszontagságok ellen kell küzdenie. Az önző, ki, hol érdeke vagy csak szeszélye úgy kívánja, a mindennapi életben tántoríthatlanul ellenáll kedvese kívánatainak, gyáván enged, ha akarata nagyobb erővel jő összeütközésbe; de kinek szívét szerelem tölti el, arra a külvilág csapásai éppen ellenkezőleg hatnak. Így edzé meg Vilma szívét azon szeretet, mely mindent tenni képes, mert mindent tűrni kész, s Ákos szerelme több boldogságot nyújtott neki, mint mit a világ minden szenvedései tőle elvehettek. A szegény leány néha szinte szemrehányásokat tett magának, hogy családja bajai között ily szerencsésnek érzi magát.

Ha valaha fiatalember, Ákos megérdemlé e szerelmet.

Van egy kor életünkben, hol mindenikünk megunva a bizonytalan álmodozást, végre bizonyos célt keres magának. Életünknek egyik legkellemetlenebb időszaka ez; de miként ifjú testünk a tavaszi lázban, úgy a lélek e betegségben fejlődik ki - mely alatt mindent, mit maga körül lát, undorral tekint. - Ákos e koron túl volt. Ha más viszonyokban él, ha mindazok, miket apja körül lát, őt a pályától - melyen amaz járt - vissza nem ijesztik, vagy ha Vilmát nem ismeri - talán a közélet körébe vetette volna magát; hisz ki látja át ifjú korában, hogy azon eszmék, melyekért lángolunk - szebbek, mint hogy azokat valósítani lehetne; s hogy az, mit tevékenységünkkel a közélet mezején elérhetünk, nem érdemli, hogy érte lelkesüljünk. Ákos más helyzetben, mint sok jeles tehetség e hazában, valószínűleg szinte csak azon fáradozott volna, hogy azt, mi eszméiben magasabb, azon középszerűségre szállítsa le, mely mellett sokakkal együtt járhat; hogy nagyszerű érzeményeit hangos szavakra váltva, teli marokkal szórja ki az emberek között; de a tapasztalások után, melyeket apjánál tett, Ákosnak ily élethez kedve nem lehetett. Az ifjú többször jött érintkezésbe a tömeggel, s amit ilyenkor látott, nem buzdítá őt arra, hogy kegyei után fáradjon. A tömeget szeretni vagy gyűlölni, becsülni vagy bárminő emberi érzelemmel viseltetni iránta, valóságos képtelenség - gondolá sokszor magában. - E lelketlen emberhalom, mely echoként közönyösen szólal fel minden hangnál, csak elég erősen s azon helyről kiáltassék feléje, melyre felelni szokott, nem érdemli, hagy szeressed vagy gyűlöljed. Mint a homokoszlop, melyet a fergeteg a pusztán felkapott s mely a vándor karavánt eltakarja; mint a lavina, mely midőn a bércről dörögve a völgy be zuhan, erdőt s falut magával ragad - ilyen e tömeg mozdulataiban. Elem, melynek hatása fenséges, nagyszerű s borzasztó lehet, de melynek akaratlan hatalmát becsülni éppoly balgatagság, mint iránta megvetést színlelni. A legjózanabb vigyázni, hogy vele érintkezésbe ne jöjj. Ákos úgy hivé, hogy ki egy szeretett lénynek boldogítását tűzte élete céljául, elérhetőbb, de nem kevésbé szépet választott magának, mint ki babérért fárad, s főképp miután Vilmát szenvedni látá, kizárólag neki szentelte életét.

Az alispán maga nem ellenezte többé fia kívánatát, s Ákos boldogságának csak azon aggodalom álla útjában, melyet Tengelyinek még mindig bizonytalan sorsa felett érzett.

Kálmán osztá barátjának ezen aggodalmait, mégis soha ember talán boldogabbnak nem érzé magát, mint ő ez egész idő alatt. Etelka az utósó történetek által ismerni tanulta ez ifjú jellemének jobb oldalait. - A lelkesedés, mellyel minden alkalommal, hol valakit elnyomatni látott, felszólalt, a férfias elszántság, mellyel ha segélye kívántatott, fellépett, elfelejteték hibáit, vagy inkább meggyőzék Etelkát, hogy miután e földön teljes tökélyt találnunk nem lehet, jobb olyanhoz ragaszkodni, kinek tévedései a főből, mint olyanhoz, kinek hibái a szívből erednek. Igaz, hogy Kálmán vígabb óráiban még most is lármásabb volt, mint azt az illendőség kíváná, s minden szeretete mellett, mellyel Etelka iránt viseltetett, nem győzheté magát le annyira, hogy sokszor az agarászatról ne szóljon, sőt valahányszor az idő engedé, ne vadásszon - de mindezen kis hibák mellett Etelka rég el vala határozva, s az egész világ által Kálmán jegyesének tekintetett, ámbár mostohája százszor mondá, hogy soha e házasságban megegyezni nem fog.

Magára Tengelyire az, mit rabsága alatt szenvedett s tapasztalt, nem maradt hatás nélkül, csakhogy e hatás, mint szilárdabb jellemű egyediségeknél mindig, ahelyett, hogy jellemét megváltoztatná, inkább eddigi erényei- s hibáinak megerősítésére szolgált. Olvasóim ismerik Tengelyit. Azon egyediségeknek egyike vala ő, kiket a végzet nagyszerű tulajdonokkal keskeny körökbe állított. Mint a tölgynél, mely sűrű erdőtől körülvéve szabadon nem nőhetett, a csomós, összevissza görbült ágakon a küzdelmek nyomát látni, melyekkel keskeny körén áttörni iparkodott: úgy ily férfiaknál sokszor csak szögletességökön vesszük észre, hogy tágasabb körbe valók, mint hol őket találjuk - s nincs e földön senki, ki szánakozásunkat inkább érdemlené, mint ezek. Egy nagy taposómalom az élet, melyben, ha lebukni nem akarunk, előre kell iparkodnunk, s ezen emelkedési vágy, mely az egészt mozgásban tartja, szükséges az egyesnek boldogságára is, de csak annyiban, amennyiben a legközelebbi lépéseknél túl nem terjed. Mint a tudományokban, úgy az életben a legnehezebb, de egyszersmind a legszükségesebb kijelelni a határokat, melyek közé munkásságunkat szorítani akarjuk, s ki ezt nem teszi, mindig szerencsétlenné válik. Sokszor igazságtalan irántunk a sors, s nem teljesíti legszerényebb kívánatainkat sem; s ha mi magunk voltunk igazságtalanok követeléseinkben, mit várhatunk egyebet, mint hogy ifjúságunk felette szép reményei később megbosszulják magokat? mit várhatunk mást, mint hogy magunkon is tapasztalandjuk, miként az embernek nem annyira az, amit vesztett, mint az, amit el nem ért: tölti fájdalommal keblét. Tengelyi érezte mindezt, s sokszor feltevé magában, hogy felhagyva minden magasabb vágyakkal, tisztán saját körére fogja szorítani munkásságát.

"E hazának átalakítása nem oly feladat, melyet a tiszaréti jegyző magának kitűzhetne - így szólt sóhajtva -, miért keressek ellenségeket magamnak, fáradságom nem vezethet eredményhez? A gyöngy is csak akkor nyeri egész becsét, ha átfúrva felsoroltathatik; az ember akkor ér legtöbbet, ha természetes sorából ki nem lép." De nyugodtabb pillanatainak ezen gondolatai a szegény jegyzőnél csak addig tartottak, míg valakinek elnyomatásáról vagy igazságtalanságról hallva, ismét új sikeretlen küzdéshez felhíva érzé magát. Azon inpraktikus emberek közé tartozott ő, kik soha átlátni nem akarják, hogy mívelt századunkban az, ki az elismert morál parancsait mindig követni akarja, s elfelejti, miként minden erkölcsi parancsnak számtalan polgárilag parancsolt kivételei vannak - sokkal biztosabban jut vesztőhelyre, mint a mennyek országába.

Főképpen most, mióta új szerencsétlensége által szíve elkeseredett, Tengelyi még hajthatatlanabbá vált. Völgyesy tanácsa s Vándory, sőt Ákos kérései nem bírhaták őt még arra sem, hogy Rétyvel csak szóljon. Minden eszközt, melyet vádlottak igazolásukra használni szoktak, de mely erkölcsi fogalmaival ellentétben állt, ő haraggal elutasított magától! habár Völgyesy nem egyszer figyelmessé tevé őt a nehézségekre, melyeket védelmének önmaga gördít elébe.

- Ártatlan vagyok - szólt ily alkalommal -, s az ki fog sülni, most vagy később. Ha már be kell bizonyítanom, hogy nem vagyok gonosztevő, nem fogom azt soha tenni oly eszközökkel, melyeket használva önmagamat lealacsonyítom.

Hasonló vitatkozásban találjuk a jegyzőt fiatal ügyvédjével most is.

Az alispán, mihelyt Porvárra jött, Tengelyit az alsó börtönből, hová először záratott, azon szobába helyeztette által, mely, mint tudjuk, eddig Rétyné eleségkamrájának használtatott. Mennyire a hely engedé, a rabnak azon szerény kényelmek megadattak, melyekhez tulajdon házában szokott, s melyek által helyzete, főképp miután családja látogatásának akadály nem gördíttetett elébe, tűrhetőbbé vált. E szobának ablaka az udvarra nyílt, s Tengelyi a vasrostélyokon át nézé a derült márciusi napot, melynek sugárai alatt a tetők hóborítékának végső fehér foltjai lassanként leolvadoztak. Völgyesy a legnagyobb felgerjedésben járt a szobában fel s alá.

- De gondolja meg, tisztelt barátom - szólt emez szinte az ablak mellett megállva -, mily megalázás lehet abban, ha Rétyvel egypár nyájas szót szól, vagy a főispánt, ki oly barátilag nyilatkozott minden alkalommal, egyszerű levél által kéri, hogy perének döntése elhalasztassék.

- És én azt mondom, hogy van benne megalázás - válaszolt a jegyző türelmetlenül. - Én nem fogok koldulni senki előtt, nem fogok kegyelmet kérni senkitől, ártatlan vagyok, ítéljenek el, az az ő dolguk.

- De hisz nem szükséges, hogy kegyelemért kérjen - szólt az ügyvéd sóhajtva -, én nem kívánok mást, mint hogy csak barátságosan bánjék velök, hogy azokat, kik részvétet mutatnak, magától el ne taszítsa, mint minap Krivérrel s a főügyésszel tevé, kikből ismét ellenségeket csinált.

- S minek köszönhetem e részvétet? - válaszolt a jegyző az előbbi hangon. - Azt hiszi, ártatlanságomnak? Isten mentsen; ha a főispán felőlem nem szól kedvezőleg, legnagyobb ellenségeim lennének, s ilyenekkel társalkodjam? Mikor Ádám a paradicsomban maga volt, vadállatokkal mulatott; sokan akarták ezt tenni napjainkban is, de a tapasztalás mutatta, hogy ily társalkodás nem marad büntetlen. Rúgnak, harapnak mind, legjobban tesz, ki tőlük őrizkedik.

- Édes Tengelyi uram - szólt ismét az előbbi majdnem könyörgő hangon -, gondolja meg a vád szörnyűségét, a következéseket!

- Fel fognak akasztani, le fognak fejezni, nemde? - mondá a jegyző keserűen, ki vita között, főképp mióta szabadságától megfosztatott, többnyire inkább szenvedélyét, mint belátását követé. - Tegyék, s szálljon vérem fejeikre, nem az első ártatlan leszek, kit meggyilkoltak: Végre így vagy amúgy, meg kell halnom egyszer, s rövid idő múlva emlékem elvész az emberek között. A Lethe, mely a régiek szerint a halottak országát az élettől elválasztja, nemcsak azoknál, kik rajta keresztülmentek, de az innenső parton maradottaknál is eltörli az emlékeket.

- És családja? - szólt Völgyesy fájdalmasan - gondoljon családjára, barátom.

Tengelyi arcain mondhatatlan fájdalom kifejezése vonult át: kezével takarva szemeit, egy ideig hallgatott.

- Mit akar, hogy tegyek? - szól végre meghatásában remegő hanggal. - Azt kívánja, hogy Nyúzót térden állva pártfogásáért kérjem? megvesztegetésekhez kell-e folyamodnom? pénzért hamisan esküvő tanúkat vásárlani, vagy más ehhez hasonló eszközökhöz nyúlni, melyektől undorodom? noha nem titok előttem, hogy ilynemű perorvoslatoknak hatása sokkal nagyobb, mint azoké, melyekről iskoláinkban tanulunk. Hazánkban a büntetőjog a homoeopathia elveit követi, s ki alávalósággal vádoltatott, néha csak azáltal segíthet magán, hogy aljasságra vetemedik. Bíráink itt Porváron fajunk keleti származását akarják bebizonyítani, mely szerint tisztviselőhöz ajándék nélkül senkinek közelíteni nem szabad. Én tudom mindezt; de kívánhatja-e tőlem, hogy öreg napjaimra egész éltemet oly tettekkel gyalázzam meg, melyeket megvetek?

- Ön fel van gerjedve, barátom - mondá Völgyesy, a jegyzőt barátságosan kezénél szorítva.

- Felgerjedve? - válaszolt amaz keserűen - képzelje magát helyzetemben, s mondja, maradhatok-e nyugodtan? Nagy reményekkel léptem az életbe, bolondság volt, de ki tehet róla! mielőtt tapasztalásait reményeiből le nem vonta, minden ember, kinek isten lelket adott, úgy jár. Le kellett mondani reményeimről; meggyőződtem, hogy Sisyphus, ki, a régiek szerint, a hegyre fel egy sziklát hengerített, mely bizonyos magasságról mindig visszagördül: előbb fogja bevégezni munkáját, mint azok, kik a mindig visszasüllyedő népet aljasságából kiemelni akarják; hogy a Danaidák hordaja hamarább betelik, mint az igazságtalanság mértéke itt e földön - s egy kis kört választék életemnek. Hír s név nélkül akartam átmenni e világon, fáradva szüntelen kis körömben, de csak erre szorítva munkásságomat. Hány embernek élete hasonló az órához, melynek minden kereke szüntelen forog, melynek lógonya ugyanazon helyen jár fel s alá, s melynek más célja nincs, mint hogy a mutató végső órájához jöjjön. Így akartam élni én is, csak családom boldogítására, legföllebb, - hogy azoknak, kik hozzám legközelebb álltak, néha valami jót tegyek, ez vala egyedüli kívánatom... s ím, ezt sem kelle elérnem! Erzsébetemet szerencsétlenségem sírba dönti, leányom hasztalan titkolja előttem bánatát, én jól tudom, hogy mit miattam szenvedett, örökre el fogja keseríteni; fiam talán megbecstelenített névvel lépend a világba, s most végre még az kívántatik, hogy meggyőződésemet áldozzam fel! Ez több, barátom, mint hogy nyugodtan elviselhetném.

- Barátom! - mondá Völgyesy meghatva - nem fogja tagadni senki, hogy becsületes ember önvétke nélkül soha szomorúbb helyzetbe nem jutott, mint ön; de én csak azt állítom, hogy abban ha a főispánt és Rétyt kéri, hogy perének eldöntése elhalasztassék, nincsen legkisebb megalázás, sem más valami, miért e lépést tenni vonakodhatnék.

- Ha ítéletem elhalasztását kérem, mi más ez, mint világos elismerése annak, hogy ügyem igazságában nem bízom? - válaszolt Tengelyi fejét rázva.

- Mondja inkább - vágott szavába Völgyesy -, elismerése annak, hogy a szükséges környülmények még perében eléggé felvilágosítva nincsenek. Magunk kénytelenek vagyunk megvallani, hogy amint a dolgok most állnak, minden bűnjelek ellenünk szólnak. A közvélemény Tengelyi úr mellett nyilatkozik, jelleme annyira ismert, hogy habár a környülmények puszta előadásán kívül ennyi vádak ellen semmi bizonyítványokkal nem léphetünk fel, mégis a legnagyobb rész ártatlanságán nem kétkedik. Ha esküdtszékeink volnának, ma ítélet alá bocsáthatnók a pert, de bírák csak a perben előadottak szerint mondhatják ki ítéletöket, s így elmarasztalásnál jelenleg alig várhatunk egyebet. Idővel, ki tudja, mily környülmények fejlődhetnek ki. Talán a zsidó, ki most tífuszban halálán fekszik, kiépül, s ígéretek által arra bírható, hogy igazat valljon; talán Violának jöhetünk nyomára, s akkor az egész vád magában elenyészik; talán...

Itt az ügyvédet az öreg János szakítá félbe, ki anélkül, hogy valaki jöttére ügyelne, a beszélgetés alatt a szobába lépett s annak utolsó részét hallá. Az alispán engedelmével tudniillik és Ákos kérésére azon kevés szolgálat, melyre Tengelyinek tömlöcében szüksége vala, Jánosra bízatott, s az öreg huszár naponként tízszer jött, s ha más dolog nem volt, s a jegyzőt magányosan találta, pár vigasztaló szóval akará deríteni fogságát. Voltak pillanatok, hol e szerfölötti buzgalom Tengelyinek terhére esett, de még akkor is a jószívűség, mely a vén huszár minden szavából kitűnt, elfelejteté beszélgetéseinek unalmasságát, s Tengelyi nem egyszer mondá, hogy soha nemesebb szívet nem ismert, mint mely e bérruha alatt dobog.

- Hát kérem a teins urat - mondá az öreg huszár az asztalhoz közelítve, mely mellett Tengelyi Völgyesyvel szólt -, csakugyan igaz volna-e, hogy ha Violának nyomára jöhetünk, a nemzetes úr vádja alól felmentetik?

- Nem szenved kétséget - mondá Völgyesy -, csak Viola kerüljön kezünkbe. Ha ő, mit eddigi magaviselete után remélhetünk, Macskaházy meggyilkoltatását bevallja, ügyünk meg van nyerve.

- De hát akkor - szólt a huszár gondolkozva - fel kellene keresni Violát.

- Mióta Tengelyi úr itt van - mondá Völgyesy sóhajtva -, azon fáradunk. Kiadattuk a parancsot minden szolgabírónak, írtunk minden megyébe, de hasztalan! nem tud senki nyomára akadni.

- No, így nem is csuda, ha nem akadtak nyomára - válaszolt a huszár fejét csóválva. - Dobbal verebet fogni. Viola nem lesz bolond, hogy szolgabíró elébe álljon.

- De mit tegyünk? tud-e kend más módot? - kérdé Völgyesy.

- Tudok biz én - felelt János -, pedig nincs is más mód a világon. Ha valaki lopott portékára vagy zsiványra akar akadni, csak megint zsiványnál jöhet nyomára. Violát ismerőseinél kell keresni, azok bizonyosan tudják, hol van.

- Liptáknét kérdeztük; kérdeztük Peti cigányt - szólt Völgyesy.

- No, ami a cigányt illeti - vágott szavába az előbbi -, fogadni mernék, hogy a vén kópé ma odavezethetne, ha akarna; de ki tudja, nem volna-e magának is valami része fiskálisunk halálánál? és azután Violának mindig jó embere volt. Azt gondolja magában: a nemzetes úrnak sok pártolója van, s nem sok baja lesz; s ha Viola a vármegye kezére kerül, felakasztják.

- Ami azt illeti - mondá Völgyesy -, Peti tudja, maga az alispán mondta neki, hogy Viola statárium elébe kerülni nem fog. Ha pedig rendes bíró elébe állíttatik, miután Macskaházy meggyilkoltatásán kívül semmi nagyobb gonosztettet nem követett el, s főképp miután a halálos félelmet már egyszer kiállta, jótállok, hogy halállal nem fog büntettetni.

- A teins úr jót áll, de Peti nem hiszi - szólt a huszár -, legjobb barátját, hol akasztófáról van a szó, senki az elöljáróságnak feladni nem fogja, ha mindjárt az egész vármegye jótáll is, hogy nem lesz bántása; de vannak mások...

- De kicsoda? - kérdé Völgyesy.

- Hát teins uram - válaszolt a másik -, akármelyik a zsiványok közül, akiket itt fogva tartanak. A becsületes emberek nem ismerik egymást, de a zsiványok mind egy kompánia. Itt van példának okáért a főfiskális úrnak konyhás rabja, Csavargós Gazsi, bocsássák azt szabadon, csak két-három hétre. Én magam elmegyek parasztruhában vele, jótállok, hogy el nem hagyom szökni, s ha Violát nem hozzuk magunkkal, nem bánom, ne higgye senki, ha elmondom, hogy megvertük a ferkót Aspernnál.

Völgyesy, mint megyei ügyész, ismeré a szoros összeköttetést, melyben tömlöcrendszerünk mellett rabjaink szabad társaikkal maradni szoktak, s melynél fogva a gonosztetteknek egy része a tömlöcben terveztetik, s senki ellopott portékáihoz csakugyan nem juthat, ha irántok nem a rabok között tudakozódik, s azért János tanácsát oly jónak tartá, hogy a konyhásrab elbocsátására való engedelmet az alispánnal még ma megszerezni ígéré, úgyhogy Jánossal már holnap reggel elmehessen.

- Jobb lesz még ma éjszaka - mondá János kis gondolkozás után. - Ha valaki a rabok vagy hajdúk között Csavargóst velem elmenni látja, holnap estig valamennyi zsivány az egész megyében megtudja. Espionnak tartanak, s nem akadunk rá Violára soha többé.

Völgyesy helyeslé óvakodását.

- És ezután, követem alássan - folytatá a huszár egy kissé zavarodottan -, nem mintha a nemzetes úron nem segítenék szívesen, isten látja lelkemet, mindent tennék, hogy ez átkozott tömlöcből megszabadítsam: de hát a szegény Viola is ember, és aztán a felesége is áldott teremtés, meg a gyerekei oly szépek, s úgy tépték bajszomat s bácsinak neveztek - teins uram, nem akarnék munkás lenni abban, hogy apjokat felakasszák. Más büntetés akármi, de halál, teins uram, az furcsa dolog.

Völgyesy ismétlé az előbb mondottakat, melyeknek helyességét végre a huszár maga is átlátá.

- No, ha úgy van, teins uram - mondá bajszát pödörve -, és miért nem volna úgy, főképp, ha még a vicispán úr is meg fogja ígérni - hisz a teins uraktól függ, kit akasztanak fel -, ne legyek becsületes ember, ha Violát magammal nem hozom. Neki is szegénynek jobb, ha stráfját kiállja; s hogy feleségének s gyermekeinek bajuk ne legyen, arról majd az én uram gondoskodik. No, csak eresszék ki velem Gazsit, s hallani fognak az öreg Jánosról nemsokára. Hej, furcsa kommandókkal mentem én ki életemben, s mindig becsülettel jöttem haza. Nem kell mindjárt lemondani a világról.

S ezzel a huszár elment. Völgyesy s Tengelyi még egy ideig e lépés valószínű sikeréről szóltak, melyhez az elsőnek sok, a másodiknak igen kevés bizodalma volt; végre az ügyész, barátjának kezét szorítva, elment, hogy az alispánnal a konyhásrab szabadon bocsátása iránt beszéljen.

Tengelyi az emberi élet bámulatos bonyodalmairól gondolkozott. Ki áll oly magasan, hogy előre mondhatná: ezen ember, kit megvetek, sorsomra soha befolyással nem fog bírni! Miként a legnagyszerűbb tények néha a legkisebb körülményeknek következései; úgy a legszerényebb körökben elfolyt élet néha a legnagyobb világtörténetekkel áll összefüggésben; s lehetnek, sőt vannak bizonyosan számtalan esetek, hol egy vagy másvalaki nem válik szabóvá, ha Napóleon sz. Ilona szigetére nem jő. Ki ismeri az összefüggést, melyben az emberek élete egymással áll, s mely a jónak és gonosznak, a magasan álló- s az alávalónak sorsát egymástól feltételezi? bizonyos csak az, hogy nincs hang oly távolálló, mely életünk harmóniájával nem vegyülhetne, vagy azt nem ronthatná meg - s miért vagyunk hát büszkék?

Március hónapig jöttem elbeszélésemmel, s kik Porváron, vagy talán más megyei fővárosokban megfordultak, tudják, hogy az évnek ezen szaka az, melyben tömlöceinkben legtöbb halálozások történnek. Arra, hogy az év, melyben történetünk játszik, e részben másoktól különbözzék, nem tudok okot, miután a tömlöcök téli hónapokban, hol mindenki melegebb lakást keres, az idén szintoly nedvesek s tisztátlanok voltak, mint máskor, s így csak természetes, ha most, midőn elbeszélésem úgy kívánván, olvasóimat a börtönökbe visszavezetem, lakóik között az évenként uralkodó tífuszt találják. Porváron a dolgok ezen állapotján senki nem ütközött meg, éppoly kevéssé, mintha például azt jelentenék, hogy valamely adószedő pénztára sorvadásban szenved, mert hisz mindennek megvannak természetes betegségei, a tömlöcöknek szintúgy, mint a pénztáraknak, s az egész megye - az orvosokat is ideértve - valóban stoikai nyugalommal látá a tömlöci koporsót, mely naponként néha kétszer-háromszor mindig új halottal a megyeház udvarából kivitetett.

Regényemnek egy nagy hibája az, hogy felette sokat okoskodom; néha szinte megsajnálom olvasóimat. Nem tudja nálamnál senki jobban, mennyire bosszantó, ha az író, történetének fonalát elhagyva, minden percben okoskodni kezd. Egy ismerősömmel a hegyek között jártam egyszer. Jó, becsületes ember volt, ki a természettudományokból éppen annyit tudott, amennyit egypár óra alatt kényelmesen elmondhatott, s így a tudósoknak azon neméhez tartozott, kik tudományukat, mint a nyári ruhát, nem hasznukért, de csak azért szerezték meg, hogy tisztességesen megjelenhessenek s minden alkalmat megragadnak, hogy magoknál tudatlanabbakat bámulatra ragadjanak. Ezen érdemdús férfiú, noha csak azért indultunk egymással útnak, hogy a legmagasabb csúcsok egyikéről a napot lealkonyodni lássuk, minden tíz lépésre megállt, s egy növényt szakítva le, a botanikáról, vagy egy követ emelve fel, a mineralógiáról szólt. Nem bosszankodtam életemben soha inkább - s ím, most pár évvel később szintúgy cselekszem olvasóimmal. Azért követnek, hogy oda vezessem, hol Ákost és Vilmát, mint boldog házaspárt, az oltárnál láthassák, s én minden lépten feltartom s magyarázatimmal untatom őket. De ki tehet róla! minden embernek megvannak hibái (Vándory a jótulajdonokról is azt hiszi), vagy talán azt is mondhatnók: élete különböző korszakaiban minden ember átmegy a hibáknak majdnem minden nemein, s alig mondhat embertársai ellen oly valamit, mit néha magára is nem alkalmazhatott volna; az enyém jelenleg a felette sok okoskodás - nem segíthetek rajta! Tudom, sokszor oly dolgokat mondok el, melyeket nálunk mindenki ismer, s így nem regénybe valók; azt is tudom, hogy az emberek az igazságot, mint az aranyat, akkor becsülik leginkább, ha elég lágy s mindenfelé csavartatható, mire sokszor nem elég figyelemmel voltam; több szerelmes jelenetet kell vala leírnom, melyekből ifjú olvasóim, mint egy új Kniggéből, megtanulhatnák, miként viseljék magokat bizonyos körülmények között; nehány nagylelkű tett is emelte volna művem becsét, s kétségen kívül egy fejezet, hol, mint az angol lordok, színművekben aranyokat, úgy személyeim a nemes érzelmeket zacskónként szórták volna: száraz mindennapi előadásimnál több hatást tesz. Tudva való dolog, hogy a regény bajszos férfiak- s főkötős asszonyoknál csak a gyermeki mesét pótolja, mely akkor legkedvesebb, ha az, mi benne elmondatik, sehol a világon fel nem található. - Én mindezt tudom, s százszor mondám el enmagamnak, de hibáim megjavítása, melyet magamban százszor föltevék, sohasem sikerült. Úgy tartom, Archimedes mondá, hogy új világot tudna építeni, ha csak egy pont adatik neki, mely a miénken kívül fekszik; én nem bírok ily ponttal; ki kívánhat más világot tőlem, mint melyben élek, mely minden gondolat- s érzelmeimet lekötötte, melyen kívül még képzelmi tehetségem sem otthonos? Ha Danton engem kérdez vala: hazánkat magunkkal vihetjük-e cipőnk talpán? azt feleltem volna, hogy igen. Elvisszük magunkkal hazánkat cipőnk talpán, sőt, ha midőn elmenénk, cipőnknek talpa sem volt, vagy éppen mezítláb indultunk útnak, elvisszük mindenütt magunkkal, még az álmok országába, még a szabad költészet körébe is. Én legalább nem vagyok eléggé költő, hogy még akkor is, midőn művemet alkotom, a szomorú valót elfelejthetném, s ha olvasóim nem bocsátanák meg e gyengeségemet, minden, mit tehetek, csak az, hogy hibámat bévallom, s javulást ígérek.

Ím, a jelen esetben a porvári tömlöcben naponként történt számos halálozásokról szóltam. Volt-e valaha szebb alkalmam orvosi rendszerünkről beszélni? A gondolatok természetes fonala odavezetne, s szebbnél szebb adatokat sorolhatnék el, melyekből olvasóim talán bámulva látnák: mi rendkívüli módokon gondoskodunk betegink gyógyításáról. Egész orvosi policiánk rendszerét adhatnám elő, s meggyőzhetnék mindenkit, hogy boldog földünk a policiának ezen nemétől, mint egyáltalában minden nyilvános policiától, egészen ment. - De legyőzöm hajlamomat, s nem mondok semmit: vajon nem nagy önmegtagadás-e ez? főképp miután a taksonyi főorvosban oly egyeddel ismerkedhetünk meg, ki többször életében megmutatá, miként semmi a világon nincs, mi kevesebb alkalmatlansággal, sőt néha annyi haszonnal járna, mint ha az orvosi tekintetben kiadott rendelések betű szerint megtartatnak.

Pár évvel ezelőtt az ország nagy részében marhadög uralkodott. Felsőbb rendelés következtében Taksony vármegye is elzáratván, minden idegen marhának behajtása büntetés alatt tilalmaztatott. Mi történt? A főbíráknak egyike ugyanakkor a szomszéd megyében marhát vesz, s azt haza akarja hajtatni. A megye határánál felállíttatott biztos és őrök e marhákat nem akarják beereszteni, s a főbíró azon kellemetlen helyzetbe jő, hogy ámbár ökreit máskor néha szomszédai határán is legeltette, most még arra sem nyerhet engedelmet, hogy azokat tulajdon mezejére hajtsa. A birtok szentségét annyira sértő állapot azonban nem tartott sokáig. A főorvos tudniillik, látva, hogy a felsőbb rendelésben csak idegen marhának behajtása tiltatik, meggyőződvén, miként oly ökrök, melyek a megye egyik főbírája által megvétettek, idegeneknek józanul nem mondhatók, azonnal megadá az engedelmet. Egy más alkalommal s részint talán ennek következésében, mert akkori tette a helytartótanács által rosszalltatott, a főorvos tizennégy nappal a porvári vásár előtt indítványt tett a gyűlésen, hogy miután már több esztendőn át a marhadög mindig e hónapban ütött ki, a megye a vásár hetében elzárassék. A szomszéd megyékben akkor ugyan nem volt dög, azonban bizonyos, hogy a taksonyi földesurak ökreiket soha jobb áron Porváron el nem adták, s a főorvos ritka közkedvességet szerzett magának.

Sok ehhez hasonló tetteket adhatnék elő, melyek által a taksonyi főorvos magának közkedvességet szerzett, azonban csak a legszükségesebbnek elmondására akarok ezentúl szorítkozni, s ezekhez a kritika főszabályai szerint jellemeimnek motivációja tartozik, azaz a jelen esetben megmutatása annak, miért lett főorvosom éppen Taksony megye főorvosává?

Egyik legnagyobb nehézsége minden magyar tárgynak - s ez talán oka, miért választják íróink annyiszor a külföldet történeteik színhelyéül - abban fekszik, hogy alig találhatunk olyat, mely alkotmányos kérdésekkel a legszorosabb összeköttetésben nem állna. Nálunk a politika valóságos mindennapi kenyerünk, mellyel mindenik él, s sok, kinek semmi más eledele nincs, néha gyomrát is elrontja: nincs tárgy, melynek megértésére státustudományi ismeretekre szükség nem volna, s nem szólhatok például főorvosomról anélkül, hogy Taksony megyének alkotmányos állásáról említést ne tegyek. Tudja mindenki, hogy a főorvosnak ki által történendő kinevezése megyei szerkezetünk kontroverz kérdései közé tartozik. Az hiszi talán valaki, arról foly a vita: vajon a megyei orvosok a magyar egyetem orvosi kara vagy az ország főorvosa által neveztessenek ki? Isten ments meg! Megyei autonómiánknál fogva csak a főispáni kinevezés s a tisztújításon történendő választás között lehet kérdés, s ennek eldöntése annyival nehezebb, mennyivel bizonyosabb, hogy igen sok magában józan ember lehet a világon, ki az egyikre oly kevés okot talál, mint a másikra.

Midőn a jelen főorvos előde meghalt - az egész vidéken híres ember volt, ki vadászaton még madarakat is nyúlseréttel lőtt, s minden betegeinek ugyanazon labdacsokat adá be, az eredmény mindkét esetben hasonló vala, azaz a kisebb madarak és betegek szerencsésen átcsúsztak -, midőn, mondom, ezen úri ember meghalt, e kérdés természetesen ismét szőnyegre került. A főispán azonnal egy igen kitűnő fiatalembernek ígérte e hivatalt, kinek minden tekintetben jó konzervatív elveit ismeré, ki tanári oklevéllel bírt, öt esztendeig egy úri házban mint nevelő szolgált, s magát ez idő alatt igen kitünteté, a "Szép Mulatságok"-ban egypár költeményt s rejtett szót is közlött, egyébiránt római katolikus volt. Taksony rendei választási joguknál fogva azonban mást neveztek ki. Igaz, nem ismerte senki a megyében, de mondatott, hogy franciául s angolul tud, azonkívül a selyembogártenyésztést is tökéletesen érti, több külföldi gazdasági egyesületnek tiszteleti tagja, nemcsak az orvosi tudományt, hanem Patakon a just is elvégezte, s azonkívül született református. Az egész megye ily körülmények között természet szerint két pártra oszlott, s egy évnél több múlt, mielőtt a viszongások, melyek a rendek s kormányzójok között támadtak, ismét kiegyenlíttettek, mi csak akkor történt, miután mind a főispán, mind a megye kijelöltje önként lemondottak, s a vitatkozó részek egy harmadikban, azaz a jelen főorvosban megegyeztek. Mint lutheránusnak vallási fogalmai sem a főispán nézeteivel, ki kálvinistát nem akart, sem a rendek kívánataival, kik teljességgel nem akartak pápistát, összeütközésbe nem jöttek, azonkívül nem levén sem konzervatív, sem másféle elvei, az új főorvos minden párthoz egyenlőn közel állt, nem nevelt soha senkit, nem tudott sem franciául, sem angolul, nem értette a selyemtenyésztést, nem írt verseket, nem is volt tagja semmi külföldi vagy belföldi társaságnak, s így egészen arra születve, hogy az ellenkező pártok szavazatait egyesítse s mint Taksony megyének békeangyala lépjen fel.

A főorvos, mint olvasóim látják, már első föllépése által egész Taksony megyét a törvényhatósági élet legközönségesebb s egyszersmind legnagyobb bajából, azaz belső viszongásaiból gyógyítá meg. Lehettek, kik e szerencsés eredmények érdemét nem egészen neki tulajdoníták, de míveltebb emberek tudják, hogy a főorvosnak e megyei nyavalya megszüntetésére nézve legalább éppen annyi érdeme van, mint sok nagynevű kollégájának leghíresebb gyógyításainál, s már az első föllépés orvosi híre megalapítására elég lehetett volna, ha tudniillik egy tény, bármi nagyszerű, mai világban arra, hogy híressé váljunk, elég lehetne. A históriában nevet szerezhetünk magunknak egy nagy tett által, mint azt Mucius Scaevola, Horatius Cocles, Curtius és számtalan példa mutatja - az életben nem elég. A múltnak nagy férfiai nyugodtan állhatnak magas talapjaikon, melyekre az idő által helyheztettek, s Brutus, ha tőrét soha nem mozdítja is többé, híres marad mindörökre; de ki még emberek között él, csak ha szüntelen tolakodik s lármáz, emlékeztetheti e szüntelen mozgó tömeget jelenlétére.

Ki nehány irodalmi hírességet ismer, azonnal át fogja látni állításom helyességét. Azt hiszi valaki: arra, hogy magunknak az irodalomban nevet szerezzünk, egy oly munkára van szükségünk, mely a lángésznek bélyegét hordja magán, s melynek minden lapján mély gondolatokat vagy fenséges érzelmeket találunk? Isten ments meg! Mi az, mi utcáinkon világít? a csillag-e, vagy az olajlámpa? Amaz tisztábban ragyog, öröklő változatlan szépségben lövelli reánk sugarait, amaz magasan áll; de az olajlámpát közelebb érjük, láthatjuk mécsét, világát, sőt füstjét, s végre nincs nap, hol nem gyújtatnék meg újra. A csillagot elfelejthetjük, a lámpa még szagával is jelenlétére emlékeztet, csak, mint mondám, mindennap meggyújtassék - az irodalmi híresség megszerzésének egész titka ebben fekszik. Olvasóim, ha e nagy kincs után vágyódnak, oktatásomat követve bizton elérhetik.

Írjon akárki közülök nehány versecskét, mindeniket más zsebkönyvbe vagy folyóiratba, hogy neve többször forduljon elő. Minden egyes versecskéről egy barát különböző folyóiratokban kedvező vagy legalább oly bírálatot ád ki, melyben némely hibák erősen megrovatnak, de mint a zsenialitás óriási botlásai adatnak elé. Ily kritikák antikritikákra adnak alkalmat, ezekre ismét felelni kell, botrány támad, s aki a versecskét írta, híres férfiú. Hogy nevét fenntartsa, csak kevés kell már. Néha munkáinak új jelentése, néha ismét egy kis irodalmi botrány vagy bírálatocska; ki egyszer feljutott, mennyivel könnyebb, annyival kevesebb fáradsággal fenntarthatja magát a hír ingó hullámain; csak amint mondám, neveztetni magát akárhogy, akárki által s mikor, csak neveztetni magát, ez az egész mesterség. A vakondok, ki a földet egy sokaktól járt ösvény közepén feltúrta, inkább emlékezteti tevékenységére az átmenőt, mint Achilles távol fekvő nagyszerű tumulusa által.

Az író s orvos munkássága között vannak bizonyos hasonlóságok; innen van, hogy orvosok, kik saját tudományukban elismerést nem találtak, oly szívesen vetik magokat az irodalomra; egyik az emberi nem erkölcsi, másik anyagi hibáinak megjavításával fárad, mindketten többnyire hasonló sikerrel; a hír megszerzésére nézve azonban az orvos nem követhet jobb utat, mint melyet irodalmi dicsőség után vágyódó olvasóimnak ajánlék. Magáról beszéltetni - ez a mód, mely által orvosok nevet szerezhetnek, s senki a taksonyi főorvosnál mesterségének ezen részét jobban nem érté. Neki minden évben legalább tíz halálos betege volt, ki mind meggyógyult. Minden kiépülő szívesen hallja, hogy veszélyben forgott, s így az orvosnak ily alkalommal alig van szüksége másra, mint hogyha betege csudálatos megmentéséről beszél, ellent ne mondjon. Neki évenként a hazai s nehány inkább olvasott külföldi lapokban többször nyilvános köszönet mondatott - s ily hálanyilvánítások természetesen annyival több hatást tettek, mert mindig egészen ismeretlen emberektől jövén, mindenki látá, hogy nem a magasztalt tanár valamely barátja által nyomattak az újságba. Neve dicsőítésében a homoeopathák, aleopathák, hydropathák, sőt azok is, kik az orvosi tudománynak legbiztosabb vezérfonalát az alvajárók tanácsaiban keresik, egyenlő lelkesedéssel részesültek. A főorvos minden betegét azon rendszer szerint gyógyítá, melyet maga kívánt, s így nemcsak azon kellemetes helyzetbe jutott, hogy betegei, ha bajuk történt, csak magokat okolhaták, de mindig védőkre is számolhatott. Ha a beteg érvágás után halt meg, a homoeopathák egy hanggal csak a beteget vádolák, ki teljességgel aleopathicus rendszer szerint akarta magát gyógyíttatni, míg ott, hol az érvágás elhagyatott, az aleopathák minden bajt csak a homoeopathia káros hatásának tulajdoníták. Ha a főorvos ezen szép tulajdonságaihoz hozzászámítjuk, hogy minden hypochondrikus agglegénynek azt javaslá, hogy megházasodjék, kisasszonyoknak soha a táncolást meg nem tiltá, s minden gyengélkedő nőt, ki tőle tanácsot kért, nyáron át valamely fürdőbe küldött, a férfiaknak, kiket homoeopathikus rendszer szerint gyógyított, a pipázást, az aleopatháknak legkedvesebb ételeiket s a hydropatháknak a bort megengedé - nem bámulhatja senki a közbizodalmat, melyben ez ildomos férfi Taksony és a szomszéd megyékben részesült.

Ragályos betegség próbaköve minden orvosnak. Hol a nyavalya az orvost, ki ellene küszködik, száz halállal fenyegeti, hol kötelességét teljesítve, minden pillanatban veszélynek teszi ki életét, melynek nagyságát senki önmagánál inkább nem ismeri: ez a pillanat, hol az orvos azon nagyszerű bátorságnak s önfeláldozásnak példáját adhatja, melyhez csak emberszeretet lelkesíthet. - Én ismerek ily férfiakat. - A tífusz, mely most a tömlöcben uralkodott, hasonló alkalmat adott a porvári főorvosnak is, s meg kell vallani, hogy ő most is hív maradt jelleméhez, s legfőbb kötelességét, mely főorvosra nézve ragályos betegségeknél az, hogy a nyavalya elterjedését akadályozza, pontosan teljesíté, s nehogy a ragály általa, ki naponként minden előkelőbb házaknál megfordult, másokkal közöltessék, betegeit inkább - nagy önmegtagadással, mert mily orvos nem örvendene, ha sok beteghez juthat - egészen magokra hagyá, miáltal egyszersmind az éretett el, hogy a porvári rabok egészen a természetre bízattak; a gyógyszertári számadás felette nagyra nem nőtt; ennyi gondjára bízott beteg mellett, kik közül naponként egynehány meghalt, a főorvost senki hibás gyógyítással nem vádolhatá, s érzékeny szíve sok fájdalomtól kíméltetett meg.

A porvári tömlöcök - mint olvasóim tudják -, azok által legalább, kiknek számára építtettek, nem tartattak felette kellemetlen lakhelyeknek. A rokonszellemű társaság, bor, pálinka, kártya, ének s beszélgetés, főképpen téli időben, oly tökéletesen kipótolák a szabadság élvezetét, hogy Taksony megyének nemes és nem nemes lakosai között több olyan találkozott, ki őszkor addig iparkodott, míg magának télre a megyeház ezen részében lakást szerezhetett. De ki e helyt most látá, borzadott.

A tömlöcnek ugyan külön kórháza volt. A megye rendei nem akartak ellentállani fensőbb parancsoknak, azért egy szobában a beteg rabok számára hat ágy állíttatott fel. E kórház, ámbár közönségesen csak ötszáz rab volt a háznál, többnyire telve volt, s gondolni lehet, hogy ragályos nyavalya idejében a betegek elkülönözése ily kórház mellett lehetetlenné vált, s mindenik ott maradt, hol a betegségtől eléretett. Nem volt börtön, melynek lakóit egy hónap óta a halál nem kevesítette meg. A felső tömlöcökből, hol harminc, sőt nyolcvan rab együtt tartatott, néha reggel két-három hullát vittek ki. Lenn, hol a mirigy még gyilkolóbbnak látszott, egyes börtönkamarák lakói, egy-két szerencsétlent kivéve, kihaltak.

A rabok között tompa kétségbeesés uralkodott. A legbátrabbat borzadással tölté a halálnak képe, melyet mindenfelől látott, s magok a hajdúk, kiket szolgálatuk naponként egypárszor a tömlöcbe vezetett, ha dolgukat a lehetőségig sietve elvégezték, borzadással szóltak azokról, miknek tanúi voltak. A tömlöcök, honnan máskor víg lárma s dorbézolás hallatszott fel, most közönségesen néma csendben álltak. Az ablakokon át, melyek az utcáról levilágítának, esténként egyházi énekek hallatszottak, s a szomorú kar, mely mintegy a föld mélyéből hangzott fel, rémüléssel tölté az átmenőket. Néha éj közepette, ha minden egyéb hallgatott, az őr a rabok imádságát hallá, s ha ez elhangozott, ismét csend lőn, mint a sírban. A rabok ritkán s akkor is suttogva beszéltek egymással. Ha a hajdúk reggel a tömlöcbe jöttek, hogy azokat, kik még egészségesek maradtak, egy félórára az udvarra eresszék, a vasrostélyokhoz támaszkodva találták őket. Mindenki rimánkodott, hogy csak tömlöcét nyissák fel mentül elébb, nehogy a szerencsés pillanatokból, melyeket isten szabad ege alatt tölthet, csak egyet is veszítsen. Voltak esetek, hol azok, kiket a betegség már megragadott, nem tarthatva fel magukat önlábaikon, társaikra támaszkodva, végső erővel vánszorogtak fel a lépcsőn, hogy csak még egyszer szíhassák be a tavasz éltető levegőjét. A lenn maradottak, kik a betegségen keresztülmenve gyengeségök miatt e gyönyörben nem részesülhettek, szomorúan néztek boldogabb társaik után, míg ezek közül néha egypár visszatért, hogy szerencsétlen pajtásukat felvigyék.

A börtönök elsejében, mindjárt a lépcső mellett több másokkal két testvér vala elzárva. Pásztorember mindkettő, becsületes szüléknek gyermekei, kik, midőn egy nagy részint betyárságból elkövetett bűntettért esztendei fogságra ítéltettek, csak azon egyet kérték ki kegyelmül, hogy egy börtönbe zárassanak. E testvéreknek egyike, a fiatalabbik, még félig gyermek, mindjárt az első hetekben betegedett meg, s soha anya gyermekét nem ápolá oly gondosan, mint e szerencsétlen most bátyja által ápoltatott. Ő vala az, ki öccsét a bűntett elkövetésére bírta, kinek kedveért az a börtönbe került, s most halni lássa tulajdon testvérét, kinek akaratlanul gyilkosává vált? Betegsége kezdetén valahányszor hajdú jött, az istenre kérte, hogy hívjon öccséhez orvost, vagy hogy vigye ki a tömlöcből, s kérje az alispánt, hogy ő, az idősebb s vétkesebb állhassa ki a büntetést mindkettőjökért.

- Tartsanak itt két esztendeig, ha kell, halálom órájáig, csak e szegény fiút eresszék ki, ártatlan, csak én csábítottam el!

Így rimánkodott összekulcsolt kezekkel a hajdúkáplár előtt, s ez érzéketlen embernek szemei néha könnyekkel teltek, midőn kéréseit hallva, azt kelle felelnie: hogy nem teljesítheti, mert a teins vármegye azt rendelte, hogy ameddig a betegség tart, nehogy az tovább terjedjen, senkit a tömlöcből kiereszteni nem szabad. - Később, midőn öccse felgyógyulásához reménye nem vala többé, a szerencsétlen nem szólt senkivel. Hallgatva ült ott, ügyelve a betegnek minden mozdulatára, kezeivel támogatva fejét. Ha a vasrostély reggel kinyittatott s a rabok az udvarra bocsáttattak, akkor vállára emelé testvérét s kivitte magával az udvarra, hol ismét melléje ült, fejét, mint a gyermekét, egyik karjára fekteté, s hallgatva várt, míg a félóra eltelt s börtönébe visszahívatott.

- Minek cipeled ezt magaddal? - szólt egyszer az udvaron a hajdúknak egyike hozzá - nem látod, hogy meghalt?

A rab elborzadva néze testvérére, ki mozdulatlanul mellette feküdt. Arcához tartá ajkait, nem érzé leheletét, szívére tette kezét, az nem dobogott, szemébe nézett, bennök nem vala élet többé, a tagok mind elmeredve, az egész test jéghidegen, nem lehete kételkednie. - Meghalt! - kiáltott irtóztató hangon, s magánkívül halott testvére mellé rogyott. Társai levitték a tömlöcbe, de a szerencsétlen fel nem eszmélt többé. A láz megragadta őt is, s kevés nappal utána a halál véget vetett szenvedéseinek.

A szomszéd börtönben egy más rab gerjeszte sajnálkozást még rabtársaiban is. Tíz évre ítéltetett, s annyit töltött tömlöcében, haja őszülni kezdett, tagjai annyi szenvedések után elveszték egykori erejöket, de ő kiállta büntetését. Azon napig, mikor megtörött testtel, de láncok nélkül fog visszaléphetni a világba, csak még néhány hét vala hátra. Künn nem vár senki reá, senki szeretve nem fogja fogadni a visszatérőt, de ő szabad lesz, s ez egy gondolat elfelejteté fogsága hosszú szenvedéseit. Midőn a betegség a tömlöcben mutatkozni kezdett, lelkét mondhatlan nyugtalanság tölté el. Föl s alá járt börtönében, minden pillanatban kérdé társait: miként érzik magokat? naponként tudakozódott a hajdúktól, nem halt-e meg senki? egyszóval, egész magaviselete azon halálfélelmet tanúsítá, melyet életében először érzett, talán mert először látott maga előtt egy nagy reményt. Midőn fogságából csak még néhány nap vala hátra, a láz megragadta őt is. Szörnyű vala látni kétségbeesését. Elmondá rabtársainak, hogy néhány nap múlva szabad lenne; szülőhelyéről szólt s a jövőről, melyet mint becsületes ember ott akarna tölteni, s most meg kell halnia. Néha imádkozott és sírt, néha elátkozá születését, s káromkodott isten ellen, ki őt e tíz esztendőn át megtartá, csak hogy miután minden kínokat kiszenvedett, szabadulása pillanatában fossza meg életétől. Ez élet először kincs neki, a világ, melynek élvezetétől tíz hosszú évig elzáratott, paradicsomként áll képzete előtt, a zöld mező, melyen mások gondtalanul mennek át, a folyó nyugodt tüköre, a roppant láthatár, melynek szépségét szabadsága napjaiban nem gyanítá: mondhatlan vággyal töltik el a rabnak lelkét, reájok gondolt, felőlök álmodott hosszú éveken át, s most midőn mind az övé lehetne, midőn a reménynek, melyen szíve tíz esztendeig csüggött, teljesülni kell - most haljon meg? Most, mielőtt magát életében még egyszer szabadnak mondhatja, mielőtt tagjairól a láncok végre levétetnek. A láz elvevé eszméletét, de e kínos gondolatok fenntarták magokat a beteg vad álmai között is, s a szerencsétlen, noha magánkívül, egyre panaszkodott kegyetlen sorsa ellen, mely őt szabadságától megfosztja, míg a halál nála, mint annyiaknál, e kívánatot végre teljesíté. - Mert hány volt e tömlöcben, kinek e szomorú lakhelyt csak sírjával lehete felcserélni.

S ha e sors még csak vétkeseket érne! ha az áldozatok között, kiket a halál magának naponként kiválaszt, nem lennének olyanok, kik vétkök nélkül jutottak e helyzetbe? De ez nem volt, nem lehete így. Hazánkban, mint tudva van, azon legszentebb polgári jog, mely szerint senki, mielőtt bírája által elítéltetett, nem büntethetik, a nemesség kiváltságaihoz tartozik, s így nem találunk tömlöcöt, hol a raboknak nagy része nem állana olyanokból, kik puszta s sokszor alaptalan vád következtében záratnak el, s évekig a legnagyobb gonosztevőkkel egy börtönben hasonló szenvedéseket állnak ki. Igen, évekig, s lesz-e valaki oly merész, hogy mert a legújabb időről beszélek, szavaimat túlzással vádolná? Lesz-e valaki, ki csak azt állítandja, hogy az esetek, mikről szólok, a ritkaságok közé tartoznak? Menjetek végig ti, kik mindenkit, ki a létező bajokra int, túlzással vádoltok, s gyáva filantrópiának nevezitek, ha valaki eszetekbe juttatja a kegyetlenségeket, melyek a büntető igazság neve alatt e honban még most is naponként elkövettetnek; menjetek végig, ti kitűnőleg gyakorlati férfiak e hon tömlöcein, s mondjátok, hányat fogtok találni, hol a büntető eljárás úgy volna elrendezve, hogy a vádlottaknak egy része nem évekig várna ítéletére? hányat, hol az elítélt rabok s a még per alatt álló vádlottak között a bánásmódra nézve különbség tétetnék. Láncok s hetenként kétnapi böjt, ez a fogsági büntetésnek közönséges sanyarítása; de vajon nem viselnek-e láncokat a vádlottak is? nem böjtölnek-e az elítéltekkel? s mi más köztök a különbség azon egyen kívül, hogy az elítélt gonosztevő büntetésének határát ismeri, míg a sokszor ártatlan vádlott semmit maga előtt nem lát, mihez reményeit köthetné? De minek bámuljuk ezt? Eseteket mondhatnék el olvasóimnak, nem egyet, vagy kettőt, nem is olyat, melyet múlt századok krónikájából merítettem, hanem oly időből, hol az emberi jogok említése tanácstermeinkben már közönségessé vált, s mégis egyes emberek, anélkül, hogy bűntettért elítéltettek, sőt anélkül, hogy ilyennel csak vádoltattak volna, hosszabb ideig tartó fogságot szenvedtek. Igen, hosszabb ideig tartó rabságot, és láncokban s gonosztevők társaságában, csak valamely tévedés vagy a tömlöctartó gondatlansága következtében, ki egy vagy más ily egyedet, ha például mint tanú a megyeházához jött, véletlenül láncra veretett, s azután, míg a hiba valamely szerencsés véletlen által ki nem világosodott, ott tartott a többiekkel - hisz egy rabbal több vagy kevesebb nem szaporítja gondjait, és az alispánoknak sokkal több dolguk van, semhogy a tömlöcök megvizsgálásával fáradhatnának. Mondom, felhozhatnék ily eseteket, s olvasóim - azok ti., kik állapotainkat máshonnan, mint az akadémia heti üléseiben szerzett tapasztalásaikból ismerik, jóval megszaporíthatnák azokat; de először, átlátom, hogy miután tömlöceinkből pénzért s szép szavakért néha olyanok is szabadon bocsáttatnak, kik a bíró által elzárásra ítéltettek, talán a megzavart súlyegyen kívánja azt, hogy helyökbe olyanok zárassanak el, kik nem a tömlöcbe valók; másodszor, nem is szeretném, ha valaki által túlzó filantrópnak tartatnám, s azért ezen esetek elmondását akkorra tartom fel, ha valaki valószínűtlennek gondolná, hogy a porvári tömlöcben igen sok vádlotton kívül szinte egy ily tökéletesen ártatlan egyed találtatott, ki öthónapi gondolkozás után még e pillanatig sem foghatá meg tulajdonképpen, mi módon jutott a tömlöcbe.

A szegény ember, kivel éppen bűntelensége miatt rabtársai mindig a legnagyobb megvetéssel bántak, most is a többiektől elkülönözve ült magányosan a börtön egyik szegletében. Fiatal neje, ki megszabadítására mindent tett s kevés vagyonát hasztalan kísérletekben eltékozolta, naponként háromszor jött a börtön ablakához, és benézett. Ezek voltak az egyedüli pillanatok, hol a nyomorult, rövid időre, tompa fájdalmából feleszmélt. A vasrostélyhoz ment, melyen át a folyosóra nyíló ablaknál nejét láthatta - mondá, hogy jól érzi magát, kérdezősködött szülői- s gyermekeiről, s ha a könnyeket szemeibe nyomulni érzé, maga küldé el a kedves teremtést, kinek önfájdalmát elárulni nem akarta. Végre e szerencsétlen nőnek leginkább Völgyesy közbenjárása által sikerült férje ártatlanságának bebizonyítása. Reggel, midőn a börtönök felnyittattak, neje maga lement a hajdúkkal, hogy tudtára adja, de ő magánkívül feküdt szalmáján, s visszanyert szabadságát rövid napok múlva örökre biztosítá a halál.

Voltak a legmegrögzöttebb gonosztevők között, kiket a szüntelen fenyegető veszély ájtatosakká tett, s kik remegő hangon gyermekéveik félig felejtett imádságait elmondva, vallásukban keresték megnyugvásukat. Mások erős italokban akarák elmeríteni félelmök érzetét, s az adományok, melyek, mióta a ragály uralkodott, a tömlöcperselybe bővebben folytak - mert hisz azok iránt, kiket életveszély fenyeget, mindig irgalmasabbak az emberek, kár, hogy ez irgalom akkor jó, mikor reá legkisebb szükség van -, nagy részint pálinkára fordíttattak, s csak arra használtak, hogy e szerencsétlenek egypár órára bajaikat részegen elfelejtsék.

Mások ismét tompa fájdalomban ültek szalmájokon, szó nélkül, mintha közönyösen várnák a pillanatot, melyben a ragály őket is meg fogja ragadni, míg egyesek vad kétségbeesésben átkozák végzetöket, s szörnyű káromkodásokkal tölték a tömlöcöt, -, néha mintegy magokon kívül, erőtlen dühvel rázva a vasrostélyt, mely őket ez eleven sírba zárá.

E szerencsétlenek szenvedéseit csak két férfiú szerény munkássága enyhíté. Az egyik Vándory, a másik a porvári börtönnek katolikus lelkésze volt. A megye teremében éppen akkor vallásos tárgyakról folyt a vita, s a két vallás híve határtalan lelkesedéssel küzdöttek a házassági szerződés mi módoni kötése iránt. Vándory s lelkésztársa, bár ezért sokak által vallásos közönyösséggel vádoltattak - jobbnak tarták, ha a házban, hol vallásról annyian szólnak, ők ketten teszik azt, mit vallásuk parancsol. A küszködő egyház Taksony megyében, úgy látszott, eléggé vala képviselve; nem ártott tehát, ha legalább két embernek eszébe jut, miként az egyháznak a küzdésen kívül még más feladásai is vannak, s ott, hol határtalan lelkesedéssel a születendő gyermekek vallási neveltetéséről vitatkoznak annyian, s Jeruzsálemöket feldúlva gondolják, ha a reverzálisok által egypár gyermek más vallás szertartásai szerint kereszteltetik, legalább két ember arra fordítja idejét, hogy azon számtalanok közül, kik a törvény értelme szerint katolikusoknak vagy protestánsoknak neveztetnek, legalább néhányakat vallásuk tanaiban oktassanak s haláluk előtt a hit vigasztalásaiban részesítsenek. Ha Vándory s e katolikus káplán vallásukról szólnak, nem hiszem, hogy sok pontra nézve egymással meg tudtak volna egyezni; míg csak cselekedtek, nem vala közöttök különbség, - s noha az egyik Rómában új Babilont, a másik minden malasztnak kútforrását látá; noha az egyik, míg reverzálisok léteznek, a másik, mihelyt azok eltiltatnak, vallását veszélyeztetve gondolá; az egyik istentelenségnek mondá, ha az egyház minden dekretálisai el nem fogadtatnak, a másik bálványozásnak, ha valaki hitének alapját a szentíráson kívül másvalahol keresi; Vándory, valahányszor Tiszarétről bejöhetett, s a káplán, naponként idejöknek nagy részét a tömlöcben tölték, s mindkettőnek vigasztaló szavai új reményt öntöttek sok szerencsétlennek szívébe, ki, ha e biztató szózat nem hangzik fel, kétségbeesésnek engedte volna által magát. Voltak, kik e szelíd férfiaktól először elfordultak, sokan megvető gúnnyal fogadták oktatásaikat; de ki az, ki főképp szerencsétlensége óráiban a vallás vigasztalásait soká nélkülözhetné? A hit néha nem elégíti ki eszünket, érteni akarunk, s a vallás megfoghatlan rejtélyeket nyújt - de vajon a szív feltalálhatja-e nélküle megelégedését? Vezesd ki a kételkedőt isten természetébe, ott, hol magas bércek a láthatárt elkerítik, s a szem, melynek messze kilátás kell, mintegy akaratlanul az éghez emelkedik: ott, hol a bércről lezúgó patak dörgése, a madarak éneke s a szellő, mely a lombon átsuhog, ezer hangban szólalnak fel körülöttetek, melyekre a szív megindul s az ész hasztalan keres értelmet; mutasd a magas eget neki, mikor a nap a láthatár felett elvérezve leszáll, vagy a hold milliónyi csillagok között csendesen terjeszti ezüst világát, s kérdezd akkor társadat: kételkedik-e még? s a természetnek mindezen csodái nem hatnak a szívre annyira, mint egy valóban jó ember közeledése, ki hitétől lelkesítve, csendes munkásságával embertársai boldogításán fárad.

Vannak újabb időkben emberek, kik a tömlöcökre fordítva figyelmöket, a költészetnek egy új nemét alapították meg, egy nemét az ártatlan pásztorkölteményeknek, melyek a tömlöcben játszanak. Minden nagy- s szépnek, mit e világon látunk, megvan karikatúrája, mely vele majdnem egyszerre támad, s a filantrópiának ezen kinövése, mely szerint minden gonosztevő csak egy szerencsétlen, embertársai által meg nem értett s véletlenül a jó útról eltért becsületes emberként festetik, kétségen kívül éppoly nevetséges, mint az emberi észnek más ehhez hasonló tévedései; azonban nem kevésbé hibázik, ki ellenkező szempontból indulva ki, a tömlöcnek minden lakóját, sőt azoknak csak nagyobb részét javíthatlannak hiszi. A legnagyobb férfi, kinek tetteit századok magasztalják, közelebbről tekintve, végre mégiscsak ember, s a legnagyobb gonosztevő, kitől undorodva elfordulunk, szinte még ember marad. A tettek, melyeket amannál bámulánk, ennél borzadással említünk, csak egy egész életnek egyes pillanatai, s valamint a nagy férfiban az emberi természet számos gyengeségei, úgy a legnagyobb gonosztevőben egyes jótulajdonok megmaradnak, s ez az, mi által a rabok javíthatása sok esetben lehetségessé válik, de mindig csak olyanok által, kiket vallásos érzelmek ehhez lelkesítenek.

A hatás, melyet főképpen Vándory a rabokra gyakorolt, szinte csodálatos vala. Ha a tömlöcbe jött, s a rabok szavát vagy csak lépteit hallák, öröm sugárzott minden arcon. Az egyes börtön lakói, melybe lépett, tisztelettel fogák körül vigasztalójokat, s a meg nem szokott részvét, a régen vagy talán soha nem hallott szerető mód, mellyel hozzájok szólt, megnyitá a legmegrögzöttebb gonosztevő szívét szelíd oktatásainak. Ki Vándoryt a rabok között látta, nem bámulhatott optimizmusán, mellyel minden tanítványait megjavíthatóknak, sőt nagy részben már megjavítottaknak hirdeté. Jelenlétében csakugyan úgy látszott. Az emberek nagy részének jelleme külső hatások által fejlődik, mintegy visszhang a szív, azon hangon felel, melyen megszólíttatott, s a legnagyobb gonosztevő, kit sorsának kíméletlen érintései s az emberek igazságtalansága elvadítának, hol való részvétet lát, ritkán állhat ellent e szelíd befolyásnak.

Legszembetűnőbb vala Vándorynak ezen hatása az üveges zsidóra, ki Macskaházy meggyilkoltatása iránt, mint tudjuk, gyanúba jött s Porvárra hozatott. Minthogy e zsidó a gyilkosság elkövetése után Macskaházy szobájának kályhalyukában találtatott, vallomása Tengelyi perére a legnagyobb fontossággal bírt, s Völgyesy, mint a jegyzőnek védője, azt kíváná, hogy magányosan zárassék el, mely kívánat ez alkalommal annyival könnyebben teljesíttetett, minthogy az alispánné által is pártoltatott. A fakamaráknak egyike üríttetett ki e célra, s a legszükségesebb készületek megtétele után, melyekhez egy belül fűlő kályhán, rossz ágyon s az ajtóra vert erős új lakatokon kívül alig tartozott más: ez lőn a zsidónak börtöne, hol nem háborgatva senki által, szerencsétlen helyzetéről gondolkozhatott. Az alispánné ártatlanságáról, amint mondá, meggyőződve, eleinte részvétet mutatott e szerencsétlen iránt, sőt mindjárt fogsága kezdetén őt egyszer meg is látogatta - amit a tömlöctartó, Rétyné világos parancsa ellen, nehogy e nemes tett titokban maradjon, többeknek elbeszélt. - E magasrangú úrhölgyön kívül azonban senki a legkisebb könyörületességet sorsa iránt nem tanúsított, s vallatásait kivéve, alig volt, ki hozzá csak szólna. Maga a hajdú megvetéssel állítá elébe nyomorú étkeit, s hallgatva vagy goromba tréfákkal hagyá el kamaráját, s a rab teljes kiterjedésben érezé a magánynak minden kínjait, melyeket a jövőben oly kevés remény, a múltból semmi nyájas emlék nem derített.

Nyájas emlékek! hisz ő zsidó volt: ez élettörténete. Születve, hogy családja nyomorúságát ossza, anyja ápoló karjai között feltartva, hogy már zsenge gyermekkorában e világ igazságtalanságával megismerkedjék, elhagyva szülői házát, hogy szabadság helyett egész elhagyottságát érezze, küszködve mindennapi kenyeréért, nem becsületes munkával, mert hisz attól a zsidó eltiltatott, de fortéllyal s csalfasággal, földön csúszva, mint a hernyó, melyet az átmenő gondatlanul eltapos, gyűlöltetve, üldöztetve - ez az, mit a zsidó múltjában talál, ez az, miről e rab emlékei szóltak. Boldog a gyermekkor! a férfi, ha élete minden céljait elérte, diadala legszebb pillanatában vágyódva tekint vissza ártatlan játékaira; s szívesen felcserélné babérját a vegyületlen örömekért, melyeket akkor élvezett; de a zsidó mit talál, ha e korára emlékezik? - megvetést, mely már első gyermekörömeit elkeseríté. Midőn önlábain először megy keresztül faluja utcáján, a gyermekcsapat csúfolva fut utána. A harc, melyet egész életén át ő, az egyes, a sokasággal küzdeni fog, ott kezdődik élete küszöbén, a gúny s megvetés elkeseríti élete kelyhét első cseppeiben. Szeretni fog ő is, de kiért életét adná, azt megvetve látja mindenki által; kit trónra emelne ifjú lelkesedésében, azzal nem oszthat mást, mint saját gyalázatát, a gyalázatot, melyet nem érdemelt, s melytől épp azért nem szabadulhat; a gyalázatot, melyet őseitől öröklött, s melyet gyermekeire hagyand; a gyalázatot, mely szörnyű átokként egész faja fölött kimondatott, s melytől őt semmi erény, semmi nagy tett fel nem mentheti.

S mi bámuljuk, ha a zsidó megromlott, ha azon magasabb érzelmeket, melyek az emberi természetet nemesítik, e népnél ritkábban találjuk?! Engedtünk-e neki tért, hol e nemesebb érzelmeket használja? e haza gyermekének ismerte-e őt, hogy tőle szeretetet kívánhatna? mi felebarátilag bántunk-e avval, kit most önösséggel vádolunk? Vegyük el az erénynek minden földi jutalmát, rendezzük el társaságunkat úgy, hogy jótettek után se honfitársainknak tiszteletére, se nevünk dicsőségére számot ne tarthassunk, s ugyan hány fog még haladni az erénynek ösvényén!? Ez a helyzet, melybe a zsidó e művelt század közepette legalább honunkban állíttatott. Ami ennyi elnyomás után lelkében nemes érzelmekből még megmarad, csak az égő gyűlölésben mutatkozhatik, melyet irántunk érez.

Az üveges zsidó népének e közös szenvedésein kívül még más okokból is megérdemlé mindenkinek szánakozását. Visszataszító külseje, mely őt, mielőtt vétkezett, már gyanússá tevé, s beteges teste kettősen szerencsétlenné tevék őt: s főképp most, fogsága alatt, hol minden vonásain a félelem nyoma látszott, alig lehete embert képzelni, ki inkább sajnálkozást gerjeszthete. - De amint mondám, a zsidó iránt senki könyörületességet nem érzett, sőt úgy látszott, ő maga sem számolt részvétre - s Vándory, ki látogatásait nemcsak saját vallása híveire szorítá, s többször hozzá is elment, mindig magába zárkózva találta öt, s hamar meggyőződött, hogy e szerencsétlen által csak kémnek tekintetik. A lelkész mindent elkövetett, hogy e rabnál is, mint a többieknél, bizodalmat ébresszen, sőt annyival inkább fáradott e cél elérése után, mennyivel inkább reménylé, hogy a zsidó által oly dolgoknak jöhet nyomára, melyek Tengelyinek használhatnak; de hiába! A zsidó a legnagyobb alázatossággal fogadá Vándoryt, minden kérdésre felelt, sőt néhányszor megkereszteltetéséről is kezde beszélni, de minden feleletből kilátszott, hogy a lelkész látogatásait csak vallatása egy más nemének tekinti; s Vándory, meggyőződve, hogy jötte a rabnak terhére van, végre elmaradt.

E viszony azonban most egészen megváltozott. Több hónapi fogság után, mely alatt nedves, félig föld alatti kamarájából szabad levegőre nem bocsáttatott, az uralkodó tömlöcláz megragadta a szegény zsidót is, s nem vala felgyógyulásához semmi reménység, talán az egyen kívül, hogy a megye orvosai által gyógyításba nem vétetett. A zsidó elhagyatva feküdt kamarájában, annyival szerencsétlenebb a többi raboknál, mert ha néha lázas álmaiból egy pillanatra feleszmélt, még vizet sem kaphatott, mellyel égő szomját enyhíthetné. Mintha már meghalt volna, róla, úgy látszott, az egész világ megfeledkezett, s maga az alispánné, minden részvéte mellett, melyet eddig mutatott, mióta hallá, hogy felgyógyulásához reménység nincs, s hogy lázában érthetetlen nyelven csak összefüggés nélküli szavakat mond, egészen megnyugodott.

Vándory vala az egyetlen, ki jószívűségének hírét most sem hazudtolta meg, s valamint akkor, mikor észrevevé, hogy látogatásai a zsidónak kellemetlenek, önként elmaradt: úgy most mindent elkövetett, hogy e szerencsétlennek helyzetét legalább némiképp enyhíthesse. Ha Porváron volt, naponkint kétszer-háromszor is elment a beteghez. Saját pénzén egy szegény asszonyt fogadott, ki a napnak nagy részét nála tölté, egyszóval, mindent tett, mi erejétől kitelt, s mit az ájtatos férfi keresztényi kötelességének gondolt, mely azon kicsiny szolgálatoktól, melyekkel embertársaink iránt jóakaratunkat bizonyítjuk be, a legmagasabb erényig mindent, mi szép és jó, magában foglal. Az ember, kiért Vándory mindezt tevé, zsidó volt, s mi több, olyan, ki, amint látszott, a keresztény lelkész oktatásai által magát meggyőzetni nem engedé, s megtéréséhez kevés hajlamot mutatott; de eretnek létére Vándorynak úgy látszott, hogy a szamaritánusról írt evangélium által a felebaráti szeretetnek parancsa nemcsak vallástársainkra terjesztetik ki, s hogy a szent könyvben, melyhez életét irányozá, nekünk embereknek csak szeretet tétetik kötelességül, s ő ehhez tartá magát.

Ha a zsidó zavart álmaiból pillanatokra feleszmélt, sokszor Vándory szelíd vonásait látá maga mellett. Ha néha éjjel felébredett, s egy kis vízért fohászkodott, mellyel égő szomját enyhítse, ott volt ápolója, s csendesen ágyához lépve teljesíté kívánságát, s ha a beteg kérdezé: ki küldte őt hozzá? - ismét Vándory nevét hallá. Mint egy fensőbb gondviselés, mely szükségeit előre látja, mint egy őrző angyal, kit isten szenvedései között vigasztalásul hozzá küldött: így tűnt fel a váratlan jóltevő e boldogtalannak képzetében, s a vad álmok között, melyekkel a láz agyát felzavará, mintha segítségül híná, néha Vándorynak neve hangzott, s az öregasszony, ki nála volt, azt állítá, hogy valahányszor e nevet kimondá, mindig nyugodtabbnak látszott.

Majdnem három hét múlt anélkül, hogy a beteg állapotjában változás történnék, végre a láz elmaradt, s a rab magához tért. Felgyógyulásához nem vala remény most sem. Teste nem bírt elég erővel, hogy a szükséges krízisen átmehessen, s csak eszmélete tért vissza rövid időre, mint az e betegség végső szakaiban néha történik. Kínos állapot, hol a halál egypár óráig pihenni hagyja martalékját, csak hogy, miután e földön még egyszer körültekintett, mindent, mit veszt, még egyszer maga előtt látva, új erővel ragaszkodjék létéhez.

A zsidó tisztán átlátá helyzetét, s úgy látszott, megnyugodott benne. Csak egy kívánata vala, az: hogy Vándoryt, mielőtt lázába visszaesik, még egyszer láthassa. Ápolójától, kit magához térve kérdezett, megtudta, hogy nem álmodott, midőn a lelkészt többször ágyánál gondolá, s hogy mindazon jótéteményt, melyet betegsége alatt tapasztalt, csakugyan neki köszönheti. Vándory aznap nem vala Porváron, s a beteg óráról órára nyugtalanabb lett, midőn látá, hogy jóltevője, ki, amint mondatott, délre váratik, még mindig nem jő.

- Nem halhatok meg nyugodtan - mondá többször az öregasszonyhoz, ki ágya mellett ült -, ha a tiszteletes úrral nem szóltam. Köszönnöm kell mindazon jóért, mit velem tett, s azután - tevé hozzá halkabban - lelkemet egy titok terheli, oly dolog, melynek tudása Vándory úrnak szívén fekszik, tudja-e, jó asszonyom, s melyet csak neki mondhatok meg. Menjen, kérem, s kérdezze, nem jött-e még meg?

Az asszony ismét fölment Tengelyihez, hová a lelkész, ha a városba jött, közönségesen mindenekelőtt menni szokott, s ha azon hírrel tért vissza, hogy Vándory mégsem jött, a beteg majdnem kétségbeesve veté magát vissza vánkosára. Végre késő délután a kamara ajtaja megnyílt, s a lelkész ott állt a beteg ágya mellett, ki ápolóját ismét Tengelyihez küldve, már szinte lemondott reményéről. Nem fogom leírni az érzelmeket, melyek a zsidó szívét e pillanatban tölték. Csak gúnyt s megvetést találva egész életén át, félve, gyűlölve az embereket, kikben eddig csak üldözőit látta, nem bízva senkiben, mert soha részvétet nem tapasztalt; nem remélve jót még istenétől sem, ki őt, úgy látszott, csak hogy szenvedjen, állítá e földre; nem szeretve senkit, mint ki szülőit nem ismeré, s kihez soha senki szeretve nem közelített; lelkének minden jobb érzelmei most életében először egyszerre szólaltak fel. Vándory vala az első ember, ki hozzá nyájasan közelített, s a szív, melyet az élet csak gyűlölni taníta, megnyílt e szelíd érintés alatt. Mindazon háládatosság, melyet másképp jóltevői iránt egész életén át érezhetett volna, mindazon bizalom, melynek szükségét ő is magában hordá, de melyet senkinek nem adhatott, mindazon szeretet, melyre lelke képes vala, egy pillanatban tölté keblét, s a szerencsétlen mindezek érzelmek kifejezésére csak könnyeket talált.

- Nyugtasd meg magadat, barátom - mondá Vándory mélyen meghatva e jelenet által -, véghetlenül irgalmas az isten, s még könyörülni fog rajtad is.

A rab görcsösen szorítá kezét, s könnyei egyre folytak, de nem felelt.

- Lám, jobban érzed magadat - szólt ágyához ülve nyájasan a lelkész -, ki fogsz gyógyulni, élhetsz, s még a társaság hasznos tagja válhatik belőled.

- Oh, édes tiszteletes uram - mondá a zsidó gyenge hangon, melyet néha könnyek elfojtának -, végem van, én érzem, hogy meg kell halnom, nem is azért sírok. Nekem nem sok örömem volt a világon; még szülőimet sem ismertem, s ily szegény zsidó, mint én, nem sokat veszt életével; ha a föld alatt leszek, ott talán békével hagynak. De ha mindazon jóra gondolok, mit a tiszteletes úr rajtam tett, rajtam, kivel mindenki eddig mint a kutyával bánt, ha arra gondolok, hogy mindezt keresztény tette velem, s éppen Vándory úr, kinek én - itt a rabnak szavát ismét elfojták könnyei, kezével eltakarta arcát, s zokogott.

Vándory, ki vallásáról sokkal inkább meg vala győződve, semhogy annak terjesztése iránt közönyös lehetne - a proselitismus nem kinövése, hanem szükséges következése minden erős hitnek -, azt gondolá, hogy a pillanat eljött, melyben e szerencsétlent megtérítheti, s isten véghetlen kegyelméről kezde szólni, ki a sokáig tévedőt, habár utolsó pillanatban térne meg, el nem taszítja magától.

A zsidó felfogta e szavak értelmét, s letörülve könnyeit, szomorúan rázta fejét. - Tiszteletes uram - mondá sóhajtva -, ne kívánja tőlem ezt. Apáim vallását nem hagyhatom el. Mily alávalónak kellene lennem, ha, miután életemben alig tettem más jót, mint hogy magamat vallásomtól elcsábíttatni nem engedém, most megrontom még ezt is, s hitemtől elpártolok. Nincs semmi, mit a tiszteletes úrért nem tennék, csak ez egyet ne kívánja tőlem.

- Ne gondold - mondá a lelkész megindulva -, hogy megtérésedet magamért kívánom; vétkeznél, ha életednek e legfontosabb lépésére nézve mást, mint saját meggyőződésedet követnéd. Magadért, lelked üdvösségeért szólok, a keresztény vallás, a szeretet vallása...

- A szeretet vallása?! - szólt a beteg, kinek arcaira egy pillanatra közönségesen keserű kifejezése visszatért - kérdezzen minket, zsidókat, mit tapasztaltunk? Ha több ily keresztényeket ismertem volna, mint a tiszteletes úr - tevé hozzá, midőn a hatást, melyet szavai Vándoryra tevének, észrevevé, nyugodtabban -, ki tudja, talán elhagytam volna vallásomat. Én részemről a zsidók között is kevés jó embert találtam. De - folytatá egy kis szünet után, mely alatt, mintha magát arról akarná meggyőzni, hogy a lelkészen kívül senki jelen nincs, a szobában körültekintett - lelkemet titok terheli, melyet, mielőtt meghalok, a tiszteletes úrral közölnöm kell... s fogyni érezem erőmet.

Vándory a beteg ágyához közelebb tolta székét, s a zsidó, gyengesége által többször félbeszakasztva, elmondá azt, mit olvasóim Tengelyi s Vándory irományainak elrablásáról tudnak, s miáltal Macskaházy- s az alispánnénak részvéte, melyet már Viola vallomása után sokan hittek, minden kétségen kívül állíttatott.

- De ki ölte meg Macskaházyt? - kérdé Vándory, ki a rabnak minden szavát a legnagyobb figyelemmel követé - a helyről, melyen találtattál, hallanod kelle mindent, mi a szobában történt.

- És én hallottam is mindent - válaszolt a zsidó. - A gyilkosság Viola által követtetett el, meg merek esküdni reá. Talán egy fertályig beszélt Macskaházyval, s én mindjárt megismertem szavát.

- És miért nem mondtad ezt vallomásaidban, szerencsétlen?! - sóhajtott Vándory. - Nem tudtad-e, hogy egy más ártatlan vádoltatik e gonosztettel, s hogy igaz vallomásod becsületét, talán életét mentheti meg?

- Miért nem mondtam? - szólt a zsidó szemeit Vándoryra függesztve -, mert a nagyságos asszony azzal fenyegetett, hogy ha Tengelyi igazolására csak egy szót szólok, az egész gyanú egyedül rajtam marad.

- De mit kerestél az éjjel, mikor a szerencsétlen ügyvéd meggyilkoltatott, a kastélyban? - kérdé ismét Vándory.

A zsidó rövid ideig hallgatott. - Miért ne mondjam - szólt végre -, megígértem, hogy hallgatni fogok, de ez asszony elhagyott nyomorúságomban, minek kíméljem őt? Egy nappal, mielőtt Macskaházy meggyilkoltatott, Rétyné s az ügyvéd összevesztek. Nem akarta kiadni az írásokat, melyeket Violánál talált; akkor az alispánné magához hívatott, s kétezer forintot ígért, ha...

Vándory elborzadva összecsapta kezét.

- Megelőztettem - folytatá a zsidó halkan - másképp Macskaházy kezeim által halt volna meg.

A zsidó visszaveté magát vánkosára. Vándory mély gondolatokba merülve ült ágya mellett. Amit hallott, borzadással tölté el lelkét; s egyszersmind reménnyel, mert átlátá, hogy amit hallott, Tengelyi igazolására a legnagyobb fontossággal bír. Rövid gondolkozás után Vándory azonban meggyőződött, hogy ez egész vallomás Tengelyinek nem használhat, ha az, mielőtt a zsidó ismét előbbi eszméletlenségébe visszaesik, nem ismételtetik legalább még egy teljes hitelességű tanú előtt, miután a bírák neki magának, mint Tengelyi legjobb barátjának, teljes hitelt adni nem fognának.

- Barátom - szólt a lelkész fölkelve -, áldjad istenedet, ki neked időt s erőt adott, hogy vétkeidet megbánhasd, s azokat legalább némi részben jóvátehesd. Azok, miket nekem mondál, mennyire én látom, elégségesek, hogy Tengelyit a gyanútól, melynek súlya alatt szenved, megtisztítsák; de hogy őszinte vallomásod hitelességgel bírjon, szükség, hogy legalább két tanú előtt, kiket magammal fogok hozni, ismételtessék.

- Még egyszer mondjam el, miknek emlékénél borzadok? - mondá szomorúan a zsidó.

- Emberi kötelességed, lelkednek üdvössége kívánja tőled ezt - szólt ünnepélyesen Vándory -, miként remélheted, hogy isten irgalmas lesz irántad, ha te e földön az elnyomott igazságnak segédkezet nyújtani nem akartál?

A zsidó egy ideig hallgatott.

- Tengelyi a tiszteletes úrnak barátja - szólt végre szemeit Vándoryra függesztve -, hogy háláljam meg jótéteményeit, ha nem így?

- Ha gyengének érzed magadat - mondá Vándory meghatva e szavak s főképp a mód által, melyen azok mondattak -, pihenj ki, s pár óra múlva jövünk.

- Nem, nem - válaszolt amaz -, most mindjárt, vagy soha. Érzem, az idő, mely alatt még szólhatok, rövid lesz. Jöjjön vissza a tiszteletes úr mindjárt, s hozzon magával akárkit, én el fogok mondani mindent, s legyen következése akármi, én az alispánné s minden emberek bosszúján túl vagyok.

- Nem szükség, hogy vallomásodban akármi olyat mondj, mi által magadat az alispánné bosszújának kitehetnéd - mondá Vándory, ki ha barátját másképp is megmentheté, senkit bűntettekkel vádolni nem akart. - Te, mint mondád, az irományok elrablására nézve csak Macskaházyval szerződtél, most sem szükséges, hogy ennél többet mondjál. Ha kiviláglik, hogy a szerencsétlen ügyvéd Viola által gyilkoltatott meg, az, hogy te is hasonló szándékkal jöttél-e a házhoz, s ki által buzdíttattál e tettre - Tengelyinek helyzetére befolyással nem lehet.

- De én nem akarok elhallgatni semmit - mondá a zsidó, s vonásai ismét vad kifejezésöket vevék fel. - Hadd álljak bosszút az alávaló asszonyon, ki engem minden rosszra reávett, s mikor miatta szenvedek, elhagyott nyomorúságomban.

- S van-e időd bosszúról gondolkozni? - mondá Vándory komolyan.

A zsidó egy ideig hallgatott. - Legyen, mint a tiszteletes úr akarja - szólt végre szemeit a lelkészre függesztve -, én mindenre kész vagyok. A tiszteletes úr jót tett velem; bár többet tehetnék háládatosságom bebizonyítására. De - tevé hozzá, könnyeit, melyek e szavaknál ismét szemébe léptek, letörölve - menjen mindjárt, siessen, ki tudja, fogom-e teljesíthetni csak egy óra múlva ígéretemet?

Vándory behívá a beteg ápolóját, ki azalatt a kamara előtt állt, s maga sietve elment. A zsidó a falnak fordult, s fáradtan a beszélgetéstől, rövid időre elszunnyadott.

Vándorynak első gondja, midőn betegét elhagyá, természetesen az volt, hogy teljes hitelességű tanúkat találjon, kik a zsidónak jelenlétökben ismételendő vallomásairól bizonyságot tegyenek. A megyeházánál volt; éppen a tavaszi közgyűlések tartattak, s így bizonyosan tudhatá, miként ha csak a nagy lépcsőn felmegy, a kisebb vagy nagy teremben mindenesetre ülésre fog akadni, honnan egypár tagot magával vihet. Ide sietett.

Találunk minden országban valamit, mi, mihelyt határain átléptünk, figyelmünket magára vonja, s az egész nép életének különös jellemet ad. Angliának világkereskedése van; Franciaországban az egész népet a hadi dicsvágy lelkesíti; Hollandiában ott vannak a csatornák eredményei s egyszersmind képe azon csendes munkásságnak, mellyel e nép hazáját a tengertől előbb kiküzdé, később megőrizte s kertté varázsolá; Németországot megáldotta isten filozófjaival, kik azon határok között, hová az emberi ész nem hathat, országokat találtak magok s bámuló hallgatóik számára. Hazánkban minden idegennek, kétségen kívül, azonnal - üléseink számtalansága tűnik szemébe. Kereskedés s ipar, tudományok s művészet, dicsőség, sőt még a szorgalom is oly dolgok, melyekben az elsőséget másoknak kell engednünk; egy van, miben a magyar népet - e szót természetesen csak alkotmányos értelemben, azaz Werbőczi szerint a kiváltságosokra értve - senki felül nem múlja: üléseink. Nincs nép e földkerekségen, mely annyi üléseket tartana, mint mi.

Vannak, kik azt hirdetik, hogy nyolcszázados alkotmányunk még most is egész erejében fennáll. Ez nézetem szerint óriási csalódás. A magyar nemességnek fölkelési joga, melyet az aranybulla adott - a leülés s gyűlések tarthatása jogává változtatott át, s csaknem kivétel nélkül elmondhatjuk, hogy minden, mi e hazában egykor állt, az most leülepedett. E hon - hogy egészen új hasonlattal éljek - egy óriási karszékké változott, melyben a táblabírák ezrei ülnek; ki vonhatja kétségbe, hogy azon módon, melyen annyi egyes aranyeret szerez, végre e hon rejtett kincsei is napvilágra fognak jőni? Nálunk, úgy látszik, mindenki ezt várja, legalább nem tapasztaljuk, hogy a közjó előmozdítására üléseken kívül más eszközök használtatnának.

Külföldiek hazafiságunk ezen nemét hihetőképp nem méltányolják eléggé. Ők nem tudják, mi az: angaricalis gyűlésén részt venni s ülni reggel a közgyűlésben - mert szükséges, délután egyletek választmányainál - mert hasznos, este játszóasztal mellett - mert gyönyörűséges. Ha ezt életökben csak egyszer megpróbálták volna, fogadom, azt bámulnák inkább: miként találkozik e hazában annyi ember, ki ezt kitartja? minek magyarázatára nem tudok más okot mondani, mint hogy azok, kik legbuzgóbban járnak üléseinkbe, egyszersmind szólás végett legtöbbször kelnek fel, s így legalább terhes ülési foglalatosságukból néha kipihennek. Igen, nem fogja tagadni senki, az ülések száma, ahelyett, hogy kevesednék, naponta szaporodik; s valóban nem foghatom meg: a magyar orvosok egyesülete miért nem tűzte még ki jutalomkérdésül azon okoknak megfejtését, melyek krónikus ülési betegségünket előidézték s fenntartják? Hogy e kérdés az ő körükhöz tartozik, világos azon számos betegségi szimptómákból, melyeket, ki csak ülést látott, észrevehetett, s melyek annyira különbözőbb alakban mutatkoznak. Nehányan légvonalt éreznek s megfázástól félnek; egyik izzad, a másik szomjúhozik, míg a harmadik tyúkszemeit érzi; sokan ásítanak - mi, mint tudva van, a romlott gyomornak legbiztosabb jele; s egy rész - mintegy lázban - félrebeszél. Mennyit nem vehetne ügyes orvos észre e betegségnél! mily szép könyveket írhatna az ülési nyavalya okairól!

De hol vagyok? Vándoryt a megyeház teremébe akartam kísérni, hol a megye színe ismét ülést tart, s üléseink nagy számáról s ennek okairól szólok. E tévelygések, melyek elbeszélésem fonalát minden pillanatban félbeszakasztják, mint olvasóim láthatják, csak szerfölötti lelkiismeretességemnek tulajdoníthatók, mellyel minden egyes tényt motiválok. Annak, hogy Taksony rendeit, kik az egész reggelt gyűlésben tölték, délután ismét ülésnél találjuk, miként adjam okát, ha azon általános ülési szenvedélyre nem emlékeztetem olvasóimat, mely hazánkban létezik? Más embernek könnyű dolga. Az egyik híres tudós, a másik dicső hazafi, vagy nagy ember, vagy talán nagy úr; ha kérdezed: miként lettek azzá, s miben fekszik érdemök? senki nem tartozik felelni; a dolog úgy van - miért? ahhoz nincs közöd; csak mi szegény regényírók vagyunk a szomorú kénytelenségben, személyeink minden egyes cselekvésére elégséges okokat adni elő. Mintha az életnek való képét festvén, nem lenne igen természetes, hogy személyeinknek legalább fele soha nem tudja, tulajdonképpen miért tesz egy vagy mást.

Bántornyi James úrról azonban, kit a terembe lépve az elnöki székben találunk, ezt, főképp e pillanatban nem mondhatta senki. Az állatkínzás elleni, általa alapított egyesület alakításának ki nem látja elégséges okát abban, hogy ilyetén egyesület Angliában is létezik? s ily egyesület elnöki hivatalára hol lehetne hazánkban alkalmasabb egyedet találni James úrnál, ki lóversenynél s rókavadászatokban mindig élénk részt vesz, s így az állatok iránti hajlandóságát már tettlegesen bebizonyítá? Mindjárt, miután Angliából visszatért, Bántornyi egészen más gondolatokkal foglalatoskodott. Tudjuk, Wilberforce és mások mily dicsőséget szereztek magoknak a fekete rabszolgák felszabadítása által, melyet fáradságos küzdelmek után a brit birodalomban keresztülvittek. James hasonló dicsőség után vágyódott. Való, hogy tökéletesen fekete embereket - mi kétségen kívül sokkal szebb volna - nálunk találni nem lehet; azonban számos cigányaink legalább barnák, s anyagi tekintetben nem is sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az angol gyarmatok rabszolgái valaha voltak; s Bántornyi indítványozott társasága, melyet: e haza színes népessége javát előmozdító társaságnak nevezett, legalább oly címmel bírt, mely angolra fordítva is igen szépen hangzanék. A részvét sem hiányzott volna. Mióta Bántornyi az angol rabszolgaemancipációnak rendszerét a megyében megmagyarázta, a táblabírák, kik arról eddig csak rövid újságcikkek szerint ítéltek, miután megtudák, miként a fokonkénti emancipáció azzal kezdődik, hogy a szolga tíz esztendeig mint úgynevezett tanítvány hetenként legalább négy napig dolgozni tartozik, a filantrópiának ezen neme iránt különös részvéttel viseltettek, s azt úrbérünknél, hol a házatlan zsellérek oktatásáról ennyire gondoskodva nincs, sokkal jobbnak tarták. Azonban, ki hinné, a cigányok magok éppen nem mutatkoztak hajlandóknak sorsuk ilyetén javítására, s miután e nevelési rendszer a megye nehány emberbarátai által több cigányon megkísértetett, s ezek a hetenkénti négynapos munka elől megszöktek, Bántornyi átlátá, hogy hazánk ily társaságnak működésére még meg nem érett, s hogy más térre kell fordítania munkásságát.

Az állatkínzásnak megszüntetése volt a tárgy, melyet magának választott, s első tekintetre úgy látszott, nem választhatott volna jobban. Mindenekelőtt nem tagadhatja senki, hogy ebbeli törekvése tisztán angol volt. Azután valószínű, hogy ez esetben azok, kiknek javítása céloztatik, nem fognak ellentmondani. A természetes rend is úgy látszik ezt követeli, miután tudva van, hogy isten az állatokat az embereknél egy nappal előbb teremté, s ha e sorozatot felzavarni nem akarjuk, elébb kell gondoskodnunk az állatok, mint az emberek biztosításáról. Azonban nem hiszi senki, James úrnak itt is mennyi nehézségekkel kelle küzdenie. Voltak először részvétlenek, olyanok, kik az első pillanattól részvétlenek valának, s még számosabbak, kik csak később, miután megtudták, hogy az egyesületi pénztárba évenként egy forint pengőt kell fizetniök, váltak azokká. Maga Vándory, kinek részvétéről ismert filantrópiájánál fogva James legkevesebbé kétkedett, rendkívül hidegnek mutatkozott, s mihelyt az állatkínzás szóba jött, kórházakról, kisdedóvó intézetekről s más hasonló tárgyakról kezdett beszélni, melyek az állatkínzással semmi összeköttetésben nincsenek. Mintha bizony nem volna meg mindennek a maga ideje, s mintha az iskolákról, a halálos büntetés eltörléséről s a botozás megszüntetéséről nem lehetne szólni később, mint azt Anglia példája legszebben mutatja, hol az állatkínzás ellen működő egyletek, mint tudjuk, a hétfarkú macskával igen jól összeférnek. A részvétleneken kívül fölléptek az egyesület ellen azok, kik Cassandraként mindent mélyebben látva, valamint az első kaszinónál, a jakobinus klubot már alakultnak hivék, úgy most az állatkínzás megszüntetésének veszélyeire figyelmezteték polgártársaikat, világos levén, hogy azok, kik most csak állatokról szólnak, könnyen oly tárgyakra terjeszkedhetnek, melyek alkotmányunkat veszélyeztethetik. Mások ismét az első rész kilencedik címét láták megsértve, ha a magyar földesúr, a Szent Koronának valóságos tagja, oly szolgaságra jut, hogy tulajdon igáslovát kedve szerint nem is verheti meg; s mikor James úr, azon megyének példájára, mely kölcsönös tűzkármentesítést hozott be, de úgy, hogy a nemesek magokat ezen szabálynak alávetni ne kényteleníttessenek, alapszabályai közé azt vevé fel, hogy az, egyesület az állatkínzást csak a megye nem nemes lakosai között fogja megakadályoztatni, új nehézségek támadtak azon kérdésnél: mennyiben nevezhető kínzásnak az, ha valamely jobbágy előfogatra hajtatva, az utak rosszasága végett lovait megverni kényteleníttetik? s csak James úr rendkívüli tapintatának köszönhetni, hogy a társaság e csiklandós kérdésnél föl nem bomlott. Miután ti. a szabályokban kimondatott: miként állatkínzásnak nem neveztethetik azon verés, mely vonó- vagy más marhán nemesember vagy annak parancsolatára követtetik el, úgy szinte azon verés sem, melyet a jobbágy úri munka vagy előfogat alkalmával lovain véghezvisz, vagy mely szeptember hó végétől ápril kezdetéig a megye főútvonalain történik, hol ostor nélkül ezen hónapokban haladni lehetlen, a társaság legnagyobb ellenei elhallgattak.

James úr sokat fáradott; gyönyörű négy pej lovából kettő döglött meg: annyit járt körül a megyében, míg az egész előkelőbb nemességet részvétre bírhatá; de végre a társaság fennállt, s első elnökéül egyhangúlag alapítója választatott. Voltak az egyesületnek ellenségei most is. Vándory például - ki máskor, ha szenvedések enyhítéséről vala szó, annyira lelkesedett, s kinek az állatkínzás megszüntetése kedvenc eszméi közé tartozott - nem foghatá meg, hogy míg lenn e megye tömlöcében a rossz tartás miatt a rabok halnak, fenn a megye teremében arról folynak a tanácskozások: miként lehetne a lovak- s szarvasmarháknak szenvedésein könnyíteni; és azok, kik forintjokat, mellyel, mint a társaság tagjai, évenként tartoztak, már lefizették - szerencsére nem voltak sokan, mert a porvári társaságok tagjai is a hazaszeretettel járó dicsőséget szívesebben vették árjegyzékre, mint készpénzen -, de ezek, mondom, nem foghaták meg, hogy azon pénzből, melyet a marhák javára összeadtak, még eddig a társaság titoknokán kívül senki mit sem kapott; de minden ellenségeskedés s gyanúsítások mellett a társaság fennállt, s ez kétségen kívül a fődolog.

"Élni, ez főcélja életünknek": így szólt, hamarjába nem mondhatom meg, melyik híres író, az sem jut eszembe, melyik híres munkájában. Ha olvasóim nem hiszik, hogy e szavakat német mondta: fogják rám - ez eszme nem a legrosszabb indigena lesz azok között, kiket már fölvettünk, s kiknek francia, angol vagy német természetöket egy kis bajsz által, melyet rájok pedertünk, szerencsésen megmagyarosítánk. Mi itt az emberi életről mondatik, áll igen sok dologra nézve a világon. Fennállnak, hogy fennálljanak, ez legfőbb céljok; a gyermeknek játék, a férfinak valami foglalatosság kell, hogy el ne unja magát, s azon dolgok nagy részének, melyeket a legkomolyabb képekkel s néha homlokunk izzadságában teljesítünk, alig van más hasznuk: kiveszek természetesen minden hivatalos foglalatosságot, mely fizetéssel jár, miután itt a haszon magában a fizetésben fekszik. - A porvári állatkínzás elleni társaság gyűléseket tartott, elnökkel s választmányi tagokkal bírt, sőt titoknokát s pénztárnokát fizeté; mi kell több? Ily viszonyok között Jamesnek nem volt szüksége túlzott optimizmusra, hogy az általa alapított egyesület fennállását, sőt kiterjedését remélhesse. A magyar különös utánzási hajlammal bír: mit a külföldön lát, főképp mit az idegen szokások között feltűnőnek tart, azonnal megkísérti hazánkban is. Leghíresebb tudósunk talán azért látott széles e világ minden népeiben magyarokat, mert alig találhatunk a föld kerekségén oly valamit, mit némelyek nálunk meghonosítani nem akarnának. Ha a lófuttatás s rókavadászat Angliából áthozatott, miért nem az állatkínzás elleni egyesületek is? Én James úr ezen okoskodása ellen legfölebb azt mondhatnám: hogy a logikus egymásutánban hibázott, mely most, amennyire felfogom, a kakasviadalok meghonosítását igénylé - ez azonban csak egyedi nézetem, s James úr, látva első egyletének sebes terjedését, talán pótolni fogja e hiányt, mely miatt Anglia virágzó állapotához eddig nem vergődhettünk fel. Hogy az állatkínzási egylet virágzó állapotban volt, s már eddig is nagy eredményekhez vezetett, azt a társasági jegyzőkönyv bizonyítá. A jelen ülésnek titoknoki előadásában igen sok eset adatott elő, melyből minden elfogulatlan meggyőződhetett, mennyire terjed a társaságnak szelleme Taksony megyében. Csak néhányakat legyen szabad felhoznom.

Nem egészen két hónapja múlt, hogy a porvári nagy utcán a főügyész úr kocsisa egy fuvarossal találkozván, észrevevé, hogy ezen ember, midőn kitér, lovait igen veri. A kocsis megszólítja embertelen társát, de a sár nagy vala, s a másik, ahelyett, hogy e baráti intésnek engedne, még inkább ostorozza szegény páráit. A kocsis hangosabban kezdi dorgálni a megrögzött állatkínzót, de ez felelet helyett csak káromkodik, s a lovakat annál erősebben üti. Erre a főügyész úrnak ember szerető kocsisa leugrik bakjáról, s szép szavak nem használván, a fuvaroshoz visszafut, eléri - ami annyival könnyebb volt, mert szekere éppen akkor akadt fel -, lábánál fogva lerántja üléséről, s úgy megdöngeti, hogy alig ülhetett fel ismét.

Határozat. A társaság a kocsisnak ebbeli emberszerető tettét, melyből örömmel tapasztalja, miként az állatkínzásra nézve már a nép alsó osztályai között is felvilágosodottabb nézetek kezdenek terjedni, különös méltánylásra tartja érdemesnek, s a kocsisnak nevét, mely Katona Péter, dicsérettel fogja említeni jegyzőkönyvében.

N. N. a megyének egyik táblabírája, utolsó februáriusban falujáról Porvárra utazva, út közepén észreveszi, hogy lovai a mély sárban eltikkadtak. Az említett úr, nehogy a szegény állatokon baj történjék, azonnal kifogatja lovait, s kocsisa által a szomszéd faluból nyolc előfogati parasztlovat hozat magának, mellyel útját tovább folytatja.

Határoztatott: N. N. új bizonyítványát adá ezáltal is azon mívelt érzelmeknek, melyeket a társaság rajta mindig ismert, s ezen érdeménél fogva az egylet tiszteletbeli tagjának választatik, miről szóló oklevél az elnök által kiadni rendeltetik.

Nem fogom olvasóimat több jegyzőkönyvi idézetekkel fárasztani; legyen elég mondanom: hogy a közszellem, mely mint nehány megyében, úgy Taksonyban is két-három ember által képeztetik - már egészen az egyesület mellett nyilatkozott, s bármit mondjanak nehányan a közszellem ellen, melyet haszontalan szélnek neveznek, tudjuk, hogy az emberek többsége mégis e szerint fordítja köpönyegét, s sokszor kezébe veszi előtte kalapját, csakhogy valahogy le ne fújja fejéről.

Midőn Vándory a terembe lépett - mert egyenesen ide vevé útját, hol tanúkra alkalmas egyéneket legkönnyebben találhatott -, éppen igen érdekes vitatkozások folytak egy szamár fölött, ki tulajdonosa által megveretett. Az egyesület mindjárt keletkezése óta három nagy pártra vala osztva. Az egyik, a túlsó baloldal, jótéteményeit minden létező állatra ki akará terjeszteni; a másik, mely e társaság megrögzött konzervatívjeiből állt, az egylet működését csak a lovakra kívánta szorítani, míg a harmadik, mely mint Ancillon, e túlzó ellentétek közvetítésén fáradott, az egyesület fontolva haladó pártja, a szamarakat vevé pártfogása alá, kiket a lovak kiváltságos állásában részesíteni kívánt. Ez utolsó párt a legközelebbi gyűlésben már nagy győzelmet vívott ki, miután keresztülvivé, hogy az öszvérek fájdalom - hogy Taksony megyében ily állat nem létezett - ezentúl lovaknak tekintessenek; innen a szamarak emancipációjához csak még egy lépés vala, s olvasóim gondolhatják a lelkesedést, mellyel ezen párt a jelen, őt oly közelről érdeklő esetben küzdött.

Bármi szépek voltak azonban az ezen alkalommal tartott beszédek, valódi mintái a magyar szónoklatnak, melynek szabályai szerint a legszárazabb politikai tárgynál majdnem épp annyi költői szótag kívántatik, mint szerelmes jelenetekben édes nagysám s kedves teins uram címzések - bármennyi virággal fonták körül az általok pártolt szamarak füleit egyes szónokok, míg elleneik a lovak által régi időben e haza iránt tett rendkívüli érdemeket emelék ki, különösen azon igazságtalanságra emlékeztetve, mely elkövettetnék, ha azon állatok nem részesíttetnének különös kiváltságokban, melyeken apáink Hunnia földjére jöttek, s minden csatáikban győztek, úgy, hogy a régi dicsőségnek majdnem fele őket illeti, s alig mondhatjuk meg, mi lett volna a magyar nemességből, ha valamit, mire felülhet, nem talál: Vándory, úgy látszott, az egész vitatkozást nem méltatá figyelmére, s miután előbb Völgyesyt, ki anélkül, hogy tanácskozásaiban részt vegyen az ülésnél, s azután Bántornyi Lajost, kinek testvére kedveért az egyesületi ülésből elmaradni nem lehetett, félrehívá, s ezzel is az ablakok egyikében suttogva beszélt, a három férfi látszólag a legnagyobb sietséggel elhagyá a termet.

De mennyivel több közönyösséget mutatott Vándory az egyesület tanácskozásai iránt, annyival több érdeket gerjesztett jötte, s főképpen az, hogy sietve távozván, Bántornyit s Völgyesyt magával vitte, kik azt, mi velök kétségkívül közöltetett, hallva, annyira meglepve s érdekelve látszottak, hogy az első tulajdon testvérének legszebb beszédét még végig sem hallgatta, a másik pedig kesztyűit is az asztalon hagyá. Egy rész azon törte fejét: miért jött Vándory? a másik inkább azon: miért ment el, főképp miért hítt még egypár embert magával? míg sokan legmegfoghatatlanabbnak azt tarták, hogy éppen Völgyesyt s Bántornyit hítta magával, hol kívülök még annyi mást találhatott volna.

A hipotéziseknek egy egész serege támadt, melyek között majd az, hogy Völgyesy s Bántornyi egy bizonyos, akkor igen beteg ügyészhez hívattak el, kit végakarata elkészítésére mindeddig senki sem bírhatott, s kit Vándory talán reávett; majd az, hogy tanúságuk valamely házasságnál kívántatik, látszott a valószínűbbnek. Az érdek, mellyel az egyesület tanácskozásait eddig mindenki követte, e perctől lankadott, s James úr, miután egy ideig mindent elkövetett, hogy a jelenlevőket szórakozásukból a tárgyhoz visszavezesse, nem tűrhetve többé az ide s tova járást s a suttogásokat, kénytelennek látá magát az ülést feloszlatni, miáltal a szamarak igazságos igényeinek elismerése egy nappal későbbre halasztatott.

Hogy James úr a dolgok ezen fordulatán bosszankodott, s Vándoryra, mert jött, s Völgyesyre s tulajdon bátyjára, mert az ülést otthagyák, neheztelt, nem veheti senki rossz néven. Keveset ismerek, ki a közfigyelmet másokkal szívesen megosztaná, s ki, elnöki székről a legszebb beszédet mondva, hallgatóit suttogni s ide s tova járni látja, mint James úr, annak ülés után egy kis rosszkedvet mindenki megbocsáthat; volt azonban a megyeházban valaki, kire Vándory magaviselete még sokkal kellemetlenebb benyomást tett - Rétyné.

Az alispánné éppen hálószobájának az udvarra nyíló ablakánál ült s dolgozott, midőn Vándoryt a zsidótól kijőni s sietve a megyeház lépcsői felé menni látta. A dolog Rétynének feltűnt, de nem aggasztá őt. Mióta tudta, hogy a zsidó egészen magánkívül van s felgyógyulásához semmi remény nincs, nem kérdezősködött többé felőle, s oly nyugodtnak érzé magát, mintha már meghalt volna. Most, midőn Vándoryt a zsidónak tömlöcéül használt kamarából kijönni látta, a szerencsétlen ismét eszébe jutott. "Mit bánom, akár él, akár nem - így szólt magában -, a zsidó magánkívül van; e hígvelejű pap bizonyosan ismét papolt neki valamit, miből amaz egy szót sem értett, s most megelégedve, hogy mondókáját elmondhatta, fölmegy Tengelyihez, hogy ugyane hangon tovább beszéljen." S az alispánné folytatá munkáját, mindazon megvetéssel gondolva a lelkész hasztalan fáradozásaira, melyet úgynevezett praktikus emberek olyanok iránt éreznek, kik munkásságukkal forintok- s garasokban felszámítható hasznot nem aratnak. - Miután azonban rövid idő múlva az udvaron ismét lépéseket hallott, s lenézve Vándoryt látá, ki Völgyesy s Bántornyi Lajos kíséretében a zsidó börtönébe visszament, s mindjárt azután a beteghez rendelt ápolóné onnan kijött: az alispánné szívét nyugtalanság tölté el.

"Mi lehet ez? - gondolta magában. - A zsidó magánkívül volt; felgyógyulásához semmi remény; mit kereshetnek ezek szobájában? Különös, igen különös. Völgyesy Tengelyinek ügyvédje, s Vándory... hátha a zsidó mégis jobban érzené magát, és?... Meg kell tudnom! - szólt magában tovább. - Az asszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, ott áll az ajtó előtt, neki mindent tudnia kell."

Az alispánné leküldé szobaleányát, s kevéssel azután nem kis bókkal az öregasszony lépe be szobájába. A szegény egészen meg vala zavarodva, annyira bámulá, hogy a nagyságos alispánnéhoz fölhívatott.

Az alispánné, amennyire lehetett, titkolá fölgerjedését, s miután a még mindig csudálkozó asszonynak elmondta, mennyi ideig ismeri e zsidót kit most is ártatlannak gondol, s hogy éppen ezért nagy részt vesz sorsán, s miután őt eddig szorgalmas ápolásaért megdicsérte, dobogó szívvel kérdé, miként érzi magát a beteg most? s nem tudja-e, miért ment Vándory még két úrral éppen e pillanatban tömlöcébe?

Az asszonynak feleletei, bármi alázatos hangon mondattak el, nem valának olyanok, hogy az alispánné magát általok megnyugtatva érezheté, sőt még nagyobb aggodalommal tölték lelkét. A zsidó, kinek eszmélete tökéletesen visszatért, miért vágyódott Vándory után annyira? mi lehet azon titok, melynek felfödözése előtt, mint az ápoló asszony mondá, nem halhat meg nyugodtan, miért küldetett ki ez ma, mikor a lelkész betegével egy óránál tovább szólt? s most Bántornyi Lajos s Völgyesy miért hívattak a beteghez, ha nem azért, hogy tett vagy teendő felfödözéséről tanúságot tegyenek?

- Kend nem tudja - kérdé az alispánné remegő hangon, miután az asszony elég hosszas előadását a legnagyobb figyelemmel végighallgatá -, a zsidó tiszteletes Vándory úrral miről szólt?

- A tiszteletes úr kiküldött - mondá a másik nyugodtan -, bizony pedig nem volt semmi szükség reá, nem voltam bőbeszédű soha, s az én koromban, úgy hiszem, csak rám is lehetne már bízni valamit. De a tiszteletes úr kiküldött, s így nem tudok semmit, csak azt hiszem, hogy alkalmasint gonosztetteit vallotta meg.

- Honnan gondolja azt kend? - kérdé ismét az alispánné, kinek szokatlan fölgerjedése most az öregasszony figyelmét is magára voná.

- Hát én bizony nem hallgatóztam - mondá amaz -, ha akartam is volna, füleim gyengébbek, semhogy a zárt ajtón át valamit érthetnék, de csak úgy hiszem, hogy arról szóltak. Soha a tiszteletes urat oly meglepett képpel nem láttam, mint mikor a zsidótól kijött. Isten tudja, mi szörnyű dolgokat hallhatott tőle! A zsidó, mikor én a szobába visszajöttem, egy percig nyugodtabbnak látszott, de alig ültem ott s megint újra türelmetlenné lett. - Ha akarják, hogy valamit valljak - mondá többször hozzám -, miért nem jőnek már? - Mondtam neki, hogy a tiszteletes úr csak most ment el, s hogy maradjon nyugodtan. De ő mindig hánykolódott és sóhajtozott; szörnyű volt látni, nagysás asszonyom, hogy bántotta lelkiismerete, s nem is volt nyugta, míg a tiszteletes és az urak vissza nem jöttek. Akkor csak azt kérdezte: ezen urak előtt mondhatja-e el vallomását? s mikor hallá, hogy igen, egészen nyugodtnak látszott; engem pedig kiküldtek. De nagyságos asszonyom - tevé hozzá bámulva, midőn a halványságot, mely arcait elborítá, észrevevé -, talán nagysád is rosszul érzi magát?

Rétyné összeszedé minden erejét. - Nem, jó asszony - mondá a lehetőségig nyugodtan -, menjen le betegéhez, az urak hihetőképp mindjárt ki fognak jőni.

- Igaz, nagyságos asszonyom - szólt amaz -, úgyis a nyomorult nem él holnap reggelig, de ma éjjel még talán szüksége lesz reám. No, csakhogy az igazság süljön ki végre. Ugye nagyságos asszonyom, az a fődolog?

- Jól van, jól - mondá Rétyné elfojtott hangon -, majd ki fog sülni az igazság. - S ezzel a vénasszony kezet csókolva visszavonult; míg Rétyné, nehogy jelen fölgerjedett állapotában valaki által láttassék, az ajtót elzárva, pamlagára veté magát, s egy ideig néma kétségbeesésbe merült.

A zsidó mindent megvallott; Rétynének erről, azok után, miket az asszonytól hallott, kétsége nem lehetett, s remélheti-e, hogy Tengelyinek leghívebb barátai valamit, mi a jegyzőnek hasznára lehet, akármi áron elhallgatnának?

- Mit tegyek? - szólt magában elborzadva a helyzet előtt, melyben magát látá - nincs-e semmi mentség? - Rétyné felugrott pamlagáról, s mély gondolatokban sokáig fel s alá járt szobájában. - "Nincs semmi! - mondá végre, megállva. Tengelyi esete nagyobb lármát ütött, hogysem most ítélet nélkül elsimíttathatnék; s kire bízzam magamat szörnyű helyzetemben? kitől kérjek tanácsot? kinek pártolására számolhatok? Férjemre?! - arcain leírhatlan keserűség látszott - tőle kérjek pártfogást? s minek? szeretett-e valaha? nem gyűlöl-e most, mennyire csak gyáva lelke ily érzésre képes? nem lehetek-e bizonyos, hogy azon percben, melyben veszélyben lát, elhágy, sőt nehogy az ellenem emelt vádak reá is kiterjesztessenek, üldözőimhez áll?... Nem! inkább akármit, mint hogy magamat ez ember előtt megalázzam! De mit tegyek?" - Az alispánné ismét fel s alá kezde járni szobájában; nyugtalanságából, mellyel időről időre fejét rázá, látni lehetett, hogy magát addig semmire nem határozhatá el. Végre, mintha agyán egyszerre egy gondolat villanna át, megállt, s szemét a szoba egyik szegletében álló írószekrényre függeszté. Nem - mondá elborzadva -, ez nem szükséges, ez nem lehet! - S mintha futni akarna gondolatjai elöl, még sebesebben folytatá járását. A szekrény varázserővel magához vonta tekintetét; úgy látszott, nem szabadulhata iszonyú gondolatától, s bármerre ment, szemei akaratlanul a szekrényhez tapadtak. - "Megbódulok! - szólt végre, midőn szemeit kezével takarva, a szoba közepén megállt - mióta ez iszonyú gondolat fejemben támadt, nem tudok szabadulni tőle. Istenem! istenem! segíts rajtam!"

Az alispánné egy ideig mozdulatlanul állt, szíve dobogott, melle feszült, mintha szét akarna repedni, s könny nem áztatá szemeit. - "De miért volna e gondolat oly iszonyú? - fűzé tovább gondolatait, nyugodtabban, miután kétségbeesésének első rohama lecsillapult. - Meghalni... miért borzad szívem e gondolattól? A halál csak attól foszthat meg, mit e földön bírunk, s nekem van-e valamim, minek veszteért kesergenem lehetne? Gyermekeim nincsenek, nem is kívántam soha magamnak; de ha lennének, talán lekötve érzeném magamat e földhöz. Férjemet utálom. Azon állást, mely után vágyódtam, nem érhettem el... s most csak szégyen s büntetés vár reám. Balgatagság volna tovább kétkedni."

Rétyné szekrényéhez ment, kihúzá egyik fiókját, s egy elég nagy üvegpalackot vőn ki, mely fejér, a cukorhoz hasonló porral vala félig telve. - "Így - szólt félhalkan, midőn a palackot remegő kézzel maga elébe tevé -, ezen arsenicummal a fél megyét másvilágra küldhetem. Míg ez kezemben van, büntető ítéletet nem fog fölöttem mondani senki!" Az alispánné egy ideig mély gondolatokba mélyedett; ezt fogják tenni hihetőképp olvasóim s mindenesetre bírálóim is, kik azt, hogy Rétyné, mihelyt reá szüksége van, azonnal mérget talál, valószínűtlennek hírlendik; azonban ily vád a lehetőségig igazságtalan volna. Sem abban, hogy Réty házában, mint annyi úri magyar házakban, patkányok voltak, sem abban, hogy az alispánné azokat kiirtani akarta, s e célra a legközönségesebb eszközt használá, valószínűtlenség nincs. Az, hogy Rétyné az arsenicumot, melyet ugyene célból hazánkban száz háznál találunk, mindig magánál s zár alatt tartá, ritka gondosság, de olyan rendes gazdasszonytól, minő ő vala, kitelik. Ki pedig talán a méregnek mennyiségét hiszi valószínűtlennek, az mint tiszta teoretikus szól a dologról, tapasztalásból tudván mindenki, hogy arsenicumot csak patikában nehéz kapni, míg kereskedőknél fontszámra veheti, akinek tetszik, s magam egy festőinassal találkoztam egyszer, ki mestere számára egy font arsenicumot vitt kék papirosba takarva az utcán végig. Ki ezen kétkedik, kérdezősködjék; nem ártana, ha azok tennék, kiket az orvosi rendőrség fenntartása illet.

"De azt mondják, méreg által a halál kínos - így szólt hosszabb gondolkozás után, szemeit az előtte álló palackra függesztve Rétyné magában. - Hallottam emberekről, kik órákig iszonyú fájdalmakat szenvedve, s csak borzasztó szenvedések után, melyek alatt önmagokat elátkozták, tudtak meghalni. Hátha nekem is ez lenne sorsom? hátha erős természetem a méregnek ellentállna, ha órákig ott kellene feküdnöm élet és halál között, érezve, mint szakítja szét a szörnyű méreg belsőmet, miként küzd testem minden egyes tagja az enyészet ellen? s e hosszú haldoklás, e határtalan kínok közt senki, ki szenvedéseimet részvéttel látná, senki, ki szerető kezekkel a halálos verítéket hideg homlokomról letörölné?! Tűrni mindezt magányosan, vagy olyanoktól körülvéve, kiknek minden szava, minden tekintete arra int, hogy nem szenvedéseim, de létem megszűnte az, mire vágyódva várnak?" - Borzadott, s mintegy akaratlan mozdulattal tovább tolá a palackot.

Határozata meg vala törve. Nem tudá, mit tegyen, nem látott más utat, más menekvést maga előtt, s ez egy ellen fellázadt egész valója. Ott állt néma kétségbeesésben, előtte a méreg, melyhez szeme akaratlanul mindig visszatért, mely után néha kezével nyúlt, s melytől ismét borzadással elfordult. "Sokat fogok bevenni, beveszem mind - szólt ismét magában, s ujjai görcsösen szoríták a palackot, melyet ismét kezébe vett -, úgy legalább nem fogok szenvedni, egy perc, s mindennek vége van... De meghalni most, midőn még húsz évig élhetnék!" Rétyné ismét elereszté az üveget, s egy székre vetve magát, szemét kezével takarta el.

"De hátha e vénasszony megcsalt? - szólt most egyszerre, mintegy meglepetve e vigasztaló gondolat által, mely most először villant fel agyában - ha minden, mit a zsidó vallomásáról beszélt, nem igaz? vagy ha a zsidó Vándoryt csakugyan magához hívatta, s vallomásokat tett, nem vallhatott-e egészen más dolgokat? Mi oka lehetett volna arra, hogy engem vádoljon, holott mindig jóltevője valék?"

E gondolatok Rétynét egy pillanatra megnyugtaták. Visszatevé a mérget fiókjába, bezárta szekrényét, s szinte bámult, miként ragadtathatá el magát annyira félelme által, hogy mindjárt e kétségbeesett gondolatokra jutott. De e nyugalom nem tarthatott sokáig. Az alispánné sokkal eszesebb asszony volt, mint hogy helyzetét nyugodtabban átgondolva nem látta volna, miként az, mire minden reményét építi, legfölebb a lehetőségek közé tartozik, sőt alig valószínű... s Rétyné ismét előbbi aggodalmaiba esett vissza.

"Bizonyosságot kell magamnak szereznem - mondá végre. - A zsidó hihetőképp még él, tőle tudhatom meg legjobban, mit vallott; s ha Vándory által elcsábíttatott, talán arra bírhatom, hogy vallomását visszavegye", s ezzel Rétyné, köpönyegbe burkolva, elhagyá szobáját, s egyenesen a zsidó börtöne felé sietett.

Már este volt; senki az alispánnét, midőn a megye setét udvarán keresztülment, nem vevé észre; s miután a börtön, melyben a zsidó feküdt, mióta betegsége miatt senki elszökésétől többé nem félt, majdnem mindig nyitva hagyatott, Rétyné a kamarában állt, anélkül, hogy valakitől láttatott volna. S a vénasszony, ki a betegnek gondját viselte, nem kissé bámult, midőn mécse világánál egyszerre a nagyságos asszonyt ismeré meg, s tőle kérdeztetett: miként van a beteg?

- Nyugodtabban, sokkal nyugodtabban - válaszolt az asszony, fölkelve székéről, melyen első pillanatban ülve maradt. - Mikor az urak elmentek, mondta, hogy mióta mindent elmondott, mi szívén feküdt, sokkal jobban érzi magát. Azóta majdnem mindig szunnyadozik. Szegény ember, ha még azt tudná, hogy a nagyságos asszony is kérdezősködött felőle, sőt hogy itt is volt...

- Menjen ki kend - mondá Rétyné reszkető hangon -, s várjon reám az udvaron; ne mondja senkinek, érti-e, senkinek, hogy itt vagyok. Szólnom kell a szerencsétlennel, mielőtt meghal. Kend tudja - tevé hozzá, midőn az asszonynak bámulását észrevevé -, hogy Macskaházy, kit e zsidó megölt, leghívebb emberünk volt; erről kell beszélnem vele. Ha csakugyan magába szállt, talán felelni fog az én kérdéseimre is.

- Már hogy magába szállt - szólt az ápolónő, még mindig késve a kimenéssel -, az bizonyos. A tiszteletes úr egészen megtérítette. Csak mégis jobb volna talán, ha itt maradnék. A beteg szavamat jobban megszokta, nekem bizonyosan hamarább felelne; s azután az is meglehet, hogy ismét szörnyű álmaiba esik vissza, s akkor egészen dühös, és nagysád...

- Menjen ki kend, mondom - szakítá félbe Rétyné a szólót -, s várjon reám az udvaron; s amint mondám, ne merészelje senkinek elbeszélni, hogy itt voltam.

E szavak oly hangon mondattak, hogy az asszony minden kíváncsisága mellett tovább a szobában maradni nem merészelt; s miután rosszkedvűen bundáját fölvéve az ajtón kiment, az uraságok büszkesége ellen mormoga valamit fogai között, kik, ha beteget ápolni kell, szegény embert hínak, de mihelyt a beteg ismét magához jő, úgyhogy tőle valami érdekest hallani lehet, az ápolót kiküldik, s csak magok beszélnek vele.

Rétyné, miután előbb az ajtóhoz ment, s kinézve meggyőződött, hogy az asszony, kit elküldött, nem hallgatódzik, a betegnek ágyához ment, s a zsidót megszólítá.

A beteg nem felelt; egyenetlen lélegzete, a nehéz fohászok, melyek időről időre mellét emelék, míg ajkai körül s egész testén néha azon különös rángás vala látható, melyet haldoklókon észreveszünk, mutaták, hogy órái számítvák. Rétyné dobogó szívvel állt ágya mellett, s nézé az elszáradt arcot, melyet a halál már átváltoztatott, de a beteg behunyt szemekkel nem felelt megszólítására. Nyugtalan vala, mintha valamit keresne, körülkapart takaróján; de úgy látszott, tovább szunnyadott.

Rétyné, meggyőződve, hogyha a zsidóval szólni akar, időt veszteni nem szabad, midőn ismételt megszólításaira nem felelt, a beteget gyengén megrázá. A zsidó felnyitá szemét, körülnézett, de midőn csak egy asszonyt láta, kit hihetőképp ápolójának gondolt, ismét a fal felé akart fordulni:

- Hát nem ismersz? - szólt az alispánné remegő hangon - ne fordulj el, nézz reám, én vagyok.

- Hagyjatok békét - mondá a zsidó gyengén, majdnem érthetetlenül -, amit tudtam, megmondtam, mindent megvallottam; mi kell még?

- De hát nem ismersz? - szólt ismét Rétyné, majdnem könyörgő hangon - nézz reám, én vagyok, Rétyné.

- Rétyné?! - szólt a zsidó bámulva, midőn megfordulván az alispánnéra mereszté fénytelen szemeit.

- Ki más jőne hozzád? - mondá a másik nyájasan - ki gondoskodik felőled? kinek fekszik jóléted szívén?

- El tőlem, iszonyú asszony - szakítá félbe szavait a beteg -, hadd haljak meg legalább békében. Miért jössz? hisz látod, nincs erőm, hogy raboljak, vagy valakit meggyilkolhassak.

- Magadon kívül vagy - mondá Rétyné halkan -, hogy beszélhetsz így? ha valaki hallaná.

- Bánom is én - válaszolt a zsidó nyugodtabban -, én nem félek többé senkitől.

- Ne hadd magadat rászedni - mondá Rétyné halkan - azt mondják, ugye, hogy meggyógyulásodhoz semmi reménység nincs? De lásd, ezt csak azért teszik, hogy belőled vallomásokat csaljanak ki. Én az orvostól magától tudom, hogy minden veszélyen kívül vagy, csak még gyengeség maradt betegséged után hátra, ez is nemsokára elmúlik. Csak most vigyázz magadra. Ma is, mint hallom, Vándory még két úrral volt nálad...

Az alispánnét itt a zsidó kacagása vagy inkább hörgése szakítá félbe, melyre a félig haldokló e szavak hallatára fakadt.

- Hát azért jössz, nemde - szólt tompa hangon, midőn kiszáradt ujjaival Rétyné kezét görcsösen megszorítá -, tudni akarod, mit vallottam gonosztetteimből, melyeket veled követtem el? Nyugodt lehetsz, mindent megvallottam, érted-e? mindent! Azon pillanattól, midőn Macskaházy velem először az írások elrablása iránt szólt, azon estéig, mikor éppen ezen írásokért Macskaházyval összevesztél, s magadhoz hívatál, hogy pár új táblát vágjak ablakodba, s akkor munka között azt mondád: ha Macskaházyt valaki megölné...

- Hallgass, szörnyeteg! - szakítá félbe a szólót Rétyné, midőn kezét a zsidó ujjaitól megszabadítani iparkodott.

- Szörnyeteg! nemde, szörnyeteg? - mondá a zsidó, s tompa szava, midőn beszélésre kényszeríté magát, a hallgatót borzadással tölté - de hogy fogják nevezni azt, ki engem azon tettekre bírt, melyekért tőlem mindenki eliszonyodik?

- Alávaló zsidó! - szólt Rétyné - ki hisz neked, ha ellenem vádakat emelsz?

- Fognak hinni - válaszolt a zsidó -, amit én mondtam, azt mondta Viola is; nem fog senki kételkedni rajta.

- Vissza kell venni vallomásodat - mondá Rétyné remegő hangon -, új tanúkat fogok hozni, s azok előtt elmondhatod, miként előbb ígéretekkel bírtak arra, hogy ellenem hamisan valljál, de hogy minden, amit mondtál, csupa koholmány, érted-e?

- Én nem fogok visszavenni semmit vallomásomból - válaszolt a beteg -, egy szót sem.

- Zsidó - mondá az alispánné szenvedélyesen -, ha nem teszed...

- Fenyegetőddzél másnak - szakítá félbe amaz -, reám ígéreted s fenyegetéseid nem hatnak többé; holnapig ott vagyok, hol zsidó létemre is e világ hatalmasai fölöttem nem uralkodhatnak többé. De te, te - tevé hozzá végső erővel -, ki engem minden rosszra csábítál, s mikor miattad szerencsétlenné lettem, elhagytál, te bíró elébe fogsz állíttatni... börtönbe kerülsz, mint én... a vesztőhelyre. Megálmodtam betegségem alatt... Közepén te és én, mellettünk a hóhér nagy fényes karddal. Cifra is ott volt, s Macskaházy, s körös-körül roppant nép, és a székre ültettek... - Itt a beteg megtörött szavai érthetlenné váltak, tovább szólt, de magánkívül vala, s Rétyné a beteg hideg kezének rángatásaiból, mellyel karját még mindig erősen megszorítá, érzé, hogy végső, halálos küzdelmeihez közeleg.

Az alispánné, miután karját nem kis nehézséggel a haldoklótól megszabadítá, mintegy magánkívül rohant ki a kamarából, hol az ápoló asszony betegét, midőn hozzá visszatért, magánkívül s végső vonaglásaiban találta.

Az érzelmeket, melyek Rétynének keblét e pillanatban eltölték, nem fogom leírni. Vannak szörnyek, mint az anyagi-, úgy érzelmeink világában, melyeknek festésére ecsetet nem találunk, s miket ez asszony most szenvedett, ezek közé tartoztak. Szobaleánya, kivel a lépcsőn találkozott, s ki által gyertyákat s egy pohár vizet rendelt magának a szobába hozatni, elborzadott, midőn asszonyát ily állapotban látá. Arcait halotti halványság takarta, egész teste remegett, szemei elvadult tekintetet vetének körül.

- Nagysád talán beteg? - mondá Julis, midőn a gyertyákat az asztalra állítá - talán a főorvosért mehetnék? itt van a háznál.

- Mi közöd ehhez? - szólt Rétyné csillogó szemeit a szegény leányra vetve - állítsd a vizet ide mellém, s takarodjál.

A leány kiment, s Rétyné, bezárva szobáját, maga maradt. Az emberek részvétét elutasíthatjuk magunktól, de kíváncsiságukat bizonyosan nem; s ki főképp szobaleányról azt teszi föl, hogy szót fogad - ha óvakodásra intetik oly valamitől, mihez semmi köze nincs, teljes meggyőződésem szerint csalódni fog. Legalább a jelen esetben így volt; s Julis, mihelyt asszonyától a fent írt módon kiküldetett, szobájában magányosan találva magát, nem ismert fontosabb kötelességet, mint hogy azon ajtó mellett, mely őt asszonyától elválasztá, hallgatóddzék.

Mit Julis benn hallott, még inkább nevelé kíváncsiságát. Rétyné fel s alá járt. Leült asztalához, s írt. Ismét fölkelt, s mintha papírt tépne szét. Újra körüljárt. Felnyitá szekrényét. Megint íróasztalához ült; s Julis világosan hallá nehéz fohászait. - Később a leánynak úgy látszott, mintha az alispánné valamit keverne poharába.

- Csakugyan beteg - gondolá magában -, bizonyosan cseppjeit veszi be; mégis jó volna, ha valakit hínék.

A szobaleány ismét az ajtóhoz illeszté fülét, s csengést halla, mintha valaki egy poharat erősen az asztalra tesz; s midőn ebből asszonyának rosszkedvéről ítélve, föltételét már megváltoztatá, s célirányosabbnak tartá nem híni senkit, úgy látszott, mintha az alispánné pamlagára vetné magát, s a szobában fájdalmas nyögést hallana.

Ezt tovább hallgatni, anélkül, hogy okát ismerné, több vala, mint mit szobaleány ildomosságától kívánni lehetne, s miután Julis az ajtón többször kocogva s asszonyát megszólítva feleletet nem kapott, az alispánnénak szigorú tilalmáról, szenvedélyességéről, szóval mindenről megfeledkezve, egyenesen urához futott.

Kevés pillanattal azelőtt az alispánhoz Vándory jött. Rendkívül fel vala gerjedve, s kérdé, nem látta-e nejét?

Miután Rétytől hallá, hogy egész nap feleségével nem szólt, s nyugtalansága okáért kérdeztetett, Vándory elmondá, hogy midőn éppen most Tengelyinél volt, az öregasszony, ki a zsidót betegsége alatt ápolá, azt jelentette, hogy az alispánné éppen halála előtt nála volt, s vele hosszabb ideig maga beszélt. Vándory elsorolá mindazon körülményeket, melyeket az ápolónőtől hallott. - Barátom - tevé hozzá -, nőd szenvedélyes asszony; megtudta, hogy a szerencsétlen, ki most nincs többé, előttem s többek előtt vallomásokat tett, nem ismeri tartalmukat, s talán vádolva gondolja magát. Ki tudja, mire nem képes kétségbeesésében? kérlek, menj hozzá, s nyugtasd meg. A zsidó vallomásában nincs semmi, mi által nőd veszélyeztetnék. Becsületszavamat adhatom reá, a szerencsétlen csak Macskaházyt vádolá.

A lelkészt e szavaknál Julis szakítá félbe, ki a szobába rohanva mindent, mit asszonya ajtaja mellett hallott, elmondott.

- Jerünk, jerünk hamar! - kiálta Vándory - talán még elég jókor jövünk. - S a férfiak a jövő percben az alispánné ajtaja mellett álltak.

Az ajtó zárva vala. Benn a szobában nyögés hallatszott.

- Fel kell törni! - kiálta Vándory, s miután Rétyvel együtt egész erővel az ajtónak rohantak, a gyenge zár engedett.

A cél, miért jöttek, nem vala többé elérhető. A pohár, mely az asztalon állt, s melynek alján az italnak kis része megmaradt, mellette az üveg arsenicummal, Rétyné tette iránt nem hagytak kétséget. Segíteni nem lehetett többé.

Midőn férje a szobába lépett, a szerencsétlen asszony még élt; reá függeszté szemét, s úgy látszott, mintha szólni akarna; de midőn Réty a pamlag mellé térdelve kezét megragadá, görcsösen összeszorult ujjai hidegek valának, mellét még egy nehéz fohász emelé, s férjére meredt szemei elveszték fényöket.

Ő nem vala többé.

Minden ember, a legszegényebb körben töltötte bár életét, egyszer magára vonja embertársai figyelmét, s e pillanat az, melyben eltemettetik. Ilyenkor a magas torony harangja megkondul a legszegényebbnek; ki egész éltén át elhagyatva állt, annak koporsója körül emberek gyűlnek össze, ki örökös akadályok miatt semmiképp nem haladhatott, annak temetése előtt a tömeg kitér; s a nyomorult, miután életében semmit magáénak nem nevezhetett, örök áron egy darabka földbirtokot szerez, melyet szabadon használhat végső ítéletig, anélkül, hogy tilalom-törésért büntetnék. A halottat részvét s tisztelet fogja körül - s miért? Azért talán, mert ki józanul cselekszik, tiszteletet érdemel, s az emberek többsége alig tehet okosabbat életében, mint hogy tőle búcsút vesz? vagy talán azért, mert meggyőződésünk szerint a halott azt, mi mindnyájunkat egyiránt érdekli, de mit a legokosabb is csak hisz - végre megtudta? - Igaz, a halálnál nincs jobb magyarázó a világon. Ki élete becséről kétkedik, s nem tudja, érdemes-e az, mit e földön elérhet, hogy érte fáradjon: az első esetnél, hol ismerősei közül valaki meghalt, tisztába jöhet. Valamivel kisebb vagy nagyobb temetés, címerek vagy csak a puszta név a koporsón, a sír felett mauzóleum vagy fakereszt, melyeknek felállítási költségei különbözők, de melyek egyenlőn elhagyatva állnak; egy rövid beszélgetés a szomszédok között, vagy nyomtatott gyászlevél, vagy hirdetés a honi hírlapokban, vagy talán nekrológok a külföldi hírlapokban is - egy óra, tizennégy nap, vagy egy hónap múlva csend s közönyösség - ez a dicsőség. Egy darab fekete fátyol a kalapon, vagy teljes gyászruházat, szegényeknél vitatkozás: ki fizesse a temetést? gazdagoknál: kié legyen az örökség? - ez az, mi a bírt szeretetre emlékeztet. S mi a barátságot illeti, ki nem tudja, hogy bármennyiszer szorítottuk barátaink kezét, az eset ritka, hol e szorongatások után valami visszamaradna, mi barátunkat csak annyira emlékeztetné is reánk s kézszorításainkra, mint tyúkszemeink arra, hogy egykor csizmáink által szoríttattunk. Ki éltének ezen díjával be nem éri, vigasztalja magát azzal, hogy a kivételek közé tartozik.

Ezek közé tartozott Rétyné is, kinek halála Porváron s az egész megyében több lármát okozott, mint minden, mi a Tisza mentében évek óta emlékezetre méltó történt. Maga az, hogy Rétyné meghalt, magára vonta volna a közfigyelmet. Ha gazdag földesasszony, ki, mi több, még ötvenedik évét sem érte el, jó konyhát tartott, s a legszebb ruhákban járt, egyszerre meghal, a dolog még akkor is borzasztó, ha halálánál minden illő formák megtartattak, s a beteg, csak miután fölötte két orvosi tanácskozás tartatott, múlt ki a világból. De mi ez az alispánné esetéhez képest? A főorvos akkor hívatott, mikor Rétyné már magánkívül volt, s ő minden tudománya mellett nem mondhatott mást: mint hogyha csak öt perccel előbb jő, a nagyságos asszonyt bizonyosan megmenthette volna. Serer, ki éppen Porváron lévén, a hírre szinte a házhoz jött, csak azon meggyőződését nyilváníthatá, hogy mit a nagyságos asszony ivott, bizonyosan nem volt cukros víz; de orvosi tanácskozásról, vagy patikáról! nem lehetett szó, még annyi idő sem maradt, hogy Serer mandulatejét, mely, amint mondá, néha csudákat tesz, ajánlhatná. Az alispánné meg vala mérgezve, s mi több, saját maga által, az iránt nem lehetett kétség; s valamint Taksony megyének orvosi kara méltó panaszt emelhetett törvényes közbenjárásának ilyetén elmellőzése ellen: úgy a porvári társaság egész szorgalmát arra fordítá, hogy e szörnyű történet titkos indokait felkeresse.

A Réty család, s azok, kik hozzá - mint Vándory vagy Kislaky Kálmán - közelebb álltak, az egész történetet szerencsétlen véletlennek nevezék. A szegény alispánné, ezeknek állítása szerint, sokszor magnéziával élt, melyet ugyanazon szekrényben tartott, hová egypár nappal előbb a patkányok kiirtására vett arsenicumot elzárá; szerencsétlen tévedés, mely este a gyengén világított szobában oly könnyen történhetett, megmagyaráz mindent. A közönség, mely önként ajánlott magyarázatot elfogadni nem szokott, s soha nem kételkedik inkább, mint ha valami hivatalosan tudtára adatik, nem nagy hitelt adott e magyarázatnak; s mivel, ha már igazsághoz nem juthatunk, mindenki legszívesebben csalja meg önmagát, inkább gyanításokban kerese világosságot, miben ez alkalommal Julis által, ki asszonya halálánál jelen volt, nem kissé segíttetett. Az érdemes szobaleány annyit beszélt Rétynének egy idő óta mutatott szomorúságáról, főképp rendkívüli magaviseletéről, melyet utolsó nap rajta észrevett, hogy senki nem kétkedhetett, miszerint az alispánné szándékosan mérgezte meg magát; s miután az, hogy szobájának ajtaja zárva találtatott, szinte erre mutatott, csak azon okok iránt lehetett véleménykülönbség, mik az alispánnét e határozatra bírák.

Maga Réty, nejének halála iránt, nem szólt senkivel; akár elmebetegség volt legyen szörnyű lépésének oka, mint azt sokan hirdeték, kik, amint mondák, rendkívüli szenvedélyességét mindig ily betegség jelének tartották; akár az bírta e kétségbeesett határozatra, mert látá, miként Ákos s Vilma házasságát nem akadályoztathatja, s inkább meg akart halni, mint hogy annak tanúja legyen, mit családjára nézve gyalázatosnak tartott; akár végre, mint a porvári asszonyságok férjeiknek a dolgot magyarázták, az alispán kétségen kívül megsértette nejét, s makacssága által, mellyel a szerencsétlennek valamely kívánatát ellenzé, gyilkolta meg feleségét, mint erre a világon számtalan példa van; Réty nem szólt senkivel, de kik őt ismerék, észrevevék a hatást, melyet neje halála reá tett.

Ne gondolja azért senki, hogy e fájdalom visszatérő szeretetének lett legyen tanúsága. Nem tartozik ugyan a ritkaságokhoz, hogy midőn oly házaspár közül, mely egész életén át egymással rosszul élt, egy meghal, a másik, mint egy csuda által a meghalt iránt, keblében egyszerre véghetlen szeretetet födöz fel. Valamint a mindennapi élet súrlódásai között egyes hibáknál nagyon is könnyen megfelejtkezünk minden jótulajdonokról: úgy, ha életünk társaitól örökre elválasztanánk, többnyire csak jótulajdonaik emlékét tartjuk meg, s gyenge emberi természetünk úgy hozza magával, hogy majdnem mindent kincsnek tartunk, mihelyt tőlünk visszaszerezhetlenül elvétetett. Réty bánatának azonban nem ez vala oka. Való szeretetet e nő iránt nem érzett soha, s ha egykor érzett volna is, oly oldalról tanulta ismerni újabb időben, hogy erről többé szó nem lehetett; s a szomorúság, melyet rajta neje halála óta mindenki észrevehetett, azon szemrehányásokból vette eredetét, melyeket magának ez alkalommal tett. Mindazon szerencsétlenségnek, melyet maga körül látott, nagy részben nem ő maga volt-e oka? Neje halála után egy megkezdett levelet talált íróasztalán, melyet a boldogtalan asszony hozzá intézett, s melyben egész szerencsétlenségét neki hányta szemére, s nem volt-e ez legalább részben igaz? Midőn a múltra visszatekintett, nem kelle-e Rétynek megvallani, hogy mindazon dolgok, melyeknek neje egyik áldozatául esett, nem történnek, ha ő maga reájok alkalmat nem ad? Ha nejével a helyzet iránt, melyben Vándoryhoz áll, mint kötelessége magával hozta, nyíltan szól, a szerencsétlen asszony vagy feleségévé nem válik, vagy legalább a gondolatot, hogy a lelkész férjének testvére, megszokva, soha azokra nem vetemedik, mik által magát Vándory követelései ellen biztosítani akarta. Saját túlzó engedékenysége volt az, mi nejét azzá tette, mivé vált, s a nem titkolt gyűlölség, melyet iránta utolsó időben mutatott, bírta e nőt kétségbeesett határozatára, mihez soha nem jut, ha férjében támaszt lát maga mellett. E gondolatok Réty lelkét mély fájdalommal tölték el, s maga Vándory szelíd vigasztalásaival sem bírá földeríteni szomorúságát.

A zsidónak vallomása, mely Rétyné halálát okozta, s Porváron mindenkire annyi hatást tett, csak azon következéseket nem idézte elé, melyekre célozva volt, s Tengelyinek állása nem sokkal vált általa kedvezőbbé. Azon, hogy Macskaházynak Tengelyi irományai elrablásában része volt, már előbb is kevesen kételkedtek: de ez a jegyző iránt létező gyanút inkább nevelé. Ha az elrabolt irományok Macskaházynál voltak, mit a zsidó vallomásában is állított, egy fontos ok létezett, mely egyedül Tengelyit bírhatá a gyilkosság elkövetésére. A zsidó azon állítása, hogy a bűntettet Viola követte el, mint egy tanúnak, s mi több, kétes jellemű tanúnak vallomása nem bizonyíthatott annyit, hogy reá azon számos bűnjelek ellenében, melyeknél fogva a jegyző vádoltatott, fölmentő ítéletet építeni lehetne. Tengelyin csak úgy lehetett segíteni, ha Viola, az igazság kezébe kerülve, Macskaházy ellen elkövetett bűntettét megvallja. Ez volt a jegyző barátjai- s ellenségeinek meggyőződése, s ehhez, kivéve Vándoryt, nem volt senkinek nagy reménye. Több két hétnél múlt, mióta az öreg János Csavargóssal Porvárt elhagyta; s nem látszott valószínűnek, hogy miután az ország minden törvényhatóságai Viola fölkeresésére hasztalan szólíttattak fel, miután Ákos, Kálmán, Völgyesy, szóval azok, kiket Tengelyi sorsa érdekelt, e célra mindent elkövettek, az, miért annyian hasztalan fáradtak, egy vén huszárnak sikerülhet.

Valószínűnek látszott, hogy Peti cigány Violának hollétét ismeri; de a barna kályhafűtő, Ákosnak minden kérései s ígéretei dacára, mindig csak azt mondá: hogy Violát a statárium óta nem is látta: s ezen állításon kívül mást, mint esküvéseket, melyekkel azt bizonyítá, tőle hallani nem lehetett. A kislaki gulyásból, kiről tudatott, hogy Viola elszökése után feleségét s gyermekeit lovain ő vitte el, szinte nem lehete kivenni többet. Szerinte ő Zsuzsit csak három mérföldnyire egy bizonyos csárdáig vitte, hol a szegény asszony férjét be akará várni. Mi történt a családdal később, nem tudja; s Kálmán hasztalan kért s káromkodott, ígért és fenyegetődzött, többet az öreg gulyás kínpadon sem mondott volna. Maga Liptákné is minden szeretete mellett, mellyel Tengelyi egész családja s főképp Vilma iránt viseltetett, ha kérdezék, hosszan mentegetődzött, hogy semmit sem tud, s végre Ákosnak bevallá, hogy habár tudná, sem lehetne őt arra bírni, hogy megmondja.

- A teins úrfi tudja, mennyire szeretem - mondá egyszer Ákoshoz, midőn tőle ismét kérésekkel ostromoltatott. - Kit is szerethetnék inkább? A többi gyermekek, kiket mellemen hordoztam, meghaltak, csak az úrfi maradt meg; de ezt ne kérje tőlem. Ha életemmel megszabadíthatnám Tengelyi urat, tenném; de, hogy Júdássá váljak, azt ne kívánja senki. Tengelyi úrnak barátjai vannak, meg fog szabadulni így is, s ha nem, legalább becsületesen tartják, s háznépéről gondoskodva van. Violára akasztófa, családjára végső ínség vár; ha Zsuzsi közel rokonom nem volna is, inkább leharapnám a nyelvemet, mint hogy eláruljam.

Mindazok, kik Viola hollétéről valamit tudhatának, eszerint úgy látszott hallgatásra határozták el magokat; s ámbár Vándory vigasztalá barátjait, hogy istenben bízzanak, úgy látszott, e bizodalom nem egyhamar fog igazoltatni; legalább János, miután kétheti keresés után a legkisebb nyomra nem akadott, már maga is kétkedni kezdett, fogja-e adott ígéretét teljesíthetni.

Arról, hogy Viola a szomszéd megyékben nincs, sem János, sem Csavargós nem kételkedett. Az is, mint Csavargós többször mondá, valószínűnek látszott, hogy az ország határain túl nem ment; de széles e haza ötvenkét megyéinek melyikében keressék? ez oly kérdés vala, melyre az öreg János minden stratégikus ismeretei mellett sem felelhetett. - Bizony ez a Viola átkozott gyerek - mondá többször pajtásához -, úgy retirált, az ördög sem tudna reáakadni. Hej, milyen generális válhatott volna belőle!

- Mi az: retirálni? - kérdé egy ily alkalommal Csavargós, ki mióta az öreg Jánossal járt, nem szűnő gyönyörrel hallgatá elbeszéléseit, s mióta a háborúról s az egykori huszárnak nagy tetteiről hallott, szinte megvetéssel nézett önéletmódjára, melynek legérdekesebb pillanatai a katonaélettel nem mérkőzhetnek.

- Hallott-e ilyet a világ?! - mondá bámulva a huszár - hát azt sem tudod, mi a retirálás? De nem csuda - tevé hozzá rövid gondolkozás után -, nem szolgáltál háborús időben, hogy megtanulhattad volna. Hát, öcsém, a retirálás csak az, mikor az embert visszafelé kommandírozzák.

- Értem, értem - szólt a másik, ki ez értelmezést nagy figyelemmel hallgatá -, mikor az embert az ellenség megkergeti.

- Bohó! - mondá a másik hevesen - hisz akkor jóravaló ember sohasem retirálna. Soha életemben nem voltam ütközetben, hol nem mi győztünk, és mégis hányszor nem retiráltunk! - Olvasóim tudják, hogy János, ki maga mindig csak rossz kedvvel s parancsolat következésében vonult vissza az ellenség elől, azon meggyőződésben élt, hogy szolgálatának egész ideje alatt seregeink nem győzettek le soha. - A retirálás csak az - folytatá előadását -, mikor az ember az ellenséget jól megveri, és azután visszamegy. Érted-e most?

- Értem - válaszolt Gazsi -, csak azt nem tudom, miért megy hát vissza az ember, ha az ellenséget megverte?

- Hát bohó - szólt a másik könyörülő mosollyal -, azért megy, mert kommandírozzák, s ha mint katona nem engedelmeskedik, főbe lövik.

- De miért kommandírozzák hátrafelé? - kérdé Gazsi tovább, ki kételyeit az eddig hallottak után még mindig nem érzé felderítve.

- Az nem a mi dolgunk - felelt János rosszkedvűen, mert épp ezen kérdés vala az, melyet magának százszor tett s soha megfejteni nem tudott -, a katona azt teszi, mit neki parancsolnak, a többi mást illet. Miért kommandírozzák hátrafelé? - mormogott tovább - ostoba kérdés! Hát talán hogy avandzsirozzanak; mert aki legtöbbet retirál, azt leginkább avandzsiroztatják; vagy meglehet, azért, hogy az ellenség megint összeszedhesse magát, s újra megverhessék. Látod, Gazsi, ha katona lennél, s ily kérdéssel állsz elő, főbe lőnek.

Hasonló beszélgetésekből Csavargós Gazsi sokat tanulhatott, míg az öreg János bennök nem kis gyönyört talált, olyannyira, hogy mióta Ákos felnőtt s katonatörténeteit meghallgatni nem szokta, talán soha inkább megelégedve nem érzé magát, mint mostani társával; útjának célja azonban mindemellett nem közelíttetett meg. A kislaki gulyás neki is csak azt mondá, hogy semmit sem tud. Minden kérés s pajtáskodás más feleletet nem húzhatott ki belőle, s ha mást kérdezett, szintazon felelettel utasíttatott el.

- Mintha összebeszéltek volna - mondá János sokszor rosszkedvében -, mind csak azt feleli, hogy nem tud semmit. Éppen úgy tesznek velem, mint lovászunk. Az is, ha a lótisztításról vagy abrakolásról neki valamit mondok, azzal áll elő, hogy azt már régen tudja; ezek meg azt mondják, hogy nem tudnak semmit. Azt, miről az ember szólni akarná, azt mindenik tudja már; ami iránt kérdez, arra senki nem felel. - De e panaszok sem a gulyást, sem mást annak elmondására, mit vagy nem tudtak, vagy mondani nem akartak, nem bírhaták, s János és Csavargós tovább vándoroltak tanyáról tanyára, s mindenütt ugyanazon feleletet kapták.

Három vármegyét barangoltak be így, s ámbár Csavargós ez életmódot megszokta, János pedig napokig erdőn, réteken s posványon keresztül lovagolva néha ismét katonának képzelheté magát, s fölemelkedve kengyelében mondhatlan gyönyörrel néze körül a síkon, hol lovas ember semmi magasabbat magánál nem lát - e hasztalan keresés végre mindkettőjöknek kellemetlenné vált. - Oly célok után fáradunk majdnem valamennyien, melyekről mások, sokszor az egész világ tudja, hogy általunk eléretni nem fognak - sebaj! csak mimagunk tudjuk megtartani ellenkező meggyőződésünket; de ha végre azt vesztjük el, s csak azért haladunk még tovább, mert kötelességünk vagy becsületérzetünk, vagy hiúságunk, mely sokszor az előbbinek éppen ellenkezője, úgy kívánja, akkor - sóhajtsunk fel - az öreg János káromkodott -, s menjünk tovább. Az öreg huszárnak filozófiája szerint: ki egy úton, ha csak ballagva is, tovább megy, mindig messzire jut, sőt végre az elérhetetlennek gondolt célt is elérheti, mint azt a keresők jelen esetben tapasztalák.

Április azzal vádoltatik közönségesen: hogy változékony. Nem tudom, mennyire árthat ez a hónap jó hírének, legalább hazánkban, hol éppen nem szükség áprilisra várnunk, ha förgeteg után, melytől szinte elborzadunk, véghetlen nyugalmat - könnyzápor után egyszerre derültséget, borút s napsugárokat, keleti s nyugoti, déli s éjszaki szelet egy órában akarunk látni; annyi azonban bizonyos, hogy azon esztendőben, hol János és Csavargós Violát keresték, senki e hónapot változékonynak nem nevezheté. Az öreg huszár, noha fiatal korától sok nyomorúsághoz szokott, midőn naponként csontig megázott, eleget átkozá ápril kétségbeejtő állandóságát. Egyszer különösen elveszté egész türelmét.

A harmadik megyében jártak, majdnem húsz mérföldnyire onnan hazulról. Reggel óta lovon ültek, s már dél elmúlt, midőn Csavargós végre öreg pajtásának megvallá, hogy a tanyát, hová őt vezetni ígéré, nem tudja feltalálni. Miután Gazsinak állítása szerint a gulyás, kihez mentek, tíz mérföldnyire minden pásztorembert ismer: az öreg azon reményben, hogy itt végre Violának nyomára jön, eddig mindent eltűrt, most keményen megtámadá vezetőjét; de mit vala tennie? Erdő közepén voltak, utat veszítve, s habár János megesküdött, hogy vén létére soha ily gyerekkel, minő Gazsi, útra nem indul többé, most nem tehete mást, mint hogy bundáját, amennyire a szél engedé, összefogva, magát a gondolattal vigasztalá, hogy holnap Porvárra visszatér, s hogy azalatt Csavargós után tovább ballagott, ki minden fát megnézve letördelt, vagy az úton keresztbe tett ágakat keresett, mikkel szegénylegények az erdőben útjaikat megjelölik.

Már az est közelgett, midőn a sűrűből feléjök világító pásztortűz a tévelygőket jó útra vezeté. Az erdő közepén végre a tanyához értek, melyről Gazsi szólt; s azon öröm, mellyel János a jó tűz mellé feküdt, alig lehet-e nagyobb annál, mellyel az itt tanyázó gulyás Csavargóst fogadá. Úgy látszott, a vén gazda Gazsival sokkal több munkát végzett együtt, mint mi a megyének valaha tudomására jött.

Violáról, ki iránt János gazdáját, mihelyt az magát fiatal pajtásával kibeszélte, kérdezé, a gulyás nem tudott semmit. Legalább ez vala első felelete; később azonban, miután e kérdés hozzá Csavargós által újra intéztetett, rövid gondolkozás után azt válaszolá: hogy ha ma nála maradnak, holnap reggel oly emberhez fogja vezetni, ki e részben talán többet mondhat. - Nem messze innen - szólt tovább -, ősz óta egy gulyás lakik, ki a ti vidéketekről jött. Másképp semmi ember, nem pajtáskodik senkivel, nem kereskedik marhával, szóval haszontalan ember, de mivel onnan való, meglehet, Violáról tud valamit.

- Ki lehet az? - mondá gondolkozva Csavargós - nem tudok pásztorembert, ki tőlünk múlt őszkor ideszakadt volna.

- Hát a kislaki gulyásnak testvéröccse - válaszolt a másik -, bátyja derék legény volt, de ez haszontalan semmi ember, szóba sem áll senkivel.

- A kislaki gulyásnak testvéröccse? - szólt Gazsi bámulva - az nem lehet, az taval őszkor meghalt.

- Meghalt?! - mondá az előbbi még inkább bámulva - mikor tulajdon szemeimmel láttam; szép barna ember, feleségestül, gyermekestül jött, s te azt mondod: meghalt.

- Én csak azt mondtam, hogy a kislaki gulyásnak öccse meghalt - szólt Gazsi nyugodtan -; az, kit annak gondolsz, élhet, nem bánom, akármeddig, csakhogy István gulyás öccse sohasem lesz belőle.

- De mikor mondom, hogy az - szólt a másik hevesen - azt hiszed, nem ismerem István gulyást? esztendők óta nem sokat voltam nálatok, de fiatalabb korunkban István és én jó pajtások voltunk. Most is, mikor öccse feleségét s két gyerekét idehozta, nálam hált meg. Az egyik beteges volt, de a másik szép gyerek... különb ember válik belőle, mint apjából, nemhiába, hogy Pistának híják, mint öreg bátyját s engem is. No, hiszed-e már, hogy csakugyan a kislaki gulyás testvéréhez foglak vezetni? - tevé hozzá, míg Gazsi s az öreg János szemeikkel integettek egymásnak.

- Fejemet teszem rá - mondá Csavargós a huszárhoz, midőn hosszú beszélgetés után gazdájok lefeküdt s elaludt -, az, kiről szólt, nem más, mint Viola maga.

- Magam is azt hiszem - válaszolt János halkan -, de hallgass, míg hozzá nem vezetett; ne mond gazdánknak, kivel van dolga!

- Majd bámul - mondá a másik -, ha azt hallja, hogy szomszédja, kit semmi embernek mondott, Viola volt. No, holnap meglátjuk. - S ezzel Csavargós a tűz mellé heverve alvásra készült, míg az öreg János minden fáradtsága mellett még soká hánykolódott fekhelyén. Meggyőződve arról, hogy Violát megtalálta, újra kétkedni kezdett, nem lenne-e mégis jobb, ha őt békén hagyja? "Szegény, úgy látszik, becsületes emberré lett - gondolá magában -, s minek bántsam? Tengelyi urát semmi esetre nem fogják felakasztani, s ki tudja, ha Viola kezökbe kerül, megtartják-e szavokat? s akkor ha felesége kétségbeesik, s szegény gyermekei árvaságra jutnak, ki más lesz oka, mint én, mert alávaló espion módjára jártam utána." Belső küzdelmében Jánost csak az vígasztalá, hogy ha Violát fölkereste is, abból még nem következik, hogy őt a vármegyének fel fogja adni, s ha vele szólhat, talán módot találhat, hogy Tengelyi megszabaduljon, s Viola mégse kerüljön fogságba. "Eleget szenvedett szegény, s most bizonyosan boldog; hisz oly szép gyermekei vannak... ments meg isten, hogy én rontsam meg szerencséjét." S e megnyugtató gondolatok között a jótékony álom végre elnyomta őt is.

Térjünk most vissza Violához, kit történetünk folyama alatt hosszabb ideig elveszténk szemünk elől, s kit most, mint olvasóim kétségen kívül gyanítják, a kislaki gulyás testvérének neve alatt azon tanyán találunk, melyhez Csavargós ismerőse a keresőket vezetni ígérte. E tanya bővebb leírását bátran elhagyhatom, nem hiszem, hogy olvasóim között olyan legyen, ki életében gulyástanyát nem látott. S ilynemű épületek hazánkban kevés kivétellel hasonlítanak egymáshoz. Viola tanyája a jobbak közé tartozott, s mindenesetre olyan vala, melyben szegény ember jól érezheté magát. Háza nem vala oly nagy s kényelmes, mint az, melyet Tiszaréten egykor lakott, de a nádfödél, újra kiigazítva, megőrzé lakóit az eső ellen, fehér falai tisztaságukban messze világítának a nagy róna fölött, hol mérföldre más emberi lak nem állt, s maga az elhagyatottság, melyben az utas szemei előtt feltűnt, a kis háznak a lakhatóság s kényelem különös színét adák. Megette hosszú dombsor emelkedett, alján, hol az erdő régen kivágatott, ritka, de terebélyes fákkal, fölebb sűrű erdővel, mely mérföldekre terjedett, míg e dombok alatt, ameddig a szem láthatott, határtalanul nyúlt el a nagy rónaság, s egyes tornyokon, melyek itt-ott a láthatáron feltűntek, s a nagy síkon legelő nyájakon kívül semmi nem volt, mi a nézőt arra emlékezteté, hogy lakott földön jár. Közel a házhoz istálló, s mellette néhány fészer s szénaboglya állt, ajtaja előtt egypár bozontos kuvasz nyújtózott a tavaszi nap meleg sugáraiban.

Viola boldog lehetett új lakhelyén. A menedéket, melyet keresett, feltalálta, s távol volt az emberek társaságától, mi annak, ki, mint ő, tőlök sokat szenvedett, s csak új üldözéseket várhat, már magában egy neme a szerencsének; boldog lehetett volna, mondom, ha boldogságunk csak jelen helyzetünktől függne. - Miután azonban ez nem így van, az öreg János erősen csalódott, midőn őt szerencsésnek gondolá. Már csak az, hogy életének előbbi színhelyét elhagyni kényteleníttetett, elkeseríté örömeit, ha reá új körében ilyenek vártak volna is. Valamint műveltebb ember, kinek a természet szívet adott, honából kitiltva, soha megelégedettnek nem érezheti magát, s ha a szerencse rá halmozná minden adományait, az idegenek közt mindig magányosnak s elhagyottnak érzi magát: úgy ragaszkodnak a nép szegényebb osztályai nemcsak a honhoz, de születésök helyéhez. Életök szűkebb körökben foly le, s az összes hazának eszméje tőlök közönségesen távolabb fekszik, hogysem azt tisztán felfogni képesek volnának. Az utolsó paraszt szereti hazáját, szereti, mint oly valamit, mit teljesen megfogni s értelmezni nem tud, de minek nagysága előtt meghajlik s mi iránt magát háládatossággal lekötve érzi, hasonló szeretettel ahhoz, mellyel az ember isten iránt viseltetik; de a szegény embernek valóságos hazája az, melyet szívének semmi nem pótolhat ki - a falu, melyben született, a kis hely, hol ifjú napjait tölté. Helyhezd őt tíz mérföldre születése helyétől, s a gondolat, hogy a magyar korona birodalmában maradt, nem fogja enyhíteni fájdalmát, mellyel falujától megvált. A hely, hol első éveit tölté, s szüléinek szerény laka vagy talán sírja áll, a kis mező, melyen évekig dolgozott, a fák, melyek alatt annyiszor megpihent, a kút, melynél talán kedvesével először találkozott, kipótolhatatlanok... emlékei nem a nemzet, hanem családja vagy szomszédai történetéből állanak, s ha új lakhelyén az emberek ugyanazon nyelven szólnak is, fog-e velök ugyanazon tárgyakról beszélhetni, melyeken kívül, való érdekkel előtte semmi nem bír! Nem fog-e mint idegen állani az idegenek között, majdnem éppen úgy, mintha honát hagyta volna el? - mintha falutornyának láthatárán kívül nem volna más hely a világon, hol magát egészen otthonosnak érezheti. S nem egy egész-e életünk, melynek egyes pillanatait szétszaggatnunk nem lehet, melynek örömei nagy részben reményeinkben fekszenek, melynek boldogságát emlékeink föltételezik? s mi volt akár Viola múltjában, akár jövőjében, mire megnyugvással tekinthetett? Mint a nyári vész, mely a bércen átvonulva, azt nemcsak zöldjétől s virágaitól fosztja meg, de néha lemossa földjét s csak terméketlen sziklákat hágy maga után, így sorsunk csapásai néha jelen örömeinknél többet rontanak el. A kebel, mely fölött átvonultak, pusztán marad utánok, azon része, melyben örömei termettek, elveszett, s nyájas napok jöhetnek ismét, de a szív örökre terméketlenné vált - s ilyen volt az, mit Viola szenvedett. Felejtheté-e az emberek igazságtalanságát, s hogy napjait fenevadként üldözve tölté? felejtheté-e, mit önmaga tett, s mi előtt, valahányszor reá gondolt, egész valója borzadott? Nem volt-e gyilkos? nem fertőzteté-e embervér kétszer kezeit? s miként reméljen szerencsét ő, kit lelkiismerete soha nyugodni nem hágy, ki a jövő pillanatban mindentől, mit még tulajdonának nevez, megfosztva láthatja magát? A jövő szüntelen fenyegetve állt a szerencsétlen előtt. Még senki az egész vidéken nem ismeré valódi nevét, s ura s azok, kikkel érintkezésbe jött, a kislaki gulyás öccsének tartják őt; de nem függött-e egész biztonsága egy hajszálon? Ha egykori ismerősei közül valaki e vidékre jő, vagy valamely véletlen által kisül, hogy idegen útlevéllel s név alatt jött, nem fog-e világosságra jönni minden? s akkor mi vár reá, ki már halálra ítéltetett? Violának remegni kelle minden embertől, kit tanyájához közelgeni látott; remegni tulajdon kisfiától, hogy ártatlan beszélgetéseivel szüleit el ne árulja; s van-e kín ennél nagyobb? Mégis mindemellett Viola végre talán megszokta volna helyzetét, s ha nem is szerencsésnek, legalább nyugodtnak érezheté magát. A végzet, mely az embernek önhelyzete meghatározására oly kevés befolyást adott, pótlékul úgy alkotá szívét, hogy minden helyzetbe végre be tudjon szokni. Ha Viola nejét, mint reménylé, boldogan láthatja, szeretetében, melyet iránta s gyermekei iránt érzett, talán megfeledkezhetett volna mindenről, még a veszélyről is, mely őt szüntelen környezé; hisz maga Damocles kardja, ha valakinek évekig feje fölött lebegne, végre el fogná veszteni ijesztő hatalmát. De ez nem történt.

Zsuzsinak nem sok kelle, hogy magát szerencsésnek érezhesse. Egy vala ő azon lények közül, kiknek isten, midőn a földre küldé, hivattatásul azt adá, hogy szeressenek, s míg ennek megfelelhetett, ő boldognak érzé magát. Míg maga mellett férjét s gyermekeit látja, míg életének minden pillanatait nekik szentelheti, míg rólok gondoskodhatik, míg értök dolgozhat, ő nem kíván többet. Midőn e szegény asszony férjét szabadon látá, s gyermekeivel a kislaki gulyás kocsiján új lakhelye felé utazott, egészen boldognak érzé magát. Életének legfőbb reménye teljesült, s minden, amit szenvedett, elenyészett a boldogság érzete előtt, mely lelkét tölté. Távol az emberektől, messze eddigi élete színhelyétől, hol senki férjét nem ismeri s egészen új életet kezdhet: ez vala évek óta egyedüli vágya, s ez teljesült. Letérdepelt, midőn új tanyája küszöbén átlépett, s forró imájában, mellyel istenhez emelkedett, csak mély háláját mondá ki, mintha nem volna semmi, mit ennyi boldogság után még kérnie lehetne.

E boldogság azonban nem tartott sokáig. Vannak lények a világon, melyek csak vagy határtalanul boldogok, vagy egészen szerencsétlenek lehetnek, s Zsuzsi ezek közé tartozott. Ha kedveseit megtarthatja, mennyek országában nincs öröm, mely után vágyódnék, az egyen kívül, hogy a szeretet, mellyel övéit öleli, öröklő leend; ha ezektől megfosztatik, van-e valami, mi őt bánatában vigasztalhatná? S ez történt.

Kisebb gyermeke mindig gyenge s beteges volt. - Miként is lehetne másképp! - szólt Zsuzsi sokszor, ha kisdede arcain azon szomorú kifejezést vevé észre, mely kis gyermekeknél testi betegségnek legbiztosabb jele - keservet szítt emlőimről, s keserű könnyeimmel mostam le arcairól a mosolygását. Szelíd kék szeme, mióta megnyílt, nem látott mást, mint bánatot maga körül; miként ne lenne a szegény gyermek szomorú? - A nyugtalan életmód, melyre anyja az utolsó időben kényszeríttetett s melyben e gyönge gyermek osztozott vele; a hideg őszi levegő, melynek órákig ki volt téve, s végre a sebes út, midőn az egész család új lakhelyére sietett, látszó hatással voltak úgyis bizonytalan egészségére. Fölgerjedett állapotában, míg férje életéért aggódott, Zsuzsi nem is vevé észre a változást, mely kisdedén történt; de alig ért új házához, hova pár nappal később Viola is megjött, midőn a veszélyt gyanítani kezdve, egyszersmind minden reményről is lemondott. - Nehány nap múlva, melyet a legnagyobb aggodalomban töltött, a gyermek meghalt, s egy kis sír a tanya mellett mindaz, mi Zsuzsinak kis kedveséből maradt.

E gyermek halála az anyának mélyen fájt, még inkább talán, mint máskor fájt volna, mert e csapás boldogsága közepette váratlanul érte szívét; de midőn férje szomorúságát észrevevé, ki gyermeke halálában istennek büntetését látá, Zsuzsi érzé, hogy férjének vigasztalásra van szüksége, s legyőzé még anyai keservét is. - Ki tudja - szólt sokszor -, talán jobb volt gyermekemnek, hogy elhagyá e világot, hol eddig is csak szenvedett. Talán isten csak azért küldé ránk ez új szerencsétlenséget, hogy fölötte nagy boldogságunkban el ne bízzuk magunkat - s végre nem marad-e kis Pistám, ki naponként nő, s a legderekabb gyermek, kit valaha életemben láttam? - S neki igaza volt; míg egy gyermeke marad a nőnek, kinek egész szeretetét adhatja, kesereghet, de soha sorsa által egészen leveretni nem hagyja magát. A gyenge kéz, melynél gyermekét vezeti, egyszersmind legbiztosabb támasza éltének; s a kis Pista csakugyan szeretetreméltó gyermek volt. Víg, egészséges, minőt anya csak kívánhat, s emellett oly nyájas s szerető, mintha sejdítné, hogy kis testvére halála után anyjának egész boldogsága tőle függ.

Tél közepe táján Pista himlőbe esett. Az anyának gondjait, melyekkel a beteget ápolá, nem fogom leírni; csak, ki anyát ily helyzetben látott, képzelheti mindazon szeretetet, mely egy asszony keblében megfér; csak ő tudja, mint lehet az anya gyermeke betegágya mellett, ugyanakkor, mikor szívét mondhatlan kínok töltik el, víg s mosolygó, csakhogy kedvesének nehány derült pillanatot szerezzen; egyedül ő ismeri azon erőt, mely míg használhat, mindent elbír, és soha nem lankad el. Három kínos hét után, melyet remény s aggodalom közt töltött, végre meghalt e gyermeke is, s a szegény asszony, midőn e kedvesét testvére mellé fekteték, érzé, hogy ezután semmi nincs a földön, mi őt még boldoggá tehetné.

Zsuzsi nem panaszkodott, nem szólt szerencsétlenségéről, sőt elkövetett mindent, hogy fájdalmát férje előtt titkolja; de a sápadt arc, melyet mosolyra kényszerített, az akaratlan fohász, mely néha mellét dagasztá, hangja, mely, ha valami által gyermekeire emlékeztetett, egyszerre remegni kezdett, míg maga elfordult, hogy férje a szemébe nyomuló cseppeket ne lássa, érthetőbben szóltak, mint bármily panasz, melyben a szerencsétlen anya fájdalmát kiöntheté; s Viola inkább szereté nejét, hogysem általa megcsalathatnék. Ő meglátta a titkolt könnyek nyomát a kedves arcokon; megérté a soha ki nem mondott fájdalmat, s szilárd lelkét bánat töltötte el, keserűbb, mint melyet eddig életében érzett. Szenvedni látnunk, kit véghetlenül szeretünk, s érezni egyszersmind, hogy fájdalmát enyhítenünk nem lehet, van-e a világon ennél kínosabb érzemény? s Violának úgy látszott, hogy csak azért mentetett meg a haláltól, hogy élte kelyhének e legkeserűbb cseppjét kóstolják ajkai. - Én szerencsétlen - szólt egykor magában, midőn a mezőn magányosan legelő marhája után nézve, szemeit a nagy rónán végigjártatá -, nem volt-e hát elég, mit eddig szenvedtem, még ezt is el kelle érnem?! Talán ha kiszenvedtem volna a halálbüntetést, könyörült volna isten gyermekeimen, most a mindenható kedveseimben büntet. Kezeimet vér fertőzteti, de mit tehet Zsuzsim, mit tehetnék erről szegény gyermekeim? Irgalmas isten, mit vétkezének ők ellened?

Ismét ily gondolatokba merülve ült Viola a dombon, mely háza mögött emelkedett, midőn figyelmét a tanyáról szokatlan kutyaugatás vonta magára, s szemeit arra fordítván egy idegent látott egyenesen feléje közeledni. - Viola, mint helyzete javaslá, egészen elkülönözve élt, maga a kislaki gulyás, mióta a tanyán lakott, csak egyszer látogatta meg őt; s a vidék pásztoremberei s szegény legényei tapasztalván, hogy Viola velök semminemű cimboraságba ereszkedni nem akar, ritkán jöttek tanyájához, s ezért egy idegennek közeledése már magában is figyelmet gerjesztett; mennyivel nagyobb volt Viola bámulása, midőn a közelgőben, kinek vonásai előtte már távolról ismereteseknek látszottak, végre az alispán huszárjára ismert, s általa saját, rég nem hallott nevén szólíttatott meg.

János, mihelyt a tanyát távolról meglátá, gulyás vezetőjének megköszönte fáradságát, s Csavargóst vele küldötte el. Hogy Violával bizalmasabban szólhasson, csak maga jött, s Viola még mindig alig hitt szemének, midőn az öreg, máskor oly rendesen felöltözött katonát most parasztruhában, a hosszú utazás alatt megnőtt szakállal látá maga előtt.

- Kend az, János? - mondá bámulva, midőn szemeit a jövőre mereszté - s ily öltözetben?

- Ugye furcsa - válaszolt a másik jókedvűen -, hiába meztelenül születtünk, s meztelenül fektetnek a sírba vagy legföllebb gatyába; a katona paraszt, volt, s megint paraszttá válik, ez a világ forgása; s végre ez a ruha nem is oly rossz, csakhogy oly embernek, ki, mint én, sokáig begombolva, járt, ha megszorítva nincs, mindig valamije hiányzik. Első napokban úgy tetszett, mintha nem is lennék felöltözve.

- De honnan és mi hozza kendet ily messze földre? - kérdé az előbbi.

Az öreg János, ki jelen járatának helyességéről egészen meggyőződve sohasem volt, megzavarodott e kérdésnél. - Hát csak meg akartalak látogatni - mondá kis szünet után, mely alatt fejét vakará -, azaz fel akartalak keresni - tevé hozzá még nagyobb zavarban -, fontos beszédem volna veled. Nem kell azért megijedni, öcsém - szólt tovább, midőn a bámulást, mellyel Viola e szavaknál reá tekintett, észrevevé -, abból, mivel megígértem, hogy fel foglak keresni, nem következik ám, hogy másnak is megmondom, hol találhat. Szólok veled, s azzal vége, te tehetsz, amit legjobbnak látsz. Belőlem ugyan a teins urak, ha megnyúznak, sem fognak semmit kivenni; én még desertort nem adtam fel soha életemben.

Violának kíváncsisága e szavak által még inkább növekedett; s az öreg János, kérésének engedve, azonnal hozzáfogott utazása okainak előadásához. Nem szükséges, hogy az öreg huszárt kissé hosszas elbeszélésében kövessük; a benyomásról, melyet szavai Violára tevének, olvasóimnak úgysem lehetne fogalmuk.

- Mily átkozott teremtés vagyok én - mondá, szemeit kétségbeesve ég felé emelve, midőn Jánostól Tengelyi helyzetét hallá -, akihez csak közelítek, gyűlölve vagy szeretve, szerencsétlenné teszek mindenkit. - Viola kezével takarta szemeit, s elmerülve fájdalmában hallgatott.

- Látod-e - szólt megnyugtatva az öreg huszár -, nem kell hinned, hogy Tengelyi úrnak oly igen rossz dolga van. Nincs is tömlöcben, hanem szobában tartják; enni, inni amennyi kell; én magam szolgálom, s gondolhatod, Ákos úrfinak jövendő ipjára van gondom; csak az az átkozott kriminális per, vagy nem tudom, hogy híják, ne volna! nem tudni, mire ítélhetik, ha nem sül ki ártatlansága, és akkor...

- Nem akartam-e javát? - szólt, a beszélőt szenvedélyesen félbeszakasztva Viola - ember nincs a világon, kinek annyit köszönhetek. Feleségem- s gyermekeimet fogadta fel házában; éltemet adtam volna érte; egy embernek vérét ontottam, mert azt hívém, hogy haszna kívánja... s hová vezetett háladatosságom? Hogy őt, a világ legbecsületesebb emberét tömlöcbe hoztam; s ha te nem jössz s helyzetéről nem tudósítasz, általam talán vesztőhelyre jut. Oh, János, miért fáradott kend, hogy a haláltól megmentsen? örömnap lesz az, melyben én meghalok! A veszett kutya, ha betegségét érzi, elfut a háztól, melynek kenyerét ette, hogy jóltevőit szerencsétlenné ne tegye; lám, én rosszabb vagyok a veszett kutyánál... legjobb barátimat rontom meg.

Az öreg János mélyen meg vala hatva Viola fájdalma által, s amennyire lehetett, azzal vigasztalá a szerencsétlent, hogy talán mégis valami módot találhat, miáltal Tengelyin segíteni lehet.

- Mi azt illeti - szólt Viola valamivel nyugodtabban -, ne aggódjék kend. Három nap alatt Porváron lehetünk; az irományok, melyeket Macskaházytól elvittem, nálam vannak, véresek még most is, s ha az egészet, amint történt, elmondom, Tengelyi úron gyanú nem maradhat.

Az öreg János gondolkozva csóválta fejét. - Öcsém, nem hiszem, hogy jó lesz - mondá. - Ily dolgot jobb előre meggondolni.

- Odamenni könnyű. Itt vagyok, én, Viola öltem meg Macskaházyt - ezt minden gyerek elmondhatja; de ha egyszer bezártak, kiszabadulni, ez nehezebb, s arra kell gondolnunk. Igaz, az urak azt mondják, hogy éltednek nem lesz bántása, maga a vicispán is ígérte; de végre, ki tudja? Amit az urak ily szegény embernek ígérnek, arra nem mindig jó sokat adni, s úgy hiszem, tanácsosabb, ha előbb más módot próbálunk meg. Teszem, az írásokat nekem adod, én elviszem, elmondom, hogy veled szóltam, s mikor az írásokat átadtad, magad elbeszélted, hogy Macskaházyt te gyilkolád meg.

- Nem fogják hinni - vágott szavába Viola.

- Jól van - folytatá a huszár -, ha magamnak nem hiszik, még egy tanút hívok. Csavargós Gazsi igen jó gyerek, ki velem jött, s most a szomszéd gulyásnál van. Két becsületes tanú elég minden bizonyságra; vagy mert Gazsi talán nem egészen becsületes, s néha lopni szokott, elhíhatjuk magát a gulyást harmadiknak. Így el kell hinniök. Te addig, míg mi Porváron ezeket valljuk, feleségeddel, gyermekeiddel tovább állsz, mikorra érted ide jőnek, üres helyedet találják. Mit mondasz, nem lesz-e ez jobb?

- Nincsenek többé gyermekeim - szólt Viola, s arcain mondhatlan fájdalom kifejezése vala látható -, az utolsót, kis Pistánkat, most két hónapja temettük el.

- Pistát? - mondá az öreg János - kis Pistámat? hej, öcsém, az szörnyűség!

- Őt s kisebb testvérét - folytatá az előbbi remegő hangon -, gyermektelenül állok, s szegény Zsuzsi nem fogja soká túlélni kedveseit. Napról napra fogy; hej, szegény, nem éri meg a levelek hullását, melyek a fákon most hajtanak!

A két férfi egy ideig hallgatva ült egymás mellett; Viola mély fájdalomba merülve, az öreg János könnyekbe lábadó szemekkel.

- Bizony, öcsém - szólt végre az utóbbi meghatott hangon -, isten tudja, miért bánik némely szegény emberrel oly keményen. Azt mondják, egy helyre jövünk végre valamennyien, mintha e földön csak úgy átmasíroznánk a másvilág felé; de meg kell vallani, azok, kik az arier gardba jutottak, néha elveszthetik türelmöket. Az elsők fölemésztenek mindent, övék az egész dicsőség, a hátulsóké a verés s koplalás. Életemben először éltem ily nyomorúságot. Mikor a sereg retirál, a legbátrabbakat küldik hátra, s én háború idejében sokszor jártam úgy a leghátulsóbbak között; de lám, öcsém, épp akkor tanultam, hogy nem kell soha lemondani a világról. Mert először, ha az ily szolgálatnak vége van, okos generális mindig a legutolsókat dicséri s jutalmazza meg a többiek előtt, s bizony az úristen is csak így tesz majd a másvilágon; s azután nem tudja senki, miként fordul még a szerencse. Hála istennek, feleséged még megvan. Neked még tíz gyermeked lehet. Igaz, nem lesz olyan, mint a kis Pista volt, oly kedves gyerek nincs s nem egyhamar lesz széles e világon, de gyerek, s lám, én mindig azt mondom, akinek még gyermeke lehet, az nem tudja soha, mily szerencse vár reá. Öcsém, én csak azt mondom neked, bolond lennél, ha a tekintetes urak kezébe adnád magadat; erre még mindig időd marad.

Viola meghatva hallgatá végig az öreg katona tanácsait, de midőn János, feleletet várva, szemeit fiatalabb társára függeszté, ez szomorúan rázá fejét. - Nem tudja kend, mennyit szenvedtem már eddig is, másképp nem adná e tanácsot - így válaszolt. - Ne adjam magamat bíráim kezébe, s kerüljem el büntetésemet még tovább: ezt javasolja kend? De azt hiszi-e, hogy az, mit így szenvedek, nem százszorta súlyosabb minden büntetésnél, melyet reám mondhatnak? Halálra fognak ítélni, igen, én megérdemeltem; de mi egy halál a legkínzóbb, azon szüntelen remegéshez képest, melyben élek, mióta itt lakom! Húsz mérföldre mentem el onnan hazulról; de mi húsz mérföld? Mint kend most, úgy más akárki fölkereshetett, vagy véletlenül rám ismerhetett. Ha valakit távolról házam felé jőni láttam, hányszor nem bújtam el a leggyávább teremtésként az erdőben; ha uram, vagy másvalaki előbbi életemről kérdezett, hányszor nem érezém a vért arcomba tolulni, midőn remegve, mint gonosztevő bírája előtt, oly kérdésekre feleltem, melyek véletlenül s különös szándék nélkül tétettek. Így élni, János, nem élet; ha felakasztanak, csak pokolbeli kínoktól mentenek meg.

- Már felakasztani nem fognak - szólt közbe János biztatva. - A vicispán, hála istennek, összeveszett feleségével, és azóta egészen más emberré lett. Megígérte, hogy életednek semmi esetre bántása nem lesz, s ő bizonyosan meg fogja tartani szavát; azaz, ha lehet - tevé hozzá -, de ki tudja, bír-e a többiekkel? s én mindig azt mondom, sokkal jobb, ha...

- Ne szóljon kend nekem erről többet - szakítá félbe a szólót Viola -, tudom, hogy szándéka jó, de én el vagyok határozva. Higgye el, mióta gyermekeim meghaltak, sokszor gondolkoztam arról, nem lenne-e jobb, ha magamat önként átadom a törvénynek? s talán ha kend nem jő, s Tengelyi úr szerencsétlenségét meg nem tudom is, feladtam volna magamat önként, csakhogy a kínoktól megszabaduljak, melyek között most élek. Mielőtt kis Pistám meghalt... a szegény gyerek úgy el volt csúfítva himlői által, kend nem is ismert volna reá, csak édes szelíd szava maradt meg, még most is mintha fülembe csengeni hallanám... mit is akartam mondani? - tevé hozzá szemeit kezével törülve - ha fiamra gondolok, megfelejtkezem mindenről... Igen, mielőtt kis Pistám meghalt, egész betegsége alatt mindig csak arra kért, hogy többé zsivánnyá ne legyek. Ugye apám, nem lesz zsivány többé? Ez volt az utolsó szó, mit tőle hallottam; s ha itt maradok, ugyan teljesíthetem-e ezen kérését? Jöjjön a legalávalóbb gonosztevő, kivel zsivány koromban találkoztam, s ismerjen rám, nem kényszeríthet-e csak azáltal, mert titkomat tudja, minden alávalóságra, sőt a legundokabb gonosztettre? Mihelyt nevemen szólíthat, szolgája vagyok, s így becsületességem csak a véletlentől függ.

János, érezve e szavak valóságát, felsóhajtott.

- Látja kend, aki kezét embervérbe mártotta, annak meg kell halnia - folytatá az előbbi -, sokszor gondolkoztam erről, s látom, hogy ez természetes. Az embernek úgy sincs nyugodalma ily tett után. Ha bíráim elítéltek, nyugodt leszek; anélkül lelkiisméretem nem hagy pihenni. Igaz, nem volt soha szándékomban valakit megölni; nem én, hanem a sors akarta, hogy gyilkossá legyek; de akkor a sors azt is akarta, hogy gyilkosságomért szenvedjek; s mit ér, ha ellene küszködöm?

- Igen, de Zsuzsi mit fog csinálni!? - mondá János mély fohásszal.

Viola egy ideig hallgatott; arcain leírhatlan fájdalom kifejezése vala látható, ujjai görcsösen összeszorultak a bot körül, melyet kezében tartott; melle feszült, mintha szét akarna repedni. - Mit fog Zsuzsi csinálni halálom után? - szólt végre remegő hangon - oh, ha erre gondolok, elhágy bátorságom! De mit tehetek? Ha látnám, hogy a szegény asszonynak keservét enyhíthetem; ha nem volna oly szerencsétlen, hogy teljes meggyőződésem szerint, még szerencsétlenebbé halálom által nem válhatik - nincs kín a világon, melyet nem tűrnék el. Ha lelkiisméretem furdalna is, ha remegve kellene töltenem életem minden napjait, ha tudom, hogy örökre elkárhozom: higgye el, János, én elviselném mindezt panasz nélkül, csak azt látnám, hogy életem Zsuzsinak vigasztalására van. De szegény asszonynak szíve telve van színig keservével, abba sem új bánat, sem vigasztalás nem fér, sőt jelenlétem csak azon egy könnyebbségtől fosztja meg, mit talán abban találna, hogy szabadon sírhatna. Ahelyett, hogy vigasztalnám, csak nehezítem fájdalmát, melyet előttem elnyomni iparkodik, s mely csak annyival inkább nehezül lelkére. Nem, nem! - folytatá szenvedélyesen - ezt nem tűrhetem tovább; történjék, minek történni kell, egyszerre. Talán, ha én is meghaltam, megkönyörül rajta isten s elveszi e világról, hol azoknak, kik Violát szerették, úgy sincs nyughelyök; s ha nem, legalább, ha engem felakasztottak, nincs többé mitől félnie, s jó emberek majd gondját viselik. Kösse össze kezeimet, János, s vezessen egyenesen Porvárra, ez legjobb, mit velem tehet.

János Viola szavaiból látá, hogy határozata megváltozhatlan, s annyival kevesebbet szólt többé föltétele ellen, mennyivel inkább érzé azon okoknak helyességét, melyeket ez támogatására felhozott. - Utoljára is talán igazad van - mondá rövid gondolkozás után. - Felakasztani nem fognak, arra fogadni mernék, s rád nézve is talán jobb, ha strófodat kiálltad, legalább azután szabad ember vagy. De mi a megkötözést illeti, az ostobaság volna. Ha magad akaratából jössz, érdemednek fogják tulajdonítani, s annyival kisebb büntetésed lesz. Isten ments meg, hogy én vezesselek oda; éltem végnapjáig szégyenleném, ha valaki azt mondaná: Violát az öreg János fogta meg.

- Jól van - szólt Viola rövid gondolkozás után -, ha kend jobban szereti, menjen előre, s mondja Tengelyi úrnak, ne féljen, legfölebb négy nap múlva Porváron leszek. Bojtárom nemsokára hazajő, marhámat arra bízhatom, s Zsuzsinak is mondhatok valamit, hogy, ha elmegyek, meg ne ijesszem; úgyis elég nehezen fogok megválni.

- Mindenesetre legjobb lesz, öcsém - szólt az öreg János -, ha már rászántad magadat, jobb, ha legalább most Zsuzsinak nem szólsz. Később, ha egyszer Porváron vagy, majd én magam jövök feleségedért; s ha a vicispántól meghallja, hogy éltedet nem bántják, maga is nyugodtabb lesz. Ne félj, öcsém - tevé hozzá, Viola vállára ütve -, még végre minden jó lesz, egypár esztendőre bezárnak, s azután ismét mint becsületes ember térsz vissza Tiszarétre. De mennem kell - szólt körültekintve -; Zsuzsi hazajöhetne, s ha nálad lát, főképp ily ruhában, bizonyosan megijed. Isten veled, öcsém. - S ezzel az öreg huszár ismét a ház felé indult, hol lovát hagyta. Miután kevés lépésre haladott, János egyszerre megfordult, s visszajött. - Tudod-e, öcsém - mondá Violához, ki az előbbi helyen megállt -, elfelejtettem mondani: ha határozatodat megbánod, ne jöjj. Tőlem bizony, míg magad el nem jössz, senki tanyád helyét megtudni nem fogja. Legfölebb azt mondják, az öreg János nagyobb szamár, mint maga gondolta, mert Violát nem tudta feltalálni. Az se baj. Isten veled. - S ezzel János, anélkül, hogy feleletre várna, ismét útnak indult; s Viola nemsokára lovának távozó kopogásából hallá, hogy a tanyát sietve elhagyá.

- Hát életemnek legalább valami haszna lehet - így szólt magában -, Tengelyi jótevőm, meg akartam hálálni tettét, s csak új szerencsétlenségbe kevertem; ettől meg fogom menteni. Oh, de Zsuzsimból mi lesz!? - Viola fájdalmas gondolatokba merülten fejét kezére támasztva ült ott, mikor neje hazajött, s őt megszólítva mély ábrándjaiból fölébreszté; neki úgy látszott, hogy férje sírt; de a szegény asszony gyermekei sírjától jött, s e könnyekben nem látott semmi feltűnőt.

Violára, mielőtt föltételét teljesítheté, még nehéz pillanatok vártak. Határozata változhatlan vala, de miként találjon oly ürügyet távozásra, mely nejét megnyugtassa? Mióta e tanyán laktak, Zsuzsi, valahányszor férje csak egypár órára távozott, a legnagyobb nyugtalanságban élt, s ezen féltékenysége, mióta gyermekei meghaltak, még erősebbé vált. Férjén kívül neki e világon nem vala semmije; s nem forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment, hol valaki által megismertethetett? Viola százszor nekikészült, hogy nejének tudtára adja, miként még az este nehány napra útnak indul, s százszor újra elhalasztá szándékát. Egyszer úgy látszott, mintha Zsuzsi ma derültebb volna, mint máskor, s ily pillanatban nem akará megrontani kedvét; másszor ismét arca kifejezését a közönségesnél még szomorúbbnak képzelé, s akkor a pillanatot arra, hogy szándékát vele közölje, nem tartá alkalmasnak; s nem tudom, miként teljesítette volna föltételét, ha neje, észrevéve elfogultságát s a készületeket, melyeket útjára tett, maga nem kérdezi, ezeknek okáról. Miután férjétől hallá, miként távolléte alatt a házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez éjjel el kell mennie, hogy a szomszéd megyéből ura számára marhát hajtson, Zsuzsi elhalaványult. De mit tegyen? Az okot, melyért tanyájától nem szívesen távozik, nem mondhatá senkinek, s a szegény asszony még áldá végzetét, midőn férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy a hely, hová megy, Taksony megyétől még távolabb fekszik. Ott még kevesebbet félhetek, hogy valaki rám ismer - így szólt Viola többször, s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne nehezítse, legalább úgy tetteté magát, mintha ezáltal csakugyan megnyugtatva érzené magát.

Viola, kinek, valahányszor nejére nézett, a fájdalom jutott eszébe, melyet e szerencsétlen érzeni fog, ha a dolgok valódi állását megtudja, jellemének egész szilárdsága mellett néha alig tarthatá vissza könnyeit; de erőt vett magán ő is, s midőn este nejét utolszor kebléhez szorítva lovára ült, nem vehette volna senki észre felgerjedését. Maga Zsuzsi nem gyanítá, hogy midőn férje ajkairól az utolsó isten veled-et hallá, a szerencsétlennek szívét azon sejdítés tölté, hogy utolszor szólt kedveséhez. Viola rég megszokta a szenvedést; mint a tenger sötét habjai, úgy arcának mindig komor kifejezése eltakará a vészt, mely keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé vágtatva annyira jött, hogy mozdulatai az utána néző által nem láttathattak; rég leküzdött keserve kitört, s szemének keserű cseppjei sűrűn peregtek le arcain.

Már este volt, mikor Viola elhagyá a házát. A lealkonyodott nap végsugárai csak még gyenge világot terjesztének a láthatáron, s a félhold, mely könnyű fellegek között lebegett az égen, fényesen önté le ezüst sugárait, s minden ünnepélyes csendben állt szelíd világítása alatt. A természet bájai nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik keserűségöket. A szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy szobánkba zárkózva érezénk, szelíd szomorúság tölti lelkünket; úgy látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha minden csillag sajnálkozva nézne le reánk; a nagy láthatáron körültekintve érezzük egész parányiságunkat, s önszerencsétlenségünk kisebbnek látszik, midőn eszünkbe jut, mily kevés s mily múlékony létünk. A nyugalom, melyet maga körül látott, végre nyugodtabbá tevé Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, s letörülve könnyeit, fel a csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden szenvedőre.

Midőn a dombra ért, honnan néhány hónap előtt új tanyáját először meglátta, egy percig megállt, s visszanézett. A távolság s a hold bizonytalan világa miatt csak egy fehér folt s nem messze tőle egy gyenge pásztortűz vala minden, amit látott. Eszébe jutottak mindazon remények, mikkel e helyre jött, a keservek, melyeken azóta keresztülment, gyermekei, kiket a hegyoldalon eltemetett, s végre a szerencsétlen nő, kire életének legnehezebb csapása vár - s e gondolatoknál ismét könny nyomult szemébe; de fájdalmának szenvedélyes kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. "Ki tehet róla? - így szólt, midőn egy nehéz fohász után ismét útnak indult - sorsát senki nem kerülheti ki; én szerencsétlenségre születtem."

Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, s Réty Ákos kezeibe adja magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknét nejéhez küldi; s miután e hely a tanyától, hol nejét hagyá, jó húsz mérföldnyire volt, s Viola, hogy senki kezeibe ne kerüljön, főképp Taksony megyébe érve, minden jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszú utazása alatt ideje vala helyzetéről gondolkozni. Gondolatait többnyire neje foglalta el. "Szegény Zsuzsi! - így szólt sokszor magában - csak miatta ne kellene aggódnom, de ha megtudja, hogy a vármegye kezére adtam magamat, kétségbeesik. De mit tehetek? Végre is megtudták volna hollétemet. Valamint az öreg János, úgy más is fölkereshetett, s akkor még rosszabb volna dolgom. Így, ha magamat feladom, legalább Tengelyi úr írásait nem vehetik el tőlem, rajta segíthetek, és ki tudja, nem kapok-e végre mégis gráciát, mint János mondta?" S ez utolsó gondolat a szerencsétlennek nem kis vigasztalására szolgált. - Ha valaha férfi nyugodtan nézett a halál elébe, ő vala az; de a gondolat, hogy életét hóhér kezei által veszítse, borzadással tölti a legbátrabbat is; s Viola, nejére gondolva, készebb vala mindent eltűrni inkább, mint azt, mit e kedves teremtés túlélni nem fogna. - "Zárjanak be tíz esztendőre - gondolá magában -, kínozzanak, tegyenek velem akármit, az, hogy élek s hasznomra lehet, fenn fogja tartani Zsuzsim erejét, s én is el fogok tűrni mindent, ha őt néha láthatom. Hisz végre minden elmúlik, s mint az öreg János mondta, még mint becsületes ember végezhetem napjaimat. Ilyen emberi természetünk; ha oly helyzetbe jutottunk, honnan semmi kedvező kilátás nem nyílik, a kisebb rosszhoz kötjük reményhorgunkat, de egy napig sem maradhatunk remény nélkül."

Viola minél tovább gondolkozott helyzetéről, annál nyugodtabbnak érzé magát. A két emberölésen kívül, melynek mindegyikénél mentségére annyi okot hozhatott föl, soha nagyobb bűntettet nem követett el. Maga az, hogy a halálos félelmet kiállta, s most önmaga adja magát a bíróság kezébe, a legkeményebb ítéletet elháríthatja róla, s azonkívül nem számolhat-e Réty Ákos s általa annyi becsületes ember pártfogására, ha Tengelyit jelen szerencsétlen helyzetéből megmenti? Legnagyobb aggodalma, midőn harmadik éjjel Tiszaréttől már csak néhány mérföldnyire volt, az vala, hogy mielőtt magát s írásait Réty Ákos- vagy Vándorynak átadhatta, Nyúzó pandúrjainak kezeibe kerül. Viola a magával hozott irományok fontosságának okát nem ismeré, de miután ez irományok utolsó elfogatása alkalmánál tőle elvétettek s Nyúzó által eltagadtattak - félnie kellett, hogy a főbíró, kinek jellemét tapasztalásból ismeré, ez irományokat most is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, s föltevé magában, inkább végső csepp véréig védelmezni magát, hogysem Tengelyi írásait más, mint biztos kezekbe tegye le.

Már hajnallani kezdett, midőn a sz.-vilmosi erdőhöz ért. Lova, melyről egész éjszaka le nem szállt, fáradt vala; s a helyről, melyen állt, még jó két óráig kelle mennie, mielőtt Tiszarétre érhetett. Viola megsajnálta jó lovát, melynek életében annyi hasznát vette, de átlátta a veszélyt, mely reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a faluhoz, még mielőtt, föltételét teljesíthetné, megismertetik s erőszakkal a szolgabíróhoz hurcoltatik. Az erdőnek éppen legsűrűbb része e télen kivágatván, a fák között főképp most, midőn ágaikat még lomb nem takará, rejteket találni nem lehetett, s ezt látva, neki mégis legtanácsosabbnak látszott, ha útját tovább folytatja. - "A nagy rónaságon - gondolá magában - távolról meglátok s kikerülhetek mindenkit; s te, jó Hollóm - szólt, midőn kedves paripájának nyakát veregeté -, ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó kezekbe kerülj. Talán Ákos úrfi istállójába fogad s agarászlónak használ, hisz megtanulhattad a szaladást, eleget kergettek előbbi uraddal, én rajtad többé ülni nem fogok." Viola ismét szomorú gondolatokba merülve folytatá útját, s lova, mintha osztaná ura bánatát, leeresztett fővel ballagott tovább a fák között, melyeken annyiszor átszáguldott.

Szomorú ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra nézett, s a kis erdővel körülfogott rétnek, melyen éppen átment, másik oldalán, három lovas pandúrt vett észre, kik mihelyt őt megláták, feléje tartottak. Kitérnie vagy elrejtőznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát, s futásban keresé menedékét.

- Megállj! - kiáltának üldözői - vagy halál fia vagy! - midőn utána rohantak; de Holló, minden fáradtsága mellett, pandúrlovak által nem vala oly könnyen elérhető, s a pár lövés, mely utána tétetett, csak nevelé sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé tarta futásában; a pandúrok, nem vesztve őt szemeik elől, bizonyos távolságban utána nyargaltak.

Ákos éppen Tiszaréten volt. Az alispán, mióta neje meghalt, nem szívesen ment ki jószágára, s fiára bízá gazdaságát, ki most is a tavaszi szántás végett több napot töltött itt - s mert az utolsó időben történteknek emléke neki is kínos vala, nem a kastélyban, hanem az öreg Vándorynál lakott. Vándory, szokása szerint e reggelen is jókor fölkelve, midőn az egészen tiszta eget látá, nem állhatott ellen a vágynak, hogy ismét egyszer a törökdombról nézze a felkelő napot, s magával híva Ákost, vele ugyanazon helyre ment, hol őt történetünk kezdetén először találtuk.

Kevés fiatalember van a világon, ki reggeli álmát könnyen hagyná el, s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki út között szüntelen a felkelő nap szépségéről szólt, s előre élvezé a gyönyörű látványt, mely reájok a törökdombon vár, sőt egyik hősöm szégyenére meg kell vallanom, hogy ámbár a napkelet soha pompásabb színekkel nem takarta a láthatárt, e látvány őt ma hidegen hagyá.

Múlt ősz óta, hol az agarászat után Tengelyi- s Vándoryval a törökdombon találkozott, Ákos nem vala itt, s igen természetes, ha most ugyanazon helyre jövén azon dolgok jutottak eszébe, melyek a domb körül akkor történtek, s hogy a napkeletről majdnem elfelejtkezve, Vándoryt ezekre emlékezteté.

- Mintha ma volna, oly elevenen áll előttem minden - szólt a lelkészhez fordulva -; hol most mi állunk, veled akkor szegény Tengelyi állott. A domb alatt lovaink, előttetek Kálmán, s én jobbra, ott az átkozott Nyúzó, mintha még most is káromkodni hallanám, midőn a sz.-vilmosi erdő felé nézve meglátá, hogy pandúrjai valakit hoznak, s én nem akartam hinni, hogy Violát fogatta meg.

Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a sz.-vilmosi erdő felé fordult, s jó szemével észrevevé a lovasokat, kik a fák közül éppen most jöttek ki a síkra. - Mi ez? - szólt Vándoryhoz, midőn arra mutatva, őt is a lovasokra figyelmezteté -, átkozott sebesen jőnek, elöl egy, utána három, mintha itt is valaki üldöztetnék.

- Isten mentsen meg - szólt Vándory sóhajtva -, elég volt, hogy e helyről egyszer ily szörnyűséget kelle látnom.

- Éspedig mégis úgy van - mondá Ákos, ki szemeit azalatt a lovasoktól nem fordítá el -; az, ki elöl jár, űzőbe vétetett, réteken és szántóföldeken vágtat keresztül.

- Legyen isten szegénynek irgalmas - szólt Vándory, szemeit éghez emelve.

- Ha zsivány, nem menekülhet meg többé - mondá Ákos -, egyenesen a falunak kergetik, s már lova is gyengülni kezd, üldözői jóval közelebb vannak hozzá, mint elébb.

- Talán nem zsivány - szólt Vándory, ki a lovasok mozdulatait szinte a legnagyobb figyelemmel követé.

- Bizonyosan az, vagy olyan, kit annak tartanak - szólt rövid szünet után -; már a pandúrok fegyvereit is kiveszem. Szegény ember! lova egészen kifáradt, egyik üldözője a nyomán van. Most az üldözők legközelebbike lovastól felbukott; megint pár percre megszabadult; bárcsak friss lovat adhatnék neki.

Viola helyzete - mert olvasóim gondolhatják, hogy ő az, kit Ákos a törökdombról lát - azáltal, hogy legközelebb jött üldözője felbukott, csakugyan e pillanatban kedvezőbbé vált. A második pandúr, midőn felbukott pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld árkában feküdt, feltartá lovát, s leszállt, hogy segítségére legyen; a harmadik oly távolságra maradt el, hogy Viola, ki most már nem kívána mást, mint a falut a pandúrok előtt elérve írásait biztos kezekbe adhatni által, már céljánál gondolá magát. - "Csak most ne hagyj el, jó Hollóm - mondá, midőn nehézkes ugrásokban tovább haladó lovát ismét megsarkantyúzá -, hajrá, Holló!" De mindennek megvan határa, végre a legjobb ló ereje kifogy, s Viola érzé, hogy az övé alig bírja terhét. A szegény pára, mely egész utolsó éjszaka utazott, s most egy félóra óta kergetés között, újonnan felszántott földeken s árkokon keresztül ment, ügetni kezde, s Viola, ki egy részről már a törökdomb közelében s így majdnem céljánál látá magát, a síkról visszanézve mindinkább közelgeni látá ellenségét, szóval s sarkantyúval hasztalan biztatá. A lónak fehér tajtékkal elborított teste remegett, fekete sörényéről nehéz cseppekben patakzott le az izzadtság, Viola tántorogni érzé lépéseit, de a kétségbeesés elnémíta minden egyéb érzelmet, s még egyszer oldalába vágá éles sarkantyúit. A ló fájdalmában felszökött, s végső erővel még egyszer szaladásnak indult. De az ellenség nyomában vala.

- Állj meg! - ordított egy vad hang Viola háta megett, s az üldözött borzadva látá, hogy a pandúr csak pár lépésre van már tőle. Nem látva más menedéket, kirántá pisztolyát nyeregkápájából, s hogy visszaijessze, ellenére szögezé. De a pandúr, ki lőfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e mozdulatát, midőn iszonyú káromkodással pisztolyát Violára süte.

Az ellenek oly közel voltak e pillanatban egymáshoz, hogy a lövés alig hibázhatott, s Viola felkiáltva, lova nyakára rogyott. A ló megijedve a közel-lövéstől, még egypár ugrást tett, s haldokló lovasával együtt a földre rogyott.

Mindez a törökdombhoz oly közel történt, hogy Ákos, ki mihelyt a lövést s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött, hogy a lováról leugrott s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgő pandúrt minden további kegyetlenkedéstől visszatartóztathatá.

- Ne merészeld e szerencsétlent bántani, alávaló - kiálta Ákos a legnagyobb indulattal, midőn Violát lova alól kiszabadítani iparkodott -, nem látod, hogy többé ellent nem állhat?

- Szerencsétlent? - mormogá a másik, ki az alispán fiát látva, parancsának ellentállni nem mert, s kiben olvasóim pandúrköntösben is, melyet egy idő óta viselt, az egykori zsiványra, Cifrára ismertek volna. - Nem látja a teins úr, hogy Viola? Az ötszáz forint, mit annak ígértek, ki őt halva vagy elevenen a nemes vármegye kezeibe adja, az enyém. Csak reménylem, meghal, mielőtt pajtásaim ide jőnek, másképp a pénzből ők is követelnék részöket.

Ákos nem hallá ez embertelen kívánatot, s egész erejével dolgozva, végre Cifra s Vándory segedelmével a szerencsétlent kihúzá lova alól.

- Meghalt - mondá Ákos, midőn a vérző testet a zöld pázsitra fekteté, s halvány arcaiban csakugyan Violára ismert.

- Még eddig nem halt meg - válaszolt Vándory, ki azalatt a beteg mellé térdepelve, sebét vizsgálta -, a seb mellének bal oldalán mély, s felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat is. Üljön kend lovára - szólt a pandúrhoz fordulva -, nyargaljon a faluba azonnal, s híjon embereket, kikkel e szegény embert házamhoz vitethessem.

- Nem megyek biz én - mondá a megszólított. - Majd bizon bolond leszek. A nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe adja, ötszáz forintot ígért; ha elmegyek, idejőnek pajtásaim, s magoknak követelik a pénzt, pedig a teins urak látták, hogy én lőttem agyon.

- Ha nem mégysz, mindjárt főbe lőlek itt ezzel a pisztollyal, kutya! - kiáltott Ákos, Violának a ló mellett fekvő fegyverét felkapva. - Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.

Ez utolsó biztatás a fölemelt pisztollyal egybevetve, Cifrát sietésre inté, s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett, ki még mindig eszméletlenül feküdt a földön. A pandúroknak egyike - mert miután Cifra a faluba küldetett, pajtásai szinte e helyre jöttek - vízért ment, de sem ez, sem Ákos s Vándory biztató szavai a szerencsétlent fel nem ébresztheték eszméletlenségéből.

Fél óra múlt, s már a faluból emberek jöttek, midőn Viola szemeit fölnyitva körültekintett, s életének némi jeleit adá.

- Nem ismersz? - mondá Ákos, midőn hozzá lehajolva, kezét megfogá - nézz rám, Viola!

- Ismerem - mondá a zsivány, ki azalatt magához jött, gyenge hangon -, jó, hogy itt van, éppen a teins úrhoz akartam menni. - Viola melléhez nyúlt, mintha valamit keresne. - Gombolja csak fel mellényemet - mondá, miután meggyőződött, hogy azt maga nem teheti -, s vegye ki az írásokat... Tengelyi úrnak írásai, melyeket a zsidó Macskaházyval ellopott, s azért jöttem, hogy általadjam. Véresek - tevé hozzá, midőn az irományokat Ákos kezeiben látá -, újra véresek; most nem tesz semmit, hisz csak az én vérem, Tengelyi úr jóltevőm volt, megszolgáltam jóságát; mondják neki, hogy csókoltatom kezét, s ne gondolja, hogy Viola oly alávaló ember volt, ki jóltevőjét megkárosíthatta volna.

Míg Viola ezeket mondá, a faluból több s több ember gyűlt össze, kik a haldoklót körülfogják.

- Barátom! - mondá Vándory mélyen meghatva - talán nem is tudod, hogy Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyű gyanúba keveredett?

- Tudom - szakítá félbe Viola -, Jánostól hallottam, s azért akartam magamát a nemes vármegye kezeibe adni, hogy a gyanútól megtisztítsam. Halljátok-e, emberek? - szólt most a körülállókhoz erősebb, de időről időre félbeszakasztott hangon - ki azt mondja, hogy Macskaházyt Tengelyi úr ölte meg, hazudik; a gyilkos én vagyok. Csak az írásokat akartam elvenni tőle, melyeket a zsidóval együtt Tengelyi úrtól ellopott, de pisztollyal fenyegetett, s indulatomban megöltem. Úgy legyen isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi úr egészen ártatlan e tettnél.

Viola fáradtan elhallgatott: a nép mélyen meghatva állt ott, sok szemben könnyek csillogtak.

- Hej, öcsém - mondá egy öreg paraszt, ki Vándory mellett állt -, miért kellett éppen neked ily sorsra jutnod? Szomszédok voltunk, s azt gondoltam, te fogod behunyni szemeimet, ha meghalok, mint én tettem apádnak.

- Bátyám - szólt Viola gyenge hangon, midőn szemeit a szólóra függeszté -, ha kend házam mellett elmegy, s az üresen áll, vagy benne más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; isten látja lelkemet, nem én vagyok oka, hogy azzá lettem, ami utolsó időben voltam; bocsássa meg isten azoknak, kik okai voltak.

E pillanatban Liptákné jött. Midőn a történtekről hírt vett, idesietett, s most áttolakodva a sokaságon, midőn rokonát a földön s a körülötte álló népet látá, könnybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak itt, s miért nem viszik Violát a faluba, hol becsületesen gondját viselhetnék?

- Hagyja el kend, néném - mondá, mindig nehezebben véve lélegzetet, midőn Liptáknét megismeré - nekem nem viseli többé senki gondomat, végem van - s nincs mit panaszkodnom. Vért ontottam, véremmel lakoltam érte; ez isten parancsolatja. Hagyjatok meghalni itt, e mezőn, melyet szántottam, isten szabad ege, a meleg napsugárok alatt...

Viola szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt, hogy szavait hallhassa. - Menjen kend, néném, Zsuzsihoz - mondá alig hallhatóan -, mondja: bocsásson meg, hogy most, midőn tőle elmentem, megcsalám; nem cselekedhettem másképp, jóltevőmet nem hagyhattam el bajában; és ha megmondtam volna, hová megyek - itt Viola szava érthetetlenné vált, még egyszer felnyitá szemét, melyet elgyengülve előbb behunyt, körültekintett, még egyszer rebegé neje nevét, s a sóhaj, mellyel azt kimondá, vala utolsó lehelete.

- Legyen isten irgalmas minden bűnös iránt - mondá egy vén paraszt a körülállók közül -, lelkét sok vétek terheli.

- Ő sokat szenvedett - szólt Vándory meghatva -, nyugodjék békében e nehéz élet után.

Azoknak leírását, mik Viola halála után történtek, nyájas olvasóimra bízhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kívül minden egyes személyemnek legközelebb jövőjét önmagok éppoly jól ismerik, mint én. Legközelebb jövőjét mondám, mert habár bizonyos, hogy Ákos Vilmával s Kálmán Etelkával a lehetőségig boldog párokká váltak, a jövőért ki merne jótállni? noha én mind a két esetben, hogyha húsz év múlva ismét Tiszarétre vagy Kislakra jövök, hol az új házasok letelepedtek, éppoly megelégedett arcokat reménylek találni, mint midőn a boldog ifjak kedveseiket először ősi lakukba vezették.

Az alispán ritkán jő Tiszarétre. Az ott történtek emléke mindig kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron. Letette betegeskedés ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás s tanácsnoki címek utáni vágyairól, s azóta kevés megelégedettebb embert láthatni. Sokan azt hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak. Vagyona s alispáni érdemei által ő Porváron az első, véleménye, mint hajdanában, mindig a többségé, miáltal elérte, hogy a többség által mindig bámultatik - s alkotmányos országban mi kell egyéb az embernek, hogy magát boldognak érezze?

Az öreg Kislaky nem vágyódik ily dicsőség után, sőt biztosan mondhatom, hogy az első alkalom után, melyben mint rögtönítélő törvényszék elnöke hivataloskodott, azonnal lemondott e díszes címéről is, de kedves Kálmánja boldog, s ez a becsületes öregúrnak s nejének elég. Ha Etelka férjével néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött kedveli az agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a 811-i bor is idei bor volt egykor, s hogy fia is majd kiforrja magát.

Az öreg Tengelyi eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen ő keresztülment, elkeseríti a legvidámabb kedélyt, s a jegyző a komoly jellemekhez tartozott egész életén át. Neje kérése soha nem bírhatá őt arra, hogy lakását a kastélyba tegye át. - Alacsony házban születtem - mondá mindig -, így akarok meghalni. - De a boldogság, melyet maga körül látott, a sok jó, mit veje segedelmével a tiszaréti lakosokon tehetett, kiknek annyi ideig jegyzőjök volt, földeríté végre őt is. Takarék-magtárt s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat ültetett a házak s utak mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak, derültté tevék agg korát; világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az erőmű, ha hasztalan vesztegel, idővel elrozsdásodik, s annyival fényesebb, mennyivel szüntelenebbül dolgozik; úgy az ember, ki egész életén át fárad, el nem veszti díszét öreg napjaiban sem.

A kislaki s tiszaréti házak legjobb barátjai Völgyesy és Vándory maradtak. Az első, baráti körökben lassanként elszokott emberkerülő életmódjától, s át kezdé látni, hogyha sokan elég balgatagok az embert külső formája után ítélni meg, nem kisebb balgatagság, azért, hogy ilyenek előtt kitérjünk, minden társaságtól visszavonulni; mert ha az emberi társaságban a bolondok s gonoszok még oly nagy többségben volnának is, azon kevés józan s becsületes ember, kit benne találhatunk, megérdemli, hogy mint a gyöngyhalász, őket keresve, a társaság mocskos habjaiba merüljünk. És Vándory - boldogok között élt, oly körben, mely optimizmusának mintegy bizonyításul szolgálhatott, miként nem lett volna boldog ő! Hogy a levelek birtokába jutva, melyek által születését bebizonyíthatá, sem nevét, sem helyzetét nem változtatta, magától értetik. Több élvezetet, több való szerencsét ő e világon nem találhatott volna, mint kis lelkészlakában, hová minden, ki segélyt keresett, oly szívesen betért. Soha a szeretet, mely tiszta szívét tölté, nem veszte semmit melegéből, soha bizodalma, mellyel az isteni gondviselés s az emberek jobb természete iránt viseltetett, nem ingadozott. Mint a csipkebokor, melyről a szentírásban olvasunk, ilyen vala e férfi lelkülete; a láng, mely szívében égett, világot s meleget terjesztett, de nem emészté fel oltárát, éppen azért, mert nem földi láng vala.

Az öreg János, kit Ákos gazdájának tett, de ki mindamellett soha huszárköntösétől meg nem vált, első esztendőben teljesen megelégedve nem érzé magát, de miután Ákosnak fia született, a vén katonának leghőbb óhajtása teljesült, s alig várhatja a pillanatot, melyben sok győzelmes csatáit e második Réty-ivadéknak elmondhatja.

Néhányan olvasóim között talán tudni szeretnék, mi történt Nyúzóval? Hogy a törvényes bizonyság, mely ezen már azért is kiválólag magyar könyvben a kezdettől minden fontos pillanatokban jelen volt, végén se nélkülöztessék, elmondom, ámbár a főbírónak vége nem oly regényes, mint kívánnám. Úgy ítélünk emberekről, mint az időről. A mezei gazda áldja, a sétára készülő uracs átkozza az esős vasárnapot; még a jégesőnek s állandó szárazságnak is vannak a búzakereskedők közt magasztalói, s így nincs ember, ki néha, ha valakinek éppen gazságával használt, igen derék embernek nem tartatnék. Nem csuda tehát, ha Nyúzónak is voltak barátai, csak szerencsétlenségére az alispánné halála után kevesebb, mint mennyire helyzetében szüksége vala. A főbíró elvekhez alkalmazá egész életét. Felfogása szerint a mindennapi kenyér az, mit bölcsek a szükséges alatt értének; hozzá szép ház, birtok stb., stb. az, mi hasznosnak neveztetik; jó hír s köztisztelet, ez felfogása szerint a voluptuosumokhoz, a luxushoz tartozik, mi után józan ember csak akkor fárad, ha a két elsőnek bővében van. Ez elvnek helyes alkalmazása Nyúzót bajba keverte. Bizonyos közmunkák, melyek Garacsnak szebbítésére fordíttattak, s ehhez hasonló dolgok, melyekről bővebben szólni nem akarok, az érdemdús tisztviselőnek annyira rossz néven vétettek, hogy hivatalától esküdtjével együtt elmozdíttatott, mi Garacs vidékének nem kis kárára vált, miután a főbíró házának még be nem födött harmada mindeddig várja cserepét, s a kerítés sem készült el, amennyire én tudom.

Miután az urakról szóltam, s így bírálóm előtt, ki e művemet azzal vádolá, hogy benne az első helyet a nép alsó osztályainak engedém át, javulásom jelét adám: nem akarják-e tudni olvasóim, mi történt Zsuzsival?

Története rövid és egyszerű. Midőn Liptáknétól férje halálát meghallá, lerogyott nénje karjai közé, s egy ideig eszmélet nélkül maradt. Mikor magához jött, elment gyermekei sírjához, s leborulva a most először zöldellő halmokon, könnyek között búcsút vett kedveseitől, s nénjével Tiszarétre költözött. Kérte, hogy ott lakhasson, hol férjével élt, s miután Ákos a házat Liptákné segedelmével úgy igazíttatá el, mint az egykor állt, oda vonult. Elzárkózva mindenki elől, magányosan töltötte napjait, maga Liptákné csak ritkán láthatá őt, más senki a faluból nappal nem találkozott vele. Csak este láták szomszédai megnyílni ajtaját, s akkor a szegény asszony a törökdombhoz ment, s ott maradt virradatig.

Ákos fiatal nejével egy nyári éjszaka, a törökdomb felé sétálva, egy asszonyi hangtól e régi népdalt hallá énekelni:

Vilma gyanítá az énekest.

Másnap reggel, mikor a faluból több gazda kaszáival munkára ment, a törökdomb közelében ugyanazon a helyen, hol néhány hónap előtt Viola meghalt, a fűben egy asszonyt találtak. Föl akarák kelteni, de ő nem ébredett többé fel. -

Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek, kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül kimondják: hogy hacsak akarnának, sokkal szebb könyvet írhatnának - legyetek meggyőződve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam elmondani. Ha nehányan a nyíltságot rosszalljátok, mellyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, higgyétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalainkat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet előtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy mind e dolgok, melyekről szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél előbb valószínűtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt sikertelen, más dicsőséget nem kívánok fáradságomért.

S most isten veled is, hazám nagy rónasága, hol ifjabb koromban a szőke Tisza partjain sok víg s szomorú napot töltöttem, s hová, midőn e munkát írám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e hegysorok, szép a Duna messze elnyúló tüköre, melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon senki ellened, honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a tenger árjai, terülsz el szemünk előtt, s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég, mely kék boltozatával takar. Körülötted sötét hegylánc nem emelkedik, s a fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti arany koronáit: magas füved kaszálatlanul szárad el tövén, folyóid nádas partjaik között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan változékonyságát, a völgyek meglepő fordulatait, tőled a természet megtagadta; s a vándor, ha egyenlő felszíneden átment, egyes szépségek emlékét nem fogja lelkében találni - de mégis nem állt-e sokszor meghatva, bámulva nagyszerűséged előtt? Ha a nap szürke határod fölött csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszíneden akadály nélkül egyszerre elönti, vagy a délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjúzó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyek azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn itt-ott egy pásztortűz világít, a földön végetlen csend terül el, úgy, hogy a vándor a magas füvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e ily pillanatokban leírhatlan érzemény kebelét? érzemény, melyet a magas Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de nagyszerűebb, mint te nagyszerűebb vagy e föld minden bérceinél, honom korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan, mint ő, hol a szív szabadabban dobog s szemünk nem talál korlátokat.

Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást árasszál magad körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel isten megáldott, még szunnyadoznak, s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szívem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te, szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki e napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott.

Vége

---