Amilyen jókedvű, vidám cimbora volt Ocskay ennekelőtte, olyan magába zárt, rideg kedélyű lett egyszerre, amint újra elfoglalta helyét a táborban. A nevetségig szigorú fegyelmet tartott, még a muzsikálást is megtiltotta. Sokat tréfáltak emiatt a háta mögött, szemébe nem mertek, s ő kiolvasta azt mindenkinek a szeméből, hogy az ő rovására megy a szólásszapulás. Az új házast különben is mindenféle csúfondároskodás szokta illetni (az irigység dolgozik bennük), hát még az olyat, aki a felesége szép szemeiért szét hagyta verni a rábízott dandárt!

Ezt a hibát ugyan nagy hirtelen helyrehozta Ocskay, Léva várát visszafoglalta egy merész éjjeli rohammal, s akkor aztán összeszedte a serege maradványait, kiegészítette azt új önkénytesekkel, úgyhogy mire Zólyomnál táborba kellett szállni, már akkor ismét teljesen rendbehozott lovascsapatjával csatlakozott a fővezér seregéhez.

Itt is azonban az egész napot a magányos sátorban tölté, s nem vett részt a közös tiszti lakomákban. Békében is hagyták, tudva azt, hogy a nőstényétől megfosztott oroszlánt nem jó háborgatni.

Az mégis fülébe jött neki minden elzárkózottsága mellett is, hogy Csajághynak összezördülése volt, éppen őmiatta, magával a fővezérrel. Bercsényi, a maga szokott csipkelődő, csúfondáros modorában azzal fogadta Csajághyt, hogy: „No, hát megérkezett az az Anda Pál katonája is?” S még nem elég, hogy Anda Pál katonájának nevezte Ocskayt, ami annyi, mint a német szimándli, asszonyhős, hanem még hozzátette azt a rossz tréfát is: „Vajon ellátta-e elég mogyoróval a felesége mókusát?” Amire aztán Csajághy keményen visszafelelt: „A vezéremet ne sértse meg kegyelmed, mert az olyan jó katona, mint más; az asszonyát pedig éppen ne vegye a nyelvére, mert ha azt teszi, bizony mondom, akármilyen nagy ember kegyelmed, de keresztülesünk egymáson!”

Megmondta a vitéz kapitány, hogy védelmezni fogja a vezérét nemcsak éles kardok, hanem éles nyelvek ellen is. S Bercsényi nyelve éles volt. Amennyi kárt tett a kardjával az ellenségben, annyi kárt tett a nyelvével otthon a maga híveiben.

Csak a készülőre trombitáló tárogatók tudták Ocskayt sátorából előidézni.

Zólyom alatt állt a tábor, szemközt a labancokéval. A kuruc tábor éppen azon a történelmi nevezetességű téren, ahol Nagy Lajos király országgyűlést tartott, s Hedvig leányát Jagellónak eljegyezte, s ahol a néphagyomány szerint egyszer egy búzakalász szárára vékony aranyfonalat találtak tekergőzve. Maga Zólyom városa négy öl magas széles kőfallal van bekerítve, amiken erős kapukon át van bejárás, s a várossal egybekötve látszik a Hunyadi Mátyás király építette hatalmas vár, pompás palotájával, mely többször volt királyok lakása, korona őrhelye.

Először állt két nagy táborban egymással szemközt a kuruc és labanc. Eddig mind a kettőnél csak abból telt ki a háború, hogy nagy tömegekben kis csapatokat megrohant, gondatlanul dőzsölő ellenséget véletlen támadásban szétriasztott, rosszul védelmezett várakat megostromolt, meghódoltatott, ellenséges városokat elpusztított; de most már előttük állt a kemény feladat: egész felállított hadirendben két egyenlő erejű hadseregnek egymással megütközni, s nyílt csatában, kibontott lobogókkal vezéri tudomány szerint megnyerni a diadalt.

Nagyobb részben lovasság volt mind a két tábor. Kuruc és labanc egyaránt magyar és tót. A kuruc táborban még több volt az orosz. Rendes katonája mind a kettőnek kevés. A labancoknál két ezred muskétás, aki tudott egyenes arcvonalban harcolni, nehány harám rác lövész, meg a dán dragonyosok. A kurucok közt voltak a lengyel dragonyosok, nehány ezer gyalog hajdúság, aki már a török háborúban megszokta az ágyútüzet: a többi mind felkelő lovasság, a saját lován, öltözetében és fegyvereivel. Ágyúik voltak, morva tüzérekkel, de azokban nemigen lehetett bízni, ti. az ágyúkban.

Igen szép idő volt, ütközetre valóbbat kívánni sem lehetett; korán reggel már csípős hideg volt, de délfelé erősen bemelegedett; a lovakat bántotta a bögöly, a katonákat maga a szomjúság. Az ütközet mégsem tudott megkezdődni. Bercsényi folyvást tartotta a haditanácsot a francia tisztekkel, s amint egy intézkedést megtett, rögtön utána küldötte a másikat, amivel az ellenkezőt rendelte el. Nagyon jól akarta csinálni a dolgot. Két alvezére: Károlyi disputált, Ocskay duzzogott.

A labanc tábort pedig három magyar tábornok vezette: Forgách, Bottyán és Eszterházy. Az első tanult katona, hadtudományokban jártas vezér; a második, kit a népajk Vak Bottyánnak nevezett, mert csak fél szeme volt, a török háború alatt vitéz tetteivel szerezte hírnevét és vezéri rangját; Schlick, az osztrák tábornok, a német csapatjaival valahol Besztercén parádézott, éppen Leopold napja lévén.

A három labanc tábornok is éppen abban a helyzetben volt, amiben a kuruc vezérek. Nem tudtak egyetértésre jutni. Eközben már a délutáni három óra is eljött; a két sereg kölcsönösen megunta egymással farkasszemet nézni, míg ellenben kölcsönösen nem mutatott kedvet egymást megrohanni. Tudták innen is, túl is, hogy magyarok: csak egy kérdéssel lehetett őket összekapaszkodtatni, hogy: „Ki a vitézebb?”

Vak Bottyánnak ekkor eszébe ötlött az a török háborúkban dívott szokás, hogy egy-egy hatalmas dalia kiugrott a hadsorból, s odavágtatva a két sereg közötti térre, harsány kérkedéssel hívta ki személyes viadalra az ellenfélnek legvitézebb leventéjét. Egy ilyen párbaj vége aztán lelket öntött a győztes dalia seregébe, s gyakran eldönté az ütközet sorsát.

Vak Bottyán, mikor látta, hogy nem tud megegyezni a vezértársával, felcsapta a sisakját a fejére, s sarkantyúba kapva a paripáját, kiugratott a hadsorból a harcmező közepére, s ott elkiáltá harsány hangon, hogy meghallhatta mindkét tábor:

– No, kuruc had, ha van lelked – szólítsd elő a csizmaszárból! Én vagyok itt, a Vak Bottyán! – Ha van valakinek mersze közületek megmérkőzni velem egy kis vitézi bajvívásban, szívesen látom – Pilátushoz vacsorára!

Amint elhangzott a hegyke felhívás, innen is, túl is nagy volt rá a morgás. A labanc hetvenkedett, a kuruc ungorkodott: Vak Bottyánról az volt a hit, hogy annak a testét nem fogja se kard, se golyó: az ördög menjen azzal viaskodni!

De még nem volt ideje Bottyánnak a kihívást ismételni, amidőn kivágtat a kurucok sorából egy fiatal dalia, s odatart a kihívó elé.

Vak Bottyán megismerte a fél szemével is a közeledő alakot. Sokszor leírták azt előtte: a nyalka kuruc Ocskayt, elöl befonott, szőke hajával, piros skarlát dolmányával, fehérmedve kacagányával. Mindent tudott felőle, ami a háború alatt vele történt. Szörnyen le is nézte!

– Elmenj, te nyáladék kölyök innen mindjárt! – kiálta eléje a vén, harcedzette hős. – Mert ha nyakon kaplak, biz a holdba doblak! Nincs köztetek különb ember, akit velem szembeállítsatok?

De Ocskay sem maradt neki adós.

– Ha a félszemem behunyom is, vagyok olyan legény, mint kend!

– Vagy bizony legény a feleséged viganója mögött! Eredj haza, fiam! Anyádasszony tejes kását főzött, ki eszi meg, ha itt maradsz?

– Majd akinek a kanál a kezében maradt – vágott vissza Ocskay.

– Kanál? De hegyes a legény! No, hát kezdjük a levesen! Váltsunk elébb egy pár golyót.

Azzal kihúzta Vak Bottyán a nyeregkápából az egyik pisztolyt, s rásütötte Ocskayra. Ez is visszalőtt rögtön, de egyik sem talált.

Arra mind a ketten a másik pisztolyt vették elő; Ocskay közelebb léptetett ellenfeléhez. Vak Bottyán pedig egy helyen toporzékoltatta a lovát, úgy nehéz volt őt célbavenni.

Egyszer aztán, amikor Ocskay húsz lépésnyire közel jutott hozzá, a vén dalia biztos kézzel kisüté ellene fegyverét, s abban a percben Ocskay egyszerre olyan ütést érzett a mellén, hogy kék-zöld lett előtte az egész világ. Az acél sodronyingtől ugyan nem fúródhatott a golyó a testébe, de az ütés mégis oly erőszakos volt, hogy rögtön elborította a száját a vér, s ő maga előre, a lova nyakára borult: az okos állat egyszerre megállt csendesen.

– Hahaha! – kacagott Vak Bottyán. – Köpd ki, ha keserű!

S azzal elkezdte a lovát fincoltatni, a diadalmasan felemelt pisztollyal mutatva a saját táborának, hogy ellenét legyőzte.

Ocskayt azonban még nem hagyta el az öntudat. Tudta ő azt jól, hogy Vak Bottyán is páncélinget visel dolmánya alatt, mégpedig karikákból fűzöttet, amiről lesiklik a golyó. Hanem eszébe jutott, hogy a páncélingnek van egy nyílása hátul, hogy fel lehessen venni. Amint Vak Bottyán nagy diadalában a lovát toporzékoltatta előtte, s eközben azt az Achilles-sarkát fordította feléje, Ocskay hirtelen összeszedte magát, felemelte végső erejével a pisztolyt, odacélzott és lőtt. – A pisztoly három golyóra volt töltve: az egyik megtalálta a hasadékot a páncélingen s a vitéz tábornok derekába hatolva, a háta gerincében állt meg.

E lövésre Vak Bottyán nagyot ordítva görnyedt hanyatt a nyeregben, s csak a kengyel tartá, hogy le nem bukott a lováról.

Többet aztán Ocskay sem látott: a világ elsötétült előtte, nem tudta többé, mi történik vele.

Mikor magához tért, a sátorában találta magát. Be volt erősen pólálva mindenféle pokrócokba. Azon törekedtek, hogy izzadásba hozzák. Még a feje is be volt kötve.

A sátorban orvos is volt már. A tudós doktor Wolffius. Az különösen lelkére vette, s fogadkozott, hogy a megsérült lovagot, ha hat hétbe kerül is, lábra állítandja a tudományával.

Akkor is ott volt a doktor, amikor a sérült lovag a szemeit felveté. Csak a nyelvét akarta látni; minden beszélést és legkisebb mozdulást is megtiltott neki. Megfogta a tenyerét, s rátette a temperamentummérőt. A vizahólyaglemez egyszerre mind a két végével összeugrott. „Ez veszedelmes indicium!” Írt neki rögtön receptet; volt abban annyi mindenféle életre hozó szer, hogy egy temetőnek fel kellett volna támadni tőle. Hanem egy fátum történt a recepttel. A famulus, akire bízva volt a tábori patika, a minapi gácsi mulatozás után, a gyógyszeres ládikó helyett a várbeli szakácsnak a fűszerszámos ládáját hozta el magával; mivelhogy olyan nagyon hasonlítanak egymáshoz. Ez még hagyján, de csak a chirurgiai eszközök tokját fel ne cserélte volna a háziúr borotválkozó eszközeinek étuijével! Mármost addig, amíg a gyorsfutár vissza nem cseréli az eltévesztett szerszámokat, sem a csodahatású gyógyszert nem lehet elkészíteni, sem az olyannyira szükséges érvágásokat nem lehet foganatosítani a betegnél. Az is nagy baj, hogy a mindenféle írok és kenőcsök felkenésére szükséges vászonpólya, pelenka s más afféle szintén mind ott maradt, ki tudja hol?

Tehát addig is, amíg mindez reggelig megérkeznék, csak igyék szorgalmasan a páciens veres céklalevet, ami a mellvérzést elállítja, mivelhogy maga is veres, és izzadjék minél többet, kezeit, lábait a pokrócból ki ne dugja.

Alig várta Ocskay, hogy megszabaduljon az Aesculaptól, s egyedül maradhasson Csajághyval.

– Megvolt-e az ütközet? – Ez volt az első kérdése.

– Meg bizony – felelt Csajághy. – Mégpedig teljes és tökéletes diadallal. Megvertük a labancot híresen; elvettük ágyúikat, beszalasztottuk a városba: még ott sem maradt tőlünk veretlen, megostromoltuk a falakat, s elfoglaltuk a várost; a labanc mind befutott a várba, ott reteszelte el magát.

– Hogy énnekem nem lehetett ebben részem – sóhajtá fogcsikorgatva a páciens.

– Sőt inkább neked volt ebben a legnagyobb részed, hidd el. Mert azáltal, hogy te a hatalmas, kérkedő Bottyánnal szembeszálltál, hogy a sérthetlennek hitt embert megsebesítetted, egyszerre úgy fellelkesítéd a mi táborunkat, míg viszont a labancokét oly rémületbe hoztad, hogy könnyű lett a győzelem. Az öreget lepedőben vitték el a csatatérről, s vele aztán fejét veszté az egész labanc tábor. Senki se parancsolt többet. Te nyerted meg ezt a diadalt. Énekli is felőled az egész kurucság, hogy: „Dávid verte meg a tízezerét”.

– Mégis szerettem volna megmutatni Bercsényi uramnak, hogyan szoktak verekedni Anda Pál katonái.

– Megbánta ő azt már. Általam is üdvözletét küldi hozzád, s kéret, hogy csak a meggyógyulásodra ügyelj, s az orvosának a rendeleteit megtartsd.

– Mi fog történni most tovább?

– Az attól függ, hogy a labancok mire határozzák el magukat. Ha az egész seregükkel benn maradnak Zólyomvárban, akkor nagy hamar kiéheztetjük őket, de hevenyében ostromra nem mehetünk, mert jól védve vannak. Ha azonban a nagyobb rész ki akar törni a várból, akkor azt üldözőbe vesszük, s a benn maradtakat ostrommal nyomjuk meg. Éppen most értesült a fővezér átszökő labancok által, hogy odabenn az a szándék, miszerint a sebesült Vak Bottyánt otthagyják egy dandárral a várban, Forgách és Eszterházy uraimék pedig a másik kettővel eleblábolnak valamerre, ha igen sötét lesz. A fővezér a mi ezredünkre bízta, hogy a Szentkereszt felé vezető szorost tartsuk szemmel, s ha arrafelé akar menekülni a labanc, hányjunk neki ellent, míg a többi seregek körülfogják s megszorítják. Te csak pihenj addig, és izzadj az orvos rendelete szerint.

Amint Csajághy elhagyta Ocskay sátorát, késő éjszaka volt már. Ocskay, amint a földön feküvék (mert biz a tábor nem hordott magával ágyat senki fia számára), hallotta jól az elvonuló lovasságának a dübörgését sokáig a csendességben; azután megint egy huzamosabb dübörgést, amiről kitalálta, hogy az a menekülő labancok dobaja, kik a várból kifelé szöknek. Magában számítgatta, hogy mi fog történni. Kudarc lesz belőle. Nem az ő ezrede fogja megszorítani a labancokat, hanem azok nyomják el az ő kurucait.

Nem volt többé nyugta. Lehányta magáról a pokrócokat; kifutott sátorából, ott folyt előtte a Vág vize; beledobta magát, lebukott a csípős hideg hullámba egypárszor, aztán visszasietett, a csatlósával felöltöztette magát, feladatta a páncélingét, előhozatta a lovát, nyeregbe kapott, s utánavágtatott az előrehaladt ezredének. Éppen csak minutára érkezett meg, hogy kiszabadítsa a katonáit a kelepcéből, amibe jutottak. Mivelhogy a kuruc tábor többi része szép csendesen aludt az Úrban, ezt az egy ezredet meg a szorost őrző néhány száz főnyi hajdúságot a menekülő labancok mind káposztává aprították volna; így azonban, amint Ocskay megjelent közöttük, s felismerték az alakját, a kuruc új lelket kapott, a labanc meg azt hitte, hogy a halottak támadnak fel ellene, s futott, amerre tágasabbnak látta a világot, egyre üldöztetve, vágatva Ocskay ezredétől, akinek volt annyi esze, hogy nagyon mélyen közéjük ne menjen. A labanc dandár egészen eszét veszté, s erre-amarra elkóborolt, tizedrésze sem talált oda Schlickhez.

Reggelre tért vissza Ocskay a táborba az ezredével a nagy éjjeli tusából, egy csapat fogollyal.

A bámuló doktor Wolffiust ott találta éppen az üres sátora előtt.

– No hát, doktor, én megtartottam híven a kúrát. Izzadást rendelt, meg érvágást. Az izzadás megvolt nálam, az érvágást meg én tettem meg máson. Probavi et successit. Ezt is beírhatja a receptkönyvébe, hogy „kovácsnak orvosság: szabónak halál”. Aztán most már pólya és pelenka is van elég, amire a kenőcsöket fel lehet mázolni a daganatomra.

S azzal odaadta neki a labancoktól elfoglalt zászlót, ami éppen fehér volt. Jó lesz sebkötőnek!

Bercsényi azt írta erről a fejedelemnek:

„Ocskay is hozott vagy negyven német fogolyt: ő tudja, hol vette. Standár semmi.”

Biz azt fölszabták kenőcspólyának.