A ghirai szava pedig nem volt üres beszéd.
A zúr az ősbölény, az az ökör, amelyik tiszteletet tud magának parancsolni.
Most már csak Oroszországnak van még bölénye; Litvániában és a Kaukázusban. Amott már jól őrzött alattvaló, körülfogva tizenkét mérföldnyi területen kőfallal; emitt még rebellis.
Gyönyörű fenevad! A föld oroszlánnal álmodott, mikor ezt szülte. Éppen olyan vörösbarna a szőre, mint az állatok királyáé, és sörényes a nyaka, szügye, mint azé. Termete nyakban hét láb magas és hosszában tíz láb, homloka oly széles, mint egy, férfiváll, s a homlokot két, lant alakúra görbült, fényes, fekete szarv fegyverzi föl, s ijesztővé teszi egy pár vad, kihívó, dühtől villogó szem.
Vastag nyakának iszonyú erejét még növeli egy magasra emelkedő púp a gerincén, s hogy alakja még félelmesebb legyen, az álláról hosszú, fényes, fekete szakáll lóg alá.
S a félelmes állatnak kedve is van a harcoláshoz; ő szokott támadni, hogyha rejtekében háborgatják, s homlokának pézsmaszagától úgy irtóznak a lovak, hogy ahol megérzik, horkolnak, szétfutnak előle, s ugyan derék paripának kell annak lenni, amelyik a bölénynek helytáll; míg őt magát semmivel meg nem lehet riasztani, mint a pipamocsok bűzével. Azt megérzi ötszáz lépésnyiről: azért, mikor meg akarják hajtani, pipanedvvel kenik be a hajtók süvegeik tetejét.
Ennek a vadászatára indult el másnap reggel az ifjú ghirai. Hajtók és vadászok többen voltak ezernél, mind lóháton, a puskák borzbőrből készült tokban rejtve, s minden lovas hosszú lándzsával fölfegyverezve, melynek nyele a Kaukázusban honos rotang fajú nádból készül. Asszonyok is voltak a vadásztársasággal, de csak a ghirai kíséretében.
Valamennyi vadászparipának rutát kötöttek az orra fölé, hogy annak a szagától ne érezze messziről a bölény pézsmabűzét: csak Riumin és Izméne lovainál mulasztották el az óvóintézkedést, számítva arra a vastag tréfára, hogy a hetvenkedő énekest hogy ragadja majd el a lova ijedten, ha bölény közelít. Azért vittek magukkal asszonyokat is, hogy legyen majd, aki kacagjon a tréfa fölött.
Különösen szánakozva tekintett a ghirai Riumin kurta vadászfegyverére. Az övé hatalmas, ölnyi hosszú damaszkcső volt. A bölényhajtás egész hadjárat volt; elébb ki kellett puhatolnia vadállat tanyáját, s azután azt körülfogni, s kiugratni a rejtekéből.
A siker rendesen az időjárástól függ. Ha csendes, száraz idő van, akkor a bölénybikának tülekedő kedve van, a bögölyök is csípik: ezért haragos; könnyen meg lehet lepni, s akkor dühbe jön, és szembeáll akármilyen sokasággal. Hanem ha szél fú, akkor messziről megérzi a szélmentében közeledőket, s teheneit, tinóit maga előtt hajtva, kitör, mielőtt szorosra húzhatták volna körüle a kört.
Ez alkalommal legrosszabb kedvében volt. A lég fülledt volt és nehéz; a nap forrón sütött, milliárd légy zsibongott a légben; a bölény érezte a közelgő zivatart előre, s úgy elbújt az áthatolhatlan bozót közé, hogy semmi hajszával ki nem lehetett belőle ugratni.
Feltalálták a csapáját, a nyomait; de olyan sűrűn berekbe vette magát, hogy még a vérebek sem bírtak hozzá behatolni. A ghirai a vérebfalkán kívül egy vadászpárducot (gepárd) is hozott magával; azt egyik pecére tartotta maga elé fektetve a nyeregben, a kitanított állat fejére a támadás pillanatáig sűrű zacskó volt húzva.
Amit a bölény állatösztöne előre megérzett, az bekövetkezett. Dél felé olyan zivatar támadt a völgy fölött, hogy a szakadó záportól nem lehetett tízlépésnyire látni; egészen besötétült, s a mennykőcsattogástól zengett körös-körül minden bérc.
A vadászok nyakukba keríték a burkát (a cserkesz guba csak féloldalát takarja az embernek, amit a vihar ellen fordít), s a bölényre senki sem gondolt most.
Ekkor egy villám lecsapott az erdőbe, s végighasítva egy óriási fenyőszálat, azt egy pillanat alatt a tövétől a tetejéig lángba borítá. Most aztán volt már kivilágítás a nappali sötétséghez.
A szakadó zápor vízsugarai úgy tündököltek, mintha tűzeső hullana az izzó égboltozatból. S hogy a pokolbeli képnek uralkodó réme is legyen, a villámcsattanás s az égő lángoszlop kivadítá a bölényt rejtekéből. Nagyot ordítva tört elő a bozótból, iszonyú fejével rést törve maga előtt, s kirohant a kerek térre, ahol a ghirai és vadászkísérete állt.
A szörnyeteg ennyi embert meglátva egyszerre a pokoli tűz- és vízvilágítás közepett, elbámulva megállt, lábait előrefeszíté, s farkával csapkodta két oldalát.
A vérebek rárohantak minden oldalról.
A bölény egy pillanat alatt szétverte valamennyit. Kettőt-hármat agyongázolt, négyet-ötöt felvillázott, csak úgy repkedtek a levegőben, a többi vonítva szaladt szét; a nagy, tizenhat mázsás állat oly gyors szökellő, mint egy kecskebak.
Most azután a vadászok elővették a puskáikat a bőrtokból. A ghirait illette az első lövés. Hosszú puskáját végigfekteté a bal tenyerén, s odacélzott. Hanem a puska nem sült el. A kova nem ad szikrát az ilyen szakadó záporban.
– Lőjetek ti! – parancsolá kísérőinek.
Egytől egyig minden puska csütörtököt adott. A felhőszakadástól nyirkos lett minden lőpor a lőserpenyőben.
– Még megcsúfol bennünket ez az ökör! Eresszétek rá a párducot!
A pecér levette a párduc fejéről a sipkát, s leereszté azt a földre. A nemes állat megpillantva a bölényt, elkezdett hason csúszva közelíteni feléje. De ez is észrevette őt, s nehány lépésre visszavonult. A vadászpárduc egy villámgyors szökéssel a bölény fején termett, s oly ügyesen ragadta azt meg, hogy amíg felsőteste a bölény két széjjelálló szarva közé jutott, anélkül, hogy azok egyikébe felnyársalta volna magát, első és hátulsó lábai az óriás nyakába és szügyébe vágták karmaikat, s ugyanakkor fogaival a megtámadott csigolyáját harapta keresztül.
Hanem ekkor a bölény vad dühvel rohant egy terepély platánfa derekának, s a fején csimpajkozó párducot úgy zúzta annak az oldalához, hogy az összetört hátgerinccel fordult le róla, élettelenül.
Ekkor aztán bőszült bömböléssel emelte fel a fejét a vadállat, az ökrök királya, s lábaival kapálva a földet, kérdezé a maga nyelvén: „Van-e hát az emberek között, aki az ökröt megveti?” Öt-hat dárda süvöltött feléje (a lőfegyver használhatlan volt mind), azok mint tüskék álltak meg az óriás testében; nem is ügyelt rájuk. Két szarvát a földre szegezve, nekirohant a ghirainak.
– Most lőj rá. – Így szólt e pillanatban Izménéhez Riumin.
És a leány a fegyvert, melyet Mczhetisz hagyott rá örökben, arcához emelve, a vadállat bal lapockájára célzott. Ez a fegyver elsült; gyutacsos puska volt, nem ártott neki a zápor, s a halálra sebzett vad egyszerre megváltoztatta rohamát, s arrafelé fordult, ahonnan a lövést kapta.
A leány mellett volt Riumin, lován ülve. A derék paripa horkolás nélkül várta be a felé rohanó szörnyet: tudta jól, hogy lovagja el fog azzal bánni. Mikor nyolclépésnyire volt a bölény, akkor lőtte azt Riumin éppen a homloka közepén, s az acélhegyű golyó keresztülfúrta az iszonyú koponyát. Csak most ugrott aztán félre a paripa helyet adva a mellette elrohanó szörnyetegnek, mely még két halálos sebbel is továbbrobogott, míg egy fatörzsbe belecsapva a fejét, összeroskadt, csak úgy döngött utána a föld.
Egy általános üdvkiáltás hangzott Riumin felé, hasonlatos ama csataordításhoz, ami álmából fölriasztá. Ő pedig leugrott lováról, s kindzsálját kirántva, odafutott az elejtett szörnyeteghez, s levágta annak hosszú, fekete, fényes szakállát.
Mi volt igazságosabb, mint hogy Riumin a diadaljelvényt megossza azzal, ki a vadász hőstettben társa volt, Izménével? De ő nem az igazságot követte – hanem a diplomáciát. A diadaljelvénnyel odalépett a ghirai húgához, s annak ajánlá azt föl. A szép cserkesz leány szemei szikráztak; megköszönte az ajándékot, és rögtön feltűzte azt kerek sipkája mellé, ahonnan lelógott vállára, mint egy lobogó bojt.
Riumin úgy tett, ahogy Veljaminoff tábornok utasítása parancsolá.
– Te meg tudod nyerni az asszonyszíveket. Láss hozzá!
Kettőt már megnyert.