– Azt már látom, hogy igazi beke vagy – mondá a ghirai Riuminnak, midőn a vadászatból visszatértek –, hanem mármost magyarázd meg nekem, micsoda fegyver az a tied, ami még a zápor közepett is elsül?

Riumin odaadta a fegyverét a főnöknek, s megmagyarázta neki a csappantyús fegyver szerkezetét.

– Ez derék találmány – szólt a ghirai. – Ha az én harcosaimnak ilyen fegyverük volna, az ellenségeimet megtámadhatnám zivatar idején, s legyőzhetném. Honnan hoztad te e fegyvert?

– Hazámban, Lazisztánban készítik.

– Nem lehetne ilyenné átalakítani az én vitézeim fegyvereit is?

– Lehetne, hanem a fődolog az a robbanó anyag, ami a gyutacsban van.

– S te tudod, hogy az miből van?

– Tudom, aranyból meg kéklő savanyból.

– Én adok neked aranyat, amennyit akarsz.

– De ahhoz nem olyan arany kell, ami már használatban van: ahhoz csak olyan aranyat lehet használni, ami tisztán, vegyítetlenül jön elő. Vannak aranybányáid?

– Nekem nincsenek. Mesélik az öregek, hogy volt valaha az én országomban is, de már nem tudják, hol; hanem tudok egy országot a Nuamchwam hegyen túl, ott sok van.

Riumin közönyös arccal mondá:

– No, hát hozass onnan tiszta aranyport.

– Csakhogy oda most el van zárva az utam. Látod ott a Latpari jéghegyeinek ormát? Az zárja el tőlünk a Nuamchwam hegy vidékét, azon még ember keresztül nem hatolt: a másik út pedig az Aada-Choch hegyen át vezetne, s az most el van zárva.

– Ki által?

– A jezidek által, akik megszállva tartják.

– Ki kell nyitni, ha el van zárva!

– Az lehetetlen!

– No, hát érd be a kovás puskáddal!

Riumin nem beszélt erről többet a ghirainak.

Az esteli lakománál azonban már az asztalfőre ültette a ghirai Riumint és rabnőjét. A férfit maga mellé, a leányt húga oldalára.

Mikor aztán már mindenkit felmelegített a jó bor, akkor így szólt a fejedelem Riuminhoz:

– Hallod-e, lazisztáni énekes, most már látom, hogy igazi jó beke vagy magad is, a társnőd is. Most már hát nem pénzért kérem tőled az énekesnődet, hanem cserébe, és nem rabnőül, hanem feleségül. Én neked adom a húgomat hitvestársul; te add nekem a tiedet, s aztán légy vezéreim között a legelső, s osztozzál a birtokaimban.

Riumint megdöbbenté ez a szó. Természetes volt az, nem erőltetett. A személyes bátorság teljes varázzsal szokott hatni az egyszerű, félvad és egész nemes népfajokra; mind a leányra, mind a férfira nézve megérdemelt volt e felmagasztalás. A galgárok előkelőinek helyeslő morgása tudatá, hogy e fejedelmi ötlet a nép helyeslésével találkozik. S a ghirai húgának lesütött szeme s elpirult arca tanúskodik róla, hogy e szó az ő szívében sem maradt visszhangtalan. Hanem Izméne elsápadt, félve tekinte Riuminra.

Riumin arca elborult. Egy pillanatra azt látta csak, ami körüle van. Egy vitéz derék nép, annak egy fiatal, jóindulatú fejedelme; egy szegény árva leány, akinek a fejedelem hazát, családi boldogságot, örömteljes életet kínál, s akit, hogy magának tartson, ahhoz semmi joga: a véletlen, a vakeset adta kezébe; nem rabnője, nem testvére, nem is szeretője. Mi okon, mi jogon mondaná azt róla: „Nem adom!”

És mégis azt kell mondania. – Hiszen ha ezt a leányt itt hagyja, maga nem tud tovább hatolni. És most már mennie kell. Most már tudja, hová. Már meg van mutatva a távol jégorom, mely végcélját képezi: ez az aranyvidék, s ha az fel van fedezve, akkor apa, anya és testvér visszajönnek Szibériából.

Mit parancsolt az útra küldő rettenetes zsarnok?

„Ha találsz két népfajt, mely egymással vetélkedik, veszítsd őket össze! Veszítsd a testvért a testvérre, hogy az egyik holttestén keresztül léphess a következő lépcsőre.”

Szemei találkoztak Izméne tekintetével. E kétségbeesett, esdeklő tekintet valamit súgott neki. Érzé, hogy ördög is tudna már lenni, hogy céljához közelebb jusson.

Felállt helyéről, s süvegét mélyen lenyomva homlokára, így szólt a ghiraihoz:

– Ajánlatod fölöttébb megtisztelő mind rám, mind e hajadonra nézve, aki, bizony mondom, érdemes arra, hogy tisztelve legyen. Gyilkosok közül szabadítám meg egykor: az volt az ára, amin magamévá tettem; húgomul tartottam, egyéb szeretet közöttünk nem volt. Én is egész szívet adhatok húgodnak, akinél szebb leányt a két tenger között nem láttam! De jusson eszedbe, ifjú ghirai Csengli, hogy igaz galgár ifjú addig lakodalmat nem ül, sem húgát addig férjhez nem adja, amíg megölt apjának halála megbosszulva nincsen. Te még nem törülted fel apád vérét a gyilkos szakállával. Majd ha azt megtetted, akkor lakodalmazzunk.

E kegyetlen szemrehányásra felugrott helyéből az ifjú ghirai, s kirántva oldaláról a saskát, odadobá azt az asztalra, kiáltva:

– No, hát legyen meg! Te mondád! Vezetni fogsz bennünket.