Riumin lázító felhívása lángra gyújtotta az egész galgár törzset; a felhívásra minden aulból felsereglettek a lovas vitézek saját választotta vezéreikkel, a harchoz szokott, a halállal játszó férfiak.
Azt a szót, hogy Nachali ghirai haláláért vérbosszút kell állani, mindenki megértette. A vérbosszú a kaukázusi törzsek törvénykönyve. Ha egy apát, testvért megölnek, annak a fia, testvére adósa lesz a megölt lelkének a gyilkos vérével, s mindaddig nyomja a lelkét az adósság, míg az áldozatvért be nem issza a föld. Akkor megint ennek a pereputtyai lesznek adósok a vérbosszúval. Egy család vérbosszúja magával viszi az atyafiságot, az atyafiság egy egész ault a másik ellen. S ha fejedelem családja tartozik a vérbosszúval, akkor az egész törzs feltámad a megtorlásra, s aztán folyik a harc ivadékról ivadékra, míg az egyik vagy elpusztul, vagy kivándorol, mert amíg a határaik összeesnek, addig minden szemközt találkozó szomszéd adósa a másiknak a maga vérével, s a süvegének a különböző alakja ad jogot a másiknak, hogy őt dúvadnak nézze, amit bokorból, fa mögül, rálesve, agyon kell lőni.
Ilyen vérbosszút indított meg Riumin a galgár törzs közt a jezid törzs ellen. A két testvértörzs között egyébiránt az a különbség van, hogy a galgárok süvegének tetején veres posztóbetét van, a jezidekén pedig kék.
De hát mit vétett ez a két nemzet Riuminnak, s mit vétett az orosz cárnak, hogy egy ilyen irtó harcot kellett közöttük megindítani?
Hát azt vétette, hogy útjába esett annak az egyenes vonalnak, mely a Kaukázus aranytartományába vezet; s hogy ez az út paralel vonalt képez azzal, amelyen a Szibériába száműzöttek oda- és visszatérnek.
Az orosz fanatikusok között találni olyanokat, akiknek a csupasz testére van felakasztva a Szent György-kép, olyanformán, hogy egy vékony acéllánc fut körül a derekukon, az eleven bőr alá húzva, azon függ a kép. Ilyen örökké kínzó lánc volt az, amivel Riumin meg volt fogva. Ezen viselte ő is a maga sárkányát megölő Szent György képét.
Hadd folyjon ezernyi ezer családnak a könnye, csak az ő családjáé legyen letörülve!
Az orosznak még a leggyöngédebb érzelmeiben is van valami őslénytani vonás.
Riumin a maga katonai tudományával fölényt gyakorolt a primitív harcmodorú törzs népe között; szervezte a csapatokat, kikémlelte a csatatért, elkészíté a haditervet.
Megtudta, hogy a legnagyobb akadály, mely útjában áll, a Jachwa-völgyet elzáró Aada-Choch hegyéből kivezető szoros, mely az egész hegygerincet többször megtört vonalban, mint egy árok repeszti ketté, a falak csaknem függőlegesen merednek fölfelé mind a két oldalon, s a sziklaút alapja néhol nem szélesebb húsz ölnél.
Ha e szorosban egy halálra elszánt csapat útját akarja állni a keresztültörni szándékozónak, ott csontház marad a harc után, nem csatatér.
Riumin azonban tanult valamit a kirgizektől.
Amint meggyőződött felőle, hogy a jezidek erős csapatokkal megszállva tartják az aada-chochi útszorost, összetereltetett ezer szilaj tulkot a mezőkről, azokat nekihajtatta a hegyszakadéknak; a vad ökröket hátulról dárdaszúrásokkal terelték előre, s égő farkasszőrből gyúrt kanócokat hajigáltak közéjük, aminek a bűzétől a szarvasállat megszilajul.
A stratagémának sikerülni kellett. A vad baromtömeg olyan volt, mint az áradat; az letiport maga előtt mindent, ami ellent akart állni, azt meg nem állította se lövöldözés, se tűzrakás; amint a sziklaút folyvást összébb szorult, az egymást szorító vadállatok annál bőszültebbek lettek, bömbölésük hadi lármájától dörgött a sziklafolyosó. Ez eleven mozgó sánc kiseperte a nyomában rohanó galgárok előtt a szorosutat, anélkül, hogy az ellenség dárdáik hegyét meglátta volna. Egész a hegyszakadék túlsó kapujáig harctalanul, mégis győzve hatoltak elő.
– Látod – mondá Riumin a ghirainak –, ami be van zárva, azt ki is lehet nyitni.
– Csak várd el még a végét – viszonzá rá a fejedelem.
A sziklafolyosó egész a túlsó kijáratáig meg volt hódítva. Az előrehajtott baromcsorda megtörte az emberi ellenállást; hanem itt a folyosó egyszerre félregörbült, s ott azután következett valami, amit ökörerővel nem lehetett legyőzni.
Az éjszaknak fordult sziklafal olyan képet mutatott, mint egy darázsfészek. Rendszeresen egymás mellé és egymás fölé vájt üregek tátongtak négy-öt soros folyosókban, mellvédekkel és karzatokkal s fölvezető lépcsőkkel egymással összekötve. Ez a jezidek bevehetetlen vára.
A kétezer láb magas sziklafal még a függélyesnél is meredekebb, mert a felső párkánya előrehajlik. Onnan a barlangokhoz le nem lehet szállni. Alulról lépcsők vezetnek föl hozzá, de azok oly keskenyek, hogy egy embernél több egyszerre nem fér el rajtuk. A darázssejt pedig nincsen darazsak nélkül: minden üregből a jezidek fegyverei villognak elő. Azok onnan a hozzájárulhatlan sziklaodúkból a betörő sereget megsemmisíthetik, anélkül, hogy az árthatna nekik valamit.
– No, hát ezt nyisd ki, ha tudod – mondá most a ghirai Riuminnak.
– Pedig tudom – felelt Riumin, s azzal lovagjai egy részének megparancsolva, hogy foglaljanak állást a sziklaút egyik kivölgyelt öblében, a többit visszaküldé, azzal az utasítással, hogy ki-ki hozzon magával az erdőből annyi nyers gallyat, amennyit a lova elbír. Ezeket rőzsekötegekké csomagoltatá, s azután egyenkint minden harcosnak két ilyen csomagot adott a kezébe. Az egyiket az a darázsfészek közelében letette, a másikat a hátán visszahozta. A rőzseköteg megvédte az ellenfél golyóitól. Lassankint egész torlasz rakatott így a sziklasejt alá. A jezidek csúfolódtak vele; azt hitték, a rőzsetorlaszon át akarja a várukat megostromolni.
Riuminnak pedig más szándéka volt velük. Ezt megint a turkománoknál tanulta.
Mikor a torlasz a fél sziklafolyosót egy oldalán magasra tölté, akkor megvárta, míg egy éjfél után fölkerekedik a rendes éjszaki szél, akkor meggyújtatta az egész rőzsehalmazt.
A szél egyenesen belehordta a barlangodúk torkába a nyers bozót vastag, keserű füstjét, s reggelre, mire a tűz elhamvadt, már nem volt, aki a darázsfészket védje.
Így füstölte ki tábornokja a turkománokat is bevehetlen barlangjukból. Azok mind odafulladtak. A jezideknek volt egy egérútjok a sziklaösvényen, azon megmenekültek, de a várukat üresen hagyták.
– No, ugye, hogy ki lehet mindent nyitni, ami be van zárva? – mondá Riumin.
Erre már azt felelte neki a ghirai, hogy:
– Mesterem vagy!
A galgárok pedig most már Riumint nagyobbra becsülték, mint a fejedelmüket.
A félelmes útszoros el volt foglalva egy ember elvesztése nélkül.
Riumin egy országgal ismét közelebb volt útja végcéljához.
Most már eszköze is volt hozzá, hogy erőszakkal elvehesse azt, amiről eddig csak álmodozott.
A szoros elfoglalásával azután megnyílt a harctér.
S az valóban jól van elrendelve, hogy cserkesz harcoljon cserkesz ellen, mert ezen a harctéren a nehézkes orosz katona, aki ahhoz van szokva, hogy mindent parancsszóra tegyen, mind elpusztulna. Csak úgy lehet itt győzni, ha egyik hegyszülött törzs harcol a másik ellen, ezek a kifáradhatlan, megrémíthetlen vitézek, kiknek mindegyike külön egymagában is hős, s közvitéz és csapatvezér nem jön zavarba, ha előre nem látott akadályt talál maga előtt.
Maga a harctér is oly kuszált. Csupa erdő, hegyszakadékok, három-négy ház egy csoportban, azoknak egy közös, magas, tömör tornya. Abba menekülnek a körüllakók a rögtöni támadás esetén, s ott azután férfi, asszony, gyermek védi magát a kétségbeesés erejével. Ha egyet elfoglaltak, következik a másik, minden erdő kelepce lehet az előrehatolónak, ahol nem várja, ott fogja egyszerre az ellenség körül, s mire szembe akar vele szállni, már akkorra megint eltűnt előle; támadása gyors, váratlan, védelme makacs, törhetlen, megfutása csalárd; futtában visszafordul a nyeregben, s úgy lövi le üldözőjét. Mintha földből nőne, égből hullana, úgy támad elő, s mintha ördög volna, angyal volna, úgy tűnik el megint.
Riuminnak csak a galgárokkal sikerülhetett a jezidek városáig előretörni. Azonban ő is ügyes hadvezetőnek vált be. Fel tudta az orosz hadviselésnek a sajátságait használni: az ellenséget több ponton megtámadni, s a főerővel egy helyen keresztültörni; merész megkerülésekkel állásából kizavarni, cseltámadásokkal erejét félrevonni.
Ott állt már a jezid törzs tartománya közepén; mind a két rokonfaj összegyűjté csapatjait a főváros előtt egy döntő ütközetre, s ha a galgárokat hevíté a biztos győzelem reménye, a jezidet is félelmessé tette a kétségbeesés.
S annyi vérszomjas férfi között volt egy gyenge leány is, akinek semmi köze se volt sem a hódításhoz, sem a vérbosszúhoz; csak éppen, hogy nem tudott elmaradni attól a férfitól, akit oly nagyon imádott. Pedig Csengli ghirai jobb szerette volna Izménét otthon hagyni a húgánál; de a leány azt mondá: „Én követem az én uramat”.