Riumin azt hitte eddig, hogy őt senki személyesen harcban le nem győzi, asszonyokkal szemközt pedig biztos diadalhoz volt szokva mindig, és most ez a szemközt jövő asszony olyat ütött a fejére ezzel a szóval, hogy holt embernek érezte magát egyszerre.
Alzahira pedig nem Oleg arcán nézte szavai hatását, hanem Izméneén. A férfiarc kemény, az tud nagy ijedelmeket eltitkolni; de a leányé elárulja a gondolatot. Izméne nem titkolá ijedelmét, amint Riumin nevét kimondatni hallá.
Riuminnak is a torkán akadt minden további szó. Ha a királynő most elmondja itt e cserkesz vezéreknek, hogy ki az a Riumin Oleg?
Alzahira pedig megveregette a lova nyakát, s aztán megszólalt a legtisztább latin nyelven.[1]
– Nekünk jobb kémeink vannak, mint tinektek.
Riumin diákkorában mindig átkozta azt a tanárt, aki Cicero nyelvét verte a fejébe, de most áldani kezdte magában.
Ha Alzahira királynő latinul beszél, akkor az először is azt bizonyítja, hogy európai műveltségű hölgy, másodszor pedig azt, hogy gyöngéd szívű asszony, aki nem akarja e vad népek előtt elárulni a kelepcébe jutott hőst. Ez visszaadta lélekjelenlétét. Ő is latinul felelt a királynőnek.
– Ha kémeid elhozták a híremet hozzád, úgy bizonnyal azt is megtudtad, hogy én az orosz cár üldözöttje vagyok: szökevény és száműzött, ki oltalmat keres az oroszok ellenségeinél.
Alzahira csendesen intett a fejével.
– Az lehet igaz – szólt nyugodtan – és lehet hamisság! Hogy melyik? Azt én bizonyosan meg fogom tudni. Most hallgass, és tedd, amit én mondok.
Riumin fejében valami terv kezdett vajúdni.
Alzahira inte neki és Izménének, hogy vonuljanak vissza, s azzal a cserkesz vezérekhez fordult:
– A galgár vezér beleegyezett a békekötésbe. Te, Csengli ghirai, átveszed az ezer tumánt; mint apád vérdíját; te, Mullah Khumai, elvégezteted a folyamgát széttörését országod területén, s aztán éltek kölcsönös békességben, s ha megtámadja kettőtök közül egyiket valaki, egyesült erővel fordultok ellene. És most kicserélitek egymással fegyvereiteket. Helybenhagyjátok-e?
Mind azt mondták, hogy „Allah ekber!” Még Riuminnak is azt kelle mondania, hogy jól van így; pedig ezzel a kibéküléssel az a vaskapu, amit ő most fölnyitott, jövendőre kétszeresen bezárt kapu lesz, amit innen is, túl is őriznek.
A két fejedelem minden fegyverét kicserélte egymással, s a vad népek még babonásak: az ilyen szertartásokra adnak valamit. „Saját” fegyvere ellen senki sem harcol.
Alig történt ez meg, alig hirdették ki nagy trombitaszó mellett a két szemközt álló seregnek, hogy a szövetség meg van kötve, midőn Csengli ghirai Riuminhoz fordult.
– És már most lakodalmunknak semmi sem áll útjában.
Riumin ugyan meg volt akadva. Most mindjárt megházasítják, s itt fogják fejedelemnek.
Alzahira inte neki, hogy csak hallgasson!
– Az nem megy oly gyorsan, Csengli ghirai. A szövetség meg van kötve, de nekem biztosíték kell, hogy az meg is lesz tartva. Én adtam Mullah Khumainak az ezer tumánt, ő azért egy sziklameder helyreállítását vállalta el; ha ti ezalatt őt hitszegőül megtámadjátok, ő nem végezheti el a munkát, amit nekem fogadott. Azért én elviszem magammal túszul a te menyasszonyodat és a húgod vőlegényét, s nem bocsátom előbb vissza, mint mikor az ígért munka elkészül!
– Úgy a prófétára esküszöm, hogy magam is csákányt fogok, és segítek a jezideknek követ vágni! – mondá elbúsultan a galgár fejedelem.
Alzahira pedig odalovagolt Izménéhez, s megfogva annak a kezét, odavezette őt kíséretéhez. Riumin homlokát és mellét érinté tenyerével, legmélyebb hódolatát fejezve ki, s követte Izménét. – Minden vágya teljesült így. Mintha csak a szíve legtitkosabb óhajtásait olvasta volna betűhiba nélkül, úgy mondta el azokat a királynő. Igen, igen: ővele menni, az ő országába behatolni: ez volt Riumin feladata. Csak egyszer aztán ott legyen a mesés Udi hazában, az arany és a tündérrege országában, ott majd az ő dolga lesz azon kezdeni a feladatát, hogy magát a királynőt hódítsa meg. Azt hitte, az könnyű munka lesz. Hisz az is asszony. Ez ötlet a királynőtől, hogy őt magával vigye kezesül, Riumin önérzetének hízelkedett. Miért volna a királynő más anyagból alkotva, mint voltak az orosz Katalinok és Erzsébetek?
Hanem erre a hiúságra nagyon hamar eljött a kiábrándulás dere.
A békekötést nagyszerű lakoma követte. Galgárok, jezidek a dáridó alatt tökéletessé tették a kibékülést, azt a friss „lángos”-t, amit az asszonyok minden asztaltárs számára sütnek kardlap vékonyságú tésztából, a teljes barátság jeléül különösen tépegették szét, darabjait a bográcsba mártva, s úgy tömve a szomszédok szájába, ami éppen nem oly undorító szeretkőzési jel, mint mikor orosz módra két férfi, pálinkától csapzott bajuszos szájával egymást csókolgatja. Áldomás is hangzott elég, s Riumin sem maradt hátra az ő fölköszöntésével Alzahira királynéra, kinek bájai iránti hódolatát semmi oka sem volt eltitkolni. Asztalnál a királynő fekete selyem, cserkesz szabású ruhát viselt, minden cifraság nélkül.
Alzahira nem várta a hosszú lakoma végét; lovagjainak indulót fúvatott, s búcsút véve a kibékített fejedelmektől, a két egyesült néptörzs üdvrivallása közt tért vissza saját táborába kíséretével és a túszul elvitt Riuminnal és Izménével.
Riumin mint ember, nem titkolhatta el hódolatát e csodaszerű alak iránt, ki varázsszavaival két néptörzset az öldöklésre ösztökélő dühből a testvéri ölelkezésre tudott áthajlítani; de mint orosz katona, átkozta őt azért a munkáért, ami nagy akadályokat gördített a cár és az ő tábornokai elé.
Mikor az udi sereghez visszatértek, Riumin látta, hogy az ágyúkat miképp szedik szét, s azon bámult legjobban, hogy egy ilyen ágyúcsövet, ami látszólag hatfontosok számára készült, hogyan bírhat el egy öszvér a hátán?
Alzahira ezt a gondolatát is kitalálta.
– Te az ágyúinkat vizsgálod? Azt hallottad ugye, hogy a cserkeszeknek nincsenek ágyúik? Ez igaz is, nem is. Ágyúk azok; de mégsem ágyúk. Puskákat kitűnőket tudunk készíteni, de ágyúkat nem. Ezt kovácsaink, rézöntőink ki nem tudják találni. Öntött csöveik az első lövésre szétrepednek. Ezek, amiket itt látsz, sok rétegben összegöngyölt rézlapokból állnak, azért olyan könnyűek, hogy egy öszvér elbírja a hátán: Lehet is velök lőni, de csak egyszer. Amint az első golyót kilőttük e csőből, az összegöngyölt lemez úgy széttágul, hogy a második lövésnél a golyót már nem röpíti, hanem csak taszítja. Te azt mondod, hogy az orosz cár üldözöttje vagy, számkivetett és meggyalázott. A szucsuk-kalehi hirdetmény is azt tudatja rólad. Hadd lássam: igaz-e? Tanítsd meg az én fegyverkovácsaimat arra, hogy minők azok az ágyúk, amikkel az oroszok lőnek!
Ez volt aztán a szép kelepce!
Alzahira úgy játszott Riuminnal, mint a macska az egérrel. Erre lehet igazat mondani, és nem mondani. De mind a kettő nagyon drága lesz.
Ha kap az alkalmon, egyszerre olyan nagy szolgálatot tenne az udi népnek, mely az egész ország háláját biztosítja számára, s talán még a királynő szívét is; akkor eljut a végcéljához, az egész Kaukázus gazdagságának, erejének titka ki lesz tárva előtte. Csakhogy e szolgálat által egy eddig hiányzó fegyvert fog a cserkeszek kezébe szolgáltatni, s ha azokat megtanítja ágyúkat készíteni és azokat harcban használni, ezzel az orosz fegyverek diadalát teszi kétségessé, s a saját honfiainak a vérét pazarolja el. – Ha pedig megtagadja ezt a szolgálatot, ha azt mondja „én ehhez nem értek”!, azt neki, orosz ezredesnek, senki sem hiszi el; azt mondják: „áruló vagy!, csak azért hirdettek ki szökevénynek, hogy jó híred fusson előtted közöttünk!”, s azzal úgy becsukják egy hűs toronyba, hogy soha senki hírét se fogja többé hallani.
Elvégre is az utasítás semmi kedélyeskedésnek nem hágy helyet: „Uszíts egymásra nemzeteket, csábíts el asszonyokat, ne kímélj se pénzt, se vért, csak elérd a célt!”
A cél itt van; a vár ugyan orosz vár lesz, de hát az nem tesz különbséget: vedd úgy, Riumin, mintha most tízezer orosz élén kellene megostromolnod ezt a sziklát; úgy, hogy a holttestek betöltsenek egy szakadékot az utánuk jövők számára!
Riumin azt felelte a királynénak:
– Én megtanítom a fegyvergyárosaidat igazi ágyúkat készíteni![2]
[1] Több kaukázusi utazó, orosz, német és francia bizonyítja, hogy az Elborusz környékének őstelepülői latin eredetűek; még a neveik is ősrómai hangzásúak. Sextus Pompejus idejében kerültek oda a Nagy Pompejus fia seregének romjaiból, a kisázsiai leveretés után, ami könnyen kimagyarázható a felülkerült Caesar-pártiak kegyetlen üldözéséből.
J. M.
[2] E regény alapeszméjének igazolásául szolgáljanak a következő adatok dr. Koch Károly legjobb hitelű Kaukázus-leírásából. Ő maga is beutazta ez országot, s azonkívül Curzon, Makintosh, Spenczer és Vilbruham stb. leírásait használta föl kútforrásul.
„Reineggs, orosz utazó, egyike a legelső Kaukázus-utazóknak, még a múlt században megbízatott az orosz kormánytól, hogy a hegyvidék fejedelmeinek ajándékokat vigyen, valósággal pedig, hogy kutassa ki azon hírek hitelességét, amik a kaukázusi aranyról beszélnek. Ezen utazó (orosz) írja a tudósításaiban, hogy a szuánok (másutt udiak) tartományában feltalálta azon tárnákat és aknákat, amikből a régiek csodás arany- és ezüstmennyiségeiket bányászták. Azóta azonban e nyomok elvesztek; valószínű, hogy a hegyi népek maguk rombolták el féltükben a bányák minden nyomát. Hogy a Kaukázus e részében csakugyan van arany, azt bizonyítják az Elborusz hegyei közül jövő folyók, amik mind aranyszemeket hordanak. – Az is nevezetes, hogy rögtön Reineggs jelentései után megindították az oroszok a hadjáratot a Kaukázusban, kétségtelenül azon reményben, hogy e gazdag aranytelepek birtokába jussanak. Nincs egy mívelt orosz sem, bármely politikai nézeten legyen is, aki ne hinné, hogy ezek a bányák arra a hatalomra nézve, mely e vidéket állandóul birtokában tarthatja, a gazdagság kimeríthetetlen forrását fogják képezni. Reineggs óta sok kísérletet tettek orosz kalandorok, hogy a szuánoknak e titokteljes országrészébe elhatolhassanak; az aranykeresés vitte őket oda – de sohase tértek vissza.”