Senki se látta őket, mikor elfutottak, csak a sztaroszta. A bezszlovecsniek vénje. A hófuvatban rájuk ismert. Látta, hogy szöknek. Hallotta, hogy egymással beszélnek. Abból, hogy szöknek és beszélnek, megtudta azt, hogy árulók…
…De hát mit használ a halott embernek tudni valamit? Ő nem mondhatja azt el.
Rájuk kiálthatott volna: – Megálljatok! – Fölordíthatta volna álmaikból az őröket: – Fogjátok el őket! – Fölébreszthette volna Alzahirát. – El vagy árulva, királynő! Meg vagy csalva, asszony! – De a bezszlovecsninek nem szabad emberi szót kimondani…
Ott várt a sztaroszta a királynő kapujában reggelig, amíg bebocsátották.
Alzahira álmát is elrontotta az éjszaki vihar. Mikor elvált az este Riumintól, azt súgták egymásnak: „Boldog álmot, rólam álmodj, együtt ébredj velem a csalogányszóra!”
Együtt ébreszté föl őket a jégmadár szava.
Nagy ünnepély készült e mai napra; az ország minden nemzete küldött föl egy fiatal párt, aki a vőlegényt és menyasszonyt üdvözölje, virágünnep volt rendezve mára; hanem a Föld-isten ünnepei nincsenek a naptárba előre megírva. A vihar azt mondta, ma nincs tavaszkezdet, s elmaradt madárdal és üdvözlő ének.
Ahelyett azt jelenték a királynőnek, hogy megérkeztek a holt emberek a föld alól az aranyzsákmánnyal.
Alzahirának a menyasszonyi öltöny helyett föl kellett venni a királynői jelmezt, fejére a mirtuszkoszorú helyett az androdamant sisakot, a Föld-isten jelvényével.
Mikor a trónterembe lépett, már ott álltak félkörben az aranytelep küldöttei.
Alzahira végigfutott rajtuk tekintetével, ha nem talál-e közöttük egy leányarcot? Hiszen e durva, elfakult szőrpalást alatt is rá kellene ismernie az eltávozott leányra; bárha a csuklya a félarcot elfödi is, a néma ajka elárulná, hogy ő az. Azután, hogy nem találta őt sehol, bámuló tekintete kérdezé a vén sztarosztától, hogy hol maradt Izméne? S a néma ember megérté a néma kérdést.
A sztaroszta Alzahira elé lépett, kétfelé szakítá mellén köntösét, s aztán kimarkolva iszákjából egy tele ökölre való poraranyat, azt szétszórta a levegőbe, s elévonva övéből az esküt tartalmazó penészes iratot, azt ledobta a földre, s sarujával rátaposott, és sírt.
– Mit jelent ez? – kiálta a királynő.
A sztaroszta hevesen mutatott mind a két kezével arrafelé, amerre a szökevények eltávoztak. Meg lehetett érteni taglejtéséből, torzarca keserűségéből a választ.
A királynő megérté a néma beszédet, s reszketve mondá:
– Hívjátok ide Riumint! Miért nincs ő már itten?
Asszonyai, kik elmentek Riumint keresni, azzal a szóval jöttek vissza, hogy a kösk üres, melyben Riumin lakott, ablaka nyitva, ajtaja bezárva. Paripái eltűntek az akolból. Senki sem látta őt eltávozni. – Asztalán egy levél volt, a királynőhöz intézve.
Alzahira nagy szívdobogás közt nyitotta fel a levelet, s ezt olvasá belőle:
„Királynő!
Én nem jöttem hozzád, mint jó barát, hanem mint ellenség, s távozom, mint ellenség, s visszajövök, mint ellenség. – Országod a cáré, akinek azt a szultán a drinápolyi békekötéskor átadta; s a cár elveszi azt tőled, mert szüksége van hegyei aranyára. Én az aranyat kerestem itt – és megtaláltam. – Én kezedbe adtam a fegyvert, hogy mikor visszajövök, ellenem egyenlő fegyverrel védhesd magad; ágyúitok olyan jók, mint a mieink. Légy készen, és őriztesd országod kapuit, mert visszajövök!”
S hogy egészen bebizonyítsa a királynőnek azt, hogy ellensége, végül azt írta oda:
„Izméne kedvesem volt – minden titkot elbeszélt – s most együtt menekül velem.”
Lehet-e ennél kegyetlenebb módja a hadüzenetnek?
Alzahira szemei kápráztak, feje szédült, elejté a levelet, s kezeivel a homlokához kapott. S ekkor megérzé, hogy azon koronás sisak van, nem főkötő. A királynő áll itt, nem a szerelmes asszony.
– Lovakat hozzatok elő! – kiálta parancsoló szóval, s leereszté sisakja rostélyát, hogy arcának szégyenpírja ne lássék. – Üldözni kell a szökevényeket! Országunk titkai el vannak árulva.
E szóra a bezszlovecsniek ajkai megnyíltak, mintha örömtől, bosszútól akarnának felkiáltani, de emberhang még elvétve se jött ki szájukon, az csak egy néma lehelet volt; a forró kilehelt pára meglátszott a hideg légben.
A lármakürtök megszólaltak, az érc támtám bömbölése fölverte a népet, az ágyúk megdördültek; minden úton vágtattak az üldöző csapatok az Alazán-tó felé. Kijárás ez országból egyedül e tavon keresztül vezet.
Mikor odaértek, akkor aztán tapasztalták, hogy a moszkó nemhiába járt a maga iskolájába.
Riumin jó eleve úgy intézte a dolgát, hogy az Alazán-tavon levő kompokat és dereglyéket, ágyúkkal ellátva, rendszeres hajóhaddá alakította át; ő maga volt azoknak az admirálja, aki rendes hadmozdulatokba begyakorlá a kis flottillát.
A menekülés éjszakáján a tó innenső partjához érve, parancsot adott valamennyi hajósnak, hogy dereglyéikkel kísérjék őt át a túlsó partra.
Azok engedelmeskedtek az admiráli parancsszónak. Az éjsötétben Izménét, királyi jelmezében, Alzahirának nézték. Riumin az egész dereglyecsoportot átvitte magával az Alazán-tó túlsó partjára. Azóta a vihar nőttön-nőtt, a dereglyék szél ellenében vissza nem térhetnek, a mély tó oly hullámokat hány, mint a tenger.
S mire a vihar lecsendesül, mire a dereglyések a cselről értesülnek, mire ide megint ismét visszatérnek a lovasokkal, azalatt a szökevények két ország határán túl lesznek üldözőik elől.
A nép dühe hangos átkozódásban tört ki.
– Csendesen! – kiálta Alzahira felcsattanó hangon. – Hívjátok ide a halászokat! – Kinek van kedve közületek lélekvesztőjével ebben a viharban a hullámokkal dacolni, s átverni magát a Jachwa torkolatáig, ahol a sziklagát áll?
Tízen is jelentkeztek egyszerre.
– Menjetek mindannyian! Egy talán odaér. Amelyik odajut, keresse föl a munkavezetőt, s mondja meg neki ezt: „Daal isten nem hagyja megcsúfolni magát”. Az tudni fogja, hogy mit tegyen erre. Siessetek!
A halászok nekiindultak a haragos tónak lélekvesztőikkel, a hullám oly magasan járt, hogy a távozókat alig lehetett többé látni; néha-néha bukkant fel egy a hullám gerincén. Hanem a sok hajós között volt egy vakmerő, aki a bőszült vihar elé felhúzta a vitorláját. Azt aztán repülve vitte előre a szél. Az nem úszott, hanem szökött egyik hullámhátról a másikra. Az bizonyosan túlpartra ért.
S amint a vitorlás csónak átjutott a tavon, egyszerre megszűnt a télförmeteg: a felhők eloszoltak, s a nap olyan melegen kezdett sütni, mint ahogy tegnap elhagyta.
A tó innenső partja tele volt néppel, mindenki a Jachwa – torkolatból felmeredő fekete sziklatömegre nézett, melynek két oldalán ömlött tovább a tóból a folyam.
Egyszer aztán a tóból egy óriási víztorony emelkedett fel, melynek kupolája hirtelen felhővé terjedt szét, s míg ez kétoldalt szerteomló vízsugarakra szakadt, a közepéből villámló tűzkéve lövellt föl magasra.
A föld alatt siketítő moraj zúgott hosszasan, s az álló föld reszketett az élők lábai alatt.
– Föld-isten nem hagyja megcsúfolni magát!
Alzahira leszállt lováról, és megcsókolta egyetlen hű vőlegényét: a földet.
A nép pedig bámulva látta, hogy amint a víztorony leomlott, a felleg szétoszlott, a Jachwa-torkolatból fölmeredő sziklapúp nem volt sehol.
S arra az innenső parton levő házak, gyümölcsfák kezdtek lassankint kiemelkedni a víz alól. A hullám, mint a megkorbácsolt szörnyeteg, mindig odább húzódott.
A távolban folytonos mennydörgés hangzott.
Alzahira felmagasult, s kezét kinyújtva az Alazán-tó felé, kiálta:
– E dörgésben izeni meg a Daal isten, hogy e hegyek országa nem volt a szultáné, s nem lesz a cáré soha!
(Tudva van, hogy a Kaukázust azon a jogon foglalta el az orosz, mert a török szultán a drinápolyi békekötéskor aláírta e szókat: átengedek „több” tartományt a Kaukázusban. Pedig „egy” sem volt az övé soha. A cár ennélfogva elvette „mind”.)