Mire Riumin visszatért a csapatja által megszállt házhoz, már ott várta az előreküldött osszet kalauz.

Alacsony, szikár alak volt, világos színű, kaukázusi jellegű arccal, nemzeti viseletben, amit kiegészített az oldalára kötött saska, az övébe dugott kindzsál és pisztolyok, a mellére csatolt érc tölténytartó, az övéről lecsüggő kulacs és lőportülök, a nyakából lelógó ércsíp, a hátára vetett duda, a vállára akasztott hosszú puska s a csizmaszárába dugott pipa. Míg ha háttal fordult, ott is lehetett az övébe dugva látni a vándor utensiliák folytatását, a kurta nyelű baltát és a sallangos dohányzacskót. Ez is elmondhatta a bölccsel, hogy „omnia mea mecum porto”.

Amint Riumin egyedül maradt vele a hán toronyszobájában, melynek ablaka a hegyek felé nyílt, az osszet a fajánál szokásos üdvözlet után, ami abból áll, hogy a köszöntő a tenyerét végighúzza az arcán, egy levelet adott át Riuminnak Veljaminofftól, amiben csak ennyi volt írva: „Bízd magadat erre az emberre, ő a mi hívünk.”

– Te fogsz a vezetőm lenni? – kérdé tőle cserkeszül.

– Én.

– Tudod, hová megyünk?

– Egy országba, amit nem tudunk, hol van.

– Hiszed, hogy rátalálunk?

– Hogy odatalálunk, azt hiszem; hanem, hogy visszajövünk-e, azt nem tudom.

– Miről gondolod?

– Mert már három bátyám elindult erre az útra, s egy sem tért vissza.

– Megölték őket?

– Hiszen csak egyedül mentek. Magányos kalandozót a cserkesz meg nem öl.

Ezalatt Riumin hozzáfogott a toalettjéhez. Útibőröndjéből kiszedte a cserkesz viselethez szükséges alkatrészeket, amiket a vadászkirándulásoknál használni szokott, a georgiai harctalan táborozás alatt. Minden orosz tisztnek a Kaukázusban van cserkesz ruhája, amit vadászaton hord: anélkül könnyen ő maga lenne a „vad”. Eközben az osszet nekigyürkőzött, s a magával hozott dióhéjolajjal bedörzsölte Riumin haját, szakállát, míg az szép gesztenyeszínűvé lett.

– Tehát azt hiszed, hogy akadálytalanul hatolhatunk be a hegyek közé? – kérdé rögtönzött komornyikjától Riumin. – Nem hiszed, hogy felismerik bennem a kiejtésemről az idegent?

– Sőt, bizonyos, hogy felismerik az „idegent”, mert itt minden völgy népe más nyelven beszél; hanem egyet megért mindenki, a nemzeti dalt. Ez mindenütt ismeretes. „Tamara királynő hősregéje”, „A grúzi királynő vérbosszúja” olyan dalok, amikkel a lazisztáni énekesek az egész Kabardát és Csecsniát bejárják. S ha azokat tőlem megtanulod, s szép csengő hangod van, repülhetsz vele, mint a madár, egyik fáról a másikra; mert a cserkesz szereti a dalt, de maga nem énekel.

Riumin megkísérté próbáját adni a hangjának. Az osszet el volt tőle ragadva.

– Ha így tudsz dalolni, belefojtanak a borba.

– Hát a cserkeszek bort is isznak?

– De még mennyire! Hisz ez az őshazája a szőlőnek.

– De a próféta megtiltotta a boritalt.

– A megholt próféta. De az élő próféták felszabadították, s a cserkesz azokra hallgat, és megissza, mit Allah és a Daal adott. – Hát az kicsoda?

– A Daal a szuani nép istene, akik között az udi az uralkodó faj. Ezeket akarjuk éppen meglátogatni.

– S hiszed, hogy eljutunk hozzájuk?

– Csak az „elátkozottak” völgyein áthatolhassunk épkézláb.

– Kik azok az elátkozottak?

– Azt neked jobban kell tudnod. Ti külditek őket ide. A te fajodbeli népek, akik otthon nem tudnak a többiekkel megférni. Ahány ault alakítanak, annyiféle vallásuk van: valamennyi mind keresztyén, egyik mondja: „raszkolnik”; a másik moralcsik; a harmadik bezpopovci; a negyedik szkopcsi; megint tovább a hlisztik, akik a bolhát meg nem ölik, mert embervér van benne, hanem a kisgyermekeket elássák élve; vagy még aztán a duhoborcik. Ezek mind gyűlölik egymást, s meg nem nyitják az ajtót az idegen előtt, s ha nem úgy van a kabátod szabva, mint az övék, ha nem úgy veted a keresztet, mint ők, ha nem úgy dörzsölöd a nyelveddel az „rz” betűt: akkor nem kapsz tőlük egy falat kenyeret, egy ital vizet, s kalauzolás helyett belevezetnek a mocsárba. S ha még a bezszlovecsniék közé tévedsz, ott járod meg híresen. Azoknak a vallása azt kívánja, hogy némák legyenek. Se pénzért, se ütleggel egy szót ki nem vehetsz belőlük. Ahová a magatok keresztyén faját beültettétek, ott meg kell veszni az utazónak, ha nem vitt magával fegyvert, ételt, italt meg bundát.

– Hát te nem vagy keresztyén?

– Óh igen, mi osszetek mind keresztyének vagyunk.

– Mikor kereszteltek meg?

– Legelőször most hét éve, s azóta minden évben egyszer.

– Tehát hétszer?

– Biz igen. A hatalmas Voronzoff herceg kihirdetteté, hogy minden osszet, aki megkeresztelkedik, kap egy rubelt meg egy inget. S az ing bizony csak elszakad egy esztendő alatt, ha viselik; aztán egy rubel is jólesik.

– Tökéletes igazad van. Hát aztán keresztyén istentiszteletre el szoktál-e járni?

– Ha hozzájutok, eljárok a duhoborcikhoz.

– De hát miért a duhoborcikhoz?

– Mert azokat legjobban megértem, aztán a ceremóniájukba is legjobban beleegyezem. Táncolva és ugrálva dicsérik az Istent.

– De tudod-e, hogy azok nem igazhívők, hanem eretnekek?

– Hiszen próbáltam az igazhívők között is; de rosszul ütött ki. Egyszer a megkereszteltetésem után a pap ott marasztott, hogy várjam végig, mi lesz? A két keresztkomám megfogta az övemet, hogy el ne mehessek. Én szépen feltettem a papást a fejemre. Arra odajött a pap, s úgy pofon ütött, hogy a szemem is szikrát hányt. „Azt hiszed, hogy teveólban vagy, hogy a papást fölteszed a fejedre?” Akkor aztán elkezdett a pap magamagának valamit beszélni olyan nyelven, amit senki sem értett. Gondoltam: az énrám nem tartozik. Mondom az egyik komámnak: „Hát csak nem adod a kancatevédet az én hóka lovamért?” Rám förmedt, hogy ne lármázzak. „Még a csikaját is odaadom ráadásul” – mondok. Erre befogták a számat, s a fejemre kopogtattak. A pap meg csak egyre énekelt meg ivott; de engem nem kínált. Nagyon untam a dolgot: akkorákat ásítottam, mint egy agár. Szerettem volna leülni a földre: de az sem volt szabad. Kaptam magam, hogy el ne aludjam, előhúztam a pipámat, megtöltöttem a zacskómból, s aztán nekifogtam, hogy majd kicsiholok. Hát akkor látom, hogy nincsen tűzkövem. „Melyitek lopta el a kovámat?” – mondok az egyik komámnak. Az jól oldalba döfött a könyökével. Akkor a másikhoz fordulok, szépen kérve: „Add ide kölcsön a kovádat”. Az meg azt mondta, hogy neki sincsen. Erre a pap odajön felém: a kezében lóbál egy nagy füstölőt, tele parázzsal: „Uccu, de jó, hogy éppen jössz, mondok neki: addsza egy kis tüzet a pipámba”. Arra fölkaptak a levegőbe, kezemnél, lábamnál fogva, s úgy kidobtak az ajtón, hogy az orrom is betörött. Hát hogy menjek én oda, ahonnan kidobtak, holott senkit se bántottam?

Riumin el se mosolyodott.

Ezalatt összekapcsolá az ötven apró ezüstgombot, ami a besmetet összetartja, s engedé az osszettől a dereka körül csavargattatni az övet, mely gyönyörű arannyal áttört kasmírszövet volt; szétbontva egész palást, övnek pedig ötször átéri az ember derekát, s abba jön a cserkesz kindzsálja és pisztolyai: az lesz a halotti lepedője, ha a csatából meghozzák: az a fehér aranyos öv. – Mi a neved? – kérdezé Riumin az osszettől.

– Mczhetisz.

– Furcsa!

– Biz az osszet nyelvhez erős tüdő kell.

– S hát én aztán valahányszor híni akarlak, mindig trüsszentsek? Mczhetisz!

– Amire én viszont mindig nagyot karistolok a torkomon, s egyet köpök, ami annyit tesz, hogy „zdravtvoujtye!” (légy üdvöz!).

Az orosz nyelv sem enged az osszetnek, ha birokra kerül a dolog.

Riumin ennek se nevetett.

Az osszet most fejébe nyomta neki a magas papást, lefelé húzta a bajusza végeit, s aztán eléje tartotta a kézi tükröt, hogy nézze meg benne magát.

– No, hát nem vagy a legszebb cserkesz?

És Riumin még arra sem mosolyodott el, ami pedig rendes, hogy az ember elvigyorodjék, mikor a tükörben meglátja magát szokatlan álcában.

– Még az anyád sem ismerne rád – mondá az osszet.

– Hallod-e, Mczhetisz – szólt Riumin szigorú tekintettel. – Mindig ilyen tréfás fickó vagy te?

– Én, uram? Én sohasem vagyok tréfás fickó. Most csak kipróbáltalak, hogy tudsz-e igazán cserkeszül?

– No, és elég mélyen vettem a hangot?

– Nem az teszi meg egyedül, hogy milyen mélyből tudja valaki a szavakat feleregetni, mintha nem is melléből, de a hasából beszélne föl, hanem az, hogy milyen komoly tud maradni? A cserkesz férfi nem nevet soha. Azt tartja, hogy a kacaj asszonyok és gyermekek hangja. Amint azt a kort eléri, hogy fegyvert kap a kezébe, nevetés ki nem jön a száján soha. Az orosz pedig mindig röhög. Kettő-három: ha összejön, alig vált három szót, már vihog. Sőt messziről vigyorog egymásra, ha összetalálkozik. Erről ismer rá álruha alatt is a cserkesz. Bohó kalandokat mesélnek a lakoma alatt, ivás közben. Aki elmosolyodik, az idegen! Az moszkó! A cserkesz arca mindig olyan marad, még a dáridó közepett is, mintha mindig apja, anyja, húga volna ellenség fogságában, s folyvást azon törné a fejét, azokat hogyan szabadítsa ki?

Riumin, belőled jó cserkesz lesz!

Riumin még a citeráját kereste elő, a hű bajtárst, aki a kaukázusi favárak unalmas napjait szokta neki megrövidíteni. Azt egyenruhájáról levett vállszalagjára kötötte, s úgy akasztá a vállára. A vállszalagon az Alekszander Nevszki érdemrende csüggött. A citera pedig egy színlapba volt takarva, mely a moszkvai híres udvari hangversenyt hirdeté, ahol Riumin is bemutatta művészetét a hercegekből és fejedelmekből álló közönség előtt (ugyanakkor Shakespeare Hamletjéből is előadtak egy felvonást, mint tudva van, a cár parancsára, orosz egyenruhákat használva a dán darabban), Riumin eldobta a földre a színlapot is meg az érdemrendet is.

– Ohó – szólt az osszet útitárs –, ennek még én mind hasznát vehetem! – S felszedte a színlapot meg az érdemrendet, s eldugta besmetje zsebébe.

– Hanem mármost így átöltözötten nehéz innen kimenni – mondá Riumin. – Az őrt álló kozák megjegyezte, hogy ide a toronyba egy orosz tiszt meg egy cserkesz jöttek fel: két cserkeszt az innen visszamenni nem enged.

– Azon könnyen segítünk – szólt az osszet. – Én felveszem a te egyenruhádat; te pedig hátadra veszed az én batyuba kötött öltözetemet, dudámat, s hozod utánam. Azt már nem jegyezte meg a kozák, hogy a magasabb volt-e az orosz vagy az alacsonyabb?

Úgy történt. Mczhetisz felvette Riumin levetett öltönyeit, s Riumin ment utána alázatosan. A tábori jelszót ismerték. Az osszet két, egymáshoz szokott cserkesz lovat, jó hegyjárókat, hozott kettőjük számára: más ló a kaukázusi sétából kidől. Lovaikon ülve a Szemes-part mentében eljutottak feltartóztatlanul az utolsó előőrsig, ahol négy kozák volt felállítva. Három a nyeregben ült felvont karabéllyal, a negyedik, lováról leszállva, kalapáccsal igyekezett valami írott papirost felszegezni egy, az út közepén álló terebély bükkfa törzsére.

– Mi az? – kérdezé tőle az osszet.

– Egy ukáz! – felelt a kozák, tisztelegve az ezredesi egyenruha előtt.

Az osszet odalovagolt Riuminnal, s olvasá magában mind a kettő a hirdetményt.

„Szucsuk-Kaleh. Mai napon Kalamoff Riumin Theodorovics Oleg, egykor herceg és ezredes, most pedig degradált közkatona, kit a szentpétervári szenátus hűtlenségért elítélt, zászlójától megszökött. Aki élve visszahozza, ezer rubel jutalmat kap. Veljaminoff tábornok.” Következett a szökevény személyleírása.

– Ez ugyan sarkall bennünket! – dörmögé az osszet Riuminhoz. Azután a kozákhoz fordult, parancsoló szóval:

– Tudsz te olvasni?

– Hogyne tudnék!

– Hát akkor minek szegezted fel megfordítva a hirdetményt? (A hirdetmény pedig jól volt felszegezve.)

– Hát meg van fordítva? No, várj, majd megigazítom. Mert hát csak pénzt tudok olvasni, aztán meg a katonákat megolvasni, meg ha valakit hideg lel, arra ráolvasni; de papirosról olvasni, nem vagyok én pópa!

Azzal kihúzogatta a fogával a fából a szegeket, s aztán megfordította a hirdetményt a fejével lefelé.

– Aztán ne olyan alacsonyra szegezd, hogy könnyen letéphessék, hanem jó magasra, te „durák”.

S azzal jót húzott a kozák hátára a nogajiszkával, ami nem más, mint egy légycsapó alakú bőrkorbács, ami ezen a tájon a beszélgetéshez múlhatlanul megkívántatik. Ez a hangsúly.

A kozák aztán felállt a lova hátára, s olyan magasra szegezte fel a megfordított hirdetményt, hogy ott földi ember hozzá nem férhetett.

– Most már ballaghatunk csendesen – szólt az osszet, s halkan léptetett előre a lovával az úton, míg annyira haladtak, hogy a fák eltakarták őket a kozákok elől. Akkor azt mondta Riuminnak:

– Mármost add ide a besmetemet és a papásomat, hadd öltöm fel az orosz egyenruha fölé, mert ez könnyen kilikad ebben az erdőben.

Olyan erdőket csak a Kaukázusban lehet látni: a bükk, a tölgy, a platán és a szelídgesztenye oly óriásokká magasulva, mint a legszálasabb fenyő, s az erdő alja telenőve ölnyi magas puszpáng- és tiszafabozóttal, míg a fák derekait mint óriáskígyók ölelik át a százados vadszőlő tekervényes fonadékai, fönn a fák koronáiban összeölelkezve a repkény örökzöld lombos indáival: ez egy oly végtelen sötét labirintot képez, amibe napsugár le nem látogat soha. A vihar nem képes ezt az összenőtt rengeteget megbontani, s ahol egy ösvény vezet a hallgató országba, az oly sötét, mint egy barlang: állatoknak való, amiknek a szeme a sötétben világlik.

S az út két ily eleven zöld fal között visz végig fel a hegytetőnek. Csendes, zaj nélküli út ez: emberkéz alkotása, bár a legkezdetlegesebb. A fák kivágva oly szélességben, hogy négy-öt lovas elférjen egymás mellett: a csonka törzsek ott vannak most is az út közepén. Ahol ritkás az erdő, ott csak a bozót van kiirtva, s ahol az út a folyam medrébe száll le, ott a gázló egyre változik, ahogy a rohanó folyam változtatja zuhatagait, s sziklatorlatait előbbre tolja. Hidakat nem építenek itt. A tátongó sziklaszakadékon úgy ugratnak át a lovak. Ezt az utat a „leányok útjának” nevezik: az ideszállított eladó leányok után.

A két lovas nem találkozott sem előttük menő, sem szemközt jövő emberi lénnyel; csak a ragyogó tollú fácánok repkedtek keresztül a fejeik fölött, egyik fasátorról a másikra. Még négylábú vad sem csatangolt előttük bujkálva, amiből azt lehetett sejteni, hogy az erdők hallgató mélye tele van elrejtőzött emberekkel.