III. A duhoborcik

Amint a szucsuk-kalehi kikötőn uralgó első hegy magaslatára felértek, ott egy kolosszális sziklacsompó emelkedett fel a sűrű lombfák közül. Innen, a dombtetőről le lehetett látni nyugatra az elhagyott Szucsuk-Kalehra és a tengerre, kelet felé a még magasabb hegyekről körített völgybe.

A völgyben már alkonyi árnyék volt, a hegyoldalban fehér és fekete pontok mozogtak: juhok és fekete, hosszú szőrű kecskék.

Az elhagyott város házait és a széthányt erőd romjait pedig tűzvörös visszfényben ragyogtatá az alkonyodó nap, kettősen odatűzve a sötétkék tenger tükréből.

Annak a magas sziklacsompónak a tetején pedig ült valami száz darab sas. Legszebb példányai a kaukázusi keselyűnek. Még csak föl sem rebbentek a lovasok közeledtére. Úgy látszott, mintha haditanácsot tartottak volna, hogy merre forduljanak?

– Még ma el kell a völgybe jutnunk – mond Mczhetisz. – Ott emberi telep van, bizonyítják a juhnyájak, s nekünk nem szabad az éjjelt a szabadban töltenünk, mert a lovainkat levágják a farkasok.

Hanem a völgyet elérni már nehéz föladat volt. Az út szándékosan el volt rongálva; kivágott szálfák voltak keresztül-kasul döntögetve, amiken csak a cserkesz lovak tudnak keresztülszökellni.

Késő este volt, mire a legelső tüzet megpillantották, ahogy a fák közül kivillant.

Az pedig sajátszerű tűz volt. Egy gúla alakú gunyhó égett. S ezt a gunyhót egy csoport férfi állta körül, akik nemhogy eloltani törekedtek volna a tüzet, sőt még boróka- és puszpánggallyakat hánytak rá, amitől az még vígabban lobogott. Ezeket megint asszonyok állták körül, mozdulatlan és szótlan bámulva.

A férfiak kurta ködmeneket viseltek, a nők viselete pedig tökéletesen hasonlított a magyar alföldi falvak népjelmezéhez. – Ah, ezek jó barátok! – kiáltá föl az osszet –; ezek duhoborcik.

Valamennyi orosz nép közt csupán ők viselnek kurta ködment. Itt szívesen leszünk látva. Most, amint látom, éppen húsvétjuk van. Csak arra kérlek, ne mondd nekik, hogy orosz vagy, s ne kérdezd tőlük, hogy mit csinálnak azzal a nagy tűzzel: az náluk valami ünnepélyes szertartás.

– A mai napra nem esik semmi ünnep: legkevésbé húsvét – jegyzé meg erre Riumin Oleg.

– Akkor hát más ok van erre a szertartásra. Bizonyosan megtudták, hogy orosz sereg szállt partra a közelükben, azért építik azt a nagy tüzet.

– Annak az örömére?

– Annak a gyászára. Akkor ők elkezdik a böjtöt, s mi ezentúl, amíg csak a raszkolnik-telepeket el nem hagyjuk, nem kapunk egyebet, mint kenyeret és tejet.

– Azon szomorkodnak, hogy védelmezőik újra elfoglalták Szucsuk-Kaleht? – kérdé Riumin hitetlenül.

– Természetesen. Mert amíg a védelmezőik távol voltak, addig az abházok szép jó barátságban éltek velük. Az orosz raszkolnikok jámbor, békességes emberek; szőnek, fonnak a cserkeszek számára; szántanak, vetnek, kereskednek, sert főznek; senkinek nem vétenek, őket sem háborgatja senki. De amint az orosz sereg leteszi a lábát az abház partra, első, aki a földühített cserkeszek haragjának útjába esik, az orosz telepítvényes. Ha pedig a cserkeszekkel ki tudnak alkudni, akkor meg bizonyos, hogy a kozákok jönnek a nyakukra, meg az igazhitűek pópái és csinovnikjai,^[1] s azoktól még jobban félnek, mint a cserkeszektől.

Az orosz eretnekek faluja csinos kis telep volt egy rejtett völgy mélyén; utcáját egy patak hasítá át, s a patakon malom is volt, annak a jeléül, hogy itt kenyérevő emberek laknak.

Mikor az égő gunyhó körül összegyűlt emberek a két jövevényt meglátták: cserkeszül üdvözlék őket, s maguk kérték, hogy maradjanak ott éjszakára.

– Mink is duhoborcik vagyunk, meghódolt osszetek – súgá Mczhetisz a nép élén álló, hosszú szakállú ember fülébe, mire az kezet szorított vele. Férfia, asszonya mind olyan komoly, szigorú, sovány volt: egy fiatal férfit nem lehetett közöttük látni; vén volt az már suhanc korában is mind, egymás között sem igen beszéltek.

A falu véne, akit Mczhetisz „prófétának” tisztelt meg, meghívta őket a vallási szertartásukhoz, ami éjjel megy végbe. Egy nagy, tágas, gömbölyű faházban gyűltek össze mind, s helyet foglaltak a lócákon, külön a férfiak, külön az asszonyok. Középen ült a próféta, egy nehéz tölgyfa asztal mellett. (A máglyát azalatt hagyták égni.)

„Duhoborci” szó szerint annyit jelent, hogy „szentlélekkel küzdő”. Az igazhívő ortodoxok e szóból azt magyarázták, hogy a schismatikusok a szentlélek „ellen” küzdenek, holott ők azt értik alatta, hogy a szentlélekkel az ördög ellen.

A próféta olvasta a bibliát, s a gyülekezet hallgatta, kezeiket szépen összetéve: nem különben, mint egy kálvinista falusi gyülekezet a délesti prédikációt, s Riumin eddig nem talált ebben az egész szertartásban semmi különöst. Egyetlenegy faggyúgyertya világítá be az egész gyülekezetet, mely oly csendesen ült a helyén, mint egy halottak csoportja. (Már a leülés maga is nagy haeresis az ortodox egyházban. Mint tudva van, Miklós cár egy német tanárt, ki a szentpétervári Izsák-templomban, az állásban elfáradva, leült, ezért a bolondok házába záratott be, ahol az azután valóban megőrült.)

Egyszer csak azt veszi észre Riumin, hogy a mellette ülő hórihorgas suhanc elkezdi a szemöldökeit, az állkapcáját rángatni, az ökleit fölemelgeti, a lábával rugdalódzik, utoljára nagyot rikkant, magasra ugrik, s elkezd a levegővel birkózni. A gyülekezet csendesen nézi a magában dulakodót. Nemsokára társa akad. Kettő-három ugrik föl a helyéről, s az is elkezd toporzékolni. Most az asszonyokra kerül a sor. Rikoltozva ugrálnak föl helyeikről. Az ugrándozás elkapja az egész gyülekezetet; mindenki táncolni kezd, tagficamító rugdalódzásokkal, utoljára maga a próféta is fölugrik az asztalra, rákezdi a leglehetetlenebb mozdulatok ficamait, minden kombináción kívül eső hadakozásait karoknak és lábaknak, kezével a térde alatt, fejével a lába között, sarkával a levegőben, úgy birkózza le a láthatlan rossz szellemet – a szent düh ragadós lesz – Riumin egyszer csak látja, hogy osszet kísérője is belevegyült a szent ugrándozásba, s bakugrások remekeiben túltesz valamennyi hitsorsosán. – Ez nem tettetés. – Ez valódi fanatizmus. – Már maga Riumin is azt kezdi érezni, hogy a szája rángatózik, s kezeit kénytelen eldugni az övébe, nehogy őrá is elragadjon az őrjöngő vidatánc. A dühöngés addig tart, amíg csak asszony, férfi erőfogyottan ki nem dűl, s a földre nem hull. Utolsónak marad az osszet proselyta, meg a vén próféta maga. Azok legtovább kitartják, s véges-végül, egy groteszk pas de deux-ben, a közbeszorult láthatatlan ördögöt elöl-hátul agyba-főbe úgy összerugdalják, hogy annak lesz mit megemlegetni, ha hazakerül. Utoljára valamelyik leütötte a fejével az egyetlen gyertyát a polcrul, s ezzel vége lett az áhítatoskodásnak.

E kegyes szertartás után az egész gyülekezet fölkerekedett az úrvacsorájához.

Férfi- és asszonynép kivonult a szabadba ismét, az égő gunyhó üszkei még most is megvilágíták az egész vidéket. Ezen a máglyagúlán túl egész sorozata volt látható valami sajátszerű halmoknak, amik hasonlítanak a sütőkemencékhez: elöl mindegyiknek ajtaja van. A legutolsót kivéve, valamennyi mind nyitva volt.

A próféta most egy csákányt vett a kezébe, s ezt a bezárt agyagdarabot felnyitá vele. Éppen olyan agyagtévő tömte azt be, aminőt a mi sütőnéink használnak a kemencéik elzárására. – S csakugyan sütőkemence volt az. A próféta egy roppant nagy, hosszúkás, halformára idomított kenyeret húzott elő az üregből.

Ezt a kenyeret éppen ma esztendeje tették be abba a kemencébe. Ilyen kenyérrel áldoznak a duhoborcik.

A kenyér a légmentesen elzárt sütőkemencében nem penészedhetett ugyan meg, hanem annyira ki volt száradva, hogy a próféta csak fejszével tudta szétdarabolni; aztán mindenkinek adott belőle. De mivel azt emberi fog megőrölni képes nem lett volna, az asszonyok mindenkinek hoztak egy fatálat, tele kecsketejjel; az abba beáztatott kenyér aztán megehető volt.

– Mondtam – súgá az osszet Riuminnak –, hogy nem kapunk már ezentúl egyebet, mint tejet és kenyeret: azt is tavaly sültet.

– A jövő esztendei cipó valószínűleg itt sül, ebben a gunyhóforma máglyában? – dörmögé vissza Riumin.

– Az ám, de ne beszéljünk róla.

Ezután valami zsoltárt kezdtek el énekelni a duhoborcik, s igen jó néven vették a két jövevénynek, hogy egyik a dudájával, a másik a citerájával kíséré a szent éneket. Ezt folytatták addig, amíg a parázs a rakott máglyán csaknem egészen elhamvadt. Akkor mind elhallgattak, s a kantákban maradt tejjel végképp elolták a tüzet.

Riuminnak úgy tetszett, mintha a csend közepett valami elfojtott, letemetett hang onnan a föld alól folytatná azt a vontatott, elszomorító dallamot. A próféta felhívta az idegeneket, hogy menjenek éji szállásukra.

Egyike a legcsinosabb fakunyhóknak volt számukra rendelve, aminek az egyik ablaka az őserdő felé nézett. Tulajdonképpen nem nézett, mert vak volt: üveg helyett olajos papírral takarva. – A vendégek számára vetve volt az ágy birkabőrökből. Mczhetisz amint levetette magát a fekhelyére, már a másik percben horkolt.

De Riumint soká nem engedték elaludni a lelke előtt elvonuló káprázatos képek. A szörnyű fordulat, mely egész életét kitaszítá pályaköréből. Még reggel herceg és ezredes; a csinn tizenegyedik hágcsófokán, gazdag és hős, akinek a neve előtt ez a cím állt: „vicokoprevoszkodithretro” (magyarul „nagyméltóságú-kegyelmes”), és este már szökevény, álcázott komédiás, koldus és száműzött, kinek már nincs neve, csak címe van: „voncsik” (szökött rab).

És aztán az a képlet, mely szerencsétlen családja hosszú útjának szomorú tableau-iból egymásba folyik. A megalázott apa, a beteg anya, a gyönge testvér a vigasztalan hómező közepett!

Az élénk képzelet még az álomtündér ölében sem hagyja magát elringattatni. Odaragadja az alvó lelkét a futó szán nyomába, mely kedveseit viszi magával, felmutogatva előtte az erdőket, a bérceket, a fenevadakat, amik között végigkorbácsolja őket a zivatar. És mindennek emberalakja van, a bércnek, felhőnek, a száraz fának; maga a zivatar, mint egy bundás, szakállas, süveges rém csapkod a kancsukájával, a villámmal feléjük. S a fenevadak, amik seregestül rohannak utánuk, mind emberarcot viselnek. Ezek talán a „szakállas farkasok” a meséből?

És az valami rettenetes: ez az ordítás! Az ember szíve lázdobogást kap tőle, s tagjain a hideglelés borzongása fut végig.

Riumin felriadt altából. És azt a rémületes ordítást még akkor is hallá.

Ez nem vadállati, ez démoni üvöltés! Mintha ezernyi meg ezernyi ördög versenyezne egymással, hogy melyik tudja a másikat túlordítani? Gúnykacaj, hiénanevetés, csikaszvonítás, vérszomjröhögés, fenyegető bölénybőgés, éhes farkas kínordítása, bőszült mén kihívó nyerítése keveredik össze egy érzékzsibbasztó hangzűrzavarrá, amitől reszketés áll az ember inaiba.

– Mi ez? – kiált fel Riumin, fekhelyéről felugorva. – Nem hallod-e? – szólítja társát.

– Hallom – felel ez nyugodtan. – Ez a cserkeszek csataordítása. Nem nekünk szól. Aludjunk tovább.

A rettenetes ordítás lassan elhangzott, elveszett a távoli erdőkben, s aztán mély csendesség lett.

De Riumin szemeire nem jött vissza többé a szender. Álmának képei az ébrenlét rémhangjaival összeidomultak, úgy tünedeztek végig előtte a mély éjjeli csendben: látható hangok és kiáltó képek.

Egyszer aztán ebben a síri némaságban megszólalt feje fölött egy újabb rejtélyes hang.

Olyan volt az, mintha közvetlen mellette szólalna meg valami test nélküli lélek; azon a méla kísérteties hangon, amit a dajkamesék emléke hagyott fenn: valami lassú, vontatott sírbolti dünnyögés:

– Ülüm, ülüm, ülüm, chva.

– Ki az? – kiálta fel Riumin: kindzsálját markába kapva.

Nem felelt senki: megint csendesség lett. A kalauz horkolt a maga fekhelyén.

Kevés idő múlva megint hangzott:

– Ülüm, ülüm, ülüm, chva!

Riumin most már fölcibálta hajánál fogva útitársát.

– Hallgasd, mi szól itt?

Nemsokára ismét hangzott a kísérteties ümmögés.

Erre az osszet rögtön talpra ugrott, s a süvegét, amit addig vánkosul használt, felcsapta a fejére.

– Ez már nekünk szól. Most már lássunk a lovaink után és meneküljünk. Ez a chva békának a hangja. Innen fussunk.

– Fussunk egy béka elől? – kérdé bosszúsan Riumin, ki még alig szunnyadt egy órára valót.

Az osszet azonban sietett a sötétben megtalálni a dudáját, s nem látszott tréfálni.

– Már hiszen a chva béka se nem olyan nagy, hogy elnyeljen bennünket, se nem olyan mérges, hogy megsebezzen, ha megharap; hanem azért mégis jó előle elfutni az idegennek; mert ahol az megszólal, azt jelenti be, hogy a vidéken megérkezett a jövevények legkegyetlenebb pusztítója: a kaukázusi láz. A chva béka és ez a rettenetes járvány együtt jelennek meg a földből. Ez a béka több moszkót eltemetett, mint Kasi Mulláh és a murtizigátorok.

A kísértetes ümmögés nem maradt egyedül; nemsokára az egész aul zengett a vartyogásától, brekegésétől a föld alá hívogató állatnak; Riumin szükségét látta, hogy kulacsából egy jó korty rakival elűzze a tagjaiba állt baljós borzongást. Odakünn hajnalodott már. Tovább lehetett menni búcsúvétel nélkül. A legelső föladat volt az orosz települők vidékeiből kikeveredni.

Mikor ismét nyergükben ültek a kalandorok, s jól eltávoztak a duhoborcik falujától, azt mondá az osszet Riuminnak:

– Hát tudod, hogy mi volt az a tegnapi tűzrakás a duhoborciknál?

– Gondolom. A jövő esztendőre való áldozatkenyeret sütötték ki.

– Úgy van. Arra való a kemence. Ahány kemencét láttál, annyi esztendős a telep. Hanem a kemence alatt van még valami más is. Egy sírbolt. A tavalyi prófétát, ki mindig a legöregebb ember az aulban, ebbe a sírboltba teszik le elevenen: arra ráépítik a sütőkemencét, s máglyát raknak fölé, hogy a próféta lelke átmenjen az áldozatkenyérbe. Mi a tavalyi próféta lelkét ettük meg. Az idei prófétát hallhattad a föld alól fölénekelni. A jövő évben megsütendő prófétával pedig együtt táncoltunk. Ez így megy.

Riumin összeborzadt.

– Eltemetik a prófétáikat élve?!

– Azt teszik a duhoborcik. Nem tudom, a starovecsnikeknél^[2] ki vállalkoznék ilyen föltétel alatt a püspökségre?

– De hisz ez emberáldozat!

– Ez még csak tréfa; ha a moralcsikok közé találunk tévedni, ott majd furcsább dolgokat látsz. Azok olyan kegyes emberek, hogy nem várják be a halálukat! Hanem mikor kedvük szottyan hozzá, máglyát raknak, ráfeküsznek, s élve égetik meg magukat. Úgy nevezik, hogy „tűzkeresztség”. Ezek roppant gazdagok, messze földre eljárnak kereskedni, be, a hegyek közé, s le, a kikötőkig. Az orosz csinovnikok kegyetlenül üldözik őket, mert a moralcsikok sok katonát elcsábítanak a vallásukra: az áttérőnek tízezer rubelt is adnak. Míg a tízezer rubel tart, addig vígan él az ember, s ha elfogyott, akkor megégeti magát.

Riuminnak a gondolataiban ez ragadt meg, hogy a moralcsikok messze behatolnak a hegyország belsejébe, s azt mondta rá: – Ezeket föl fogjuk keresni.

– De aztán vigyázz, hogy át ne térítsenek!

Ezalatt lassan fölértek a völgyet bezáró hegyoldal keleti magaslatára. Ez ismét a kikötőt elzáró domb fölött uralgott. A hegytető sziklás gerincen végződött, s innen, amint egyszerre elmaradt mögöttük a sűrű őserdő, megláthatták a kalandorok, hogyan hajnalodik az ég.

Az volt a különös, hogy nemcsak kelet felől, hanem nyugot felől is hajnalodott. Keletről bíborban, nyugotról tűzfényben. – Tudod, hogy mi az ott? – mondá Mczhetisz Riuminnak. – A cserkeszek megrohanták az éjjel Veljaminoff seregét. Annak szólt a rémordítás, ami téged fölriasztott. Az a tűzfény bizonyítja, hogy sikerült nekik az alvók fejére rágyújtani Szemes várost, s ahogy a cserkesz épületek vannak alkotva, csupa fából, ott ma egy ép hajlék nem marad.

A sasok nem ültek már tanácsot a sziklacsompón, oly tömegben kóvályogtak a szucsuk-kalehi öböl tája fölött, mint vidékeinken a varjúsereg. Úgy látszik, munkájuk akadt.

Úgy is volt. Az abházok az éjjeli támadásban az oroszoktól elfoglalt várost a földig leégették, nem maradt a kiszálló sereg számára egy zug sem, ahova a fejét lehajtsa. – Azzal megint eltűntek az erdőben.

Veljaminoff tábornok aztán elküldé Szentpétervárra a diadaljelentést, hogy sikerült Szucsuk-Kaleht Szemes várossal együtt elfoglalnia, a cserkeszek tökéletes megsemmisítésével. Részükről volt egy halott. – Amire Szentpétervárát fényesen kivilágíták.