Az „angyalok fiainak” tanyája a rengeteg mélyében feküdt egy szabályos négyszögű irtás közepett.
Az irtványföld nagy táblákban volt mívelve. Egyik kocka felszántott ugart, másik learatott tarlót, harmadik burgonya-, negyedik máléföldet mutatott fel; a legújabb törés fehér virágával tatárkavetést árult el. Ez a föld nincs felosztva, együtt míveli a lakosság, s a termékét egyenlően osztja fel. A moralcsik telepben a kommunizmus uralkodik.
A házak is olyan egyformák mind. Csinosan, jó ízléssel készült épületek, magas tetőkkel, amiknek szarufái keresztekben végződnek. Az utcák egyenesek, a falun keresztül folyó patak rendes mederbe van szorítva, s onnan rétöntöző csatornák vezetnek szerteszét, s karfákkal ellátott hidak kötik a két utcasort össze. Minden ház mögött gyümölcsöskert van, s a mosolygó gazdag termés gondos ápolásról tanúskodik. A faluhoz vezető út már a civilizáció nyomát árulja el: a kerékvágást. A moralcsikoknak szekereik vannak, igaz, hogy e tájhoz alkalmazottan hosszúak, alacsony, tömzsi kerekűek, s azok elé tíz-tizenkét ökör van fogva.
A két utazónak nem volt semmi szüksége a szenttől eltanult zsoltárt énekelni, hogy az angyalok fiainak városába befogadtassanak. Cserkesz ruhájuk volt, dudát, citerát hordtak magukkal. Az idegent szívesen fogadják itt, az eretnekek csak a saját fajtájuktól félnek.
Munka ideje volt: búzatakarítás; de azért a legelső férfi, akit megszólítottak, otthagyta a megrakott szekerét az útfélen, hogy elvezesse őket a sztaroszta házához.
Meglepő volt, hogy ebben az országban, ahol minden ember álltól sarkig felfegyverkezve jár, eszik és alszik, az itteni férfiak egészen fegyvertelenek, még csak egy csizmaszárba dugott kést sem hordanak magukkal. Az is feltűnő sajátsága volt a népnek, hogy amíg a fiatal férfiak bajuszt és szakállt viseltek, az éltesebbek közül egynek sem volt semmi szőr az arcán. Végül az is, hogy ifjú asszonyt és gyermeket nem lehetett az utcán látni. Ami künn járt, az vénasszony volt.
A sztaroszta háza, hova Riumint és útitársát vezették, egész európai kényelemmel volt berendezve; a bútorok csinosak, s különösen tiszta minden.
A sztaroszta maga jó húsban levő magas, erős férfi volt; arca sima, szőrtelen. Volt két szép suhanc fia. Ez ugyan rendkívüliség az angyalok fiainál; mert náluk egy apának csak egy fimagzattal szabad nemzetségét tovább terjeszteni, s azontúl „szent” lesz a neve. Hanem ezek ikrek voltak, egyszerre születtek: ez okozta a kivételt a szabály alól.
A sztaroszta maga kereskedő volt. Cserkesz ötvösök által készített ékszerekkel és kirakott fegyverekkel járt egész Szuhum-Kalehig, ahol még damaszkuszi és bagdadi kalmárok nagyban vásárolták e cikkeket, s onnan viszont perzsa és kashmir szöveteket hordott vissza, amiknek a cserkeszeknél volt nagy keletük. Aklaiban nyolcvan teherhordó öszvér állt, amiket utazásai alkalmával pénzért fogadott abház fegyveresek szoktak kísérni a szomszéd falvakból. A sztaroszta gazdag ember volt.
Az egész község tehetősségről tanúskodott. A nép dologszerető, keveset eszik, és tejet vagy sört iszik, amit maga készít, nem pálinkát. Mindenben szakított a nemzetével, mintha a nyelvén kívül mindent le akarna magáról vetkőzni, ami orosz. Valamennyi komoly, nem fecsegő, nem hazug. Nem hetvenkedik, de nem is hízelkedik. Iparkodik, tanul, jót tesz, senkivel harcot nem visel, tűr minden bántalmat, mindenért megbocsát; maga nem lop, nem csal, s ha őt meglopják, megcsalják, nem perlekedik érte. Külön vagyona senkinek nincs, hogy az enyim-tied fölött veszekedjék; amit a sztaroszta mint kereskedő gyűjt, a roppant gazdagság, az arra való, hogy új proselytákat szerezzenek vele.
És ez a felekezet a legkegyetlenebbül üldözött népe az orosz birodalomnak.
És ez a felekezet megérdemlette ezt a kegyetlen üldözést.
Száz erényét és jó tulajdonát lenyomja tévhitének egyetlen alapelve. Ők az emberi nem kiirtására esküdtek össze.
Mesés gazdagságuk, amit össze tudnak gyűjteni, megfoghatóvá teszi, hogy rettentő vallásuk számára annyi proselytát tudnak szerezni. – Makacsabb, erősebb ellenségei a cár kettős keresztes koronájának, mint minden hitetlene az izlámnak és Buddhának és a sámánnak. Ezek a gyökerében támadják meg az égbe növő orosz fenyőfát.
Riumin azt a tervet gondolta ki magában, hogy a fanatikusok hitközségéhez ragaszkodást tettetve, valahogy alkalmat szerezzen magának valamelyik kereskedőt egy olyan útjában követhetni, amely a Kaukázus belsejébe viszen ahol számítása szerint a keresett arany-, ezüsttelepnek létezni kell. Tény az, hogy ott egy egész ötvösművészet fejlődött ki e hegyvilág közepett, melynek remekeit Bagdadtól Londonig és Delhitől Szentpétervárig az ércérték négyszeres, ötszörös árával fizetik. Az osszet által megsúgatta a sztarosztának, hogy ők mindketten osszet keresztyének, hajlandók az ő felekezetébe áttérni.
A sztaroszta azt mondta nekik:
– Maradjatok addig a házamnál, míg a szentfölavatás ünnepe elkövetkezik.
A sztarosztának felesége is volt. Szikár, rideg tekintetű alak, az egykori szépség kígyóvonalai mind szegletekké váltak már az arcán. Kevés beszédű teremtés volt. Fiatal leány nem került a szobába. Evés előtt és után, felkeléskor, lefekvéskor igen hosszan imádkozott minden ember, úgyhogy Mczhetisz mindig elaludt alatta.
Riuminnak többször a nyelvén volt már megkérdezni házigazdájától, hogy mi történik a Tamara várában lakó szenttel? De mindig másnapra halasztotta a kérdést.
Egy éjjel, mikor az álom ismét kerülte szemeit, Riumin azt a zsolozsmát hallá megzendülni, amit a tamaravári mártírnőtől eltanult. A mellette levő szoba falán hangzott az keresztül.
Ugyanazok a strófák, az égrekiáltó refrénnel: „Ó, Jehova, nézz reánk!” Most egy mélabúsan csengő leányhang énekelte azt.
Fölkelt az ágyából, s addig kutatott, míg a gerendák között, mikből a közfal össze volt róva, valahol fölfedezett egy hasadékot, amelyen át a mellékszobába beláthatott.
A szobában gyertya égett egy asztalon, s mellette volt egy Mária-kép; hasonlatos azokhoz, aminőket Oroszországban készítenek, arany alapra rikító színekkel festve s virágokkal körülkoszorúzva.
E kép előtt térdelt egy fiatal leány, kinek karcsú termetét csak egy lenge vékony gyapjúing fedte; de azon felül, mint egy gazdag aranypalást terült el vállain a hullámzó, hosszú hajsátor, mely térdeltében a földet seperte.
A leány finom vonásaiban, nagy, tündöklő szemeiben, piciny ajkaiban a legnagyobb áhítat volt kifejezve. Úgy tűnt az föl, mint egy álomlátás, mint egy varázsszerű tünemény.
Egyedül volt a szobájában. Mi oka lehetett mély éjszakának idején fölkelni, s a szentkép előtt ezt a gyászzsolozsmát énekelni? Riumin meg akart felőle győződni, hogy nem álmodik-e?
Elővette citeráját, s a szobájába áthangzó éneket kísérni kezdé annak húrjain.
Erre rögtön félbeszakadt az ének, a mellékszobában sötét lett, a varázstünemény elmúlt előle.
– Csakugyan álmodtam ezt is – mondá magában, és tovább aludt.
Másnap reggel azt mondá neki Mczhetisz:
– Ma beavatnak minket a szertartás rejtelmeibe. – Új szentet csinálnak maguknak az angyalok fiai. Kegyetlen egy áldozat. A leánynak folyvást a zsolozsmát kell énekelni alatta. S nekünk, új beavatottaknak az éneket a citeránkkal és csimpolyánkkal kell kísérni. De hát mi nem tartozunk elérzékenyülni. Mit tartozik ez mireánk? Mi útkeresők vagyunk. Ma a moralcsikok áldozatainál csak azt nézzük, hogy folyik el egy leány vére, s a legközelebbi alkalommal tán egy cserkesz vérbosszú kalandjában kell részt vennünk, ahol a magunk vére folyik. Csak hogy elérjük a célt. Ahogy mondtam. A cserkesz arról ismer rá a moszkóra, ha az a tréfára elneveti magát; a moralcsik pedig arról ismer a starovecsnire, ha az összeborzad, mikor az ő kegyetlen szertartását végignézi. Hát csak hidegvér, Riumin Oleg. Ne gondolj te arra, akit előtted kínoznak, hanem arra gondolj, hogy herceg voltál, s voncsik vagy.
Riumin még egyébre is gondolhatott. Azt hitte, hogy kipróbált muszka hidegvérét sohasem fogja elárulni.
A szertartás este kezdődött meg: éj kell ahhoz és sötétség.
A helységnek a Tamara vára felé eső szélén volt egy nagy, négyszögű épület, mindenben hasonlatos az óhitűek templomaihoz, csakhogy tornya nincsen.
A sztaroszta két fiával együtt ünnepi öltözetben járult a házhoz, Riumint és társát közrevéve, kik egész cserkesz fegyverzetükben, lóháton és hangszereikkel együtt jelentek meg a templom előtt, ott megkötötték lovaikat a tornác oszlopaihoz, s süveglevéve beléptek.
A szertartás éppen úgy kezdődött, miként a duhoborciknál. Közepett volt egy roppant nagy fatuskó, azon egy asztaltábla, a fölött csüggött le a gerendáról egy négyágú gyertyatartó, alig derítve föl a nagy épület rideg homályát. Egy oldalon ültek a férfiak, más oldalon a vénasszonyok; egy fiatal női arc nem volt jelen, sem egy gyermek.
A sztaroszta először valamit olvasott fel a bibliából. Az is sajátszerű egy biblia volt; egyenesen a moralcsikok számára készítve, úgyhogy az mind az ő tanaik bizonyságául szolgáljon. E bibliában Ábrahám valósággal megáldozza Izsákot, s Noé, a vallásfelekezet feje, az első moralcsik. A betűi sem az orosz cirill jegyek, hanem a kaukázusi mchdruli írás, hogy a pópák ne tudják azt olvasni. Aztán rákezdé azt a félelemidéző, kísértetes zsolozsmát. A gyülekezet énekelt csendesen. Alig látszott, hogy az ajkát mozgatja valaki. A citera- és csimpolyakíséret még szomorúbbá tudta tenni az éneket.
Mikor ez ének folyt, akkor a sztaroszta leemelte az asztaltáblát, s kitűnt, hogy amit az eltakart, a fatuskó, kádnak van kivájva, s az félig meg van töltve vízzel.
E jeladásra megnyílt a sötét háttérben egy kis mellékajtó, s ezen belépett a sztaroszta felesége.
Az egyik kezében volt egy kés, a másikkal egy fehér, hosszú gyapjúingbe öltözött leányt vezetett.
A leány haja hosszan leeresztve takarta termetét, két összefogott kezében egy aranyozott szentképet szorított, s szemeit folyvást arra függesztve tartá.
Az asszony odavezette a leányt a víztartó áldozatmedencéig. Riumin megdöbbenve ismerte meg múlt éjjeli álomképét.
Akkor a sztaroszta fölemelte a szent könyvet két kezével a feje fölé, s csendes, izgalomtalan hangon szólt:
– Angyalok fiai! A mi őrszentünk haza készül térni az égbe, ahova híják, s onnan vissza nem jön többé. Új szentet küldünk helyébe, aki közbejárónk legyen az ég és a bűnösök között. A sors Izménére esett, s Izméne az én leányom. Jefta megáldozta az ő leányát: én sem leszek Jeftánál rosszabb. Teljesüljön Jehova akarata. Amen!
És azzal a szent könyvet a leány fejére tette, ki ajkait a szentképhez szorítva tartá.
– Énekeljetek! – monda a sztaroszta a gyülekezetnek. S erre az áldozatra szánt leány szava is beleszólt a gyászzsolozsmába, ugyanaz a hang volt az, melyet Riumin a múlt éjjel álmodni vélt. Egyedüli csengő hang a gyülekezetben. Egy szeráf éneke az elkárhozottak zúgása közepett.
Riumin citerája már nem kísérte az éneket. Mczhetisz fújta egyedül hozzá a csimpolyát, s a dudafújástól kidülledt szemeivel aggódva vizsgálta Riumint, hogy mereszti az előtte állókra vad tekintetét, s kezével oly hangszert keres, aminek pengése a halálordítás kísérő zenéje szokott lenni: a saska markolatát fogdosta.
Most férfiak, asszonyok felkeltek helyeikről, s elkezdték lassú táncléptekben körüllejteni a rettenetes oltárt, hozzá mély, zúgó hangon e ritmust dönögve:
po pjasszahom
po goruhom
na Szionszkoju goru!
(no táncoljunk! no danoljunk! a Sion hegyén!), s aközben mindegyik megmosta az arcát annak a medencének a vizével.
A leány lehunyta szemeit, s engedte magát a medence szélére leültetni, folyvást énekelve, és kezei között a szent alakot szorongatva.
Saját édesanyja tartá kezében az éles kést.
Riumin nem nézhette tovább! Minden csepp vére fellázadt ez istenmegcsúfoló merénylet ellen. Elfeledé e pillanatban a Kaukázus minden aranyhegyeit s Szibéria minden hósivatagait. Elfeledé azt, hogy herceg volt s voncsikká lett. Csak az jutott eszébe, hogy férfi, s ez ott előtte egy leány, ártatlan és védtelen, akit egy csoport őrjöngő szeme láttára szét akar marcangolni! Felugrott székéről, kirántotta kardját, eltaszítá az asszonyt a leánytól, ki éles kését annak keble felé emelve tartá, s ordító hangon kiáltá a gyülekezetbe:
– Istentelenek! Nem fogátok e gyermeket előttem megölni!
Oroszul kiáltott nekik. Elfeledte cserkesz voltát.
Általános elszörnyedés hangja tölté be egyszerre az egész templomot.
– Óhitű! Áruló! Kém! – rivallták felé száz torokból. Az asszonyok voltak legdühösebbek.
Riumin odavetette magát a leány elé, s kardját megforgatta feje fölött.
– Jertek!
Azok ugyan mind fegyvertelenek voltak, de százan kettő ellen, s a vakbuzgónak nincs félelme az éles kard iránt. Riuminnak e tusában el kell veszni.
Az osszet útitárs látta, hogy itt az ő eszének kell kisegíteni.
Hirtelen szétrántotta besmetjét melléről, s kitárta az alatta lévő orosz ezredesi egyenruhát, mellén a ragyogó Alekszander Nevszki érdemrend csillagával, s rikácsoló parancshangon kiálta a zaj közé:
– Csendesen! Lázadók! Eretnekek! Moralcsikok! A cár nevében parancsolom!
– Jaj! A cár!
Ez olyan szó, aminek varázsereje még a Kaukázus bércei között is utoléri az oroszt; ami megtalálja őt még az ellenlábasok világában is, ami kiveszi a lázadó kezéből a fegyvert, megfagyasztja a panaszkodó szájában a szót, bárd alá hajtja a dacoló fejét. „Jaj! A cár!”
S hogy szavainak nagyobb nyomatéka legyen, előhúzta a kebeléből Mczhetisz azt a moszkvai színlapot, amire óriási kék és veres betűkkel volt nyomtatva az udvari hangverseny programja, s kiterjeszté azt a gyülekezet előtt.
Mit tudták azok, hogy mit tartalmaz e cirillbetűs nyomatott lap, csak azt látták, hogy a közepén ott van az óriási nagy kétfejű sas; a mindennél erősebb jelvény, s reszketve hullottak előtte térdre: „Jaj! jaj! A cár!”
Csak a sztaroszta maga nem borult előtte a földre.
Elszántan odalépett Riumin elé, s azt kérdezé:
– Mit akartok hát? Miért jöttetek? Büntetni akartok-e?
– Nem – szólt Riumin. – Tévelygéstek undorító; irtózatos, ti megcsúfoljátok az Istent, amikor imádni hiszitek. De én nem vagyok pap, mi közöm vallástokhoz. Hanem lovag vagyok. Előttem egy leányt kínozni nem szabad.
– Ahogy neki tetszeni fog – szólt a sztaroszta nyugodtan. – Nem hurcolta ide senki. Nem kábították el bódító itallal, hogy ne tudja, hová jön. El volt készítve ez áldozatra. Saját anyjával jött ide. Feleljen ő. Akarod-e ez áldozatot? Ha akarod, tárd ki kebledet.
A leány lihegve, megtört szemekkel tekinte anyjára; de annak tekintetében nem talált semmi irgalmat: aléldozva széttárta két karját, s libegve, suttogva énekelte a zsoltár végsorát:
– Ó, Jehova, nézz reánk.
Hanem amint az anyja vállára tette a kezét, fölsikoltott, az életvágy, ifjúságának ösztöne, a szép világ iránti szeretet, az iszonyat erőt vett rajta, s mindkét kezével összeszorítva keble fölött öltönyét, leveté magát a földre, s megtagadta az áldozatot.
– Átkozott! Átkozott! Átkozott! – hangzott feléje minden oldalról. Apja, anyja, testvérei mondták legelőször és legutoljára e szót.
– Emberek! Orosz alattvalók! – dörgé Riumin kardját hüvelyébe taszítva, s karjait összefonva mellén. – Én a cár nevében meghagyom és parancsolom nektek, hogy ez ártatlan szűzön itt semmi kegyetlenséget se most, se az én eltávoztommal el ne kövessetek!
– Hahaha! – kacagott fel a sztaroszta. – Te megparancsolod, és úgy lesz. Légy nyugodt felőle. Az angyalok fiainak szentje csak ártatlan, tiszta hajadon lehet. Ez a leány itt fogja tölteni az éjszakát veled, s egy leány, aki egy férfival be volt zárva egy éjen át, bizony hidd el, hogy nem lehet az Úr szentje többé; oszoljatok szét. Ez nem templom többé, hanem rabszolgaszeráj. Csináljatok sötétséget!
Riumin a szándékot észrevéve, fölkiálta:
– Aki a gyertyákat eloltja, meghal! – s pisztolyát emelé a sokaság ellen.
– Annál rosszabb hát! – ordítá a sztaroszta, s azzal odarohanva leányához, letépte róla az egyetlen öltönyt, s úgy hajítá oda a leányt Riumin lábaihoz, mire minden ember futott, az arcát eltakarva, a megátkozott helyről; az osszetet is magukkal ragadták; az ajtóból visszakiáltott a sztaroszta:
– Holnap reggel majd ismét eljövünk.
Azzal rázárták az ajtót Riuminra és a leányra.
A szegény gyermek összezsugorodva feküdt a földön, s szégyentől égő arcát fölemelt karjai mögé takarta, önmagával akarta eltakarni szegény, meggyalázott testét.
Riumin pedig leoldá derekáról azt az arannyal áttört kasmírövet, ami a cserkesznek halotti lepedőül szolgál, ha a csatában elesik, s azt szétbontva, ráteríté a reszkető alakra, szelíden szólva hozzá.
– Íme, fedd be magad vele.
A leány a hála, az imádat megdicsőült tekintetével tekinte fel rá, s aztán abból az egy darab szövetből művészi kanyargatással teljes öltözetet pólált magára. A palást felkötésében a kaukázusi leányok mesterek. Olyan volt, mint egy görög istennő-szobor.
S most már, hogy szeméremérzete ki volt engesztelve, egészen nyugodtnak látszott. Szelíden megfogta Riumin kezét, és megcsókolta azt háromszor, gyöngéden. Azután a padok közé vonult, ahol az asszonyok szoktak ülni, ott egy lócára hanyatt feküdt, kezeit összetette keblén, és addig imádkozott, míg elaludt. Riumin odament hozzá, s betakarta a leányt hosszú hajával, hogy meg ne fázzék. A leány felébredt egy pillanatra.
– Ne félj – súgá neki Riumin, s feje alá tette vánkosul nagy prémes süvegét. A leány azt mondta:
– Áldassék Isten! – és tovább aludt.
Riumin pedig ébren maradt a hallgató éjszakában. Ebugatás sem zavarta meg a csendet.
(A raszkolnikok nem tartanak kutyákat; azokat a rossz lelkektől megszállt állatoknak hiszik, ellenben macskákkal tele vannak a házaik.)
Elgondolkozott a mai kalandján. Ez nem mozdítja őt céljához közelebb. Életéért nem remegett, attól régen elszokott már, de ebből a kelepcéből, amibe belejutott, nem képzelte, hogyan szabadulhat ki.
Ez a leány már a lelkén van. Megzavarta miatta az eretnekek legnagyobb ünnepét. Ez éppen olyan, mintha az igazhívők templomában, mikor a pap azt mondja: „Ez a Krisztus teste, jertek, vegyétek, egyétek; ez az ő vére, jertek, igyátok!”, odarontana egy értetlen idegen kivont karddal, s azt ordítaná: „Gonosztevők! Emberi testet esztek és vért isztok, ezt én nem engedem”. Pedig az igazhívőknek hinni kell, hogy az valóban test és vér. Ezek az eretnekek pedig szó szerint veszik a dolgot, s akképp áldoznak, s azt hiszik, hogy ők magyarázzák helyesen az írást.
És ez nem mese, nem véletlen, nem rémtörténet, ez rendes ünnepük a szektáriusoknak, ahogy azt szemtanúk leírták, a többek között Verescsagin Vazul, híres orosz festő és Kaukázus-utazó, és Haxthausen és sokan mások, kik az orosz nép rejtelmeit búvárlották.
Hogy őt magát nem fogják bántani, afelől bizonyos volt Riumin; de mi fog történni ezzel a leánnyal?
Ha holnap reggel visszajönnek a fanatikusok, vagy azt fogják hinni, hogy az idegen férfival együtt bezárt leány meg van gyalázva, s akkor kiűzik őt községükből csúfosan, elpusztulhat az erdőn; vagy pedig el fogják hinni az ő szavára, hogy a leány oly tisztán jött elő, ahogy az első mártírnők a kísértetek közül, akkor meg éppen szentté fogják tenni. – Magával vigye tán? Hová?
Az osszetnek sem hallja semmi neszét, ha az valahogy elzüllik tőle, akkor ő tájékozni sem tudja magát a vadidegen világban.
Töprengései közben szép csendesen megvirradt. Alighogy az első hajnali derengés áthatott a templom ablakain, a falu felől közeledett a csoportok dobaja s a csendes búcsújáró ének.
Az ajtó felnyílt, s belépett rajta egymás után negyven férfi, azok között a sztaroszta két fia. Senkinél sem volt fegyver, csak a sztaroszta kezében volt egy nagy, nehéz bárd.
Riumin balsejtelemtől elfogva, odaállt azon pad elé, amelyen Izméne feküdt. Azt hitte, őellene van a készület. A leány még aludt.
A sztaroszta a víztartó medencéig jött, s akkor annak a szélébe belevágta a bárdot. – E csattanásra felébredt a leány.
– Mit akartok? – kérdé Riumin kemény hangon.
– Teveled semmit – felelt hidegen a sztaroszta. – Sem azzal a leánnyal. Mi a magunk dolgát végezzük itt. A ti dolgotok csak a nézés.
– Mit kell néznünk? – kérdé Riumin sötét aggodalommal.
– Azt, hogy mit tesznek a moralcsikok akkor, mikor arra vannak kényszerítve, hogy Jehovához meneküljenek. Látod ott a negyven férfit? Látod ezt e bárdot és ezt a medencét? Ezek azért jöttek ide, hogy itt előtted megtöltsék vérükkel ezt a nagy áldozatkelyhet. Aztán majd eredj, és mondd el a hatalmas cárnak, hogy mit láttál! Mondd el a minden oroszok hatalmas uralkodójának, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, amiknek a férfiai így tudnak meghalni; hogy vannak jobbágyai, akik el tudnak menni olyan országba, ahova az ő kémei és hóhérai utánuk nem találnak, hogy őket visszahurcolják! Első! Kezdd el!
Riumin visszaborzadt e rettentő szavaktól! De a józan ész még tiltakozott annak elhivése ellen, amit érzékei felfogtak. Lehetetlen az!
Az pedig, akihez a felhívás szólt, volt a sztarosztának egyik fia.
Szép, szőke, tizenöt éves gyermek.
Leveté kabátját, leoldozta nyakkendőjét, s letérdelve a medence elé, annak a párkányára fektette a nyakát.
– Második! – kiáltá a sztaroszta.
Ekkor az ikertestvér lépett oda, s kezébe vette a medence szélébe vágott szekercét.
A leány e látványra felszökött helyéből, s kétségbeesett sikoltással rohant előre, megragadta testvére kezében a bárdot.
– Ne bántsd! öcsém! Öcsémet ne öld meg! Öljetek meg engem! Ontsátok ki az én véremet! Tépjetek darabokra! Áldozat leszek! Kész vagyok mindenre!
Az apa felkapta leányát karjánál fogva, s odalökte őt Riumin karjaiba.
– El innen, tisztátalan asszonyi állat! Ott a helyed! Ez itt a mi helyünk! Második! Végezz!
A bárd lecsattant, s egy fejetlen test ott hevert a padlón.
Izméne ájultan rogyott össze Riumin lábainál, mielőtt ezt látta, ezt hallotta volna.
– Harmadik! Utána! – hangzott a kegyetlen parancsszó.
A másik ikertestvér letérdelt ugyanarra a helyre, ahonnan testvére lebukott, s ugyanarra a helyre hajtá le a fejét, ahonnét azé legördült.
– Emberek! Őrjöngők! Megálljatok! – ordítá Riumin, reszketve az iszonyattól. – Ne hajtsátok végre rettentő áldozástokat. Esküszöm nektek hitemre, katonai becsületszavamra, esküszöm saját szenvedő családom jó- és balsorsára, hogy el nem árullak titeket! Soha senkinek egy szót sem mondok el abból, amit itt láttam. Hagyjátok abba!
– Késő már, földi úr! – kiálta a sztaroszta. – Nincs semmi alku. Te híttál bennünket Jehova elé, mi megyünk. Te megloptad a mi titkainkat, hogy fölfedezd a cárnak, az archimandritának: ismerd meg azokat végig, s aztán fedezd fel nekik! Íme, látni fogod, hogy hajtja le a fejét egyik férfi a másik után az áldozatkehely fölé, s meg tud halni egy sóhajtás, egy könnyhullatás nélkül, s mikor az utolsó megmarad, aki az utolsó előttit föloldozta az élet terhei alól, az leszek én: – az föl fogja gyújtani magára és halott-társaira a megfertőztetett Istenházat, és tetszeni fog az égő áldozat az Úrnak! Ezt nevezik tűzkeresztségnek a hlisztik, szkopcsik és moralcsikok! Harmadik! Végezz!
Riumin e rémjelenetben az őrültek erőszakos dühét érezte minden idegein végigvonaglani. Meg kell tébolyodnia, ha ezt végignézte! Negyven férfi vakbuzgó öngyilkosságát! Hirtelen fölragadta a vállára az alélt leányt, s azzal erőszakosan utat tört magának a tömegen keresztül a templomajtóig, s kirohant a szabadba.
A szeme előtt lefolyt rémjelenetektől egészen el volt kábulva.
A templomüregből kihangzott a búsan ődöngő ének:
Hogyha véred elfolyik,
Ne kiálts…
Megszámlálja cseppjeit a
Messiás…
A feje fölött pedig a pacsirta énekelt a levegőben, s a mezőkön a juhok kolompja csengett. Agyában oly zűrzavar volt, mint mikor valaki nehéz álmokat lát, s álmában sejtelme támad, hogy mindez nem való; akar, de nem tud fölébredni; a karján tartott alélt leányka, amint fejével hátracsüggött, földet seprő hajával minden percben gátolta lépteit – nem tudott tőle haladni; éppen úgy, ahogy álmában akar az ember futni, és nem tud.
Egyszerre hangos lónyerítés riasztá föl. A templom tornácoszlopához volt kötve egy paripa. Saját cserkesz lovára ismert benne. Vagy inkább a paripa ismert őbenne a gazdájára. Ez eszméletéhez téríté. E rémületes telepről menekülni kell! Ez a legelső feladat. Merre? Hová? Egyedül? Sőt nem is egyedül, hanem egy félhalott leánnyal az ölében. – Hová lett az osszet útitárs?
Mindezen kérdésekre csak az az egy volt a felelet, hogy merre nem lehet fordulni? A falu felé nem, ott az özvegyasszonyok dühkiáltása zeng már.
Utoljára is arra az ötletre bízta magát, hogy az egymáshoz szokott cserkesz lovak egyike utána talál a másiknak, s ráhagyta magát a lova ösztönére. A leányt odafektette maga elé a nyeregbe.
A paripa a Tamara vára felé tartott.
Félórai futás után, amint visszatekintett Riumin az elhagyott falu felé, látta magasra szállni a füstoszlopot, amint a fanatikusok által fölgyújtott templom égett. Azok szavoknak álltak: „Elmondhatod a hatalmas cárnak, hogy vannak végtelen birodalmában ilyen boldog népek, melyeknek férfiai így tudnak meghalni”.