A legelső patakhoz érve, Riumin leszállt a lováról, s az elalélt leány fejét hűs vízzel locsolva, ismét életre kelté őt.

– Mind meghaltak? – Ez volt az első szava a leánynak.

– Kik? – kérdé Riumin, bámulást tettetve.

– Öcséim. Rokonaim. Apám. Valamennyi férfi!

– Álmodtad azt – szólt Riumin. – Tégedet elűztek velem együtt. Félsz-e velem jönni?

A leány azt felelte rá

– Nem.

– No, hát ülj föl a hátam mögé a nyeregbe, s kapaszkodjál belém.

– Hová megyünk?

– Nem tudom. Ahová a lovam visz.

Az pedig a Tamara várához vitte vissza őket.

Jó este volt, mire az első rommaradványokat elérték.

A paripa nyeríteni kezdett, és sörényét rázogatta. Szavára a távolabb romok közül más ló nyerítése felelt. Azok már ismerősök voltak.

– Az osszet itt vár rám – monda Riumin, s örült neki, hogy ismét rátalál útitársára a lova ösztöne után. Csak azon csodálkozott, hogy az nem jön eléje, mikor közeledő lova nyerítését hallja.

A tört csapáson visszatalált a több nap előtt elhagyott tanyához. Ott azután meglelte útitársát is.

De minő állapotban.

Az osszet ott feküdt a fűben, az akolnak készített romboltozat bejárata előtt, s nem bírt megmozdulni.

Se megmozdulni, se nyugton maradni.

Mert amellett, hogy lábán állni vagy karjait felemelni nem bírta, minden tagja folyvást reszketett és vonaglott, mint egy nyavalyatörősé, arca zöld volt és szemgolyói sárgák; szája nyitva. – Mit csinálsz itt? – kérdé ijedve Riumin.

– Nem látod? Haldoklom.

– Mi bajod?

– Nem hallod? A békák!

Három-négy sárga hasú, kék-zöld hátú béka ült ott a romok nyirkos kövein, s fölváltva énekeltek; ha az egyik elhagyta, a másik rákezdte: „Ülüm, ülüm chva!”

– Megkaptad a hideglelést? – szólt Riumin, odatérdelve mellé.

– Ne sokat ápolgass, mert te is megkapod. Ez ragályos.

– Mit kívánsz? Mit tegyek veled?

– Megcsinálod számomra a „gurbánt”, s belefektetsz szépen.

– Nem! Nem! Én azt akarom, hogy meggyógyulj! Légy bizalommal. Meggyógyulsz.

– Jobban tudja azt a chva béka! Hagyj föl velem. Minden varázslója a kerek földnek el nem tudja csendesíteni ezt a reszketést. Vágyom le a hideg földbe. Mindenem ég belül. Ezrével láttam én az embereket így meghalni. Moszkókat és osszeteket. Tíz közül egy gyógyult meg. Az is nyomorék maradt. Csak arra kérlek, hogy ruhámmal együtt temess el, s kardomat tedd a jobb kezem felől.

Aztán elkezdett félrebeszélni, s szavainak nem volt semmi értelme, fél óra múlva dühbe ment át a hagymáz; ordított, dalolt. Egyszer csak, mintha visszatért volna életereje, fölugrott, elkezdett szaladni, egy kőben elbotlott, s végigzuhant a földön, akkor aztán még hanyatt fordult, a két karját szétterjesztette és elcsendesült.

Riumin odasietett hozzá.

A haldokló egészen magánál volt már, ráismert útitársára, s nevén szólítá őt.

– Riumin! Vigyázz. A szentet az előbb elhurcolta a bajuszos goszpodár. Még visszajön. Aztán Veljaminoffnak megmondd, ha visszakerülsz, hogy mikor egyszer a Szemes folyó kiszárad, akkor őrizze magát az árvíztől.

Nem lehetett tőle megkérdezni, hogy mit akart ezzel mondani, mert meghalt.

Riumin az egész éjet azzal tölté, hogy sírt ásott útitársa számára. Mikor beléfektette, kívánsága szerint rajta hagyta minden öltönyét, még a saját orosz egyenruháját is, de mégis, mikor a hantot rá kezdte hányni, megesett a szíve azon a szép fényes érdemrenden, amit ő egy hosszú hadjáratban vívott ki magának, azt nem tudta eltemetni a föld alá, visszavette, s eldugta a keblébe, s aztán szép gurbánt emelt a halott fölé, négy hatalmas kővel a négy szegletén. Izméne segített neki a munkában.

Virradat felé elnyomta Riumint az álom. A múlt éjjeli virrasztás és a kedélylázító izgalmak úgy ellankaszták, hogy akarata ellen aludt el.

Mikor fölébredt, valami kínos bágyadtságot érzett minden tagjában. Föl akart kelni, de a feje oly nehéz volt, és a karjai mintha mind ólomból volnának. Torka ki volt száradva, és szemei égtek. Hátán borzongó hideg futott végig, mely megrázta minden tagját. A chva békák ott ümmögtek körös-körül a falon.

Izméne pedig ott ült a lábainál, s egy puszpánggallyal hajtotta arcáról a moszkitókat.

– Úgy fázom! – rebegé Riumin. – Úgy reszketek, mintha valami rémtől félnék! – Ó, bizony az olyan rém volt, amitől illik félni. Ugyanaz a rém, aki Tagánrogban I. Sándor cárnak fülébe sugdosta ugyanazzal a hideg lehelettel: „Jer velem! Szíved fölött orgyilok függ! Nekem van egy jó kis hűvös menedékem… rejtsd el magad oda… ott rád nem talál majd!” – És a cár el is ment a suttogásra… Ez a pontusi láz lehelete!

A leány rögtön felszökött, egy nyaláb apró fát vagdalt össze baltával; azután előkeresve Riumin útitarsolyából a tűzszereket, tüzet rakott mellette négy felől, úgy, hogy az mintegy várnégyszögbe volt bezárva. A füst egyúttal a moszkitókat is elűzte.

Riumin tudta már, hogy mi baja? Ő is megkapta a kaukázusi lázt. Ugyanaz a halálos vész lepte meg őt is, mely az égaljhoz szokott, edzett osszetet egy nap alatt kivégzé. Hogy fog az ővele bánni, az idegennel?

Íme, tehát még el sem kezdte az útját, már eljutott a végére. Még nem is látta a legfélelmesebb ellenséget, e földnek az urát, s már elhal – e földnek a leheletétől. Tűzbe sem kerül; elég volt neki a levegő, amely annyi ezer honfitársának elég, kik évenkint meghalnak anélkül, hogy ellenség szemébe néztek volna.

Senki sem segíthet itt rajta. Nincs közelében más, csak ez a leány. Egy gyermek. Egy öngyilkosul kivégzett családnak, egy gyászba borult aulnak kitagadott nyomorultja. Mit segíthetne ez rajta?

Izméne odatette a homlokára a kezét. És szemeibe bámult.

Azután fölkelt, fölvette Riuminnak a puskáját, a mi melléje volt támasztva egy sziklához, meg a baltáját, s eltűnt vele a sűrű bozótban.

– Ez is itthagyott – mondá magában Riumin –, tudja hogy ragályos beteg vagyok, s ösztöne azt mondja, hogy meneküljön tőlem.

És aztán várt visszatértének neszére.

A lázban szenvedőnek a pillanatok éveknek tűnnek fel, amiknek végét nem lehet várni.

Végre hangzott a csörtetés a bozótban. Egyre közelebb jött, megállt. Csúszva látszott utat törni. Utoljára kidugta a fejét. Az a párduc volt.

Hogy sunyta hátra a füleit! Hogy lihegett a piros nyelvével!

Egészen odajött a bozótból, s farkával csapkodta az oldalait.

A lázbeteg rémlátása szörnyalakító erővel bír. Riumin a párducot királytigrisnek nézte, ősvilági szörnynek.

A fenevad nem mert hozzá közelíteni, csak úgy kerülgette óvakodva, s fejét lehajtva a földre, bosszúsan ordított.

A lázbeteg fülében oroszlánordítás hangjáig fokozódott az.

Ott voltak az övében a pisztolyai, s ő hagymázos víziójában erőszakosan azt akarta, hogy kezei vegyék elő azokat, fogják rá a vadállatra, s hogy a pisztoly nem akart elsülni, magában kiálta a fegyver helyett „bumm!” – aztán „nesze! dögölj meg!” – De a kéz nem akart mozdulni, a pisztoly elsülni, a dúvad megdögleni.

Aközben magában kiszámítá, hogy amint a körüle rakott tüzek kialszanak, amiktől a párduc fél, az rögtön meg fogja őt rohanni és megeszi. Addig nem mer közelíteni.

Egyszer aztán, amit olyan nagyon kívánt maga előidézni, de nem tudott, egy dörgő ropogás szólalt meg közelében, s azzal a szeme közé néző dúvad felugrott magasra a levegőbe, s aztán hanyatt esett, a négy lábát rázva, a fejét a földhöz verve, s utoljára görcsösen elnyúlva. A másik percben előrohan a bozótból az eltávozott leány –: nem –: egy másik leány, egy dühös, szilaj maenád, kiben nem lehet az előbbeni szelíd, szenvedő, összetört alakra ráismerni; haja iszalaggal magasra felkötve, s amint a termetét fedő lepel övébe fel van tűzve, s térdeit és lábszárait fedetlen hagyja, úgy rohan oda a megölt fenevadhoz, megrugdossa azt a sarkaival, s a puska agyával fogait tördeli, utoljára a baltával levágja a párducnak a farkát, s azt felvéve, a dereka körül köti, mint egy övet.

Riumin bámulva nézte ezt a víziót.

Ez a „másik” leány nem sokat szemérmeskedett előtte amiatt, hogy egyetlen lenge öltönye lábszárait nem takarja, hisz ez a feltűzött öltöny tele volt szedve falevelekkel és gyógyfüvekkel. A leány odatérdelt Riumin mellé.

Mit nézte az, hogy ez férfi, lehúzta róla felső öltönyét, szétnyitotta mellén az inget, s két kő között összezúzott füveket rakott ennek mellére, gyomrára, mik csípni, marni, égetni kezdték; nagy széles faleveleket rakott homlokára, átkötve iszalaggúzzsal, s gyógyfüveket rágott össze fogai között, mint ahogy az ősmajom készíti a primitív gyógyszert, s azokat tömte a beteg szájába.

S Riumin érzé, hogy az égető tapasz keblén, a hűsítő boríték homlokán s a keserű gyógyszer szájában – jót tesz neki.

Most egyet fordított rajta az a „másik” leány, lehúzta a hátáról az inget, s akkor elkezdte a válláról a derekáig végigzsúrolni azzal a levágott párducfarokkal, s ökleivel dömöckölni, dagasztani, míg a kínzó borzongás helyett jótékony melegség ömlött át rajta, s aztán ismét betakargatta szépen, s melegített köveket rakott a lábaihoz, hogy izzadásba jöjjön.

Egy percig nem volt az alak tétlen. Elfutott egy pillanatra, s nehány perc múlva egész nyaláb mohával és száraz haraszttal tért vissza, abból csinált ágyat a betegnek, hogy ne feküdjék a hideg földön; aztán nekiállt a fáknak baltájával, kivagdalta a puszpángbokrokat, s a beteg fölött sátort rögtönzött belőlük, hogy az éji harmat meg ne ártson neki, s mikor észrevette, hogy azt nyugtalanítják a chva béka ümmögései, két darab fából castagnettet csinált, és azokat verve, elkergette az alkalmatlan halálhírnököket. Azok azt hitték, gólya kelepel, s elbújtak odúikba.

Riumin most már nem fázott; hősége volt.

– Szomjazom – rebegé. Vagy talán nem is rebegé. Ajkainak száraz epekedése elárulá azt a leány előtt.

Arra az hirtelen visszafutott az erdőbe. Fegyvert nem vitt magával. A berek zsarnoka halva volt.

A beteg sokáig várta annak a „második” leánynak a visszatértét; aztán egyszer csak visszajött az „első” leány.

Annak már szőlőindával volt felkötve a haja bomlatag fürtökbe (az erdők toalettje pazar!), s az öltönyt képező lepelnek egészen más ráncvetése volt, mint imént; nem oly merész; egészen szemérmes; arca is a régi szelíd kép. Két kezében egy kosarat cepelt, ami venyigéből volt fonva hevenyén, még zölden, s ez a kosár tetézve tele azokkal a fekete fürtökkel, amiket a vadszőlő terem künn a kaukázusi őserdőkben, ahol a szőlőt se nem metszik, se nem kapálják, csak leszedik az erdőben, amit az Isten adott. – Azzal letelepedett Riumin mellé, térdei közé fogta annak az ivókürtjét, s aztán a két markába szorított szőlőfürtökből pirosló nedvet facsart bele.

– Kóstold meg, igyál! – szólt azután, a tülköt odatartva a lázbeteg ajkaihoz.

Az nagyot ivott belőle. Nem győzött eleget inni. Az a nedv valami kedvesen egyesíté az édeset, savanyút és keserűt, ami mind olyan jólesik.

– Adj még többet! – lihegé.

S ennek úgy örült az a leány! Még mosolygott is az arca. Hogy úgy megnyerte a tetszését az itala!

Ismét odanyújtá neki a tele tülköt. Most már nem itta azt ki Riumin egészen. Lehunyt szemei alól lopva a leányra nézett, s látta, hogy az a maradékot maga szürcsöli fel félrefordulva.

Milyen különös, hogy ez az első leány megtudta azt, amit annak a másodiknak mondtam – gondolá magában Riumin, s aztán valami édes zsibbadást érzett egész valójában, mint mikor az embernek a lelke elébb elalszik, mint a teste. S e fél ébrenlét alatt folyvást látta maga előtt a leányt, amint az egész éjjel rakta az őrtüzet mellette, s takargatá a beteget a levetett prémes felöltőjével. Egyik keze kimaradt annak a takaró alól, s hideg lett. Azt a leány két keze közé vette, s a szájával lehelgetett rá, hogy átmelegüljön. Mikor felébredt, akkor megkínálta a szőlőnedvvel.

Hajnal felé teljes mély álomba merült Riumin, s abból csak későre ébredt föl, mikor már a nap sátora lombjain keresztül sütött. A leány akkor is ott térdelt előtte.

– Éhes vagyok – mondá Riumin. (Két nap óta nem evett már semmit.)

A leány örömtől ragyogó arccal tapsolt kezeibe.

– Ha éhes vagy, akkor már nem vagy beteg! Mindjárt jövök. De ne hagyd elaludni a tüzet.

Riumin úgy találta, hogy már ki tudja nyújtani a kezeit, s a pisztolyát is meg tudja már ragadni, s képes lombokat rakni a mellette égő tűzre, de felkelni még nem volt kedve.

Üdülők szokása szerint azon törte a fejét, vajon mit fog neki enni hozni az eltávozott leány? Ugyan mi minden van itt az erdőben megehető. (Az erdők menüje pazarló.)

Egyszer aztán megint zördült a haraszt, s előtáncolt ismét az a „másik” leány. A haja megint másképpen volt felcsavarva s összekötve egy páponyaindával (physalis alkekengi), melynek nagy sárga-vörös tulipános gyümölcssíkjai homloka körül csengtek-bongtak, mint egy sor csengettyű, ruhája szegélye ismét fel volt emelve, azt kezében tartá, s a másik kezével egy lombos babérfa-ágat forgatott a feje körül; és verekedett – valami hat-hét fácánnyal amik dühösen repkedtek a feje körül.

A leány szilajon csapkodott a madarakhoz, amik ellenségül támadtak rá minden oldalról (a tyúkméreg nevezetes), s alig bírta őket elverni magáról.

– Lőj hát közéjük! – kiáltá Riuminhoz.

Oleg felemelte a pisztolyát, s a madárcsapat közé lőtt, egy leesett, a többi rikoltozva rebbent szét.

A leány felkapta fél kezével a lőtt vadat diadalmasan, másik kezével ruhája szegélyét emelve; így futott oda Riuminhoz; aztán kitölté előtte, amivel leple meg volt töltve, egy sereg fácántojást.

– Lásd, ez fog neked majd jólesni.

Riumin kezdett rátérni, hogy ez a két leány csak egy.

Izméne három fácántojást egymás után a forró hamuban lágyra főzve, megitatott Riuminnal; aki ennél nagyobb delicatesse-t sem a Téli Palota estélyein, sem a Maison Dorée lakomáin nem ízlelt soha.

– Lásd, már meggyógyulsz, ha jólesik az evés.

Riumin valami lankasztó gyönyört érzett ezután.

– Izméne! – súgá a leánynak. – Légy te nekem testvérem.

A leány mosolygott, a fejével bólintva inte, s megcsókolta Riumin ajkát.

És Riuminnak már jólesett a csók.

Talán igazán felgyógyul még?

Most ismét mély álomba merült, s amit azalatt összeálmodott, azt mind olyan elevenen látta, mintha ébren élné át. Mire fölébredt, már a nap alkonyatra szállt, bogárzümmögésre, prücsökcirpelésre hallgató csend volt körüle: ünnepe a természetnek; semmi békavartyogás, semmi sakálüvöltés a berekben, a nap utósugarai átszűrődtek a zöld lombokon. S zöld aranyszínnel fátyolozták be azt a tündéralakot ott előtte, ki kezeit egymásba téve, leste fölébredte percét. Erdők sugáros homályából, bokrok illatából látszott ez alak teremtve lenni.

Riumin még most is álomlátványainak befolyása alatt állt.

– Izméne – szólt a leányhoz –: légy az én szentem!

Izméne odatérdelt melléje.

– Tartsd ide a füledet az én szájamhoz, hadd gyónjam meg, ami lelkemet terheli.

A leány úgy tett.

És aztán Riumin meggyónta neki mindazt a bűnét, ami őt ez útra hozta. Oly igazán elmondott neki mindent, mintha papnak gyónná meg. A leány megtudta, hogy ki ő, és miért jutott ide?

– És mármost itt vagyok, és nem mehetek tovább – suttogá tovább a kór. – Lefeküdtem, és nem kelek föl többet. Ha meghalok, arra kérlek, ne vesztegesd idődet, erődet azzal, hogy eltemess; van a Kaukázusban sas elég, azok dicső madarak, majd elvégzik. Ahelyett tedd meg azt, hogy törekedjél Szucsuk-Kalehba eljutni. Itt a paripám; az irányt megmutatja a Szemes folyam meg a „leányok útja”. Ott keresd föl a fővezért, Veljaminoff tábornokot. Vidd el hozzá ezt a rendcsillagot, amit kezedbe adok. Mondd meg neki, hol találtál, hol hagytál el; mondd meg neki, hogy kötelességem teljesítésében haltam meg. Amennyit a rám bízott föladatból megtudtam, kezdetnek elég jöjjön a nyomomon más tovább. Azután vidd el magaddal zsebórámat, annak a belső lapjára van festve egy nő, egy férfi meg egy kis gyermek arcképe. Te már tudod, hogy kik azok? Mondjad meg a tábornoknak, hogy ezek számára engedelmességemmel és halálommal kiérdemeltem a kegyelmet. Azután indulj neki a világnak. Menj, amíg reájuk nem találsz azokra, akik az óralapon le vannak festve. Ha Moszkvában lesznek otthon, keresd föl őket palotájukban, ha Szibériában lesznek otthon, keresd föl a gunyhójukban, s mondd meg nekik, hogy az én húgom voltál, az ő leányuk, testvérük lettél. S beszéld el nekik, amit felőlem megtudtál. Ugye, így fogsz tenni, szentem?

– Nem fogok így tenni – mondá rá Izméne. – Eszedbe se tartsd, hogy meghalj. Én nem engedlek. Két nap múlva semmi bajod: továbbmegyünk. Hiszen Isten vigyáz terád. Hogy az osszet kalauzod meghalt, az Isten gondviselésének tanúsága. Ha ennek a kíséretében mentél volna tovább, a legelső adighé aulban fölismertek volna. S tudod, hogy mit csinálnak az adighék, ha egy kémet elfognak, akiről megtudják, hogy orosz tiszt? Lehúzzák a sarkáról a bőrt, s az eleven húsra egy darab, sertéivel befelé fordított disznóbőrt kötnek, s azt mondják: „Már most szaladj, ha tudsz!” Az osszet kísérő első szava elárulta volna, hogy nem vagy lazisztáni énekes. De ha én leszek a kísérőd, az egészen más lesz.

– Te akarsz az én kísérőm lenni?

– És kalauzod is. Apám, mikor messze utakra járt, távol országokba, ahol az ötvösök városai vannak, városok, amik térképeiteken meg sincsenek jelölve, sokszor magával vitt engem; én voltam a kegyence.

– Kegyenc leánya voltál? S mégis oly iszonyúan föl akart áldozni!

– Hát hiszen éppen azért akart föláldozni: a zsoltár azt parancsolja. Amit legjobban szeretsz: azt megöld! Láttad volna azt a leányt, akit előttem avattak föl szentnek, az volt a gyönyörű szép leány! Azt szerette még minden ember!

Riumin nem mondta meg neki, hogy látta azt, és milyennek látta.

– Az én jó atyám magával hordozott mindenüvé; nem tudott elhagyni, úgy szeretett. Ezeken a hegyeken túl egész világ van. Ahány völgy, annyi népfaj. Neveiket elszámlálni egész tudomány: dzsigetek, ubichok, sapszuhok, catuhaicok a legközelebb lakók; túl rajtuk a ksiták, galgárok és jezidek, egész az Udi országig, ahol a gazdag és hatalmas szuanik laknak. Ezek valamennyien még nem hiszik azt, hogy az orosz birodalom hatalmasabb, mint akármelyik szomszéd falu, s annak a cárja erősebb ellenség, mint akármelyik ghirai, khán és mullaló. Ők egymás között folytatnak harcot. Ha valaha egyesülnének, rettenetesek volnának. S azokon túl az Elborusz déli oldalán laknak még a csúsok, psávok, hevsurok, akiknél nem jártunk. S túlnan kelet felé lakik a csecsenc nép, a kabardi, akikkel már harcoltatok, a láz, akit már legyőztetek, az avar, akit már elcsábítottatok.

Az érdekeltség, amit Izméne szavai támasztottak, elfeledteté Riuminnal, hogy beteg. A válság utáni kórállapotot egy érdekfeszítő kedélyizgalom gyorsabban megszünteti, mint Galenus minden arcanumai.

– Mondjad csak, mondjad tovább! Te jártál e népek között?

– Igen. Én eltanultam dalaikat, táncaikat. Ismerem az egyes népek hőstörténeteit, amiktől azok fellelkesülnek. A vándor lazisztáni énekesek úgy szokták, hogy rabnőjük énekel és táncol, ők csak zenével kísérik; amely énekes a „beke” (nemes) névre akar érdemes lenni, az így tesz: azt megünneplik; amelyik maga gajdol, arra gyanakosznak, hogy daghesztáni kém, s odább küldik. Én leszek a te rabnőd, aki táncolva, dalolva kísér majd.

– Te? Húgom is, szentem is, rabnőm is! – suttogá bámulva Riumin.

– Ha a cár így parancsolja – rebegé Izméne, meghajtva a fejét. („Car kazál!” E szó az alfa és az ómega az orosz ábécében.)

És Riumin elmélázott rajta, hogy mégis dicső egy intézmény ez! Oroszország a maga száműzöttjeit, üldözöttjeit kiteszi egy sziklapartra, ahol meghódíthatlan ellenségei laknak. Az üldözöttek menekülnek saját fajuk hatalmasai elől, jobban rettegve a cártól, mint a cserkeszektől, húzódnak minél beljebb a kietlen hegyszakadékok közé. A vad, törhetlen idegen bennszülött látja, hogy valaki letelepedik közé, aki még nálánál is határozottabban gyűlöli a moszkót, s a közös harag alapján barátságot köt vele. Ezeknek a nyomán aztán nyomul előre a hódító had. Elöl az üldözött fanatikusok, a szkopcsik, hlisztik, moralcsikok, akik fegyvertelenül; fedetlen mellel rohannak bele a farkasverembe; mikor azt betöltik, akkor jönnek utánuk az igazhívők a kettős kereszttel és a congrève-röppentyűkkel.

Ezalatt a leány öltözetét vizsgálta Riumin.

– De hisz, hogy vihetnélek magammal mint táncosnőt? Nincs egy öltözeted, amiben emberek előtt megjelenhess!

– Csalatkozol. Éppen így jó. A lazisztáni énekes, az igazi beke nem ad a rabnőjének más öltözetet, mint a csadrit. Ez az, ami engem körülvesz. Ha gazdag a trubadúr, akkor drága csadrit vesz neki, amilyen a tied. S ha vitéz a trubadúr, akkor lő egy párducot, s annak a bőrét ajándékozza rabnőjének palástul, s az viseli azt, azon kicserzetlenül, ahogy lehántották, annál nagyobb dicsőség a gazdájának, ha nem szűcs kezéről került a párducbőr. Legfeljebb elöl, a vállon, ahol a párduc karmai összeérnek, ékesíti azt egy drága boglár. Nézd, az enyim már készen van!

Azzal elfutott a fal mögé Izméne. A párducról azalatt, míg Oleg szunnyadt, az a „másik” leány lehúzta a szép tarka köntöst, s kifeszíté száradni a napra.

Az a „másik” leány jött elő a fal mögül azután, derekán átkötve a pompás bacchansnői palást, s hogy semmi se hiányozzék hozzá, a vállán összeérő két előlába a párduchüvelynek szépen össze volt tűzve a fényes Alekszander Nevszki gyémántokba foglalt érdemcsillagával.

Riumin fölemelkedett a kezére fektéből, s kacagott gyönyörűségében. S ezzel a kacajjal el lett kergetve a betegsége pokolra.

Most már nem gondolkozott meghalásról, hanem főzte a terveit azokból a regékből tovább, amiket Izméne melléje lekuporodva, s térdeit kezei közé fogva, elmesélt neki, miket apja utazásai alatt ellesett – akinek ő kegyenc gyermeke volt: a paradicsomi tájakról, a sapszuh asszonyokról, kik a csatákban kelevézzel, saskával harcolnak, s hogy elvegyék az ellenséges férfi bátorságát, viadal közben kitakarják kebleiket: beszélt neki Manszur Eliás nagy próféta hadvezérről, ki többször eltemetteté magát ravaszul, hogy az ellenséget támadásra csábítsa, s mikor az jött nagy bizakodva, előtört a sírjából, s jót vert rajta; a családi harcokat folytató derebiekről, kik egyik aullal a másik ellen folytatják ivadékról ivadékra a vérbosszú harcát; a jezidek lakomáiról, hol a vendég egy palacsintát kap asztalkendő gyanánt, s végül megeszi az asztalkendőjét; – a hegyektől eltemetett városról, melynek utcáit ma is be lehet járni fáklya mellett, s a hajdani királyrezidenciáról, Aniról, melynek minden palotája most is úgy áll, mint ezer év előtt, fehér, rózsaszín és fekete kövekből tarkán fölépítve: de kétszáz év óta nem lakik benne ember. A régi királyok óriási aranykoronáiról, mik semmi emberi fejre nem valók, s ott csüggnek a kartuli bálványtemplomban fölakasztva; a muriditák naibjairól és imámjairól, kik papok, próféták és hadvezérek egy személyben, és a murtizigátorokról, a cserkeszek „ezer” emberéről, mely mindig megmarad ezernek; nevük „a halhatatlanok”, kitüntető jelül fehér süveget viselnek; s aztán a természeti tünemények nagyszerű voltáról, a viharokról, a vízrohamokról, a Deodorák jéghegytáj-idomító csuszamlásairól, mely folyamokat zár el, s tavakat növel, városokat merít el mély tengerszem fenekére, s a csodaszerű kaukázusi délibábról – és aztán a „chariate” törvényről, mely az egész Kaukázus minden nemzetét egyformán kötelezi, s végül a mesés Alzahira királynéról, akit minden nemzet fél, tisztel és imád, s viszálykodásaiban bírául, veszedelmében segélyül hí, de akinek országáig Izméne és atyja sohasem tudtak elhatolni.

Már a csillagok jöttek és eltűntek a sötét lombok sátora fölött, és Riumin még mindig ámulva hallgatta, amit a leány beszélt. Izméne utoljára odasimult mellé, s fejét odatette az övéhez a mohvánkosra, a karját válla körül fonta:

– Meg ne fázzál, édes bátyám!

Saját melegét adta volna neki kölcsön.

Riumin gyöngéden el akarta őt tolni magától:

– Félsz tőlem? – kérdezé a leány szomorún.

– Félek miattad. Betegségem ragályos, meg találod tőlem kapni.

– Hát nem vagyok én a te szented? Mitől félhetsz? Aludjál szépen.

S lecsókolta a szempilláit.

S Riumin megtanult – szót fogadni a rabnőjének.