A pontusi láz, mint minden endemikus kór, olyan, hogy ha mindjárt elejét veszik a bajnak, oly gyorsan elmúlik, ahogy támadt. Harmadnapra már Riumin nem érzett utána egyebet, mint szertelen nagy éhséget: a visszatérő életerő szálláscsinálóját.

Szerencsére, ahol fácán van az erdőn s asszonykéz a közelben, ott nem lehet a lakoma felől zavarba jönni. Izménének csak arra kellett ügyelni, hogy ápoltja egyszerre sokat ne egyék a jóból reggelire.

Fölséges reggel volt. Az erdő átfűlve a ciprus és babérfa ámbraillatától, a falevelek hegyén gyémántmilliók gyanánt ragyogott a harmat, a beszívott lég tele volt gyógyerővel.

– Most sietnünk kell innen! – mondá Riumin. – Falvatokból aligha el nem látogatnak majd ide a régi szentet keresni, s az nem jó volna, ha téged itt találnának.

– Előbb azonban ki kell kémlelnünk a környéket – szólt Izméne. – Mert a közeli völgyek most mind teli vannak a tengerparti vidékről idemenekült abházokkal, s azokkal nem lenne jó most találkoznunk. Ha pedig az én falum népe lát meg kettőnket együtt haladni, az meg éppen elárul a cserkeszeknek, s kelepcébe juttat. Azért szét kell néznünk, merre szabad az út. Csak azután a Szucha hegyen túl lehessünk, ott már majd elvezetlek én minden veszély nélkül.

A kémszemlészet végett fel kellett kapaszkodniok a Tamara vár kilátó tornyára, ahol már volt egyszer Riumin. Nem érzett semmi testi gyöngeséget többé, még ő segített Izménének is a felkúszásban.

S bizony nem bánta meg, hogy ide felhatolt. A látvány kárpótolta érte.

A múltkor látott gyönyörű völgyek, halmok helyén egy sima tenger terült el nagy messziségben. Ködtenger. Felülről nézve éppen olyan a felhő, mint a hullámos óceán, csakhogy nem zöld, hanem vakító fehér, mintha a hó tornyosulna dagadó habokká. S a tündöklő tenger körül mint szigetek válnak ki a magasabb hegyormok, s úszni látszanak benne el-elmerülve, meg kiemelkedve.

– Lásd! Megint Isten keze oltalmaz bennünket – mondá Izméne, a végtelen új képre mutatva. – Befedte köddel az egész tájat, s ez eltakar bennünket az emberek szemei elől, amíg a hegyháton végighaladunk, hogy meg ne láthasson senki. Nem kell félnünk senkitől. Az őrszemek nem láthatnak, a nyájakat nem hajtják fel a hegyekre ilyenkor. Csak azt kell megvárnunk, míg a köd egészen felszáll idáig.

Azalatt ráért Izméne leülni egy csonka oszlopára a romnak, s eddig csak mindenféle folyondárindákkal felkötözött haját rendesen két tekercsbe fonta. Csak szalag hiányzott hozzá.

Azt is adott az Isten. Riumin, észrevéve a szükséget, leszállt az éji tanyához, leoldozta a citerájáról a selyemszalagot (egy kantársallang is helyettesíti azt), s azt kétfelé vágva, odavitte Izménének: „Fond ezt a hajad közé”.

S a leány elkészíté toalettjét.

S azt mondhatni, hogy az fejedelmi öltözet volt. Csadrinak egy nemes lovag aranyvirágos szövetű kasmíröve, palástnak a legpompásabb párduc hüvelye, mit a viselő maga szerzett fegyveres kézzel, annak a boglárcsatja egy tündöklő rendcsillag, közepén egy szent lovag zománcképével, négy ágán gyémántszegéllyel, a másik négyen kétfejű sasokkal, s a leány hosszú hajfürteiben az a császárpiros szalag, amiért ezer meg ezer áhító uraság térden mászik föl a trón zsámolya lépcsőin, s míg meg nem kapta, róla álmodik, ha megkapta, attól idvezül. Jól illett a szép leány aranyhajába.

Egyszerre, amint a köd folyvást magasabbra emelkedett a völgyből, a távol Szucha hegy fölötti szürke ürességből két óriási emberárny merült elő. Egy férfi, aki fegyverére támaszkodik, s egy leány, aki a haját fonja. Két titáni árnykép, kékesszürke színnel az opálsápadt égre rajzolva.

– Nézd, a kaukázusi délibábot! – kiálta fel a leány odamutatva.

S arra a fantomleány alakja is felemelte kezét, és felmutatott. De az már mintha a végtelenbe mutatna.

Riumin elbámult a megragadó tüneményen. Tudta jól, hogy mi az.

A rigai egyetem növendéke volt. Tanult a fény és lég meteorjairól eleget; de azért mégsem állhatta meg, hogy azt ne mondja:

– Vajon szerencsénk vagy szerencsétlenségünk hírnöke e tünemény?

A leány pedig üdvözült volt attól a gondolattól, hogy az ő alakját Riuminéval egyesítve tünteti föl a távol ég.

Nehány perc múlva nagy ködgomoly tolakodott elé, s letörülte az óriás árnyakat az égről.

Lehetett útnak indulni.

A „leányok útja” keresztülvonul az egész hegyországon, ha nem is lehet alatta érteni európai fogalmak szerinti utat.

Ezt a hegygerincekre fölkapaszkodó, sziklaoldalakon végigszédelgő, rohanó hegyi folyókon átvezető utat csak egy különös ajándéka a természetnek teszi lehetővé: ez a kaukázusi ló. A hegylakónak elválhatatlan barátja, kiegészítő része. A cserkeszeknek azért vannak olyan kicsiny lábaik, mert azok sohasem járnak gyalog. A pásztor lóháton őrzi a juhait, s az asszonyok lóháton járnak a szomszédba látogatni. Lóháton gyűlnek össze a vásárra, lovon alkusznak, adnak, vesznek, lóháton dalolnak, mulatnak, isznak, lovon vadásznak és lóháton imádkoznak.

S a kaukázusi lónak gondolkozó esze van; az együtt tud érezni a hegylakó emberrel. Éppen úgy szereti a szabadságot, a maga esze után való járást. A kaukázusi ló soha sincs istállóban; telet, nyarat a fa alatt tölti. Annak a két szeme nem arra való, hogy betakarják ellenzővel, hanem hogy lásson vele. Ő maga kinézi messziről, merre van az út, ami a völgyből kivezet; ha hegyszakadék áll eléje, annak messziről nekifut, úgy ugrik át rajta: ha gyanús sziklaútra talál, előbb az első lábával megtapogatja a talajt, hogy megbírja-e a kiálló kő az ő terhét, ha lehetetlennek látszó meredek elé jut, a maga eszétől zegzug útban mászik föl rá. Nem botlik és nem ijedez. A veszélyt messziről észreveszi, s lovagját figyelmezteti reá. Csak beszélni kell vele okosan, mint egy emberrel, és megérti. Éjszaka is tájékozni tudja magát az erdők tömkelegében. S ha valahol meg kell hálni, nem vár abrakot; amint a zablát kivették a szájából, keres ő magának, amivel jóllakjék, s nem kell neki se pányva, se békó, nem szökik el; a füttyentésre visszajön; s őrizet se kell neki a dúvadak ellen, farkast, sakált, még a fiatal párducot is úgy megrugdalja, hogy békét hagy neki. S ha meg aztán igazi nagy veszély elől kell menekülni, nem kell neki ostor, s ha szemközt kell menni a veszélybe, nem kell neki sarkantyú: a lovagja odavetheti a kantárt a nyakába, s mind a két kezével harcolhat; a paripája olyankor harcoló bajtárs. S ha megsebesül, átölelheti a paripája nyakát, az bizton hazaviszi.

Mire a köd fölszakadt, Riumin és Izméne már a szuchai mélyúttól voltak elfedve, ahol már szemközt jövő utazókkal találkoztak, akik a „galgár” nép tartományából jöttek, s hosszú selyem kecskeszőrt szállítottak drága szőnyegkészítéshez; Izméne rájuk ismert a turbános hegyes süvegeikről, s tudott velük beszélni. A Kaukázus-lakók nemzetiségét a föveg mutatja messziről: a csecsenc magas, kalpag alakú papást visel bocharaszőrméből, a hevsur csuklyaszerű baslikot, az osszet hegyes süveget, a georgiai gömbölyű sipkát, a szuani karimás kalapot, az udii sisakforma sima bőrkucsmát, s a daghesztáni egy lapos tányér alakú bőrt, szíjjal lekötve, míg az imeretiak már turbánt hordanak. Azoktól megtudták, hogy a hegyszoroson túl lakó galgárok mostani ghiraiját Csenglinek híják, aki Chod várában lakik. Fiatal, huszonöt éves férfi. Az öreg ghirait, Nachalit tavaly ölték meg a jezidek egy éjszakai rablókaland alkalmával, ahol a jezidek voltak a megtámadók, ami még mindig a rováson van nekik. Csengli ghirai éppen most nagyszerű vadászatra készül bölényekre. – Ez óriási bikafaj már akkor csak a Kaukázus őserdeiben létezett.

Riumin megtudta a galgároktól, hogy a ghirai városához egy közelebb út is vezet, mint amelyet a teherhordó állatokkal járnak a Jachwa folyó mentében, azon még alkonyat előtt eljuthatnak Chodba, legfeljebb medvékkel és farkasokkal lesz egy kis vitájuk.

Megfogadták az utasítást, s amint az ösvény letért a Jachwa gázlójához, annak a mentében indultak fölfelé.

S Riumin nagyon meg lett jutalmazva e félretérésért. A Jachwa egy széles mederben elterülő hegyi folyam, melynek sekélyei kényelmes gázlóul szolgálnak, a zuhatagok megtört vízpárája üdítően csapkod a szemközt jövő arcába. Egyszer Riumin a folyamzúgáson keresztül sajátszerű kopogás hangjait kezdi kivenni. Egy kanyarulatból kijutva, maga előtt látja a zuhaj okozóját. Az egy hajdani érczúzó. De nagyon hajdani lehet, mert az épületből már semmi sincs meg körüle, csak a hajtókerék, a válu és a kallók maradtak meg, miket a mésztartalmú folyam fehér kéreggel vont be; századok múlhattak el azóta, hogy a kallót magára hagyták, s az örök folyam azóta folyvást hajtja a kereket és a nyilakat. Sűrű bokor, berek magasan benőtte az egészet, de az örökmozgó gép helyet csinált magának közötte.

Itt tehát valamikor aranyat mostak!

A bányának semmi nyoma már, a kihordott földet azóta betakarta a bozót, s a tárnák fölött halomra dűlt a korhadt fa; de az itthagyott érczúzó élő tanúja a bányamívelésnek.

Tehát az első nyomra már ráakadt!

Ez új erőt adott szívének. Egy halavány sugár világított már előtte az ismeretlen sötétségben.

Tovább haladtak.

A folyam mentén egy sűrű platánerdőtől lepett fennsíkra jutottak fel, s ott egy másik tanújelre találtak, egy hajdani vízvezető csatorna medrére, mely a folyamtól a hegyvágányba vezetett. Valaha ezen keresztül vezették a folyamból a vizet a bányákhoz.

Aztán egyszerre, mint egy ködfátyolkép alakja, előttük állt a keresett Chod vára.

Három oldalról körülvéve magas szálfákkal, a negyedik oldala a homlokzatával egy tágas, zöld pázsitos térre nyílt, melyen egy egész ménes legelt, hegyes süvegű lovas pásztorok által őrizve.

A várkastély meglepő ízléssel volt építve. A szabálytalanság maga képezte a modort: kisebb-nagyobb romjai párkányos bástyafalak által voltak összekötve, s a belső tornyok befuttatva egész az ablakokig repkényszőnyeggel.

A két lovas szerencsésen megszabadult attól a veszélytől, hogy a ghirai száz vadászebétől összetépessenek, eljutott a várkastély felvonóhídjáig, s ott az őrök lesegíték őket lovaikról, a pecérek elverték róluk a kutyákat, s a szolgák felvezették őket egyenesen a fejedelemhez, kihez éppen jókor érkeztek ma. Nagy vendégség volt a holnapi vadászatra összegyűlt nemes urak tiszteletére, s ilyenkor a lazisztáni énekesek a legszívesebben látott vendégek. Mert a hegylakók saját zeneművészete, kürt- és dobszóval, csak medvét táncoltatni való.

Riumin és Izméne megérkeztekor a vendégsereg és a házigazda már jó előre voltak, s az újon érkezőket legelébb is azzal fogadták, hogy ételt, italt adtak eléjük, érjék a többieket utol. Mindenből volt bőségig elég. Tyúk „gárni”-val, ami nem más, mint köleskása, a cserkeszek kedvenc csemegéje, s erősen paprikázott vadkecske-tokány. És hozzá fölséges vörösbor, társa a híres kaheti bornak: ott áll rengeteg agyagvedrekben, miket a cserkesz kwevrinek, a tatár kupcsinnak nevez: tíz akó nagyságú edények, mikből hosszú nyelű kantákkal merik ki a bort.

– Ne egyél és ne igyál sokat! – súgá Izméne Riuminnak. – Beteg voltál.

Riuminnak azonban az egész napi út alatt nagyon megjött az étvágya, s a paprikás jólesett a testnek: nem is azért volt rigai diák valaha, hogy ivás dolgában valakinek átengedje az elsőbbséget; s ha ráköszönték az áldomást: „Allah verdi!”, ő vissza tudta adnia köszöntést: „Jachsi jól!”, úgyhogy elvégre is Izménének kellett több eszének lenni, s mikor látta, hogy Riumin versenyt „gulájázik” a cserkesz urakkal, bebizonyítva igaz cserkesz voltát azzal, hogy a szűk nyakú gulából (kulacs) fenékig ki tudja szopni a bort anélkül, hogy a szájáról levenné, a leány maga állt fel, hogy elkezdjen énekelni.

Erre aztán a vendég urak abbahagyták a „mraevia!” kardalt, ami minden felköszöntésre következett, s figyelni kezdtek a leány dalára, amit azután Riumin is kénytelen volt citerájával kísérni s azalatt nem ihatott.

Izméne elénekelt egy népballadát, a samuri várról, amit atyjával tett utazásai alatt tanult el vándor énekesektől. Gyönyörű csengő hangjáért is meg lehetett azt hallgatni; de a mese is oly megragadó, mit a cserkesz népköltészet megörökített. A samuri királynénak egyetlenegy fia volt, s azt, mikor az országa védelmére várat építtetett, a jósok tanácsára a vár fundamentomába élve befalaztatá, hogy bevehetetlen legyen a vár. Gyönyörű részletei vannak: mikor az anya búcsúzik a fiától, mikor a mágusok ráteszik a sírüregre az utolsó követ, s mikor jön az ostromló ellenség, s az eltemetett, befalazott fejedelemfi a vár alapfalából felkiált népéhez, s hősi ellenállásra buzdítja azt. Az ének közben Izméne egy-egy jellemtáncot lejtett el, castagnette-jeit csattogtatva. Énekét és táncát Riumin kísérte citerájával.

Úr és vendégsereg el volt ragadtatva, Izméne tökéletes grúzi énekesnőnek mutatta be magát. Útközben, játékból tanulta ő be e dalokat, s most talizmánul szolgáltak neki és Riuminnak; sorba vette őket: „Amirani”, „Dilariani”, „Miri”, „Omain” balladáit, miket a népajk tart fönn századokon át; a bölcs Shosta Rusthavel „Tariel” költeményét, mely háromezer éven át megmaradt élőnek.

Csengli fejedelem fiatal, szelíd arcú férfi volt, okos, nyugodt tekintettel. Mellette ült a húga: egy szép, de mozdulatlan arcú leányka, nagy fekete szemekkel és sugár szemöldökkel: karcsú termetén a hímzett cserkeszka, melynek hosszú ujjai a keze fején alul csüggtek, s szárnyai alól csak a fehér selyembugyogó látszott ki, a piros cipős lábacskákkal. A hajadonok fehér bugyogót viselnek, a férjes nők pirosat, az özvegyek kéket. (Ez a megkülönböztetés arra való, mert a kaukázusi nép „chariate” törvénye szerint csak az özvegy nő lehet tanú bűneseteknél, férjes nő és leány nem.) Az asszonyok együtt étkeztek a férfiakkal; a cserkesz asszonyok egyenrangúak: szépségüket nem oltalmazza fátyol, hanem a kétélű kindzsál, ami övükre akasztva, lecsügg elöl.

Mikor Izméne elvégezte a Tariel, a „tigrisbőrös férfi” balladáját, a vendégsereg tombolva ordítá rá a „mraeviát!”, s a ghirai odainté maga elé az énekes párt. Ilyenkor szokás ajándékot osztani.

– Hallod-e, énekes? – mondá neki a ghirai. – Én megveszem tőled rabnődet, hogy adod? Ha kell arany, ezüst, adok annyit, hogy úr lehetsz vele a hazádban, s ha itt akarsz maradni, adok annyi földet s lovat, ökröt hozzá, hogy nem kell többet vándorolnod aulról aulra.

(No, még csak ez kellene nekem, gondolá magában Riumin.)

Azonban büszkén kifeszíté a mellét, s kevély szóval így felelt vissza:

– Tudd meg, ghirai, hogy én nem azért vándorolok énekelve aulról aulra, mintha otthon nem volna mit ennem, hanem azért, hogy hirdessem minden ország szerte őseinknek dicsőségét, s ne hagyjam kialudni a nagyok emlékezetét. Azt is tudd meg, hogy egy beke nem szokta eladni pénzért a társnéját; – se ökörért, se lóért; – s én csak olyan jó beke vagyok, mint vendégeid közül akármelyik! Nevem Chunzab Murid! Ez a leány pedig húgom.

Ez a merész szó nagyon tetszett a főuraknak, még a szép fejedelemleány szemei is kerekre nyíltak egy pillanatig; Izméne pedig odaborult Riumin lábaihoz, s hálateljesen csókolta meg annak a kezét.

A ghirai a mellette ülő öreg harcoshoz súgott titokban nehány szót, s aztán, hogy lecsendesedett a tetszészaj, megint odafordult Riuminhez.

– No, majd holnap meglátom, hogy olyan igazi beke vagy-e, mint amilyennek mondod magadat? S minthogy olyan megvetőleg szóltál az én ökreimről, majd mutatok én neked holnap egyet olyat, hogy megtanulod az ökröt tisztelni. Holnap együtt jöttök velem a „zúr” vadászatra. Most menjenek az asszonyok pihenni.

E szóra az asztalnál ülő asszonyok mind fölkerekedtek és eltávoztak. A ghirai húga odament Izménéhez, s kezét megfogva, elvitte őt is magával. A cserkeszeknél nincs az úrnő és a rabnő között az az elválasztó fal, ami nálunk – például – hautevolée és polgárleány között. – Azok alhatnak egy szobában.