Az út most a mély völgybe vezetett le. Igen jól kivehető út volt. Alig néhány nap előtt tízezrei a lovaknak és ökröknek vonultak azon végig, miket a Szemes várost elhagyott cserkeszek hajtottak el biztos hegyszakadékaik által védett havasi völgyeikbe. Mindenütt nyomúkon lehetett haladni. Még egyéb útjelölők is vannak a Kaukázusban, a bennszülöttek gurbán néven hívják. Hosszúkás, lapos dombok azok, a négy szegletükön négy kővel. A gurbán az útban elhaltak csontjait takarja. A cserkesznek azért van széles lapát alakú és éles kengyelvasa, hogy ott azon a helyen, ahol meghalt, mindjárt sírt lehessen vele ásni a számára. Derekán a halotti lepedője, talpa alatt a sírverem ásója. Az út ismét letért a Szemes folyó völgyéhez, mely mindjobban összeszorult; a folyamnak hol az egyik, hol a másik partjára térve át, amikor a cserkesz paripák egész megszokottan vágtak neki a hullámnak, s átúsztattak lovasaikkal. A hegyszakadék falai egyre magasabban emelkedtek fel mind a két oldalon; de még e kopár falak is be voltak futtatva repkénnyel és szőlővenyigével. Az útszoros hasonlított egy sziklafolyosóhoz, melyben visszhangot költött a zuhatag zenéje.

E tündérvilági zenekíséret mellett tanítá be az osszet útitárs Riuminnak a lazisztáni bárdok dalait: a hősballadát Tamara királynéról, akit a Kaukázus minden népe, mely a kartuli fajhoz számítja magát, a maga őskirálynéjának vall, s tőle származtatja le történetét ezredévek távol homályából. Valaha történet volt az, most már csak néprege. Tamara királynő és Semiramis egy időben éltek. Az ozmanok Van várát a hegylakók most is Semiramgardnak hívják. Semiram volt a legszebb asszony a földön, Tamara a legjobb asszony, s Ariál a legderekabb férfi, Tamara férje. Semiram körös-körül minden országot meghódított; s ahány királyt elfogott, azt mind férjévé is tette. Mikor megunta a férjét, akkor megölette. Mikor megölette, akkor megsiratta. Pompás babyloni kertjében nagyszerű síremléket építtetett a megölt férj hamvai fölé. – Egész városa volt már sírpalotákból, mikben megölt férjei laktak.

Híre ment Semiramhoz a legnagyobb hősnek, Ariálnak. Neki ajánlá kezét és országát. Ariál visszaizente: van már nekem királyném is, országom is, másik nem kell. Semiram azt felelte: No, hát elveszlek erővel. Nagy sereggel jött ellene: hegytetőről nem lehetett végét látni táborának. Ariált követte a csatába, aki csak férfi volt egész országában. Semiram maga jött a csatába, megparancsolva vezéreinek, hogy Ariált élve fogják el, meg ne öljék. De Ariál eldobta a páncélt, pajzst, sisakot, úgy harcolt. El is esett az ütközetben, úgy hozták Semiram elé. Semiram ölébe vette a halottat, melengeté csókjaival, megfüröszté könnyeivel; összehívatta varázslóit, hogy adjanak neki új életet; de nem jött az életre többé. Semiram a férjei sírvárosában Ariálnak emeltetett legpompásabb halottkastélyt. „Nem adtad a férjedet a babyloni asszonynak!” – izent Semiram Tamara királynénak, „azért megölte a babiloni asszony a kartuli férfiakat, s jön az országodat elvenni”. – De Tamara királyné lóra ülteté a kartuli asszonyokat, leányokat, sisakot, páncélt adott rájuk, nyilat, kardot a kezükbe, s a kaukázusi várak előtt csonthalmokat csinált az asszír harcosokból, s aztán visszaizent Semiramnak: a kartuli asszonyok megölték a babiloni férfiakat, téged pedig öljön meg az, akit legjobban szeretsz. Ki ölte meg Semiramot? A saját egyetlen fia. Tamara nevét pedig megtanulták rettegni a szomszéd népek, s reszketve szóltak a kartuli asszonyokról, akik lóháton harcolnak s nyíllal lőnek; s azért, hogy jobban tudjanak célozni a meghúzott kézíjjal, leányaik jobb keblét kiirtják.

Így szól Tamara királynő regéje, amit a lazisztáni énekesek vándorútjokban dalolnak.

– Különös – mondá Riumin, amint utánadalolta az osszetnek a balladát –, hogy a keleti népeknél is megvan az a mese az amazonokról, kiknek egyik keblét kiirták, hogy a nyíllal lőni tudjanak; ahogy ezt görög nevük bizonyítja.

– Ez nem mese – szólt az osszet –, vándorutunkban találni fogunk még ilyen leányokat, kiket most szenteknek tartanak, s jóslatokat mondatnak velük: leginkább a te hazádfiainál, a moralcsikoknál fordulnak elő.

Riumin nem hozta ezt kétségbe. Tapasztalatból tudta, hogy ahol az orosz keresztyének letelepülnek a pogányok között, ahelyett, hogy azokat térítenék meg, ők veszik át azoknak a babonáit, bálványimádó szokásait, misztériumait: emberáldozatok, gyermekek kivégzése, nők, férfiak megcsonkítása hitágazataik rettentő titkait képezik.

A sziklafolyosó visszhangozta Tamara királynő hősballadáját.

– No, ezt remekül betanultad – biztatá Mczhetisz Riumint –, csak egy hiányzik még belőled, hogy tökéletes lazisztáni hegedűs légy. Egy kísérő leány. Azok rendesen másodmagokkal szoktak járni, s míg az énekes dalol és a húrokat pengeti, azalatt a leány táncolva fejezi ki a történet változatait, s némelyik oly remekül tudja azt arcával, kezével, szökelléseivel előtüntetni, hogy azt még az is fel tudja fogni, aki a szavakat nem érti. Egy szép leány kellene melléd! Még erre sem mosolyogsz? Így nagyon jó. Mert a cserkesz minden nevetés közt a legnehezebb szívvel veszi azt, ha egy leányra nevetnek. Azt „megvenni” becsület; „elrabolni” vitézség; de „elcsábítani” cudarság.

Még emberrel nem találkoztak az útban.

– Délfelé Riumin egy őzet lőtt, s Mczhetisznak alkalmat adott szakácsművészetét bemutathatni; a puszpángfa nyersen is pompás tüzet ad – minél finoman meg lehet sütni a pecsenyét. Amit meg nem sütöttek, tarisznyára rakták. A maradék kedves úti teher lesz, amíg a „tejfaló” orosz atyafiak telepén keresztülvergődnek a vándorok; ahol az új települők az istenáldotta Kaukázus földét azzal gyalázzák meg, hogy burgonyát termesztenek rajta. Az óhitűek „malakainok”-nak csúfolják a szektáriusokat azért, hogy azok pálinka helyett csupa tejet isznak.

A sziklafolyosó szakadatlanul bezárva tartá az utat; még semmi völgy nem nyílt belőle: az előrehaladt gulyák, ménesek mind a két partján a közbeszorult folyónak rücskössé taposták az iszapot.

Egyszer aztán, jó alkony felé, olyan helyre ért a két kalandor, ahol a sziklafolyosó egy tág öbölbe kezdett szétterülni, hanem e bérckatlan fenekét egy messze kiálló sziklatömeg zárta el.

A bérctömeg valóságos előfok volt; nagy sötét trachitszikla, tetején laposra vágott fennsíkkal, melyről várrom alakú sziklacsoportok meredeztek föl, míg oldalaiból félgömbölyű barlangnyílások sötétlettek elő. Egy keskeny ösvény, melyen egyszerre csak egy ló léptethetett végig, vezetett föl a sziklatömeg magaslatára, néhol a meredekebb kapaszkodónál lépcsők voltak vágva az ösvénybe.

– Ez Tamara királyné vára – mondá az osszet Riuminnak.

– Ez már a negyedik várrom, amiről azt hallom, hogy Tamara királyné vára – viszonzá Riumin.

– Még hallani fogod azt nem négyszer, de negyvennégyszer. A Kaukázus valamennyi folyamának mentét őrzi egy ilyen vár. S Tamara királyné várától sokan visszatértek már, akik erővel akartak keresztültörni.

– Igaz. Semiramis, Mithridates, Pompeius kénytelenek voltak visszafordulni.

– Mind tudom én azt, csakhogy más neveik vannak közöttünk.

– Hanem akárkié legyen ez a vár, nekünk erre, úgy látom, hogy föl kell másznunk.

A szikla előfok annyira előre volt dőlve, hogy csaknem elzárta a hegyvágányt. Az összeszorított Szemes folyónak itt már éppen semmi martja sem volt. A víz a vár sziklájának az oldalát alámosva, csiszolt a maga számára egy félfedett alagutat, mely a medertől számítva, embermagasságnyi lehetett, s itt oly sebes rohama volt a hullámnak, hogy azzal szemközt embernek, állatnak előrehatolni lehetetlenség volt. A lépcsőzetes zuhatagok a legjobb paripát is leütötték volna lábáról.

Az előrehaladt nyájak nyomai itt ennél a szorosnál véget értek. Hogy haladtak itt tovább? A vízrohammal szemközt úszniok képtelenség volt: az pedig, hogy oly rövid idő alatt, amely az orosz hajóhadnak a tengeren megjelenésétől a kikötéséig letelt, a cserkeszek tízezernyi marhái mind egyesével ezen a meredek sziklaúton hajtattak volna keresztül, szintén lehetetlenség.

Majd megtudjuk, ha odafönn leszünk.

Mczhetisz előreindult a sziklába vágott úton, fegyverét lövésre tartva készen.

– Ezekben a barlangokban párducok is szoktak tanyázni.

– Az nagy megtiszteltetés Európára nézve. Eddig azt hittem, hogy a párducok hazája Ázsia.

– Nemigen ismerik ám azok a térképet. Igen sok cserkesznél láthattál párducbőr nyeregtakarót.

Amint a kalandorok fölfelé haladtak a Tamara várához vezető ösvényen, meggyőződtek róla, hogy a hegyek közé menekülő cserkesz nép a maga csordáival nem ezen az úton haladt végig. Csordajárásnak ott semmi hátrahagyott nyoma. Ellenben az út mellékén, amint az szélesedni kezd, irtatlan szövevénye látszik a kaukázusi bozótnak. A piros bogyójú repkény, a szagos virágú iszalaggal oly sűrű berekké fonódik össze, hogy a saskával kell rést vágni a lovak előtt. Hetek óta nem járt ezen az úton senki. A fennsíkra fölkanyarodó ösvényt elnyeli az öles puszpángbokor s a gyümölcstermő galagonya; a sűrűből csak a siketfajd kurrogása s a vadmacskák nyervákolása hangzik elő. Évek óta nem járt ezen az úton senki. Talán Tamara királyné óta sem. Annak pedig háromezer esztendeje! – De hát merre járnak akkor?

A két lovag a bozót közül egy torony alakú romot látott fölmeredni; ahhoz igyekezett utat törni.

A torony cyclopi építészet szerint volt összerakva; észak felőli oldalán egy félkerek ablakkal, mely valami üregbe vezethetett le, körülötte félig összerágott csontok hevertek. Valami dúvad tanyája lehetett itt.

A kőfalat befutó karvastagságú repkényen fölmásztak a férfiak a torony tetejébe, hogy onnan a magasról tájékozást szerezzenek maguknak.

Meglepő kép tárult föl előttük. A nap akkor áldozott le a meghaladt hegyek mögött, s a zodiacus fényoszlopa félredűlt parabolájával világítá be az eget.

Szemben az eddigieknél még magasabb hegygerincek állták el a láthatárt, valamennyi aranyköddel elfátyolozva, s túl a legmagasabb hegyeken, mint valami álomkép, mint egy égre rajzolt felhő, csillámlott a fenséges Elborusz.

Közben pedig hullámzó völgyek feküdtek, végighasogatva a sziklákról leomló patakoktól, s ezek a patakok egy völgymedencében mind egyetlen tóvá egyesültek, melynek csendes smaragdtükréből az erdőborította hegyoldalak visszképe tetszett vissza. Ahol tűz égett a hegyoldalban, tűz ragyogott a tóban is.

Ez a völgy maga aztán ezreivel meg ezreivel volt megrakva a szarvasmarháknak és lovaknak; a dombtetők fehérlettek a juhoktól, s az úszó bivalyok nyomán a sötét tó felszínén ezüst vonalak húzódtak végig. Itt voltak az elmenekült cserkesz nép asszonyai, gyermekei és minden gazdagsága.

De hogy tudták azt idehozni? Hogy bírtak a Tamara vára alatti zuhatag szorosán fölhatolni?

Riumin tábori távcsöve meghozta a fölvilágosítást.

Egy zsilippel a túlsó hegyszakadékból alárohanó Szemes folyam el volt zárható, s egy gát lerombolása által az egész folyam ama tó sziklamedencéjébe vezethető. Azalatt a Tamara-vár alatti szoros, és a Szemes egész medre szárazon maradt, a menekülőknek csordáikkal együtt át lehetett rajta kelniök. – Akkor ismét megnyitották a zsilipet, elzárták a megnyitott gátat, s a Szemes rohant tovább az előbbi medrébe, s ezzel a rejtett völgykapuja be volt csukva. A folyam volt az örökké éber őr: egymaga hadsereg és ágyútelep; stratagema és hadvezér, csalhatatlan és megvesztegethetlen.

Ha ez a kapuja az „aranyországot” elzáró bércfalnak, akkor ugyan kulcs kell hozzá, amely felnyissa!

Miért ne? Vaskapuhoz – aranykulcs.

Az a kérdés, hogy kik laknak a kapu közelében, akik egy jeladásra a Szemes zsilipjét leeresztik, s a gátjait felnyitják?

Az utazók ismét leszálltak a toronyból, s haditanácsot tartottak a további teendőkre nézve.

A Szemes völgyébe leszállni oktalan merénylet volna tőlük. Ott most a környékből elmenekült abház nép asszonyai vannak csupán, a férfiak a szucsuk-kalehi erdőkben vannak elrejtőzve, onnan folytatják az éjszakai megrohanásokat; a házaikból kivert, tűzhelyeiktől elűzött asszonyok pedig nem asszonyok most, hanem fúriák: azoknak az útjokból ki kell térni. – A Tamara várának sziklatömege előfoka látszott lenni egy kelet felé benyúló erdős hegyhátnak, s az ős bükkfa-rengetegben látszott egy végigkígyózó irtás a hegytetőn, ami azt árulta el, hogy ott emberkéz vágta út van.

Az est közel volt: tanácsos volt e helyen megmaradni. A magas torony oldalában volt egy mindenféle folyondárral benőtt kapuív, e szívós bozóton keresztül baltáikkal bejáratot vágtak a férfiak, s ott helyet csináltak éjszakára maguknak és lovaiknak.

Azután az estebéd elkészítéséhez láttak: Mczhetisz előhúzta a tarisznyából az őzcombokat, s fanyársakat faragott hozzá; Riumin pedig tüzet rakott egy kandallónak ajánlkozó romüregben.

Amint a tűz pattogni kezdett, a torony félkörű ablakán belül valami nyüzsgés, nyöszörgés hallatszott. A lovak vették azt legelébb is észre, s horkolásuk, nyugtalan toporzékolásuk fejezte ki megijedésüket.

Erre a két férfi is figyelmes lett a toronyüregből közeledő neszre, s felvont fegyverével kezében várta, hogy mi jön onnan elő.

Egy kísértet!

Annak nevezhető, nem egyébnek. Ilyen alakot nem teremtett Isten: ezzé csak ember torzíthatta el embertársát.

Egy leány, akinek arca még fiatal, de már teli ráncokkal, beesett szemeiben az őrültség lángja, s az arc inkább halálfő, mint emberi kép. Haja összekuszáltan csügg előre, s sovány keze, amint az üregből előmászik, mint valami eltakaró függönyt hárítja azt a hajsátort félre, hogy kilásson alóla. Tagjai soványak, s az elkallott rongy, ami rájuk van vetve, látni engedi az iszonyú sebhelyet, amit e rémalakon istentelen kezek ejtettek. Jobb kezével azt a helyet takargatja mellén, mintha folyvást visszatérő fájdalom emlékeztetné veszteségére.

Az első rátekintés megmondja, hogy ki ez? – Ez az eretnekek szentté csinált alakja. Nem Tamara királynő amazonja, hanem a moralcsikoké.

A szent megszólalt. Valami fájdalmas panasz volt az: hasonlatos a nyűgös betegekéhez, akiknek teher az élet, s mégis félelmes a halál, kínba kerül a szó, de a szótól még az is szenved, aki azt hallja.

Oroszul beszélt.

– Oltsátok el a tüzet! – S hogy rögtön meg nem fogadták szavát, haragba jött:

– Parancsolom, hogy oltsátok el!

Parancsának hatást szerezni sajátszerű eszköze volt. Elkezdett minden tagja reszketni, fogai összevacogtak a tehetetlen indulattól, míg a férfiak nem állhatták ki tovább a reszketését nézni, s megtették a kívánságát, elfojtották a tüzet rádobált kövekkel.

Akkor aztán odavánszorgott a nyomorult alak hozzájuk, és összekuporodva leült előttük. Olyan kicsiny kis gubanccá tudta összezsugorítani magát, hogy nem hasonlított emberi alakhoz, inkább varangyhoz. Ahol a rongy nem takarta a testét, ott tenyereivel igyekezett azt elfedni. Fázott.

– Miért oltattad el a tüzet, mikor fázol? – kérdé tőle az osszet.

A nyomorult nyafogva felelt:

– Mert az én uram haragszik a tűzre.

– S ki a te urad?

– Az, aki a nagy barlangban lakik.

– Hogy hívják?

– A bajuszos goszpodár.

– Mi az? Adighé, vagy moszkó?

– Egy párduc.

– Egy vadállat! S az neked urad?

– Az övé vagyok, ha megharagszik, megesz.

– S mit téssz vele, hogy meg ne egyen?

– Odaadom neki, amit nekem hoznak a faluból enni.

– Tehát itt falu van közel?

– Igen. Az „angyalok fiaié”.

– Hát te miért nem lakol a faluban?

– Mert én vagyok a szent.

– Tehát hozzád eljönnek az angyalok fiai, s neked áldozatot hoznak.

– Minden napra egy kecskecombot.

– S te azt odaadod a párducnak azért, hogy ne egyen meg? Hát aztán magad mivel élsz?

– A húsnak a nedvét kiszívom.

– De hát az angyalok fiai miért nem ölik meg a párducot?

– Mert az a nagy temető.

– Már hogyan temető?

– Mikor az angyalok fiai azt akarják, hogy a szent elmenjen a mennyországba, s más szent jöjjön a helyébe, akkor nem hoznak neki több kecskecombot, s aztán a párduc eltemeti magát a szentet.

– Talán neked se hoznak már enni?

– Már két nap óta semmit. Az én uram haragszik nagyon.

Riumin megszánta a nyomorult teremtést, s odaadta neki az egyik őzcombot.

Az mohó kapzsisággal ragadta azt meg mind a két kezével, s egyszerre beleharapott a fogaival. És aztán egész erejéből szívta, szopta belőle a nyers hús nedvét, hogy csak úgy ragyogtak bele a szemei, mint a hiúzé. Hamar jóllakott – egy harapást se nyelve a húsból – a puszta nedvvel. Az őzcombot aztán elrejté az ölébe:

– Jó lesz az uramnak.

Úgy örült neki, hogy még egy napig megválthatja az életét. Ezt a nyomorult életét.

Riumin megszánta a szerencsétlen teremtést, s odanyújtá neki a pálinkás csutoráját; hadd melegítse fel vértelen alakját e tűzitallal. A rémalak nagyot húzott a kulacsból, amekkorát csak lélegzete kibírt; s akkor aztán egész boldogság terült az arcán. Mosolygott. Egy halálfej, egy múmia, aki mosolyog. S a mosolygás közben meglátszott vonásain, hogy azok valaha szépek voltak. Szemei a legragyogóbb kék szivárványok. A lángital föllobbantá kialunni kész életerejét. Háladatosan tekinte Riuminra, s száraz csontkezét odaveté az övére.

– Hány éves voltál, mikor szentet csináltak belőled? – kérdé tőle Riumin.

– Tizenhat.

– S hány esztendő óta vagy már szent?

– Már négy óta.

(Csak négy év óta! Tehát e borzasztó eléktelenítés után négy év annyi, mint negyven év! S még négy évig lehet e kínzás után élni.)

– S miért csináltak szentté az angyalok fiai?

– Azért, hogy közbenjárójuk legyek. Én elviszem az izeneteket az Istenhez, s meghozom onnan a választ; jóslatokat mondok és bűnbocsánatot. Csakhogy már nem tudom olyan jól elmondani az Isten előtt, amit az emberek rám bíztak, és az embereknek, amit az Isten izent. Ezért nincsenek velem megelégedve. Talán haza is küldenek. (Hová: „haza?”)

Riumin kedélyét a szánalom és borzadály tartá elfoglalva ez élő áldozatával szemközt a vallásos tévelygésnek; hanem a ravasz osszetnek az esze messzebbre járt.

– Mi is az angyalok fiai közé akarunk felvétetni – mondá ájtatos arccal a szentnek –, utasíts bennünket, mit tegyünk, hogy befogadjanak.

E szóra a leány felsikoltott, és elkezdett minden tagja reszketni.

– Ne kívánd ezt tőlem!

S azzal, mintha védelmet keresne, háttal Riuminhoz közeledett, s kezeit az osszet felé tartá begörbített ujjaival.

Mczhetisz inte a szemöldeivel Riuminnak. Ez elérté azt, s azt mondá a reszkető szentnek:

– Én is kívánom.

Erre a leány leroskadt a földre és zokogott; de könnytelenül. Még a könny forrása is kiszáradt nála régen.

Azután térdre emelkedék, s inte a két férfinak, hogy jöjjenek hozzá közelebb.

A három alak egymással szemközt térdelt, fejeiket összedugva.

Körös-körül a feketészöld puszpángbokrok sűrű rejteke, fejük fölött repkedő denevérek.

A szent elkezdett tompa, búgó hangon énekelni.

Riumin emlékezett erre a dallamra. Többször hallá azt csendes éjszakákon, a szabadban táborozva, s most már kezdett kapcsolatot találni az énekhang és a következményei között. Azon az éjszakán rendesen elszöktették a moralcsikok egynehány katonáját.

Azoknak a zsolozsmája ez.

Szomorú, kísértetszerű, gyásszal és panasszal teljes dallam az, egészen méltó a szövegéhez. A szent két ujját ajka elé tartva, dúdolá azt Riuminnak:

Amit legjobban szeretsz,
      Azt megöld.
Ami legdrágább neked,
      Összetörd.
      Testedet feszítsd keresztre,
      Mennyországba úgy mehetsz be,
            Ó, Jehova, nézz reánk.

Hogyha véred elfolyik,
      Ne kiálts!
Megszámlálja cseppjeit a
      Messiás.
      Jobb, ha itt égsz, mint pokolban,
      Sátán körme tépne jobban.
            Ó, Jehova, nézz reánk.

Kiért fiát áldozá
      Ábrahám,
Jefta lyányát elnyelé
      Máglyaláng.
      Sidrach, Misach, Abadnéget
      Kövessétek! Tűz nem éget.
            Ó, Jehova, nézz reánk.

Az embernek a hátába áll a borsózás e fanatikus őrjöngés danájától, amire egy kriptalakó tanítja az élőket.

Amint az énekhang elnémult, a bozótban megszólalt a párduc röhejszerű hurrogatása, s a sűrű lombsötétből két tűzfényű szem ragyogott. A lovak tombolva nyerítettek a boltüregben, míg a fenevad bátran jött elő a bozótból a tisztásra: nem félt az emberektől, tudta jól, hogy ő a bálvány: őt nem bántja senki; ő a nagy „temető”, aki a szenteket bekebelezi.

A szerencsétlen teremtés arcát eltakarta az iszonyattól egyik sovány karjával, odahajítva a fenevad elé a Riumintól kapott őzcombot, amit az morogva kapott fel, s aztán a farkával verve a két oldalát, tanakodni látszott rajta, hogy a pecsenyét egye-e meg, vagy inkább annak az adóját.

Vén párduc volt már, akinek a vadászat nehezére eshetett, nyugdíjon élődött inkább, s azt a prédát válogatta, amelyik nem védi magát, s nem tud előle elfutni.

Ott maradt a lakomáját elkölteni, folyvást rémítve morgásával a szegény leányt, ki jelenlététől reszketett, mintha láz gyötörné, s amellett alázatosan térdelt az ő zsarnoka előtt.

Az osszet leszidta a zsarnokot becsületesen.

– Hát, te bajuszos goszpodár! Nem szégyenled, idejönni s megzabálni egy szent leánynak az utolsó falatját? Ha becsületes fenevad volnál, te hordanál a pusztában lakó szentnek ennivalót, ahogy megosztotta az oroszlán Mohamed prófétával az antilopét a pusztában, ahogy hordott a holló Illés prófétának zsemlyét a szájában, s te még a szenthez jársz koldulni! Előtted van az egész erdő; foghatsz benne vadkecskét, amennyi kell. Sohase láttam tányérnyaló párducokat. Most sem akarok látni!

S azzal odahajított hozzá egy nagy követ. Erre a párduc nagyot ordított, s csörtetve tűnt el a bozót között. A paripák ijedten nyerítettek rejtekeikben.

A szent leány a párduc eltűnése után is reszketett. A harmattól fáztak érzékeny idegei. Vértelen tagjai egymásra kucorodva kértek egymástól kölcsön meleget. Riumin még egyszer megkínálta őt a kulaccsal.

– Nem, nem! – szólt a nyomorult, elutasítva a tűzitalt, s mutatá, hogy az első kortytól is nehéz lett már a feje. Lábai nem bírták. Térdein, könyökein csúszmászott vissza a torony üregébe, ahol a szénaágyába elbújhatott, s még azután sokáig hangzott ki a sírbolti üregből:

– Jefta lyányát elnyelé / Máglyaláng. / Ó, Jehova, nézz reánk.

– Minthogy tüzet nem szabad raknunk, mert attól megtudnák, hogy a Tamara vára előtt idegenek tanyáznak – mondá az osszet –, annálfogva azt tesszük, hogy egyikünk ébren marad, s fegyveresen őrt áll, míg a másik alszik. Aludjál előbb te.

Riumin nem mondatta ezt másodszor magának, lefeküdt a földre és elaludt. Az osszet hagyta őt aludni reggelig. Látta, hogy milyen édesdeden aluszik. A hajnalsugár verte csak fel.

Amint felébredt s körültekintett, félálom-mámorában így szólt:

– Hol van a húgom?

Arról a húgáról álmodott, akivel legutolszor a Carszkoe Zélo kertjében sétált karöltve.

– Ott van! – szólt Mczhetisz, az odúra mutatva. – Már dalol.

A zsolozsma felhangzott a mélyből:

– Jefta lyányát elnyelé / Máglyaláng. / Ó, Jehova, nézz reánk.

– Siessünk innen!

A bozóton át kivehető volt a csapás, amit az áhítatos testvérek törtek, kik a faluból ennivalót hordtak az angyalok fiai szentjének.