*-*-*

Cliff komor hangulatban ébredt. Rossz volt az éjszakája, hánykolódott, rémálmok gyötörték. Váltakozva jelentek meg álmában a dzsungel sötét árnyai, a helikopter rotorjának a zakatolása, és az az élénk narancsszínű, otromba kamion, hátán az öles farönkökkel, amely maga alá gyűrte felesége Grand Cherokee-jét, bele a méteres hóba, félig bele az útmenti szakadékba. Visszatérő álma volt ez már évek óta. Azóta az éjszaka óta álmodta ezeket a rémálmokat, amióta Jessicát eltemette.

Másnaptól kezdve nem szeretett többé odamenni a házhoz. Néha kényszerítenie kellett magát, hogy mégis menjen. A ház az övé volt, nem hanyagolhatta el. A gyerekek is szerették. És nem messze tőle, a három ikerfenyő alatt, ahol azelőtt annyira szeretett üldögélni, ott nyugodott most már évek óta Jessica.

Valamilyen öngyilkos, vagy inkább önkínzó ösztön vezérlete alatt azonban rendszeresen, körülbelül kéthavonta egyszer, teliholdkor, átment a Remetelakba, és ott éjszakázott. Úgy képzelte, ezzel a "hőstettel" bebizonyíthat valamit, önmagának inkább, mint a környezetének.

Sötétedésig takarított a házban, ahová rajta kívül senki sem lépett be azóta a téli nap óta. Alkonyatkor fogta magát, és kiballagott a fenyőkhöz. Állt az egyszerű fejfa előtt, nézte, de nem látta. Addig állt ott, ameddig minden eltűnt az éjszaka feketeségében, és már a sír körvonalait sem tudta kivenni.

Akkor megmozdult, és nyugat felé nézett. Minden alkalommal újra és újra elcsodálkozott, amikor a tó túlsó partján meglátta a repülőtér fényeit, vagy meghallotta egy-egy érkező vagy induló gép zúgását. Szinte szentségtörően hétköznapi volt az a sok fény, az a sok erőteljes hang.

De tegnap este nem hallatszott semmi. Látszani is csak a vastag hótakaró halványkék visszfénye látszott, amint visszaverte a hold sápadt sugarait. Odaát, Moon Lake Lodge-ban pihenőnap volt. Az időjárás kényszerítette rá a reptérre ezt a szünetet, és Cliff szinte hálás is volt ezért. Az éjszakát, és a következő napot, mint az utóbbi tíz évben mindig, a Remetelakban töltötte.

Vagy most nem is így volt?

Hiszen Karácsony van!

A ház felől lépések ropogása közeledett a hóban. A férfi nem fordult meg, tudta, hogy ki közeledik. Női léptek, apró neszek a magas hóba vájt ösvényen. Dolores volt az.

- Be kellene jönnöd, kedvesem - hallotta a háta mögül a nő kellemes, gyengéd hangját. - Semmi értelme, hogy megfázz. Jessica nem szökik el innen. - Melléje ért, átkarolta a derekát, és a férfi pilótadzsekijének a prémgallérjába fúrta az arcát. Cliff magához ölelte az asszonyt, és szembefordult vele.

- Azt hiszem, igazad van - felelte mély hangon. - Most már itt merem hagyni, nyugodt vagyok. - Lassan elindultak a ház felé. A férfi elgondolkodva lépkedett, hosszú hajába belekapott egy hirtelen feltámadt széllökés. Pár pillanatig szótlanul mentek egymás mellett, aztán, amikor félúton voltak, megállt.

- Tudod... - tűnődött el, és belecsókolt a nő hajába - ma éjjel nem rettegtem. Tíz év óta először nem féltem. Ugyanúgy felriadtam, mint eddig minden alkalommal, de most először nem éreztem, hogy Jessica után kell mennem. - Elhallgatott, megköszörülte a torkát, aztán fél kézzel elővett egy cigarettát, és meggyújtotta. - Ma éjjel éreztem először, hogy van mellettem valaki, akihez jó hozzábújni.

Dolores nem felelt azonnal. A félhomályban is jól lehetett látni, hogy nedvesen csillog a szeme, és sűrűn pislog. Szeretettel, szinte elragadtatással nézett a férfira, aztán lábujjhegyre emelkedett, és megcsókolta.

- Én voltam melletted, Cliff. És ezentúl mindig melletted leszek.

Mihályfi Balázs repülő főhadnagy idegesen készülődött az útra. Régóta tervezte ezt az utazást, és már számtalanszor eltökélte magában, hogy nem fog mindenen bosszankodni, de tehetetlen volt a saját természete ellen. Minden fel tudta dühíteni, kezdve a hivatalok nehézkes ügyintézésétől, egészen a házmester okvetetlenkedéséig. Ideges természetét egyetlen egy személy, Borbála tudta elviselni, néha még szórakozott is rajta. Férje mackós termete, örökké összehúzott szemöldöke, durcás kisfiúhoz hasonló, dacosan előrebiggyesztett alsó ajka mindig megmosolyogtatta. Most is leste a szeme sarkából, mialatt a férfi a csomagjaival bíbelődött, és nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon.

- Már megint min mérgelődik? - kérdezte kedvesen. - Ahelyett, hogy örülne, hogy végre utazunk.

A férfi rápillantott, először még jobban összehúzta a szemöldökét, aztán kisimultak a ráncok a homlokán, és elmosolyodott. Szerette a feleségét. Borbála szépsége még most, három évi házasság után is az újdonság erejével hatott rá. Otthagyta a nyitott bőröndöt, és az asszonyhoz lépett, aki szintén felegyenesedett a maga csomagja előtt, és átölelte.

- Mintha nem tudná, kedvesem - simogatta meg a nő szőke haját. - Félek. Egészen egyszerűen félek, hogy visszafordítanak a határról. Vagy hogy Berlinben ér utol a parancs, hogy térjek vissza az egységemhez. - Nagyot sóhajtott. Keze továbbra is a felesége fürtjeivel játszadozott. - Tudja maga is, milyen kockázatot vállalunk. Ha megneszelik, hogy nem egészen tiszta a nyílt parancsom, úgy bezsuppolnak, hogy azt sem mondom, félkalap.

Igaza volt. Az a tény, hogy Szepesi ezredes maga írta alá a parancsot, és ajánlólevelet küldött Per Lundquistnek, a Sandvik Művek főmérnökének, nem feltétlenül jelentette, hogy sikerül átverni a biztonsági szolgálatot. Balázs tudta hogy az Imrédi-kormány rohamléptekkel halad egy katasztrófa felé, magával rántva az egész országot. Nem tetszett neki Szálasiék májusi nyílt színrelépése, és az sem, hogy Rátz Jenő hadügyminiszter alig egy hónappal ezelőtt a minisztertanács elé terjesztette az új általános véderőtörvényt, amelyben külön helyet foglalt el a leventeoktatás. Úgy érezte, most már szinte semmi sem különbözteti meg Magyarországot a Harmadik Birodalomtól, és nem kívánta bevárni a történéseket.

- Meglássa, kedvesem - mondogatta Borbálának - Hitler következő célpontja Ausztria lesz. Az Olimpiát már megrendezte, a Saar-vidéket már visszafoglalta. Merre terjeszkedjen tovább? Délkelet felé fog. A saját hazáját fogja bekebelezni. És ez nekem egyáltalán nem tetszik.

- Nekem sem tetszik - felelte elgondolkodva az asszony, és szomorúan nézett maga elé. A szülei és a bátyja Bécsben éltek. - Gondolja, hogy háború lesz?

Mihályfi nem felelt azonnal. A tegnapi napon töprengett, amikor először ült egy Messerschmitt Me 109-es botkormánya mögött. Tetszett neki a gép, jó volt manőverezni vele, szabadon szállni, élvezni azt az ezer lóerőt a propeller mögött. De azt sejtette, hogy ennek az élvezetnek hatalmas ára lesz.

- Igen, háború lesz - mondta később tűnődve. - Piszkos, hosszú háború lesz. Nagyon sok áldozattal. Mit gondol, miért kezdik a Magyar Királyi Légierőt Messerschmittekkel felszerelni? Igaz, egyelőre csak kevés van belőlük, de a Kiskormányzó is megmondta, mire megy ki a játék. Neki pedig inkább hiszek, mint az apjának.

Mihályfi és az ifjabbik Horthy együtt végezték a repülőtanfolyamot, egyszerre avatták őket tisztté, és jó barátok voltak. Természetesen, a kormányzó fiának sokkal több esélye volt az előmenetelre, mint neki, de barátja önzetlen volt, és amikor felmerült a kérdés, hogy kit vegyen maga mellé az újonnan felállított Messerschmitt vadászrajba, azonnal Balázsra gondolt. Egyébként a magánéletben is megtartották a barátságot, gyakran összejártak szórakozni, néha leruccantak a Balatonra, vagy felautóztak Mátraházára, egy hosszabb hétvégére, és mialatt a két asszony a szokásos női dolgokról csevegett, a férfiak az előttük álló feladatokat vitatták meg, és a jövőről elmélkedtek.

- Öregem, baj lesz itt - mondta egyszer titokzatosan Horthy. - Nagy baj lesz. Apám mondta, de meg én is látom az írást a falon. De nem tőlem tudod - emelte meg figyelmeztetőleg az ujját. - Tartok tőle, hogy ennek a slamasztikának a végét már nem fogjuk látni.

És most itt készülődtek, csomagoltak, és azon izgultak Borbálával, hogy sikerüljön eltűnniük, még mielőtt valami megváltoztathatatlan szakadna a nyakukba. Mihályfi terve az volt, hogy Stockholmon keresztül eljussanak Nyugatra, ha lehet, az Egyesült Államokba. Nem akarta elárulni a hazáját, a célja nem ez volt. De nem kívánt egy igazságtalan ügyért harcba menni, embereket gyilkolni.

Természetesen őt is bántotta az, amit az Antant tett Magyarországgal, és igazságtalannak tartotta a trianoni békét. De egyúttal azzal is tisztában volt, hogy sem békés úton, sem fegyverrel nem lehet ennek a békeszerződésnek a lényegét megváltoztatni. Úgy vélte, Magyarország jobban tenné, ha a meglévő határokon belül igyekezne lépést tartani a világgal. Kis ország is lehet nagy, ha a szellemét tekintjük. Szent-Györgyi Albert nem éppen ezt bizonyította be tavaly? Miért ne lehetne ezt a kis hazát a hárommillió koldus országából virágzó nemzetté varázsolni? Okos, tanult emberekben nincs hiány.

- Azt hiszem, nem kell több csomag - mondta Borbála halkan, és lezárta a bőröndjét. - Nem nyaralni megyünk, igaz? - nevetett a férjére.

- Hát nem - mormogta Balázs. - Minden lesz ez, csak nem nyaralás. De meg különben is, szeptember van már. Svédországban ilyenkor már havazik. - Ő is lezárta a kofferjét. - Elég meleg holmit csomagolt? - nézett aggodalmasan a feleségére. - Nem akarom, hogy megbetegedjen.

A nő elnevette magát.

- Menjen már, maga medve! Ne bánjon velem úgy, mintha hímes tojás lennék! Maga mellett úgysem érhet semmi bántódás - és enyelegve fészkelte be magát a férfi ölelésébe, amint az hozzá lépett. - Szeretem, hallja? - suttogta, és megcsókolta Balázst.

Az utcáról tülkölés hallatszott. Mihályfi elengedte a feleségét, és az ablakhoz lépett. Balázs bátyja, Péter érkezett meg, hogy kivigye őket a Nyugati Pályaudvarra. Kiszállt a vadonatúj Horchból, és felnézett az első emeleti ablak felé. Meglátta Balázst, és vidáman intett neki, majd belépett a kapun, és hamarosan hallatszott a kulcs zörgése a zárban.

- Szervusztok - rikkantotta vidáman, amint belépett az előszobába. A kalapját a fogasra dobta, és bement a nappaliba. - Készen vagytok? Egy óra múlva indul a vonatotok. - Lehuppant a kerevetre, és pillantását végigfuttatta a sógornőjén, majd az öccsén. - Na, mi van veletek? Nem kell annyira elszontyolodni, egyszer még hazatértek ide.

- Gondolod, bátyó? - kérdezte Balázs. - Mert nekem azt súgja valami, hogy többé az életben nem látjuk ezt a lakást, sem Budapestet. - A dohányzóasztalhoz lépett, és kivett egy cigarettát a dobozból. Gyufát gyújtott, pár pillanatig eljátszott a lánggal, és csak aztán érintette a cigaretta végéhez, mélyen leszíva az első füstöt. - Péter, ha viszont is látom valaha ezt a várost, ezt az országot, már semmi sem lesz ugyanaz.

- Benned egy jós veszett el, öcskös - felelte Péter. - Egy nagyon rossz jós. Honnan veszed egyrészt azt, hogy nem tértek vissza ide, másrészt azt, hogy itt valami is megváltozik? Magyarországon semmi sem változik, tudhatnád már. Ez a posvány el fog vegetálni még ezer évet, és a következő Millenniumon az utódaink majd azon fognak morfondírozni, hogy mi, ősök, a magunk idejében, miért nem tettünk semmit. Irigyellek benneteket, mert ti legalább léptek valamerre. Bennem még ennyi merészség sincs. Igaz, Tünde miatt sem tehetek semmit.

Péter felesége Csáky-lány volt, és semmi szín alatt nem volt hajlandó lemondani a kényelemről, arról pedig hallani sem akart, hogy elhagyják az országot. Szerinte a külföld annyit jelentett, hogy nyáron az Adriára mennek nyaralni, télen meg St. Moritzba síelni. Megszokta a dzsentri-életet, azt, hogy ha lelátogattak a birtokra, szolgálók egész hada vágta haptákba magát, és leste minden kívánságát. Még Pétert is lenézte a szakmájáért, pedig a nagyobbik Mihályfi fivér tehetséges mérnök volt a Ganznál. Tünde szerint, aki nem volt földbirtokos, orvos, vagy ügyvéd, annak eleve elveszett embernek kellett lennie. Szerelemből ment hozzá Péterhez, de hamarosan unni kezdte magát mellette, és nem riadt vissza egy-egy apróbb flörttől sem. A férfi jámboran tűrte felesége szeszélyeit, társaságba vitte, színházba, koncertekre jártak, és mindent elkövetett azért, hogy Tündét megtartsa, mert reménytelenül szerette.

Csak akkor dühödött fel, amikor két évvel ezelőtt, a Csáky-birtokon rendezett szüreti bálon Tünde szemérmetlenül kikezdett Balázzsal. Öccse akkor már egy éve házas volt, és Borbála volt a mindene. Nem is nagyon vette komolyan sógornője kezdeményezését, inkább nevetett rajta, és táncolni vitte. Amikor azonban visszatértek az asztalhoz, Péter szigorúan szólt rájuk.

- Azért lehetnétek óvatosabbak is - mondta komoran. - Nem kell ország-világ előtt enyelegni. Nem a magam jóhírét féltem, hanem a tiedet, Tünde. Nem veszed észre, hogy bohócot csinálsz magadból is, meg az öcsémből is? Nem erre esküdtél annak idején, emlékszel?

A nő csak megvonta a vállát, és nem felelt. Odanyújtotta a poharát az inasnak, aki teletöltötte édes Törleyvel, és mohón kiitta. Balázs eközben kínosan érezte magát. A lelkiismerete tiszta volt, de bántotta, hogy akaratlanul is bosszúságot okozott a bátyjának, aki egyben a legjobb barátja is volt. Néhány pillanatig habozott, aztán felállt az asztaltól, és diszkréten intett Péternek, hogy mondani akar valamit, négyszemközt.

A teraszon szembe fordult a testvérével, és halk, szinte bocsánatkérő hangon mondta:

- Sajnálom, Péter. Nekem kellett volna több eszemnek lennie, és nem hagyni, hogy Tünde bolondozzon. - Utolsót szívott a cigarettájából, és a csikket ledobta a kaviccsal felszórt ösvényre. - Megyek, megkeresem Borbálát, és hazamegyünk. Te meg ne nagyon vedd elő a feleségedet. Azt hiszem, egy kicsit spicces, nemigen tudja ilyenkor, mit csinál.

Negyedóra múlva elmentek, Péter maga vitte ki őket az állomásra, és megvárta, amíg a vonat elindul Pest felé. Utána majdnem egy hónapig nem találkoztak, csak telefonon beszéltek néhány szót. Borbála pontosan tudta, mi történt, és egyáltalán nem neheztelt Balázsra, viszont annál jobban Tündére.

Most is erre gondolt, amint a két fivér beszélgetését hallgatta. Némán nézte őket, nem szólt bele a vitájukba. Szerette hallgatni, amint Péter és Balázs párbajoznak a szavakkal. Szellemesnek tartotta mindkettőt, élvezte a beszélgetéseiket, és egyáltalán nem érezte kirekesztettnek magát, ha nem is szólt közbe. Vajon, lesz-e még alkalma ilyen diskurzusokat hallgatni? Vajon melyik Mihályfinak lesz igaza? A nagyobbiknak-e, hogy ők igenis visszatérnek még Budapestre, vagy a kisebbiknek, élete párjának, aki már lélekben lemondott a hazájáról, csak azért, hogy az elvei szerint éljen, és becsületes maradhasson? Nehéz az ilyesmit eldönteni.

Azt megfogadta magában, hogy bárhová is veti őket a sors, igyekezni fog megmaradni igaz magyarnak, és Balázst sem engedi csüggedni, nem hagyja, hogy elveszítse a reménységét. Okos asszony volt, tisztában volt vele, mekkora felelősség nyomja a férje vállát, és hűséges szövetségese akart maradni mindvégig.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljunk - mondta, és felállt a székről. - Péter, Balázs, egy pillanatra... - Kiment a konyhába, és három pohárral, valamint egy üveg badacsonyival tért vissza. Töltött a poharakba, és a két férfi felé nyújtotta. - Igyunk arra, hogy... - Zavartan elhallgatott. - Nem tudom, mire igyunk. Talán az emberségre.

Balázst nem tudta úgy elringatni a vonat zakatolása, mint Borbálát. Merengve ült a fülkében, és a feleségét nézte, aki csendesen szunyókált vele szemben, a sarokban. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a kupéban. Irigyelte az asszonyt, amiért olyan könnyen elalszik. Még ilyenkor is, amikor erre a nagy útra indulnak.

Saját gondolatait próbálta rendezgetni, kifésülni belőlük a fölösleges koloncokat. Ha nagyon mélyen belegondolt, teljesen logikus volt a menekülése. A katonatiszti esküje kötelezte volna arra, hogy fenntartás nélkül végrehajtson minden parancsot, amit kap. A lelkiismerete azonban fellázadt volna, és amennyire önmagát ismerte, pont a legkritikusabb pillanatban történt volna ez meg. Talán a fronton. Mert abban biztos volt, hogy háború készülődik. Talán valaki a színfalak mögött már meg is gyújtotta a gyújtózsinórt, és a láng feltartóztathatatlanul közeledik a lőporos hordóhoz.

Már elhagyták Győrt, az osztrák határ felé közeledett a gyorsvonat. Balázs az órájára pillantott, és megpróbálta megsaccolni, mennyi időt kell még ebben a fülkében tölteniük. Útjuk hosszúnak ígérkezett, hiszen végig kellett vonatozniuk Európán, hogy elérjék Skandináviát. A német fővárosban kellett átszállniuk arra a vonatra, amely majd Stockholmig viszi őket, és még Berlin is nagyon messze volt.

Újra eszébe jutott az első repülés a Messerschmittel. Csodálta a német mérnökök munkáját, aminek a gyümölcseként ez a gép megszületett. Sokkal gyorsabb és sokkal manőverezhetőbb volt, mint a légierőnél addig használatos Fiatok, és a tűzereje is nagyobb volt. Balázs nem csak pilóta volt, hanem mérnök is, tehát szakértőként nézte a gépeket. Éppen erre alapozta a mostani utat, a szökést is. Az ürügyet az adta, hogy Magyarországon szinte lehetetlen volt letesztelni azokat a gyorsan kopó alkatrészeket, amelyekkel a legtöbb gond volt mindig a vadászgépeknél. Mivel sok szaklapot olvasott, és járatos volt a kohászat titkaiban is, kidolgozott egy eljárást, amihez azonban eredeti svéd acélra volt szükség, és azt tervezte, hogy az első kísérleteket a helyszínen, a Sandvik Műveknél hajtja végre.

Nem volt nehéz rábeszélnie a feletteseit az ötletére. Szepesi ezredes különösen kedvelte az ifjabbik Mihályfit, és mivel az alakulatnál mindenkinek volt legalább még egy feladatköre a repülésen kívül, őt nevezte ki műszaki tisztté. Szabad kezet adott neki a fejlesztésben.

- Te jobban értesz ehhez, mint itt akármelyikünk - mondta. - Ha én, vagy akárki más belekontárkodnánk, csak ronthatnánk a dolgon. Csináld, ahogyan jónak látod.

Mihályfi élt a lehetőséggel, mert ez egybevágott a saját elképzelésével is. Ilyen alkalom, hogy "hivatalosan" utazzon Svédországba, nemigen adódhatott több. Heteken keresztül alig repült, inkább az íróasztala fölött görnyedt, vagy a rajztáblánál állt, és készítette a rajzokat, terveket, hogy minél hamarabb utazhasson. Amikor készen lett a teljes dokumentációval, kihallgatást kért Szepesi ezredestől, egyrészt hogy megmutathassa neki, min dolgozott annyit, másrészt, hogy kipuhatolja, nem változott-e meg valami időközben. A tiszt nem talált kivetnivalót a tervekben.

- Mikor szándékozol utazni? - kérdezte.

- Szeptember második felében, úgy a vége felé, ezredes úr - felelte Balázs, és alig akart hinni a szemének, amikor Szepesi a fiókba nyúlt, és egy levelet nyújtott át neki.

- Itt van, ezt vidd majd magaddal. Személyesen ismerem Per Lundquistet, a Sandvik főmérnökét. Beajánlottalak neki. - Elmosolyodott. - Majd tapasztalni fogod ennek a vikingnek a jó és a rossz tulajdonságait. Több benne a rossz, mint a jó. Undok fráter, de kiváló szakember.

Balázs elővette a levelet a zsebéből, és újra elolvasta. Szepesi németül írt Lundquistnek, és magasztalta beosztottja erényeit, kiemelve, hogy a magyar légierőben kevés ilyen jól képzett tiszt teljesít szolgálatot, mint Mihályfi. Elvigyorodott, ha arra gondolt, hogy a levél sohasem fog eljutni a címzetthez. Ugyanakkor kétségek kínozták, mert katonatiszti esküjét nagyon komolyan vette. "Mi lesz, ha csak rémeket láttam, és nem tör ki egy háború? Akkor nevetségessé tettem magam, és ráadásul tényleg nem térhetek vissza többé a hazámba, mert katonaszökevény vagyok. A fene egye meg ezt az egészet."

Közben teljesen besötétedett odakint, és be is borult. Már Ausztriában jártak, közel Bécshez. Borbála felébredt. Ránézett a férjére, aki még mindig a kezében tartotta Szepesi levelét.

- Már megint min töpreng?

- Sok mindenen töröm a fejem - felelte Balázs. - Maga szerint mi várhat ránk? Arra gondoltam, hogy még mindig nem késő megváltoztatni a tervünket. Még Stockholmban sem lesz késő. Nem az amerikai konzulátusra megyünk, hanem tényleg megkeressük Lundquistet. Elvégzem, amiért jöttem, és megyünk haza. - Rágyújtott. - Csak azt nem tudom, mi lesz a helyesebb.

- Kedvesem, ezt már megbeszéltük - felelte az asszony, és átült mellé. Megfogta a férje kezét, és mélyen a szemébe nézett. - Tudja jól, hogy én hiszek az első benyomásban. Amikor elmondta nekem az aggályait, én is azonnal tudtam, hogy Magyarország a katasztrófa felé sodródik. Ne eméssze magát, Balázs. Úgy helyes, ahogyan most cselekszik. - Gyengéden megszorította a férfi kezét. - Maga mellett állok mindenben. Éreznie kell. Akárhová vetődjünk is, mindig maga mellett leszek.

Mihályfi némán nézte a feleségét, aztán magához vonta, és megcsókolta.

- Köszönöm, Borika. - Ritkán nevezte így a nőt. - Magánál jobb feleséget férfi nem kívánhat magának. Nem fog csalódni bennem.

- Tudom - suttogta Borbála, és hamiskásan elmosolyodott. - Különben nem volnék a felesége.

Bécsben negyedórát időzött a vonat, aztán tovább indult, bele az éjszakába, Németország felé. Vacsoraidő volt, felszedelőzködtek, és átmentek az étkezőkocsiba. Az étel kitűnő volt, borjúpörköltet ettek magyarosan, és fanyar vörösbort ittak hozzá. Balázs pillanatokra úgy érezte, csak szabadságra utaznak, mint már annyiszor tették. Hagyta, hogy a vonat ringatózása magával ragadja, élvezte az étel ízét, élvezte, hogy ez a csodálatos nő itt ül vele szemben, és igyekezett nem gondolni a jövőre. Legalább félórát nem. Úgyis elég ideje lesz még a töprengésre, az idegeskedésre, és arra is, hogy gyorsan gondolkozzon, helyes döntéseket hozzon. Iménti kételye eloszlott már, és most határozottan tudta, hogy azt kell tennie, amit tesz.

Miután végeztek a vacsorával, visszaballagtak a fülkéjükbe, amit az utaskísérő közben hálófülkévé alakított. Aránylag újdonság volt ez a vasúton, a se nem utaskocsi, se nem hálókocsi, hanem a kettő keveréke. Franciául couchette volt a neve, és olcsóbb volt, mint a hálókocsi. Balázs különben sem akart nagyon kiköltekezni, mert ami pénze volt, azt későbbre tartogatta. Ezzel is szerencséje volt: Borbála nem volt az az asszony, aki a kényelemért mindent feláldozzon. Eszébe jutott, hogy ha történetesen a sógornője, Tünde lett volna az útitársa, most biztosan nem így utaznának. Szegény Péter.

- Jó lesz egy kicsit pihenni - mondta Balázs, és lehajolt a feleségéhez, hogy megcsókolja. - Jó éjt, szívem.

- Jó éjt, Balázs - felelte a nő mosolyogva. - Csak aztán tényleg pihenjen is, ne morfondírozzon annyit. Aludjon, ha tud, az álmatlanság rossz tanácsadó.

Álmos és hideg hajnal volt, amikor leszálltak az Ostbahnhofon. Balázs már Zossen óta ébren volt, és Borbálát sem kellett sokáig költögetnie. Mire a szerelvény megállt a magasított peron mellett, mindketten készen álltak a csomagokkal, hogy leszálljanak. Mihályfit ismét elkapta az izgalom. Ahogy az ablakon kinézett, miközben a keskeny folyosón araszoltak előre, nyomasztó érzés tört rá.

Noha katonatiszt volt, és hozzászokott az egyenruha látványához, mégis furcsállta a pályaudvaron sürgő-forgó sok katonát, rendőrt, csendőrt. Ez már Németország volt, és mindenütt a szemébe ötlött a horogkereszt. A nagy nyüzsgésben is észre lehetett venni a német rendet. Sehol egy eldobott papírfecni, cigarettacsikk, újságlap. Az állomás tiszta rendezettsége mégis rideg, idegen volt számára. Ismerte jól a németeket, hiszen a tanulmányai egy részét Chemnitzben végezte, most mégsem tudott úgy gondolni erre a nemzetre, mint alkotó, szorgalmas népre. Ehelyett nyomasztóan hatott rá a tudat, hogy egyetlen személy, a nem is német Führer ennyire az uralma alá tudta hajtani ezt a népet.

Ha nagyon odafigyelt magára, most érzékelnie kellett, hogy megint helyesnek tartja a döntését. Innen, EBBŐL az Európából menekülnie kell, mert ez az Európa hamarosan kivetkőzik önmagából, és kellemetlenül meglepi a világot. Az a félelme, hogy a közeli jövőben emberek milliói fognak erőszakos halált halni, most megint reális volt.

Lekászálódtak a vonatról, és egy hordárra bízták a csomagjaikat, aki az elsőosztályú váróterembe vitte azokat. Balázs megütközött azon, amikor a bejáratnál álló rendőr elállta az útját.

- Fahrkarten, bitte^[1] - emelte fel a kezét a rendőr. Balázs önkéntelenül is a férfi mögé szegezte a tekintetét, ahol egy Hitler-kép függött a falon. Megrázkódott, és szótlanul odanyújtotta a jegyeket a rendőrnek, aki csak megnézte, és készségesen félreállt az útból, hogy beengedje őket a váróterembe. Két órájuk volt hátra a stockholmi gyors indulásáig.

Borbálát is feszélyezte a légkör. Szabadsághoz, vidámsághoz szokott szelleme lázongott minden mesterséges korlát ellen, holott nagyon is fegyelmezetten viselkedett. Lánykorától fogva megszokta, hogy ha meg is kell tennie valamit, mert ez a kötelessége, azért a lélek szabad kell, hogy maradjon. Itt pedig határozottan érezte, hogy senkinek sem szabad a lelke. Talán még annak a sváb parasztasszonynak sem, akit a peronon látott kosarakkal felszerelve, és aki biztosan a piacra igyekezett a portékájával. Pedig az egyszerű ember sokkal könnyebben veszi az élet támasztotta fizikai és szellemi akadályokat, mint tanult társai.

Ő, a német-angol tanári diplomájával, valószínűleg sokkal nehezebben tudott volna beilleszkedni a náci rendbe. Mert igaz lehet, hogy a kudarcra ítélt Weimari Köztársaság bukása után Adolf Hitler volt az, aki kenyeret, megélhetést adott minden német kezébe, de az még igazabb volt, hogy ennek az ára a teljes szellemi rabszolgaság volt. És a szellemi rabszolgaság után óhatatlanul következnie kellett a fizikainak is. Szóbeszédek, kósza hírek jártak szájról szájra odahaza, a Dachauban, München mellett felállított "javító-nevelő" táborról. Akkor ő is, Balázs is rémhírnek tekintették ezt, de most, hogy látta a gépies meghunyászkodást, a tettetett kötelességtudatot - mert érzékelte, hogy tettetett - az ide-oda siető emberek arcán, már tudatára ébredt annak, hogy ez az egész, így, ahogy van, nem normális. Csak most, a még mindig felületes benyomás hatására, adott igazat Balázsnak, amiért az a szökést választotta.

Önkéntelenül is közelebb húzódott a férfihoz, és megszorította a kezét. Mihályfi némán tekintett vissza rá, és alig észlelhetően megrázta a fejét. Mintha azt mondta volna: ne szóljon, kedvesem, szavak nélkül is értem, amit mondani akar.

Magukba zárkózva várták az idő múlását, és igyekeztek nem tudomást venni a környezetről. Egy-egy kézmozdulattal, cinkos összenézéssel jelezték egymásnak, hogy mindketten tisztában vannak ennek az útnak a szükségességével. Balázs szinte meg mert volna esküdni rá, hogy a felesége most helyesli igazán a döntését, és a tekintete azt sugározza: így helyes, ezt kell tenni. Látja, szívem, mégis az én női ösztönöm mondott igazat.

Lassan peregtek a percek, a hatalmas villanyóra unottan mutatta az idő múlását. Borbála elszunnyadt ismét, de Balázs éberen figyelt. Eszébe jutott, hogy még odahaza attól félt: itt, Berlinben fogja megkapni a visszatérésre felszólító parancsot. Ahogyan fogyott az idő a továbbindulásig, úgy nőtt benne a feszültség. És ebben a feszültségben ott volt a szabadságot választó ember várakozása is, meg a szökött fogoly, a vártáját elhagyó katona lelkiismeretfurdalása is. Pedig alaptalan volt a félelme. Ugyan ki fog keresni egy Magyarországról alig érkezett, civilruhás férfit Európa egyik legforgalmasabb vasúti pályaudvarán? Mégis állandóan összerezzent, ha nyílt az ajtó, és valaki belépett a váróterembe.

Aztán a hangosbeszélő hangja rázta fel rettegő apátiájából, amint bemondta, hogy a stockholmi gyorsvonat beállt a hármas vágányra, és tizenöt perc múlva indul menetrendszerűen Neubrandenburg-Stralsund-Sassnitz-Trelleborg-Malmö-Norrköping-Stockholm felé, csatlakozással Koppenhágába. Nincs késés.

"Nem is lesz" - tette hozzá Mihályfi magában. "Most már nem is lehet késés. Sem a vonat indulásában, sem abban a másik indulásban, amit nem akartam otthon megvárni." Ebben a pillanatban határozottan érezte, hogy a látszólagos békének egyszer s mindenkorra vége, és az emberiség hamarosan meg fog ismerkedni a legvadabb, legállatiasabb gyilkolással, amit a történelem valaha is feljegyzett. A fogaskerekek lassan forgásba lendültek, a gépezet beindult, és nem létezett olyan erő, amely feltartóztathatta volna.

Balázs karonfogta a feleségét, majd intett az időközben előkerült hordárnak, és lassan elindultak a hármas peron felé. Időközben a bejáratnál válthatták egymást a rendőrök. A hórihorgas, sovány férfi eltűnt, és helyette egy köpcös, mosolygós arcú, idősebb rendőr állt őrt. Mihályfi neki is bemutatta a jegyeket, a rendőr megnézte, majd visszaadta, és mosolyogva kívánt jó utat.

- Gute Reise.^[2]

Kint még nem hajnalodott, már amennyire a csarnok üvegtetején keresztül látszott. Balázs azt sem tudta, milyen lehet az időjárás, nem fázott, de melege sem volt. Hogy néha kirázta a hideg, az inkább a kimerültség eredménye lehetett. Nem utazott olyan gyakran éjszaka, hogy hozzászokhatott volna.

A szerelvény merőben más volt, mint amivel Berlinig utaztak. A vagonok mélykék színűek voltak, diszkréten sárgállott rajtuk a hármas korona, Svédország címere. Belül is minden csupa sötétre pácolt fa, barnás árnyalatú bőr és brokát, csillogóra fényezett réz. Érezhető volt a vagonban a hűvös északi elegancia, előkelőség. A svéd királyság megengedhette magának, hogy luxusban éljen. Semleges ország lévén, nem szándékozott egyik oldalra sem állni, ha esetleg kitör egy fegyveres konfliktus Európában.

Elfoglalták a fülkéjüket, amely szintén couchette-rendszerű volt, és Borbála hamar lepihent. Eddig eléggé erősen tartotta magát, de mostanra legyűrte a fáradtság, és az út nagyobbik fele még előttük állt. Csak valamikor kora délután fognak megérkezni Stockholmba. Még bő ezer kilométer állt előttük, amelyből több, mint százat kompon fognak megtenni, a Balti-tengeren.

Mihályfi még ébren maradt. Átöltözött ugyan, levetette az öltönyét, hogy kényelmesebben utazzon, de jelen pillanatban nem akart még aludni. Kilépett a folyosóra, és rágyújtott. Szinte gyerekes türelmetlenséggel várta, hogy elinduljon a vonat. Úgy érezte, abban a pillanatban, amikor a kerekek eleinte lassan, majd egyre emelkedő ütemben zakatolni kezdenek a síneken, az ő feje fölül is elvonul a veszély, és senki sem szólíthatja fel többé arra, hogy leszálljon és visszatérjen Budapestre. Ha ez ebben a pillanatban történt volna meg, Balázsban összeomlott volna a világ. Nem volt gyáva ember, de hősnek sem képzelte magát. Egyszerűen el akarta kerülni a végzetet. Neki megadatott ez a lehetőség, és balgának kellett volna lennie, ha nem él vele. De mi lesz sokmillió honfitársával, ha háború lesz? Erre gondolni is rossz volt.

Füttyentett a mozdony. A szerelvény alig érezhető lódulással megindult, kibukkant a csarnok teteje alól, kanyarogni kezdett a váltók rengetegében, és egyre gyorsulva hagyta maga mögött Berlint. Balázs végigszívta a cigarettáját, a csikket gondosan a hamutartóba helyezte, majd résnyire nyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szippantson. Orrát megcsapta a szénfüst szaga, amit gyermekkorában annyira szeretett, hiszen a Kelenföldi Pályaudvar mellett nőtt föl. Hangosabban hallotta a kerekek zakatolását a síneken, a gőzmozdony sietős puffogását, a levegő süvítését, amint elszáguld a vonat mellett. Néhány kósza esőcsepp is a homlokához vágódott, de most egyáltalán nem törődött ezzel. Pilótaként idegesítette, ha az időjárás a földhöz szögezte, de most civil volt, és úgy érezte, az eső jótékonyan befedi a vonatot, őt és Borbálát pedig elrejti a kereső szemek elől.

Még álldogált néhány pillanatig, aztán felhúzta az ablakot, és visszalépett a fülkébe. Odabent halványan világított az olvasólámpa. A férfi leheveredett a pamlagra, és elővette azt a kisméretű Európa-atlaszt, amit egy héttel korábban vásárolt. Fellapozta, nézegetni kezdte benne Németország északi részét, a Balti-tengert és Svédországot. Mint annak idején, cserkész korában, amikor tájékozódni tanult, most megpróbálta nyomon követni a vonat útját a térképen, meghatározni, merre járhatnak éppen. Gondolatai eközben vadul száguldoztak, előre, Skandinávia felé, és villanásnyira az is eszébe jutott, hogy milyen messze van már Budapesttől. Mintha a szülővárosa elmaradt volna egy másik világban, ahol időszámításunk előtt járt utoljára. Vajon viszontláthatja még valaha a magyar tájakat? Vajon végigvillamosozik-e még egyszer a Margit-hídon? Vajon, végigsétál-e valaha is a Váci utcán, kirakatokat nézegetve Borbálával? Vajon beül-e még egyszer a Gerbeaud-ba? Vagy a Gundelbe? Ki a megmondhatója? Most először értette meg, mit jelent a honvágy. És azt is tudta, hogy az idő múlásával, a távolsággal csak erősödni fog.

Még egy szívdobbanásnyira visszatért belé a kétely, hogy helyesen cselekszik-e. De amikor a szomszéd pamlagon Borbála megmozdult, és mélyet sóhajtva a másik oldalára fordult, Balázs azonnal tudta, hogy most már nincs visszaút. A kocka el lett vetve, és neki, nekik kettőjüknek nem maradt más, mint végigmenni a kiválasztott ösvényen, akármilyen váratlan veszélyek leselkednek is rájuk. Talán, néhány esztendő múlva, ha már gyermekük lesz, ha már megteremtették az egzisztenciájukat egy új hazában, ha Európa és a világ egéről eltűntek a fenyegető felhők, akkor hazalátogathatnak, esetleg haza is települhetnek. De addig le kellett mondania a magyarságáról.

"Nem!"

Megrezzent. Tényleg kimondta valaki a tagadás szavát? Vagy álmosságtól tompuló tudata játszott vele? Nem tudta volna megmondani. De azt érezni kezdte, hogy akárhová vetődne is, magyarnak kell maradnia.

Letette az atlaszt, magára húzta a könnyű takarót, és eloltotta az olvasólámpát. Fegyelemhez szokott szervezete hamar elernyedt, és percek alatt elaludt.

Furcsa ringatózásra ébredt. A kerekek megszűntek zakatolni a vagon alatt, szinte néma csend vette körül a szerelvényt, amely állt ugyan, de ugyanakkor különös módon hintázott. Balázs lassan ébredező tudata felismerte, hogy már a kompon lehetnek, azon a hajón, amely átviszi a vonatot, utasaival együtt, Skandináviába. Lassan fogyott az út, lassan közeledett a cél. Az első cél, mert a férfi tudta, hogy itt nem állhat meg.

Ismét a folyosóra ment, hogy cigarettája füstje ne zavarja meg a még mindig alvó asszonyt. Teljesen kinyitotta az ablakot, és felső testével kihajolt rajta. Párás, nedves, hal- és sószagú levegő fogadta kíváncsi érzékeit. Látni azonban csak szürke és míniumvörös, szegecselt acélfalakat látott. Valahonnan hullámok moraja hallatszott, de látni nem láthatta a tengert. Alig világosodott még. A szerelvény egy vas alagútszerűségben vesztegelt, és várta, hogy újra szilárd talaj lehessen a sínek alatt, előtte pedig egy erőteljes mozdony álljon, száguldjon.

"Hát ennyi csak a szökés?" - kérdezte önmagától. Pedig tudta, hogy a neheze csak ezután következik. Mert minden szép és jó, ha az ember tervezget. De mi van akkor, ha az amerikaiak nem kérnek sem belőle, sem Borbálából? Akkor merrefelé veszi az útját? Hol lesz egy olyan ország, amely befogadja őket, amely új hazájuk lesz? Bolyongjanak-e a végtelenségig, vagy tényleg tegye meg azt, amiért tulajdonképpen jött, és utána térjenek haza, vállalva a kockázatot? Nem tudta eldönteni.

A hajó ringása ideges rángatózássá alakult, amiből Balázs arra következtetett, hogy már közel lehet a part, és a hullámverés lett rakoncátlanabb. Nem tévedett ebben. Kisvártatva elbődült a hajókürt, aztán még egyszer, és a gépek dübörgése a fedélzet alatt is lecsitult. A komp kikötni készült Trelleborgban.

A férfi tudta, hogy innen már villamos vontatással fognak tovább gördülni Stockholm felé. Európában két ország, Franciaország és Svédország járt az élen a vasutak villamosításában, de Balázs azt is tudta - és ez büszkeséggel töltötte el - hogy mindkét országban honfitársa, a zseniális Kandó Kálmán elvét, a fázisváltást alkalmazzák. Röviden ez azt jelentette, hogy lejtmenetben a villanymozdony nem fogyaszt energiát, hanem ellenkezőleg, visszatáplálja azt a hálózatba.

Balázs nem volt soviniszta, de arra mindig büszke volt, hogy honfitársai mennyit adtak a világ tudományának, kultúrájának. Hiszen csak az ő területén, a repülésben is, milyen elévülhetetlen érdemeket szerzett Bánki Donát! És a többiek, a névtelenek, a szürke eminenciások, akiknek a munkája nélkül sem Blériot, sem Lindbergh, sem mások nem repülhettek volna ma olyan biztonságosan. Nagy hatalom a tudomány, csak tilos visszaélni vele. Nem volna szabad rossz célok, hamis elvek szolgálatába állítani, és embereket arra kényszeríteni, hogy szellemi kapacitásukat más emberek megsemmisítésére használják fel. Akármilyen kecses, erőteljes is egy vadászgép, mégiscsak gyilkos fegyver, még akkor is, ha pusztán védelemre szolgál.

Töprengése közepette észre sem vette, hogy közben valóban kikötött a komp, és néhány furcsa, fémesen csattogó hang után, a szerelvény megmozdult. Véget ért a tengeri utazás, és a gyorsvonat folytathatta útját a svéd főváros felé. Mihályfi visszatért a fülkébe, ahol Borbála még mindig aludt. Ő is lefeküdt, átadva magát a ritka henyélésnek. Mielőtt újra elszunnyadt volna, még kinézett az ablakon, és látta, hogy a szürke égbolt alatt nedvesen áznak a mezők, erdők, falvak, városok. Skoné^[3]-ban esett az őszi eső.

Egyre homályosodó tudatában még felvillantak a valós világ tényei, eseményei. Útban vannak Stockholm felé. Otthagyta a hazáját, önként vállalva a számkivetettséget. Új hazát keres, ahol az életelvei nem fognak összeütközésbe kerülni a politikai nézetekkel. Ember akart maradni, minden körülmények között.

Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy a terveit megvalósítsa. Közben pedig nem is sejtette, milyen váratlan fordulatokkal lepheti még meg az élete.

1939 augusztusában már nyilvánvaló volt, hogy Európában hamarosan kitör a háború. Minden jel arra mutatott, hogy a náci Németország kelet felé kíván terjeszkedni, miután az eddigi hódításait teljes mértékben kimerítette. Noha lázas diplomáciai tevékenység folyt a nyílt színen, főleg Csehszlovákia lerohanása és a Cseh-Morva Protektorátus létrehozatala óta, józan ember már nem hitt abban, hogy a nyugati demokráciák képesek lesznek megállítani Hitlert és hatalmas hadi gépezetét. Küszöbön állt a második világháború.

Mihályfi Balázs és felesége már majdnem fél esztendeje tartózkodott az Egyesült Államokban. A férfi gyakran gondolt vissza kalandos útjukra, és néha még mindig nem akarta elhinni, hogy itt vannak, békében, biztonságban. Bár azt érezni vélte, hogy a béke és a biztonság itt sem végleges, mert valami megnevezhetetlen veszély közeledik feltartóztathatatlanul.

Roosevelt elnök kitartott a hatalmas ország semlegessége mellett. Nem akarta megismételni elődje 1917-es kalandját, és újra belesodorni az országot egy háborúba. Kijelentette, hogy Amerika távol tartja magát mindenféle hadi cselekménytől mindaddig, amíg őt magát meg nem támadják. Anyagilag, erkölcsileg azonban Nagy-Britannia és Franciaország mellé állt, amely országok Németország ellenségei voltak, és ha valóban kitör a háború, hadat készültek üzenni Hitlernek.

Mihályfiék Long Islanden laktak, az Adams Streeten, közel a New York-i Politechnikai Intézethez, ahol mindketten állást kaptak. Balázs az intézet kutatóosztályán volt laboráns, Borbála pedig az adminisztratív osztályon talált munkát. Egyelőre ez is megfelelt, de Balázs nem tett le róla, hogy a saját szakmájában, a repülésben helyezkedjen el. Szerette a hivatását, és már hiányzott neki a szabad lebegés ég és föld között. Akárhogyan is alakul a helyzete, azt tudta, hogy harci gépre nem kerülhet, de mivel Amerikában rengeteg légivállalat működött, abban reménykedett, hogy el tud majd helyezkedni valamelyiknél, még ha eleinte földi kisegítőként is. Az sem volt valószínűtlen, hogy oktatóként dolgozzon, hiszen tudott annyit, amennyire ehhez szüksége volt, és angolul is jól beszélt, noha kissé németes akcentussal.

Ideérkezésük felért egy regénnyel. Balázs még most sem tudta feldolgozni mindazt, ami Stockholmban történt, és az azután következő események mind ennek az eredményei voltak. Az első meglepetés akkor érte őket, amikor a pályaudvaron leszálltak a vonatról, és pontosan azzal a Per Lundquisttel találták szemben magukat, akivel nem is akartak találkozni. A svéd mérnök valahonnan megneszelte, hogy mikor érkeznek, talán Szepesi ezredes írt vagy sürgönyözött neki. Lundquist aránylag szívélyesen fogadta Mihályfiékat, és azzal kezdte házigazdai tevékenységét, hogy autóján körülvitte őket a fővároson, mint egy idegenvezető.

Balázs zavarban volt, és majdnem megingott abban az elhatározásában, hogy Nyugatra menjen Borbálával. Nem tudhatta, milyen szoros a kapcsolat a mérnök és az ő felettesei között. Abban sem volt biztos, vajon nem követett-e el valamilyen hibát, amikor megtervezte az utat és a szökést, és nem hagyott-e nyomot maga után, ami miatt esetleg Szepesi ezredes "ráállította" Lundquistet, hogy felügyelet alatt tartsa, és ne engedje elbitangolni. Így le kellett mondania arról, hogy azonnal az amerikai konzulátusra menjen, és kénytelen volt eljátszani egy színjátékot.

- Nagyon érdekes a terve, Herr Mihályfi - csóválta a fejét a házigazda, amikor Balázs felvázolta neki az elképzelését, és megmutatta a teljes dokumentációt. - Meglátszik rajta, hogy kettős minőségben gondolkodik: úgy is, mint gépészmérnök, és úgy is, mint pilóta. Szerencsés egybeesés. - Pipára gyújtott, és higgadt léptekkel járkált az irodában. - Azt hiszem, kivitelezhető, de egyelőre nem nyilatkozom. Hadd aludjak rá egyet-kettőt. Szeretném megmutatni a dolgot az egyik beosztottamnak is, aki gyakorlati ember. Tudja, én már inkább az elmélettel foglalkozom.

Két nap telt el, és csak azután találkozhattak Gunnar Johannson mérnökkel, Lundquist asszisztensével. A férfi egyidős lehetett Balázzsal, és maga volt a megtestesült skandináv. Magas, tagbaszakadt, kékszemű és mosolygós ember volt, vörösesszőke hajjal. A hangja inkább medvebrummogásra emlékeztetett. Balázs legalábbis nem emlékezett rá, hogy valaha is hallott volna ilyen mély basszust.

A hatalmas svéd azonnal megnyerte Balázs tetszését, annál is inkább, mert hamar kiderült: ő is pilóta, igaz, hogy csak amatőrként. Így legalább volt közös témájuk, amit mindketten élveztek. A munka gyorsan folyt, annyira olajozottan, mintha évek óta dolgoztak volna együtt. Johannson meg is kérdezte Mihályfit, nem akar-e itt maradni, a Sandvik Műveknél.

- El tudnám intézni, ha gondolod - mondta. Hamar összetegeződtek. - Szólhatok Lundquistnek, ha akarod. Nem lenne rossz dolgod. És itt van a másik lehetőség, a SAAB.^[4] Nagy szükségük van berepülő pilótákra.

- Köszönöm, Gunnar, de inkább nem - felelte Balázs. - Nekem és a feleségemnek egészen más terveink vannak.

Azt nem árulta azonban el, hogy milyen tervek azok. Nem bízott senkiben, és sejtette, hogy a német hírszerzés egyáltalán nem tartotta tiszteletben Svédország semlegességét. Naná, hogy beépültek egy olyan fontos vállalatba, mint a Sandvik. És minden bizonnyal ott vannak a SAAB-ban is. Inkább nem akart szem előtt lenni, nehogy bajba kerüljön. Azt nem tudta megjátszani, hogy gyenge munkaerő, hiszen szembeötlő volt a tudása, és gyanút keltett volna, ha butának tetteti magát. Ugyan ki olyan bolond, hogy egy átlagos, vagy annál gyengébb tudású embert küldjön ilyen fontos kutatásra? Az egyetlen kompromisszum, amire hajlandó volt, hogy legalább a kutatás legelejét végigcsinálja itt, és aztán tűnik el szem elől.

Maga Lundquist is kellemes meglepetést okozott. Egyáltalán nem volt olyan undok fráter, mint amilyennek Szepesi ezredes lefestette. Vendégszerető, jó házigazda volt, és többek között hallani sem akart arról, hogy Mihályfiék drága szállodákban költsék a pénzüket, hanem felajánlotta, hogy lakjanak nála. Szép háza volt Solnában, nem messze a Hagaparkentől, a felesége pedig elragadó asszony volt, aki azonnal a szívébe fogadta Borbálát. Míg a férfiak naponta elmentek dolgozni Lundquist autóján, addig Frida asszony újdonsült barátnőjével járta a várost, vagy otthon beszélgettek. A skandináv vendégszeretet remek példája volt ez, hétvégeken pedig kiruccantak a közeli erdőkbe, a tavakhoz, hogy egy kis friss levegőt szívjanak.

November vége lett, mire olyan stádiumba jutott a munka, hogy Balázs úgy gondolta, most már a saját dolgával is törődhet. Sürgette az idő. Nem akart túl sokáig elidőzni itt, sem gyökeret ereszteni, pedig a svéd életforma nagyon vonzó volt. De nem tudott bízni abban, hogy ennek az országnak a semlegessége elég garancia a szabadságra. Hiszen Ausztria is semleges volt, Hitler mégis rátette a kezét. Az Anschluss^[5] gyalázatos híre ide is eljutott, és a sajtó nyíltan bírálta az esetet, külön kiemelvén, hogy az éppen demokratikus választásokra készülődő kis országot milyen aljas módon kebelezte be a Harmadik Birodalom. Még a nevétől is megfosztották Európa egyik legrégibb államát, mert most már nem Österreich volt a hivatalos neve, hanem Ostmarkt.^[6]

Borbálát nagyon lesújtotta a hír. Állandóan a szülei és a fivére jártak az eszében. Balázs meg is kérdezte tőle, nem akar-e hazatérni inkább, hogy a közelükben legyen.

- Nem, kedvesem - felelte az asszony. - Ennek semmi értelme. Talán nem lesz semmi bajuk, elvégre apám nem foglalkozik politikával, és a bátyám sem. Menjünk csak arra, amerre maga akarja. - Kérdőn nézett a férjére. - Akarja-e még egyáltalán? Úgy látom, jól érzi magát itt.

- Nem annyira jól, hogy itt akarjak maradni, szívem - nyugtatta meg Balázs. - Éppen ezen töröm a fejem már néhány napja. Menni kellene. De ezt a munkafolyamatot még be akarom fejezni. - Elhallgatott, pár pillanatig csendben szívta a cigarettáját, és csak azután folytatta. - Tudja, Borika... Azt hiszem, most lesz oka arra, hogy haragudjon rám. Mégis áruló leszek. A terveket lemásoltam odabent, a cégnél. Az eredetieket itt hagyom, de a másolatokat magammal akarom vinni Amerikába. Ki tudja, mikor lesz hasznos.

A nő nem felelt azonnal, csak nézte a férjét elkerekedett szemekkel. Nem tudta, nevessen-e, vagy bosszankodjon.

- Maga gyerek - mondta végül. - Maga sosem javul meg. Nem akar lemondani a játékáról. Engem nem érdekel, hogy hozza-e, vagy sem. Nem is vagyok abban a helyzetben, hogy bíráljam magát, sem szakmailag, sem erkölcsileg. Tegyen a legjobb belátása szerint. De akkor most már intézkedni kéne, nem gondolja?

Balázs nagyon is úgy gondolta. Kivett egy szabadnapot, és kapóra jött az is, hogy közben az amerikai konzulátus újra megnyitotta a kapuit a Hálaadás után. Nem szólt semmit, sem Lundquistnek, sem Johannsonnak, csak annyit mondott, hogy a hazatérése előtt még el akar intézni egy-két dolgot. Amazok nem faggatták, felőlük azt tehetett, amit jónak látott.

A konzulátuson kedvesen fogadták. Kérdezősködtek ugyan sokat, és egy adott pillanatban Mihályfi úgy érezte, mintha mikroszkóp alá helyezték volna, de ez nem volt bosszantó. Meg tudta érteni az amerikaiak óvatosságát. Egy nyilvánvalóan közeledő háború küszöbén egyetlen állam sem lehetett nagyvonalú, ha arról volt szó, hogy idegeneket fogadjon be. Ráadásul Balázs hivatalosan még katona volt, tehát éppen úgy kém is lehetett.

Abban egyezett meg a titkárral, hogy két hét múlva ismét jelentkezik. Addig folytatni akarta a munkáját, hogy ne tűnjön fel, miben sántikál. Még volt egy kis csiszolgatnivalója a terven, egy-két számítással nem volt elégedett, de úgy gondolta, ha minden egyezik, még Karácsony előtt végezni tud, és ha a konzulátus válasza is kedvező lesz, még az év vége előtt elindulhatnak Amerikába. Megfeszített ütemben dolgozott Gunnarral együtt, és szinte minden este későn, nyolc óra után érkezett haza. Borbála nem vette zokon férje szorgalmát, mert már jól ismerte. Tudta róla, hogy ha a fejébe vesz valamit, azt tűzzel-vassal keresztülviszi, és még örült is, hogy a konzulátus válaszára várva, nem itthon tördeli a kezét, és mérgelődik, hanem elfoglalja magát.

Mégis, a legnagyobb meglepetést az okozta, akitől nem is várták volna. Már tíz nap eltelt azóta, hogy Balázs az amerikai konzulátuson járt, és még semmi válasz nem érkezett. A háziak nem tudták nem észrevenni Mihályfiék zavart várakozását. Péntek este, miután megvacsoráztak, Per a könyvtárszobába hívta Balázst.

- Mondja csak, ha nem vagyok indiszkrét - mondta, és figyelmesen a fiatalemberre szegezte a tekintetét - mi bántja magát? Napok óta nem leli a helyét. Mintha valami megzavarta volna. Talán nem tetszik magának itt? Visszaéltünk a vendégjoggal? Vagy a feleségének van valami baja? - Kis szünetet tartott, aztán megint megszólalt. - Ne gondolja, hogy csak a faggatózás kedvéért kérdezem. De idősebb vagyok magánál, és tapasztaltabb. Azt hiszem, ha kipakol, maga is megkönnyebbül, és talán én is tudok segíteni.

Balázs nem tudta, mit feleljen. Egyelőre óvakodott attól, hogy elárulja magát, mert Lundquistet még mindig nem ismerte eléggé. Fogalma sem volt, milyen reakciót váltana ki a svédből, ha felfedné előtte a szökési szándékát. Hosszú percekig feszengve állt előtte, és nem tudta eldönteni, mit és mennyit mondjon el. Viszont az idős férfiban sok pszichológiai érzék lapulhatott meg, mert már sejtette, mi a fiatal magyar gondja.

- Maga el akar szökni, ugye? - szegezte neki a kérdést. - Ne féljen, én nem vagyok német spicli, nyugodtan megmondhatja. - Közelebb lépett a pilótához. - Nem akar háborúba menni, igaz? És megpróbálja menteni, ami menthető. Ha úgy gondolja, segíthetek is maguknak. Van egy-két ismerősöm a megfelelő helyeken. Na, ne féljen. Bökje ki.

Balázs még egy pillanatig habozott. Nézte a svédet, és hirtelen úgy gondolta, nincs vesztenivalója. Mesélni kezdett. Két óra múlva, amikor már töviről hegyire megbeszéltek mindent, Lundquist mosolyogva szögezte le.

- A maga felettese alaposan félreismert engem. - Szepesire utalt. - Igaz, többnyire annak látszom, aminek ő leírt: undoknak. Pedig csak óvatos vagyok. Nem is hiszi, mennyi veszély fenyegethet egy semleges államban is.

Végül néhány telefonbeszélgetésbe került, hogy három nap múlva megérkezett a hivatalos jelzés: Mihályfiék kiutazhatnak az Egyesült Államokba. Ugyanakkor Lundquist azt is megérdeklődte, mikor indul az első hajó New York felé. Stockholmból éppen nem volt esedékes, de megtudta, hogy négy nap múlva Oslóból indul egy. Megrendelte a jegyeket, és még azt sem volt hajlandó elfogadni, hogy Balázs kifizesse neki.

- Majd levonom a maga fizetéséből - nevetett, és kirázta a pipáját. - Ami pénzük van, arra most nagy szükségük lesz. Amit meg nálunk keresett, majd elküldöm postán, ha meglesz a címe. Itt van az enyém - és átnyújtott egy kártyát. - Írjon vagy sürgönyözzön, amint New Yorkban lesznek.

Az utolsó estét pazar vacsorával ünnepelték meg, amelyre Gunnar Johannsont is meghívták a feleségével együtt. Másnap reggel pedig vonatra ültek, és a havas skandináv tájon keresztül átutaztak Oslóba, hogy még ugyanaznap éjfél előtt a Kristiania fedélzetén legyenek. Amint a hajó felhúzta a horgonyt, Borbála könnyes szemmel fordult a férje felé.

- Kedvesem - suttogta halkan - búcsúzzunk el Európától... Magának lesz igaza ebben is, és nem Péternek. Mi már nem térünk többé vissza ide. Érzem.

Taglócsapásként érkezett a hír szeptember elsején: a náci Németország lerohanta Lengyelországot. A rádió híradásai szinte csak erről számoltak be, az újságok első oldalán vastagbetűs szalagcímek adták hírül: Európában kitört a háború. Balázs megdermedt, amikor délután megvásárolta a New York Times-t, és meglátta a hírt. Most látta beigazolódni a sejtését. Alig várta, hogy hazaérjen, és beszámolhasson Borbálának. Az asszony két napja otthon feküdt influenzával, különben együtt mentek és jöttek haza a munkából.

Hazafelé menet Mihályfi megpróbálta összeszedni a gondolatait, de nem nagyon sikerült. Mint egy szimfonikus zenekarban az üstdob, úgy dübörgött benne állandóan ugyanaz az egy szó: háború. Sejtette, hogy ez a háború nem fog megmaradni az öreg kontinens határain belül, és azt is érezte, hogy ő, Mihályfi Balázs főhadnagy sem fog kimaradni belőle. Csak azt nem tudta, hol és milyen minőségben fog résztvenni a pusztításban. De legalább annyiban megnyugodott, hogy nem a németek oldalán megy harcba.

- Ugyan már, rémeket lát - dorgálta rekedten Borbála. - Már megbocsásson, de maga nem egész. Miért kellene harcolnia? Amerika semleges, Roosevelt elnök újra és újra hangsúlyozza ezt. Nincs félnivalója.

- Vagy igen - ellenkezett a férfi. - Borikám, maga tényleg azt hiszi, hogy ez az ország ki fog maradni ebből a cirkuszból? Mert én nem hiszek ilyen csodákban. Lehet, hogy egyelőre nem lépünk be, de ki sem maradunk belőle.

Napok óta nyugtalankodott, és régi, rossz szokásához híven, most is csak a vak nem láthatta rajta, hogy valami emészti. Az asszony nem sokat törődött férje raplijával, de az már aggasztotta, hogy Balázs újabban rosszul alszik, és enni sem akar. Egy ideig elnézően tűrte az újabb bogarat, aztán elővette minden asszonyi hatalmát, és ráripakodott Balázsra:

- Na de most aztán elég. Legyen szíves összeszedni magát, és enni. Este pedig én tömöm magába az altatót, ha nem hajlandó lenyelni. Nézze meg az ember! Mint egy eszement kamasz, úgy viselkedik! Azt hiszi, valakinek használ ezzel?

A férfi megszeppent. Amióta házasok voltak, talán kétszer látta imádott feleségét ilyen harciasnak. És tudta, hogy ha Borbála félreteszi a szendeségét, és a sarkára áll, annak több, mint egy oka van.

- Jól van, na, Borikám - engesztelte mosolyogva, mint egy rajtakapott kópé - nem kell leharapni a fejem. Megemberelem magam. - Rágyújtott, és néhány füstkarikát pöffentett maga elé. - Különben is, van egy tervem.

A terv szóra Borbála felhúzta a szemöldökét. Ismerte már Balázst annyira, hogy tudja: ha a férjének valami szöget ütött a fejébe, akkor hat ökörrel sem lehet attól eltántorítani. Kíváncsian várta, mivel hozakodik elő a párja. A férfi leült vele szemben, és megfogta a kezét.

- Mondja, Borika - kacsintott rá - mit szólna ahhoz, ha Budapestre költöznénk?

A nő hitetlenkedve nézett a férjére. Nem tudta eldönteni, hogy most komolyan beszél, vagy bolondozik. Balázs elnevette magát.

- Na? Milyen az ötletem?

- Magának elment a maradék esze is! Most akar visszamenni? Most, hogy kitört a háború? Hát ezt nem akarom elhinni! - Ezúttal ő húzta össze durcásan a szemöldökét. - Menjen már innen, hagyjon békén a hülyeségeivel! Na!!! - húzta el magát, amikor Balázs mellé telepedett, és átkarolta a vállát.

- Ki beszél itt visszamenetelről? - csodálkozott a férfi. - Maga meg miért sértődik meg? Nézze csak... - és egy térképet meg egy levelet húzott elő a zakója zsebéből. - Itt van, ni. Missouri államban, Poplar Bluff-tól nyugatra, van egy kisváros, vagy inkább falu. Annak a neve Budapest. Gondoltam, odaköltözhetnénk.

Borbála még mindig nem értette az egészet.

- És az állás? Onnan akar bejárni New Yorkba? Maga tényleg beteg!

- Nem vagyok beteg, Borika. Nagyon is egészséges vagyok. Emlékszik, hogy hétfőn hamarabb jöttem el az intézetből? Mit gondol, hová mentem?

A nő még mindig komolyan nézett rá.

- Majd megmondja...

- Meg is mondom - felelte Balázs, és a térképre bökött. - Itt, Poplar Bluff és Budapest között, körülbelül félúton, van egy légitámaszpont. Gyakorló repülőtér, a hadseregé. - Egy pillanatra elhallgatott, és rámosolygott a feleségére. - Jelentkeztem. Elfogadták. Repülő-oktató leszek, egyelőre civilben. És magának is lehet állása ott. Mit szól hozzá?

Az asszony csak nézte a férfit, és lassan mosolyra húzódott szép arca. Felemelte a kezét, és megsimogatta Balázs arcát.

- Sejthettem volna, maga pilóta, hogy nem tud megülni a fenekén. Tudom, hogy nagyon szereti a szakmáját. - Közelebb húzódott a férfihoz, és megcsókolta. - Ha ennyire akarja, akkor menjünk.

Október közepére már nagyjából tisztázódott az európai helyzet. Lengyelország nem létezett többé, mint önálló állam. A szerencsétlen országnak mintha nem lett volna elég, hogy a németek lerohanták, ráadásul kelet felől a Szovjetunió is megtámadta, és a két hadsereg egyszerűen szétmarcangolta a tehetetlen, védekezésre képtelen országot. A német vezetés megalakította a Lengyel Főkormányzóságot, Varsó elesett, a keleti vidékeket pedig az oroszok kebelezték be, Ukrajnához és Belorussziához csatolva azokat. A sokat szenvedett, hős lengyel nemzet eddig soha nem tapasztalt nyomorba került.

Balázsnak vérzett a szíve, amikor ezt hallotta, de nem ért rá sokat töprengeni Lengyelország sorsán. Alaposan be volt fogva, szinte nem is volt szabadideje. Amióta ideköltöztek, majdnem minden idejét a támaszponton töltötte. Tevékenysége azzal kezdődött, hogy meg kellett ismerkednie a gépekkel. Két hétig bújta a hangárokat, nyálazta a szakkönyveket, jegyzetelt éjt nappallá téve, vagy szerelte a motorokat, futóműveket. Néha arra sem nagyon volt ereje, hogy levetkőzzön, amikor este hazaért, és kiszállt a rozzant Fordból, amit potom áron vettek. Borbálának tényleg úgy kellett pátyolgatnia a férjét, mint egy tehetetlen kisgyereket. Néha szinte elaludt vacsora közben, az asztal mellett. De a szemében ott csillogott az izgalom, az elégedettség, a várakozás lángja.

Csak a harmadik hét közepén ülhetett gépre. West őrmester, aki mellé beosztották, kissé szkeptikusan várta a felszállást, de aztán leesett az álla, amikor Balázs mindenféle mutatványokat kezdett végezni az elavult, kétfedelű Aeroncá^[7]-val. Egyik ámulatból a másikba esett, amikor "tanítványa" bemutatta a tudását. Mire leszálltak, a köpcös őrmester arca szilvakék volt, és nehezen szedte a levegőt.

- Maga aztán fenegyerek - lihegte elképedve. - Hol a pokolban tanult meg így repülni? Ilyet még nem láttam. Honnan szalasztották magát?

- Budapestről - nevetett Balázs.

- Ja, azt tudom, hiszen majdnem szomszédok vagyunk - morogta West. - De honnan tud repülni?

- Először is, nem erről a Budapestről beszélek, hanem Magyarország fővárosáról. Onnan jöttem. És a Magyar Királyi Légierő pilótája voltam, amíg meg nem szöktem. Vadászpilóta. Érti már?

Az őrmesteren nem látszott, hogy értené.

- Magyarország??? - kérdezte a fejét csóválva.

Sosem hallott még róla.

De ez csak az első megmérettetés volt, és Balázs alig várta, hogy egy igazi vadászgépet "lovagolhasson" meg. Ezekből tizennyolc darab volt a támaszponton: egytől egyig Wildcat^[8] gépek voltak. Az Aeroncá-hoz képest összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, de Mihályfi még emlékezett a Messerschmittre, és ha ahhoz mérte a "vadmacskát", akkor el kellett ismernie, hogy a német gép a jobbik.

Szorgalmasan gyakorolt, heti negyven órát repült. West, aki "kigyógyult" Balázsból, csak kétszer volt hajlandó felszállni vele a két egyedüli kétüléses gép egyikén, amit a teljesen kezdő pilótáknak tartottak fenn. A második leszállás után beszélni sem tudott. Megragadta Mihályfi könyökét, és se szó, se beszéd, maga után vonszolta a kantinbarakkba. Úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, de egy hang nem sok, annyit sem volt képes kinyögni. Csak a második üveg sör után tudott megszólalni.

- Ide figyelj, te vadember - lihegte - én még ilyet nem pipáltam. - Akkor már tegeződtek, és Balázs gyakran hozta-vitte Westet a saját kocsiján, mert az őrmester autója vagy éppen szét volt szedve, vagy a felesége furikázta vele a gyerekeket. - Amit te tudsz, az egyszerűen hihetetlen. Mintha repülésre születtél volna. Azt hiszem, még sokra fogod vinni. Illetve - tűnődött el állandóan borostás állát vakargatva - sokra vihetnéd, ha belépnél a hadseregbe. Civilként azonban nincs nagy jövőd. - Nagyot kortyolt a hideg sörből. - És ezt a fura nevedet is megváltoztathatnád. Épeszű ember képtelen kiejteni, nekem beletörik a nyelvem.

- Nézd, Norman, már gondolkoztam rajta, de nem látom sok értelmét. Nem azért pattantam meg Magyarországról, hogy itt legyek katona. De ami a nevemet illeti, mondasz valamit. - Ő is felhajtotta a sörét, aztán rágyújtott. - Már meguntam, hogy folyton betűzgessem. És az állampolgárságot is könnyebben megkaphatom, ha angol nevem van.

Igazság szerint Borbálával már tárgyaltak erről, de eddig nem jutottak semmilyen elhatározásra. Mindketten úgy érezték, ha nevet változtatnak, azzal megszűnik az utolsó kapocs is köztük és a hazájuk között. Az asszony néha hangosan elmorfondírozott ezen.

- Végtére is magyarok vagyunk. És azok is maradunk. Ámbár... Most már Amerika a hazánk. Befogadtak minket. Állásunk, megélhetésünk van. Maga meg azt csinálhatja, amit szeret, és még fizetik is érte. Szerencsés ember maga, Balázs, úgy látszik, burokban született.

Egyelőre függőben hagyták a dolgot, nem volt annyira életbevágó, hogy sokat töprengjenek rajta. Életük kezdet normalizálódni, Borbála is talált végre munkát: a helyi iskolában tanított angol irodalmat, és a kulturális tevékenységet szervezte. Mindenki megkedvelte az éles eszű, szép, szőke nőt, aki sosem fukarkodott sem mosollyal, sem jó szóval. Ha esténként elüldögéltek a nappaliban, olvasgatva, vagy rádiót hallgatva, hol ő, hol a férje hozta szóba Magyarországot.

Kevés levelet kaptak otthonról. Borbála szülei megírták, hogy az Anschluss voltaképpen semmilyen változást nem hozott az életükbe, hacsak nem azt, hogy a schilling helyett ezentúl kemény birodalmi márkával kellett fizetni a fűszeresnek, és Ausztriában is bevezették a jegyrendszert. Vilmos, a bátyja azonban otthagyta Bécset, és Budapestre költözött. Péter is ritkán írt, akkor is tele voltak a levelei a tőle megszokott szkeptikus hanggal, cinizmussal. Beszámolt az otthoni eseményekről, meg hogy kit kivel kötött össze a pletyka, csak Tündét nem emlegette soha. Balázsék csak fél év múlva tudták meg, hogy az asszony kereken kitette a férje szűrét, és összeköltözött Nógrádi Emil ügyvéddel. Mindketten ismerték dr. Nógrádit, és tudták róla, hogy szélsőséges, fajgyűlölő nézeteket vall.

- Mi a fene jött rá erre a nőre? - töprengett Balázs, aki őszintén sajnálta a bátyját. - Sosem volt ki mind a négy kereke, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire bolond. Szegény Péter. Hogy szerette Tündét... És azt hiszem, még mindig szereti.

Hálaadás napja után felgyorsultak kissé az események. Európában még mindig tartott a "furcsa háború", a nyugati fronton semmi nem mozdult, farkasszemet nézett egymással a francia és a német hadsereg, de egyetlen lövés sem dördült el. Nagy-Britanniában azonban úgy tűnt, recseg-ropog a demokrácia. Neville Chamberlain^[9] nem volt hajlandó beismerni, hogy nagy részben felelős volt Lengyelország és Csehszlovákia sorsáért, és továbbra is úgy tartotta, hogy Németországot nem szabad provokálni. Fennen lobogtatta azt a szerződést, amelyet Hitlerrel kötött, és arra hivatkozott, hogy a németek be fogják tartani azt, és nem támadják meg Angliát, tehát a hadüzenet puszta formalitás. Viszont az admiralitás első lordja, sir Winston Churchill^[10] kijelentette, hogy nem bízik a németek szavahihetőségében, és az országnak fel kell készülnie arra, hogy hosszú, kimerítő háborút vívjon Hitler ellen.

Poplarban és a kis Budapesten csendesen folyt az élet, és csak az változtatta meg valamennyire Mihályfiék életét, hogy Borbála teherbe esett. Nagy izgalom volt ez a házaspárnak, és Balázs ekkor hozta fel újra a névváltoztatás ötletét. Szerette volna, ha a fia - meg volt győződve róla, hogy a felesége fiút fog szülni, és ezen sokat élcelődtek egymással - teljesen amerikainak születik.

- Meglássa, kedvesem - mondogatta Borbálának - a mi gyerekünk nagy ember lesz, egy nagy országban. És belőle is pilótát nevelek.

- Na, meg vagyok én áldva magával, meg a bolond repülőgépeivel! - nevetett az asszony. - És ha lány lesz? Akkor is pilótát farag belőle?

- Miért ne? - vágott vissza vidáman Balázs. - Amelia Earhart^[11] is nő volt, és milyen remek pilóta! Ha lányunk lesz, neki majd sikerülni fog az, ami Ameliának nem sikerült.

Kivett egy hét szabadságot, mert az időjárás miatt amúgy sem lehetett repülni, és elutazott St. Louisba, hogy elkezdje a reménytelennek tűnő utánajárást a névváltoztatás ügyében. Még mindig tartott a hivatali ügyintézéstől, pedig megszokhatta volna, hogy az Újvilágban sokkal egyszerűbben és gördülékenyebben megy minden, mint odahaza. Arcán elégedett vigyorral tért haza másnap, és kiterítette az asztalra az űrlapokat.

- Na, szívem, most egy kicsit legyen szíves idefigyelni - hívta a feleségét. - Annyit beszélgettünk már erről, csak azt még nem döntöttük el, hogy mi legyen az új nevünk. Magának mi a véleménye?

Borbála közelebb lépett, megvonta a vállát, és leült az egyik székre. Közben letette az asztalra a könyvet, amit éppen olvasott. Az Elfújta a szél volt az, és Balázsnak egyszerre felragyogott az arca.

- Maga egy tündér! - ujjongott, és megcsókolta a nőt, aki elképedten nézett rá, mert elképzelni sem tudta, mi lelte a férjét.

- Azt tudom, már sokszor mondta - mosolygott elnézően, mert szerette, ha Balázs lelkesedik valamiért, de ezt most nem tudta mire vélni. - De mi köze ennek a nevünkhöz?

A férfi a könyvre bökött.

- Itt van! - kiáltotta diadalmasan. - Megvan a név! Mitchell! - A füléig szaladt a szája. - Nem is fog rosszul hangzani a maga neve: Barbara Mitchell. Hmm? Mit szól hozzá?

- Hogy mit szólok? Tényleg nem rossz. De maga hogyan nevezné magát? Mert a Balázst, ha fejre áll, akkor sem tudja angolosítani. Vagy franciásan Blaise-nek írja majd? Norman West attól is a falnak fog menni!

A férfi elgondolkodott egy pillanatra.

- Látja, ez nem jutott az eszembe. - Tűnődve nézett maga elé, és a ceruzáját rágta, amitől az asszonynak melegség járta át a lelkét. Ilyenkor szerette a legjobban a férjét, amikor olyan volt, mint egy tanácstalan kisdiák. - Hopp! Megvan! Majd előveszem a második keresztnevemet, amit amúgy sem használtam eddig! És Robert Mitchell lesz belőlem.

Harmadnap ismét elutazott St. Louisba, és büszkén vitte magával a kitöltött űrlapokat. Utána hetekig várakoztak, és majdnem meg is feledkeztek az esetről, mert az időjárás ismét jobbra fordult, és Balázs megint a repülőtéren töltötte szinte az egész idejét. Karácsony előtt egy héttel érkezett meg a hivatalos levél, és benne a két vadonatúj személyazonossági kártya. Immár amerikaiaknak tarthatták magukat. Barbara Mitchell és Robert B. Mitchell a Missouri-beli Budapest bejegyzett polgárai voltak. Már csak azt kellett türelmesen kivárniuk, hogy megkapják az amerikai állampolgárságot is.

Az ünnepek alatt megint megváltozott az időjárás, és napokig keményen havazott. A repüléseknek egy időre befellegzett, amit Bob - most már így hivatta magát, otthon is - nem is nagyon bánt. Zsongott a feje az elmúlt hónapoktól, és úgy érezte, kissé ki kellene pihennie magát. Barbarát sem akarta magára hagyni az ünnepi előkészületekkel. Szenvedélyes repülő létére szívesen segített a háztartásban is, és néha, ha a nő is beleegyezett, bemerészkedett annak a birodalmába, a konyhába is.

Kettesben töltötték a Karácsonyt, hiszen családjuk, rokonuk nem volt. Halkan szólt a nemrég vásárolt lemezjátszóról a Csendes éj, és mindketten úgy érezték, lezárulni készül életük egy fejezete, és elkezdődik egy másik, új fejezet, amelynek a kimenetele egyelőre rejtély volt. Magyarország, Európa, a háború annyira távolinak tűntek most, hogy akarattal sem tudták felidézni. Csak a stockholmi hetek éltek mindkettőjükben ugyanolyan elevenen, mint amikor kikötöttek New Yorkban.

Természetesen, megtették, ami a kötelességük volt. Ünnepi üdvözlőlapokat küldtek Budapestre, Péternek és Vilmosnak is, Bécsbe is, Barbara szüleinek, és Stockholmba, Per Lundquistnek és Gunnar Johannsonnak. Úgy érezték, ezeknek az embereknek tartoznak a legtöbbel, hiszen a svéd mérnök segítette őket amikor bonyodalomba kerültek, leckét adva emberségből.

- Látod, Bob - mondta mélán az asszony - nélkülük ki tudja, hol lennénk most. Talán nem lett volna erőnk, bizalmunk új életet kezdeni, és visszatértünk volna Magyarországra. Ki a megmondhatója, mi lett volna a sorsunk?

Bob szeretettel ölelte magához a feleségét. Ma nem volt tréfálkozós kedvében, inkább kissé melankolikus volt. Azon tűnődött, mit fog hozni a hamarosan beköszöntő új esztendő.

- Igazad van, szívem. - Amióta házasok voltak, most kezdtek csak tegeződni, talán az angol nyelv hatására, amely nem ismerte a magázó formát. De még mindig magyarul beszéltek otthon, egymás között. - Nem tudhatjuk. Mint ahogy azt sem sejthetjük, mit hoz a holnap. Talán így a jobb. Néha arra gondolok, hogy ha az ember előre látná, mi fog történni vele holnap vagy a jövő héten, az élettől is elmenne a kedve. - Nagyot nyújtózkodott, és az órára nézett. - Nem vagy fáradt? Pihenned kéne, a baba miatt is.

- Ugyan, ne izgulj, Bob - nyugtatta meg a nő. - Remekül érzem magam. Nincs semmi bajom, és álmos sem vagyok. Igaz, hogy kirohangáltam magam az elmúlt napokban, mint egy agár, de szerencsére te segítettél, így nem volt olyan nehéz. Mellesleg, remek lett a pulykasült! Gratulálok! Ha egyszer kiszuperálnak a repülésből, beajánllak szakácsnak!

Másnap és harmadnap csak henyéltek, a házból kimozdulni nem sok kedvük volt, mert egyrészt úgysem lett volna, hova menniük, másrészt farkasordító hideg és hófúvás tombolt odakint. Barbara a konyhában tett-vett, vagy rádiót hallgatott, vagy olvasott, Bobnak pedig, ki tudja mióta először, eszébe jutott a terv, amit magával hozott Svédországból. A nappaliban kiterítette az asztalra, ceruzát hegyezett, és elővette a logarlécét. Úgy érezte, nem elég az, hogy elhozta a tervet, de tovább is kell tökéletesítenie azt, és az itteni gépekre alkalmazni. Most már szívügye lett, hogy a gépek mindig tökéletes műszaki állapotban legyenek. Normannal megbeszélte a dolgot, és az őrmester tátott szájjal figyelte barátját.

- Hallod, te vadmagyar, te mindig meglepsz valamivel. Mikor van neked időd ilyesmivel is foglalkozni? Kirepülöd a beled minden nap, hajnalban jössz, sötétben mész. Neked nem huszonnégy órából áll a napod?

Kennedy alezredes, a támaszpont parancsnoka ugyanúgy elcsodálkozott, amikor Bob neki is megmutatta a tervet. Kezdettől fogva szimpatikus volt neki a magyar pilóta, de azt nem sejtette még, hogy valójában kivel áll szemben.

- Elképesztő, hogy erre mi nem gondoltunk - mondta majdnem mérgesen. Látszott rajta, hogy bosszantja a dolog. - Mi még mindig a régi rendszer szerint tartjuk karban a gépeinket, csak bütykölgetjük őket. Csoda, hogy szét nem esnek. - A tervre bökött. - De azt hiszem, a Wildcat-ekre már nem érdemes energiát pazarolni. Maholnap elkezdenek érkezni az új P40-esek. Márciusban kell megkapnunk az első hat darabot. Hanem érdemes volna, ha arra alkalmaznád. Kezdettől fogva.

Bob megfogadta a tanácsot, és a támaszpont könyvtárából kivett és hazacipelt minden olyan anyagot, amely valamennyire is kötődött a P40-esekhez. De magánszorgalomból azért a "vadmacskákra" is kidolgozott egy karbantartási tervet, mert sejtette, hogy ha másként nem, gyakorlógépekként még szükség lehet rájuk.

Az idő továbbra is rossz volt, repülni nem lehetett. A férfi bosszankodott ezen egy kicsit, mert már hiányzott neki a botkormány. Oktatnivalója nemigen akadt egyelőre, a létszám alig valamivel a minimum fölött volt, újoncot pedig még nagyítóval sem lehetett találni. Az öreg rókák inkább egymást tették próbára, mindenféle trükköket eszelve ki, és eljátszva, hogy éppen légiharcot vívnak az ellenséggel. De most, hogy a hó és a hideg a földhöz szögezte a pilótákat, a támaszponton alig lézengett valaki a kötelező őrségen kívül.

Január kilencedikén, kedden aztán megenyhült az idő, és Bob bevágta magát a családi Fordba, hogy kimenjen a reptérre. Útközben felvette Normant, akivel telefonon beszélte meg, hogy ha törik, ha szakad, de ma felszállnak egy fordulóra. Kitelefonált a támaszpontra is, és szólt az ügyeletes szerelőnek, hogy készítse elő a két gépet.

A kifutópálya szinte teljesen tiszta volt, mivel az uralkodó széliránnyal párhuzamosan húzódott, és a szél lefújta róla a havat. Dübörögve és kékes füstöt okádva futott neki a két Wildcat, és egyszerre szálltak fel, aztán jobbra-balra dőlve elszáguldottak ellentétes irányban. Mint rendesen, Bob volt az "ellenség", akit Norman számtalanszor próbált meg legyőzni légiharcban, de eddig sosem sikerült neki. Most is megpróbált mögé kerülni, hogy a fotógéppuska célkeresztjébe hozza Bob gépét, de hasztalan erőlködött, ellenfele minduntalan lerázta. Sőt merészen felment gyertyába, aztán egy bukfenccel ő került lövőhelyzetbe, és nem is tétovázott sokat: "lelőtte" West gépét, könnyedén, ahogyan egy agyaggalamblövő versenyen teszik a gyakorlott vadnyugatiak.

- Ki vagy húzva a listáról - szólt át nevetve rádión Normannek. - Mehetünk vissza a támaszpontra.

- A fene essen beléd! - dühöngött West tréfásan. - De egyszer úgyis elkaplak, ha addig élek is! Ma meg az asztal alá iszlak a kantinban!

- Nana, csak lassan a testtel, őrmesterkém! - vihogott vissza Bob. - Korábban kell ahhoz felkelned. De tudod, mit? Tehetünk egy próbát. Legfeljebb megint vesztesz.

Leszálltak, odagurultak a hangárhoz, ahol a szerelők már vigyorogva várták a két jóbarátot. Fogadásokat kötöttek rá, hogy ma ki fog győzni, de amikor meglátták West céklavörös képét, amint kikászálódik a pilótafülkéből, azonnal tudták, hogy megint alulmaradt. Így kezdett unalmassá válni a játék. Lökdösődve és egymás hátát püfölve tódultak be a kantinbarakkba, ahol a csapos már készítette a söröket.

A nagy hejehuja közepette észre sem vették, hogy közben megint elromlott az idő. Ilyen mulatozás közben kinek jut eszébe kikukucskálni a tenyérnyi ablakon? Dél is elmúlt már, amikor a sarokban megszólalt a viharvert telefon. A csapos unottan odacsoszogott, és fél fülét betömve igyekezett valamit felfogni a hangzavarban abból, amit a vonal másik végén mondtak neki. Kétszer is vissza kellett kérdeznie, mert alig értette, aztán visszaakasztotta a kagylót a villára, és odament a vidám társasághoz.

- West őrmester, azt hiszem, magát keresték az előbb. Nem nagyon értettem, valami női hang szólt, de mintha a túlvilágról beszélt volna. Valami Barbarát emlegetett.

Bob közvetlenül Norman mellett ült, és felfigyelt a csapos szavaira. Intett egyet, mire csend lett az asztal körül.

- Mondja csak még egyszer? - szólt rá a csaposra, és egy rossz sejtés kezdett gyökeret verni a tudatában. Időközben Norman odament a telefonhoz, és felhívta a feleségét. Csak hallgatott, bólogatott, és egy perc múlva letette. Visszaballagott az asztalhoz, és Bob vállára tette a kezét.

- Gyere, pajtás, azt hiszem, a feleségedet baleset érte. - Megszorította az elsápadó férfi karját. - Én vezetek. Ne félj, nem vagyok annyira részeg, hogy az árokba vigyelek.

West valóban nem volt részeg. De Bobnak még így is égnek állt a haja, amikor a kanyarokban meg-megfarolva, a havat széthányva száguldottak Budapest felé. Egyetlen szót sem szólt, csak azon töprengett, hogy vajon mi baja lehet Barbarának. Hiszen otthon hagyta, és az asszony nem is mondta, hogy el szándékozik menni otthonról. A tanítás még nem kezdődött el.

Negyedóra múlva hazaértek, de Mitchellék házánál senkit sem találtak, az ajtó be volt zárva. A két férfi némán egymásra pillantott, nem tudták elképzelni, mi történhetett. Aztán visszaültek a kocsiba, és Westék házához hajtottak, a második utcába.

Amint beléptek a hallba, Norman felesége, Martha sietett elébük. Ijedten nézett a két férfira, a szeme könnyes volt.

- Mi történt? - kérdezte az őrmester. - Alig értettem valamit a telefonban.

- Barbara átjött hozzám délelőtt - mondta az asszony halkan. - Unatkozott otthon, és beszélgetni akart. A lépcsőn megbotlott, és elesett. Nem tűnt nagy bajnak, felállt, és bejött. Még csak nem is bicegett, pedig megütötte a térdét. - Felsóhajtott, aztán folytatta. - Leültünk a konyhában, a gyerekek a szobában játszottak. Barbara felállt, kiment a fürdőszobába, de amikor visszajött, falfehér lett, és megint elesett. Alig tudtam bevonszolni a kanapéra. Áthívtam Johnson doktort, aki megvizsgálta, és azonnal hívta a mentőket. Bevitték Poplarba, azóta én sem tudok semmit.

Bob úgy érezte, megfordul vele a világ. Mintha nem is ivott volna, teljesen józan lett, és most már tudta, hogy a feleségével nagy baj történt. Elköszönt Westéktől, beült a kocsiba, és elindult Poplar felé.

A kórházban talált rá Barbarára, és az ügyeletes orvos megmondta neki, mi történt a feleségével.

- Mrs. Mitchell elvetélt, uram. Nagyon sajnálom. De ne izguljon, fiatal a szervezete, ki fogja heverni. Lesz még maguknak gyermekük.

Bob csak bólogatott, aztán bement a feleségéhez.

- Kedvesem... - suttogta könnyes szemmel - miért nem maradtál otthon? Vagy én miért nem maradtam melletted még ma? Sosem bocsátom meg magamnak ezt a mulasztást.

- Hagyd már abba, szívem - nyugtatgatta az asszony, aki még mindig sápadt volt. - Nem te vagy az oka. Nekem kellett volna jobban vigyáznom. Meglásd, minden rendbejön hamarosan.

Nem jött rendbe. Barbara még évekig nem esett teherbe ezután a sajnálatos baleset után.

Tavasz végére aztán megmozdult az addig állni látszó háború Európában. A németek, megkerülve a híres Maginot-vonalat, lerohanták Belgiumot, Luxemburgot és Hollandiát. A jól felszerelt Wehrmachttal szemben nem jelentettek komoly ellenálló erőt a németalföldi hadseregek. Az a villámháború, amely térdre kényszerítette Lengyelországot, itt is bevált, és május végére a német egységek már Franciaország határán álltak.

Hírekben nem volt hiány, és Bob úgy érezte, hamarosan további események is következnek. Ékes bizonyíték volt erre az, hogy a támaszpont állományát elkezdték feltölteni, és megkezdődött a tulajdonképpeni kiképzés. Ezzel együtt a hivatalos körök még mindig azt hangoztatták, hogy az Egyesült Államok nem vesz részt a háborúban. FDR^[12] kitartani látszott eddigi nézete mellett, és az amerikai népnek sem hiányzott egy púp a hátára. Amerika erős volt, jólétben élt, és elnéző jóindulattal nézte a németek ellen harcoló európaiakat. De aki mélyebben nézett a felszín alá, az észrevehette, hogy a semlegesség milyen törékeny álarc, és nyilvánvaló volt, hogy csak egy szikra kell, és a nemzet harcba száll.

A támaszponton beindult a nagyüzem. Bob és kiképzőtársai alig győzték a munkát. Tejfelesszájú újoncok kerültek a repülőtérre, és kezdtek ismerkedni először a "vadmacskákkal", később pedig az új P40-esekkel. Reggeltől estig dübörögtek a gépek a kifutópályákon, a szerelők pedig, hála Bob előrelátásának, szorgalmasan és hatékonyan tudták karbantartani a gépeket. Kennedy alezredes a kezét dörzsölte elégedettségében. Poplar Air Force Base az ország középső részének az egyik élenjáró légitámaszpontja lett.

Aztán eljött a nyár, és a világnak egy újabb meglepetést kellett megemésztenie: Franciaország elesett. Ezt senki sem hitte volna. Június 14-én a német csapatok diadalmasan vonultak végig a Champs Elysées-n, a franciák pedig legszívesebben a föld alá bújtak volna szégyenükben. Párizs, a fény városa, a világszabadság bölcsője idegen hatalom uralma alá került. A boche^[13]-ok masíroztak végig a bulvárokon, szemezgettek a szép párizsi nőkkel, és általában azt képzelték, hogy övék a világ. Anglia egyedül maradt, és hamarosan szembe kellett néznie azzal, amit Churchill előre megjósolt.

Még egy kísérletet tettek a becsület megmentésére, és expedíciós haderőt küldtek a kontinensre, de a németek szinte órák alatt szétőrölték a csapatokat. Dunkerque^[14] katasztrófája után, amikor is negyvennyolc óra alatt kilencvenháromezer katonát kellett kimenteni a szárazföldről, a briteknek nem maradt hídfőállásuk Európában. Anglia teljesen elszigetelődött, és fel kellett készülnie a legrosszabbra is. A német Luftwaffe légitámadásai egyre gyakoribbak lettek, és kezdetét vette az Angliai Csata.

Barbara lassan kiheverte a vetélés bonyodalmait, de a hangulata, a közérzete nem lett a régi. Ingerlékennyé vált, hamar kimerült, és még a hétvégi kirándulásokat sem vette szívesen. Inkább otthon gubbasztott a négy fal közé zárva, és Bob kezdett komolyan aggódni a felesége miatt.

- Nem volna szabad ennyire emésztened magad, szívem - simogatta meg az asszony haját. - Nekem legalább annyira fáj, ami történt, mint neked, de ezzel még nincs vége a világnak. Majd újra teherbe esel, és nem lesz semmi baj.

- Igen? - kérdezett vissza szemrehányóan az asszony. - Azt mondod, minden rendben lesz? És mi lesz akkor, ha Amerika is belép a háborúba? Ha téged is berukkoltatnak? Mi lesz, ha lelőnek téged valahol, harc közben, és én itt maradok egyedül? Mondd, akkor mi lesz? Erre felelj nekem!

A férfi tanácstalanul állt felesége hisztériás kitörése előtt. Nem tudta, mit feleljen, nem tudta, mivel nyugtathatná meg Barbarát. Hiszen nagyon is igaza volt a nőnek. De mindemellett, nem engedhette, hogy elhagyja magát. Mély lélegzetet vett, és igyekezett higgadtan beszélni.

- Ide figyelj, Barbara. Azzal, hogy izgulsz, és az ördögöt fested a falra, senkinek sem használsz. Magadnak sem, nekem sem. Egyelőre nem vagyok amerikai állampolgár, és hadköteles sem vagyok. És az ország nem áll hadban senkivel. Bár az igaz - gondolkodott el - hogy spekuláltam a berukkoláson. De egyelőre nem akarom. Úgyhogy nyugodj meg szépen, és igyekezz összeszedni magad. Oké? - Féltőn és gyengéden magához vonta a nőt, és megcsókolta.

- Rendben van, főnök! - nevette el magát Barbara. - Megígérem, hogy összeszedem magam. Miattam ne fájjon a fejed. De te meg ígérd meg cserében, hogy nagyon ügyelsz magadra. Nem akarok idő előtt özvegy maradni.

Az elkövetkező hetekben tényleg megjavult az asszony idegállapota. Nagyritkán még arra is rászánta magát, hogy szombat délben Marthával együtt kiautózzon a reptérre, és olyankor a két férjjel madarat lehetett volna fogatni. West is imádta a feleségét, Bob meg egyenesen ajnározta a magáét. A két házaspár körülsétált az időközben elcsendesedett hangárok között, mit sem törődve a lakókörletekből jövő, a két asszonynak szóló elismerő füttykoncerttel, aztán beültek a kocsijaikba, és szép kényelmesen hazafurikáztak. Szép napok voltak ezek, és Barbara szívesen emlékezett vissza rájuk még évek múlva is.

A nyár végére minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, és a háborúról is csak annyi hír érkezett, amennyit az angliai légicsata jelentett. Azzal, hogy elfoglalták Franciaországot, a németek szinte egy kőhajításnyira kerültek Angliától, és Calaisból jól lehetett látni a doveri fehér sziklafalat. Ez volt a következő célpont. Hitler el akarta foglalni a brit szigeteket is, de az angolok szívósságával nem számolt. Azzal sem, hogy Churchill egy bulldog erejével kapaszkodik a szabadságba, a függetlenségbe.

A Luftwaffe sorozatos támadásai, London, Leeds és más városok terrorbombázása nem tudta térdre kényszeríteni az angolokat. Sőt vissza tudták fordítani a csatát, a maguk hasznára. Találékonyságuk új harcmodorhoz vezetett, és a RAF^[15], az addigi elavult Hawker Hurricane vadászgépek mellé lassan bevezette a modern, szinte legyőzhetetlen Spitfire^[16] vadászokat is, amelyek komoly fejtörést okoztak németeknek.

Bob és társai izgatottan lesték a híreket, a szakemberek hozzáértésével tárgyalták az eseményeket, és ha a moziban híradó ment, szájtátva nézték a gépeket. El kellett ismerniük, hogy az új P40-esek messze elmaradnak a Spitfire-ek mögött, de még a Messerschmittek is jobbak náluk. Még szerencse, hogy nem kell megmérkőzniük velük.

A támaszpont újabb egy tucat gépet kapott, és a "vadmacskák" lassan kiszuperálásra kerültek. Csak négyet tartottak meg belőlük, gyakorló és tartalék célokra. Az új pilóták első csoportja is befejezte a tanfolyamot, szétszéledtek az egységeikhez, és új fiúk érkeztek helyettük Poplarba. Egyikük, egy hórihorgas égimeszelő Bob keze alá került. Mark Lubinsky volt a neve, Chicagóból érkezett, és nagyon hamar megkedveltette magát. Ügyes, eszes, tanulékony gyerek volt, hamar megismerkedett a géppel, és Bob elégedetten szemlélte a haladását.

- Fiam, belőled jó pilótát nevelek - mondogatta neki. - Még akkor is, ha nem akarod. Vedd tudomásul, hogy az én kezem alól két helyre kerülhetsz: vagy a legelitebb alakulathoz, vagy kórházba. Az előbbit ajánlom. Te hogy gondolod?

Mark vigyorgott, de nem felelt. Imponált neki a férfi tudása, és amikor megtudta, hogy oktatója magyar, odáig volt az örömtől. Kiderült, hogy a nagyszülei is magyarok, de ő már az Államokban született. Törve bár, de beszélte a nyelvet, Norman West legnagyobb bosszúságára, mert sosem értett egy nyekket sem ebből a nyakatekert beszédből, Bob és Mark pedig jókat mulattak rajta.

Aztán lassan megint ősz lett, majd tél, az időjárás elromlott, és hosszú hetekig nem lehetett repülni. Bob ismét több időt töltött otthon Barbarával, és igyekezett felvidítani asszonyát. Eljött a Karácsony, majd az Újév is, és elkezdődött az 1941-es esztendő. Még egyikük sem sejtette, hogy milyen fordulatot hoz majd az életükbe ez az év, csak annak örvendeztek, amikor január végén megérkezett az értesítés: érdemesnek találták mindkettőjüket arra, hogy elnyerjék az Amerikai Egyesült Államok állampolgárságát. Most már végképp otthon voltak az Újvilágban.

Február közepén Bob ismét elutazott St. Louisba. Amikor két nap múlva hazatért, meglepetéssel szolgált Barbarának.

- Szívem, van egy hírem. - Feszengve állt az asszony előtt, és nem tudta, hogyan kezdje el. - Beléptem a hadseregbe. Mától kezdve Robert B. Mitchell főhadnagy vagyok, a USAAF^[17] oktató pilótája. Egy kicsivel több lesz a fizetésem mostantól. Egyébként minden marad a régiben. Nem bánod?

Barbara komolyan nézett a férjére. Egy percig nem szólt egy szót sem, csak szuggerálta a tekintetével, aztán halványan elmosolyodott, és megérintette a férfi arcát.

- Hogy bánom-e? Ha azt mondom, hogy bánom, akkor most visszamész, és kilépsz? Nem, Bob, te ezt nem fogod megtenni. És meg is értelek. Szívvel-lélekkel katona vagy, repülő vagy. - Elhallgatott, és kinézett az ablakon, mintha valahova messzire tekintett volna. Csak nagy sokára szólalt meg ismét. - Ha ezelőtt egy évvel tetted volna meg ezt a lépést, talán haragudtam volna. Akkor nem tudtam volna feldolgozni a tényt, hogy a férjem ismét katona. De most... Most már nincs semmi baj. - Bob vállára tette a kezét, és finom ujjaival enyhén megszorította. - Csak egyet ne feledj el: az ígéretedet. Hogy vigyázol magadra. Változatlanul nem akarok megözvegyülni.

Júniusban ismét villámcsapás érte a világot. A Wehrmacht egységei átlépték a határt, és széles fronton megtámadták a Szovjetuniót. A Molotov-Ribbentrop egyezmény annyit sem ért többé, mint a papír, amelyre leírták. Hitler "szavahihetőségére" most derült igazán fény. Csak addig tartott a barátság a keleti szomszéddal, amíg nyugaton meg tudta vetni a lábát, és véglegesíteni az uralmát Nyugat-Európa fölött. Az angliai csatát elvesztette ugyan, de nem mondott le végleg Nagy-Britannia leigázásáról. Csak későbbre halasztotta. Most, hogy nyugaton csend volt, el mert indulni Keletre. Kellett az ukrán gabona, kellett a kaukázusi olaj. Kellett a Don-medence vasa, szene, minden más gazdagsága ahhoz, hogy életben tudja tartani a hatalmas hadigépezetet. És kellett az olcsó munkaerő, amit a keleti, "alsóbbrendű" szlávok jelentettek. Sztálin, bár számított erre a hitszegésre, mégis tajtékzott dühében.

Bob helyesen értelmezte a történteket. Most már biztos volt benne, hogy Amerika csak ideig-óráig marad ki ebből a táncból. Roosevelt változatlanul a semlegességről szónokolt, de eközben katonai tanácsadók egész légiója kelt át az Atlanti Óceánon Angliába, és életbe lépett a kölcsönbérleti szerződés is, amelynek értelmében Anglia hadianyagokat kapott irdatlan mennyiségben volt gyarmatától. Amerika, ha passzívan is, de már nyakig benne volt a háborúban.

A gazdasági élet kezdett fellendülni, hiszen az elszállított hadianyagokat újra kellett termelni, olyan gyorsan fogytak. És ott volt a tengeri háború is. Portyázó német tengeralattjárók támadták meg a szállítóhajókat, nagy részüket elsüllyesztették. Sem az angolok, sem az amerikaiak nem tudták, hogyan feleljenek erre az ocsmány arcátlanságra. A vezetőknek sok álmatlan éjszakájába került, amíg kidolgozták a konvoj-rendszert. A hajók nem közlekedhettek többé egyedül vagy kettesével-hármasával, hanem konvojokba szerveződtek, amelyeket hadihajók kísértek. A német tengeralattjárók zsákmánya érezhetően megcsappant.

Közben véget ért a harmadik, majd a negyedik tanfolyam is Poplarban. Mark Lubinskyt pilótává avatták, és elbúcsúzott.

- Köszönöm, főhadnagy úr, hogy úgy oktatott, ahogyan oktatott. Ön nélkül nem lett volna belőlem pilóta.

- Na, menj gyorsan a víz alá száradni - hordta le tréfásan Bob, mert sosem szerette, ha valaki hálálkodik. - Nélkülem is pilóta lennél most. Az lehet, hogy nem ilyen jó pilóta, de azért... Na, hagyjuk. Mikor indulsz Nyugatra?

- Holnapután hajnalban, uram - felelte a fiatalember. - Csütörtökön reggel kell jelentkeznem San Diegóban. Haza már nincs időm utazni, Chicago messze van egy kicsit.

- Akkor gyere el hozzánk, Mark. És amíg nálunk vagy, nem vagyok főhadnagy úr, sem "uram", megértetted? Csak Bob vagyok, a barátod. Rendben?

Egy ideje elmaradtak az otthoni levelek is. Magyarország belépett a háborúba a németek oldalán, és Bobék nem kaphattak több hírt az otthon maradottaktól. A férfinak alig tűnt ez fel, de Barbara elkezdett komolyan aggódni. Féltette a bátyját, ugyanakkor azonban Pétert is féltette. Tehetetlen volt, hiszen a háború parancsa ellen nem tehetett semmit, és ráadásul igyekezett is leplezni az idegességét. Bobnak volt éppen elég baja, fejfájása. Most már nyilvánvaló volt, hogy Amerikát is hamarosan elkapja az örvény, csak az volt kérdéses, hogy mikor.

A diplomáciai tevékenységbe egyszerű halandónak nem lehetett betekintése, de szóbeszédek kezdtek terjengeni arról, hogy a Csendes Óceán medencéjében egyre nagyobb a feszültség. Kína lerohanása után Japán ugyanúgy terjeszkedni akart, mint európai szövetségese.

Szeptember második felében aztán elkezdődtek a változások, amelyekre már mindketten számítottak. Bob parancsot kapott, hogy jelentkezzen San Franciscóban, a csendes-óceáni flotta parancsnokságán. Három nap múlva elutazott, és egy hét múlva tért csak vissza azzal, hogy két hét múlva ismét utaznia kell, ezúttal Hawaiiba. A poplari kiképzőpilótából is gyakornok lett: meg kellett tanulnia a repülőgép-anyahajókról történő fel-, illetve leszállást, és a Grumman Corsair^[18] kezelését.

Barbara habozott egy kicsit, hogy mitévő legyen. Szíve szerint Bobbal tartott volna, és volt is erre lehetőség, de ugyanakkor nem akarta feladni az itteni megélhetését, a házat, az állását. Nem akart ingyenélő katonafeleség lenni. Annál is inkább, mert Norman Westet is áthelyezték ugyanoda, mint Bobot, és Martha sem akart megválni Budapesttől.

- Ahogyan jónak látod, szívem - hagyta rá Bob az utolsó napon. - Tényleg semmi értelme, hogy most szedd a sátorfádat, és mindent felrúgj itthon. Meg aztán... Egyelőre még én sem tudom, hányadán állok. Fogalmam sincs, melyik anyahajóra kerülök. Sok dolgom is lesz, nem fogok ráérni a közeljövőben arra, hogy veled foglalkozzam. Hanem, ha minden elrendeződik, talán elintézhetem, hogy Újévre eljöhess Hawaiiba. Neked sem fog megártani egy kis trópusi kikapcsolódás.

A férfiak másnap elutaztak, és a két feleség hosszú napokig nem tudott róluk semmit sem. Aztán, november legvégén Barbara levelet kapott Bobtól, amiben a férfi beszámolt róla, hogy a USS Yorktown^[19] fedélzetére osztották be, és kellemes meglepetése is volt: egy rajba került egykori tanítványával, Mark Lubinskyvel. Barbara megnyugodott a vidám levél olvastán, és tervezgetni kezdte, hogy az ünnepekre átutazik Hawaiiba, egy kis üdülésre.

Vasárnap volt, 1941 december hetedike. Barbara éppen Marthánál volt, amikor az állandóan szóló rádió megszakította az adását, és megrázó hírt közölt: a japánok, előzetes hadüzenet nélkül, megtámadták az Egyesült Államok flottáját Pearl Harborban. Egyelőre nem lehetett részleteket tudni, és a két asszonyt nagyon megrázta a hióbhír, hiszen mindkét férj ott volt, Hawaiiban.

Roosevelt elnök hamarosan beszédet mondott a rádióban. A galádság napjának nevezte ezt a napot, amikor a felkelő nap országa gyáván hátbatámadta Amerikát. Biztosította a nemzetet arról, hogy az ország vissza fog vágni az orvtámadásért, és addig nem nyugszik, amíg Japánt vissza nem űzi a saját szigeteire, és térdre nem kényszeríti.

Az Amerikai Egyesült Államok hivatalosan is belépett a háborúba.

Nem volt könnyű dolga az amerikai közvéleménynek, amikor magához akart térni a váratlan támadás után. Még hetekig képtelenek voltak az emberek feldolgozni, egyáltalán elhinni azt, ami Pearl Harborban történt. Mindazok, akiknek hozzátartozói voltak Hawaiiban, akár civilek, akár a hadsereg vagy a flotta kötelékében szolgáló katonák, rémülten tekintettek maguk elé. Senki sem volt képes megjósolni, meddig fog tartani a háború, és milyen áldozatokat fog követelni. De azt mindenki tudta, hogy nem lesz rövid, sem könnyű legyőzni Japánt.

Barbara napokig béna kábulatban élt. A megrázó hír annyira felkészületlenül érte, hogy egyébre nem is tudott gondolni, csak Bobra, meg arra, hogy vajon életben van-e még. Balsejtelmekkel küszködött, rémálmai voltak, amikhez egyáltalán nem volt szokva. Addig kiegyensúlyozott lelke most lázadozni kezdett, tehetetlenségében mindenfélét elképzelt. Nem volt olyan fórum, amelyhez információért fordulhatott volna.

Martha West hasonló cipőben járt, annyi különbséggel, hogy idősebb volt barátnőjénél, és mint ilyen, tapasztaltabb. Neki ott volt a két gyerek, Tom és Jenny, akik lefoglalták a gondolatait, hiszen ha akármi történik Normannel, neki, az anyának kötelessége fenntartani a családot. A másik előnye az volt, hogy született amerikai volt, tehát a gyökerei mélyek voltak. Barbara, dacára annak, hogy most már amerikai állampolgár volt, még mindig nem tudott teljesen azonosulni az amerikai nemzettel, és nem tudta otthon érezni magát.

A sajtót bejárták a Pearl Harbor-i pusztítás borzalmas képei. Hihetetlen volt. Megmagyarázhatatlan volt. Még azoknak is, akik értettek a hadi dolgokhoz, nemhogy civileknek. És felháborító volt. A kikötő füsttel teli képei, a felfordult, elsüllyedt hadihajók roncsai, a kifutópályákon szétlőtt, használhatatlan repülőgépek képei olyasmit sugalltak, amivel senki sem akart nyíltan szembenézni. Mindenkiben ott bujkált a kimondatlan kérdés: vajon visszafordítható-e még ez a folyamat? Vajon az Egyesült Államok hadserege képes lesz-e visszavágni Japánnak? Vajon a következő lépés nem lesz-e az amerikai kontinens megtámadása, esetleg megszállása?

Rémhírekben sem volt hiány, főleg az első negyvennyolc órában. Egyesek tengeralattjárókat véltek látni a nyugati part mentén, mások mintha repülőgépzajt hallottak volna éjszakai órákban, és a rémület azt sugallta mindenkinek, hogy a japánok már itt is vannak, csak a véletlen segíthet. Sokan, különösen a partvidéken lakók, felkészültek a legrosszabbra is: a japán partraszállás eshetőségére. Márpedig a japánokat senki sem ismerte eléggé, az viszont köztudott volt, hogy brutálisan bánnak a foglyaikkal.

Egy dolog teljesen biztos volt: az Amerikai Egyesült Államok 1941 december hetedike óta hivatalosan is hadban állt Japán ellen, és közvetve bár, annak európai szövetségesei, a náci Németország és a fasiszta Olaszország ellen. Bevált Bob jóslata, hogy Amerika nem fog kimaradni ebből a világégésből.

Aztán, lassan és fokozatosan, elkezdtek szállingózni a hírek. A most már megnyugtatóbb hírek, amelyekből a két asszony, na meg mások is, akik érintve voltak, egy kis reménységet meríthettek. Az első és legfontosabb ilyen hír az volt, hogy a flotta anyahajói nem tartózkodtak Pearl Harborban a támadás idején. Abban ugyan még senki sem volt biztos, vajon ott, ahol voltak a kritikus időpontban, nem érte-e azokat is támadás, de Barbara úgy érezte, nem történhetett semmi rossz a férjével. Ebbe a szalmaszálba kapaszkodva tartotta életben a reménységét, amit aztán igazolt egy rövid, pár soros levél is, amit Karácsony előtt egy héttel hozott a postás.

"Kedvesem, nincs sok időm írni. Csak annyit tudj, hogy semmi bajom nem esett. A hajónk is sértetlen, legalábbis egyelőre. Azt még nem tudom, mikor és hová vezényelnek minket, de abban biztos vagyok, hogy hamarosan elkezdjük majd kergetni ezeket a sárga majmokat, és meg sem állunk Tokióig. Ne idegeskedj, ha hosszú ideig nem kapsz majd hírt rólam. Amint lehet, úgyis értesítelek, hogy mi van velem. Csak azért imádkozz, hogy ÉN ÉRTESÍTHESSELEK, és ne más tegye meg helyettem.

Martha természetesen ugyanúgy aggódott Normanért, mint Barbara Bobért, de jobban tudta leplezni. Még tréfálkoztak is Mitchell levelén, mert West valóban nem írt, csak két nap késéssel, és azzal indokolta a hallgatását, hogy éppen a jobb keze sérült meg, így nem tudott írni. Amikor az asszony meglátta a megszokott, kusza, ide-oda dülöngélő betűket, elnevette magát.

- Na persze. Jó kis kifogás, hogy nem tud írni. Nem hiszem el! Mert UTÁL levelet írni! Ezen aztán eltréfálkoztak Barbarával, de végre megnyugodhattak, hogy a két férfinak semmi baja. Legalábbis egyelőre túl voltak a veszélyen, de minden nap kellett számítani arra, hogy harcba kerülnek. Pillanatnyilag az anyahajó-raj Pearl Harborban vesztegelt.

Gyászos kép fogadta őket, amikor a támadás után két nappal kikötöttek Oahun. A gépeket előreküldték, a hajók később érkeztek. A kikötő egész területén a pusztulás nyomai voltak láthatók. Az Arizona^[20] egy bombatalálattól robbant fel, több mint ezer ember halt meg rajta. Az Oklahoma és a Helena felfordultak, elsüllyedtek. A flotta vezérhajója, az akkor éppen szárazdokkban veszteglő Pennsylvania is több találatot kapott. Szinte nem volt olyan hajó Pearl Harborban, amely ilyen vagy olyan mértékben ne rongálódott volna meg.

A támadás idején a Nevada volt az egyetlen éppen mozgásban lévő hajó, és a japán pilóták természetesen dühös darazsakként vetették rá magukat, hogy a kikötő bejáratánál elsüllyesszék. Majdnem sikerült is, de a parancsnok ügyességének köszönhetően a part mellett akadt el a hajó, így a csatorna szabadon maradt. Mindenfelé vastag olaj úszott a vizen, roncsok, törmelékek hányódtak ide-oda teljes összevisszaságban.

A szárazföldön sem volt jobb a helyzet. Wheeler, Kaneohe, Ewa^[21] és a többi repülőtér annyi találatot kapott, hogy számolni sem lehetett. A légierő gépei fel sem tudtak szállni, a földön semmisültek vagy rongálódtak meg annyira, hogy használhatatlanná váltak. Csak két pilótának sikerült levegőbe emelkedni a támadás idején, és harcba szállni a támadókkal. Welch hadnagyot Bob is ismerte, San Franciscóban találkozott vele, a flotta parancsnokságán. Taylor hadnagy pedig Norman West régi barátja volt.

Miközben javában tartott a támadás, tizenkét darab B17^[22]-es repülőerőd érkezett a kontinensről. Ezek a hatalmas, nehézkes gépek teljesen fegyvertelenek voltak, és a páncélzatuk nagy részét is leszerelték annak érdekében, hogy minél kisebb legyen a súlyuk. Még így is alig tartott ki az üzemanyag Hawaii-ig. Egyikük félig elégett a leszállás után, egy másik pedig egy Honolulu melletti cukornád-ültetvényen hajtott végre kényszerleszállást. Még egy héttel a támadás után is teljes zűrzavar uralkodott Oahun.

Bob tudta, hogy nagyon nehéz dolog lesz legyőzni a japánokat, ha egyáltalán lehetséges. Kétségtelen, hogy a meglepetésszerű támadást kitervelő koponyák számítottak az amerikai visszavágásra, de egyelőre nem kellett ettől tartaniuk. A flotta a sebeit nyalogatta, és megpróbált magához térni a kábulatból. Az egyetlen siker, amit elkönyvelhettek, az egy japán zseb-tengeralattjáró elfogása volt. Innen származott az első japán hadifogoly is, Kazuo Szakamaki hadnagy, akit természetesen alaposan kikérdeztek, de nem sokat tudtak meg tőle.

Otthon, a kis Budapesten is az izgalom volt az uralkodó érzés. Nem csak Barbara és Martha féltették a férjeiket: sok család férfitagjai vonultak be hirtelen az elmúlt hetekben. A kisváros szinte kongott az ürességtől, a férfiak egy varázsütésre eltűntek belőle, csak a kamaszfiúk és az öregemberek maradtak otthon. A háború megváltoztatta mindnyájuk életét. Szomorkás hangulatban telt el a Karácsony és az Újév. Barbarának nem volt semmilyen oka otthon maradni, egyedül a négy fal között, ezért szinte átköltözött Westékhez. Csak aludni járt haza. Már ha tudott aludni. Többnyire álmatlanul forgolódott egész éjszakákon át, és hiányolta Bobot. Alig több, mint öt éve voltak házasok, de ezalatt az idő alatt annyira megszokta a férje közelségét, hogy most szinte fojtogatta a magány. A férfi hiánya majdnem fizikai fájdalmat okozott, és olyan űrt hagyott a nő lelkében, amilyet addig még sosem érzett.

A tavalyi szomorú események, a vetélés is rajta hagyták a bélyegüket az asszonyon. Ha belegondolt, hogy most már meglehetne a gyermeke, sírni szeretett volna. Legalább nem volna ennyire magányos... Legalább, Marthához hasonlóan, a gyermek nevelése, ápolása mögé rejtőzhetne mindennapos rettegése elől. De neki nem adatott meg ez a kiváltság, és magányos óráiban csak azért fohászkodott Istenhez, hogy Bob élve ússza meg ezt a háborút. Nem akart magára maradni a világban. Gyermeket akart szülni, és annak a férfinak akarta megszülni a gyermekét, akit mindenkinél jobban szeretett. Az EGYEDÜLI férfinak, akit szeretni tudott.

Gyakran gondolt vissza némelyik nézeteltérésükre. Apró kis zivatarok voltak ezek, semmi komoly nem rejtőzött bennük. De arra elegendőek voltak, hogy utánuk édesebb legyen a megbékélés, és arra is, hogy most, magányában, a könnyekkel küszködjön, ha Bobra gondolt.

Nem vágyott vissza Magyarországra. Szülőföldje annyira távoli volt már, annyira kiesett a valóság rostájából, hogy néha afelől is kétsége támadt, vajon tényleg ott született-e. Most, hogy Bob távol volt, még a nyelvet sem gyakorolhatta senkivel, hacsak magában nem beszélgetett. Ettől azonban óvakodni akart. El akarta kerülni, hogy eszelőssé váljon. Meg akart maradni a valóság mellett, akármilyen kegyetlen volt is ez a valóság.

Mindemellett azonban, a munkáján túl, úgy érezte, kell valamilyen elfoglaltság, amivel le tudja kötni a figyelmét, és amivel agyon tudja ütni az időt. Kézimunkázni nem nagyon szeretett, és türelme sem volt hozzá, mert tudta, hogy emellett az agya nincs egészen elfoglalva, és hiábavalóan aggodalmaskodik. Olyasvalamit akart időtöltésül, ami egész szellemi kapacitását leköti. Nem akart Martha nyakán sem rostokolni, így elhatározta, hogy utánanéz, honnan ered a kisváros neve, kik voltak az alapítói, ilyen messze az igazi Budapesttől.

Mint kiderült, nagyon jól választott. Egyáltalán nem volt könnyű dolga. Egyszer-kétszer beutazott Poplar Bluffba, és az ottani könyvtárban keresgélt. De általánosságokon túl, amiket eddig is tudott, nem sokra lelt. Annyit tudott, hogy Budapest Missouri állam Ripley megyéjében található, körülbelül egyenlő távolságra a Beaverdam^[23] és a Black River között. Lakossága jelenleg mintegy hatezer-ötszáz fő lehetett, jobbára középnyugati amerikaiak. De akadt itt néhány német, lengyel és orosz család is. Az Ozark Fennsík^[24] általában felfogta a hideg szeleket, és a tél csak akkor tombolt igazán errefelé, ha északkeleti áramlással sarkvidéki levegő érkezett a Michigan^[25] tó felől.

A véletlen játszott a kezére a titok megfejtésében. Egy nap megint beutazott Poplarba, és a könyvtárban találkozott egy nagyon rokonszenves, idős asszonnyal. Barbara nem emlékezett rá, de a hölgy már láthatta errefelé, mert hozzá lépett, és kedvesen megszólította.

- Mit keres olyan lázasan, gyermekem? Messziről látszik magán, hogy nagyon érdekli valami, és eddig még nem akadt rá a válaszra. Talán én segíthetek.

- Ó, köszönöm - hálálkodott Barbara, és röviden elmesélte újdonsült ismerősének, mi járatban van. Amaz egyre növekvő érdeklődéssel hallgatta, és elmosolyodott, amikor a fiatalasszony a mondókája végére ért.

- Nos, erről véletlenül van tudomásom - mondta a nénike, és meghívta Barbarát egy teára meg egy süteményre a legközelebbi bisztróba. Ott aztán jó alaposan kibeszélgették magukat, és mire délután lett, Barbara egy új barátsággal és néhány hasznos információval lett gazdagabb.

Mint megtudta, a várost azelőtt, amikor még faházas kis porfészek volt, Beaver Hill^[26]-nek hívták. Aztán, valamikor 1890 táján egy magyar kivándorló, bizonyos Ferenczy Kázmér érkezett ide, és letelepedett a városban. Akkoriban még eléggé gyakoriak voltak az indián portyák, és egy ilyen alkalommal a város szinte egész lakossága elpusztult vagy elmenekült. Ferenczy is szedte a sátorfáját, de nem ment messzire, csak Poplar Bluffig. Egy hónap múlva, amikor már úgy gondolta, semmi veszély sincs, visszaóvakodott a városba családjával, és meglepetten tapasztalta, hogy teljesen magukra maradtak. Ekkor támadt az az ötlete, hogy Budapestre változtatja a város nevét. Meg is tette, és minden bejárathoz elhelyezett egy-egy maga készítette táblát az új névvel.

Mire a következő tavaszon újabb telepesek érkeztek a vidékre, ezt a nevet találták. Elfogadták annak, ami, mert teljesen mindegy volt nekik, hogyan nevezik a helyet, ahol laknak. Később aztán Ferenczy Kázmér elköltözött az élők sorából, és mivel fia nem volt, csak három lánya, senki sem vitte tovább a család nevét. Szinte semmi sem maradt meg utánuk, csak a kisváros neve: Budapest.

Barbara nem éppen ilyennek képzelte a város származását, de ha valaki nagyon kifaggatta volna, akkor maga sem tudta volna megmondani, miért érzi csalódottnak magát. Talán azért, mert jelenleg ő volt az egyetlen élő magyar a városban? Mindenesetre, egy vastagfedelű füzetbe kiírt mindent, amit megtudott, és amikor legközelebb levelet küldött Bobnak, elmesélte neki a kutatást és annak eredményét, valamint eldicsekedett Dorothy Parker asszonnyal is, akiben igaz barátra lelt.

Martha nevetett barátnője csökönyös megszállottságán.

- Nem mindegy neked, ki és miért nevezte el így ezt a városkát? Látod, én itt születtem, és sosem fordult meg a fejemben, hogy utánanézzek. Normant sem érdekelte, amikor ideköltözött, és feleségül vett.

- Nézd, Martha - felelte Barbara tűnődve - lehet, hogy neked van igazad. Mert neked semmit sem mond ez a név. De én ott születtem, a másik, "nagy" Budapesten, és amikor elhagytam, egy pillanatig sem hittem volna, hogy egy ugyanolyan nevű kisvárosban fogok lakni, több ezer mérföldnyire az otthonomtól. Hát ezért voltam kíváncsi.

Később már nem beszéltek erről, maga Barbara is elfeledkezett otthona nevének a származásáról, mert a háború eseményei ismét felgyorsultak, és szinte minden mást kiszorítottak a köztudatból.

1942 tavaszának végén a flotta parancsot kapott, hogy hagyja el állomáshelyét, és hajózzon a Hawaii-szigetcsoport északnyugati széle felé. Amennyire lehetett, meg akarták közelíteni a japán flotta esetleges útvonalát, mert a Pearl Harbor-i támadás óta alig láttak japán hajót. Maga a támadó egység, amilyen észrevétlenül bukkant fel a semmiből, ugyanolyan nyomtalanul tűnt is el a csapás után, és mire a parancsnokok észbe kaptak volna, már kívül volt minden veszélyen. A leleplezés kockázata nélkül térhetett vissza támaszpontjára, ráadásul egy sikeres, nem is remélt támadás után, ahol jól feladták a leckét az amerikaiaknak.

Természetesen baklövések egész légióját követték el az amerikaiak, és ennek köszönhették a hatalmas kudarcot, amely hosszú időre megbénította a Csendes Óceáni flottát. Mint utólag kiderült, a támadással egyidőben tárgyalások folytak Washingtonban a State Department^[27] képviselői és a japán nagykövet küldöttei között. És szintén utólag derült ki az is, hogy a nagykövetnek nem volt tudomása a készülődő támadásról. Hiába faggatták, nem tudtak kiszedni belőle semmi érdemlegeset.

A másik nagy hiba az amerikaiak szinte szent ragaszkodása volt a vasárnaphoz. A japánok nagyon helyesen mérték fel a helyzetet, és kihasználták ezt, hiszen tudták, hogy "odaát" vasárnap még a fű sem nő, tehát mindenképpen meglephették a flottát. Ugyancsak nagy hiba volt nem komolyan venni az Opana Point^[28]-i vadonatúj radarállomás jelzését, amely pontosan észlelte ugyan az érkező repülőgépeket, csak éppen nem volt kinek jelentenie. Ugyanez a radarállomás nyomon követhette volna a távolodó gépeket is, ha lett volna egyetlen józan, megfontolt ember ebben a zűrzavarban, aki gondolt volna erre. Akkor nem maradt volna rejtély a japán támadóegység helyzete és útvonala, és a sértetlenül maradt repülőgép-anyahajók rajta üthettek volna.

A mostani csapatmozdulatokkal Chester W. Nimitz^[29] admirális ezt a csorbát akarta kiköszörülni, és ugyanakkor elérni azt, hogy a mindenütt leskelődő japánok igenis tudomást szerezzenek a manőverről. Ki akarta piszkálni őket a fészkükből, harcra provokálni, mert meg volt győződve afelől, hogy most már képes a visszavágásra.

A célpont a Midway^[30]-szigetek voltak, ahol az amerikai flotta előretolt támaszpontot tartott fenn. Ide vezényelték a megmaradt hajók zömét, Pearl Harborban csak egy kisebb egységet hagytak, öt repülőszázad fedezete mellett, minden eshetőségre, ha a japánok esetleg egy újabb cselt vetnének be. De a flotta büszkeségei, az Enterprise, a Yorktown (ez volt Robert Mitchell anyahajója), a Lexington, a Hornet^[31] és társaik mind Midway körül gyülekeztek.

Több, mint ezerszáz mérföldet kellett megtennie a hajóegységnek, és ezalatt az idő alatt az anyahajók repülőgépei állandóan cirkáltak, hogy idejében felfedezzék, ha a japánok esetleg rajta akarnának ütni. De sehol sem volt látható egyetlen ellenséges hajó vagy repülőgép sem. Igaz, hogy az időjárás nagyon mostoha volt ebben az időszakban, viharos szél fújt, és az eget szinte teljesen elborították a felhők.

A parancs szerint a flottaegységnek csak meg kellett közelítenie Midwayt, de nem kikötni ott. Az ott állomásozó egységekkel és repülőgépekkel karöltve kellett kelepcébe csalni a japánokat, akik valóban tudomást szereztek az amerikai manőverről, és teljes gőzzel igyekeztek a szigetek felé, élükön ugyanazzal a hat anyahajóval, amelyek végrehajtották a december eleji támadást. Az Akagi, Kaga, Hiryu, Soryu, Shokaku és Zuikaku^[32] harcedzett pilótái a kezüket dörzsölgették, ha arra gondoltak, hogy most aztán végképp legyőzhetik az amerikaiakat. Az senkinek sem jutott eszébe, hogy ez a harcedzettség csak látszat volt, hiszen Pearl Harbornál alig ütköztek ellenállásba, és ha a parancsnokok óvatossága nem szólította volna őket korai visszavonulásra, valóban megsemmisíthették volna a teljes amerikai flottát. De Taylor és Welch hadnagyokon kívül alig akadt valaki, aki légiharcba tudott volna bocsátkozni a mindenfelől támadó Mitsubishi Zeró^[33]-kkal és az Aichi torpedóvető repülőgépekkel. A gyér légelhárítás több kárt okozott az amerikaiaknak, mint a japánoknak.

Most azonban nem csupán egy újjáteremtett flottával, hanem nagyon mérges, büszkeségükben vérig sértett emberekkel is szembe kellett nézniük, és az a néhány öreg parancsnok, akit nem ragadott magával a szamuráj-gőg, bizony tudta, hogy ez az ütközet távolról sem lesz olyan könnyű, mint a decemberi mészárlás volt.

Bob szinte minden nap felszállt a Yorktown fedélzetéről, és őrjáratba vezette a kötelékét. A hat gép közül négyben veterán pilóták ültek, akik láttak már egyet-mást életükben. De a fennmaradó két gépet olyan újoncok vezették, akik még sosem szagoltak puskaport. Egyikük Bob valamikori tanítványa volt, Mark Lubinsky. A másik egy Salt Lake City-i srác, bizonyos Andrew Cole volt, akivel Bob szívesen beszélgetett. A fiatalember sokat mesélt neki Utah államról, a gyönyörű hegyekről, ahol annyit kószált gyermekkorában, a szinte emberláb nem taposta, sűrű erdőkről, medvékről, farkasokról, favágókról. Mitchell szerette ezeket az elbeszéléseket, és arra gondolt, ha vége lesz egyszer ennek a háborúnak, jó volna otthagyni a kis Budapestet, egy ilyen festői helyen letelepedni, és élvezni az életet Barbarával.

De egyelőre olyan távoli volt a békés, civil élet, amilyen távol lehet az Északi Sark a Délitől. Naponta ismétlődtek a felszállások, az őrjáratok nagy magasságban, mert a hírszerzés megneszelte, hogy a japán flotta a közelben ólálkodik. Az amerikaiak igyekeztek elsőkként meglátni ellenfeleiket.

És hirtelen elszabadult a pokol. Amikor senki sem várta volna, japán repülőgépek csaptak le a szigetekre, megbénítva az ottani repülőteret. Pearl Harbortól eltérően, most működött a radar, és a jelzéseit helyesen is értelmezték, de a nagy zűrzavarban bizony sok amerikai gép egymásra kezdett lőni. Június elsején már alig volt érintetlen gép a szigeten. Ezek is ősrégi, elavult Vought Vindicator^[34]-ök voltak, amelyeket a pilóták úgy utáltak, ahogyan csak repülőgépet utálni lehet. Leginkább szélkakasnak csúfolták ezeket a gépeket, mert a stabilitásuk nagyon gyatra volt.

Bobnak és a többi pilótának meggyűlt a baja a japánokkal. Most hármas feladatot kellett ellátniuk: egyrészt tovább kellett kutatni a ködben és felhőkben elrejtőző japánok után, másrészt védeni kellett a saját anyahajóikat is, harmadrészt pedig segítséget kellett nyújtani a kutyaszorítóban lévő szigetvédőknek. Egyik feladat sem volt gyerekjáték.

Június másodikán, kora délelőtt, miután felszálltak, Bob kötelékének a hármas számú gépe jelentette, hogy északnyugatra gyanús nyomvonalat fedezett fel. Tizenhatezer láb^[35] magasságban repültek, és a felhők meg a szigetről felszálló füst miatt alig lehetett látni a tengert.

- Pontosan merre láttad? - kérdezte Bob, megtörve a rádiócsendet.

- Innen tizenöt mérföldre lehet, tíz óránál^[36] - jött a válasz. - Éles fordulóban van. Hopp, ott egy másik is! Fiúk, megvannak a japánok!

Bob élesen leborított jobbra, és utána az egész kötelék. Most már ők is látták a tajtékcsíkot, amelyet a visszaforduló hajók hagytak maguk után. Azt még nem tudták megállapítani ebből a távolságból, hogy milyen hajók lehetnek, de Bob sejtette, hogy csak anyahajók lehetnek. Más hadihajónak nem lett volna mit keresnie ebben a távolságban Midwaytől.

Ahogyan közeledtek, úgy tűnt fel a ködből az anyahajó félreismerhetetlen fedélzete, a féloldalas felépítménnyel. Nyolcezer lábnál már a fedélzeten felsorakozott repülőgépeket is látni lehetett. Kétségtelenül anyahajó volt, méghozzá nagy. Vagy a Soryu, vagy a Zuikaku lehetett. Bob most már zuhanórepülésbe vitte a gépét, és igyekezett célkeresztbe fogni a kifutó legelején veszteglő gépet. Kétmotoros Aichi volt, felszállásra készen, minden bizonnyal tele magas oktánszámú repülőbenzinnel, hasa alatt a torpedóval.

Bob és pilótái tövig nyomták a gázkart, és a hat Corsair villámként zuhant az anyahajó felé. Tőlük balra, a másik nyomvonal fölött újabb hat amerikai gép kezdett támadásba, a fenegyerek Thompson százados vezetésével. Ezek az Enterprise gépei voltak. Távolról is meg lehetett ismerni őket az élénk vörösre festett függőleges vezérsíkjaikról: az egész flottánál, csak Thomson hat gépe díszelgett ilyen színben.

Bob röviden megnyomta a kioldót. Az első néhány nyomjelzős lövedék a fedélzet deszkázatát érte, a célként kiszemelt gép mögött. Aztán már folyamatosan lőtt. Szeme sarkából észlelte, hogy a mögötte zuhanó gépek, egy-egy gép kihagyásával, szintén a felszállásra sorakozó gépeket támadják. Kis korrekció után egyenesen a célkeresztbe fogta az Aichi törzsét, és a farkától az orráig alaposan "végigvarrta".

Ugyanebben a pillanatban dördült fel a légelhárítás is. Ha ép bőrrel akarták megúszni, azonnal ki kellett törniük balra, és alacsonyan szállva elmenekülni, különben egyenesen az ágyúk torkába repültek volna.

- Kitörni balra! - kiáltotta a laringofonba. - Azonnal! Haza kell jutnunk innen, fiúk!

Ő maga kezdte el a manővert, miután látta, hogy sorozata nyomán a célpontot előbb fehér füst, majd láng borítja el. A kötelék, mint valami jól összedolgozott cirkuszi artistacsoport, tökéletes szinkronban követte.

Még visszapillantott, amikor a légelhárítás abbahagyta a tüzelést. Elégedetten látta, hogy az anyahajó fedélzete lángtengerré változott, amelyet itt is, ott is a fellobbanó robbanások tűzgombái tarkítottak.

Amikor már biztonságos távolságban voltak a lángoló hajótól, meredeken felszöktette a gépet, hogy ha szükséges, még egy támadást indíthasson, és ne essen áldozatul egy esetleges, magasról lecsapó japán vadásznak. A többiek hűségesen követték parancsnokukat, de amint lágy balkanyarba kezdett, egyre emelkedve, és még egyszer visszanézett, látta, hogy Cole gépe vékony füstcsíkot húz maga után.

- Hatos, helyzetjelentést kérek! Farkad van! - szólt bele a rádióba. - Találatot kaptál?

- Egyes, itt hatos, eltaláltak - felelt Cole. - Nem veszélyes, Bob, hazaérek ezzel. Hacsak nem jön egy Charlie^[37] és el nem trafál megint. Alig van olajnyomásom.

- Helyes, fiam, csak nyugodtan, nem lesz semmi baj - nyugtatta meg a fiút. - Ne daráld agyon a masinádat. Üzemanyaggal hogy állsz?

- Egyharmad tank, még elég hazáig.

- Oké, fiam, ha baj lesz, szállj le a vízre a hajó mellett. Gép van még, jó pilóta kevesebb. Irány haza, gyerekek!

Még egy pillantás a támadás helyszíne felé igazolta, hogy a másik anyahajót is elborították a lángok, tehát legjobb esetben is csak négy harcképes anyahajója maradt a japán flottának. Az Enterprise fenegyerekei is jó munkát végeztek. Most már majdnem gondtalanul térhettek vissza a Yorktown fedélzetére, csak az esetleges vadásztámadástól kellett tartani.

Ám amikor a hajó ismert helyére értek, leesett az álluk. A megszokott kép helyett ugyanolyan pusztulás fogadta őket, mint amilyet maguk mögött hagytak. Az anyahajó lángokban állt, vastag, fekete füstöt okádott, körülötte pedig mentőcsónakok forgolódtak a tengeren. Kelet felől, a sziget irányából, két kisebb hadihajó közeledett teljes sebességgel. Amint az égő hajó mellé értek, vízágyúikkal elkezdték oltani a tüzet.

Természetesen, arról szó sem lehetett, hogy erre a hajóra szálljanak le. Azt nem tudták, merre van a többi három, és most nem is volt annyi üzemanyaguk, hogy keresni kezdjék, így egyetlen lehetőségük maradt: a sziget repülőterén leszállni. Azt csak remélni merték, hogy ott éppen nem folyik japán támadás. Tudni nem tudhatták pontosan, mert a repülőtér rádiója két napja néma volt.

A leszállás sikeres volt. Szerencse szegődött hozzájuk, de nem sokáig örülhettek neki, mert egy csupa korom és olaj ember bukkant fel mellettük a semmiből, és dühösen óbégatva követelte, hogy azonnal szálljanak fel, és hagyják szabadon a kifutót.

- Megyünk, ember, de először feltankolunk - felelte Bob, és leugrott a szárnyról a földre. - Annyi lé sem maradt a gépeinkben, amennyi egy kormos gyújtógyertya megtisztításához kellene.

- Az engem nem érdekel! - ordította a kéményseprő kinézésű katona. - Alig van benzinünk nekünk is! Takarodjatok el innen azonnal!

Parázs vita kerekedett, majdnem ökölre mentek, aztán a kiabáló katona megadta magát. Füttyentett egyet, és mindenhonnan hozzá hasonló, csupa mocsok emberek bújtak elő. Hamar előkerült egy tartálykocsi is, amit ki tudja, hol rejtettek el eddig, és rekord idő alatt feltöltötték a gépeket benzinnel. Bob még megnézte Cole gépét, és megtalálta az eltört olajvezetéket. Javítgatni nem volt idejük, de találtak egy kanna hidraulikus olajat, amit beletöltöttek a gépbe, hogy kibírja az első ép anyahajóig.

Végül az Enterprise fedélzetén landoltak, valamikor késő délután. Bob és fiai pokolian fáradtak voltak. Alig álltak a lábukon, enni, mosakodni sem volt erejük, csak aludni akartak.

Két napig küzdöttek a Yorktown megmentéséért, de hasztalan. Június negyedikén reggel az anyahajó elsüllyedt, követve társát, a Hornet-et, amely egy nappal előbb merült a hullámok közé. Az amerikai flottának csak két anyahajója maradt Midwaynél, de már alig akadt dolguk. Mind a hat japán repülőgép-hordozó lángokban állt, és egymás után süllyedtek el. A japán gépeknek nem volt, hova leszállni.

Bob megtudta azt is, hogy hajójával egy kamikaze^[38] végzett. Sajnálta is, nem is. Tudta, hogy az Egyesült Államok most már meg fogja nyerni a háborút. Anyahajót, repülőgépet lehetett pótolni, de az elesett, eltűnt, fogságba esett embereket nem. Az ő köteléke még ép volt, és ennek örült a legjobban.

A japán főparancsnok, Nagumo tengernagy, aki a Pearl Harbor elleni támadást is vezette, most vesztesként vonulhatott vissza a hadszíntérről. Támadó egységét úgy megtizedelték az amerikaiak, hogy értelmetlennek találta folytatni a harcot. Egyetlen pillanatig arra gondolt, hogy tengeralattjáróival intéz még egy utolsó, kétségbeesett támadást az ellenséges flotta ellen, de ráeszmélt, hogy az égboltot uraló repülőgépek hamar felfedeznék őket, és inkább lemondott erről a tervről. Szeretett volna minél előbb hazai vizekre érni, megmenteni azt, ami még megmaradt a rá bízott egységből. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ezzel az ütközettel megpecsételődött Japán sorsa.

Az idő őt igazolta. A Midway-i csata után a felkelő nap országa már alárendelt szerepet játszott a háborúban, és arra szorítkozott, hogy védekezése közben minél nagyobb károkat okozzon az amerikaiaknak.

Barbara kíváncsian és izgatottan leste a frontokról érkező híreket. Természetesen, leginkább a Csendes Óceáni hadszíntér eseményei érdekelték, hiszen Bob ott harcolt, és megint hetek teltek el anélkül, hogy morzsányi hírt kapott volna a férjétől. Martha sem volt jobb helyzetben. Norman a Lexington fedélzetén szolgált, de ő sem írt gyakrabban, mint a barátja. Nyakig merültek a harcokba, szinte szusszanásnyi idejük sem maradt.

Amikor megérkezett a Midway-i győzelem híre, mindkét asszony örvendezett, de amikor már részletek is kezdtek szállingózni, és Barbara megtudta, hogy a Yorktown elveszett, kitört rajta a kétségbeesés. Martha alig tudta megnyugtatni.

- Ne veszítsd el a reményt, te csacsi - vigasztalta. - A tudósítás szerint csak nagyon kevesen pusztultak el a hajóval együtt. A repülőgépek az Enterprise-ra szálltak le. Biztosan Bob is köztük volt. Fel a fejjel, Barbara!

Az asszony csak akkor nyugodott meg, amikor végre levelet kapott Bobtól. Kusza, kapkodó sorok voltak azok, de mégis simogatták háborgó lelkét: férje él, még csak meg sem sebesült.

A flotta visszafelé tartott, Pearl Harborba. Helyre kellett hozni a károkat, pótolni kellett a hiányokat, és főleg pihenni kellett a következő nagy bevetés előtt. Azt senki sem sejtette, hol és mikor ütnek rajta megint a japánokon, de mindenki tisztában volt vele, hogy az Egyesült Államok hadserege és hadiflottája most már nem áll meg Tokióig.

Ugyanakkor Európában is folytatódott a háború. A Wehrmacht mélyen benyomult a Szovjetunió területére, két vállra fektetve Sztálin hadseregét. Szinte nem ütköztek ellenállásba, és hatalmas területeket foglaltak el. Az ősz kezdetén a németek már Sztálingrád előtt álltak, és felkészültek arra, hogy minden lehetséges erejükkel legyőzzék, megsemmisítsék ezt a várost, amely jelképet jelentett mindkét küzdő fél számára. Az oroszok az utolsó védelmi vonalat látták benne, mert ha Sztálingrád elesik, és a németek előre tudnak nyomulni a Volgán túlra, már semmi sem állíthatta volna meg őket. Elesett volna a Kaukázus, és Hitler újra Moszkva felé fordulhatott volna.

A németeknek pedig Sztálingrád egyenesen az ellenség szívét jelentette. Mindenáron meg akarták kaparintani ezt a várost, és az ókori Karthágóhoz hasonlóan, a földdel egyenlővé tenni. Von Paulus^[39] százötvenezres hadsereget vonultatott fel az ellenséges város körül, és kegyetlenül ostromolta. Ugyanakkor a Don mellett a második magyar hadsereg vonult fel a németek oldalán.

Otthonról változatlanul nem jött semmilyen hír. Barbara aggódott a családjáért és Péterért. Hosszú ideje azon törte a fejét, hogyan szerezhetne bármilyen információt róluk, de tanácstalan volt. A Nemzetközi Vöröskereszt tehetetlen volt, más hírforrás meg nem nagyon állt rendelkezésre.

Viszont ezen az őszön hallottak először az elfoglalt keleti területeken felállított koncentrációs táborokról. A hír annyira bizarr, annyira hihetetlen volt, hogy Barbara nem is akart hitelt adni neki. Nem volt képes felfogni, hogy a civilizált Németország ilyen aljasságokra képes. Hogy százezrével hajtson rabszolgaságba ártatlan embereket? Ilyen nem létezhet! Igaz, hogy ők robbantották ki a háborút is, de azt nem volt hajlandó elfogadni, hogy a németek ilyesmikre vetemedjenek.

Pedig igaz volt. Csak a világ szabadabbik fele nem vete tudomásul. Az angol légierő most már nem csak a szigetországot védte, hanem szinte naponta hajtott végre légitámadásokat Németország ellen. Felderítő gépek fényképeket készítettek azokról a furcsa barakkvárosokról, amelyeket úgy emlegettek, mint táborokat. De senki nem tett semmi lényegeset, még csak annyit sem, hogy szétbombázzák az oda vezető vasútvonalakat.

Ősz végére megint megélénkült a Csendes Óceán. Az amerikai flotta valóban előre akart nyomulni Japán felé, de ehhez először le kellett győznie a minden szigeten befészkelt japánokat. Mindaddig, amíg a szigetvilágot meg nem tisztították az ellenségtől, nem lehettek biztosak a dolgukban, hiszen a fanatikus japánok bármikor hátba támadhatták az amerikaiakat, és elvághatták az utánpótlási útvonalaikat.

A legfontosabb célpont a Salamon-szigetek lettek a Csendes Óceán keleti medencéjében, közel Új-Guineához. A hírszerzés tudomást szerzett róla, hogy a májusban elfoglalt szigetek egyikén, Guadalcanalon a japánok hatalmas repülőteret építenek, amely fontos támaszpontja lehetett úgy az amerikai flotta elleni akcióknak, mint az Amerikából Ausztráliába tartó hajókonvojok megtámadásának. Ezt a repülőteret meg kellett semmisíteni, a japánokat pedig kifüstölni a szigetről.

Nem ígérkezett könnyű feladatnak ez sem. Az a kevés hadihajó, amely azon a vidéken tartózkodott, állandó támadásoknak volt kitéve, és az utánpótlás is megoldatlan volt. A flotta ismét felszedte a horgonyt, és október elején kihajózott Pearl Harborból, a Salamon-szigetek felé.

Az időjárás nem nagyon kedvezett ennek a tervnek, a tengert viharok szántották fel, és így az anyahajókon állomásozó repülőgépek is alig tudtak felszállni, őrjáratozni. Annyiban megnyugodhattak, hogy a japánoknak sem lehetett sokkal könnyebb dolguk, legfeljebb annyiban, hogy gépeiket a szárazföldről indíthatták, és ugyanott landolhattak is. De Midway után, a japán pilóták krémje, a valódi légi farkasok már kiestek a harcból. Csak nagyon kevesen menekültek meg, és tértek vissza megtépázott egységeikhez.

November elejére bevetésnyi távolságra közelítették meg a szigetet, de az időjárás tovább romlott. Bob és a bátrabb pilóták vállalták a felszállásokat és a felderítést, de hasztalan köröztek naphosszat, csak a benzint fogyasztották, és nem láttak semmit. Ha biztonságos magasságban repültek, a felhők mindent eltakartak. Ha lejjebb ereszkedtek, ki voltak téve a légelhárítás tüzének. Tanultak a Santa Cruz-i összecsapás példájából, és nem akarták fölöslegesen kockáztatni a hajókat meg a gépeket.

A csata most is hirtelen tört ki. November tizenkettedikén hajnalban a japán 11. Légiflotta gépei lendültek váratlan támadásba az amerikai hajók ellen. Bobéknak alig maradt idejük előkészíteni a gépeiket, és sebtében felszállni, hogy felvegyék a harcot a támadókkal. Az Enterprise és kísérőhajója, a Pensacola nehézcirkáló azonnal célpontokká váltak.

Bob ideges volt ezen a reggelen, de mérgét egyelőre nem adhatta ki. Igyekezett kötelékével a felhők takarásában maradni, és onnan lecsapni a támadó Aichi-kra. Az első támadás sikertelen volt, még csak meg sem tudták közelíteni lövedékeikkel a japán gépeket, amikor egy raj Zero ütött rajtuk. Vissza kellett húzódniuk a felhők közé, és lesni az újabb alkalmat.

A második lecsapásnál Bob egyenesen egy japán vadásszal találta szemben magát, alig tudott kitérni előle. Szerencséjére, az ellenséges pilóta ugyanúgy megrémülhetett, mint ő, és a frontális ütközést elkerülendő, hibát követett el, mert lefelé menekült. Bobnak jól berögződött szokása volt ilyen esetekben magasra szöktetni a gépet, kipréselve belőle mind a nyolcszáz lóerőt, amíg a gép szinte egyhelyben megállt a levegőben, aztán zuhanórepülésben ereszkedni kezdett. Most is ezt tette, és pillanatok alatt célkeresztjébe fogta az ütközésből fellélegezve megszabadult japánt.

A Zeró-nak nem volt menekvése. Bob gépének mind a négy gépágyúja köpte rá a tüzet, és a japán gép hamarosan fáklyává változva zuhant a tengerbe. Bob még egy pillantást vetett a becsapódás helyére, aztán ismét meredeken felszöktette a Corsair-t, és szeme sarkából a társait igyekezett megfigyelni. Rádiózni nem lehetett, minden olyan villanásszerűen történt, hogy magukra voltak utalva mindnyájan.

Ekkora káoszt ritkán lehetett tapasztalni a levegőben. Vadászgépek cikáztak egymás orra előtt, nyomjelzős lövedéksorozatok színes csíkjai hasítottak a levegőbe, a légelhárítás fekete füstpamacsai úgy lógtak a gépek körül, mint a karácsonyfadíszek. Alul a tenger fortyogott a becsapódó lövedékektől, a villámgyorsan irányt változtató hajók nyomdokvizétől.

Bob ismét észrevett egy Aichi-t, amint az Enterprise felé lopakodott. Nem torpedóvető gép volt, hanem zuhanóbombázó. Pearl Harbor és az Arizona pusztulása óta mindenki tudta, mekkora veszélyt jelent egy ilyen gép, ha szabadon hagyják garázdálkodni. Bob éppen lecsapni készült rá, amikor a feje fölül előbukkant egy másik Corsair, és "elhappolta" előle a zsákmányt. Minden nyomorúsága és feszültsége ellenére is elnevette magát: felismerte Lubinsky gépét. A tanítvány jó volt, nagyon jó. Meredeken zuhanva, átlósan keresztezte a japán gép repülési irányát, és valósággal kettévágta annak törzsét egy sorozattal.

Csakhogy késő volt. Az Aichi már zuhanásban volt, és a bombáját is kioldotta. Szerencsére csak a fedélzet szélét érintette a bomba, de a robbanás így is nagy kárt okozott: teljesen megbénította az elülső liftet. A japán gép két darabja a tengerbe zuhant.

- Ez az, Mark! - rikkantotta Bob. - Szép volt! Ne törődj azzal, hogy kicsit késtél!

- Megette a fene - hangzott fel a morgás a fülhallgatóban - ezt elcsesztem, Bob!

A köteléknek le kellett szállnia tankolni és lőszert vételezni. Ez volt a csata legkritikusabb pillanata: tűz alatt álló anyahajó fedélzetén landolni, ellátni a gépet, és újra felszállni. Nem sokat gyakorolhatták az ilyesmit, de most nem volt választásuk. Bob előre engedte a köteléket, és fölöttük körözött addig, amíg egyenként el nem végezték a szükséges manővert. Csak amikor már mind az öt gép újra a levegőben volt, akkor szállt le maga is, az utolsó csepp benzint égetve el a felforrósodott motorban. A kiszolgáló személyzet tagjai úgy dolgoztak, mint valami óramű. Percek alatt tele volt a gép, a négy gépágyú és a két nehézgéppuska feltöltve és élesre állítva. Rajtolhatott.

Alig hagyta el a fedélzetet, még billegve a túl alacsony sebességtől, amikor érezte, hogy megremeg alatta a gép. A túlpörgetett motor hangja minden más zajt elnyomott, lövést nem hallott, de tudta, hogy eltalálták a Corsair-t. Igyekezett magasságot nyerni, és amint stabilabb lett a gép, kipróbálta, mit bír. Lehet bízni benne, úgy gondolta. Egy pillantás felfelé, a kabintetőn át igazolta a feltevését: egy japán vadász igyekezett a magasba a sorozat után. Gyatra céllövő lehetett, talán csak a farokrészt találta el. Bob folytatta az emelkedést, közben a tekintete ide-oda cikázott, hogy még egyszer ne lephessék meg.

A meglepetés mégsem maradt el, csak máshonnan jött. Cole gépe zúgott el mellette, teljes sebességgel, emelkedőben. Szinte a farkához tapadva, majdnem azt darálva a légcsavarjával, egy Zero üldözte. Mindez karnyújtásnyira történt Bob gépétől, jól láthatta a japán pilóta bőrsisakját, a szemüvegét, meg a homlokára kötött hashamaki^[40]-t is. Elképedve nézte, amint a japán tüzet nyit Cole gépére, és az kigyullad.

Fájdalmas űr keletkezett Bobban. Szerette Andrewt, jó pilótának tartotta, és kedvelte a meséit. És most tehetetlenül kellett végignéznie, hogy lelövik. Mi történik itt? Miért lassult le minden érzéke? Miért nem veti magát a japán után, ahelyett, hogy bepárásodó szemmel végignézné, amint a társa irányíthatatlan csavarral a hullámok közé csapódik, és felrobban?

Keze önműködően nyomta ütközésig a gázkart, és a gép beleremegett az erőlködésbe. A sebessége időközben megnőtt, magasságot is nyert, és lassan befogta a Zeró-t. Zsibbadó ujjal nyomta a kioldót, és addig abba sem hagyta, amíg azt nem látta, hogy a másik gép füstölni nem kezd, aztán kigyullad, és a tenger felé szédeleg. Majdnem ugyanazon a ponton zuhant a vízbe, ahol Cole. "Isten veled, fiam..." - suttogta, és balra kanyarodott.

Nem vette észre a következő támadót. Agya még mindig a két gép becsapódásának a képsorait dolgozta fel, és elfelejtkezett az óvatosságról. Csak a lövések kerepelésére eszmélt fel, de akkor már tehetetlen volt. A találatot kapott motorházból fekete olaj csapódott a szélvédőre, és megvakította. Aztán éles, égető fájdalom hasított a bal combjába, amitől pillanatokra elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, a motor már alig járt, és vastagon füstölt. A műszerfal mutatói megbolondultak, és Bob ösztönszerűen nyúlt a gyújtáskapcsoló felé.

A hullámok első pofonjait még érzékelte, aztán a gép megugrott, mint egy rodeo-ló, és Bob a keresztmerevítőbe verte a homlokát. Sötétség ereszkedett a tudatára. A Solace kórházhajón tért magához, két nappal később, amikor a csata már eldőlt.

A japánokat megint megverték, de az amerikai flottának is súlyos veszteségei voltak. Végéhez közeledett az 1942-es esztendő, de a háború vége távolról sem látszott még. Sem Európában, sem a Csendes Óceánon nem lehetett látni a végkifejletet, csupán azt lehetett tudni egyre növekvő biztonsággal, hogy a szövetségesek fognak győzni.

Bob Mitchell súlyosan megsérült. Bal lábát alig tudták megmenteni az orvosok. Nagy kaliberű lövedék érte a combján, valamivel térd fölött, és repeszek is megkínozták. Erősen roncsolódott a lábszárcsontja, és az izomzata is. Három műtéten kellett keresztül esnie, hogy végre azt lehessen mondani: most már nem lesz komolyabb bonyodalom.

Dr. Wallace, a hajó főorvosa személyesen vette kezelésbe Bobot. Hallott már erről a Magyarországról emigrált pilótáról, és imponált neki a vasakarat, amivel minden kihívásnak eleget tett. Nem fűzött túlzott reményeket a teljes felgyógyulásához, és ezt nem is titkolta el Bob előtt.

- Doktor, amit maga mond, az a szakmai véleménye - vágott vissza Mitchell. - Amit viszont én érzek, az teljesen más. Én TUDOM, hogy még fogok harcolni. Akkor is, ha nem most azonnal, és akkor is, ha maga nem hiszi el. Mi a véleménye?

- Hogy mi a véleményem? - kérdezett vissza Wallace. - Az a véleményem, hogy életemben nem láttam magánál csökönyösebb embert. Mint egy vadszamár. Már megbocsásson, hogy így fogalmazok. De maga nem akar, vagy nem tud szembenézni a tényekkel. A lábát csak az imádság mentette meg. Hogy akar maga még harcolni?

Bob elgondolkodott, nem felelt azonnal. Végtére is a dokinak igaza lehetett. Az, hogy ő maga nem akarta meghajtani a fejét az igazság előtt, még semmit sem vont le annak nagyságából. Mégis úgy érezte, csak és kizárólag rajta múlik, mikor épül fel annyira, hogy visszatérhessen az egységéhez.

- Doki, maga ezt nem értheti meg - mondta nem sok meggyőződéssel. - Pilóta vagyok. Lételemem a repülés. Most képzeljen el egy zongoraművészt, akinek eltört mind a tíz ujja. Gondolja, hogy az az ember nem tenne meg minden tőle telhetőt csak azért, hogy visszatérhessen az életet jelentő pódiumra? Gondolja, hogy a zongorista feladná, és elmenne, mondjuk, jegyszedőnek egy harmadrendű moziba? Na ne. Ilyen nincs. Meglehet, hogy nem vezethetek többé vadászgépet. És akkor mi van? Adjanak alám egy bombázót, akkor is ott a helyem, ég és föld között.

Az orvos csak hümmögni tudott. Valóban nemigen találkozott még ilyen sziklaakaratú emberrel.

- Na jól van, meggyőzött - mosolyodott el. - Kemény legény maga, Mitchell százados. - Hamiskásan kacsintott a betegre, aki nem tudta felfogni, hogy most tréfálkoznak-e vele, vagy komoly, amit hall. Wallace maga oldotta meg a rejtélyt. - Igen, jól hallotta. Ma említette a parancsnoka, amikor itt járt, hogy felterjesztették előléptetésre. Nem hiszem, hogy akármi meghiúsíthatná ezt. Hanem ide figyeljen. Nekem semmi kifogásom a maga nyakassága ellen. De ha repülni akar még ebben az életben, akkor lesz szíves azt tenni, amit mondok.

- Rendben, doki, mondja. Majd meglátom, mit teszek.

- Először is velünk jön Hawaiiba. Ezt úgysem tudja megtagadni, mert egyelőre ágyhoz van kötve. Utána pedig kap két hónap lábadozási szabadságot. Hazamehet. Majd felírom magának, milyen gyakorlatokat végezzen, hogy a lába visszanyerje a mozgékonyságát és az erejét. Ha azután is ugyanígy gondolkodik, térjen vissza hozzám, és majd megmondom, mi a további teendője. Áll az alku?

- Áll az alku, doki - mondta mosolyogva Bob, és a kezét nyújtotta.

November utolsó hetében kötöttek ki Pearl Harborban. Bob addigra megerősödött annyira, hogy mankóval tudott járni, és vígan hagyta el a Solace fedélzetét. Még három napot kellett Wheeler repülőtér betegszobáján töltenie, hogy kivárja az első hajó indulását San Franciso felé. Boldogan lépett a fedélzetre, és alig várta, hogy hazaérhessen Barbarához.

A hajóút hosszú volt és unalmas. Légiharcokhoz hangolt szervezete nem tudott beleszokni a csendbe, éjszakánként vagy nem aludt semmit, vagy azt álmodta, hogy újra meg újra megütközik a japánokkal. Mire kikötöttek a kontinensen, Bob szeme karikás volt a kialvatlanságtól. Gyógyszert nem akart szedni, mert úgy tartotta, ha a szervezete eléggé kimerült, majd maga találja meg az utat az álomhoz. Még a fájdalomcsillapítókat is félretette, mert emlékezni akart minden egyes rándulásra gyógyuló lábában, hogy ne feledhesse el a fogadalmát: szárnyra kap még ebben a háborúban.

Barbarát eddig még nem értesítette, így nagy meglepetést okozott az asszonynak, amikor a főpostáról telefonált neki.

- Szívem, ne ijedj meg - mondta akadozva a kagylóba - hazafelé tartok.

- Szabadságot kaptál? - ujjongott Barbara. - Legfőbb ideje volt! Hol vagy most?

- San Franciscóban. Az esti vonattal indulok Kelet felé. De nem jövök egyenesen haza.

- Mi az, hogy nem egyenesen? - kérdezte a nő. - Megkerülöd a Horn fokot?

Bob nem felelt azonnal. Nem tudta, most hogyan magyarázza el a feleségének a valós helyzetet.

- Nem tréfálok, kedvesem - mondta halkan. - Hazamegyek, de megállok Salt Lake Cityben. - Habozott egy pillanatig, mert nem tudta, hogyan folytassa. - Az egyik katonám... Andy Cole... Elesett. Lelőtték. Az én kötelességem megmondani a családjának. - Most már úgy érezte, ki kell mondania mindent. - Engem is lelőttek...

- Jézusom... - halt el Barbara hangja a messzeségben. - Édes Jézusom...

- Élek, Barbara. És komolyabb bajom sincs, csak kicsit sánta vagyok. Holnapután estére otthon leszek. Nyugodj meg.

Nehéz szívvel tette le a kagylót, aztán fogta a mankóját, és kilépett a fülkéből. Az utcán taxit fogott, és kivitette magát a vasúti állomásra. Közben azon gondolkodott, mit fog majd mondani Cole-éknak a fiuk haláláról. Kellemetlen, de szükséges feladat volt ez, és Bob szeretett volna minél hamarabb túl lenni rajta.

Kínos lassúsággal teltek az órák, mialatt a vonat lassan kelet felé araszolt. Elhagyták Sacramentót, és Renónál beléptek Nevada államba. Bob fáradt volt, elaludt a fülke sarkában, és elejétől végig aludta az utat a Humboldt folyó völgyén. Nem is lett volna sok látnivalója, hiszen vaksötét éjszaka volt odakint, és a nagy kimerültség teljesen legyűrte. Csak hajnalban riadt fel, amikor elérték Utah állam határát.

Álmosan nézett ki az ablakon. A Sziklás Hegység csúcsait hó borította, és Bob megborzongott. Hol volt már a Csendes Óceán? Hol voltak a hajók, a repülőgépek, hol volt a háború? Csak a szűnni nem akaró zakatolás maradt meg, a vonat kerekeinek a csattogása a síneken, amibe időnként belehasított a mozdonyok ideges sípja. Bob mégsem érezte, hogy hazafelé tart. Úgy tűnt neki, mintha egy láthatatlan kéz kiragadta volna a megszokott világból, és egy idegen bolygóra csöppentette volna.

Most már a fennsíkon haladt a vonat, és hamarosan elérte Lakeside-ot, ahonnan a Nagy Sós Tó felett húzódó hídon zakatolt tovább. Sailne-nál Bob készülődni kezdett. Fogta a tengerészzsákját, és kihajította a folyosóra, majd a mankójába kapaszkodott, és kilépett a fülkéből. Még negyedórányi zakatolás, és a vonat, nagyot füttyentve, fékezni kezdett Ogdennél. Megérkeztek.

Itt, Ogdenben laktak Andy Cole szülei. Bob nehezen szállt le a vonatról, de igyekezett nem mutatni a kínlódását. Soha életében nem szerette, ha bármi miatt sajnálkoztak rajta. És különben is, mit láthattak az emberek? Egy mankóra támaszkodó katonatisztet. Manapság ez nem volt annyira ritka látvány.

Az állomás kijáratánál álló vasutastól megérdeklődte, merre található az utca, amit keresett. Szerencséjére, nem volt messze a vasúttól, és a férfi, vállára kanyarítva a zsákját, mankójával szaporán elindult a jelzett irányba. Menet közben élvezettel szívta magába a fagyos levegőt, és bámulta a várost körülvevő havas hegyek nyújtotta fenséges látványt. Hideg volt, de kellemesen napos idő, az égbolt teljesen tiszta, csillogó, amilyen csak ritka téli napokon szokott lenni. "Jó volna egy ilyen helyen élni" - gondolta magában, miközben megérkezett a megadott címre.

A kicsi, halványzöldre festett, magas tornácú emeletes faház csendesen fogadta. Életnek nyoma sem volt körülötte, és Bob egy pillanatra elbizonytalanodott: vajon jó helyen jár-e? De azért benyitott a kiskapun, és a tőle telhető legtermészetesebb léptekkel igyekezett a ház felé. Mire felért a tornácra, és keresni kezdte volna a csengő gombját, kinyílt az ajtó, és egy fehérhajú, napbarnított arcú, hatvan év fölötti férfi fogadta.

- Bocsánat - mondta zavartan Bob - nem tudom, jó helyen járok-e, de ezt a címet kaptam. A Cole családot keresem.

- Jó helyen jár - mosolyodott el az öregúr, és betessékelte a lakásba. - Edwin Cole vagyok. Ő pedig a feleségem, Daisy - mutatott az éppen előjövő, szintén fehérhajú és mosolygós öregasszonyra. - Kerüljön beljebb, uram. Úgy látom, maga repülős. Talán csak nem szolgál együtt a fiammal, Andyvel?

Erre most mit válaszoljon? Bob teljesen tanácstalan volt. Elnézte ezt a két derűs, gyanútlan öreget, és azonnal tudta, hogy Andrew az egyetlen gyermekük volt. Neki meg az a hálátlan feladat jutott, hogy hírül hozza nekik a fiú pusztulását. Pokoli zavarban volt.

- De, de - hebegte - vele szolgálok... Illetve, szolgáltam... A rajparancsnoka voltam...

Nem tudta folytatni, annál is inkább, mert Cole-né kedvesen invitálta, hogy leüljön az asztal mellé, és egy tál süteményt tett elé.

- Szegény ember, látom, megsebesült. Hagyom is magukat, férfiakat, nyugodtan beszélgetni - mondta az öregasszony, és kiment a konyhába. Bob és az öreg Cole magukra maradtak. Az öregúr gyanakvóan méregette a tisztet, és közelebb lépett hozzá. A vállára tette a kezét, és átható tekintettel a szemébe nézett.

- Mondja meg nekem, de őszintén - suttogta, hogy a felesége ne hallhassa a nyitott ajtón keresztül - valami baj van Andyvel? - Fejével a konyha felé intett. - Daisy nem hallhatja meg. Nagyot hall. Ugye, baj van Andyvel? - ismételte meg türelmetlenkedve.

- Elesett - felelte Bob halkan - Ugyanabban a légicsatában, amelyben én is megsebesültem. Szégyellem magam, Mr. Cole. Felelősséggel tartoztam Andyért, hiszen a rajparancsnoka voltam. Nagyon kedveltem a fiát, uram. És ha aznap nem vagyok annyira eltájolva, meg tudtam volna menteni az életét. Elkéstem. Mindkettőnket lelőttek. Ő meghalt, én túléltem. És most iszonyúan szégyellem magam.

Az öreg csak nézett rá, de nem felelt. Tiszta tekintetében lehetetlen volt olvasni, és Bob, amint ránézett, észrevett egy mély forradást az idős férfi homlokán. Amaz tudta, hogy a vendége meglátta a sebhelyet, és bólintott.

- Igen. Ezt az emléket hoztam haza Franciaországból. Az első háborúban tengerészgyalogos voltam. - Végigsimított a hegen. - Ez Belleau Woods^[41] hagyatéka. Tudom, mit jelent a katonahalál. Mellettem százával hullottak el a bajtársaim. De megvédtük a haza zászlajának a becsületét. Ha Andy is így esett el, akkor nincs miért bánkódnom. Tudja maga is...

Bob szomorúan bólintott.

- Igen, tudom, Mr. Cole. És nyugodt lehet, hogy Andrew valóban hősként vesztette életét. Jól ismertem, nagyon kedveltem. Remek pilóta volt. Kár érte.

- Nem, százados, nem kár - ellenkezett meggyőződéssel az öreg. - Senkiért nem kár, aki egy szent ügyért áldozza fel magát. Legfeljebb nekünk, szülőknek fájhat. Különösen, ha az egyetlen gyermekünk volt. De ő megtette azt, amire esküdött. - Hátra fordult, és Bob csak most vette észre, hogy a nappali hátsó falán, az emeletre vezető lépcső mellett egy régi amerikai lobogó feszül a falon. - Andy megtette azt, amire a csillagos-sávos lobogó^[42] története kötelezte. Büszke vagyok a fiamra, uram. - Egy pillanatra elhallgatott. - És most ne haragudjon, de kissé kellemetlen leszek. Menjen el, uram. Folytassa az útját, és gyógyuljon meg. A feleségemnek majd azt mondom, hogy sietett. Ne haragudjon, de én, a magam módján akarom megmondani neki, hogy nincs többé fia.

- Megértem, Mr. Cole - mondta Bob, és felállt. Fogta a zsákját és a mankóját, és az ajtó felé indult. A házigazda kikísérte a tornácra, és csak ott ráztak kezet.

- Isten vele, százados. Járjon szerencsével. Hova is utazik?

- Missouriba, ott lakom.

- Szerencséje van, egy óra múlva indul egy vonat egyenesen St. Louisba, azt eléri. Nem is kell megvárnia ugyanazt a vonatot, amellyel érkezett. - Még egyszer a kezét nyújtotta. - Legyen könnyű az útja, és gyógyuljon meg. Isten vele.

Három hét sem volt elegendő Barbarának, hogy megszokja Bob közelségét. Örömébe jó adag rémület vegyült, amikor megpillantotta a mankóra támaszkodó férfit. És amikor végre a férfi elmesélte neki az egész légiharcot, amelyben Andy Cole elesett, ő pedig megsebesült, az asszony beleremegett.

- Istenem... - rebegte szinte eszelősen - épp úgy te is meghalhattál volna... Mi lett volna velünk, szívem? Mi lett volna velem? Mondd! Mi???

- Nehéz ezt megmondani, Barbara. Jaj, vigyázz a sebemre - szisszent fel, amikor a felesége keze odatévedt a takaró alatt. A sötét szobában feküdtek egymást átkarolva, de egyikük szemére sem jött álom.

- Bocsáss meg, nem akartam - szeppent meg Barbara, és lágyan, féltőn megcsókolta a férjét. - Nagyon fáj?

- Már sokkal jobb, mint volt - nyugtatta meg a férfi. - De még mindig érzékeny. Csoda, hogy megmaradt a lábam. De nem is ez az, ami foglalkoztat.

- Hanem mi? - kíváncsiskodott a nő.

Bob elmesélte neki még egyszer az egész esetet. Barbara most már nyugodtabban hallgatta végig, és csak akkor hökkent meg, amikor férje elmesélte neki a Dr. Wallace-szal folytatott vitáját a repülést illetőleg. Nem akarta elhinni, hogy ezek után Bob még repülőgépre merészkedne.

- Pedig így van, kedvesem - magyarázta Bob, és elmondta neki az öreg Cole reakcióját, meg ahogyan formálisan kidobta az otthonából a hióbhírt hozó tisztet. - Látod... Vannak emberek, akik a hazafiságot mindennél előbbrevalónak tartják. Edwin Cole minden elismerést megérdemel. És hidd el, tanultam ebből az esetből. Élek, és minden bizonnyal meg is fogok gyógyulni. Engem nem kell gyászolnod. Sem magadban, sem a világ színe előtt. De ennek az országnak, amely befogadott, amely vállalt engem, amely a hazámmá vált, adósa vagyok. Amit csak tudok, oda kell adnom. Igen - torpant meg a beszédben, amikor érezte, hogy Barbara válla megrándul a keze alatt - ha kell, az életemet is. De nyugodj meg. Amennyire lehetséges, vigyázni fogok magamra. Hidd el, én is haza akarok kerülni ebből a háborúból. Veled akarom leélni az életemet. És gyereket szeretnék. De ami elkerülhetetlen, azon nem érdemes morfondírozni.

Erről nem is esett több szó közöttük mindaddig, amíg Bob otthon tartózkodott. Barbara elfogadni látszott azt a tényt, hogy a férje, ha törik, ha szakad, visszatér a légierőhöz. Megpróbált bízni abban, hogy neki is lesz annyi lelkiereje, hogy nem fog összeroppanni a veszélyek súlya alatt. Inkább azon igyekezett, hogy széppé, kellemessé tegye neki az itthonlét heteit.

A Karácsonyt és az Újévet otthon ünnepelték, de meghívták Martha Westet is, aki most magányosabb volt, mint eddig bármikor. Norman még nem volt itthon egyszer sem, és Bob sem tudott sokat mondani róla, mert más anyahajón szolgáltak. Westnének csak annyi vigasza volt, hogy Norman az utóbbi időben gyakrabban írt, és mint mondta, kevesebb bevetésben vett részt, mint azelőtt.

Lassan közeledett a visszautazás napja, már jócskán benne jártak 1943 januárjában. Azért naponta meghallgatták a híreket, sőt Bob, szokásától eltérően, újságot is olvasgatott néha. Így tudták meg, hogy Sztálingrádnál kutyaszorítóba került Von Paulus hadserege, és már semmilyen csoda meg nem mentheti. Ugyanakkor a gyér hírek beszámoltak a második magyar hadsereg tragédiájáról is, és talán ez fájt a legjobban mindkettőjüknek.

- Látod, EZT éreztem én előre - mondta Bob elgondolkodva a feleségének. - Ebből akartam kimaradni, ezért szöktem el.

- Igen, és most mégis nyakig vagy benne, csak a másik oldalon - állapította meg az asszony.

- Na igen... - bólintott Bob, és tekintete a múltba révedt. - Az ember nem tudja elkerülni a fátumát. Tudod, hogy nem hiszek az eleve elrendeltetettségben, de kell lennie valaminek abban, hogy az embernek előre meg van írva valahol, ami történni fog vele élete során. Én katonának, pilótának rendeltettem. Ekként élek, harcolok, gondolkodom. És ugyanakkor... Férj is vagyok. Boldog férj, aki szereti asszonyát.

Már mankó nélkül tudott járni, de erősen sántított még mindig. A sérülése nehezen gyógyult, de Bobban volt annyi akarat, hogy azzal kényszerítse magát előre. Mind nagyobbakat sétáltak a kisvárosban, kétszer St. Louisba is beutaztak, és meglátogatták Poplar Air Force Base-t is, ahol még mindig Kennedy volt a parancsnok, most már ezredesként. A Wallace-féle gyakorlatok hiányában Bob igyekezett a maga feje után edzeni a lábát, és Barbara segített neki ebben. De ha kint jártak, a szabadban, nagyon kellett vigyáznia, hogy el ne essen, mert újra eltörhetett a lába, és ez hónapokkal visszavetette volna a gyógyulásban.

Éjszakánként, hálószobájuk magányában reménytelenül szerették egymást. Mindkét emberben ott munkált a hiányérzet, a jövő bizonytalansága, hiszen a férfinak vissza kellett térnie a harcmezőre, az asszony pedig még mindig nem dolgozta fel teljesen első terhessége elvesztését. Kimondatlanul is szerették volna, ha Barbara újra teherbe esik, és mindent megtettek ezért. Reménykedtek abban, hogy mire a háborúnak vége lesz, és Bob hazatér, már ifjú apaként teheti meg ezt. Harminchárom éves volt, Barbara harminc. Mindketten erejük, fiatalságuk teljében, valódi felnőttkoruk kezdetén, és az a kötelék, amely nyolc esztendeje kötötte össze őket, erősnek, tartósnak, időtállónak bizonyult. Mindketten mélyen hittek a házasságban, a szeretetben.

Aztán elérkezett az a nap, amelytől mindketten rettegtek, és Bobnak újra fel kellett kerekednie, hogy végigvonatozzon Amerikán, aztán áthajózzon Hawaiiba, és ott folytassa hazája szolgálatát, ahol a kegyetlen és vak japán lövedék megszakította azt. Nehéz volt a búcsú, és egyikük sem tudott teljesen gátat vetni a feltörő érzéseknek, amelyek szinte ostromolták őket. Férfi létére, Bob sem tudta megállni könny nélkül, és az asszony, aki eddig sosem látta a férjét ilyen elérzékenyültnek, megdöbbent. Nem mintha eddig kételkedett volna Bob szeretetében vagy őszinteségében, csak a kemény katona mindig igyekezett leplezni a felindultságát. Most az egyszer sikertelenül.

- Nyugodj meg, kedvesem - csitítgatta Barbara a peronon, amint a vonatot várták, ami St. Louisba kellett, hogy vigye a férfit, a transzkontinentális vasúthoz. - Nem akarom, hogy szomorúsággal búcsúzzunk el. Érzem, hogy hazajössz. És akkor többé semmi sem választhat el minket egymástól. Érted? Semmi!

Ez az esztendő, az 1943-as év mindenképpen nagy változások éve volt a háború minden résztvevője számára. Talán azóta, hogy kirobbant a világháború, csak most lehetett igazán érezni, hogy a gonosz erőknek befellegzett. Most volt érzékelhető valóban, hogy a szövetségesek sziszifuszi munkája kezd gyümölcsöt teremni, és egyre közelebb kerül a végkifejlet.

Sem a náci Németország, sem Japán, még kevésbé a fasiszta Olaszország, nem tudták megtartani a hódításaikat, és mindenütt visszavonulásra kényszerültek. Minél elkeseredettebbek voltak a harcok, minél több veszteséget okoztak a szövetséges haderőknek, annál világosabb volt, hogy ki fog győzni. Hosszú volt még az út a győzelemig, de az első eredmények már kézzelfoghatóak voltak.

Észak-Afrikában vereséget szenvedett a híres Afrikakorps^[43], amely nem tudta megvalósítani a tervét, hogy lerohanja Egyiptomot, és azon keresztül az egész Közel-Keletet. Erwin Rommel^[44] katonái minden tőlük telhetőt megtettek a kegyetlen szaharai harcokban, de El Alamein^[45] pokla az ellenfélnek kedvezett. Bernard L. Montgomery^[46] hadereje kiharcolta a győzelmet, majd hosszú meneteléssel visszaszorította a megtizedelt ellenséget, és elfoglalta a tunéziai Tobruk kikötőjét, ezzel végleg elhárítva a veszélyt Észak-Afrika felől.

Sztálingrádnál Von Paulus hadserege csapdába került, és a maradék kilencvenháromezer katona megadta magát. A Vörös Hadsereg végre ellentámadásba mehetett át, és most már nem történhetett olyan csoda, ami megváltoztatta volna a keleti front helyzetét. A Wehrmacht elkeseredetten harcolt, de már nem tudta átvenni a kezdeményezést egyetlen ponton sem. És mintha ez nem lett volna elég, Európa déli részén létrejött a második front: az időközben megtisztított Afrika támaszpontjait felhasználva, az amerikai és brit hadseregek partra szálltak Szicíliában, majd később az olasz csizma oldalában is, Anzio és Nettuno^[47] térségében. A Duce^[48] megbukott, és menekülnie kellett. Ugyanakkor a németek, Kesselring^[49] parancsára, mélyen beásták magukat Monte Cassino^[50] mellett, hogy megállásra kényszerítsék az előrenyomuló szövetségeseket, de sikertelenül. Olaszország fokozatosan felszabadult, és kilépett a háborúból, végül magára hagyva Németországot.

A Csendes Óceánon azonban még távolról sem volt ilyen könnyű dolga az amerikai hadseregnek és flottának. Visszavágtak ugyan a Pearl Harbor-i szégyenletes kudarcért, és alaposan megtépázták Japán haderejét, de a szamuráj-fanatizmushoz szokott, arra nevelt katonák ellen szinte lehetetlent kellett produkálni. Szigetről szigetre kellett ugrálni, véres harcok árán visszafoglalni minden egyes földdarabot, ahol a japánok befészkelték magukat. Volt olyan eset, hogy egy tenyérnyi szigetet, amely alig látszott ki a tengerből, tíz japán katona védett elkeseredve ötszázszoros túlerővel szemben, és csak akkor lehetett elfoglalni a szigetet, amikor az utolsó védő is meghalt, mert élve nem adták meg magukat. Soha még ilyen kegyetlen öldöklést nem láttak az amerikai tengerészgyalogosok, akik ennek a munkának az oroszlánrészét végezték.

Mire a végéhez közeledett a nyár, Bob teljesen visszanyerte a mozgékonyságát, és a lába csak akkor sajgott kegyetlenül, ha nagyon megerőltette, vagy ha időjárási front közeledett, ami a Csendes Óceánon nem volt ritka. Amióta visszatért Budapestről, egy perc nyugta sem volt. Dr. Wallace-t szerencséjére megint Hawaiiban találta, és mivel közben megérlelődött benne az elhatározás, hogy azért is újra repüljön, felkereste, és ott vették fel a fonalat, ahol hónapokkal előbb elejtették.

- Látom már, hogy magát nem lehet eltéríteni a szándékától - nevetett az orvos. - Vagyis újra szárnyakat akar. Nem bánom, de akkor van egy kikötésem: maradjon még két hónapig itt, Pearl Harborban, és én garantálom, hogy teljesen meggyógyul. Azt nem garantálom, hogy újra vadászpilóta lesz, nem baj?

- Nem baj, doki - felelte Bob. - Talán még jobb is volna más után néznem. Higgye el, nem vagyok én annyira makacs, mint amilyennek látszom. Amit akkor mondtam, az csak az első reakció volt. De maga szerint mi volna az esélyem?

- Az majd akkor válik el, amikor végzünk a terápiával. Nos, munkára fel!

Hát, munka az volt, bőven. Robert Mitchell soha nem idegenkedett a sporttól, bár aktívan, versenyszerűen még sosem űzte. De amit ezalatt a két hónap alatt Wallace végeztetett vele, az egy készülő olimpikonnak is sok lett volna. Tornaterem, súlyzók, úszás, futás, kerékpározás, minden volt ezen az "étlapon", és még csak válogatni sem kellett, mert mindent ömlesztve kapott, szigorú felügyelet mellett. Időközben a Solace kihajózott ugyan többször is, de Wallace jó kezekre bízta védencét. Semmit nem lehetett kihagyni, elbliccelni, és Bob nem is akarta. Az idő múlásával érezte, hogyan tér vissza régi ereje, mozgékonysága. Már rég nem sántított, és általában fittnek érezte magát. Az egyik "fogás" az "étlapon" a hullámlovaglás volt, és a Waikiki^[51] strandon eltöltött hosszú órák hatására szépen le is barnult.

Barbarával gyakran leveleztek, szinte hetenként váltottak üzeneteket, és eleget tréfálkoztak Bob sportemberi teljesítményein. Az asszony most már megnyugodott, csak azt sajnálta, hogy ebben az időszakban nem lehetett a férje mellett. Nem tudta megengedni magának, hogy feladja az állását, és hosszú útra menjen. Pedig nagyon szerette volna. Mindig arról álmodozott, hogy egyszer majd nagyot utaznak Bobbal, de erre, leszámítva az ideérkezésük kalandos történetét, eddig sohasem került sor. Barbara nem lázadozott a sorsa ellen, csak hiányérzete volt.

Közeledett az ősz, és a harcok még mindig szinte egyhelyben álltak. Az idegőrlő szigetharcok nem sokkal vitték előre a háborút, és az amerikai vezérkar kezdte unni a dolgot. Japán kemény ellenfél volt, nem hagyta magát. Bob is kezdett már türelmetlenkedni. A Wallace-féle terápia befejeződött, testi kondíciója kifogástalan volt, de egyelőre még mindig Wheeler légitámaszponton rostokolt, és igyekezett hasznossá tenni magát, amennyire lehetett. Irigykedve nézte az ott folyó munkát. Ebben az időszakban már elkezdték felújítani az elavult gépparkot, és az új sztár a P47 Thunderbolt^[52] volt, amely első látásra meghódította a szívét. Az áramvonalas, karcsú gép 1200 lóerős, soros motorja négyágú légcsavart forgatott, és Bob, noha csak kívülről szemlélte a gépet, bele tudta képzelni magát a pilótafülkébe. Nagyon szerette volna kipróbálni a madarat.

Beadta már a kérvényét, hogy áthelyeztesse magát egy bombázóezredhez, de eddig még nem kapott semmilyen választ, és kezdte unni a huzavonát. Viszont a repülőtér orvosa, Dr. Johnson, és a parancsnok, Fowler ezredes kereken megtagadták, hogy repülni engedjék.

- Maradjon nyugton, Mitchell százados - mondta neki Fowler. - Lesz még bőven alkalma repülni, de egyelőre nem engedhetem gépre. Mi az elképzelése?

- Ezredes, az én elképzelésem az, hogy ad alám egy Thunderbolt-ot, és újra megtanulok repülni. De tudom, hogy ez lehetetlen. Megalkudtam már magammal, hogy többé nem lehetek vadászpilóta. Szeretnék átnyergelni bombázóra.

A tiszt a fejét csóválta. Előtte, az asztalon Bob dossziéja állt nyitva, azt tanulmányozta. Tetszett neki, amit abban látott, és segíteni akart Mitchellnek.

- Azt hiszem, van egy ötletem. Kérvényezze az áthelyezését Hickam^[53] légitámaszpontra, ott most szerveznek egy B17-es alakulatot. Még nagyon az elején vannak, és pilótákat toboroznak. Írok egy ajánlólevelet Williams ezredesnek, és Johnson dokit megkérem, hogy oldja fel a maga repülési tilalmát. Rendben?

- Köszönöm, ezredes úr - mondta Bob, és vigyázzba vágta magát. Szalutált, aztán kiment az irodából.

Hickam Field nagyobb volt, mint Wheeler. Az elmaradhatatlan vadászszázadokon kívül huszonnégy darab B17-es repülőerőd állomásozott itt, és naphosszat ezeknek a motorjaitól zengett a támaszpont. Kevés gépen volt még állandó személyzet. Bob elhelyezkedett a szállásán, és azonnal nyakába vette a támaszpontot. Mindent látni, tapintani akart, hogy minél hamarabb megismerkedjen leendő bajtársaival, és a gépekkel is. Ámulattal nézte ezeket a hatalmas, négymotoros gépeket. Az erős Pratt&Whitney^[54] motorok és háromágú légcsavarjaik óránként kétszázhetven mérföldes^[55] sebességet és harminchatezer^[56] láb repülési magasságot tudtak biztosítani a repülőerődöknek. A hatósugaruk kétezer-négyszáz mérföld^[57] fölött volt, ami azt jelentette, hogy megfelelő szárazföldi támaszpontról, például az Aleuti Szigetekről már meg lehetett támadni velük Japánt. Erre készültek az amerikaiak.

Bob szinte észre sem vette, és már benne is volt a gyakorlat javában. Kiképzője, Sullivan törzsőrmester nagydarab ír volt, és állandóan káromkodott, de amúgy jóindulatú embernek mutatkozott. Általában mindenkivel úgy viselkedett, mint egy utolsó kocsis, de Robert Mitchell századosról már hallott egyet-mást, ami tiszteletet ébresztett benne. Amikor először bízta rá a hatalmas gép vezetését, maga is elcsodálkozott azon, milyen jó pilóta ül mellette.

- Csak ne facsarja agyon ezt a talicskát, mert kifingik - morogta a foga között. - Én még most sem vagyok biztos benne, hogy repül, pedig már három éve lovagolom. Néha az az érzésem, képtelenség elszakítani a földtől.

A repülőerőd valóban nehézkes gép volt, de aránylag könnyen kezelhető. Az öt tonnás bombateher mellett még tízfőnyi személyzetet is szállíthatott, és az egész géptest tele volt tűzdelve nehézgéppuska-állásokkal, amitől valóban úgy nézett ki, mint egy erőd. Az európai hadszíntéren, Németország bombázásánál már bevált, és ha az égen megjelent jellegzetes, kereszt formájú sziluettje, félelem költözött az alant élőkbe. Kegyetlen szerszám volt.

Két hét elteltével Bob már biztos kézzel vezette a gépet, egy hónap múlva pedig már a saját legénységével gyakorolhatott, mint parancsnok. Alig várta, hogy áthelyezzék egy harci alakulathoz, és ott folytathassa a japánok üldözését, ahol abbahagyta. Amint beállt a tél, meg is kapták a parancsot: behajóztak a Honolulu cirkálóra, és elindultak Vega Point Airbase^[58] felé.

Elérkezett az 1944-es év, és vele egyre közelebbinek tűnt a háború vége. Európában a német Wehrmacht mindinkább vesztésre állt. A Szovjetunió elfoglalt területének legnagyobb részét már megtisztították az ellenségtől, és a front közeledett a Kárpátokhoz. Északon Lengyelország volt a cél, ahol ebben az időben működtek teljes kapacitással a koncentrációs táborok. A Vörös Hadsereg kegyetlenül szorongatta a német haderőt, szinte lélegzetvételnyi időt sem adva annak, hogy rendezetten vonulhasson vissza, és új védelmi vonalakat építsen ki.

Délen teljesen felszabadult Olaszország, és az egyesített amerikai-brit csapatok, a szabad francia hadsereg segítségével, Görögország és a Balkán felé fordultak. Innen is ki akarták füstölni a németeket, és ebben nagy támogatást kaptak a mindenütt harcoló partizánoktól. Jugoszláviában Tito marsall^[59] valóságos partizánhadsereget szervezett, a reguláris haderők mintájára, és a németek által körülvett területen a maga ura volt. Ez volt az egyetlen partizánhadsereg a világon, amely még saját légierővel is rendelkezett. Ott szorongatták a németeket, ahol csak tudták, és Hitler tombolt dühében, mert Titót semmiféleképpen nem lehetett sem lefegyverezni, sem elkapni.

Nyugaton azonban még mindig elkeseredett harc folyt. Tervezgették már a valódi második front megnyitását, a szövetséges haderők partraszállását Franciaországban, amely egyszer s mindenkorra eldöntötte volna a háború sorsát, de egyelőre a tervezésen kívül nem sokra jutottak. Egy ilyen hatalmas akciót nem lehetett egyik napról a másikra kivitelezni, hatalmas harcászati és logisztikai feladat volt összeegyeztetni egy nagyjából másfélmillió főt számláló hadsereget, amellyel neki lehetett indulni Franciaországnak. Angliában már elkezdődött a gyülekezés Ike Eisenhower^[60] parancsnoksága alatt. Ugyanakkor viszont a németek, a még mindig elfoglalt franciaországi és belgiumi területekről, minden eddiginél kegyetlenebbül szorongatták és terrorizálták Angliát. Új fegyver jelent meg a világban: a rakéták. A V1 és V2^[61] rakéták záporként hullottak Londonra és más angol városokra, és a Brit Királyi Légierő szinte tehetetlen volt. Nappali és éjszakai vadászbombázó-rajokat küldtek ki a feltételezett kilövőhelyek ellen, de csak nagyon ritkán jártak sikerrel. Nem volt elegendő megkeresni és megsemmisíteni a kilövőállásokat, de ugyanakkor meg kellett küzdeni a kegyetlen légelhárítással és a még mindig nagyon erős Luftwafféval is, amely ebben az időben állította hadrendbe a világ első sugárhajtású vadászgépeit, a Messerschmitt 262-eseket. Úgy tűnt, patthelyzet alakul ki a levegőben, és félő volt, hogy újra kezdődik az angliai légicsata.

A Távolkeleten azonban egyre szorult a hurok Japán körül. A császári flotta szinte mozgásképtelen volt, a légierő legjelentősebb részét már megsemmisítették az amerikai támadások, és a japánoknak már nem voltak használható anyahajóik. Az elavult japán repülőgépipar nehezen tudta pótolni a veszteségeket, de a fanatikus pilóták most is nagy veszélyt jelentettek. Bob alakulatának igencsak meggyűlt a baja ezekkel a kamikazékkal. Ósdi, alig felfegyverzett gépeikkel nem is nagyon igyekeztek a hagyományos módon támadni a bombázókötelékeket, hanem egyszerűen a közelükbe férkőztek, és nekiütköztek a bombázóknak.

A B17-esek legénységének sok fejtörést okoztak ezek az öngyilkos repülők, és sok gép esett áldozatul a robbanóanyaggal teletöltött, primitív repülőgépeknek. A lövészeknek nagyon résen kellett lenniük, hogy megfelelő távolságban tudják elkapni a kamikazékat, mert ezek, eltérően a "rendes" pilótáktól, nem óvakodtak a nehézgéppuskák tüzétől. Így csak nagyon pontos célzással lehetett őket harcképtelenné tenni. Bob és legénysége szerencsés volt, már a negyedik bevetést hajtották végre Tokio ellen, de ő úgy érezte, ez már nem valódi háború. A japán repülők inkább hasonlítottak holmi vásott kölykökhöz, akik csúzlival mennek a tankok ellen, és ha az alant kitörő tűzvészekre tekintett, Bob úgy érezte, aljasság, amit elkövet. De harcolni kellett, és ő is tudta jól, hogy ezeket az elvakult, önfeláldozó emberkéket csak kitartással lehet legyőzni. Ugyanakkor még mindig működött a japán légierő megmaradt, harcedzett magva is, és nagyon veszélyes is maradt az utolsó napokig, amíg az üzemanyaghiány teljesen a földhöz nem szögezte.

Legyőzni? Semmi jel nem mutatott erre. Egyszerűen nem adták fel. Nem voltak hajlandók elismerni, hogy Amerika a jobb, az erősebb, a hatalmasabb. Készek voltak az utolsó emberig harcolni, feláldozva nőket, öregeket, gyermekeket a "szent cél" érdekében. Civilizált ember képtelen volt felfogni azt az öngyilkos indíttatást, ami a japánokat vezérelte.

Akkor sem sokat javult a helyzet, amikor már a japán anyaországhoz közeli szigetek is amerikai kézen voltak, és nem a távoli Aleuti Szigetekről kellett indítani a légitámadásokat, hanem szabályszerű vadászkísérettel lehetett rárepülni a célpontokra. Darálták kegyetlenül a japán ipari központokat, de az ellenállás csak nem akart megszűnni.

- Esküszöm, ezek a sárga krampuszok még bambuszból is képesek lennének repülőgépeket készíteni - morogta Norman West, aki két hónapja csatlakozott Bob bombázóegységéhez, miután a negyedik vadászgépet lőtték ki alóla, és megunta. - Ezek még rajtad is túltesznek, te vadmagyar. Pedig te sem voltál iskolás lányka, amikor a kezem alá kerültél, emlékszel?

A két jóbarát úgy örült egymásnak, hogy a testvérek se jobban. Bevetések után, a kantinban, egy üveg sör mellett szívesen idézték fel a régi poplari napokat, és Bob újabb bajtársai, akik nem ismerték a múltját, szájtátva és hitetlenkedve hallgatták West hadnagy elbeszéléseit. Igen, Norman West megkapta az első tiszti sávokat, ami nagy teljesítmény volt, még háborús körülmények között is, és most egy B17-es másodpilótájaként döngölte földbe a japánokat, ahol érte.

Lassan nyár lett, a légitámadások szabályszerűen követték egymást, úgy maga Japán, mint a még mindig elfoglalt szigetek ellen. Légi támogatást kellett nyújtani az elkeseredetten küzdő tengerészgyalogosoknak, és ebben a nehézbombázók is részt vettek. Gyakran megesett, hogy ha az első támadás egy sziget ellen sikertelen volt, nem is erőltették addig, amíg a repülőgépek meg nem "puhították" a sziget japán védőit. És sokszor még ez sem volt elég. Egy-egy romhalmazzá bombázott, alig kialudt vulkáni kráterhez hasonló földdarabon szinte semmiből bújtak elő a ferdeszemű, torzonborz katonák, rongyokba burkolva, ócska szuronyos puskáikkal, vagy meztelen karddal, és vademberekként rontottak az elképedt amerikaiakra. Se vége, se hossza nem volt az öldöklésnek.

Aztán megtörtént az, amitől mindannyian rettegtek. Az eddig szerencsés alakulatot is elérte a pechsorozat. Először Jenkins főhadnagy gépe robbant fel egy japán vadászgép támadásakor, azután Norman West B17-ese maradt üzemanyag nélkül a tenger fölött, és a legénységnek nem maradt más választása, mint ejtőernyővel kiugrani a zuhanó gépből. Blőd hiba volt ez, hiszen a nehézbombázóknak most már nem kellett hosszú távokat repülni a bevetésekre, de Collins százados, West parancsnoka valami miatt úgy vélte, nem elegendő két rárepülés a célra. Ő hármat akart, sőt azzal sem elégedett meg. Collinst senki sem szerette a fura, kapzsi természete miatt, és Norman nem egyszer fenyegette meg, hogy szétveri a képét, de semmi sem használt. A gép a tengerbe zuhant, a legénység pedig szőrén-szálán eltűnt.

Bob gépe is találatot kapott ugyanazon a napon, és alig tudott visszavánszorogni a támaszpontra. A fargéppuska kezelőjét holtan szedték ki a lőtoronyból. Aznap Kobe kikötőjét támadták majdnem sikertelenül, mert az időjárás mostoha volt, és a szárazföldi légvédelem eddig sosem tapasztalt erővel lőtt rájuk.

Invázió! Csapataink, a brit, kanadai és szabad francia erőkkel karöltve, partra szálltak Normandiában! Végre megnyílt a régóta tervezett második front Európában!

Ilyen és ehhez hasonló címekkel voltak tele a lapok 1944 június hetedikén. Barbara és Martha kíváncsian olvasgatták a hatalmas hadi cselekedetről szóló cikkeket, találgatták a megjelenő térképvázlatok alapján, hogy mik a szövetségesek esélyei. Németország napjai meg voltak számlálva, de a Wehrmacht még korántsem volt elhanyagolható tényező a háborúban.

Igen, végre megvalósult az, amire Eisenhower tábornok és a rá bízott hatalmas haderő egy esztendeje készülődött a legnagyobb titokban. Az Angliában és Írországban összegyűlt közel másfélmillió katona megindult, mint valami lavina, hogy birtokba vegye a Csatorna túlsó partján számára kijelölt partraszállási övezeteket. Omaha, Utah, Juno, Sword, Gold^[62] bevonultak a köztudatba, bár a katonákon kívül nem sokat mondtak akárkinek is. Az első kettőn az amerikaiak, Juno-n a De Gaulle^[63] szabad franciái, az utóbbi kettőn pedig a brit és kanadai erők építettek ki hídfőállásokat. Sztálin ismételt követeléseinek eredménye volt ez, hiszen a szovjet vezető már régóta nyaggatta szövetségeseit, hogy nyissák meg a második frontot, és ezzel szorítsák két tűz közé Hitlert és hadvezetését.

- Mit gondolsz, mikor lesz vége ennek az egésznek? - kérdezte Barbara a barátnőjétől. - Jó volna már itthon látni a férfiakat. Félek.

- Én is félek - felelte Martha, aki még nem is tudta, hogy Norman eltűnt, és csak fél év múlva fog előkerülni egy neve sincs szigetről, ahova a szerencse vetette őt és legénységét. - Igazad van. De azt hiszem, messze van még a viszontlátás. Sokat kell még izgulnunk addig, amíg a te Bobod meg az én Normanem hazatérnek. Ha egyáltalán hazatérnek...

Hát igen, ezzel az eséllyel is számolni kellett, ha akarták, ha nem. Csakhogy sokmillió más feleséghez, anyához hasonlóan ők sem akartak szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy férjeik esetleg sohasem térnek vissza a háborúból. Barbara már kapott ízelítőt a rémületből, de Martha West még nem szembesült ezzel, és amikor egy hét múlva, a New York Post hetedik oldalán, egy kis listán az eltűntek között látta Norman West repülő hadnagy nevét, kis híján elájult. Valahogyan most megint inkább Európa felé fordult a figyelem, és az asszony önmagát is vádolta azért, hogy a férje bajba került. Barbarának nem volt könnyű dolga lelket verni Marthába.

- Jaj, ne butáskodj már! - ripakodott rá. - Te nem vagy holmi primitív, tanulatlan asszony, tudhatnád, hogy ilyesmi nem létezik. Mi csak azt hisszük, hogy a szeretetünkkel távolról is oltalmazni tudjuk azokat, akiket szeretünk, de ez nem így van. És különben is - ölelte át a reménytelenségtől zokogó asszonyt - Norman az "eltűnt" listán van, és nem az elesettek között. Még hazajöhet.

Marthának nem volt ereje vitázni. Révetegen hagyta, hogy az események magukkal sodorják, napokig tűrte Barbara aggódó anyáskodását, és nagyon nehezen tért magához. Akkor már más hírek kezdtek érkezni, és a szerencsés emberi természet, amely önvédelemből kiszűri a fájdalmat, szintén hozzásegítette ahhoz, hogy lassan bár, de újra önmaga legyen. A gyerekeknek szükségük volt az édesanyjukra, ő pedig nem engedhette meg magának, hogy gyászoljon.

- Nem tudom, mihez kezdenék nélküled, Barbara - mosolygott hálásan. - Bob igazán szerencsés ember. Nagyszerű lány vagy.

És a hírek tovább özönlöttek. Júliusban sikertelen merényletet hajtottak végre Hitler ellen, aminek az volt az egyenes következménye, hogy nagyon sok magasrangú katona meg kellett, hogy váljon a karrierjétől. Egy részüket elfogta a Gestapo^[64] és kínvallatásnak vetették alá, majd kivégezték őket, mások pedig, mint a mindig becsületes Erwin Rommel, inkább választották az öngyilkosságot, mint a nevük meghurcolását. A Wehrmacht elvesztette tehetséges parancsnokainak nagy részét, és ezt a hiányt a háború végéig már nem is heverhette ki. De ettől függetlenül, tovább folyt a háború.

A Távolkeleten is mind szorosabb lett az ostromgyűrű Japán körül. Egymás után szabadultak fel a szigetek, országok, amelyeket a felkelő nap országa elfoglalt. De a harcok ereje, kegyetlensége semmit sem csökkent. Japán nem akarta megadni magát.

Beköszöntött lassan az ősz, majd a tél is, és Bob már nem számolta a bevetéseket. A B17-es repülőerődök szerepe lassan mellékessé vált, mert az égen megjelentek a hatalmas B29 Superfortress^[65]-ek. A szigetországot naponta érték a támadások, és Bob gyakran próbálta beleképzelni magát az egyszerű japánok helyzetébe. Vajon mi készteti őket arra, hogy vakon kövessék fanatikus vezetőiket, és ennyi szenvedést tűrjenek el? A nyugati ember észjárása képtelen volt megérteni a keletiek fegyelmét. Bob tudta, hogy ennek magas ára lesz, és azzal is tisztában volt, hogy ha vége lesz a háborúnak, az Egyesült Államok fura helyzetbe kerülhet. Támogatnia kell majd egykori ellenségeit, segítenie kell majd újjáépíteni a lerombolt országokat, mert ellenkező esetben fennáll annak a veszélye, hogy a nyomorba taszított népek ismét szélsőséges vezetők befolyása alá kerülnek, ami újabb háborúhoz vezethet.

1944 Karácsonya csak Európában volt reménykeltő. Ott már látszott a hosszú alagút vége. Nyugat-Európa felszabadult, megkezdődhetett az újjáépítés. A németek egyetlen kísérletet tettek a hadi helyzet megváltoztatására, de a gyatrán megtervezett és ugyanolyan gyengén kivitelezett Ardennek^[66]-beli ellentámadás hamar kudarcba fulladt. A front most már elérte Németország területét, és egyre nyomult előre.

Kelet-Európában azonban csak most kezdődött a szenvedés. Budapestet szovjet ostromgyűrű vette körül, a Wehrmacht és az SS^[67] egységei, karöltve a magyar nyilasokkal, nem akarták feladni Magyarországot, és mint utolsó bástyát, a végsőkig akarták védeni az oroszok ellen. Szenvedés és terror jutott osztályrészül a magyaroknak, és senki sem volt képes megmondani, mikor lesz vége ennek a gyilkolásnak.

Az új év, 1945 nem sok jót ígért. A gonosz erők, amelyek arra szövetkeztek, hogy leigázzák a világot, foggal-körömmel ragaszkodtak ahhoz a kevéshez, ami még a hatalmuk alatt maradt. A német városokat a szövetséges légierők bombázták naponta, de Hitler nem volt hajlandó megadni magát. Gyerekeket, öregembereket küldött harcba reménytelen ügye érdekében. A német népnek nagyon elege lett már a háborúból, de fegyelemhez szokott, így tovább végezte a dolgát, ahogyan lehetett.

Február második felében ismét szenzációra ébredt az amerikai nép. A lapok büszke szalagcímekben közölték a nagy hírt: "Tengerészgyalogosok Iwo Jimán!" Ez a fura nevű sziget volt az első valóban japán földdarab, amelyet sikerült elfoglalni. Véres harcok árán tudták csak bevenni ezt a kis szigetet, de az amerikaiak számára nagy fegyvertény volt, a japánok pedig először érezhették úgy, hogy országuk elveszíti a háborút.

Keleten egyre-másra szabadultak fel a koncentrációs táborok, és a világot csak most járta be a megrázó hír: a nácik iparszerűen gyilkolták a zsidókat, cigányokat, szlávokat Lengyelországban. A híreket kísérő fényképek hihetetlenek voltak. Csontvázzá soványodott, rongyokba burkolt emberi kísértetek tekintete nézett szembe a kamerákkal, vádolva szinte az egész világot: "Miért engedtétek ezt megtörténni?" Hivatalos, pontos adatok még nem álltak rendelkezésre, de így is több millió áldozatról volt szó. Mindenki úgy érezte, a világ kivetkőzött önmagából, ha megengedte, hogy ilyesmi megtörténhessen. Most már minden eszközzel siettetni kellett a háború befejezését.

Ebben az időszakban Bobnak alig akadt már dolga. A bevetések ritkábbak lettek, alakulata inkább csak járőrfeladatokat hajtott végre, mert a légitámadásokat most már a B29-esekre bízták. Többször is megtörtént, hogy röplapokat szórtak a tönkrebombázott japán városokra, amelyekben felszólították a lakosságot, hogy tegye le a fegyvert, és vállalja a békét még akkor is, ha a vezetők nem akarják. De a japánokat ilyesmire felszólítani körülbelül annyit ért, mint egy vulkánt parafadugóval lecsillapítani.

Április az európai frontok összeomlását hozta magával. A német hadvezetés már tehetetlen, működésképtelen volt, csak elszigetelten tudott utasításokat adni a még harcoló egységeknek. A Luftwaffe szinte teljesen megbénult az üzemanyaghiány miatt, de itt-ott még működtek jól szervezett vadászrajok, amelyek megkeserítették a szövetséges pilóták életét. Északon a légierő és a haditengerészet igyekezett a még mindig megszállt Norvégiába menekíteni azt a keveset, ami a hadseregből megmaradt, mert a front már Berlin körül húzódott. A Führer öngyilkos lett, a vezetést pedig Dönitz^[68] tengernagy vette át, és gyakorolta húsz napon át, amíg a szövetségesek, május 23-án, jóval a fegyverletétel után el nem fogták. Május nyolcadikán letette a fegyvert a Wehrmacht, Berlin elesett, és Európában hivatalosan is véget ért a második világháború.

Viszont nagy veszteség érte Amerikát. Ugyanebben a hónapban meghalt Franklin Delano Roosevelt elnök, aki a negyedik terminusát már nem tudta teljesíteni. Helyét az addigi alelnök, Harry S. Truman foglalta el. A demokrata politikus követni akarta elődje útját, pedig nagyon nehéz helyzetben volt. Egy háború kellős közepén átvenni a vezetést nem kis feladatnak bizonyult.

Lassan nyár lett, Európában elhallgattak a fegyverek, de a Csendes Óceánon még mindig folytak a szigetharcok, és Japán nem akart kapitulálni. Truman elnök kiadta a parancsot: gyorsítani kell a Manhattan-tervet^[69]. Vállalta azt a hálátlan szerepet, hogy elsőként veti be az atombombát, ha nincs más mód arra, hogy Japánt térdre kényszerítse, és az amerikai katonák életét megkímélje.

Bob alakulata ekkor Guam szigetén állomásozott, és már napok óta semmilyen bevetésben nem vettek részt. A férfinak roppant furcsa volt ez a csend, amihez évek óta nem szokott, és amilyenben csak azalatt a két hónap alatt volt része, amikor sebesüléséből lábadozva, otthon volt, a kis Budapesten. Sok szóbeszéd járt szájról szájra, de senki nem tudott semmilyen konkrétumot, hiszen a terv szigorú titoktartás mellett folyt már az elmúlt ősz óta. Bob mégis sejtette, hogy valami szokatlan van készülőben, csak megnevezni nem tudta. Az időközben előkerült Normannel próbálták találgatni, mi lesz a következő lépés, és egyáltalán, mikor lesz vége ennek az egész cirkusznak.

Utólag tudták csak meg a megrázó igazságot. 1945 augusztus hatodikán hajnalban, a Tianan-szigeti North Field légitámaszpontról egy B29-es szállt fel, Paul Tibbets^[70] ezredes vezetésével, fedélzetén az ártatlan Kisfiú névre keresztelt bombával. Néhány órával később, reggel negyed tízkor Hirosima megszűnt létezni. Az eddig sosem tapasztalt erejű robbanás pillanatok alatt majdnem százezer ember életét oltotta ki, és a várost a földdel tette egyenlővé. Mindenki elképedve vette tudomásul, hogy Amerika ilyen fegyver birtokában van.

De a japánok még mindig nem voltak hajlandók megadni magukat. Már a szigetország területén folytak a harcok, faluról falura, városról városra, házról házra, de a megadás csak nem akart bekövetkezni. Augusztus 9-én Truman elnök beszédet mondott a rádióban. "A világnak tudomásul kell vennie, hogy ledobtuk az első atombombát Hirosimára, egy [japán] katonai támaszpontra. Azért volt szükség erre a lépésre, mert, amennyire csak lehetséges, meg akartuk kímélni a polgári lakosságot. De ez a támadás csak figyelmeztetés arra nézve, hogy mi következhet még ezután. Amennyiben Japán nem adja meg magát, további bombákat kényszerülünk majd ledobni Japán hadiiparára, és szerencsétlen módon, civilek ezrei fognak majd meghalni. Éppen ezért felszólítom a japán polgári lakosságot, hogy azonnal hagyja el az iparvárosok körzetét, és mentse az életét."

Ezzel párhuzamosan ugyanazon a napon ledobták a második atombombát Nagaszaki városára.

Innen már aránylag rövid út vezetett a japán kapitulációhoz. Itt-ott még folytak harcok, de a két atomtámadás hírétől megbénult, elképedt katonai vezetők egymás után adták meg magukat, még mielőtt Hirohito^[71], élete első, augusztus 15-iki nyilvános rádióbeszédében, be nem jelentette, hogy a Japán Császárság elfogadta az Egyesült Államok fegyverletételi követeléseit, és a lakosság további szenvedéseit megelőzendő, megadja magát.

Robert B. Mitchell őrnagy, akit közben előléptettek, parancsot kapott, hogy háborús hősi minőségében jelentkezzen Tokióban, az ott állomásozó Missouri cirkáló fedélzetén. Barátja, Norman West vezette azt a Catalina^[72] repülőgépet, amellyel odarepült.

Díszegyenruhába öltözve, elfogultan és hitetlenkedve, hogy vége az évek óta tartó öldöklésnek, egyik tanúja lehetett a szeptember másodiki ceremóniának, amikor Douglas MacArthur és Yosshijiro Umezu^[73] tábornokok aláírták azt az okmányt, amely véglegesen befejezettnek nyilvánította a második világháborút.

Hát ennek is vége lett. Bob alig várta, hogy hajóra szállhasson, és San Franciscóba utazzon. Levélben megbeszélte Barbarával, hogy az asszony a kikötőben várja majd. Amikor végre kikötött a hajó, az ünneplő tömegben alig ismerte meg a feleségét. A szép, szőke nő, akit annyi éve szeretett, eddig sosem tapasztalt kedvességgel fogadta.

- Isten hozott itthon, szerelmem... - suttogta az első ölelés és csók után. - Most már nem engedlek el magam mellől. Soha többé, Bob. Balázs... - szólította még egyszer eredeti, magyar nevén. - Mostantól fogva együtt maradunk, amíg a halál el nem választ.

Némán, meghatottan szorongatták egymás kezét a mólón. A körülöttük hullámzó emberáradat, zászlókkal, transzparensekkel, a hazatérő hős katonákat fogadó zajos dalokkal teljesen eltűnt egy pillanatra. Bob és Barbara Mitchell, akik megjárták az egymásra várakozás tisztítótüzét, még mindig nem akarták elhinni, hogy végre újra együtt lehetnek. Szeretetük és szerelmük kiállta az idő próbáját. A hosszú út, amit egymástól távol, mégis EGYÜTT tettek meg, most véget ért.

- Gyerünk az állomásra - bökte oldalba barátját Norman West, aki alig tudott kibontakozni Martha karjaiból. - Még sok dolgunk van odahaza.

Hosszú ősz volt az 1946-os. Langyos szelek játszadoztak a füves rónákon, az erdők között, a vizek fölött, és Barbarának az volt az érzése, valahol otthon van, az Alföldön. Már rég elfelejtette, mit jelent a honvágy, de ilyenkor, ha az időjárás tréfásan felidézte Magyarországot, úgy érezte, csak ki kell nyitnia a szemét, és otthon tér magához. Pedig hol volt már Pannónia, hol voltak már a megszokott, és azóta elfelejtett tájak, emberek! Azóta majdnem nyolc év telt el, nyolc kegyetlen, veszélyekkel és lemondásokkal teli esztendő, amely idő alatt ő is, Bob is megtanulták, hogy csak az ember legközvetlenebb környezete az övé, és még azt is foggal-körömmel kell védeni, mert a legcsekélyebb egyensúlyzavar is képes kihúzni az ember lába alól a talajt, és menthetetlenül otthontalanná válik.

Már egy éve, hogy újra együtt éltek a kis budapesti házban. Amikor Bob hazatért a frontról, mindketten attól féltek, nem fogják tudni együtt újrakezdeni az életet. Rettegtek tőle, hogy a sokéves távollét, a harcok attrocitásai, az emlékezetbe vésődött halottak és sebesültek egy életre megmérgezték mindkettőjük lelkét. Nem így történt.

A szeretet erősebbnek bizonyult. Bob, amint hazatért, azonnal elutazott St. Louisba, és a körzeti parancsnokságon hivatalosan is leszereltnek nyilvánították. Megkapta a neki járó leszerelési díjat, és egy oklevelet, hogy mind az egyenruháját, mind a hadseregben betöltött rangját civilként is használhatja. Eleinte nem tudta, mihez kezdjen ezzel a kiváltsággal. Az angyalbőrtől egy életre meg akart szabadulni, a rangja pedig? Ki olyan hülye, hogy valakit csak úgy "őrnagy úr"-nak szólítson? És kinek van erre szüksége? Bob tudta, hogy egyhamar nem enged újra a csábításnak. Egyelőre még hivatásáról, a repülésről sem akart tudni. Tele volt vele, mint aki két egymás után következő életre kirepülte magát.

Pedig valamilyen munka után kellett néznie. Nem volt könnyű, miután véget ért a háború, és az addig íjként felajzott ipar lassan kezdett összeesni. Olyan cégek, amelyek addig teljes kapacitással dolgoztak, most elkezdték visszafogni magukat, és fokozatosan elbocsájtották a konjunktúra éveiben felvett munkaerőt. Hiába volt Bob elsőrendű szakember, hiába volt mérnöki oklevele, itt, a Közép-Nyugaton szóba sem álltak vele. Egyszerűen nem tudta, mihez fogjon. Annál inkább bosszantotta ez, mivel augusztus végén kiderült, hogy Barbara újra terhes. Ha el akarta látni a családját, muszáj volt levetkőznie minden büszkeségét, minden előítéletét, és sürgősen munkát lelnie.

Maga a terhesség híre óriási öröm volt a házaspárnak. Bob félszegen vigyorgott, amikor megtudta a nagy újságot, és félénken ölelte magához feleségét.

- Most akkor hogy lesz ezután? - kérdezte kisfiús mosollyal, és le nem tudta venni a szemét az asszonyról, akit most százszor szebbnek talált, mint eddig bármikor.

- Na ne tettesd magad butának, Robert Mitchell! - nevetett Barbara. - Ne akard bemesélni nekem, hogy nem tudod! Mégis, mit gondolsz?

Bob nem tudta, mit gondoljon. Agyában, amely addig konkrét feladatok megoldásához szokott, most teljes káosz uralkodott. A háború évei alatt teljesen elszokott attól, hogy "civil" gondolatokkal terhelje magát. A sebesülés után itthon töltött két hónap kivétel volt, hiszen akkor sem tudott teljesen elkülönülni a fronttól, és minden nap érzékelte, amint telik az idő, és közeledik a nap, amikor vissza kell térnie a harcmezőre. De most valami megfejthetetlen űr keletkezett benne.

- Nem tudom, hogyan gondolom, kedvesem - vallotta be. - Elszoktam tőled. Elszoktam attól, hogy nem repülőgépzajra riadok fel, ha éppen olyan szerencsés vagyok, és tudok aludni. Elszoktam attól - merengőn a távolba nézett, - hogy téged ölelhesselek, amikor csak kedvem tartja. - Vágyakozva magához vonta az asszonyt, és megcsókolta. - Iszonyatosan hiányoztál, Barbara. Belebetegedtem... És hihetetlen, hogy apa leszek.

A nő meghatottan viszonozta az ölelést. Szerette a férjét, még most is ugyanolyan erővel, mint tizenegy évvel ezelőtt, amikor igent mondott neki az oltár előtt. Tétova ujjakkal borzolgatta a férfi őszülő, rövidre nyírt haját, és lassan, mélázva ringatta.

- Te is hiányoztál, szerelmem. El sem hiszed, mennyire. És fogalmad sem lehet arról, hogy mennyire féltettelek. Csak... Sosem mutathattam ki. Amikor hazafelé tartottál, sebesülten, és azt mondtad, nem jössz egyenesen haza... Nos, akkor még nem tudtam, mi bajod, de sejtettem. Éreztem, hogy nem vagy ugyanaz, akit elengedtem magam mellől. - Egy pillanatra elhallgatott, és hagyta, hogy az emlékek magukkal sodorják. - Aztán, amikor megláttalak mankóval, sántán... Összetört bennem valami. Csak hetek múlva, amikor már rendesen tudtál járni, akkor tértem teljesen magamhoz. És akkor is lázadozni kezdtem. Most engedjelek el magam mellől? PONT MOST??? - Nedvesen csillogó szemekkel nézett a férjére. - Nem olyan könnyű leszokni rólad, Bob. LEHETETLEN. Lázálmos éjszakáimon attól rettegtem, nehogy nekem hozzon valaki olyan hírt, mint amilyet te vittél Andy Cole szüleinek. - Megtorpant a beszédben, és csak egy nagyon mély, a szívéből felszakadó sóhaj után tudta folytatni. - Belehaltam volna.

A férfi nem felelt. Nem volt, mit felelnie. Hálát adott Istennek, hogy ilyen párja van.

Végül megoldódott a dilemma. Poplar Air Force Base megszűnt katonai repülőtér lenni. Már nem volt szükség rá, és a hadsereg, illetve a frissen megalakult független US Air Force^[74] elköltöztette innen a gépeket és a személyzetet. Az utolsó napokban Bob és elmaradhatatlan barátja, Norman szinte minden idejüket Kennedy ezredessel töltötték.

- Hej, fiúk - sóhajtott az idős tiszt - de jó volna, ha ti is velünk tarthatnátok. Apropó, nem akar valamelyikőtök visszajönni kiképzőnek? Nem megyünk messzire. Csak Springfield mellé, Ozarkba. Na?

Bob és Norman némán néztek egymásra, és egyszerre rázták meg a fejüket. Egyikük sem akart megint a légierő keretében dolgozni. Már megbeszélték, mi lenne a megfelelő megoldás kettőjüknek.

- Sajnálom, ezredes - rázta meg a fejét Norman. - Civilek akarunk maradni. És nem szeretnénk olyan messze kerülni otthonról megint. Hanem - meredt Kennedyre - mondja csak, minden gépet elköltöztetnek? Úgy értem, semmit nem selejteznek ki?

Kennedy kíváncsian fürkészte a két barátot. Sejtette, hogy min törik a fejüket, de egyelőre nem szólhatott. Az utasítás szerint árverésre bocsájtották volna a kimustrálásra kerülő gépeket. De segíteni is akart.

- Nézzék, mondok valamit, de nem tőlem tudják. Rendben? - Cigarettát vett elő az íróasztala fiókjából, de csak sodorgatta, szagolgatta, nem gyújtott rá. Már másfél éve nem dohányzott. - A jövő hónapban elárverezzük a régi gépeket. November első vasárnapján lesz az árverés. Amit nem tudunk így eladni, azt megsemmisítik. Jöjjenek el, és meglátjuk, mit tehetünk. Mi úgyis áttérünk lassan a sugárhajtású gépekre, a robbanómotorosokra már alig lesz szükség. Alapkiképzésre nem kell olyan sok. Rendben?

- Rendben, ezredes - felelte Bob, és felállt. Kezet nyújtott Kennedynek, Norman is elbúcsúzott.

A reptér kapujában összenéztek.

- Te is arra gondoltál, amire én? - kérdezte Norman.

- Azt én nem tudhatom, hogy te mire gondoltál, de az a két darab kétüléses P40-es nagyon megfelelne. Ha nem túl drága. A fene egye meg - vakarta meg a fejét Bob - nem tudok elszakadni ezektől a kávédarálóktól.

Egy ideje azt tervezte, hogy Normannel együtt szerény kis vállalatot alapít. Légibemutatók, gyorsfutári szolgálat, esetleg repülés-oktatás lett volna a profil. Maga a repülés, a háború elmúltával, eddig sosem látott lendületet vett. Amerika egén most már mindennaposak lettek az utasszállító gépek. Keletről nyugatra, nyugatról keletre szállították az utasokat, és úgy tűnt, mintha mindenki repülni akarna. A vasút kezdett kimenni a divatból, mindenki sietett, mihamarabb ott akart lenni a célban. Felgyorsult az élet.

Az előre megbeszélt napon elmentek Poplarba, és délre már a két P40-es boldog tulajdonosai voltak. Nem is kellett nagyon kiköltekezniük, mert kevés volt a licitáló, és majdnem kikiáltási áron jutottak hozzá a gépekhez. Összenevettek, és hazafelé menet benéztek Kevin kocsmájába, hogy egy kis sörrel ünnepeljék meg a vásárt.

A poplari repülőtér gazdátlan maradt, és kettőjüknek nagy is volt. Ez gondot okozott, mert nehéz volt karban tartani a füves leszállópályákat, a hangárokat. De csinálták becsülettel, megszokásból, dacból. Hétvégeken kisebb bemutatókat szerveztek potom pénzért a környékbeli farmereknek és családjaiknak, és hol Bob, hol Norman volt az üldözött, az "ellenség". Valódi légicsatákat vívtak egymással, a száját tátó közönség feje fölött, és pillanatokra mindketten beleélték magukat az elmúlt évek harcaiba. A két P40-es jó szolgálatot tett. Megbízható masinák voltak még mindig, hála Bob előrelátásának, aminek következtében az utolsó percig rendben tartották őket. A légitámaszponton, még Bob bevonulása után is megmaradt az a karbantartási rendszer, ami annyira elnyerte Kennedy tetszését. Most ennek a gyümölcsét élvezték mindketten, hiszen egy időre nem volt gondjuk a gépekkel.

Viszont az üzemanyag ára, a rezsi magas volt, és adót is kellett fizetni, még akkor is, ha mint volt frontkatonák, kedvezményt kaptak. Bob is, Norman is külön-külön azon töprengtek, hogy esetleg kiválnak az alig megalapított vállalatból, de egyikük sem tudta rászánni magát, hogy cserben hagyja a társát. A helyzet kezdett kilátástalanná válni.

Barbara egy ideje felfigyelt a párja homlokán egyre szaporodó ráncokra, de ameddig lehetett, nem zavarta a kérdéseivel. Ismerte már a férfi jellemét, és tudta, hogy hagynia kell, amíg maga emészti meg a gondjait, és kivárni, hogy szükségét érezze a beszédnek. Tudta, hogy Bob előbb vagy utóbb maga fog előrukkolni a bajával.

- Kedvesem - mondta tétován a férfi, amikor egy késő délutánon hazatért a repülőtérről - szeretnék megbeszélni valamit veled. - Szomorkás tekintettel nézett az asszonyra, és bátortalanul fogta meg a kezét. - Azt hiszem, lassan a csőd szélére jutunk. Nem tudom így folytatni ezt az ipart. Mit tanácsolsz?

Barbara szembe fordult vele, és a vállára tette a kezét.

- Bob, nekem ebbe nem lehet beleszólásom. Nem értek hozzá. A te hivatásod, a te szakmád. Tudom, hogy imádod a repülést. Mondd el nekem, mik a te elképzeléseid, és aztán elmondom neked a véleményemet.

A férfi a hűtőszekrényhez lépett, és kivett egy üveg Coca-Colát. Mohón ivott belőle, aztán visszatette. Leült az asztalhoz, maga elé húzta a hamutartót, és rágyújtott. Némán szívta félig a cigarettáját, és csak azután szólalt meg.

- Magam sem tudom, Barbara. Alig van pénzem. Az egyik lehetőség volna a szállítás, de senki sem akar megbízást adni rá. Meg aztán - vakarta meg a feje búbját - ezekkel a kis gépekkel nem is lehet. Azt hiszem, rosszul tettem, hogy éppen vadászgépet vásároltam azon az árverésen. A másik lehetőség... Teljesen lemondani róla, és más után nézni. De azt te is tudod, hogy itt nem megy. Elmenjünk innen? És ha igen, akkor is, hova? - Mérgesen nyomta el a cigarettáját a hamutartóban, és szinte esdeklő tekintettel nézett az asszonyra. - Téged sem akarlak összevissza rángatni most, ebben a helyzetben. Talán okosabb volna egyelőre csinálni, amit lehet, és megvárni a baba születését. De aztán... Muszáj lesz tenni valamit, amíg nem késő.

Barbara a férje mellé lépett, és lágyan megsimogatta. Mint egy gyereknek, az álla alá nyúlt, maga felé emelte az arcát, és biztatóan mosolygott rá.

- Bob, szívem, most ne velem törődj. A baba így is, úgy is megérkezik. Rossz nézni, ahogyan emészted magad. Határozz te, és én mindenben melletted állok. Értesz? - Lehajolt, és megcsókolta a férjét. - Ne feledd el, hogy a társad vagyok. Ha kibírtam annyi háborús év bizonytalanságát, akkor ezt is kibírom.

Valójában ezzel a beszélgetéssel semmire sem tettek pontot, csak elodázták a döntést. Bob megpróbált beszélni Normannel is, de a barátja pontosan olyan tanácstalan volt, mint ő maga. Aztán teljesen váratlanul adódott egy lehetőség. Kennedy ezredes levele valóságos forradalmat hozott magával. Az ozarki légitámaszpont további gépeket selejtezett ki, és az egyik közülük egy DC3^[75]-as volt. Elmentek megnézni, kipróbálni, és úgy találták, érdemes belefektetni a pénzt.

- Na, most már csak egy megfelelő név, és valami kis reklám kellene a vállalatnak - állapította meg Barbara, amikor a két férfi hazaért a Dakotá-val. - Majd én gondoskodom erről, fiúk. Martha, segítesz? - nevetett asszonytársára, aki ugyanolyan szeretettel és anyás elnézéssel figyelte a két férfit, mint ő.

- Persze, ez a két ember megérdemli.

Aznap este még tanakodtak egy keveset, és megszületett a cég neve. Az addigi Bob&Norman's-ből kialakult a Dakota Wings Air Charter^[76], amit már a következő naptól kezdett hirdetni a Poplar Bluff Daily. A hét végére pedig érkezni kezdtek az első megrendelések. Úgy tűnt, végre megjavul az életük, és kezdenek egyenesbe jönni.

Bob és Norman nem is sejtette, hogy még a két vadászgépnek is jut szerep, méghozzá nem is csekély. Amióta vége lett a háborúnak, a hollywoodi filmgyárak egyre-másra ontották a háborús filmeket. A nagyobb cégek, mint a 20-th Century Fox és a Paramount^[77], amelyek nagy költségvetéssel dolgoztak, megengedhették maguknak, hogy a hadsereg és a légierő segítségével és statisztálásával filmezzenek. De a kisebb stúdióknak nem futotta erre, és szinte lámpással kutattak országszerte olyan pilóták után, mint Norman és Bob, akiknek gépük is volt. Szerződést ajánlottak nekik, hogy háborús témájú filmekben szerepeljenek.

Azonban a legnagyobb meglepetés nem is ez volt, hanem az a decemberi reggel, amikor egy ütött-kopott Ford kisteherautó fékezett le a repülőtér kapujában. Normannel egyszerre érkezett, Bob már ott volt. A kocsiban egy hihetetlenül sovány és magas, torzonborz szakállt és fekete napszemüveget viselő férfi ült. Farmer-öltönye olajfoltos volt, szája sarkában félig szívott és kialudt szivar fityegett. Első látásra bárki csavargónak nézte volna.

- Kit keres, uram? - kérdezte Norman gyanakodva. - Segíthetek egyáltalán?

- Azt hiszem, segíthet - felelte nevetve a furcsa jövevény. - Munkát keresek. Pilóta vagyok. Akad maguknál valamilyen meló?

- Így, fél lábon nem tudok választ adni - mondta West. - Nem én vagyok ennek a cégnek az egyedüli tulajdonosa, nem dönthetek egymagam. Jöjjön be, és beszéljen a társammal, úgy látom, már itt van a kocsija. - Behajtottak, és megálltak az irodabarakk előtt. - Hé, Bob, hoztam valakit! - kiáltotta Norman. - Még egy ilyen bolond, mint mi ketten. - Engesztelőn fordult a vendég felé. - Már megbocsásson, de mi ketten tényleg bolondok vagyunk.

Beléptek az irodába. Bob éppen az aznapi időjárás-jelentéseket tanulmányozta, mert a délelőtt folyamán Nebraskába kellett repülnie a Dakotá-val. Szórakozottan nézett fel a papírjaiból.

- Tessék, miben segíthetek? - kérdezte. - Ha jól értettem, maga is pilóta.

- Igen, az vagyok - felelte mosolyogva a férfi. - Vadász voltam a háborúban. De elvezetek akármilyen gépet. Jó tanítómesterem volt - kuncogta kedélyesen, és még mindig nem vette le a napszemüvegét.

- Aha, értem - mosolyodott el Bob is. - És megtudhatnám, ki volt az a tanítómester? Talán ismerem. Jó ajánlólevél lehet, ha tudom.

- Semmi akadálya, uram - nevette el magát a vendég. - Csak nézzen a tükörbe, és meglátja. Itt ül, az asztal másik oldalán. - Csak ekkor vette le a szemüvegét, és Bob elcsodálkozott. Az arc, a szakáll semmit sem mondott neki, de a magas termet, a hang és ez a szürke szempár ismerős volt.

- Csak nem?... Mark! - kiáltotta el magát, és úgy ugrott fel, hogy a széke zajosan felborult. - Mark Lubinsky! Te csavargó! Hol a pokolban kószáltál eddig?

Valóban Lubinsky volt az. A padlóra dobta a válltáskáját, és feszengve tűrte, hogy Bob, aki közben megbotolva megkerülte az asztalt, magához ölelje. Amaz azt sem tudta, hogyan fejezze ki az örömét.

- Hej, te... Úgy eltűntél, mint szürke szamár a ködben. Mi történt veled? - faggatta Bob. - Ülj már le, és mesélj!

Lubinsky letelepedett az íróasztal előtti székre, végtelen lábát kinyújtóztatta, és gyufát kotort elő a dzsekije zsebéből. Rágyújtott fél szivarjára, közben körbehordozta a tekintetét az irodán. Norman is letelepedett a másik asztal mögé, és feszülten figyelte, mit fog mesélni a vendég.

- Hát... Nem is tudom, hogyan és hol kezdjem. Őrnagy úr talán tudja, hogy a sebesülése után ott maradtam az Enterprise-on. Azután...

- Álljon meg a menet! - emelte fel a kezét Bob. - Először is, nem vagyok őrnagy úr. Nem vagyok katona többé. Úgyhogy csak szólíts nyugodtan a nevemen, oké? Na, mesélj, mert sejtem, hogy van mit mesélned.

Nem csalódott, és amint Lubinsky felsorolta a vele történteket, a férfi rájött, hogy egykori tanítványa valóban ember a talpán. Megtudta, hogy Mark gépét is lelőtték a japánok, és a fiatalember fogságba esett. Minden dicsekvés nélkül, szárazon és tárgyilagosan mesélte el a kalandjait, talán még kissé szégyenkezve is, amikor látta, hogy két hallgatója felvonja a szemöldökét. Nem akart a hős szerepében tetszelegni, de elmondta, milyen embertelen körülmények között éltek, jobban mondva tengődtek a hadifoglyok a japánoknál.

- Mindennapos dolog volt a verés, az éhezésről nem is szólva. Szökésről álmodni sem lehetett. Állatok voltunk, és a japánok éreztették is velünk azt, hogy alsóbbrendűeknek tekintenek bennünket. Havonta más és más táborba hajtottak minket, gyalog, szuronyok között. Amikor a légierő ledobta az első atombombát Hirosimára, az akkori táborparancsnok felsorakoztatott mindenkit. Lehettünk vagy kétszázan. Találomra kiválasztott húsz embert, és ott, a szemünk láttára lefejezte őket. Saját kezűleg. Azután megmondta, hogy ezentúl naponta megismétli ezt, és tíz nap alatt hírmondó sem marad belőlünk. - Elhallgatott, elnyomta a szivart, és kibámult az ablakon. - Szerencsénk volt, mert három nap múlva Nagaszaki is megkapta a magáét. Akkor már nem gyilkolt tovább. Egyszerűen harakirit követett el, és további két nap múlva megérkeztek a mieink.

Súlyos, mély csönd ereszkedett az irodára. Miután Lubinsky befejezte a meséjét, senkinek nem volt sem kedve, sem ereje megszólalni. Bob úgy érezte, az ő kálváriája a nyomába sem érhet Mark viszontagságainak. Mindhárman hallgattak, emésztették a hallottakat, és a két barát egymásra nézett. Aztán Norman West szólalt meg, nagy sokára.

- Hát, nem volt limonádé, amiken keresztül mentél, fiam. Egy dolgot mondhatok, és azt hiszem, Bob is egyetért velem ebben. - Társára nézett, aki némán bólintott. Már tudta, mit akar mondani Norman. - Ide figyelj. Ez a mi kis vállalatunk alig tengődik. Egyik napról a másikra élünk, evickélünk. Ha a helyedben akárki más jött volna ide azzal, hogy pilótaként munkát keres, elutasítottuk volna. Igaz, Bob? - Amaz ismét helyeslően bólintott. - De ha a szánktól kell megvonnunk a falatot, neked akkor is itt a helyed. Ahol mi ketten megélünk, ott neked is jut egy falat kenyér. Hátha még valami ötleted is támad, és fel tudod lendíteni a céget. Úgyhogy, Isten hozott itthon!

Barbara már hetek óta egyfajta megmagyarázhatatlan feszültségben élt. Férjének fel is tűnt ez, és kérdezősködött is eleget, de az asszony nem felelt egyértelműen. Bob ezt inkább a terhesség okozta, elkerülhetetlen stressznek tulajdonította, és mivel nem akarta még jobban felzaklatni az asszonyt, inkább nem faggatta. De észre kellett vennie, hogy valami nagyon nincs rendben.

1947 január derekán, amikor éppen egy hosszabb útról tért vissza, Texasból, különösen szomorú hangulatban találta Barbarát. Most már nem tudott uralkodni a kíváncsiságán, pontot akart tenni végre erre a több hete tartó furcsaságra. Megmosdott, a vacsorát félretolta, és aggódva ölelte magához a nőt.

- Kérlek, Barbara... Mondd el, mi bánt. Hetek óta látom, hogy eszed magad valami miatt. Segíteni szeretnék, de ha nem tudom, mi a baj, képtelen vagyok rá. Miért nem beszélsz? Én bántottalak meg valamivel?

- Nem te - sietett megnyugtatni a nő. - Veled semmi baj, hacsak az nem, hogy teljesen elmerülsz a munkádban. Nem vetted észre, hogy már majdnem két éve vége a háborúnak, és egyetlen levél sem érkezett otthonról? Neked nem tűnt föl? Nem kérdezted meg magadtól, mi lehet a bátyáddal?

Bob nem tudta, mit feleljen. Igen, ez a kérdés benne is megfogalmazódott, de a napi gondjai valóban a háttérbe szorítottak mindent, és soha nem jutott el arra a pontra, ahol követelni kezdte volna a választ. Péter sosem volt az a nagyon szorgalmas levélíró. De most, hogy a felesége megfogalmazta, világosan kimondta az eddig kimondatlan kérdést, rádöbbent, hogy mennyire igaz, és restellte magát eddigi nemtörődömségéért.

- Igazad van, szívem. Ne haragudj, valóban teljesen belemerültem a vállalati gondokba. Megvacsorázom, és azonnal írok.

- Ne kapkodj, Bob, én már megtettem. Egyél nyugodtan, és aztán majd mesélek. Tudod - bátortalanul megtorpant, és lesütötte a tekintetét - attól félek, valami nagy baj történhetett odahaza. Ennyi idő alatt már újra meg kellett volna találnunk egymást. Péter nem írt. Vilmos sem, és azt sem tudom, mi van a szüleimmel.

A nyomott hangulattól Bob étvágya is elmúlt. Csak turkálta a finom rántottát, és két falat után ismét félretolta a tányért. Nem tudott enni. Barbara közben bement a nappaliba, és egy levéllel tért vissza. Férje elé tette az asztalra, lassan, mint valami törékeny, igen drága tárgyat. A férfi felismerte a borítékon az asszony kézírását, aztán feltűnt neki a hivatalos pecsét magyar szövege is: címzett ismeretlen, ezen a címen nem található. Vissza a feladónak. Dátum: 1946 december 16. Tétován forgatta az ujjai között a levelet.

- És most szerinted mi a teendő? - kérdezte fojtott hangon. - Nekem fogalmam sincs, hogyan kezdhetném el a nyomozást.

- Nekem sincs, Bob - felelte a nő halkan. - Talán még várnunk kellene. Te is tudod, hiszen hallhattad, hogy odahaza teljes a káosz. Koalíció van, de a kommunisták vezetik. Szerintem az is egy csoda, hogy ez az egyetlen levelem visszatért. Pedig nyolcat küldtem. De engem nem is ez aggaszt a leginkább, hanem az, hogy Bécsbe is írtam, de onnan még ennyi választ sem kaptam. Félek, Bob. Nagyon félek.

További egy hét telt el, és Bob ismét visszasüllyedt a napi gondokba, de Barbara, miután kissé összeszedte magát, elkezdte szervezni a kutatást. Újabb levelet fogalmazott meg, ezúttal a Nemzetközi Vöröskeresztnek, Genfbe, egy másikat pedig a Magyar Vöröskeresztnek, a legutolsó ismert címre. Kérte, hogy a lehető legpontosabb információval segítsék a kutatását a budapesti illetőségű Mihályfi Péter mérnök és a bécsi illetőségű Danziger család után. Maga utazott be Poplar Bluff-ba, és ajánlva adta fel a leveleket, aztán ismét várakozni kezdett. Hosszú ideig kellett várnia, mire a válasz megérkezett.

A Magyar Vöröskereszt semmilyen használható információt nem tudott adni. Mihályfi Péterről 1943 óta nem létezett semmiféle adat. A Nemzetközi Vöröskereszt válasza sem volt sokkal tartalmasabb, talán csak annyiban ütött el az előzőtől, hogy udvariasabb formában, cikornyásabban volt megfogalmazva. De kézzelfogható, hasznos szálat ez a levél sem adott a kezébe. Barbara most már maga sem tudta, mit tehetne még eltűnt rokonai felkutatására.

Pedig a folyamat már megindult a kulisszák mögött, csak láthatatlanul, ellenőrizhetetlenül zajlott. Lassan kitavaszodott, elolvadt a hó, kizöldült a természet, és ezzel együtt mintha a reménység is visszaköltözött volna Barbara lelkébe. Bob, akit megint leginkább a repülés kötött le, voltaképpen csak asszonya terhességének az előrehaladtát kísérte figyelemmel, minden egyébre bezárkózott. A nő meg tudta érteni. A légivállalat ügyei megint nem a legsimábban mentek, és a férfinak elég volt egyfajta izgalom.

Március második felében érkezett meg az a levél, amely aztán napok alatt fenekestől felfordította addigi rendjüket. A feladója Wilhelm Danziger volt, Barbara bátyja, és a levél a svájci Baselben keltezett. Lakonikus, néhány soros levél volt, és arról értesítette őket, hogy Vilmos április első napjaiban Amerikába látogat.

- Talán most végre megtudunk valamit az otthoniakról - reménykedett Barbara. - Istenem, ha elgondolom, milyen hosszú ideje nem láttam Vilmost... Egyáltalán, senkit sem az otthoniak közül... Bob, nekem néha az az érzésem, hogy nem is Magyarországról származunk, hogy csak álom, hazugság a magyar eredetünk, és az, hogy magyarul beszélünk még mindig...

- Igazad van, kedvesem - simogatta meg Bob a felesége haját. - Csak egy dologra kérlek. Ígérd meg nekem, hogy akármit hallunk, nem izgatod fel magad. Neki fog megártani - tette a kezét óvatosan az asszony egyre gömbölyödő hasára. - A gyermekünkre gondolj. Az ő érdekében igyekezz higgadt lenni. Tudom, nem lesz könnyű, de amennyi szörnyűséget hallottunk már az európai háborúról, mindenre fel kell készülnünk. Én majd elrepülök New Yorkba Vilmosért, és hazahozom.

Telefonon megérdeklődte, melyik hajónak kell Európából érkeznie április legelején, és azt a választ kapta, hogy a Queen Mary^[78] másodikán hajnalban köt ki New Yorkban. Ezért már elsején délután fel kellett szállnia, hogy idejében odaérjen, szállást is keressen, és másnap reggel ott lehessen a kikötőben.

Barbara izgalma már Bobra is átragadt. Maga a repülőút rutinfeladat volt, számtalanszor megtette már, de most mégis úgy érezte, valami nagyon kellemetlen hír várja az út végén. Nem volt biztos benne, hogy lesz-e bátorsága felpattintani ezt a Pandora-szelencét. Abban pedig végképp kételkedett, hogy Barbarának lesz-e ereje szembenézni az elkerülhetetlennel. Még semmi konkrétumot nem tudott, de sejtette, hogy Vilmos olyan híreket hoz, amelyek végleg megváltoztatják az életüket. Csak most, New York felé repülve, döbbent rá, hogy otthon maradt családjuk, rokonaik sokkal kegyetlenebb sorsnak voltak kitéve, mint ők itt, Amerikában.

A Newark^[79] repülőtéren szállt le. Parkolóhangárba tette a Dakotá-t, aztán sietve elhagyta a légikikötőt, és buszra szállt, amely majdnem a kikötőig vitte. Itt, egy kis mellékutcában, egy kopott, lerobbant szállodában húzódott meg másnap hajnalig, amikor a hajónak ki kellett kötnie.

Egész éjszaka nem jött álom a szemére. Csak forgolódott a nyikorgó vaságyon, és a félig behúzott elsötétítő függöny résén az utcáról beszűrődő fényjátékot figyelte a mennyezeten. Most megint olyan elszigeteltnek érezte magát, mint amikor az anyahajó kajütjében akart hasztalanul pihenni. Hosszú pillanatokra valami álomhoz hasonló révületbe került, és ebből úgy riadt fel, hogy szinte hallotta a riadót jelző szirénát, pedig csak egy rendőrkocsi száguldott el az utcán.

Hajnali háromkor már nem tudta tovább tűrni a kínlódást. Felkelt, megmosdott, megborotválkozott, és fél négykor elhagyta a szállodát. Gyalog ment le a kikötőbe, útközben betért egy éjjel-nappal nyitva tartó bárba, és egy pocsék ízű, de legalább jó forró kávéval próbált életet önteni magába. Aztán tovább ballagott a dokkok felé, és az egyre világosodó eget kémlelte.

Mire leért a rakpartra, már gyülekezett a tömeg. Emberek százai nyüzsögtek hatalmas összevisszaságban, és a víz felé nyújtogatták a nyakukat. Háromnegyed ötkor, már majdnem teljesen világosban, egyszer csak felbődült egy mély hajókürt, és a Szabadságszobor mellett feltűnt a révhajók által kísért hatalmas óceánjáró. Lassan, méltóságteljesen közeledett a part felé, és Bob önkéntelenül is a fedélzeten álló embereket kezdte figyelni, pedig tudta, hogy ilyen távolságról biztosan senkit sem fog felismerni. Közben felkelt a nap is, és vörös ellenfényében a hajó is, a mögötte elterülő Long Island is csak fekete sziluettként rajzolódott ki. Egyetlen pillanatra eszébe ötlött, hogy nyolc esztendővel ezelőtt még ott lakott Barbarával, az Adams Streeten.

Aztán a part mellé simult a hajó, a tengerészek kidobták a vastag köteleket, parton várakozó társaik pedig a vaskos kikötőbakokhoz rögzítették őket. Felhangzott a kikötést jelző három kürtszó, és a hajóhíd is a móló kövezetére csattant. Fúvószenekar kezdett harsányan játszani valahol a közelben, de Bob nem törődött vele. Találomra igyekezett minél közelebb kerülni a két hajóhíd egyikéhez, és abban reménykedett, hogy sógora nem a másikon fog partra szállni.

A nagy tumultusban, integetésben és kiáltozásban is észrevette a magas, körszakállas férfit. Vilmost nem látta vagy tíz éve, de szinte semmit sem öregedett, csak megőszült. Kalap nélkül, fedetlen fővel lépkedett lefelé a partra, kezében egyetlen hatalmas utazótáskát cipelt. Bobot tizenöt lépés választotta el a hajóhíd végétől, és mire a tömegben furakodva odaért, Vilmos már lelépett a rakpartra. Némán állt meg egymással szemben a két férfi.

- Szervusz, Balázs - nyújtotta a kezét Danziger. - Semmit sem változtál.

- Szervusz, Vilmos - viszonozta az üdvözlést Bob, aztán magához ölelte felesége bátyját, aki vele volt egykorú. - Isten hozott Amerikában.

Hazafelé repülve egy szót sem szóltak egymáshoz. Bobnak jó ürügy volt, hogy közben elromlott az idő, és arra kellett figyelnie. Vilmos pedig nem akarta megelőzni önmagát az elbeszéléssel. Egykedvűen ült a másodpilóta ülésében, és fél szemmel leste sógora tevékenységét. Vajmi keveset értett a repüléshez, de Bob mozdulatai annyira önmagukért beszéltek, hogy mire leszálltak Poplarban, úgy érezte, el tudná vezetni ezt a masinát akárhová.

Bob nyugtalan volt. Vilmos hallgatagsága megérlelte benne azt a bizonyosságot, hogy semmi jót nem fog hallani otthonról. Idegesen végezte el a leszállás utáni rutinfeladatokat, reszkető kézzel töltötte ki a fedélzeti naplót, és alig várta, hogy kocsiba üljenek, és elinduljanak Budapest felé. Úgy tervezte, hogy útközben kifaggatja a sógorát, mert legalább ő maga tudni akarta, még a hazaérkezés előtt, hogy Vilmos milyen híreket hozott. De nem volt ereje megszólalni. Szokásától eltérően görcsösen szorongatta a volánt hazáig, és szégyellte magát.

Barbara ösztönösen a bátyja nyakába ugrott, amint meglátta.

- Vili... Édes bátyám... - a könnyekkel küszködött, hiszen nagyon rég nem látta a testvérét. - Olyan jó, hogy itt vagy! Gyere már, telepedj le! Nem vagy fáradt?

- Jaj, hugi, te semmit sem változtál - mosolygott elnézően Vilmos. - Ugyanolyan haszontalanságokat kérdezel, mint azelőtt. Persze, hogy kifáradtam. Te hogy bírod ezt a némbert? - kacsintott tréfásan Bobra. - Nem ment még az agyadra? Ezt sem csodálnám.

Izgatottan, mint valami kirándulásból hazatért gyerekek, letelepedtek a konyhaasztal köré. Barbara sebtében összeütött valami ételt, ami egyszerre volt késői ebéd és korai vacsora, de egyikük sem tudott most az evésre összpontosítani. Tétován és lopva lesték egymás arcát, és Danzigernek egyre inkább világos volt, hogy a húga és a sógora pontosan tudják, mit akar elmesélni nekik. Mégsem merte elkezdeni. Csak nagy sokára, amikor már a nappali pamlagján ültek, akkor szánta rá magát, hogy belekezdjen a mondókájába.

- Nem tudom, mennyire készültetek fel rá... Nehéz erről beszélni. Hugi... Árvák maradtunk. - Maga elé meredt, mintha a múltban keresne valamiféle támaszt, hogy beszélni tudjon. - Apáékat elhurcolták a nácik. Ne csodálkozz, Bori... Te nem tudtad azt, amit én. A Mama zsidó volt. Hiába keresztelkedett ki, amikor hozzáment Apához... A náci törvények szerint tiszta zsidó volt. Emlékszel? Kiskorunkban, amikor Karácsonyt ünnepeltük, ő mindig a sarokba húzódott. Egyszer meg is kérdezted, miért. Akkor nem tudtam, mit feleljek... Neki nem ugyanazt jelentette a feldíszített fenyő, amit nekünk... - Hosszú szünetet tartott, és a tekintete maga elé meredt. Úgy tűnt, mintha a szőnyegtől esdekelne támogatást. Sem Barbara, sem Bob nem láttak még férfit ennyire tanácstalannak. - 1944 elején hurcolták el őket. Egyenesen Mauthausenbe.

Az ismert és gyűlölt név hallatára az asszony összerezzent. Az újságokban már mindent elolvasott az európai népirtásról, amit addig közöltek, de arra nem volt felkészülve, hogy a saját családja is áldozat lesz. Eddigi balsejtelmei fokozatosan igazolódtak be. A férfi pedig folytatta.

- Negyvenöt februárjában még éltek. Erre bizonyítékaim vannak. Talán mindketten abban reménykedtek, hogy túlélik ezt a borzalmat. Három hét hiányzott ahhoz, hogy megmeneküljenek... Ha az amerikaiak csak két nappal gyorsabbak, akkor talán Anya és Apa ma is élnek. Nem így történt...

Vilmos képtelen volt tovább beszélni. Maga elé meredt, és tehetetlenül szorongatta a saját ujjait. A szobában szinte vágni lehetett a csendet. Barbara arcán patakzottak a könnyek. Válla némán rázkódott a visszafojtott zokogástól, a tekintete a semmibe révedt.

- És Péter? - kérdezte rekedten Bob. - Róla mit tudsz? - Képtelen volt többet mondani. Csak nézte a vele egykorú férfi arcát, és kétségbeesetten akart reménykedni benne, hogy most az egyszer más hírt fog hallani. Ugyanakkor pedig TUDTA, hogy őt is ugyanaz a hióbhír várja, mint a feleségét. Egyetlen pillanatra eszébe ötlött Edwin Cole szikár arca, homlokán a sebhellyel, és majdnem babonás bizonysággal érezte, hogy amiatt a balhír miatt sújtja most őt is a végzet.

- Péter sem él már - mondta szárazon Vilmos. - Még negyvennégy elején mondtam neki, hogy jöjjön velem Svájcba. Nem akart. Balgán remélte, hogy Tünde visszatér hozzá. Nagyon szerette. Én március tízedikén utaztam el. Éreztem, hogy baj lesz, hogy a németek meg fogják szállni az országot. Nem akartam tovább várni. Péter nem akart velem jönni. - Hosszú hallgatásba merült. - Pedig sikerülhetett volna. Képtelen volt elhagyni Budapestet.

Mindhárman némán ültek. Egyiküknek sem volt ereje szavakkal megszakítani az emlékezés csendjét. Aztán Vilmos nagyon halkan folytatta.

- A nyilas hatalomátvétel idején Pétert behívták tartalékos szolgálatra. Egy barátja mesélte el nekem mindezt. Jelentkezett. Csepelre vezényelték. Tisztként nem lett volna rossz sora, a Vasművet és a hajógyárat kellett védenie az alakulatával. Ott nem volt annyira nehéz az ostrom. De november elsején egy különítmény érkezett a szigetre. Vitéz Jávory Benedek százados volt a parancsnoka. Nyakas nyilas volt. Parancsot lobogtatott, hogy Mihályfi Pétert, az árulót, aki segített az öccsének, Mihályfi Balázs repülő főhadnagynak megszökni, fel kell koncolni. A tisztikar védeni akarta Pétert. Kedvelték. - Újabb hosszú szünet következett. Bob fásultan bámulta a kandallót. Szinte nem is hallotta, csak érezte a másik férfi szavait. - Kiemelték a csapatból, és a Dunapartra hurcolták. Át, Budára, gyalog. Talán azt remélte, hogy megmenekül. A Szabadság-híd mellett lőtték a Dunába...

Súlyos csend telepedett a szobára. Egyikük sem tudott megszólalni többé. Csak Bob érezte azt, amit gyermekkora óta sohasem: könnyek fojtogatták a torkát. Szinte hallani lehetett a pillanatok percegését, amint áthullanak az idő szitáján. Mindhárman emlékeikbe merülve ültek szótlanul, és még egymásra sem néztek. Aztán, nagy sokára, Bob törte meg a csendet.

- Éreztem, hogy bajt hozok valakire a szökésemmel - mondta száraz hangon. - De akkor, a vonaton is, meg Berlinben is, attól rettegtem, hogy valaki utánunk veti magát, és leszállít a szerelvényről. Hogy visszatérésre kényszerít. Hogy számon kéri még a gondolataimat is. - Elhallgatott, és átölelte a feleségét. - Őt féltettem, nem magamat.

Danziger komolyan nézett a férfira, és megrázta a fejét.

- Nem te sodortad bajba Pétert. Ha otthon maradsz, akkor is ez lett volna a végzete. Tünde és az az átkozott Nógrádi jelentették fel. Illetve, Tünde, de Nógrádi sugalmazására. Azt hiszem, rajtad akart bosszút állni ezzel is, mert nem kellett neked. Hallottam arról a kisebbfajta botrányról a Csáky-birtokon. - Felállt, az asztalhoz lépett, és egy pohár whiskyt töltött magának. - Tavaly tavasszal Budapesten jártam. Akkor volt a népbírósági tárgyalás. Nógrádi tolta el az egészet, mert az utolsó pillanatig maradni akart. Pedig elmenekülhettek volna. Nem mintha ennek örültem volna. Mindvégig kitartott, szó szerint vette a nyilas köszöntést.^[80] Amikor Budapestet felszabadították az oroszok, agyon akarta lőni Tündét is, magát is. Nem volt rá ideje.

Ismét elhallgatott, tétován játszott a kezében lévő üres pohárral. Ivott volna még egy kortyot, de nem akart most ismét felállni, tölteni. Tekintetével végigpásztázta a szobát, aztán Barbarára, majd Bobra nézett, végül ismét a pohárra.

- Nógrádit halálra ítélték, az emberiség ellen elkövetett bűntettek miatt. Állítólag sajátkezűleg lőtt le hatvan zsidót a Dunaparton. A tárgyalás utáni héten felakasztották. Tünde életfogytiglant kapott cinkosságért, Márianosztrára vitték. Két hónappal később felvágta az ereit a cellájában. - Nagyot sóhajtott. - Mindketten megérdemelték, ami történt velük. Látjátok... Mi legalább megmaradtunk. Hugi, ne sírj - nézett a nőre. - Semmi értelme. Visszacsinálni úgysem lehet semmit. És eszedbe ne jusson magadat vádolni, amiért te élsz, Apáék pedig... halottak. Neked most már a saját gyerekedre kell gondolnod. Arra, hogyan nevelj belőle igaz embert. Mennyi van még hátra?

- Talán másfél hónap - felelte csendesen Barbara. - Május második felére esedékes a szülés. És nyugodt lehetsz, Vili... A gyermekemet megtanítom arra, mit jelent embernek lenni.

Danziger két hétig maradt a kis Budapesten. Az első este beszélgetését soha többé nem hozták szóba, de mindhárman érezték, hogy kimondatlan kérdések és nehéz válaszok lappanganak körülöttük a levegőben. Igyekeztek kerülni a kényes témákat, nem emlékezni a múltra, vagy ha elkerülhetetlen volt, akkor csak a kellemes emlékeket idézték fel. Egy-egy bált, Barbara barátnőit, Bob kalandjait.

Hogy könnyebben teljenek a napok, Vilmos néha Bobbal tartott a repülőtérre, és megismerkedett, összebarátkozott Norman Westtel és Mark Lubinskyval is. Kétszer vagy háromszor még rövidebb utakra is elkísérte a sógorát, és úgy vélte, Bob elégedett a helyzetével. A Dakota Wings Air Charter egyre inkább felvirágzott, és még Danziger ottléte alatt vásárolták meg a második DC3-ast. Annál inkább meglepődött, amikor egyik nap Bob azt mondta neki, el akar költözni Budapestről.

- Ne csodálkozz, Vilmos. Lassan már nem köt ide semmi. Amikor ideköltöztünk, azt hittem, szerencsés választás. De már nem érzem annak. Nyomaszt. És Barbarát is. Szeretném olyan helyre vinni, ahol senkit sem ismerünk. Szeretném, ha a gyermekem másutt születne meg. - Utolsót szippantott a cigarettájából, és eldobta. - Nem fogom megtagadni, hogy magyar vagyok. De el akarok menekülni az emlékek elől.

- Azt hiszem, meg tudlak érteni - felelte Danziger. - És hová mennétek?

- Nyugatabbra. Még én sem tudom. Nem gondoltam végig, csak felötlött bennem. Hatalmas ország ez, rengeteg hely van benne. Tudod... Azon az estén, amikor elmesélted a bátyám halálát, valami megszakadt bennem. Abban a pillanatban úgy éreztem, még egy perc, és felülök a gépre. Hazamegyek, Magyarországra, felkutatom az összes bűnöst, akik ezt tették, és egyenként megölöm őket. Nem kívánom az ellenségemnek sem, hogy azt érezze, amit én éreztem akkor.

Danziger a fejét ingatta. Nem érezte helyesnek Bob menekülési kényszerét, de nem szólhatott bele az elhatározásába. Ha jól belegondolt, talán igaza is volt. Elszökött a hazájából, ahogyan ő maga is tette, a világ másik sarkában keresett menedéket. És most, hogy szembesülnie kellett a tényekkel, a családja pusztulásával, inkább megfutamodott, mert úgy érezte, a hely neve rossz irányban befolyásolja.

- Te tudod, Balázs. - Következetesen a magyar nevükön szólította Barbarát és Bobot. - Ebbe nem kotyoghatok bele. Ti érzitek, mit bírtok ki, és mit nem.

- Eh, a csodába - legyintett Bob, és félretette a fedélzeti naplót, amelyet eddig céltalanul lapozgatott. - Nem értettél meg, sógor. Itt most nem arról van szó, hogy bírjuk, vagy nem bírjuk. Az elhatározásom még azelőtt született, hogy te megérkeztél. Nehezen boldogulunk, a látszat ellenére is. Talán jobb lenne kettéválasztani a vállalatot. - Rágyújtott, kifújta a füstöt, és kilépett a hangárból. - Hidd el, Barbara is, én is megedződtünk eléggé a háború alatt. Hogy akkor, a meséd után, dühös lettem, az természetes. Azt hiszem, mindenki más ugyanígy reagált volna.

Nem beszéltek többet erről a témáról. Este, otthon még beszélgettek egy keveset, és Bob megkérdezte Vilmostól, nem akar-e itt maradni, az Egyesült Államokban. Másnap délután kellett indulniuk vissza, New Yorkba.

- Nem, Balázs - felelte Danziger. - Visszamegyek Európába. Itt milyen hasznát tudnátok venni egy földrajz-történelemszakos tanárnak? Semmilyet. Bécsben viszont van egy iroda. Simon Wiesenthal^[81] vezeti. Vannak ott néhányan, akik a fejükbe vették, hogy felkutatják és törvény elé viszik a rejtőzködő háborús bűnösöket. Elhatároztam, hogy csatlakozom hozzájuk. Wiesenthalt ismerem, remek ember. Segítek neki.

- Jól teszed, bátyám - mondta halkan Barbara. Azóta az emlékezetes első este óta alig lehetett a szavát hallani, és állandóan sápadt volt. - Szeretném, ha mindazok, akiknek közük volt a szüleink halálához, felelnének a tetteikért. - Lehajtotta a fejét, és elhallgatott. Domborodó hasán nyugtatta a kezét, és csak nagy sokára szólalt meg ismét, fakó hangon. - Nem bosszúvágyból mondom ezt, tudhatod. Csak így érzem méltányosnak.

Vilmos visszautazása után egy héttel újabb kellemetlen meglepetés érte Bobot. Éppen Ohióból tért vissza a Dakotá-val, és miután leparkolta a gépet, és belépett az irodába, Normant és Markot nagy vitában találta. Csodálkozott ezen, mert a két barát között eddig sohasem volt nézeteltérés.

- Nem teheted ezt velünk - mondta West szemrehányóan. - Tudod te is, milyen nagy szarban van a vállalat. Nemrég vettük meg a második gépet, eladósodtunk. Most akarsz itthagyni minket?

- Norman, te ezt nem értheted meg - legyintett Mark. - Bárcsak el tudnám magyarázni neked. Szervusz, Bob.

- Megtudhatnám, miről van szó? - kérdezte a férfi, és leült az asztala mellé. Amazok ketten elhallgattak, és zavartan néztek hol rá, hol egymásra. - Nos? Mit titkolóztok?

Egy ideig egyikük sem szólt egy szót sem, aztán Mark nagyot sóhajtott, és belekezdett.

- Elmegyek, Bob. Tudom, hogy nem a legjobb pillanatban, de el kell mennem. Hidd el, nem akartalak cserben hagyni benneteket, de érzem, hogy nincs más választásom. Palesztinába megyek. A népem a szabadságáért és a függetlenségéért küzd. Kellenek ott a pilóták, most alakul meg a légierő. Elmegyek, és megpróbálom hasznossá tenni magam. - Elhallgatott, nem tudta, hogyan folytassa. - Ne aggódjatok, a részemet kifizetem. Van pénzem. Nem akarok gondot okozni nektek.

Súlyos csend telepedett a kis irodára. A három férfi egymás bámulta némán, és mindhárman a saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Bob azt latolgatta, vajon hogyan fog ezentúl működni a légivállalat. Ha jól belegondolt, önmagára is haragudott, mert ő ugyanazt azt tervezte, hogy elmegy innen. Norman nem fogja tudni továbbvinni egyedül a vállalatot. Szégyellte magát, de a szégyenérzetét palástolnia kellett.

- Te tudod, Mark. Ha menni akarsz, hát menj. Remélem, még visszajössz, és nem löveted le magad ott, abban a pusztaságban. Mi meg - fordult Norman felé - majd csak elboldogulunk valahogyan, igaz?

West mogorván bólintott, aztán felállt, és kiment az irodából. Csak alig láthatóan biccentett, és egy pillanat múlva hallani lehetett, amint nagy nehezen beindítja örökké göthös kocsiját. Mark is felállt, és Bob asztalához lépett. Meg akart szólalni, de Bob megelőzte.

- Nem, ne szólj egy szót sem. Megértelek. Ülj le, mesélek neked valamit. - Mark leült vele szemben, ugyanarra a székre, ahova érkezésekor telepedett, de most nem volt kedve nevetgélni, tréfálkozni. - Nem csak te jársz ebben a cipőben, fiam. Én is el akarok menni innen, csak még nem volt alkalmam elmondani Normannek. Vagy nem voltam eléggé bátor hozzá, hogy elmondjam. - Töviről hegyire elmesélte a fiatalembernek mindazt, amit hetekkel ezelőtt Vilmostól megtudott. A nyurga fiú lassan eltátotta a száját, arcán hitetlenkedő és ideges kifejezés ült.

Bob befejezte a meséjét, és utána negyedórán keresztül hang nélkül nézték egymást. Közben pedig mindketten meg mertek volna esküdni rá, hogy pontosan tudják, mi zajlik le a másik agyában. Nem könnyű feladat mindent felrúgni, elmenni az ismerős helyekről a nagy ismeretlenbe, és újabb háborúba keveredni röviddel azután, hogy az előző háború véget ért. Még emlékezett arra a várakozásteljes, bizonytalan időre, amikor Barbarával Amerikába érkeztek, és nem tudták, mit hoz a holnap. Most meg itt ül előtte a tanítványa, aki elhatározta, hogy zsidó létére elmegy harcolni egy országért, amely nem is létezik még. Fura bukfenceket tud vetni a sors.

Mark a maga részéről tisztelettel bámult egykori oktatójára és legjobb barátjára. Amit az imént hallott tőle, megrendítette. Soha álmodni sem merte volna, hogy Barbara asszony hitsorsosa. Azt pedig még kevésbé képzelte volna, hogy annak a rokonai ugyanarra a sorsra jutottak, mint a többi milliók Európában. Mindezeknek a fényében még inkább úgy érezte, kötelessége elmenni, és ott lenni, ahol a zsidók új állama meg fog alakulni.

Aznap este Bob kedvetlenül tért haza. Barbara azonnal észrevette rajta a változást, de nem tette szóvá. Megvárta, amíg a férje maga szólal meg, és meséli el, mi nyomja a lelkét. Nem kellett sokáig várnia, a férfi unottan turkálta a vacsoráját, és egyre gondterheltebb volt. Időnként lopva pillantott az asszonyra.

- Na, mondd már ki, mi bánt - ült le vele szemben Barbara. - Látom rajtad, hogy valami gondod van.

- Hmm, gondom - morogta Bob. - Az nem kifejezés. Mark lelép tőlünk. Elmegy Palesztinába. Ma mondta meg, amikor visszaértem. Norman enyhén szólva kiborult, mint a bili. - Félretolta a majdnem üres tányért, és cigarettára gyújtott. - És most fő a fejem, hogyan mondjam meg neki, hogy én is el akarok menni innen. Te mit tanácsolsz, szívem? Képtelen vagyok gondolkodni.

Az asszony nem felelt, csak figyelmesen jártatta a tekintetét férje arcán. Hirtelen megsajnálta. Most megint ugyanaz a sértett kisfiú-kifejezés ült rajta, ami olyankor jött elő, ha Bobnak megoldhatatlan problémája volt. Barbara már régóta megfejtette a férfi titkát: a látszólag kemény pilóta-álarc mögött egy sebezhető, törékeny belvilág rejtőzött. Ha különösen kemény feladattal kellett szembesülnie, Bob egyszerűen leblokkolt. A nő mindig igyekezett támaszt nyújtani neki ilyenkor.

- Azt mondom, várj egy-két napig, kedvesem. Hagyd, hogy Norman legalább Mark elmenetelét megeméssze. Ha most zúdítod rá a magad baját is, akkor összeroppan. - Gyengéden átnyúlt az asztal fölött, és megsimogatta a férfi dacosan összeszorított öklét. - Ha akarod, beszélek Marthával. Tudod, a női szolidaritás - mosolyodott el. - Majd ő felkészíti a barátodat a hírre.

- Ez rendben is volna, Barbara - felelte tétován a férfi - de azt sem tudom, te akarod-e, hogy elmenjünk. Látod, eddig töprengtem rajta, tervezgettem, és még csak meg sem kérdeztelek. Nem akarom, hogy zsarnoknak nézz.

- Nem is vagy az, Bob - nézett rá komolyan az asszony. - Sosem gondoltam ilyesmit rólad. És jól tudod, hogy mindenben melletted állok. Ha te úgy látod jónak, hogy elmenjünk, akkor megyünk. Hová? Majd az is világos lesz. Megyek, ahová te viszel. Tudom, hogy a legjobbat akarod nekem is, meg ennek a kis életkének is itt, bennem.

Másnap nem ejtettek szót az elmenetelről. Mark még bejött dolgozni, mintha mi sem történt volna. Csak a következő hét elején kellett New Yorkba utaznia. Norman megígérte neki, hogy elviszi, mert neki is dolga volt a keleti parton. Bob pedig törhette a fejét, hogyan is adja be a barátjának, hogy ő is elfelé készül Budapestről.

Még nem volt konkrét elképzelése, nem tudta, merre forduljon. Időnként halványan felderengett benne az a nap, amikor Ogdenben meglátogatta Cole-ékat, és a havas, hideg táj, amely annyira megfogta akkor. De tudatában volt annak is, hogy holmi érzésekre, pillanatnyi hangulatokra nem alapozhatja mindnyájuk jövőjét. Mégsem tudott megszabadulni a vissza-visszatérő belső hangtól, amely akkor szólalt meg benne először, amikor Ogdenben leszállt a vonatról: "Jó volna egy ilyen helyen élni."

Hétvégéig csak apróbb utakat kellett megtennie, és leginkább a repülőtéren lebzselt. Amikor pénteken befutott a megrendelés Salt Lake Citybe, szinte eszébe sem jutott kapcsolatot keresni a szándéka és az alkalom között. Annak rendje és módja szerint felkészítette a gépet, megvárta a szállítókat, aztán velük együtt berakodott a Dakotá-ba, és délben felszállt. Az idő enyhén felhős volt, de sem szél, sem eső, sem más tényező nem zavarta a repülést. Rutin-út volt, kevés eseménnyel, ha csak azt nem számította ide, hogy amikor megérkezett Salt Lake Citybe, a torony várakozó pályára állította, mert nagy volt a forgalom.

Húsz percet keringett a reptér fölött, mire leszálláshoz engedték. Nem nagyon izgatta a dolog, semmi sem volt sürgős ma, és mindig előrelátóan tankolta fel a gépét, számítva az ilyen esetekre, vagy arra, hogy egy időjárási front miatt kerülőt kell tennie. Lágyan tette le a hatalmas gépet, odagurult a hangár elé, és leállította a motorokat. Még elvégezte a szokásos drillt, bejegyezte a fedélzeti naplóba a bejegyeznivalókat, aztán kikászálódott a fülkéből, végigment a lejtős rakodótéren, és kiugrott a betonra. Csak most kezdett körülnézni, és egy kissé bosszúsan tapasztalta, hogy senki sem jön elébe. Úgy volt megbeszélve, hogy a rakodóbrigád azonnal kezelésbe veszi a szállítmányt, ehelyett azonban egy lélekkel sem találkozott. Ekkor tűnt fel neki az is, hogy más gépek is ugyanígy vannak leparkolva, mint az övé, és arrébb észrevett két ismerős pilótát, amint egy Lockheed Vega^[82] mellett beszélgetnek. Hozzájuk lépett.

- Helló, nem tudjátok, mi van itt? Úgy volt, hogy még ma kirakodom, és megyek vissza Missouriba.

- Akkor várnod kell, pajtás - nyújtotta a kezét Dick O'Brien, a magasabbik pilóta. - Sztrájkol a kisegítő személyzet. Ha igaz a hír, akkor éppen most tárgyal a szakszervezet képviselője a reptér parancsnokával, de ma már ne számíts kiszolgálásra. Inkább keress egy olcsó szállodát valahol a városban, és gyere vissza reggel, hátha addigra zöld ágra vergődnek ezek a mormonok.

Bob megvonta a vállát. Szállodát keresni egy idegen városban, ráadásul alkonyatkor, nem a legkönnyebb feladat. Tanácstalanul nézett maga elé, aztán ismét kezet rázott a két kollégával, és elindult a repülőtér kapuja felé. Halvány fogalma sem volt, hogyan fogja agyonütni az idejét másnap reggelig.

Kifelé menet hirtelen ötlete támadt. Azóta a furcsa nap óta, amikor Cole-éknál járt, időnként eszébe jutott az öreg különös viselkedése, ahogyan óvni próbálta a feleségét a szomorú hírtől. Tiszteletet érzett ez iránt a férfi iránt, és elhatározta, hogy meglátogatja. Ogden nem volt messze, minden húsz percben járt vonat oda-vissza. De vajon mit fog szólni Edwin Cole, ha meglátja? Nem fogja-e megint kidobni? Remélte, hogy nem, hiszen Andy eleste óta sok év telt el, talán mostanra megemésztették a fiú hiányát.

Mire mindezt végiggondolta, kiért a vasúthoz. Éppen annyi ideje maradt, hogy jegyet váltson, és felszálljon az észak felé menő szerelvényre. Kint lassan besötétedett, és Bob kényelmesen elhelyezkedett az ülésen.

Edwin Cole még emlékezett a férfira. Alig látszott rajta csodálkozás, amikor ajtót nyitott Bobnak, és a kezét nyújtotta.

- Isten hozta, Mitchell őrnagy - tessékelte be a vendéget. Mintha csak tegnap váltak volna el egymástól. A nappaliban semmi sem változott, és Bob tekintete ösztönösen a zászlót kereste a hátsó falon, a lépcső mellett.

- Remélem, nem zavarom - szabadkozott. - Ide kellett volna telefonálnom előbb, de nem tudtam a számát.

- Azzal semmire sem ment volna, nincs telefonom - felelte az öreg. - Fölöslegesnek tartom. Bell^[83] különb dolgot is tehetett volna, mint hogy feltalálja. - A pamlagra mutatott - Foglaljon helyet. Hozhatok valami italt? Van whiskym és hideg söröm.

- Azt hiszem, a sör mellett maradok - mondta szórakozottan Bob, és hátra dőlt. A házigazda eltűnt a konyhában, majd egy perc múlva visszatért két palackkal.

- Ne zavartassa magát, igyon csak nyugodtan az üvegből, tudom, hogy maguk, pilóták, úgy szeretik. Jó hideg. Egészségére.

Összekoccintották az üvegek nyakát, és mindketten jót húztak az italból, aztán csak ültek, és nézték egymást. Bob éppen azon töprengett, hogyan kezdjen bele a mondókájába, mert valamivel csak meg kellett indokolnia, miért tört rá Cole-ékra ilyen későn. Rövid, faramuci ismeretségük, és az a tény, hogy valaha Andy parancsnoka volt, még nem jogosította fel erre. Edwin Cole azonban remek emberismerő lehetett, mert szinte olvasni tudott vendége gondolataiban. Mosoly jelent meg a cserzett arcon.

- Bajban van, ugye, Mitchell őrnagy? - Bob nem tudta elképzelni, honnan tudja az öreg a rendfokozatát.

- Csak tartalékos őrnagy vagyok - sietett helyesbíteni. - Leszereltem.

- Nem számít, fiatalember - mondta az öreg férfi. - Mi, kiszolgált tengerészgyalogosok, azért megadjuk a tiszteletet a feljebbvalóinknak, még ha tartalékosok, akkor is. Én csak őrmesteri rangig vittem. De maga nem ezért jött, ha nem tévedek.

Bob bólintott, és pár szóban elmesélte neki, hogy mi késztette ittmaradásra. Azt is megemlítette, hogy a vállalat nem megy valami rózsásan, és mivel a felesége szüleit és az ő bátyját meggyilkolták a fasiszták, arra gondolt, jó volna otthagyni Budapestet, mert a városka neve önmagában is mementó mindkettőjüknek, és Barbara utolsó hónapos terhes. Meg szeretné kímélni a kellemetlen asszociációktól. Edwin Cole figyelmesen hallgatta, nem szakította félbe sem kérdésekkel, sem közbeszólásokkal. Mire vendége befejezte a meséjét, már tiszta kép alakult ki benne mindenről.

- És mondja csak, a barátja ott akar maradni? Egyáltalán, hogyan gondolták ezt az egészet? Kettéválik a vállalat, vagy kiterjesztik?

- Még nem beszéltem meg vele - vallotta be Bob. - Igazság szerint még azt sem tudja, hogy Mark Lubinsky után én is el akarok menni Budapestről.

- Hmm - csóválta meg a fejét Cole. - Nem is csodálom, hogy nem tudta elmondani neki. Nehéz ügy. Azt sem tudom, én hogyan cselekedtem volna a maga helyében. - Felállt, és kiment a konyhába két újabb sörért. - Látja, mindent magamnak kell megcsinálnom - mondta kissé feszélyezetten. - Amióta Daisy meghalt, teljesen egyedül vagyok. Csak tengek-lengek bele a vakvilágba, nem tudok mihez kezdeni magammal. Nagyon rossz a magány ebben a korban, fiam.

Bob meglepetten nézett Edwin Cole-ra. Eddig nem is vette észre, hogy a mosolygós és nagyothalló öregasszony nem jelent meg. Kínosnak érezte a helyzetet.

- A feleségem a maga látogatása után egy hónappal halt meg - folytatta Cole halkan. - És látja, nem csak maga képtelen szembenézni a kellemetlen feladatokkal. Én sem tudtam akkor. Daisy úgy halt meg, hogy hazavárta a fiát. Nem mondtam meg neki, hogy Andy nincs többé. - Merengőn maga elé meredt, a kezében lévő sörösüveggel játszadozott. - Sajnálom, hogy akkor kidobtam magát. Utána kellemetlenül éreztem magam, és napról napra halogattam a vallomást. Aztán Daisy megbetegedett. Két hét alatt elment. És én itt maradtam a titokkal, ami most már nem ér semmit, nem is titok már, és próbálom azzal nyugtatni a lelkiismeretemet, hogy a feleségem legalább nem gyászolta meg a fiát. Az egyetlen fiát.

Mély csend telepedett a szobára, csak az ódon falióra higgadt, ritka ketyegése hallatszott a falon. Kint már éjszaka volt, sötét, holdtalan éjszaka. A két férfi szótlanul ült még egy darabig a lassan fogyó sör mellett, aztán Edwin Cole lassan felállt.

- Jöjjön, megágyazok magának Andy szobájában. Remélem, nem babonás, és nem fél a szellemektől. Reggel aztán majd kisütünk valamit.

Lassan, fáradtan baktattak fel a nyikorgó lépcsőn az emeletre. Andy szobája pontosan olyan volt, amilyennek Bob elképzelte: tiszta, tágas, hatalmas ablakkal, amely előtt egy vén vörösfenyő állt. A falakon mindenféle repülőgépek fényképei, és köztük néhány kisebb pillanatkép, amiket a fiú hazaküldött a hadseregből. Az egyiken önmagát is felfedezte. A komódon és a kis sarki íróasztalon miniatűr repülőgépmodellek álltak szép rendben. Egy pedáns, ügyeskezű kamasz kezemunkái. Bizonyára maga Andy eszkábálta össze őket szabadidejében. Az egész szobán látszott, hogy egykori lakója szívvel-lélekkel szerette a repülést. Mialatt nézelődött, az öreg megvetette az ágyat.

- Ha nem fázós, akár az ablakot is kinyithatja - mondta. - Jó friss a levegő ilyenkor, remekül lehet aludni. Jó éjszakát.

- Jó éjt - felelte Bob, és az ablakhoz lépett. Kitárta, és mélyen magába szippantotta a részegítő hegyvidéki levegőt. Igazat kellett adnia az öregnek.

Lusta mozdulatokkal levetkőzött, ledőlt az ágyra, és magára húzta a takarót. A villanyt eloltotta, de nem jött álom a szemére. Csak hallgatta a szél susogását a fenyő ágai között, és hallgatta azt a másik susogást is, a gondolatai neszét az agyában. Még nem tudta, mit hozhat a holnap, nem sejthette, hogy másnap egy elhatározással gazdagabban indul majd vissza Missouriba. De azt határozottan érezte, hogy az élete ismét fordulóponthoz érkezett.

Barbarára gondolt. Erre az elbűvölő asszonyra, akit már oly sok éve tudott maga mellett, és akinek a boldogságát szívügyének érezte. A párjára, aki nagylelkűen kijelentette, hogy bárhová megy, követni fogja. A nő ártatlan lelke mindig és mindenben az ő döntéseit fogadta el jónak, tévedhetetlennek. Elszégyellte magát, mert úgy érezte, nem mindig szolgált rá erre a feltétel nélküli bizalomra. Sejtelme sem volt, miként fog alakulni az életük, de azt tudta, hogy nem fog sajnálni semmilyen erőfeszítést azért, hogy Barbarát és a megszületendő gyermeket boldognak tudja. Vagyont, fényűzést nem tudott nyújtani nekik, de legalább nyugodt, kiegyensúlyozott családi életet akart biztosítani.

Csak nagyon sokára, jóval éjfél után szenderedett el, és mélyen aludt addig a pillanatig, amikor, a hajnal első fényjátékával együtt egy madár szólalt meg pontosan az ablak előtt. Kábán nyitotta ki a szemét, első éber pillanataiban nem tudta, hol van. Aztán lassan felderengett benne a tegnapi nap, a repülőtéri személyzet sztrájkja, aztán az esti beszélgetés Edwin Cole-lal. Még feküdt pár percig az ágyban, élvezte ezt a ritka pillanatot, amikor vendég valahol, és nem kell hajnalok hajnalán felpattannia, amikor henyélhet egy keveset. A sebesülése óta nem volt része ilyesmiben, és az egyetlen, amit ebben a percben hiányolt, Barbara közelsége volt. Hiányzott a felesége.

Komótosan, sietség nélkül öltözött fel. Úgy érezte magát, mintha vakáción lenne. Mire fél hétkor lekászálódott az emeletről, Edwin Cole már a konyhában sürgölődött. Piruló szalonna és kolbász illata terjengett, és Bob hirtelen farkaséhesnek érezte magát.

- Jó reggelt, hogy aludt? - kérdezte az öreg. - Nem zavarta semmi?

- Semmi a világon - felelte Bob. - Jó reggelt. Ilyen jól már nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára.

- Ennek örülök - nevette el magát Cole. - Nyúljon csak oda, töltsön egy whiskyt. Magának is, nekem is. Reggeli előtt jót fog tenni egy korty.

A tojás hamar elkészült, és mindketten jó étvággyal reggeliztek meg. Közben erről-arról beszélgettek, és Bob ismét megemlítette a vállalat gondját. Nem akart panaszkodni, csak elmesélte, hogyan alakulnak a dolgaik. Az öreg figyelmesen hallgatta, és közben látszott rajta, hogy valamin töri a fejét.

- Azt hiszem, volna egy megoldás - mondta később. - Innen keletre, fent, az Uintah^[84] közepén van egy tó. A Moon Lake. Hallottam is, olvastam is az újságban, hogy egy nagy sportkomplexumot akarnak létesíteni ott, sípályákkal meg minden. Gyönyörű vidék, fiatal koromban sokat mászkáltam arrafelé. Út alig van, a vállalkozók azt rebesgetik, hogy légi szállításra akarnának berendezkedni.

- Milyen messze lehet innen? - kérdezte Bob, akit máris érdekelni kezdett a dolog.

- Itteni viszonylatban nem sok, talán százhatvan mérföld - felelte Cole. - Van ott egy régi repülőtér is, ha jól tudom, de abban nem vagyok biztos, hogy használják-e most. De gondolom, hogy a vállalkozók éppen ezért gondolkodnak a repülésben. Amolyan második Aspen^[85]-né akarják varázsolni a helyet, és idecsalogatni a turistákat. - Egy pillanatra elhallgatott. - Azt hiszem, ez magának való dolog lenne. És a társa is hasznát látná. Ki lehetne terjeszteni a légivállalatot, két székhellyel működni. Gondolja meg, Bob.

A férfi már sokat gondolkodott ezen az éjszaka is, mielőtt elaludt. És minél többet forgatta magában a dolgot, annál inkább tetszett neki. Mint már annyiszor eddigi élete során, ha bármit is eltervezett, most, hogy a terve alakot kezdett ölteni, jött meg a bizalma is. A jövő már nem volt holmi elvont fogalom, hanem majdnem tapinthatóvá vált. Bob egy darabig maga elé bámulva töprengett, aztán Cole-ra nézett.

- Mondja, ilyenkor van ott valaki? Azt hiszem, hazafelé menet leszállok Moon Lake-ben. Ha már itt vagyok, jó volna meg is nézni a helyet.

- Másra gondoltam, Bob - rázta meg a fejét az öreg. - Menjen ki a reptérre, és nézze meg, mi a helyzet a rakodással. Ha végzett, a reptérről telefonáljon haza, hogy még egy napot marad. Magával megyek Moon Lake-be, ha elvisz. Utána visszajön ide, itt alszik még egy éjszakát, és holnap hazarepül. Na, mit szól ehhez? Több szem többet lát. Én ismerem azt a környéket, és ismerem az itteni emberek gondolkodásmódját is. Engem nem tudnak átejteni.

Bobnak tetszett az ötlet. Annyira, hogy azonnal el is indult, és háromnegyed óra múlva a repülőtéren volt. Éppen idejében érkezett ahhoz, hogy megtudja: a sztrájknak vége, és egy órán belül sorra kerülhet. Most már nyoma sem volt rajta a hajnali tunyaságnak. Izgatottan leste az óráját, és közben az agya versenyt futott önmagával. Ha ez beválik, Istenem... Akkor remek üzletet csinálhatnak. Végre kimászhat a slamasztikából, és Norman West sem fogja zokon venni a távozását. Imádkozott magában, hogy sikerrel járjon.

A kirakodás gyorsan ment, utána átellenőrizte a gépet, és feltankolta. Aztán keresett egy nyilvános telefonfülkét, és felhívta a poplari repülőteret. Senki sem vette fel a kagylót, és Bob ebből arra következtetett, hogy Norman vagy még nincs bent, vagy már elrepült valahová. Zavarában elfelejtette az ütemtervet, pedig általában egy hétre előre minden feladatott az eszébe vésett. Újabb aprót dobott a készülékbe, és az otthoni számot hívta. Rövid idő után Barbara vette fel a kagylót.

- Szia, drágám! - nevetett az asszony vidáman. - Hogy vagy, mikor jössz haza?

- Csak holnap, kedvesem - felelte Bob, és röviden elmesélte a feleségének az egész ügyet. - Szeretném megnézni azt a helyet. Normannel akartam beszélni, de nincs a reptéren.

- Nem csodálom, Minneapolisba repült még tegnap, késő éjjel. Majd én szólok Marthának, de lehet, hogy egyszerre fogtok hazaérni holnap. - Halkabbra fogta a hangját. - Szeretlek, Bob. Légy okos és körültekintő. Oda megyek, ahová te látod jónak.

Egy óra múlva megint Ogdenben szállt le a vonatról, és sietve igyekezett a Jefferson Street felé, Cole-hoz. Az öreg a kertben szöszmötölt. Amikor meglátta Bobot, azonnal tudta, hogy eddig minden rendben van.

- Sikerült telefonálni?

- A feleségemmel beszéltem, Norman Minneapolisban van. De ez nem baj. Jöjjön, Mr. Cole, a gépemet kirakták, indulhatunk Moon Lake-be.

Bob nem emlékezett rá, mikor látott ehhez hasonlóan szép tájat. Amíg a repüléssel és a leszállással volt elfoglalva, nemigen tudott körülnézni, de amikor letette a gépet a keleti kifutón, aztán odagurult a kis épülethez, és elvégezte a szokásos rutint, első pillantásra tátva maradt a szája. Fenyőerdőkkel borított, itt-ott tisztásokkal tarkított hegyek ölelték körül a tó völgyét. Úgy tűnt, az Isten is síelésre teremtette ezt a hegyvidéket, és Bob sejtette, hogy a tavasztól őszig terjedő időben is nagy vonzerő lehet a turistáknak a sok erdő, a tó.

Maga a tó kifliszerűen húzódott észak-déli irányban. A repülőtér a nyugati, alacsonyabbik part közepe táján lehetett, a víz mellett, egy mérföldnyire Moon Lake Lodge-tól északra. A kis falu házait szinte teljesen elrejtette az erdő. Lejjebb, a tó déli csücskében egy másik falu, Moon Lake Resort terült el. Edwin Cole szerint ide szánták a turistaközpontot. Maga a víztükör nem volt nagy, talán három mérföld hosszú lehetett, és a legszélesebb részén fél mérföldnél keskenyebb.

A keleti part magasabb volt a nyugatinál, és itt fehéres-mohos sziklaszirt szakadt a vízbe. Körülötte, és a tetején száz évesnél is vénebb fenyők ostromolták az eget. Lélegzetelállító látvány volt. A tiszta égen úszó néhány vattafehér felhő kacéran nézegette önmagát az enyhén fodrozódó víztükörben. Mindent áthatott a nyugalom, a csend, a békesség.

- Na, eddig hogy tetszik? - bökte meg Cole. - Látom, elakadt a szava.

- El bizony - ismerte be Bob. - Ha az üzlet is olyan jó lesz, mint amilyen szép ez a környék, akkor azt hiszem, ez lesz maga az Édenkert. - Elnevette magát. - Egy dolog biztos: a feleségem, ahogy meglátja, bele fog szeretni a helybe.

Kényelmesen elindultak a falu felé. A távolság nem volt nagy, és Bob úgy érezte, gyalog sokkal jobb lesz megtenni az utat. Legalább átjárja a hely légköre. Némán lépkedtek egymás mellett a napsütésben, egyikük sem akarta szavakkal megszentségteleníteni a nyugalmat. Lágyan kelet felé hajlott a tó, és mellette az út is. Már látszott Moon Lake Resort, a másik falu. Takaros faházai hívogatóan barnállottak az erdő zöldje közepette. Errefelé, úgy látszik, nem volt divat tarkára festeni a faházakat, hanem meghagyták őket természetes színükben.

Könnyen megtalálták az irodát. A falu déli csücskében állt a házikó, amelyben az Uintah Developments and Buildings Inc.^[86] felütötte a tanyáját. Két ütött-kopott katonai terepjáró és egy vadonatúj Packard állt az épület előtt. A hatalmas, kissé hivalkodó cégtábla semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy jó helyen járnak. Jól megtermett korcs kutya sietett farkcsóválva elébük, és mindkét embert alaposan megszaglászta, aztán öblös hangon felugatott, de a farkcsóválást nem hagyta abba. A hangra egy ötven év körüli, köpcös férfi lépett ki a kis faház tornácára.

- Fogd be a szád, Bear^[87]! - ripakodott az állatra. - Muszáj neked mindig ekkora cirkuszt csapni? Jónapot - vette észre a két jövevényt. - Remélem, nem zaklatta magukat ez a dög. Miben segíthetek? Jöjjenek beljebb. Paul Harris vagyok.

Beléptek az apró irodába, és leültek. Bob bemutatkozott, és bemutatta Edwin Cole-t is, aztán tömören előadta, hogy mi járatban vannak. A házigazda végighallgatta Bobot, és közben jegyzetelt. Amint a férfi befejezte a mondókáját, Harris figyelmesen ránézett, aztán Cole-ra, majd ismét Bobra.

- Magukat a Gondviselés küldte ide. Képletesen szólva, lejártam a lábam eddig, de nem sokra mentem. Ritka az olyan légivállalat, amelyik ilyen helyen vállalná a szállítást. Azt hiszem, meg tudunk egyezni. - Átnézte a jegyzeteit, aztán ismét a két férfira emelte a tekintetét. - Gondolom, nem akarnak máról holnapra szerződést kötni. De azt is sejtem, hogy várni sem akarnak ítéletnapig. Magának, Mr. Mitchell, kell az üzlet. Nekem is. Nem akarok senkit kisemmizni. Menjen nyugodtan haza, egy héten belül megkapja a szerződés vázlatát. Nézze át, és ha tetszik, írja alá. Ha nem tetszik, küldje vissza úgy, ahogy van.

Délután volt, mire kiléptek a UDB irodájából. Bob összeszűkült szemmel hunyorgott bele a tájba. Tetszett neki, nagyon tetszett.

- Azt hiszem, Norman sem talál kivetnivalót benne - fordult az öreg felé. - Éppen ideje volt, hogy valami megváltozzon.

- Nana, csak várja ki a végét, fiam - figyelmeztette Cole. - A szerződést pedig alaposan nyálazza át, nehogy csapda legyen benne. Nem szeretném, ha miattam kerülne csávába, elvégre én beszéltem rá erre az útra.

Kényelmes léptekkel elindultak észak felé. Most sem volt sietős a dolguk, hiszen a repülőtér közel volt, és Bob élvezte a tiszta levegőt, azt, hogy ábrándozhat a jövőről. Alig várta, hogy hazaérjen, és elmesélhesse Barbarának, milyen helyet talált. De előtte még Normannel kellett szót értenie. Fogalma sem volt róla, hogy a barátja miként fogadja majd a tervet.

Körülbelül félúton lehettek a két falu között, amikor egy öregemberrel találkoztak. Cserzett arca, sötét bőre, horgas orra elárulta indián származását. Fehér haja hosszú tincsekben kandikált ki a kalapja alól. A hátán pokrócba bugyolált, ötévesforma gyereket cipelt. Amint meglátta őket, félre akart húzódni az útról, de Edwin Cole észrevette, és nagyot kiáltott:

- Swift Eagle^[88]! Öreg barátom! - Lelkesen odament a hallgatag öreghez, és átölelte. - Mi járatban vagy? Ezer éve nem láttalak.

Az indián nem felelt azonnal. Gondterhelt pillantással mérte végig Bobot, aztán Cole-ra nézett. Arcán semmiféle érzelem nem látszott. Jó tíz évvel lehetett idősebb Edwin Cole-nál, de a termete, a tartása még mindig szálfa-egyenes volt. Hosszan hallgatott, és amikor megszólalt, érezni lehetett a hangjában a tartózkodó, büszke tiszteletet.

- Üdvözöllek, Edwin. - A hangja ércesen csengett - Az unokámat vittem az orvoshoz. Beteg szegény. De az itteni orvos nem tud segíteni rajta. Most nem tudom, mit tegyek. Nincs pénzem, hogy levigyem a Sós Tó városába. Hazamegyek a rezervátumba, és fohászkodom Manituhoz, hogy gyógyítsa meg a gyermeket. Talán meghallgatja az öreg harcost...

- Nem addig van az, barátom! - ellenkezett Cole. - Gyere, ismerd meg Mitchell őrnagyot. Ő pilóta, a repülőgépe itt van, Lodge mellett, a reptéren. - Az indián közelebb lépett Bobhoz, és a kezét nyújtotta. A fogása kemény, férfias volt.

- Edwin barátom - mondta halkan - nekem nincs pénzem repülőre.

- Nem is kell pénz - nyugtatta meg Bob. - Jöjjön csak nyugodtan. Szívesen leviszem magát és az unokáját Salt Lake Citybe, úgyis oda tartok. Hacsak nem fél a repülőtől.

Fürge Sas kihúzta magát.

- Én sohasem repültem még, uram. De félni sem féltem még soha. Edwin megmondhatja magának. Sok mindenen mentünk keresztül fiatal korunkban együtt. De azért köszönöm.

Észre sem vették, és máris a repülőtéren voltak. A gyermek aludt a batyuban, fel sem neszelt egész úton, és nem törődött vele, hogy mi folyik körülötte. A két öreg csendesen beszélgetett, mialatt Bob leellenőrizte a gépet, és a felszálláshoz készülődött. Felpörögtek a motorok, a Dakota nekiiramodott a kifutópályának, lassan a levegőbe emelkedett, aztán Bob nyugat felé fordult, és úgy tűnt, egyenesen a lemenő napba repülnek bele.

Ezen az estén mindketten képtelenek voltak elaludni. Barbara - úgy tűnt - elérkezett a terhessége legutolsó szakaszához, és hiába bizonyult tévesnek a számítás, hiszen május második felére várták a babát, a kis jövevény jobban tudta, mikor kell kopogtatnia. Az asszony teste elnehezedett, mozgása lelassult, és minden mozdulat fáradtságot okozott. Bob megilletődve és nem kis félelemmel nézte felesége változását. Műszaki ember létére, nem sokat tudott az emberpalánták születéséről, de azért, amit csak lehetett, elolvasott róla. Fel volt készülve mindenre, legalábbis elméletben.

Viszont a gyakorlat azt mutatta, hogy könnyen elveszítheti a fejét. Barbara, amikor éppen nem húzta görcsbe a testét a kezdődő fájdalom, tréfálkozott és nevetett rajta.

- Na, te háborús hős - bökte meg - erre nem gondoltál, mi? Most mondd meg nekem, mihez kezdenél, ha történetesen neked kellene szülnöd?

- Tudja a jófene - vakarta meg a feje búbját Bob. - Azt hiszem, inkább megküzdenék egy japánnal. Rossz nézni, amin keresztül mész.

- Nem olyan fekete az ördög, kedvesem - nyugtatta meg Barbara. - Nem mondom, hogy tömör élvezet ez az állapot, de ki lehet bírni. És ne vágj már ilyen nyomorult képet! Nem lesz semmi bajom!

Hát ez, a jelen pillanatban, enyhe költői túlzásnak tetszett, mert az asszony arcán csak úgy gyöngyözött a veríték. Szép vonásai időnként teljesen eltorzultak a fájdalomtól, de egyelőre nem volt mit tenni. Bob már telefonált az orvosnak, de az megnyugtatta, hogy az első gyermek nem nagyon siet meglátni a napvilágot, úgyhogy van idejük. Nem volt mit tenni, várakozni kellett, és ennek a várakozásnak nem látszott jobb formája, mint pihenni.

Bob hullafáradt volt. Hősiesen küzdött az elalvás ellen, mert sejtette, hogy ha elnyomja az álom, akkor azonnal megindul Barbaránál a szülés. De a szeme minduntalan leragadt rövidebb-hosszabb időre, és amikor egy-egy ilyen néhány másodperces szunyókálásból felriadt, az első pillanatban nem tudta, hol van, mi, és főleg MIÉRT történik körülötte.

Nem bírta tovább ezt a semmilyen állapotot. Felkelt, és kiment a konyhába, hogy főzzön egy kávét. Barbara teljesen éber volt, mosolyogva figyelte a szeme sarkából a férfit, amint kitámolyog az ajtón. Saját gondjai ellenére is sajnálta Bobot. Mennyire törékeny, esendő tud lenni ez az ember! Régóta tudta, hogy a férfiak sokkal sebezhetőbbek, mint mutatják. Sejtette azonban, hogy amint meglesz a gyermek, a férfi is meg fog változni, nemcsak ő. Szülővé válni hatalmas feladat, és nem csupán az anyát változtatja meg, hanem az apát is. Olvasott erről, érdekelte a téma. Tudta, hogy arra a régmúlt időre vezethető vissza, amikor az ősember elkezdett kiemelkedni az állati sorból, és amikor az addigi faji-törzsi közösséget a család kezdte felváltani az emberi társadalomban.

Azonban most nem csupán a közelgő gyermek okozott gondot, hanem az elhatározásuk is, hogy elmennek a kis Budapestről. Hazatérése után Bob részletesen beszámolt mindenről, amit Moon Lake-ben intézett, és azt sem hallgatta el, hogy a hely nagyon magányos, fent a hegyekben. Barbarát ez egyáltalán nem zavarta. Az a fajta asszony volt, aki bárhol feltalálja magát. Attól viszont tartott, hogy ha nem találják meg a számításukat, nem lesz visszatérés. És nem akart örökké vándorolni egyik helyről a másikra. A gyermekkel együtt semmiképpen sem. Meg akart végre állapodni valahol, véglegesen.

Norman West nem tapsolt örömében, amikor megtudta a szándékukat. Bob egy ideig ingadozott, hogy talán mégsem kellene elválniuk, de a lehetőség túl csábító volt. Végül, háromnapi vita után abban állapodtak meg, hogy egyelőre megpróbálják két székhellyel működtetni a Dakota Wings Air Charter-t, és ha úgy látják, hogy nem megy, akkor különválnak, és ki-ki a maga szakállára próbál boldogulni.

Normant is meg lehetett érteni, hiszen Mark Lubinsky elmenetele óta kettesben maradtak. Feladott ugyan valami hirdetést az újságokban, hogy a vállalat tapasztalt pilótákat keres, de senki sem jelentkezett eddig. Nem volt túlságosan csábító egy apró, középnyugati céghez elszerződni. Akinek megvolt a kellő tapasztalata, az inkább a nagy repülőtársaságokat kereste, és transzkontinentális járatokon repült.

Elkészült a kávé, és Bob kitöltött magának egy hatalmas csészével. Sejtette, hogy ezen az éjszakán nem sokat fog pihenni. Még szerencse, hogy másnap nem kellett sehova sem elrepülnie, pihenhetett, amennyit akart. Letelepedett a konyhában, bekapcsolta a rádiót, és szórakozottan keresett valamilyen elfogadható műsort a skálán. Végül egy country-zenét sugárzó állomásnál állapodott meg, és mélázva kortyolgatta a kávéját.

Összerezzent, amikor meghallotta Barbara lépteit. Háttal ült az ajtónak, és amikor megfordult, ijedtében azt sem tudta, hova kapjon. Az asszony arcát szinte eltorzította a fájdalom, és falfehér volt.

- Azt hiszem, itt az idő - mondta halkan Barbara, és megkapaszkodott az ajtófélfában. - Kérlek, hívd fel Dr. Hellert.

Az orvos nem volt otthon, csak a feleségével tudott beszélni. Mrs. Heller elmondta, hogy a férje délután elment otthonról, egy közeli farmra hívták, és azóta sem látta, de még üzenetet sem kapott tőle. Egyszerűen képtelen volt megmondani, hol lehet az orvos. Bob ideges lett. Most mitévő legyen? Kihez forduljon, ha egyszer Heller volt Barbara orvosa? Mérgében úgy csapta le a kagylót, hogy az majdnem elrepedt.

- Ne idegeskedj, Robert Mitchell! - mondta Barbara, és leült egy székre. - Ezzel semmit sem oldasz meg. Inkább szólj Marthának, hogy jöjjön át, ha tud. És hívd el Dr. Lucast.

Éppen ezt nem akarta Bob. Martin Lucas ellenszenves ember volt, iszákos és kötekedő. Jó orvos hírében állt, de senki sem szerette. Viszont a jelenlegi helyzetben nem volt más megoldás, hacsak nem akarta beültetni Barbarát a kocsiba, és éjnek idején bezötykölődni vele Poplar Bluffig.

Martha szerencsére még ébren volt, és készségesen megígérte, hogy átjön. Dr. Lucas pedig, csodák csodájára, ma este józan volt. Azt mondta, félóra múlva ott lesz. Ez egy kicsikét megnyugtatta Bobot, aki most úgy érezte, megint kezd ura lenni a helyzetnek. Gyengéden megsimogatta az asszony haját.

- Nem akarsz inkább ledőlni, szívem? - kérdezte aggodalmasan.

- Isten ments! - felelte a nő. - Fogok még feküdni éppen eleget, de most képtelen volnék rá. Jaj! - kiáltott fel élesen egy erősebb fájdalomhullámra. - Ennek fele sem tréfa...

Nem is volt az. Mire megérkezett Martha és Norman, Barbarát már rendszeresen húzta össze a fájdalom görcse, és kisvártatva elfolyt a magzatvize is. Negyedóra múlva betoppant Dr. Lucas is, és a tőle megszokott goromba módon mindenkit kikergetett a szobából, csak Marthát tűrte meg maga mellett.

A két barát kiment a verandára, és leültek a sötétben. Egy ideig nem szóltak egymáshoz, aztán Norman törte meg a csendet.

- Ne haragudj, Bob, hogy lehurrogtalak. Ideges voltam. Voltaképpen igazad van, ha el akarsz menni innen. Igazság szerint én is elmennék, de nem vagyok biztos benne, hogy Martha akarná. Itt pang az élet. Remélem, hogy Utahban jobb sorotok lesz.

- Ugyan már, ne hülyéskedj - felelte Bob. - Én sem voltam teljesen fair, ha már erről van szó. De tudod, mit? Maradjunk annyiban, hogy majd időnként eljössz, és megnézed, mi a helyzet. Ha látjuk, hogy kettőnknek is lesz elég munkája, akkor majd döntesz. Mindentől függetlenül, partnerek maradhatunk.

A postás tegnap hozta meg a szerződést, de a mostani izgalomban Bobnak a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy azzal foglalkozzon. Úgy gondolta, egy-két napot még hagyja érni a dolgot, és csak aztán dönt véglegesen. Átolvasta ugyan, de Barbarával akarta megbeszélni, viszont az asszonynak egyéb baja volt ezekben a napokban.

Már egy órája ültek a verandán, amikor halk nyikordulással kinyílt az ajtó, és kilépett Martha. A kiszűrődő gyenge fényben alig vette észre a két férfit. Odasietett hozzájuk, és megállt Bob előtt.

- Azt hiszem, bemehetsz. - Elmosolyodott, ezt a sötétben is jól lehetett látni. - Nagyszerű feleséged van. És most már egy nagyszerű fiad is. Gratulálok!

1947 május harmincadikán, hajnali egy órakor megszületett a kisfiú. Bob bátyjának az emlékére, akit Péternek hívtak, a szintén sziklát jelentő Cliff nevet kapta.

Őszire már nagyjából berendezkedtek Moon Lake Lodge-ban. Ahogy Bob sejtette, Barbara azonnal beleszeretett a környékbe. Naponta megcsodálta a fenséges hegyeket, a tavat, a napkeltéket és a naplementéket, az erdőt, és dicsérte a pazar hegyi levegőt. Paul Harris jó partnernek bizonyult, mindent megtett azért, hogy Mitchellék jól érezzék magukat az új otthonukban. Egy csapat helyi munkással alaposan kitataroztatta a kis házat, amelybe a pilóta és családja beköltözött. Barbara pedig a maga részéről ízlésesen berendezte. Ő maga is furcsállta, mennyire hamar otthon érezte magát ezen a helyen. Sokkal hamarabb, mint gondolta volna, és sokkal hamarabb, mint a férje.

Munka volt bőven, és Bob szinte naponta repült, hosszabb-rövidebb utakra. Anyagokat szállított, embereket hozott és vitt, mikor mire volt szükség. Moon Lake Resortban már elkezdődött a munka, és lassan alakot kezdtek ölteni a szállodák, a sípályák, az ugrósáncok. A repülőteret is kibővítették, még egy kifutópályát építettek, és két új hangárt, mindezt a UDB költségén. Norman rendszeresen járt erre, a kapcsolat nem szakadt meg, és végre úgy tűnt, egyenesbe kerül a vállalat.

De természetesen mindenkinek a kis Cliff volt a szeme fénye. Szép baba volt, egészséges és nyugodt. Alig lehetett a hangját hallani, csak olyankor nyöszörgött, ha éhes volt. Éjszakánként nyugodtan aludt, hagyta a szüleit pihenni, és szépen fejlődött. Barbara kivirult a szülés után, még szebb lett, mint azelőtt, és Bob úgy érezte, nincs nála boldogabb férj és apa, ha nem is a világon, de Utah államban biztosan.

Az egyik kellemes meglepetés az volt, amikor Edwin Cole megjelent a faluban. Nem szólt előre, hogy mikor érkezik, csak egyszerre ott volt. Fürge Sassal együtt érkezett, egy púposan megrakott kis teherautóval, hegyi utakon zötyögve idáig Ogdenből. Bob, amikor meglátta, nem akart hinni a szemének. Nagyon örült az öregnek, aki elmondta, hogy lent, Ogdenben végleg felszámolt mindent, eladta a házát, és elhatározta, hogy ideköltözik.

- Már semmi sem kötött oda, fiam - mondta este, amikor Bobéknál üldögélt. - Minek maradjak ott? Azért, hogy hetente kimenjek a temetőbe, Daisyhez? És hogy naponta elmélázzak azon, hogy már senkim sincs? Nem nekem való a magány. Itt még hasznossá tehetem magam, ha befogadtok magatok közé.

Befogadták. Két hétig náluk lakott, amíg a saját kis házikóját fel nem építette, egészen közel a repülőtérhez. Amint beköltözött, azonnal munkához is látott. Egyfajta mindenes lett: a repülőteret tartotta karban, füvet nyírt, ajtót-ablakot javított, motort szerelt, ácsmunkákat vállalt, és néha még az építőtelepen is dolgozott. Úgy tűnt, mindenhez ért. Bob csodálta az öreg energiáját, és hálás volt neki azért, amit érte tett.

Cole nem mondta meg előre, hogy mi a szándéka. Megtakarított pénzét kétfelé osztotta, és betette egy Salt Lake City-i bankba. A kisebbik hányad volt az életjáradéka, abból bőségesen meg tudott élni, hiszen hozzá sem nyúlt jóformán, mert megélt a munkájából. Bob rendes fizetést adott neki a reptéren végzett munkáért. De a nagyobbik részhez egyáltalán nem nyúlt, hagyta kamatozni, mert be akart szállni vele Bob üzletébe. Egyelőre azonban hallgatott, mint a sír, meglepetésnek szánta a dolgot.

Elmúlt az október, a november is, Moon Lake-ben és környékén már leesett az első hó. Rövidek voltak a napok, hideg szelek fújtak, és a kis ház valóban meleg otthonná vált. Barbara, Bob, az öreg Edwin, sőt néha még Fürge Sas is, ha éppen arra járt, szívesen üldögéltek el a kandalló előtt, és meséltek egymásnak régi történeteket. Bob a háborús élményeiről, Cole mindenféle apróságról, Fürge Sas pedig a hegyek és erdők varázslatos szépségéről tudott úgy mesélni, hogy a többiek belefeledkeztek a történetbe, és szájtátva hallgatták. Időnként, ha nem volt túl késő, Cliffet is lehozták, és az anyja ölében fekve csodálkozott rá először a nagyvilágra. Hatalmas zöld szemeivel figyelmesen szemlélte a körülötte zajló eseményeket, és mindenkinek úgy tűnt, tudatosan raktározza el kis agyában az új ismereteket.

December közepén Norman levelet hozott Bobnak. Mark Lubinsky írt Palesztinából, de mivel nem tudta Bob új címét, Budapestre címezte a levelet. Bob izgatottan bontotta fel a borítékot, és összehúzott szemöldökkel próbálta kisilabizálni a keszekusza sorokat. Látszott a levélen, hogy sebtében íródott, valószínűleg nem is asztalon.

Bob háromszor is elolvasta a levelet, és meghatottan tette el. Kedvelte a nyurga chicagói fiút, és azon töprengett, ha valóban háború lesz a Közép-Keleten, vajon viszontláthatja-e még volt tanítványát. Barbarának is felolvasta a levelet, és látta a feleségén, hogy Mauthausen nevének az említésére összerázkódik. Az emlékek, a fájdalom még nem távoztak el végleg az életükből.

A Hálaadás ünnepét megint együtt töltötték, és ezúttal Fürge Sas elhozta az unokáját is. Jim már lassan hatéves lett, nyoma sem volt rajta a tavaszi betegségnek. Bőre sima volt és fénylő, fekete szemei okosan tekintettek a világba, és amint meglátta a kis Cliffet, azonnal a szívébe zárta. El nem mozdult volna a bölcsője mellől, ringatta, játszott vele, vagy sosem hallott indián altatódalokat énekelgetett neki torokhangon. Barbara megszerette a kis indián gyereket, és amikor csak lehetett, vendégül látta.

Fürge Sas is gyakori vendég volt Mitchellékvél. Az öreg indián nem felejtette el Bob nagylelkűségét, és azt, hogy megmentette az unokája életét. Titokzatosan viselkedett, és Bob, amióta csak ismerte, először látott az arcán valamiféle indulatot, amelyet leginkább gyermekes csintalanságnak nevezett volna. Hamiskás lángocskák villantak meg időnként az indián szemében, és újabban szívesen mosolygott. De mondani nem mondott semmit.

Vége felé járt a december is, és az idén szokatlanul hideg volt. Moon Lake Lodge öregjei azt beszélték, hogy legalább húsz éve nem volt ilyen kemény tél errefelé. A hó helyenként öt-hat lábnyira is feltorlódott, az utak járhatatlanná váltak, és heteken keresztül Bob repülőgépe jelentette az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. De az élet egyáltalán nem tűnt nehéznek, és Barbara most már nyíltan örült a változásnak. Mintha világéletében itt élt volna. Sokkal otthonosabban mozgott Moon Lake-ben fél esztendő után, mint annak idején, a kis Budapesten még évek múltán is.

Gyönyörű karácsony köszöntött rájuk. A sziporkázó hó, a fenyőkön lerakódott vastag zúzmara mintha egy téli üdvözlőlapról kerültek volna le. Már napok óta nem havazott, az ég magas volt és mélykék, és éjszakánként úgy villogtak a csillagok, mint megannyi gyémánt az égbolt fekete bársonyán. Álmodni sem lehetett szebbet. Bob és Edwin kiválasztottak egy szép kis fát, kivágták, és becipelték a házba, ahol aztán közös erővel feldíszítették. A friss fenyőillat és a sütőben piruló pulyka szaga észbontó egyveleget alkotott.

Este aztán, régi európai szokás szerint, körbeállták a karácsonyfát, és halkan elénekelték a Csendes éjt, aztán ki-ki megajándékozta a többieket, a tehetsége szerint. Barbara az utóbbi hónapban leküzdötte régi viszolygását a kézimunka iránt, és minden férfinak kötött egy-egy pár gyapjúharisnyát és kesztyűt. Bob bevásárolt Salt Lake Cityben, a feleségének egy rövid prémkabátkát vett, Edwinnek egy távcsövet, mert tudta, hogy öreg barátja erre vágyik, Fürge Sast pedig egy doboz kubai szivarral lepte meg.

- Köszönöm - mondta megilletődve Edwin. - Látjátok... Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer lesz családom... És most itt vagyok veletek, és nem érzem magam számkivetettnek, idegennek, árvának. Bárcsak Daisy és Andy is megérhették volna ezt... - Zavartan elfordult, letörölte a könnyeit, aztán a kabátja zsebébe nyúlt, és egy lezárt borítékot húzott elő onnan. - Bob, Barbara... Ez az én ajándékom nektek. Kérlek, ne utasítsátok vissza. Egy csekk lapul benne, húszezer dollárról szól. Vegyétek úgy, hogy befektetés. Szeretnék komoly részese lenni a vállalatnak, és szeretném, ha ezzel a pénzzel okosan gazdálkodnátok. Boldog Karácsonyt.

A házaspár nem jutott szóhoz. Meghatottan néztek egymásra, aztán Cole-ra, és tekintetükből tiszta szeretet áradt. Az öreg folytatta.

- Cliffnek egyelőre nem tudok ajándékot adni, hiszen még nagyon kicsike. De az a repülőgép-gyűjtemény, ami Andytől maradt, hadd legyen majd az övé. Ez az egyetlen dolog az amerikai zászlón kívül, amit elhoztam Ogdenből.

Fürge Sas eddig csak állt, és hallgatott. Okos tekintetével végigpásztázta a társaságot, és magában arra gondolt, milyen jó is, hogy léteznek ilyen emberek a világon. Élete a rezervátumban egyhangú volt és sivár, de amióta ez a furcsa pilóta megjelent ezen a tájon, úgy érezte, nincs már semmi baja a fehér emberekkel. Hiszen megmentette Jim életét. Egyenrangú emberként beszélt vele, tisztelte őt, az öreg bennszülöttet, akibe addig az törölte a lábát, aki akarta. Természetével ellenkezett az érzelmek kimutatása, nem erre nevelték gyermekkorában, de amióta ezekkel az emberekkel érintkezett, lekopott róla valamennyi az indiánok hallgatag büszkeségéből és zárkózottságából. Néha, ha a kezébe vehette Cliffet, olyan szeretettel ápolgatta, ringatta, hogy Barbara úgy érezte, valódi nagyapja a fiának.

Most ő is előlépett a sarokból, ahol eddig állt, boldogan szorongatva a szivardobozt, és megállt Bob mellett. Némán átkarolta a férfi vállát, és mélyen a szemébe nézett. Nagyon halkan, mégis jól hallhatóan szólalt meg.

- Bob. Én nem vagyok a szavak embere. Nem tanultam meg ékesszólóan beszélni. Ha a törzsem még mindig szabadon élne a wigwamjaiban, nekem nemigen volna helyem a vének tanácsában. De egyet megtanultam életem során. A hálát és a tiszteletet azok iránt, akik emberként kezelnek. - Elhallgatott, és mélyet sóhajtott. - Bob, nálunk, indiánoknál van egy szokás. Ami a tulajdonunk, azt nem adjuk el. Ha a fehér ember akarja, úgyis elveszi erővel. De te, Bob Mitchell, nem átlagember vagy. Neked köszönhetem, hogy az unokám él. Neked köszönhetem, hogy embernek érzem magam, újra. Hát most neked adok valamit, és csak egy dollárt kérek érte. Csak azért, hogy üzlet legyen. Gyere csak... - Az ablak mellé húzta a férfit, és kimutatott az éjszakába. - Ott, a tavon túl, azon a sziklán, van egy kis házikó. Az egyetlen tulajdonom. Ott szoktam egymagam tanyázni és elmélkedni. Remetelak a neve. Az a ház mostantól fogva a tied. A tied, a feleségedé, és ezé a csöpp kis gyermeké, akit az én Jim unokám annyira megszeretett. Uff, én beszéltem.

Fürge Sas szavai után mindenki úgy érezte, fölösleges megszólalnia. Ennél többet úgysem lehetett volna elmondani erről az estéről, amely kétezer év alatt a szeretet és a család ünnepévé vált. Az az ember, ott messze, Palesztina hegyei között, aki szeretetet és megértést terjesztett, és ezért keresztre feszíttették, olyan magot vetett el, amely azóta is életképes csírákat hajtott.

Amint elolvadt a hó, teljes erővel beindult az építkezés, és a két kis falu benépesedett. Paul Harris összetoborozta a környék minden favágóját, vadászát, indiánokat a szomszédos rezervátumból, és munkába állította őket. Bob Dakotá-ja légi hidat képezett a külvilággal, de ezzel egyidőben nehéz munkagépek nekiálltak az útépítésnek is. Legalább egy, egész évben használható országútra szükség volt, hogy a sportkomplexumot olyanok is elérhessék, akik nem kívántak repülni.

Norman West állandó vendég volt Moon Lake-ben. Többnyire hetente kétszer jelent meg, és ilyenkor természetesen Bobéknál szállt meg, hacsak nem repült vissza ugyanaznap. Elégedettnek tűnt, mert a légivállalat ezzel a koncesszióval jó munkához, és főleg ÁLLANDÓ munkához jutott. Eladta az egyik vadászgépet a Paramount filmgyárnak, de a másikat, Bob tulajdonát, megtartotta. Szándékukban volt elhozni ide, Moon Lake-be, mert Bobnak néha felderítő utakat is kellett tennie, és erre a Dakota nem volt kimondottan alkalmas.

Május végén újabb levél érkezett Mark Lubinskytől, ezúttal már rendes postával, és az új állam, Izrael^[90] bélyegével. Lelkesen számolt be az államalapításról, amelynek tanúja és részese volt, és beszámolt, a titkosság betartásával, azokról a harcokról is, amelyeket négy arab állam hadseregeivel vívtak szinte reménytelenül. Nem volt elég, hogy a szomszédok, Egyiptom, Szíria és Jordánia megtámadták az újonnan alakult kis államot, még a távolabb eső Irak is beszállt a háborúba. Kegyetlen harc volt, a frissen érkező bevándorlókat néha a haifai kikötőből egyenesen a katonai kiképzőtáborokba vitték, és két nap után már a fronton voltak. Nem volt más választás, ha meg akarták védeni az országot a betolakodók ellen.

A szedett-vedett légierő az arabok sokkal jobban felszerelt gépei ellen harcolt, és a legnagyobb gond a karbantartás, az alkatrészellátás volt, hiszen a szírek és jordánok mögött ott állt Franciaország, Irakot és Egyiptomot pedig a nemrég kiebrudalt Nagy-Britannia látta el mindennel, amire csak szükségük lehetett. Mark elmesélte, Bob nem kis büszkeségére, hogy az általa annak idején Poplarban bevezetett rendszert itt is tudták alkalmazni, és így a gépek szinte állandóan harckészültségben lehettek. A majdnem fanatikus hazaszeretet, és a néhány veterán pilóta által betanított trükkök megtették a hatásukat: rövid időn belül az ellenséges légierők, ha csak tehették, kitértek az izraeli vadászok elől, végül pedig abbamaradt a légiháború.

Bob büszkén tette el ezt a levelet is, és közben arra gondolt, hogy ha nem kötné ide a munkája, puszta kalandvágyból is elmenne a világnak erre a forrongó tájára, egy kis puskaport szagolni, és megnézni, hogyan boldogul egy alig megalakult légierő. A Csendes Óceánon szerzett sebe már régóta begyógyult, a vele együtt kapott lelki trauma is elmúlt, és most képesnek érezte volna magát arra, hogy újra vadászpilóta legyen.

De hát a napi feladatok, és most már a családja is, itthon tartották. A kis Cliff betöltötte az első évét, és ismét összegyűltek mindnyájan, hogy megünnepeljék a születésnapot. A legközelebbi hétvégén tartották meg a szerény ünnepséget, amelyre ezúttal Norman és Martha is hivatalosak voltak. Boldogan el is jöttek, magukkal hozva Tomot és Jennyt is, akik azonnal "birtokba vették" az ünnepelt kisfiút.

Szombaton délelőtt a férfiak otthagyták a két asszonyt a házban, hogy kedvükre főzőcskézzenek és pletykálgassanak, és Fürge Sas vezetésével felkerekedtek, hogy meglátogassák a Remetelakot. Bob sem járt itt túl gyakran, Karácsony után mindössze háromszor volt a kis faházban, de most, hogy libasorban baktattak az erdei ösvényen a sziklák felé, úgy érezte, haza megy. Gyerekkora óta nem érzett ilyesmit. Akkoriban, sok más gyermekkel együtt, kuckókat építgetett mindenféle hulladékanyagokból, deszkából, bádogból, és akkor érezte azt, hogy a világnak egy kis sarka egyedül csak az övé. Most újra elhatalmasodott rajta ez az érzés, és amikor az ösvény utolsó kanyarjában elé villant a rönkökből összerótt kis ranger-ház, nagyot dobbant a szíve.

Késő délutánig maradtak itt a férfiak, halkan, higgadtan beszélgetve mindenféléről. Norman félrevonta Bobot.

- Barátom, most értettelek csak meg igazán - mondta kissé bűnbánóan. - Amikor bejelentetted, hogy elmész Budapestről, haragudtam. Aztán, amikor kezdett beindulni a bolt, megenyhültem. De megérteni csak most vagyok képes téged. Azt hiszem, itt VALÓBAN otthon érezheted magad.

Mire estefelé visszatértek Moon Lake Lodge-ba, ínycsiklandozó vacsora várta őket, és a hegyi úttól kimerült emberek jó étvággyal fogyasztották az ételt, amit Barbara és Martha készítettek nekik. Utána még elbeszélgettek, mialatt a háziasszony, Jenny társaságában, megfürösztötte a kisfiút. Időnként behallatszott Cliff gurgulázó, vidám nevetése, amitől Bob megint úgy érezte, büszkeség tölti el. Ha nem másért, hát EZÉRT érdemes volt mindent végigcsinálnia az elmúlt tíz esztendőben. Ha otthon maradtak volna, Magyarországon, ki tudja, élnének-e még... És ki a megmondhatója annak, hogy most, amikor a hírek szerint kommunista kormány került hatalomra rég elhagyott hazájukban, milyen sorsban lenne részük. Bob úgy érezte, így van ez jól, ahogyan van. Csak azért fohászkodott, hogy most már maradjon béke a világban.

Vasárnap délután aztán szétszéledt a társaság. Norman, Martha és a gyerekek felszálltak, hogy visszatérjenek Missouriba, Fürge Sas is elköszönt, mert ezt az éjszakát öreg barátjánál, Edwinnél akarta tölteni, és másnap, kora hajnalban le akartak menni Salt Lake Citybe, egy-két dolgot elintézni. Jim viszont ott maradt. Addig kérlelte nagyapját, hogy maradhasson, amíg az beleegyezett. Barbara megágyazott neki a vendégszobában, és az indián kisfiú boldogan ment aludni. Szeretett itt lenni, ezeknél a kedves embereknél, szerette Cliffet, és amikor csak tehette, eljött, néha Fürge Sas nélkül is.

Lassan csend borult a házra, Bob még elidőzött egy darabig a konyhában, és a másnapi terveit nézte át. Kaliforniába kellett repülnie Paul Harris megbízásából, anyagbeszerzés miatt, és mert el kellett hoznia egy hídépítő mérnököt, akit Harris szintén leszerződtetett a nagy munkához. Barbara már lefeküdt, de ébren várta, olvasott. Mire Bob is levetkőzött, és mellé bújt az ágyba, álmosan, de vidáman mosolygott.

- Köszönöm, szívem - suttogta halkan, és a férjéhez bújt. Hosszú csókot váltottak.

- Mit köszönsz, Barbara? - kérdezte a férfi, noha sejtette, mit akar mondani a felesége.

Barbara félkönyékre emelkedett, és megcirógatta Bob arcát. Komoly tekintettel nézett a szemébe, és újra megcsókolta.

- Köszönöm, hogy ilyen életet ajándékoztál nekem. Köszönöm, hogy igazolva láthatom a bizalmamat benned. Hidd el, tudom, miken mentél keresztül, amíg erre a pontra jutottunk. Tudom, milyen kockázatokat vállaltál azóta, hogy Stockholmba utaztunk. És most végre valódi otthonunk van. Otthon vagyunk a világban. Van egy szép gyermekünk, gyönyörű helyen, kedves emberek között élhetünk, és béke van. Hát ezt köszönöm neked, Bob.

1949 nyarára elkészült az építkezés legnagyobb része. Készen voltak a szállodák, összesen öt darab, stílszerűen terméskőből és barnára pácolt rönkfából építve, készen volt a négy síugró sánc, és Moon Lake Resort kezdett apró faluból büszke kisvárossá változni. Már csak a sípályákat kellett véglegesen megtisztítani és előkészíteni a következő télre. Június végén megérkezett egy osztrák és svájci szakemberekből álló csapat, akik a sífelvonókat kezdték építeni, hogy mire beköszönt a tél, az új sportkomplexum teljes felszereltséggel várhassa az első vendégeket.

Beindult a reklámkampány is. A nagy, országos lapok, meg a kisebbek is, a televíziós társaságok, a rádióállomások rendszeresen emlékeztették Amerika népét arra, hogy Karácsony előtt egy Aspenhez hasonló, vonzó hegyi üdülő várja majd a sportolni, kikapcsolódni vágyókat. Elfogadható árak mellett minden szolgáltatással, amit az ember csak el tud képzelni egy ilyen helyen. A repülőtér újabb kifutópályával és egy modern terminállal bővült, és mostanra már állandó személyzete is volt. Edwin Cole azonban még mindig mindenes volt a reptéren, és hozzáértésével, fiatalos lelkesedésével nélkülözhetetlenné tette magát.

A Dakota Wings Air Charter is fejlődött. Másfél esztendő alatt kinőtte magát, és mind Bob, mind Norman West megnyugodhattak. A székhely Poplar maradt, és fő foglalkozásként is a szállítás dominált. Nem létesítettek rendszeres járatokat sehova, mert ennek a légivállalatnak éppen az volt a vonzereje, hogy külön megrendelésre, akármikor képes volt az ország legkülönbözőbb helyeire elszállítani embert és árút, biztonságosan és aránylag olcsón. Újabb gépeket vásároltak, pilótákat és kisegítő személyzetet vettek fel a két telephelyre. A pilóták megválasztásánál Bob akarata érvényesült: kizárólag háborús veteránokat vettek fel, olyan embereket, akik ilyen vagy olyan módon kitüntették magukat a harcokban, és tapasztalt, dörzsölt vén rókák voltak. A Dakota Wings Air Charter kezdett exkluzív klubbá válni, igazgatási módja pedig példaként szolgált sok nagyvállalat részére. A Moon Lake-i repülőtér tartalék-reptérként felkerült Amerika térképére.

Ősz elejére elkészült az új országút is, amely az Uintah legszebb vidékein keresztülhaladva kötötte össze a tó katlanát Salt Lake Cityvel. Megélénkült a forgalom, egyre több idegen jelent meg Moon Lake Resortban. Egyikük, egy Roy Quintano nevű nevadai azzal a képtelen ötlettel állt elő, hogy a saját légivállalatát ajánlja. Egyenesen Paul Harrishez igyekezett. A férfi meghallgatta Quintanót, aztán rövid úton kidobta.

- Amikor elkezdtük itt a munkát, magát is felkerestem, emlékszik? Azt mondta, nem hajlandó egy halva született ötletbe befektetni még negyed dollárt sem. Nem erőltettem. Azóta ez a maga szerint halva született ötlet nagyon is élővé vált. Van most pofája idejönni, és learatni a mások által véres verejtékkel elültetett babérokat? Na nem! Én üzletember vagyok, de megmaradok a becsületes úton. Takarodjon innen, Quintano, amíg szépen elmehet. Hallja?

A nevadai elkotródott, de ettől kezdve szinte hetenként jelentek meg mindenféle kétes egyének Moon Lake Resort-ban. A helyi seriff már régóta barátja volt Bobnak, de ettől függetlenül sem szívesen tűrte meg az ilyen jöttmenteket Moon Lake-ben. Röviden végzett velük, egyszerűen kitoloncolta őket a megyéből.

Barbara nem vállalt munkát azóta, hogy itt éltek. A tanítás már talán nem is ment volna neki, és a helyi iskola amúgy is kicsi volt. Kevés gyerek született a Moon Lake környékén. Ehelyett a háztartással és a gyermekneveléssel foglalkozott, és időnként elvállalt apróbb adminisztratív munkákat a repülőtér és a légivállalat igazgatásában.

Cliff volt a szeme fénye. A kisfiú betöltötte a második évét, járt, beszélt és minden érdekelte, ami körülötte történt. Mivel otthon csak magyar szót hallott, természetesen ez volt az első nyelv, amit elkezdett megtanulni, de ugyanakkor ráragadt az angol is, és Jim kezdte megtanítani a törzse nyelvére is. Cliff és az indián kisfiú elválaszthatatlanok voltak. Jim már iskolába járt, és Barbara, hogy megkönnyítse a gyerek boldogulását, és az ne kényszerüljön a rezervátumban működő, nagyon gyenge iskolába, magukhoz vette a fiút, és a Moon Lake-i iskolába járatta. Csak hétvégeken ment haza, de néha még akkor sem, mert Fürge Sas rendszerint megjelent, és vagy náluk, vagy Edwin Cole-nál szállt meg.

Jim szülei már nem éltek. Az édesanyja, Fürge Sas lánya, akkor halt meg, amikor Jim egyéves volt. Apja pedig a rákövetkező télen tűnt el, egy lavinaomlásban, amikor két montanai fiatalembert akartak kimenteni a hóból. Az árva kisfiú rövid idő alatt megszokta Mitchelléket, és jól érezte magát náluk, azok pedig majdnem úgy szerették, mintha a saját gyermekük lett volna.

Csak két dolog nem akart teljesülni azok közül, amiket Barbara kívánt. Az egyik az volt, hogy szeretett volna még egy gyermeket. Egyszer úgy is tűnt, hogy teherbe esik, de két hónap múlva elvetélt. Az orvos megvizsgálta, és kijelentette, hogy nem is lehet több gyermeke. Pedig milyen szép lett volna, Cliff mellé egy kis öcsike, vagy hugica! Az asszony szomorúan vette tudomásul a megfellebbezhetetlent, és beletörődött abba, hogy Cliffet neveli, mellette pedig Jimet istápolja.

A másik beteljesületlen kívánsága a béke volt. A második világháború befejezése nem jelentette azt, hogy a világban másutt nem folytatódnak harcok. Kelet- és Délkelet-Ázsia azóta is forrongott. A kettéválasztott Koreában, a 38. szélességi körtől északra létrejött kommunista bábállam hadserege, kínai befolyás alatt, rendszeresen provokálta a szabad Délt, és noha június végén az utolsó ott állomásozó amerikai csapatokat is kivonták a félszigetről, Barbara majdnem biztos volt benne, hogy hamarosan vissza fognak térni Koreába, mert nem fogják cserben hagyni a demokratikusan megválasztott déli kormányt.

Ugyanakkor Indokínában is folytatódott a háború. A franciák erőnek erejével visszatértek Vietnamba, ahol azonban az azóta megalakult Vietnami Nemzeti Védelmi Hadsereg egységei úton-útfélen támadták és gyilkolták őket. Egyre inkább úgy nézett ki, hogy a világ egy újabb háború felé közeledik rohamléptekkel. Barbarát nyomasztotta ez a felismerés, és csak abban reménykedett, hogy Bob ezután már ki fog maradni az ilyesmiből. Hiszen leszerelt. Megsebesült. A maga részét kivette már a haza védelméből. Ugyanakkor azonban tudta, hogy a nyughatatlan természete ismét afelé sodorhatja. Bár, ki tudja? Most, hogy a vállalkozás ilyen szépen ment, és megvolt a gyermek is, a férfi talán nyugton marad.

Nem is tudta, hogy nyitott kapukat dönget. Bob már régóta elhatározta, hogy a katonásdival végleg felhagy. Ehelyett egyre azon töprengett, mivel tudná még jobban felfuttatni a Dakota Wings Air Charter-t. Egyik alkalommal, amikor Poplarban járt, megbeszélte a dolgot Normannel. De egyiküknek sem támadt okos ötlete. Nem értettek az üzletnek ehhez a részéhez.

- Egy reklámszakember kéne - vélte West. - Az majd kiagyalja helyettünk. Én megmaradok a botkormány mellett, és gondolom, te is inkább azt választod.

- Nem is ez a gond, Norman - felelte Bob. - Persze, hogy megmaradok mellette. De reklámszakemberről ne halljak. Mindenféle baromságot fundálna ki, és nekünk így is tele a kezünk munkával. Inkább arra gondoltam, hogy kellene egy-két helikopter. A repülőgéppel nem jutunk el mindenhova, a helikopterrel igen.

Ezen még elmorfondíroztak egy darabig, de semmire sem jutottak. Végül abban maradtak, hogy majd másik alkalommal jobban elmélyednek a dologban. Közben lassan ősz lett, színes köntöst öltött az erdő, csak a fenyők maradtak meg eredeti sötétzöld színükben. A sportkomplexum komolyan készült az első szezon megnyitására. Paul Harris a kezét dörzsölte elégedettségében: egyre-másra érkeztek a helyfoglalások, és úgy tűnt, Moon Lake Resort első idénye siker lesz. Most már csak azért kellett fohászkodni, hogy az időjárás is kegyes legyen, és ne pont ezen a télen legyen hóhiány.

Most, hogy nem egymaga kellett, hogy repüljön, hanem kész legénységei voltak, Bob is megengedte magának, hogy egy kicsit lazítson. Hétvégeken nem repült, a szabadidejét a családnak szentelte. Néha összepakoltak még péntek délután, és Barbarával és a kis Cliffel együtt felmentek a Remetelakhoz. Jim majdnem mindig elkísérte őket, és az okos kis indián fiú sok mindent mesélt Bobnak az erdőről. Olyasmiket, amiket nagyapjától tanult. Az ilyen hétvégék felejthetetlen emlékek maradtak Bob számára, és boldogan tapasztalta, hogy a fia szeme is kezd rányílni a természetre. Cliff bele tudott feledkezni egy virágba, áhítattal tudta nézni órák hosszat a felhők rohanását és alakváltoztatását az égen, rá tudott csodálkozni a fákra, mókusokra, madarakra. Fogékony gyermek volt, csillogó tekintettel olvadt bele a környezetébe.

Egyre többet beszélt, és egyre tisztábban. Minden érdekelte, ami körülötte történik, és az elmaradhatatlan "miért", minden kisgyerek leggyakoribb kérdése nála is első volt.

- Apa, miért kék az ég? - kérdezte. - És miért zöld a fű? És te miért repülsz? És miért nem úgy repülsz, mint a madarak? És Jim a testvérem?

Se vége, se hossza nem volt a kérdéseknek, de a férfi szívesen válaszolgatott. Maga is elcsodálkozott, mennyire könnyű apának lenni. Eddig nemigen eszmélt rá a felelősségre, hacsak nem arról volt szó, hogy a megélhetést kell előteremtenie a családjának. De sohasem történt olyasmi, ami megrázta volna. Csak az élvezetet észlelte, azt, hogy milyen boldogító érzés tud lenni az erdőn kószálni Cliffel és Barbarával és Jimmel.

Október végére aztán végleg elromlott az idő. A kevés lombhullató fa levetette őszi pompáját, és egyik napról a másikra lekopaszodott. A fenyvesek is megváltoztak, az eddigi szilaj zöld színt egyfajta komor feketeség váltotta fel, és a szél az elmúlás szimfóniáját dúdolta a hegyek között, megtöltve a csendes völgyet az állandó zúgással. Didergő hajnalokon nehéz volt felkelni és munkába indulni, a gépek szárnyát most már glicerines oldattal kellett rendszeresen lemosni, hogy el ne jegesedjenek.

Moon Lake-ben megjelentek az első turisták is. Még nem volt hó, síelésről szó sem lehetett, de egyesek már kíváncsiak voltak a vidékre. November elsején délben egy kis Piper Cub^[91] szállt le Lodge-ban. Bob egy órával korábban ért vissza Salt Lake Cityből, és éppen elvégezte a szükséges rutint a gép körül, amikor a jövevény leszállt. Huszonöt-harminc év közötti barna nő volt a pilóta, és Bob, aki kíváncsian nézte végig a leszállást, elismerően megcsóválta a fejét.

- Helló! - rikkantotta a nő, és a kezét nyújtotta. - Patricia Duncan vagyok, New Yorkból. Robert Mitchell őrnagyot keresem.

- Megtalálta, de civil vagyok - felelte Bob. - Miben segíthetek, kisasszony?

A nő nem felelt azonnal, egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy alaposan körülnézzen. Tetszhetett neki, amit látott, mert mosolyogva fordult ismét a férfi felé.

- Érdekelne minden, amit el tud mondani erről az egész álomvölgyről. Újságíró vagyok. És író is. Szeretném megismerni Moon Lake-et. Szeretném tudni, hogyan került ide, hogyan kezdett bele ebbe a vállalkozásba. És mi a véleménye a hegyi üdülésről, a téli sportokról. És...

- Álljon meg a menet, hölgyem! - szakította félbe nevetve Bob. - Mindezt egy szuszra akarja tudni, itt, a repülőtéren? Legalább menjünk be az épületbe, könyörgök! - Sietve elindult, mielőtt a vendég újabb kérdés-áradatot zúdíthatott volna rá. - Ja, az üdülőről majd Paul Harrist kérdezze, odaát, Resortban - szólt hátra. - Az az ő asztala.

Az irodában aztán kiderült, hogy Duncan kisasszonyt tényleg minden érdekli. Bob alig győzött válaszolni a kérdéseire. Mialatt válaszolgatott, azon törte a fejét, ki küldhette ezt a nőt. Még emlékezett arra az esetre, amit Harris mesélt neki Quintanóról, és gyanakvó volt. Ugyan miért érdekelhet egy New York-i újságírónőt éppen ez az isten háta mögötti hely? Valahogyan nem illett a képbe, mert a reklámon már rég túl voltak. És a tény, hogy a nő tudta az ő régi rendfokozatát, szintén gyanús volt. Egyelőre azonban folytatta a kérdések megválaszolását, és közben óvatosan, tapogatózva, megpróbálta kifundálni, mit akarhat Patricia Duncan.

Késő délután lett, mire végeztek. A nő Resortba igyekezett volna, de nem volt kocsija. A vidék egyetlen, nemrég megnyílt autókölcsönzője már bezárt, másnap reggelig nem is nyitott ki. Bob felajánlotta, hogy átviszi, és Paul Harrisre bízza a vendéget. Éppen idejében értek oda, mert Paul már bezárni készült az irodát.

- Nos, itt van, hölgyem. Ez Paul Harris, mindnyájunk gazdája. Többet tud majd elmondani magának erről az egészről, mint én. Viszlát.

Otthagyta Patricia Duncant, és még látta, hogy Harris rosszallóan csóválja a fejét. Sietett haza. Útközben még eltöprengett ezen a furcsa látogatáson, és visszapergette magában az elhangzott párbeszédeket. Remélte, hogy nem árult el túl sokat Duncan kisasszonynak. Még mindig nem tudott megszabadulni a rossz érzéstől, hogy kelepcébe akarják csalni.

Otthon a szokásos kép fogadta. Barbara a konyhában tett-vett, a rádiót hallgatta, Cliff és Jim pedig a nappaliban hancúroztak nevetgélve. Bob elmosolyodott erre a kedves, idilli látványra, és csak most fogta fel igazán, hogy mit jelent a szó: OTTHON. Erre vágyott egész életében, ezt az álomképet követte azóta, hogy Amerikába érkeztek. De soha azelőtt, sem otthon, Budapesten, sem Missouriban, nem érezte azt, amit itt érzett.

Lágyan megcsókolta az asszonyt, aki hozzá simult egy pillanatra. Egymásra nevettek, aztán Barbara a hűtőszekrény tetejére nyúlt, és egy borítékot adott át Bobnak.

- Leveled jött, drágám. Lubinsky írt megint.

Bob izgatottan bontotta fel, és olvasni kezdte.

Amitől mindenki félt, bekövetkezett. Nyárra kialakult az új világkép, és a béke, mint olyan, megint csak távoli álom maradt. Észak-Korea csapatai megszállták a déli övezetet, pusztítottak útjukban, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa hasztalan követelte az agresszió beszűntetését. A déli állam hadserege kénytelen volt feladni a főváros, Szöul védelmét, amire Truman elnök azzal válaszolt, hogy bejelentette az amerikai intervenció kezdetét. Ismét háború fenyegetett, amit itt, Moon Lake-ben is megéreztek. A nyolc pilóta közül hárman bevonultak, és Bob ismét úgy vélte, az üzlet csődöt fog mondani.

Michael Clement volt az első, aki elhagyta a csapatot, és egy hét múlva már a halálhírét olvashatták a lapokban. Bombázóját Wanju fölött lőtték le az észak-koreaiak. Gyász és félelem lett úrrá egész Amerikán. Ismét belekényszerültek egy olyan háborúba, amely nem az övék volt, csak azért, hogy a demokrácia értékeit megvédjék. De egyelőre ugyanolyan reménytelennek tűnt az ügy, mint amikor kilenc évvel korábban a Pearl Harbor-i támadás véget vetett az Egyesült Államok semlegességének. Eltelt a huszadik század első fele, és ebben az időszakban több volt a háború, a harc, mint a béke.

Ugyanakkor kellemetlen, szinte hihetetlen hírek érkeztek Magyarországról is. Barbara alig tudta elhinni, amiket a lapokban olvasott. Egyszerűen képtelenség volt, hogy egy rendszer, alig néhány esztendővel a nácizmus bukása után, ugyanolyan eszközökkel éljen. Kitelepítésekről, kényszermunka-táborokról érkeztek hírek. A Rákosi Mátyás által vezetett kommunista rezsim, Sztálin csatlósaként, nem riadt vissza semmilyen aljasságtól. Kétségessé vált, hogy a második világháborút követő rövid békeidőszak megmarad-e.

Az egyetlen biztos támpont a család volt. Bob naponta hálát adott Istennek, amiért ilyen asszony volt a felesége, mint Barbara. A szeretet és a melegség elfeledtették vele a napi gondokat és a távlati bajokat egyaránt, és amikor estefelé hazaérkezett Lodge-ba, el tudta vonatkoztatni magát mindentől, ami napközben zavarta. Cliff lassan három éves lett, értelmes, érdeklődő, csupa szeretet gyermek volt, aki boldogsággal töltötte el a környezetét. Jim, a kis indián gyerek ugyanúgy a családhoz tartozott, mint Cliff. Amióta Fürge Sas betegeskedett, és ritkábban járt errefelé, a kisfiú el sem hagyta Mitchellék házát.

Edwin Cole sem volt jól. Megöregedett, összeroppant, de azért még mindig ragaszkodott hozzá, hogy a maga ura legyen. Barbara hiába hívta, hogy lakjon náluk, az idős férfi nem akart kötélnek állni. Váltig bizonygatta, hogy képes ellátni magát, és még dolgozott is a repülőtéren. Valóságos örökmozgó volt, igyekezett nem elhagyni magát, de nem lehetett nem észrevenni rajta a hanyatlást. Ha Barbara vagy Bob néha meglátogatták, nem mutatta ki a baját, de az ő szemüket nem lehetett megcsalni. Hetvenöt év az mégiscsak hetvenöt év volt, és az élet viszontagságai, Andy és Daisy elvesztése mély nyomot hagytak a férfiban.

A másik dolog, aminek örülni lehetett, az az elmúlt tél volt. Moon Lake Resort első szezonja teljes sikerként vonult be a történelembe. Telt ház volt, az ország minden tájáról érkeztek a vendégek, és Paul Harris elégedetten könyvelhette el, hogy minden terve bevált. A síközpont forgalma minden várakozását felülmúlta, és voltak olyan vendégei is, akik Aspenből jöttek át kíváncsian, aztán azzal mentek el, hogy a jövő idényben egyenesen ide jönnek. Öröm volt látni a sikert. Csak egyetlen kellemetlenség árnyékolta be: egy cikk, ami a New York Times-ban jelent meg, Patricia Duncan tollából.

Az újságírónő azzal kezdte a mocskolódását, hogy protekcionizmussal vádolta Moon Lake Resort vezetőségét. Szerinte nem egyezett a versenyszellemmel, hogy az egész vállalkozás túl családias, és nem hagynak teret más vállalkozóknak. Például miért ne repülhetne más légivállalat is azon a vidéken, miért csak a Dakota Wings Air Charter? Hazug módon azt is a vezetőség szemére vetette, hogy a repülőtér használatát magas díjakhoz kötik idegenek számára, ami nem volt igaz. Bob és csapata mindig igyekezett a lehető legjobb szolgáltatást nyújtani minden arra tévedt repülőgépnek, és a díjaik megegyeztek az országszerte elfogadott tarifákkal.

Paul Harris dühöngött. Mindennek elmondta Patricia Duncant, nem takarékoskodott a jelzőkkel. Még Bobot is megvádolta, hogy miatta kerültek ilyen kellemetlen helyzetbe, hiszen ő hozta ide a nőt.

- Paul, te meg vagy húzatva! - csodálkozott rá Bob. - Honnan a pokolból sejthettem volna, mit akar? Ne engedtem volna leszállni? Mellesleg megjegyzem, nekem is volt egy rossz előérzetem, amikor azzal a boszorkánnyal beszélgettem, de azt hittem, te majd leszereled.

- A fene ott egye meg, ahol van - mérgelődött Harris. - Le merem fogadni, hogy Quintano keze van a dologban. Nem tudta lenyelni, hogy kidobtam. De tudod, mit? Nem érdekel. Akkor is a te vállalatod marad itt az egyetlen. Most már dacból is. És akinek nem tetszik, tehet egy szívességet Paul papának. Kinyalhatják a... Bocsánat. Néha megfeledkezem a jó nevelésemről. Te meg ne vágj ilyen képeket, hanem ha legközelebb idejön ez a nő, szállj fel a vadászgépeddel, és lődd bele a kanyonba. Mert ha még egyszer meglátom Moon Lake-ben, magam fojtom meg.

Paul Harris nem is járt messze az igazságtól, amikor azt feltételezte, hogy Quintano bujtotta fel Duncan kisasszonyt a látogatásra és a mocskolódó cikk megírására. De erre csak jóval később, ősz vége felé talált bizonyítékot, teljesen véletlenül. Akkor ugyanis az történt, hogy egy kaliforniai légivállalat képviselője kereste meg levélben, és afelől érdeklődött, hogy a Moon Lake Lodge-i repülőtér milyen feltételek között és milyen díjazással lát el idegen gépeket. Harris átirányította a levelet Bobhoz, aki aztán részletes felvilágosítást adott az érdeklődőnek mondván, hogy akárki igénybe veheti a repteret, méghozzá az általánosan elfogadott tarifával. Üzemanyagfelvétel, szükség esetén műszaki segítség áll rendelkezésre, akár célfuvarról van szó, akár tranzitforgalomról. Elküldte a választ, és azonnal meg is feledkezett róla egészen addig, amíg újabb levél nem érkezett, ezúttal egyenesen az ő címére. Most már cégjelzéses papíron, amelyen a United Californian Airways^[95] neve szerepelt. Ebben a levélben már nyíltan nekiszegezték a kérdést: miért nem szállíthatja a turistákat más cég is, miért van monopolhelyzetben a Dakota Wings.

Bob most már felmérgelődött, és nem akart belebonyolódni egy hosszas, kimerítő levelezésbe, magyarázkodásba. Ismét Paul Harrisre bízta a választ, aki röviden elintézte a dolgot azzal, hogy Moon Lake Resort és a légivállalat egyetlen cég két részlege, és mint ilyen, természetes, hogy ez a légivállalat bonyolítja le a turisták utaztatását, legalábbis Salt Lake City-ből és vissza. Példának hozta fel a Tahoe-tó^[96] mellett működő buszvállalatot, amelynek szintén elsőbbsége van azon a vidéken.

Ezután a levélváltás után hosszú szünet következett, és az egész ügy feledésbe merült, csak jóval később, már 1951 februárjában jelent meg egy újabb cikk a New York Times-ban, amely visszatért a dologra. Az aláírás ezúttal P.D. volt, ami világossá tette egyrészt azt, hogy Duncan kisasszony még mindig nem nyugszik, de ugyanakkor azt is, hogy most már nem meri nyíltan vállalni a saját nevét. Harris ekkor úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra véget vet ennek az ügynek, és keményhangú levélben fordult a főszerkesztőhöz: kijelentette, hogy amennyiben Patricia Duncan nem hagy fel ezzel az átlátszó, gyermeteg, de ugyanakkor nagyon is bosszantó szőrszálhasogatással, feljelenti nem csak a nőt, hanem a lap szerkesztőbizottságát is, és addig nem nyugszik, amíg a per el nem dől, kerül, amibe kerül. Végül is ez hatott, és a cikksorozat abbamaradt.

A második tél még nagyobb siker volt, mint az első. A vendégek egy része már azok közül került ki, akik tavaly is itt jártak, és ehhez csatlakoztak azok, akiket az első szezon üdülői "hoztak" magukkal. Mind az öt szállóban telt ház volt, az összes sípályák teljes üzemben működtek reggeltől estig, és a légivállalat egymás után szállította az újabb vendégeket. A zsúfoltság elkerülése végett néhány Resort-beli család elhatározta, hogy szobákat ad ki, olcsó áron, és családi vendéglátással igyekszik tehermentesíteni a sportkomplexumot. Teljes siker volt, de ugyanakkor Paul Harris úgy döntött, hogy jövőre, amint kitavaszodik és elolvad a hó, megkezdi két újabb szálloda építését. Volt rá kereslet, volt rá pénz, és volt hozzávaló lelkesedés is.

Barbara időközben elhatározta, hogy mégis munkát vállal, de nem akart már tanítani. Ehelyett kisebb-nagyobb adminisztratív munkákat végzett Resortban, és magára vállalta a reklámozást is, amelyhez nagy kedvet érzett, és, mint utólag kiderült, tehetsége is volt hozzá. Igaz, hogy a jól működő vállalatnak már nem nagyon kellett a reklám, hiszen jó nevet szerzett magának, de mindnyájan úgy vélték, azért nem árt ébren tartani az érdeklődést. A nő leginkább otthon dolgozott, így kényelmesen el tudta látni a házimunkát is, és a két gyerekkel is törődhetett. Jim jól tanult, szorgalmas diák volt, és emellett nagyon sokat segített is Barbarának. Cliff pedig egyszerűen levakarhatatlan volt. Délelőttönként, amíg nagyobb barátja az iskolában volt, néha az őrületbe kergette anyját a sok kérdéssel, nyűglődéssel: miért nem mehet ő is iskolába, és mikor jön már haza Jim. Amikor pedig a fiú betoppant, kitört a mindennapos hajcihő. Viháncoltak, kergetőztek, nyúzták egymást végkimerülésig, vagy Grizzlyvel, a hatalmas korcs kutyával játszottak.

Az ebet Harris ajándékozta a gyerekeknek. Bob eleinte féltette a fiát a kutyától, mert az szilajabb volt Bearnél, de aztán megnyugodva látta, hogy Cliff és az állat igazi barátokká váltak. Ha nem volt ideje vagy kedve hétvégeken útra kelni, nyugodtan elengedhette a két fiút Grizzlyvel kirándulni. Biztos volt benne, hogy a kutya megvédelmezi őket, akármi történjék is.

Ez az idény majdnem tragédiával végződött. Február vége felé megenyhült az idő, aztán újra nekikeményedett a tél, és két nap alatt annyi hó esett, mint az azelőtti másfél hónap folyamán összesen. Napokra megbénult a síközpont élete, a vendégek bezárkóztak a szállodákba, és a repülőtér sem működött. Bob és csapata keményen dolgozott azon, hogy legalább egy kifutópályát megtisztítson a lerakódott két lábnyi hótól, de a makacs szél újra meg újra betakarta azt. Aztán abbamaradt a havazás, de a szél csak nem akart alábbhagyni.

Hét végére nagyjából megjavult a helyzet, de ugyanakkor lavinaveszély jelentkezett. A magas hegyekben összegyűlt hó nem tapadt meg a régebbi, előbb megolvadt, aztán kérgesre fagyott rétegen, és fennállt a lehetősége annak, hogy egy hevesebb szélrohamra lezúdul a völgybe. Az országutat lezárva tartották két hétig, csak nehéz katonai járművek közlekedhettek rajta a legnagyobb óvatossággal. A Nemzeti Gárda^[97] Salt Lake City-ben állomásozó egységei mindent elkövettek a helyzet javításának az érdekében, és ehhez Bob repülőgépei is hozzájárultak.

Március első napjaiban aztán bekövetkezett az, amitől rettegtek. Gyors egymásutánban, egyetlen délelőttön két lavina is megindult, és teljesen eltorlaszolta az Uintah-országutat. Az egyik omlásnál három katonai teherautót temetett maga alá a hó, és a Moon Lake Resort-i hegyi mentőcsapat negyvennyolc órán keresztül dolgozott megszakítás nélkül, hogy kimenthessék az ottrekedt katonákat. Szerencséjük volt: a huszonhat katona közül senki sem pusztult el, de néhányan komoly fagysérüléseket szenvedtek. Bob személyesen szállította őket le Salt Lake City-be, ahol azonnal kórházba kerültek. A Utah Report^[98] egy három cikkből álló sorozatban írta meg az emlékezetes esetet, kiemelve a bátor hegyimentők és a pilóták érdemeit.

- Látod, kedvesem, ez az én reklámaimnál is jobb ajánlólevél - mondta Barbara aznap este, amikor Bob visszatért Lodge-ba. Két napig nem járt otthon. - Aki eddig netán kételkedett volna a vállalat életképességében, most az is meggyőződhetett róla, hogy nekünk van igazunk.

- Ez még nem jelent semmit, szívem - felelte Bob fáradtan. - Én még mindig nem szeretem, ha hősként állítanak be. Semmi különlegeset nem tettem, és nem csak én, hanem a társaim sem. Csak azt tettük, amit bárki megtett volna hasonló esetben. - Nagyon fáradt volt, vacsora sem kellett neki aznap. - Ne haragudj, Barbara... - engesztelte az asszonyt, aki kissé rosszallóan csóválta a fejét. - Te a magad szemszögéből nézed a dolgot, és igazad is van. Én nem értek a reklámhoz, csak repülni tudok. De még mindig azt tartom, hogy jó bornak nem kell a cégér.

Aztán egy csapásra vége lett a télnek, és a hónap végére már csak a magasabb hegycsúcsokon, vagy a mély völgyek árnyékos helyein maradt meg a hó. Az addig kisebb-nagyobb megszakításokkal fújó északi szél lassan délkeletivé fordult, és kimelegedett. A tó jege elolvadt, kisarjadt a fű, kikeltek a színes tavaszi virágok is, és az utolsó makacs vendégek is elutaztak Moon Lake Resortból.

Fürge Sas, hónapok óta először jelent meg a faluban. Meggyógyult ugyan, de most lehetett csak igazán látni rajta, mennyire öreg. Jim lelkesen fogadta a nagyapját, Barbara pedig úgy örült neki, mintha az édesapja lett volna.

- Ugye, itt maradsz nálunk néhány napig? - kérdezte kedvesen. Az öreg indián némán bólintott.

- Nem akarlak sokáig zavarni benneteket - felelte kimérten - de azért maradok, ha nem zavarok. Már nagyon hiányoztatok. És az unokám is. Meg ez a kis vasgyúró - mosolygott az éppen beszaladó Cliffre, aki, amint észrevette Fürge Sast, azonnal a nyakába ugrott. - Látod, lányom... - folytatta elmélázva az öreg - sohase gondoltam volna, hogy ilyen közel kerülhetünk egymáshoz. Mintha nem is volna semmi különbség közöttünk. Az édesgyermekem meghalt, a vejem is, itt maradtam egyedül az unokámmal, és ha Bob akkor nem segít rajtam, akkor most Jim sem élne. Nem így történt. És azóta érzem magam embernek.

Barbarát mélyen meghatotta az öreg vallomása. Nedves szemekkel nézett rá, aztán mellé lépett, és a vállára tette a kezét.

- Fürge Sas, tudnod kell, hogy nincs is semmi különbség közöttünk. Mindnyájan emberek vagyunk. Mit számít az, hogy az én bőröm fehér, a tied pedig rézvörös? Meséltem neked arról, amit Európában tettek a fehér emberek - EGYMÁSSAL. Az talán még nagyobb bűn volt, mint amit a bevándorlók, a telepesek tettek itt, Amerikában, a te őseid ellen. Egyformák vagyunk, Fürge Sas. Igenis, egyformák, függetlenül attól, hogy ki, hol, milyen anyától született. Én is, Bob is apánkként tisztelünk téged. Jim pedig olyan nekünk, mintha a második gyermekünk volna. Illetve, az első - nevetett - hiszen nagyobb Cliffnél. Néha arra gondolok, hogy nem is tudnám már elképzelni a mindennapjainkat nélküle. És te is... Itt mindig otthon vagy. Már akartam is mondani... Ha nehezen boldogulsz a rezervátumban, költözz ide, hozzánk. Te sem fiatalodsz, Fürge Sas.

Az indián némán hallgatta a nő szavait. Csak ült a konyhaszéken, és bólogatott. Lassan elővett egy szivart, és körülményesen rágyújtott, aztán, amikor kifújta az első füstöt, úgy tett, mintha kalumet volna a kezében. Képletesen a négy égtáj felé bólintott, aztán letette a szivart a hamutartó szélére, és felnézett Barbarára. Göcsörtös kezébe vette az asszony finom kezét, és Barbara most először látott könnyeket csillogni az indián szemében.

- Barbara - szólt halkan Fürge Sas. - Azzal, amit mondtál, nagyon boldoggá tettél. Köszönöm neked. Köszönöm, mert érzem, hogy szívből jöttek a szavaid. De, mindentől függetlenül, én indián maradtam. A helyem a rezervátumban van, a hozzám hasonlók között. Most, hogy meggyógyultam, majd gyakrabban jövök meglátogatni benneteket, de nem költözöm ide. Hanem, ha ez nem nehéz nektek, Jimet szeretném továbbra is itt hagyni, nálatok. Azt szeretném, ha a gyerek, ha majd eljön az ideje, egyenrangú részese lehetne az amerikai társadalomnak. Neki ne kelljen már szenvednie azért, mert indiánnak született. És... - kis szünetet tartott - én is úgy érzem, hogy a lányom vagy. Csengő Hajnal természete volt ilyen, mint a tied. - Az öreg eddig nem sokszor emlegette meghalt lánya nevét. Úgy érezte, sérti a kegyelet íratlan szabályait, ha beszél róla. - Ő is ilyen jóságos és szelíd volt. Köszönöm.

Aznap délután Bob bosszúsan érkezett haza. Egyik pilótája, Fred Garrett hibát követett el, és kényszerleszállást hajtott végre az egyik géppel. Nem történt komolyabb baja sem neki, sem a Dakotá-nak, de a baleset legalább ötnapi kiesést jelentett a munkában, ami most nagyon érzékenyen érintette a vállalatot. Megindult Paul Harris új vállalkozása, a két új szálloda építése, és minden repülőgépre, minden pilótára szükség volt. Este telefonált Missouriba, Norman Westnek, és megkérte, ha teheti, küldjön egy gépet egy emberrel, néhány napra, amíg meg nem javítják a sérült gépet, és vissza nem hozzák Lodge-ba.

Harmadnapra ott is volt a helyettes. Ugyanolyan hórihorgas fiatalember volt, mint Mark Lubinsky, és a mozgása is rá emlékeztetett, de Vermontból származott. Philip Boyd volt a neve, és amint megérkezett, azonnal megtetszett neki a hely, a környezet. Bobot eddig nem ismerte személyesen, de Normantől sokat hallott már róla. Régi barátokként üdvözölték egymást, és hamar kiderült, hogy Boyd is a Csendes Óceánon szolgált a háború alatt. Másnaptól rendszeres munkába állt, és mire a sérült gépet helyrehozták, és visszaszállították Moon Lake-be, Bobban kialakult egy elképzelés: szerette volna itt tartani Boydot, és cserébe elküldeni helyette Spencert. Újabb telefonjába került, és Norman West beleegyezett, Spencer pedig egyenesen örült a dolognak, mert Tennessee-ből származott, és szeretett volna közelebb kerülni a szülőföldjéhez.

A napok megint egyhangúan teltek Moon Lake-ben. Sok volt a munka, úgy a repülővállalatnál, mint az építkezésen. Bob megint naponta repült, és csak a hétvégeken maradt otthon, ilyenkor azonban inkább pihent. Nemigen akart kimozdulni a házból, és Barbarának úgy tűnt, mintha a férfi kissé elhagyta volna magát. Bob nem győzte megnyugtatni, hogy semmi baja, egyszerűen és hétköznapian kimerült. Pedig látszott rajta, hogy emészti valami. Ez a valami pedig a háború volt, amely Koreában zajlott.

A hírek nem voltak biztatók. MacArthur tábornokot leváltották, helyébe Ridgeway került, akiről mindenkinek az volt a véleménye, hogy elődjénél sokkal gyengébb, erélytelen, nem rátermett katona, és képtelen lesz döntésre vinni a háborút a kommunisták ellen. Ezek újabb offenzívát kezdtek, és egy év alatt másodszorra is elfoglalták Szöult. Nagyon sok volt az áldozat, a hadifogoly, és sem az ENSZ, sem a Nemzetközi Vöröskereszt felhívásai nem hoztak eredményt. Az egyesített kínai-észak-koreai hadseregek parancsnokai egyszerűen fittyet hánytak mindenféle nemzetközi egyezménynek, és nem voltak hajlandók tárgyalni. Truman elnök, utolsó kísérletként, azzal fenyegetőzött, hogy Koreában is beveti az atomfegyvert.

Ez nyomasztotta Bobot, meg az is, hogy még két pilótája ment el a háborúba. Már csak négyen maradtak, beszámítva Boydot is, aki végleg Moon Lake-ben maradt. Az egész tavasz és nyár egyhangú munkával telt el, és mire ősz lett, elkészültek az újabb szállodák is. Paul Harris most már valóban elégedett lehetett. Moon Lake Resort valódi sportközponttá fejlődött. Az oda vezető országutat is korszerűsítették, kijavították a lavinák okozta károkat, és mindnyájan várták a következő tél eljövetelét.

Időközben a Dakota Wings Air Charter is fejlődött. Lassan, fokozatosan kivonták a forgalomból az elavult Dakotá-kat, és a sokkal modernebb, négymotoros DC6-osokkal váltották fel őket. Bob egyetlen egy régi gépet tartott meg, azt is inkább nosztalgiából, mert maga is inkább az új gépeken repült.

A tél kezdete kellemes meglepetéssel és háromlábnyi hóval köszöntött be. Megint telt ház volt Moon Lake Resort-ban, de a meglepetés nem ez volt, hanem Norman West megjelenése a repülőtéren. Több, mint fél esztendeje nem járt erre, és amikor leszállt, huncut vigyorral a képén ugrott ki a betonra.

- Veled meg mi van? - érdeklődött Bob. - Nem emlékszem rá, mikor láttalak így bazsalyogni. Miben töröd a fejed?

- Mindjárt meglátod - kacsintott vissza a férfi. - Hoztam valakit, akinek nagyon fogsz örülni. Jöhettek! - üvöltött vissza a gépbe, ahonnan először egy csinos, magas, szőkehajú nő lépett ki, majd rögtön utána Mark Lubinsky.

- Gondoltam, talán örülsz majd egy régi bajtársnak - mondta Mark, és meghatottan ölelte magához Bobot. - Ismerd meg a feleségemet, Hannát.

- Mark! - nevetett Bob. - Ennél szebb meglepetést nem is okozhattál volna! Isten hozott! Meddig maradtok?

- Sajnos, csak egy hétig, December tízedikére vissza kell érnem Tel Avivba - felelte Lubinsky. - Van itt valamilyen elfogadható szálloda?

- A füled töve, nem szálloda - morgott Bob, és hátba vágta Markot. - Nálunk fogtok lakni, és kész. Barbara meg is sértődne, ha nem.

Norman is maradt két napot, és ezalatt az idő alatt a három jóbarát sok mindenről beszélgetett. Barbara azonnal megkedvelte a szűkszavú, ám annál mosolygósabb Hannát, és életreszóló barátságot kötött vele. Mialatt a férfiak a repülés és a koreai háború érthetetlen dolgait tárgyalták meg, a két asszony inkább a gyerekekkel foglalkozott. Cliff hízelegve közeledett Hannához, ellenben Jim tartózkodóbb volt, és Barbara most először tapasztalta rajta, hogy nem mindenkivel egyformán közvetlen. A gyerek nem idegenkedett eddig senkitől, és arra sem volt magyarázat, hogy Hannától miért húzódik vissza. Ha kérdezték, udvariasan felelt, de ennél többre nem volt hajlandó.

A férfiaknak sok megbeszélnivalója akadt. Mark elmesélte, hogy alezredesi rangig vitte az izraeli légierőben, és jelenleg tartalékosként oktatja az újabb generációt Ramat David^[99]-ban. Az acsarkodó araboktól kitelik, mondta, hogy akármikor rajtaütésszerűen újra megtámadják a fiatal államot, és a Függetlenségi Háború bebizonyította, hogy az izraeli légierő klasszissal jobb az ellenségénél. Erre alapozták a védelmet, és természetesen a szárazföldi hadseregre.

A koreai intervenció kérdése mindvégig téma maradt. Mark nem titkolta el, hogy csodálkozik Bobon: hogyhogy nem vonult be.

- Ugyan már, fiam - felelte Bob - mi a fenét keressek én ott? Kinőttem már a katonáskodásból, maholnap negyvenhárom éves leszek. És itt van a családom. Tudom, hogy ez neked furcsa, és azt is tudom, hogy nálatok, Izraelben ez másképpen megy. De Amerikának elég katonája van, nincs szükség az ilyen kiszolgált, vén csatalovakra, mint én. Még akkor sem, ha sokat tudnak. Manapság már egészen más a háború, mint annak idején, a Csendes Óceánon volt. Meg sem találnám a helyem a fiatalabbak között.

- Ebben igazad lehet - tűnődött Mark. - Nálunk valóban másként megy. Negyvenöt éves korig hadköteles minden férfi, és szinte semmi különbség nincs az aktív és a tartalékos szolgálat között. Izrael akármikor kiállíthat még egy teljes hadsereget a sorkötelesek mellett. Nem is lehetne másként, barátom. Kevesen vagyunk. Nézd Hannát. Nő létére, mivel már férjes asszony, nem volna hadköteles, de mivel kórházi ápolónő, önként elvállalta, hogy tovább szolgál. Így minden évben bevonul egy hónapra, és csak annyi a különbség, hogy egyenruhában folytatja azt, amit addig civilként tett. Nálunk ez a természetes.

Bob megcsóválta a fejét. Fura ország lehet az az Izrael.

- Nem vágyódsz haza? - kérdezte később. - Nem hiányzik Chicago?

- Nem különösebben - felelte Mark, és elnyomta elmaradhatatlan szivarcsutkáját. - Már megszoktam a Keletet. Most már ott vagyok otthon. A szüleimet ezentúl minden évben meglátogatom, és remélem, még elég sokáig fognak élni. Így lesz még alkalmam téged is meglátogatni. De vissza nem vágyom.

Lassan letelt az egy hét, és Markék visszautaztak a keleti partra. A búcsúestén ott volt Edwin Cole és Fürge Sas is. Nosztalgiáztak egy kicsit, felidézték az elmúlt évek minden kellemes és kevésbé kellemes élményét, Moon Lake felvirágzását, és Mark, aki eddig többnyire maga mesélt, most érdeklődve hallgatta a mesét. Tetszett neki, amit hallott. Tetszett neki az az emberi, szoros kapcsolat, ami az öreg indián és Bob családja között alakult ki.

- Remélem, amikor legközelebb jövök, az nem télen lesz, és akkor meg szeretném nézni a Remetelakot is. Szép hely lehet - mondta elgondolkodva. - Nálunk azért ez hiányzik, látod. Hegyek és erdők alig vannak, a fa nagyon drága.

Másnap hajnalban Bob elvitte Markot és Hannát Poplarba, ahonnan Norman szállította tovább őket New Yorkba. Ő maga elgondolkodott hazafelé mindazon, amiket egy hét alatt megbeszéltek Markkal, és tudta, hogy egykori tanítványa egyáltalán nem túlzott, amikor az állandó veszélyről beszélt, amiben Izrael élt. Lám, az amerikaiak még mindig nem tanulták meg a leckét, ezért is bonyolódtak bele Koreába. Most, hogy a vége felé közeledett az ezerkilencszázötvenkettes esztendő, egyáltalán nem lehetett tudni, mikor lesz vége a távolkeleti összetűzésnek.

Az új elnök, Eisenhower tábornok, kijelentette, hogy beiktatása után fél éven belül, ilyen vagy olyan módon, véget akar vetni a koreai háborúnak. Nagy általánosságban beszélt, a szavaiból ki-ki azt érthette, amit jónak látott. Lehetett ez figyelmeztetés is arra nézve, hogy folytatja elődje, Truman harcias politikáját, ugyanakkor jelenthette azt is, hogy közös nevezőre kíván kerülni a háttérben meghúzódó szovjet hatalommal. Éppen ideje volt, hogy valódi béke legyen a világon.

A harmadik szezon is letelt lassan Moon Lake-ben, és most már mindenki számára természetes volt a telt ház, a siker. Szilveszter éjszakáján hatalmas ünnepséget rendeztek, amin a két falu majdnem teljes lakossága is részt vett a vendégekkel együtt. Salt Lake City-ből egy televíziós stáb is érkezett az akkor már híressé vált Philo Farnsworth vezetésével, és az egész ünnepséget lencsevégre kapták. Filmeztek a szállókban, filmeztek a sípályákon, a repülőtéren, mindenütt, ahol csak megfordultak. Paul Harris örvendett ennek. Úgy érezte, ez a legnagyobb és legjobb reklám, amit Moon Lake kaphat.

És elérkezett 1953 is. Mindnyájan reménykedtek benne, hogy az új esztendő végre megnyugvást hoz majd és valódi jólétet. Belefáradtak már a háborúba. Cliffnek békében kell felnevelkednie, Jimmel együtt. Barbara és Bob azt szerették volna, ha a két gyermek nem ismerné többé a háború borzalmait, és ha nem kellene majd azért bevonulniuk, hogy egy idegen országban legyenek kitéve a veszélynek. Halvány remény volt ez, de bíztak benne, hogy valóra válik.

A jelek erre mutattak. Márciusban meghalt Sztálin, és ezzel egy csapásra megváltozott minden. A hónap végére az észak-koreai diktátor és Csu En-láj kínai külügyminiszter bejelentették, hogy elfogadják az előző decemberi, úgynevezett Indiai Határozatot, és rövid időn belül megkezdődhetnek a fegyverszüneti tárgyalások. Elkezdődtek a fogolycserék, hazakerülhettek a sebesültek. Lassú folyamat volt ez, időnként még fel-fellángoltak a harcok, de most már érezni lehetett, hogy közeledik a várva várt megbékélés.

Július huszonhetedikén, helyi idő szerint reggel tíz órakor William K Harrison és Nam Il tábornokok aláírták a fegyverszüneti okmányt a 38. szélességi körön fekvő Panmindzsomban, és tizenkét órával később véget ért a három éve tartó koreai háború.

Nagy öröm lett volna ez Moon Lake-ben, ha egy nagy veszteség nem árnyékolta volna be. A régóta gyengélkedő Edwin Cole hajnalban meghalt. Ő már nem láthatta az örömöt, nem osztozhatott benne Bobbal és családjával. Másfél hónappal a hetvenhetedik születésnapja előtt távozott közülük. Mélyen meggyászolták, tisztességgel eltemették, és az emlékére ősztől róla nevezték el a Moon Lake Lodge-i repülőteret.

3. Másik nevén Scania; Svédország déli részének a gyűjtőneve ^[VISSZA]

4. Svéd repülőgépgyár ^[VISSZA]

6. Ausztria német neve az Anschluss előtt, illetve utána ^[VISSZA]

7. A harmincas évek elején gyártott, jobbára gyakorló és sportcélokra használt repülőgép ^[VISSZA]

8. Ezek a Grumman által gyártott gépek 1940-ig voltak hadrendben, később felváltották őket a Curtiss P40-es vadászok ^[VISSZA]

11. Amerikai pilótanő, 1937-ben tűnt el a Csendes Óceán fölött, mialatt körül akarta repülni a Földet ^[VISSZA]

14. Kisváros és üdülő a La Manche csatorna partján ^[VISSZA]

15. Angol királyi légierő ^[VISSZA]

17. United States Army Air Force - az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének Légiereje. Eleinte a légierő nem volt önálló fegyvernem ^[VISSZA]

19. Legendás repülőgép-anyahajó, a midwayi ütközetben süllyedt el ^[VISSZA]

20. Amerikai sorhajó, az elsők között pusztult el a japán támadáskor ^[VISSZA]

21. Repülőterek ^[VISSZA]

29. Amerikai tengernagy, a Csendes Óceáni Flotta főparancsnoka ^[VISSZA]

31. USA repülőgép-anyahajók ^[VISSZA]

32. Japán repülőgép-anyahajók ^[VISSZA]

34. Második világháborús könnyű vadászbombázó ^[VISSZA]

36. Biztonsági okokból nem az iránytű által mutatott irányt mondták be, hanem az óralap analógiája szerint adták meg az irányt. Ezt az elvet használta az amerikai és a brit légierő is ^[VISSZA]

39. Német tábornok, a keleti hadjárat egyik hőse. Sztálingrádnál szovjet fogságba esett. ^[VISSZA]

40. A japán pilóták hagyományos kendője, rendszerint a felkelő nap képe díszítette ^[VISSZA]

41. Nagy ütközet helyszíne az első világháborúban ^[VISSZA]

44. Legendás német tábornok, később marsall, akit ellenfelei Sivatagi rókaként emlegettek tisztelettel ^[VISSZA]

45. Sorsdöntő ütközet helyszíne a líbiai-egyiptomi határnál ^[VISSZA]

46. Brit marsall, az El Alameini győztes, becenevén Monty ^[VISSZA]

49. Albert Kesselring altábornagy, az olaszországi német haderők főparancsnoka ^[VISSZA]

50. Hegy és kolostor Közép-Olaszországban. Az itteni harcokról az egyik német túlélő, Sven Hassel könyvet is írt, azonos címmel ^[VISSZA]

53. Katonai repülőtér Oahu szigetén ^[VISSZA]

54. Repülőgép-motorokat előállító üzem North Havenben, Connecticut államban ^[VISSZA]

58. Légitámaszpont az Aleuti Szigetekhez tartozó Kiska Island-en. Innen támadták meg először az amerikai repülőgépek Japánt ^[VISSZA]

59. A legendás partizánvezér később, Joszip Broz Tito néven a szocialista Jugoszlávia elnöke lett ^[VISSZA]

60. Dwight David Eisenhower tábornok volt a normandiai partraszállás főparancsnoka. Később az USA elnöke lett ^[VISSZA]

61. V=Vergiltungswaffe, vagyis megtorló fegyver. Így nevezték a nácik azokat a rakétákat, amelyekkel Angliát lőtték ^[VISSZA]

62. A normandiai partraszállás öt övezetének a fedőnevei ^[VISSZA]

63. Charles De Gaulle tábornok, a szabad francia haderő főparancsnoka, később francia köztársasági elnök ^[VISSZA]

64. Geheime Staatspolizei = titkos államrendőrség; a náci Németország hírhedt és rettegett biztonsági rendőrsége ^[VISSZA]

67. Schutzstaffel; a náci párt különleges katonai szervezete, amely a Wehrmachttól teljesen függetlenül működött ^[VISSZA]

68. Karl Dönitz tengernagy, a Kriegsmarine (német haditengerészet) főparancsnoka, Hitler utóda ^[VISSZA]

69. Az amerikai nukleáris fegyver kidolgozását szolgáló titkos terv fedőneve ^[VISSZA]

70. Paul Warfield Tibbets ezredes vezette azt a repülőgépet, amely ledobta az első atombombát Hirosimára ^[VISSZA]

79. New York egyik repülőtere ^[VISSZA]

82. Kétmotoros szállítógép, ilyennel tűnt el a Csendes Óceán fölött Amelia Earhart is ^[VISSZA]

85. Kedvelt hegyi üdülő és sportközpont Colorado államban ^[VISSZA]

91. Könnyű egymotoros sportrepülőgép ^[VISSZA]

93. David Ben Gurion, Izrael első miniszterelnöke ^[VISSZA]

94. Brit gyártmányú sugárhajtású harci repülőgép ^[VISSZA]

95. Rövid ideig működött ez a légivállalat, hamar tönkrement ^[VISSZA]

96. Kedvelt kaliforniai üdülőhely ^[VISSZA]

98. Azóta megszűnt Salt Lake City-i újság ^[VISSZA]

99. Katonai repülőtér Haifa közelében ^[VISSZA]

---