Az Öböl-háború befejezése után új rend alakult ki a Közép-Keleten. Irak teljes katonai vereséget szenvedett ugyan, de Szaddam Husszein hatalma csorbítatlan maradt. Nem sikerült elérni azt, amit titkon vagy nyíltan mindenki remélt: a bagdadi diktátor elmozdítását. Kuwait felszabadult, de az olajkutak lángokban álltak, és hónapokba telt, amíg mindet eloltották. Az iraki reguláris hadsereg és a Köztársasági Gárda^[261] majdnem teljesen felmorzsolódott a harcokban, nem is beszélve a légierőről. A szövetséges repülőgépek már a háború első óráiban a földhöz szögezték az iraki MIG-eket és Szuhoj-okat, és nagy részüket megsemmisítették. Ugyanerre a sorsra jutottak a harckocsik és egyéb járművek is, amelyeknek a kiégett, összevissza nyomorodott roncsai szerteszét éktelenkedtek a sivatagban. Hiába volt számszerű fölényben az iraki hadsereg, technika szempontjából messze alulmaradt az amerikai-brit vezetés alatt álló szövetséges haderőhöz képest.

Tízezrével adták meg magukat a megfélemlített iraki katonák, és ezzel nem kis gond elé állították Norman Schwartzkopf tábornok vezérkarát. Ilyen rengeteg hadifoglyot élelmezni, őrizni komoly feladat volt. Aki vette a fáradságot, hogy figyelemmel kísérje a CNN^[262] műsorait, az láthatta, hogy a kiéhezett, rongyos iraki katonák boldog mosollyal az arcukon vonultak a sebtében felállított fogolytáborok felé: most legalább enni kaptak, és számukra már befejeződött az öldöklés. Biztonságban érezték magukat.

A sarokba szorított fenevad módjára dühöngő Szaddam Husszein azonban nem nyugodott. Bagdadot a szövetséges légierő bombázta nagy pontossággal, ezalatt pedig a nyugat-iraki sivatag H2 és H3 körzetéből SCUD rakéták repültek Izrael felé. Ugyancsak rakéták hullottak a szaúd-arábiai Daharanra és a fővárosra, Riyadra is. Egyszerűen lehetetlen volt felkutatni és megsemmisíteni a mozgó kilövőállásokat. Megbújtak a végtelen sivatag szurdokaiban, előlopakodtak, kilőtték a rakétákat, és ismét eltűntek. Közben pedig Bush elnök és Colin Powell vezérkari főnök attól rettegtek, hogy Izrael megelégeli a támadásokat, és a saját szakállára visszavág. Yitzhak Shamir miniszterelnök többször is hangoztatta a Knesszetben, hogy Izrael fenntartja magának a jogot arra, hogy megtorolja a civil lakosság elleni rakétatámadásokat. Ha ez bekövetkezett volna, szétbomlik az ingatag és laza koalíció, amelyben Egyiptom és Szíria is részt vett.

Mark Lubinsky majdnem a haját tépte mérgében. Cliff még sohasem látta ennyire idegesnek a barátját. Minden egyes újabb hírtől majdnem a falra mászott.

- Mi a jó édesanyjukat totojáznak annyit? - méltatlankodott a férfi. - Esküszöm, ezeknél kontárabb hadvezetést még nem hordott a hátán a föld. Azt hiszik, hogy pusztán a levegőből le lehet győzni az ellenséget? Akármilyen pontosak is a támadások, ezzel még nem lehet térdre kényszeríteni Irakot.

- És szerinted mi a teendő? - kérdezte Cliff. Érdekelte, mire gondolt Mark.

- Ne tettesd te is hülyének magad! - förmedt rá az idős pilóta. - Ott van háromszázezer jól felfegyverzett katona, a világ legjobb felszerelésével. Szárazföldi hadművelet kell, méghozzá minél gyorsabban. Különben ez az állat szétlövi fél Izraelt. Csodálom azt a kertitörpét^[263], hogy még mindig bírja cérnával.

Végül a hadművelet nem maradt el, és a világnak ismét tátva maradt a szája. Nem egész száz óra alatt teljesen megszűnt az iraki ellenállás. Schwartzkopf tábornok egységei négyórányi távolságra voltak Bagdadtól, amikor Bush elnök megálljt parancsolt. Senki sem értette, Mark a legkevésbé.

- Megáll az ész - ingatta a fejét. - Itt a ragyogó alkalom leszámolni ezzel a gengszterrel, és erre mi történik? Lefújják a meccset. Ilyet még nem pipáltam. Esküszöm, aki ezt nekem logikusan el tudja magyarázni, azt szembeköpöm.

Cliff nem tudta, Markkal mérgelődjön-e, vagy nevessen rajta. Furcsa helyzetbe került. Mérgelődni nem volt kedve, viszont Markot kinevetni sem akarta. Túl távolinak érezte ezt a háborút ahhoz, hogy közvetlen módon befolyásolja az életét vagy a vállalat tevékenységét. Azon viszont elcsodálkozott, hogy Lubinsky, aki mindig vidám és tréfálkozó volt, most menynyire fel tudta húzni magát. Tulajdonképpen megértette a barátját. A férfi évtizedekig élt Izraelben, vérbeli katona volt, és ebből következett, hogy mindent sarkítva, egyetlen szemszögből tudott csak nézni. Cliff távolról sem tartotta magát olyan jó katonai szakértőnek, mint amilyen Mark volt. Ő egyszerű helikopter-pilóta volt, és csak az őrmesteri rangig vitte Vietnamban, barátja viszont nyugalmazott tábornok volt, és valaha egy egész ország légierejéért volt felelős.

Végül is nem tudták befolyásolni a dolgok menetét, csak külső szemlélőként figyelték Kuwait újjáépítését az iraki csapatok kiűzése után. De nem csak Kuwaitban voltak kijavítani való károk. Irak kőolajipara romokban hevert, az erőműveket szétbombázták. Magának az iraki népnek, noha az iraki állami televízió örömtüntetésekről közölt képeket, nem sok oka volt az örömre. Élelmiszerhiány volt, az iraki dinár szinte annyit sem ért, amennyit a papír, amelyre nyomtatták. Az ENSZ, miután ölbetett kézzel végignézte, hogy az általa biztosított mandátum értelmében a szövetséges haderők felszabadították Kuwaitot, most maga Irak felé fordította a figyelmét. Határozatban kötelezték Szaddam Husszein rezsimjét, hogy vesse alá magát a legszigorúbb ellenőrzésnek. Fegyverzet-ellenőrök érkeztek Badgadba, és a feladatuk nagyon bonyolult volt. Fel kellett kutatniuk és meg kellett semmisíteniük minden nem konvencionális fegyvert, és az azokhoz szükséges nyersanyagokat. Ugyanerre a sorsra jutottak a megmaradt SCUD rakéták is. Ám Irak számára, amely Szaúd-Arábia és Irán mellett a világ harmadik legnagyobb kőolaj-exportőre volt a háború előtt, a legfájdalmasabb megszorítás csak ezután következett. Ennek értelmében korlátozták az ország kőolajkivitelét, évi kétmilliárd dollárra, és ennek a jövedelemnek a legnagyobb részét "természetben" kapta meg Bagdad: élelem és gyógyszerek formájában.

Lassan már csak emlék maradt a Sivatagi Vihar. Izraelből visszatértek a támaszpontjaikra az odatelepített Patriot^[264]-egységek, és a Perzsa Öböl térségéből is kivonták a haderő legnagyobb részét. Irak északi, kurdok lakta, és déli, siíták lakta területei fölött repüléstilalmi zónákat jelöltek ki, amelyekben az iraki légierő megmaradt gépeinek tilos volt tartózkodni. A tilalmat, illetve annak betartását amerikai és brit légi őrjáratok biztosították.

- Jó, hogy vége lett - fújtatott Mark. - Ha még egy hétig tartott volna ez a csetepaté, azt hiszem, teljesen becsavarodtam volna.

- Látszott rajtad - jegyezte meg nevetve Gloria, amikor egy szombat este Clifféknél vendégeskedtek. - Látnotok kellett volna, hogyan viselkedett otthon - fordult Jessica felé - néha attól is féltem, hogy gyufát gyújtsak a közelében, mert azt hittem, menten felrobban. Alice viszont nem félt tőle, ő volt az egyetlen a családban, aki kezelni tudta. Teljesen az ujja köré csavarta az apját.

- Mint minden lány - vigyorgott Cliff. - Én sem tudok ellenállni ennek a két kis boszorkánynak. Azt csinálnak velem, amit akarnak, igaz, Jess?

- De mennyire! - nevetett az asszony is. - Csak azt nem értem, én miért nem tudom ugyanazt elérni nálad?

- Talán mert nem vagy eléggé fiatal - kapcsolódott be az általános heccelődésbe Lubinsky is, és kitartóan csámcsogott utálatos szivarcsutkáján. - Hiába, a szülőknek ez a sorsuk. Az anyák inkább a fiaikkal jönnek ki jól, az apák a lányaikkal.

- Hű, de nagy szakértő lettél! - kapott az alkalmon Gloria.

A tavasz végére már minden visszazökkent a megszokott mederbe, és a Dakota Wings Air Charter ismét teljes gőzzel dolgozott. Cliffet megint megkereste a Berkeley Egyetem, és minden eddiginél furcsább ajánlatott tett. Egy tervbe vett sarkvidéki expedíció szervezéséhez kért árajánlatot a Moon Lake-i vállalattól. Cliff csodálkozott ezen, holott tudta, hogy éppen a téli mentőszolgálat révén olyan előnnyel indulhat a versenyben, amely más légivállalatoknak nincs meg. Mert versenyfelhívás volt az ajánlat, és Cliff azonnal tudta, hogy megpályázza. Meg is beszélte a dolgot Mark Lubinskyvel. A férfi csak ingatta a fejét.

- Van neked fogalmad arról, hogy ez mivel járhat? - kérdezte kétkedve. - Gondolom, nem csak a helikoptereinkre van szükség, hanem megfelelő szállítógépekre. Olyanunk pedig nincs.

- Tudom, Mark, erre már én is gondoltam - felelte Cliff. - Az jutott eszembe, amit apám és Norman West csináltak régen. A légierő állandóan selejtez ki gépeket, árverésre bocsájtja őket, mielőtt a géptemetőbe kerülnének. Ha be tudnánk szerezni két vagy három C130^[265]-ast, nyeregben lennénk.

- Ebben lehet valami - ráncolta a homlokát Lubinsky. - A kérdés csak az, hogy milyen áron juthatnánk hozzá ezekhez a gépekhez. Tudod, mibe kerül egy C130-as újonnan? Rengetegbe. Ha mindent összeszámolunk, az egész vállalat értékét felemésztené.

- Éppen ezért gondolok használt gépekre, Mark - mondta Cliff, és a ceruzájával az asztal lapját ütögette. - Felújítani és karbantartani olcsóbb lenne, mint újat vásárolni. Esetleg lízingről is szó lehet, mint annak idején az első helikopterek esetében. De nem erőltetem. Itt most nem csak az én pénzemről van szó, hanem mindnyájunkéról. Maradjunk egyelőre ennyiben. Nem sürgős, és ha azzá válik, még ráérünk dönteni.

Jessica izgatottan lapozgatta az asztalán fekvő dossziét. Régóta szeretett volna egy ilyen műsort szerkeszteni, de eddig csak egyszer jutott hozzá. Most, hogy a főnöke ismét felajánlotta a következő év végi ünnepi műsor szerkesztését, az asszony úgy érezte, egy nagy álma teljesül. Azt jó előre tudta, hogy a fennmaradó időben megfeszített munkára lesz szükség, ha azt akarja, hogy a karácsonyi és újévi magazin gördülékeny legyen, de vállalta. Azzal is tisztában volt, hogy alig marad majd szabadideje, legfeljebb hétvégeken foglalkozhat majd a gyerekekkel és Cliffel. De még ilyen körülmények között is meg akarta csinálni a magazint.

Amikor pár nappal ezelőtt elmesélte a férjének, hogy mire vállalkozik, Cliff egy kicsit furcsán nézett rá.

- Mondd, Jess, biztos vagy abban, hogy ezt akarod?

- Soha nem voltam ennyire biztos, drágám - felelte őszintén, és a férfi szemébe nézett, mert kíváncsi volt rá, hogy a ki nem mondott szavak mit rejtenek. De képtelen volt eldönteni, hogy Cliff most haragszik-e, vagy csak gondterhelt. - Nézd, most már elég tapasztalt vagyok ahhoz, hogy ilyesmit is csináljak. Már szinte mindennel megpróbálkoztam, amit a tévés szakmában csinálni lehet, csak haditudósító nem voltam, de az nem is akarok lenni - tette hozzá nevetve. - Viszont úgy érzem, hogy a hírműsorok és a talkshow-k ideje lejárt, legalábbis számomra. Valami nagyobbat, érdekesebbet akarok, és ennél jobb alkalmam nincs.

- Te tudod - felelte komolyan Cliff. - De ugye, azzal tisztában vagy, hogy akkor most nyakig benne leszel a munkában? Még kevesebbet leszel itthon, mint eddig. A gyerekeknek hiányozni fogsz. És nekem is...

- Tudom, szívem, de akkor is meg akarom csinálni - mondta elszántan a nő. - Ha jól belegondolsz, nem több, mint négy hónap. És Szentestére készen is leszek, az év utolsó hetét kiveszem szabadságnak. Így megfelel?

A férfi vállat vont.

- Nekem megfelel. Mikor kezdesz?

- A jövő héten. Arra gondoltam, hogy ezen a hétvégén elmehetnénk valahová, mert utána nem tudom, mikor lesz megint időm rá. Hálaadásig be leszek táblázva.

Végül a kiruccanásból semmi sem lett, így csak a Remetelakba mentek kettesben. Barbara elvállalta, hogy szombat-vasárnap vigyáz a gyerekekre. Cliffnek még ehhez sem sok kedve volt, borúsan nézett maga elé az úton. Nem akarta megbántani a feleségét, mert tudta, hogy Jessicának milyen fontos az önmegvalósítás, és abban rég megegyeztek, hogy egyikük sem szól bele a másik hivatásába. De ha arra gondolt, hogy most szinte idegenekként fognak egymás mellett élni mindaddig, amíg a magazin el nem készül, mindentől elment a kedve. Abba beletörődött, hogy Jess állandóan ingázik Salt Lake Citybe és vissza, bár ez az út is rengeteg idejét emésztette fel. De abba nehezen tudott belenyugodni, hogy még a hétvégéik is kérdésesek legyenek, hiszen ilyen megfeszített munkatempó mellett az asszonynak legalább olyankor pihenésre volt szüksége.

Nem volt vita köztük, Jessica mégis kellemetlen érzéssel gondolt vissza arra a beszélgetésre. Most, hogy a műsortervet böngészte, és közben jegyzetelt, ugyanúgy szorongott, mint akkor, amikor látta a férje arcán a csalódott kifejezést. Ő sem akarta Cliffet bántani, pedig előre eltervezte, hogy ha vitára kerül a sor, alaposan odamondogat a férfinak. Ő is mindig aggódott, ha a férje hosszabb útra ment.

Átnézte még egyszer a vendégszínészek listáját, és úgy találta, meg fog felelni az elképzelésének. A költségvetéssel nem volt gond, szabadon gazdálkodhatott a pénzzel, és éppen ezért úgy állította össze a listát, hogy minden néző igényét kielégíthesse. Olyan műsort akart összehozni, amire majd emlékeznek az emberek, és ami kellemes órákat nyújt mindazoknak, akik a televízió előtt akarják tölteni az ünnepet. Szerepeltek a listán nagy nevek is: a legbüszkébb arra volt, hogy a nagy Frank Sinatra is elfogadta a meghívást. Jessica már előre örült a vele való találkozásnak. Tudta, hogy a híres énekes, akit Amerika-szerte Mr. Blue Eyes^[266]-nak becéztek, kellemes beszélgetőpartner. Színésznek ugyanolyan tehetséges volt, mint énekesnek, és Jessicának otthon egész gyűjteménye volt a lemezeiből. Szívesen hallgatta a meleg hangú sztár dalait, a kedvencei pedig a Strangers In The Night, a New York, New York és a My Way voltak.

A művésznek másnap kellett érkeznie Salt Lake Citybe, és Jessica legalább annak örült, hogy Cliff, aki szintén kedvelte Sinatrát, beleegyezett, hogy eljön, és együtt fogadják a repülőtéren. Ez volt az első eset, hogy a férfi valamilyen módon részt vállalt a felesége munkájából. Azzal is tisztában volt, hogy ez tulajdonképpen engedmény Cliff részéről, és nem kevésbé néma tüntetés: a férfi ezzel kívánta az asszony tudomására hozni, hogy hiányolja otthon, hiszen Jessica minden este kilenc óra tájban ért haza, és alig volt ereje beszélgetni. Hétvégeken pedig leginkább pihenni akart, reggel tízig aludt, és utána is szótlanul lézengett a házban.

Összecsukta a dossziét, és csengetett az asszisztensének. A fiatalember azonnal megjelent az irodában.

- Ted, mára végeztünk - mondta Jessica. - Kérlek, holnapra mindent készíts elő.

Edward Billings bólintott, és elmosolyodott.

- Nem lesz semmi hiba, Jess - mondta megnyugtatólag. - Van valamilyen különleges kívánságod?

- Csak annyi, hogy beszélj Parkerrel, és juttasd eszébe, hogy három napra nekem ígérte a négyes stúdiót. Ja, és ne felejtsd el elhozni az archívumból a filmeket. Donna Hayes pedig ne kódorogjon el megint. Ha kell, kötözd a székéhez. Nincs idegem állandóan őt hajkurászni. Intézze a fiúügyeit a munkaideje után. Nem vagyok sem az anyja, sem az óvónője, engem nem érdekel, kivel és mikor bújik ágyba, de ne a munkahelyén udvaroltasson magának. - Az órájára pillantott, és lemondóan vette tudomásul, hogy megint késésben van. Fél nyolc volt, mire kikecmereg a városból, nyolc is elmúlik, és még százhatvan mérföldet kell autóznia Moon Lake-ig. - Indulok, Ted. Menj te is haza, mert olyan vagy, mint az öntött ürge.

- Úgy is érzem magam - vigyorgott Ted. - Pokoli tempót tudsz diktálni a munkában. De azért élvezet veled dolgozni. Donnára meg majd ügyelek, ne félj.

Elbúcsúztak, és az asszony szinte rohanva lépett ki a KULC épületéből. Legnagyobb bosszúságára, reggel tele volt a parkoló, csak egy távolabbi sarokban tudta leállítani a Grand Cherokee-t, és most rohannia kellett a közben eleredt esőben. Mire a kocsihoz ért, csupa víz volt. "Egyéb sem hiányzott nekem" - gondolta bosszúsan. "Ha megfázom, kiesem a munka üteméből, és oda az egész műsor." Persze, ez túlzás volt, hiszen még csak augusztus végét mutatta a naptár, de Jessica nem szeretett semmit sem az utolsó pillanatra hagyni. És joggal félt egy náthától, mert az utóbbi években érzékenyebbé vált. A korral járt ez, és bármennyire is jólesett az asszonynak, hogy Cliff bókol neki, és fiatalosnak, szépnek látja, azért tisztában volt vele, hogy az évek nem múltak el fölötte sem nyomtalanul. A szeme sarkában apró szarkalábak jelentek meg, néha felfedezett egy-egy ősz szálat a hajában, de ez nem nagyon izgatta, hiszen szőke volt. A maga negyvennégy évével, négy gyermek után, még egyáltalán nem volt szégyellnivalója, legalábbis külsőleg. De aggasztotta a fáradékonysága.

Szokatlanul nagy volt a forgalom ebben az órában. Nagyon nehezen tudott csak átvergődni a belvároson, és ahogyan számította, bőven elmúlt nyolc óra, mire kiért az Uintah felé vezető országútra. Néha arra gondolt, hogy egy-egy ilyen megfeszített nap után jobb volna a szüleinél éjszakázni, de erre sohasem szánta rá magát. Egyrészt nem akarta megzavarni az öregek nyugalmát azzal, hogy másnap hajnalok hajnalán kel, másrészt pedig tudta, hogy Cliff hallgatólagos beleegyezése egyből érvényét vesztené, és kiszekírozná a lelkét a műsor miatt. Különben sem tudott volna elaludni, ha nem érzi maga mellett az ágyban a férfi melegségét.

Rásötétedett. Sietni akart, de ugyanakkor vészharangként csendült a fülébe Cliff állandóan visszatérő szava, hogy vigyázzon magára. Amióta pedig tavaly ősszel megbírságolták gyorshajtásért, igyekezett a szabályoknak megfelelően vezetni. Uralta a nehéz kocsit, rutinos sofőr volt, de azzal is tisztában volt, hogy egy váratlan veszélyhelyzetet csak akkor tud kivédeni, ha előrelátó.

Egyre zuhogott az eső, az ablaktörlők alig győzték leseperni a rengeteg vizet a szélvédőről. Ráadásul kint le is hűlt a levegő, és Jessica rákényszerült, hogy legalább az ablakfűtést bekapcsolja, mert az üveg párásodni kezdett. Ettől megint ingerültté vált, mert hamar leizzadt, és ha ki kellett szállnia a kocsiból, a nedves és hideg levegő biztosan bajt okozott volna. Már a hegyi szerpentineken járt, amikor észrevette, hogy alig van benzinje. Reggel elfelejtett tankolni, most pedig rémülten leste a szeme sarkából a szintmérő tűjét, amint a minimum felé közeledett. Azon töprengett, vajon eléri-e még Francist, a Provo folyó partján. Odáig egyetlen nyitott benzinkút sem volt az út mentén. Még harminc mérföldet kellett megtennie, a tartály pedig rohamosan ürült. A hatalmas, erős, nyolchengeres motor szinte itta a benzint, ő pedig idegesen nyomta a gázpedált, noha tudta, hogy ezzel még jobban fogyasztja a maradék üzemanyagot.

Nem volt szerencséje. Oakley és Marion között félúton a motor köhögni kezdett, a kocsi pedig rángatva lassult le. Még fél mérföldnyit tudott haladni, aztán teljesen kiürült a tank, és az utolsó lendületből már csak annyira futotta, hogy a keskeny útpadkára kormányozza a terepjárót. Wanship óta egyetlen járművel sem találkozott, és amikor az órájára nézett, mérgesen látta, hogy már háromnegyed kilenc is elmúlt. Elképzelni sem tudta, mihez fog kezdeni itt, a semmi kellős közepén. Szálljon ki? Még mindig zuhogott az eső, a villámok időnként valósággal nappali fénybe borították a nedves aszfaltcsíkot és a környező erdőket. Kikapcsolta a világítást, csak a villogó elakadásjelzőt hagyta működni. Éhes is volt, szomjas is, de sem enni-, sem innivalója nem volt a kocsiban. Csak most eszmélt rá, hogy ma nem is ebédelt. Egyszerűen elfelejtette. Dolgozott egész nap, mint a güzü, és észre sem vette, hogy éhes.

Unalmában a rádiót csavargatta, de ezzel sem volt szerencséje. Az Uintahnak ezen a vidékén a hegyek leárnyékolták a vételt, és recsegésen, sistergésen kívül mást nem lehetett hallani a hangszóróból. "Ha most nem kapok ki Clifftől a makacsságomért, akkor soha" - nevette el magát kínjában. Előkotort egy kazettát, és belökte a készülékbe. Aztán kényelmesen hátradőlt az ülésben, kioldozta a biztonsági övet, és lehunyt szemmel hallgatta Roy Orbison hangját, amint egy piros ruhás hölgyről énekel. Jessica egyenesen imádta ezt a dalt. A ritka esetek egyikét juttatta eszébe, amikor Cliff, aki egyébként nem szeretett táncolni, felkérte. Tavaly tavasszal történt, amikor Idahóban jártak, a Soldier Mountains-ban. Egy kis motel éttermében ültek, Paradise Hot Springs mellett, és éppen végeztek a vacsorájukkal. A gyerekek már aludtak, nekik meg semmi sietnivalójuk nem volt, és amikor a zenegépen felhangzott ez a szám, Cliff váratlanul feléje nyújtotta a kezét. Szavak nélkül is tudta, mit akar a férfi, és mosolyogva állapította meg, mennyire ráillik most a szöveg is. Ha nem is ruhát, de piros pulóvert viselt a farmernadrághoz. Lágyan összeölelkezve mozogtak, ő a férfi vállára hajtotta a fejét, és lehunyt szemmel élvezte a zenét és a táncot. Azóta, ahányszor hallotta a Lady in Red-et, mindig az az esze jutott eszébe.

Arra riadt fel, hogy valaki kopog az ablakon. A terepjáró mellett egy esőkabátos, tányérsapkás országúti rendőr állt, társa a kék-piros villogókkal felszerelt járőrkocsiban maradt, a Grand Cherokee előtt. Jessica letekerte az ablakot.

- Valami baj van, asszonyom? - kérdezte a rendőr. - Miben segíthetünk?

- Baj éppen nincs - felelte Jessica - csak ma figyelmetlen voltam, és kifogyott a benzinem. Arra vártam, hogy valaki erre járjon.

- Régóta várakozik?

Az asszony ismét az órára pillantott.

- Hát legalább félórája, és azóta maguk az elsők, akiket látok. Egyébként Jessica Farnsworth Mitchell vagyok, Moon Lake-be megyek.

- Mindjárt sejtettem, hogy ismerem valahonnan! - nevette el magát a rendőr. - A feleségem rendszeresen nézi a maga műsorait a tévében. Van üres benzineskannája a kocsiban? Elvihetjük Francisig, a társam majd vissza is hozza.

- Nagyon megköszönném, de sajnos nincs kannám - vonta meg a vállát Jessica. - Sohasem történt még velem ilyesmi, nem vagyok felkészülve rá. Tudom, hogy oktalanság, és kapok is majd a férjemtől emiatt, de... Ez van. Mindig rohanok. Sosincs időm semmire.

- Elég baj - csóválta a fejét a rendőr. - No de semmi gond, megoldjuk valahogyan. Hé, Jack! - kiáltott a társának, aki kidugta a fejét a járőrkocsi ablakán. - Menj el Francisba, és kérj egy kanna benzint Louistól. Elég lesz két gallon, a hölgy majd visszaviszi az üres kannát, és kifizeti. Eredj. - Ezzel megkerülte a terepjárót, és beült a jobb oldali ülésre. - Ha megengedi, itt várom meg Jacket. Az ördög látott ilyen ítéletidőt. Hogyhogy ilyen későn utazik haza? Egyébként Will Brooks őrmester vagyok.

Az asszony elmesélte Brooksnak, hogy milyen műsoron dolgozik, és hogy emiatt kénytelen éjnek évadján egyedül autózni. Az őrmester még mindig a fejét csóválta. Szerinte nem volt biztonságos ilyen hosszú utat egyedül megtenni, méghozzá naponta kétszer.

- Ebben igaza van, mintha a férjemet hallanám - nevetett Jessica. - De mit csináljak? Otthon a négy gyerek, a munkám viszont Salt Lake Cityhez köt. A férjemet pedig Moon Lake-hez. Lakjunk külön? Az nem megoldás. Akkor csak hétvégeken látnám a gyerekeimet. Igaz, hogy mire hazaérek, a két legkisebb már alszik, sőt néha a nagyok is. De mégis... Bemehetek a szobájukba, megigazíthatom a takarójukat, ha lerúgták, érezhetem őket. És ott a férjem.

- Hmm. Nehéz ügy - mondta Brooks. - Engem is eleget szid a feleségem, hogy állandóan úton vagyok. Három gyerekünk van, két fiú, egy lány. Itt a képük - húzta elő a tárcáját a nedves zubbony zsebéből, és kinyitva Jessica elé tartotta. Az asszony felkattintotta a mennyezeti világítást, és két szeplős, vöröshajú ikerfiút látott, akik egy mosolygós, szőke kislányt fogtak közre. A fiúk tízévesek lehettek, a kislány hét vagy nyolc.

- Helyes srácok - bólintott Jessica. - Én sajnos nem mutathatok képet az enyéimről, mert sosem hordom magamnál a képüket. Az irodámban ott állnak az íróasztalomon, de itt minek?

Nehéz motorberregés hangzott fel a hátuk mögül, és a kanyarból hirtelen egy hatalmas Mack kamion tűnt fel. Fényszórói végigpásztázták az utat, egy pillanatra megállapodtak az álló terepjárón, aztán a hatalmas rönkszállító dübörögve elhúzott Jessica és Brooks mellet, de annyira közel, hogy az asszony idegesen összerezzent. Közben a kamion kürtje fülsiketítően felbődült. Az őrmester már vette is elő a noteszét, és sebesen lefirkantotta a nehéz jármű rendszámát. Aztán a derékszíján fityegő adóvevőhöz nyúlt, és hadarva beszélt bele.

- Jack, hallasz? Vétel!

- Igen, hallak - hangzott a recsegő hangszóróból a másik rendőr hangja. - Útban vagyok visszafelé a benzinnel. Vétel!

- Oké, ez rendben van, de nyisd ki a szemed alaposan. Mike Forrester az imént hajtott el mellettünk, és majdnem elsodorta a kocsit. Úgy nézem, már megint részeg. Siess ide, amilyen gyorsan csak tudsz, segítsünk Mrs. Mitchellnek, aztán indulunk utána. Vége.

- Rendben, Will, két perc múlva ott vagyok, már látom Mike tragacsát. Vége.

Brooks magyarázólag fordult Jessica felé.

- Ez a Mike Forrester a környék réme. Még nem találkozott össze vele?

- Soha, legalábbis nem emlékszem - rázta meg a fejét Jessica.

- Akkor maga nagyon szerencsés. Ennek az embernek a lelkén már három ember halála szárad, és még mindig nem okult belőle. Újra meg újra iszik, nem törődik a szabályokkal. És ezzel a behemót döggel mindenkit veszélybe sodor. Most talán megint elkapom, mielőtt még hazaér Moffit Pass-be. Ha ugyan addig ki nem töri a nyakát. Na, itt is van Jack. Ne szálljon ki, Mrs. Mitchell, kár lenne megáznia. Csak a tanksapka kulcsát adja ide.

Két perc múlva már dorombolt a terepjáró motorja, a két rendőr pedig villámsebesen megfordult a járőrkocsival, és teljes fénnyel, szirénázva száguldottak el. Jessica is elindult, és alig várta, hogy Francisbe érjen. Közben szentül megfogadta, hogy soha többé nem lesz ilyen hanyag, és nem marad benzin nélkül az országúton. Fél tíz volt, sietnie kellett. Szerencséjére az eső alábbhagyott, gyorsabban tudott haladni. Legszívesebben meg sem állt volna Francisben, hogy minél hamarabb hazaérjen, de nem tehette meg, hogy ne vigye vissza a kiürült benzineskannát annak a Louisnak, vagy kinek, akit Will Brooks emlegetett.

Louis tagbaszakadt, ötven és hatvan év közötti férfi volt, hatalmas sombrerót viselt, és dörmögő hangon üdvözölte. Már mindent tudott róla, és sietve töltötte tele a terepjáró tartályát. Az üres kannát, amit az asszony úgy adott át neki, mintha hímes tojás lett volna, hanyag mozdulattal félredobta, és az éktelen csörömpölés közepette alig lehetett hallani a hangját, amint útjára bocsájtotta Jessicát.

- Máskor legyen körültekintőbb, asszonyom. Üdvözlöm a férjét.

Majdnem tíz óra volt, mire leállt a kocsival Moon Lake-ben, a ház előtt. Addigra az eső is megszűnt, hűvös szél fújta szét a felhőket a tó fölött, és itt-ott feltűntek a csillagok is. Jessica halálosan kimerültnek érezte magát. Ahhoz is alig volt ereje, hogy előkotorja a kulcsait a táskájából. Mire beillesztette volna a zárba, az ajtó felpattant, és Cliff állt előtte.

A férfi egy hosszú pillanatig nem szólt egy szót sem, csak szigorúan nézte a feleségét. Aztán félrehúzódott, hogy beengedje.

- Jó későn jöttél - mondta nyugodtan, de Jessica érezte a hangjában a szemrehányást. - A gyerekek hiányoltak. Engem meg a gutaütés kerülgetett, hogy hol lehetsz.

Dolores Waltham éjszakai műszakba készült, a Millcreek kórházba. Kissé zavarosnak érezte a fejét, reggel korán kelt fel, és főzött, mosott, vasalt a három kislánynak. Délben lefeküdt egy kicsit pihenni, de nem jött álom a szemére, csak forgolódott az elsötétített szobában, és az óra ketyegését hallgatta. Máskor elálmosította ez a monoton hang, most viszont minden kettyenéssel éberebb lett. Mégis kényszerítette magát rá, hogy fekve maradjon. Tudta, hogy legalább fizikailag ki kell pihennie magát, ha nem akar a műszak alatt összeroppanni.

Már napok óta tartott a viszály a férjével. Eric sohasem mesélt neki semmit az ügyeiről, egyszerűen kizárta az asszonyt a saját életéből, de Dolores már ismerte annyira, hogy rájöjjön, valami nem stimmel. Ugyanígy viselkedett akkor is, amikor néhány évvel ezelőtt lebukott Roy Quintano, és Eric alig tudta tisztára mosni magát. Voltaképpen nem is mentették fel, csak feltételesen helyezték szabadlábra, Doloresre való tekintettel, aki akkor volt állapotos Judyval. Ericet eltiltották a joggyakorlattól, és két évig nem is dolgozott mást, csak alkalmi munkákat. Aztán visszakapta a ügyvédi engedélyét, és egy közepes vállalatnál helyezkedett el jogtanácsosként. Nem keresett sokat, és emiatt állandóan zúgolódott. A mérgét, keserűségét Doloresen töltötte ki, éreztetve vele, hogy őt okolja minden kudarcáért.

Aztán kezdtek helyrejönni a dolgaik, Eric otthagyta a vállalatot, és irodát bérelt a belvárosban. A keresete ugrásszerűen megnőtt, és az addig morcos ember mintha ismét kezdett volna régi önmaga lenni. Elhalmozta a feleségét és a három kislányt ajándékokkal, virágot vett hazafelé menet, vagy szombat estére bébiszittert hívott, hogy szórakozni vihesse az asszonyt. Dolores boldog volt, úgy érezte, most már a helyes irányba halad az életük. Ám ha megkérdezte a férjét, minek köszönheti a hirtelen rájuk szakadt bőséget, az csak fölényesen legyintett.

- Nem tartozik rád, szívem. Jól keresek, és kész. Elégedj meg ennyivel. Vagy nem tetszik az, hogy ajándékokat kapsz, vagy táncolni viszlek?

- Te is tudod, Eric, hogy nem így van - válaszolta szelíden Dolores. - Persze, hogy örülök. Csak féltelek. Soha semmit sem mondasz el nekem, és attól rettegek, hogy megint valamilyen sötét üzletbe keveredsz. Elég volt az izgalmakból. A lányaidnak szükségük van rád. Apára van szükségük, nekem pedig férjre, társra, nem olyasvalakire, aki névleg hozzánk tartozik ugyan, de a börtönben ül.

- Ugyan már, nem kell folyton rémeket látni! - emelte fel a hangját a férfi. - És miért mesélnék neked az ügyvédi munkáról? Úgysem értesz hozzá! Mint ahogyan én sem értek ahhoz, hogyan kell helyreilleszteni és merevíteni egy törött lábszárcsontot.

Dolores nem erőltette, de titkon rosszul esett neki, hogy Eric ennyire semmibe veszi. Igaz, hogy ő nem végzett egyetemet, csak ápolónőképzőt, de rengeteget olvasott, és megtalálta a helyét a világban. Veleszületett éles eszével sok mindent átlátott, öröklött életbölcsessége pedig sok nehézségen segítette már át.

Újabban azonban megint olyasmit észlelt Eric viselkedésén, ami nem tetszett neki. A férfi elkezdett kimaradozni, néha nem is jött haza éjszakára, és ha az asszony rászánta magát, hogy félénken megkérdezze, merre járt, vagy nem felelt semmit, vagy ingerülten odavágta, hogy üzleti tárgyalása volt. Dolores sohasem volt féltékeny, és azt is sejtette, hogy a férje nem éppen a házastársi hűség szobra, de belenyugodott, mert szerette a férfit. És amire neki szüksége volt tőle, azt meg is kapta maradéktalanul. Eric szenvedélyes és gyakorlott szerető volt, mindig kielégítette Dolores vágyait.

Mostanában viszont egyre ritkábban szeretkeztek, és ha mégis sor került rá, Eric közömbösen, majdnem durván bánt vele, nem egyszer fájdalmat is okozva. Az asszony igyekezett jó képet vágni a dologhoz, és nem tette szóvá, ha Eric olyasmit tett, ami neki nem tetszett. Szüksége volt a férjére, mint ahogy a lányainak szükségük volt az apjukra. Nem akart olyasmit tenni, amivel magára haragíthatja Ericet.

Dolores még nem felejtette el, honnan indult neki az életnek. A szülei Mexikóból vándoroltak be az Egyesült Államokba, méghozzá illegálisan. Két évig sikerült is elkerülniük a törvényt, és közben megszületett a kislány. Akármi történt volna, ő már amerikai állampolgárnak számított. Apja, Pedro alkalmi munkákból tartotta el a feleségét és a kis Dolorest, és jó ember volt, de egy hibával rendelkezett: nagyon szeretett inni, és amikor felöntött a garatra, nem ismert sem istent, sem embert. Ő maga nem volt kötekedő természet, de ha másvalaki belékötött, azt megtorolta.

Így esett, hogy egy szombat este, miután megkapta a heti bérét, és a nagyobbik részét hazavitte Mariának, visszament a városba, egy kicsit szórakozni a társaival. Akkoriban a texasi Amarillóban laktak, egy koszos, szoba-konyhás lakásban. Maria, Dolores anyja takarítani járt a belváros gazdag kerületébe, Pedro pedig hol építkezéseken, hol a vasútállomáson trógerolt. Aznap este ugyanúgy elment, mint más szombat estéken, egyedül. Többet nem is jött haza. Dolores nem tudta meg soha, mi is volt az igazság abban az ügyben, de valahogyan érezte, hogy az édesapja csak áldozat. Maria szűkszavúan csak annyit mesélt el neki, amikor már nagyocska volt, hogy Pedrót aznap este ketten megtámadták. Ivott, persze hogy ivott, melyik mexikói nem iszik? A feje zúgott a sok tequilától, de azok támadták meg. Déli négerek voltak, az egyiknél kés volt. Pedro társai gyáván félrehúzódtak, nem avatkoztak bele a csetepatéba. A késes megsebesítette Pedrót. Akkor állítólag elborította az agyát a vörös köd, és megvadult. Annyira, hogy a késest csak hosszas kezelés után engedték ki a kórházból. De a másik négert úgy ütötte le egy székkel, hogy az félóra múlva meghalt.

Pedrót letartóztatták. Nagyon hamar megejtették a tárgyalást, és Maria szerint az egykori cimborák közönséges módon cserbenhagyták a férfit. Ellene vallottak, aminek az lett az eredménye, hogy kitoloncolták az Egyesült Államokból. Mariát nem bántották, a kislány miatt, meg azért is, mert az egyik munkaadója, egy gazdag kereskedő kezességet vállalt érte. Két év múlva meg is kapta az amerikai állampolgárságot. Ugyanabban az évben hazalátogatott, és találkozott Pedróval.

A férfi időközben teljesen elzüllött. Az alatt a néhány nap alatt, amíg Maria és Dolores ott voltak, józan maradt, de váltig fogadkozott, hogy még visszatér Amerikába, és bosszút áll egykori társain. Maria könyörgött neki, hogy maradjon veszteg, inkább ő is hazaköltözik a kislánnyal együtt, de a férfival nem lehetett ésszerűen beszélni. Egy hónappal azután, hogy Maria és Dolores visszatértek Amarillóba, Pedro megpróbált éjjel átszökni a határon. Észrevették, és agyonlőtték.

Dolores gyermek- és kamaszkora szegénységben, de becsületben telt el. Maria mindent megadott a lánynak, amit csak szűkös lehetőségei megengedtek. Dolores jó tanuló volt, sok téren még a bennszülött, tősgyökeres amerikaiakat is lefőzte. Lett volna rá tudása és tehetsége, hogy egyetemre menjen, csak a pénz hiányzott hozzá. Akkor döntötte el, hogy ápolónő lesz. Elvégezte a dallasi ápolónőképzőt, és egy évig abban a kórházban dolgozott, amelybe annak idején Kennedy elnököt szállították be a merénylet után. Itt ismerte meg élete első komoly szerelmét, egy fiatal orvostanhallgatót, aki a nyári szünidőben ott kulizott a kórházban, hogy egy kis pénzhez jusson. Jared Winston nem volt jóképű fiú, de annál kedvesebb, és Dolores igazán szerette.

Aztán haza kellett mennie Amarillóba, mert Maria írt neki. Csak amikor hazaért, akkor tudta meg, hogy anyja halálos beteg: méhrákja volt. A lány kétségbe volt esve. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen. Amarillóban nem volt kórház, ahol elhelyezkedhetett volna, de nem akarta magára hagyni Mariát. Írt Jarednek, hogy nem megy vissza Dallasba, és a fiú az első távolsági busszal odautazott, hogy jobb belátásra bírja. Nem sikerült azonban meggyőznie a lányt, hogy menjen vissza vele.

- Nem hagyhatom itt anyámat ilyen állapotban, Jared - mondta könnyes szemmel. - Anyám mindig mellettem állt, amikor szükségem volt rá. Most neki van szüksége rám. Nem megyek vissza. Most legalábbis nem. Ha anyámat magammal vihetném, talán mennék. De hol lakjon? Velem meg még három másik lánnyal a szűk szálláson?

Jared dolgavégezetlen utazott vissza Dallasba, de annyit sikerült elintéznie, hogy ne mondjanak fel a kórházban Doloresnek. Még egy kis anyagi segélyt is kijárt neki, ami éppen kapóra jött, mert Maria meghalt, és Doloresnek annyi pénze sem volt, hogy becsülettel eltemettethesse. A temetés után visszament Dallasba, de ott szomorú hír fogadta: Jared megkapta a behívóját, és két hét múlva elment Vietnamba. Soha többé nem tért vissza onnan.

Ezek az emlékek jártak az eszében, amikor felöltözött, és menni készült. Katherine, a középső kislány durcáskodott.

- Nem akarom, hogy elmenj! Apu sincs itthon, te is elmész... Miért?

- Mert dolgoznom kell, kislányom. És apu nemsokára hazajön. Addig Deborah vigyáz rád és Judyra. - Magához ölelte a kislányt. - Na, igazán, most már elég legyen.

- És ha apu megint nem jön haza? - akadékoskodott Katherine. - Máskor is megtette már! Akkor egész éjjel egyedül legyek?

- Jaj, mondtam, hogy nem leszel egyedül! - nyugtatgatta Dolores. - Igazán, lehetnél már annyira értelmes, hogy ezt felfogd! Itt van Debbie, és itt van Judy is. Nekem viszont mennem kell, mert ha elkésem, hátrakötik a sarkam!

Éppen a garázs ajtaját nyitotta ki, amikor megérkezett Eric. A sötétkék Mercedes ropogva fékezett le a kerti út kavicsain, és a férfi úgy szállt ki belőle, mint aki se lát, se hall. Amikor meglátta Dolorest, elcsodálkozott.

- Te meg hová mész? - kérdezte felvont szemöldökkel.

- Hová mehetnék? - kérdezett vissza mosolyogva az asszony. - Munkába. Máris késésben vagyok, a főnököm le fog tolni. Jó, hogy jöttél, mert Katie megint makrancoskodott.

Eric elfintorította az orrát.

- Jó, hogy jöttem... - dohogta. - Mi vagyok én, szárazdajka? El kell utaznom, nagyon fontos megbeszélésem lesz San Franciscóban. Nem tudnál beteget jelenteni, és itthon maradni a lányokkal?

Dolores arcáról lehervadt a mosoly.

- Már megint? Két hete is ugyanez történt. Nem maradhatok mindig itthon, nekem is megvan a magam hivatása. És a főnököm nem nézi jó szemmel, ha kimaradok mindenféle ürügyekkel.

- Nem nézi jó szemmel? - emelte fel a hangját Eric. - Ürügyek? Három lányod van, családanya vagy, ez neked "ürügy"? Még hogy hivatás! Tudtommal én tartalak el mindnyájatokat! Amennyit te keresel, azzal a híres "hivatásoddal" - gúnyosan megnyomta a szót - az jóformán a benzinre sem elég, amivel a Millcreekbe furikázol, meg vissza!

Az asszony úgy érezte, mintha rászakadna a világ. És Eric már megint szerét ejtette, hogy kint, az udvarban, a kíváncsi szomszédok füle hallatára oktassa ki. Hát ennyire félreismerte volna ezt az embert? Nem volt ereje vitatkozni, szégyellte a jelenetet, bár amikor lopva körülpillantott, nem látott senkit a közelben. Mégis meg volt győződve róla, hogy minden szavukat hallják. Csak annyit tudott, hogy most az egyszer nem enged Eric zsarolásának.

- Szívem, sajnálom. Nekem munkám van. Ha el kell menned - bár elhalaszthatnád nyugodtan holnap reggelre - akkor hívd át Tillie-t, ő szívesen van a lányokkal. Szia. - Lábujjhegyre emelkedett, hogy megcsókolhassa a férfit, de az ellenségesen elhúzódott. Dolores megvonta a vállát, bement a garázsba, beült az öreg Volvóba, és begyújtotta a motort. Kifarolt az utcára, de még egy utolsó pillantást vetett Ericre, aki úgy állt ott, mintha leforrázták volna. Nem volt hozzászokva, hogy a felesége ellentmondjon neki.

Hálaadásra ismét összegyűlt az egész család Moon Lake-ben. November utolsó hétvégéje mogorva, borús idővel köszöntött be a tó völgyére, de senki sem törődött ezzel. Barbara repesett az örömtől: Jimék megint hazajöttek látogatóba. Az idős asszony minden unokáját egyformán szerette, és ugyanígy Alice-t is, de amikor meglátta az időközben felcseperedett Hope-ot, szinte elállt a lélegzete. A kislány egyszerűen gyönyörű volt, és amint belépett a házba, egyenesen Barbarához rohant, és a nyakába ugrott.

- Nagymama! - kiáltotta lelkesen, és jobbról-balról megpuszilta a meghatott Barbarát. - Olyan jó téged látni!

- Téged is, kincsem - motyogta az öregasszony, és magához szorította a kis indián lányt. Közben a tekintete találkozott Jim pillantásával, és szavak nélkül is tudta, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. Az a szövetség, amely oly sok évvel ezelőtt köttetett Bob és Fürge Sas között, most teljesedett be tökéletesen.

A társaság beözönlött a lakásba. A gyerekek azonnal félrevonultak, a felnőttek pedig letelepedtek a nappaliban. Cliff, Jim és Mark az egyik sarokban beszélgettek fojtott hangon és izgatottan, ezalatt az asszonyok nem győztek áradozni a gyerekekről. A konyhából beszűrődött a piruló pulyka csábító illata, és a társaság, bár nem mutatta ki nyíltan, egyre gyakrabban sandított arrafelé.

Jim nagyon sokat változott a legutóbbi látogatása óta. Nem fizikailag, hanem inkább szellemileg. Mintha sokkal komolyabb lett volna még annál az emléknél is, amit Barbarában és Cliffben hagyott. Nem felejtette el elhozni újonnan megjelent könyvét sem, amelyet nevelőanyjának dedikált.

- Szeretném, ha rám gondolnál, amikor olvasgatod - mondta szelíden, és a szemében ugyanaz a sötét, mégis meleg tűz perzselt, amelyről Barbarának Fürge Sas jutott az eszébe. - Leírtam benne a ma élő indiánok minden gondját. A szegénységet, a mellőzöttséget, a reménytelenséget. És közben egyetlen pillanatra sem felejtettem el, hogy én, James Swifteagle mennyit köszönhetek neked és Bobnak. Ha ti nem lettetek volna, belőlem sem lett volna semmi más, mint egy alkoholista, szellemi roncs indián, aki a régiek legendáin csámcsog.

- Nem így van, fiam - ellenkezett vele Barbara. - Ha mi nem lettünk volna, te akkor is emberré fejlődtél volna, mert ilyen a jellemed. Amit mi adtunk neked, az csak ráadás. A legtöbbet a nagyapádnak köszönheted. És önmagadnak is, mert volt kitartásod és akaratod. Én is adok neked valamit - mondta, és kisietett a nappaliból, majd pár perc múlva a saját könyvével tért vissza a társasághoz. - Ez a tied. És Lauráé és Hope-é. Ebben benne van az egész család élete. És ti is ehhez a családhoz tartoztok.

Hosszú csend telepedett a szobára. Mindenki elgondolkodott a hallottakon, és Jessicában ismét érlelődni kezdett a gondolat, hogy ha végez ezzel az ünnepi műsorral, kierőszakolja Clifftől, hogy egy interjút készíthessen vele. Nem a háborúról, az már rég lerágott csont volt, és az asszony tiszteletben tartotta a férje viszolygását a témától. De amit itt tapasztalt, a Mitchell-házban, abból olyan sorozatot készíthetett, amivel egycsapásra híressé válhatott. A tévénézők imádták az ilyen témákat, a szerkesztők pedig szinte nagyítóval kerestek érdekes embereket és könnycsalogató sztorikat. Neki meg az ölébe pottyan az egész, családon belül.

Cliff felállt, és az italszekrényhez lépett.

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy igyunk is valamit erre a nagy napra - mondta, és kezébe vette a whiskys üveget. - Szóljatok, ha elég - kacsintott anélkül, hogy az első pohárba akár egy cseppnyit is töltött volna. Általános nevetés volt a válasz. Végül mindenki megkapta a maga adag italát, és egymásra emelték a poharaikat.

- Csak azt szeretném mondani - szólalt meg Jessica elfogódott hangon - hogy jövőre ugyanígy akarok majd ünnepelni. Hogy itt legyen mindenki, együtt. Rád emelem a poharam, Clifford Mitchell. Rád, aki a férjem és a társam vagy, jóban-rosszban. Rád, aki türelemmel viseled el a szeszélyeimet, ha vannak, és aki meg tudsz bocsátani, ha elfelejtek gondolkodni. - Cliff pillantásából értette, hogy a férfi ugyanarra gondol, amire ő. - És rátok, mindnyájatokra emelem a poharam, rátok, akik ennek a családnak a tagjai vagytok. Közelebbi-távolabbi, tényleges vagy tiszteletbeli tagjai, de igazi tagjai. És most irány az ebédlő, jó étvágyat!

Mindenki fenékig ürítette a poharát, és a gyerekek is letrappoltak az emeletről. Az asztal már megterítve várta, hogy köréje telepedjenek, a közepén két karcsú gyertyatartó állt. A nappali fényben alig észrevehetően lobogott a két apró lángocska, mégis melegséget kölcsönzött a helyiségnek. Azt a melegséget, amelynek mindnyájan részesei voltak.

Laurát és Gloriát lenyűgözte ez a közvetlenség. Talán ők ketten estek a legtávolabb egymástól is, meg a család tulajdonképpeni magjától is, mert Jim családtagnak számított, éppúgy mint Mark. Most mégis összetartozóknak érezték magukat, és ez mindkét asszonyt mélyen meghatotta.

Már jócskán az ebéd vége felé jártak, amikor megszólalt a telefon. Cliff egy bosszús pillantással nyugtázta a csengést, és elnézést kért. Felállt az asztaltól, és kisietett az előtérben lévő készülékhez. A többiek kérdőn néztek össze.

Nem hallatszott be a beszélgetés. Jessica kíváncsi volt, ki keresheti ilyenkor őket, hiszen ünnep volt, és a repülőtéren is szünnapot tartottak. Felállt, és úgy tett, mintha a konyhában akadt volna valami dolga, de amint kilépett az ajtón, egyenesen a telefonhoz sietett. Cliff a füléhez szorította a kagylót, a szabad kezével jegyzetelt valamit, és közben hümmögve bólogatott. Háttal állt, nem vette észre a feleségét, aki melléje lépett. Összerezzent, amikor Jessica a vállára tette a kezét.

- Igen, értem. Köszönöm - mondta még a kagylóba, aztán visszaakasztotta a villára, és szembefordult a nővel. A szeméből valami eddig sosem látott szomorúság áradt. Erős kezével megfogta Jessica vállát, és szelíden kényszerítette, hogy leüljön a kis támlás székre, ami a telefonasztalka mellett állt.

- Jess - mondta rekedt, alig hallható hangon. - Elég erősnek érzed magad, hogy egy rossz hírt meghallgass?

Az asszony tágra meresztette a szemét, és semmit sem értett. Erőtlenül bólintott, és közben a tekintetével próbált belekapaszkodni a férfi tekintetébe, mint ahogyan a fuldokló tekintete kulcsolódik egybe a megmentőjével. Még egyszer bólintott, most már határozottabban, amikor látta, hogy a férfi habozik.

- Mondd - suttogta alig hallhatóan. - Valami baj történt?

- Igen, Jess. Nagy baj. - Cliff érezte, hogy most nem kíméleteskedhet. Át kell esnie a hálátlan feladaton, minél előbb. - Apád... Philónak szívrohama volt. Beszállították a Millcreekbe. - Látta, hogyan kerekedik el Jessica szeme a rémülettől. Utálta önmagát, hogy éppen rá hárult ez a kegyetlen dolog, de most már nem visszakozhatott. - Jess... Ne sírj. Az orvosok nem tehettek már semmit. Éppen úgy, mint akkor, apámmal. - Letérdelt az asszony elé, és szánakozva nézte, amint annak a szeméből kibuggyannak a kétségbeesés könnyei. Tudta, hogy Jessica mennyire szerette az apját. - Nyugodj meg, szívem. Semmit sem tehetünk már, csak belenyugodhatunk a megváltoztathatatlanba. Millie eléggé jól bírja. És... akármi történik is, mi ketten itt vagyunk egymásnak. Igaz?

Az asszony gépiesen bólintott, és igyekezett erőt venni a fájdalmán. Aztán felzokogott, és a férje vállába fúrta az arcát. Egy ideig rázkódott a teste a sírástól, Cliff pedig óvón szorította magához, és a haját simogatta. Csak nagy sokára nyugodott meg az asszony, lassan felemelte a fejét, és könnyben ázó szemeivel a férfira nézett. Ismét bólintott.

- Igen - rebegte alig hallhatóan. - Mi ketten itt vagyunk egymásnak... Gyere, Cliff, menjünk vissza a többiekhez. És kérlek... Egyelőre ne szólj senkinek sem. Majd én megmondom, ha már eléggé erős leszek hozzá. Jó?

Cliff nem felelt, csak magához ölelte a feleségét, és magában néma tisztelettel adózott annak a mérhetetlen erőnek, amely ebből a nőből áradt. Most ébredt csak rá, mennyi mindent el kell viselnie egy asszonynak, és mégis tartania kell magát, mert ő a család gerince. És még merje valaki azt állítani, hogy a férfi a teremtés koronája... Nevetséges. Még így, a tragédia kellős közepén is az.

Egész éjszaka tombolt a hóvihar. Cliff az idő nagy részében álmatlanul forgolódott az ágyban, és némán átkozta az elemeket, meg azt a megnevezhetetlen rettegést, amely hol a hatalmába kerítette, hol meg eltávolodott tőle. Mindent megadott volna azért, hogy most beszélhessen Jimmel. Talán a bátyja, az ő sajátos indián ösztönével, meg tudná nevezni ezt az ismeretlen rémet, amely fenyegetőn közeledik a semmiből, és úgy rémisztgeti Cliffet, mint nagyon rég, apró gyermekkorában.

Jessica nyugodtan aludt mellette, szemmel láthatólag semmit sem észlelt a körülötte tomboló indulatokból. Sem az elemek féktelen vadságából, sem a férje szorongásából. Cliff sajnálta megzavarni az asszony álmát, mereven feküdt mellette, és a sötétségbe bámult. Jessica tegnap aránylag korán, már délután ötkor itthon volt, és nevetve mondta neki, hogy végre sínen van a műsor. Másnap már csak az utolsó simításokat kell elvégeznie, és aztán haza is jön, nem marad bent sokáig. Mégis, este, amikor lefeküdtek, olyan hamar elálmosodott, hogy szinte nem is észlelte a férfi közeledését, és valamiféle tompa félálomban adta át magát a becézésének. Csak akkor tért teljesen magához, amikor mindketten elértek a csúcsra, és felforrósodott, remegő testük egy utolsó nekifeszüléssel tapadt egymáshoz.

"Kész téboly" - gondolta magában. "Előbb-utóbb mégis meg kell látogatnom egy lélekbúvárt. Mi az ördög bajom lehet?" Semmi kézzelfogható oka nem volt az aggodalomra, mégis szorongott. A repülőteret lezárták, Mark személyesen vállalta el a riadóügyeletet a toronyban. Cliff tudata tisztában volt mindezzel, de az ösztöneinek nem tudott parancsolni.

Nagyon óvatosan kelt fel az asszony mellől, és gondosan visszahajtotta a paplant a meztelen testre. A leeresztett redőny résein keresztül kísértetiesen világított be a hó, és a szél, újra meg újra nekiveselkedve és üvöltve, egyre csak tépte, rázta a fából épült házat. Cliff leküzdhetetlen szomjúságot érzett. Lebotorkált a földszintre, nem gyújtott villanyt. Az enyhén nyikorduló lépcső halk neszét olyan intenzitással észlelte, mintha egy hangerősítőn keresztül hallotta volna, több száz decibellel.

A konyhában levett egy poharat a polcról, és a csap alá tartotta. Alaposan kieresztette a vizet. Még a legkeményebb télben is kizárólag jéghideg vizet ivott. Felhajtotta a poharat, és újból megtöltötte. A második adagot, ha lehet, még mohóbban öntötte magába. Ebben a pillanatban el tudta képzelni, mit érezhetnek a sivatagi vándorok a nap gyilkos hőségében, ha elfogyott az ivóvizük.

Maga sem vette észre, mikor akasztotta le a telefonkagylót. Az ujjai maguktól ütötték be a számokat. Türelmetlenül hallgatta a szaggatott búgást a vonalban, és szinte fellélegzett, amikor a vonal másik végén megszólalt Jim álomittas, dörmögő hangja.

- Halló. Ki az?

- Én vagyok, bátyó - felelte Cliff majdnem suttogva. - Összeszidhatsz, hogy ilyenkor zavarlak fel az álmodból, de valami őrületesen piszkál. - Pár szóban elmondta Jimnek, hogy mi zavarja. Az indián szó nélkül végighallgatta.

- Szerintem csak rémeket látsz. Meg nem is szoktál te ilyesmikkel foglalkozni. Ha rám hallgatsz, amilyen gyorsan csak lehet, elmész egy pszichológushoz, és neki meséled el ugyanezt. Már tudom is, mit fog mondani. - Jim hangjában valami huncut zöngét vélt felfedezni.

- Ugyan mit? - kérdezte, és érezte, hogy a feszültség lassan feloldódik benne.

- Azt, hogy többet kellene pihenned, és nem ilyen eszeveszett tempóban dolgoznod. Három normális embernek is sok volna, amit magadra vállalsz.

- Vagyis nem vagyok normális? - Cliff szája a füléig szaladt. Most már örült, hogy felhívta Jimet.

- Te mondtad, én csak helyeselhetek! - nevetett halkan Jim. - Na, mars vissza az ágyba, öcskös, és aludj még egy sort reggelig. Én is megpróbálok visszaaludni. Jó éjt.

Cliff megnyugodva akasztotta vissza a kagylót. Ivott még egy pohár vizet, és lassan felballagott az emeletre. Közben azon töprengett, vajon miféle erő lakozhat az élettelen tárgyakban, mert a lépcső most meg sem nyikkant a léptei alatt. Benyitott a gyerekekhez, megnézte, jól be vannak-e takarva, aztán visszaosont a hálószobába, és bebújt Jessica mellé. Az asszony megrezzent, sóhajtott egyet álmában, és a másik oldalára fordult, közben pedig a karját átvetette a férfin.

Csak a hajnal első derengésére ébredt fel. A furcsa éjszaka lázálma most már tényleg nevetségesnek tűnt számára, és mialatt felöltözött, arra gondolt, mennyire jó, hogy Jim megnyugtatta. Jim mindig megtalálta a helyes hangot, gyermekkorukban is, és később is. Sohasem mondott egyetlen betűvel sem többet, mint amennyi feltétlenül szükséges volt, de abban a kevésben minden benne foglaltatott.

Feltett egy kávét, és közben kinézett a konyhaablakon. Kint már jócskán derengett, a szél viszont majdnem teljesen elállt. A hó vastagon borított be mindent, a fák és a bokrok fázósan bújtak meg a fehér takaró alatt. Semmi sem mozdult odakint, mintha az éjszakai hóvihar csak álom lett volna.

Bekapcsolta a rádiót, és nagyon halkra állította. Alig múlt fél hat, nem akarta az egész házat felzavarni. Lágy countryzene áradt a hangszóróból, a bemondó időnként rövid helyzetjelentéseket közölt az utak állapotáról. Azt is bemondta, hogy a következő huszonnégy órában újabb hóvihar várható. Cliff arra gondolt, hogy ma inkább ő viszi le Jessicát Salt Lake Citybe a helikopterrel. Jobb, ha nem merészkedik a havas, torlaszos utakra a terepjáróval.

Amint kifőtt a kávé, kitöltötte egy csészébe, és két vékony szelet kenyeret tett a kenyérpirítóba. Aranybarnára pirította, ahogyan Jessica szerette, a tálcára pedig odakészített egy üveg áfonyalekvárt, az asszony kedvencét, majd elindult felfelé a lépcsőn, hogy reggelivel ébressze a feleségét.

- Jó reggelt, szívem - suttogta a fülébe, miután a tálcát letette az éjjeliszekrény tetejére. - Ébresztő, Jess. Ma nagy nap van.

- Miféle nagy nap? - nyújtózkodott egy macska elégedettségével az asszony. - Elmondod nekem is? Különben jó reggelt, Cliff. - Az éjjeliszekrényre tévedt a tekintete. - Ó, micsoda kiszolgálás! Mivel érdemeltem ki?

- Azzal, hogy létezel - nevetett a férfi. - A nagy nap pedig azért nagy, mert ma mész be utoljára ebben az évben dolgozni. Emlékszel? Megbeszéltük. És ma este Karácsony. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy ma kivételesen leröpítelek a helikopterrel Salt Lake Citybe, és ott is maradok veled, hogy ne kelljen ebben a nagy hóban bajlódnod a kocsival. Na, milyen férj vagyok?

- Dilis, az vagy! - mondta Jessica váratlanul, és a mosoly egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról. - Nem tudom, minek kell ilyen nagy feneket kerítened ennek. Máskor is volt már hóvihar, és akkor is elmentem dolgozni. És vissza is tértem, bak nélkül. Nem megegyeztünk az este?

- Velem lehet, hogy megegyeztél - felelte csalódottan Cliff - de azzal, aki a meteorológiáért felelős, elfelejtettél megegyezni. Kelj csak fel, és nézz ki az ablakon, majd meglátod, miről beszélek. Hajnalban hallgattam az előrejelzést: újabb hóvihart várnak. El akarsz akadni valahol?

Az asszony felkelt, és az ablakhoz lépett. Pár pillanatig kibámult a havas tájra, aztán megvonta a vállát, és szembefordult a férfival.

- Semmiség, vezettem én már ennél nagyobb hóban is. Nem emlékszel? Még meg is dicsértél érte.

- Igen ám, de akkor melletted voltam, és nem százhatvan mérföldet autóztunk, hanem csak negyvenet! - próbálta meggyőzni Cliff. - Jess, miért nem akarsz rám hallgatni?

- És te miért nem akarsz rám? - feleselt Jessica. - Mi értelme van mindig újrakezdeni a vitát? Inkább törődj a magad dolgával!

Cliff teljesen megdöbbent. Ismerte már a feleségét, és jól tudta, hogy néha szeszélyes, de ezt a tulajdonságát nem tartotta aggasztónak. Semmi esetre sem aggasztóbbnak, mint általában a női szeszélyt. Abban igaza volt Jessicának, hogy jól vezetett. Rutinosan és megfontoltan. Attól az egyedi esettől eltekintve, amikor szárazon maradt a tankja, soha nem volt semmiféle baj sem vele, sem a Grand Cherokee-val. De most teljesen más volt a helyzet, és Cliff hirtelen visszaemlékezett az elmúlt éjszaka nyomasztó rettegésére, aminek a Jimmel folytatott beszélgetés vetett véget. Viszont éppen ezt nem mondhatta el az asszonynak, mert az kinevette volna. Egyszerűen nem tudta, mitévő legyen.

Míg Jessica lezuhanyozott és felöltözött, ő bevetette az ágyat, és levitte az üres reggelis tálcát a konyhába. Ma későbben szándékozott kimenni a repülőtérre, csak nyolckor kellett leváltania Markot. Közben azt latolgatta, mivel győzhetné mégis meg Jesst, hogy most az egyszer mondjon le a százhatvan mérföldes útról. Aztán eszébe jutott, hogy talán okosabban teszi, ha ráhagyja. Végtére is mi baja történhet? Legfeljebb elakad egy hótorlasznál, és még akkor is hazaszólhat a kocsiba szerelt adóvevőn keresztül. Áldotta az eszét, hogy mindhárom kocsiba, még Barbaráéba is beszereltette a CB-t. Így, bármi történt is, legalább azt tudta, hol vannak, hová kell értük mennie, vagy másvalakit odaküldenie.

- Na, nem gondoltad meg magad? - kérdezte reménykedve, amikor az asszony lejött a földszintre. - Egy szavadba kerül, és a helikopterrel viszlek.

- Fel akarsz csapni légitaxisnak? - mondta nem kevés gúnnyal az asszony. - Nem mindenkinek áll rendelkezésére egy helikopter, és az élet mégsem áll meg. Mi ütött ma beléd?

- Csak az, hogy ma lesz Szenteste, és szeretném, ha időben és ÉPSÉGBEN itthon lennél. Ennyire nehezen fogod fel? Ha most meg is teszed ezt a szerinted rutinszerű utat, nem biztos, hogy vissza is tudsz térni.

- És te, Clifford Mitchell, te nem fogod fel, hogy jól vezetek, és ismerem ennek az útnak minden kanyarját? - feleselt az asszony. - ne kezelj már úgy, mint apa a hülye gyermekét!

Cliff látta, hogy nincs kivel szót értenie ma reggel. Már bánta, hogy egyáltalán szóba hozta az egész dolgot. Annál is inkább, mert látta, hogy az asszony, valami megmagyarázhatatlan dactól fűtve, egyre inkább belelovalja magát a vitába, és ismerte már annyira, hogy tudja, most juszt sem fog engedni. Csendesen, szinte engesztelően szólalt meg.

- Hát ha annyira akarod, akkor csak menj. De ha valami bonyodalomba keveredsz, magadra vess. És hívj fel, amint megérkeztél.

Jessica válasz helyett bevágta maga után az előszobaajtót. Cliff dermedten nézett utána az ajtó melletti hosszú, keskeny ablakon keresztül, és a szívét ismét marcangolni kezdte az éjszakai szorongás. Akkor sem hagyott alább benne, amikor a terepjáró, vastag gőzfelhőt eregetve a kipufogójából, kifarolt a havas utcára, majd elindult lefelé.

Hát veled mi az ördög történt? - kérdezte Mark, amikor Cliff benyitott az ellenőrzőszoba ajtaján. - Mintha kísértetet láttál volna, fiam. Na, ülj csak le, és mesélj szépen Mark papának. A fene ezt a büdös szivart - szitkozódott, és elnyomta a kialudt csikket.

Cliff akadozva mesélte el a nézeteltérését Jessicával. Sohasem teregette ki mások előtt a háziszennyest, bár az is igaz, hogy oka sem volt rá. De most szüksége volt egy nálánál tapasztaltabb ember pártatlan, őszinte bölcsességére. Nem is lepődött meg, amikor látta, hogy Lubinsky egyre szélesebben mosolyog a történet hallatán, majd a mosoly azzá a rosszcsontos vigyorrá torzul, ami annyira jellegzetessé tette a hórihorgas férfi sovány arcát. Most már ő maga sem látta annyira vészesnek a helyzetet.

- Hát, öregem, te egyszerűen meg vagy húzatva, nem hiába mondta Jessica, hogy dilis vagy. Rájöhettél volna azzal a rengeteg eszeddel, hogy a feleséged a változás korában van, és ilyenkor, ha nem akarsz bajt, jobb, ha ráhagyod.

- De hát ráhagytam! - felelte Cliff, és széttárta a karját. - De csak annál rosszabb volt utána, még az ajtót is majdnem a pofámba vágta. Mint aki megveszett. Veled történt már ilyesmi, Mark?

- Naná, hogy történt, nem is egyszer. Csakhogy én annyival vagyok okosabb, amennyivel öregebb nálad. Gloria pedig hamar megtanulta, hogy nálam hisztivel nem megy semmire. Abba is hagyta rövid úton. Neked is ezt tanácsolhatom. Ilyenkor hallgass, hagyd, hogy kiadja a mérgét, és meglátod, magától jön meg az esze.

- Lehet benne valami - tűnődött el Cliff, aztán másra terelte a szót. Átnézték a napi időjárásjelentést, amit faxon kaptak meg, és ami különbözött attól, amit a rádió közölt. Nem a tények voltak mások, csak az adagolás, az alak. Ilyen jelentést hiába is olvastak volna be a rádióban, senki sem értette volna meg a számokból és szakkifejezésekből álló abrakadabrát. Semmi jóval nem kecsegtetett ez a jelentés, és Cliffet ismét elkapta a kétség, vajon helyesen tette-e, hogy mindent ráhagyott Jessre.

Később kimentek a hangárokhoz, ahol azért ilyenkor is folyt a karbantartás. Az ilyen kényszerpihenők adták a legjobb alkalmat arra, hogy minden észlelt hibát kijavítsanak a gépeken. Alaposabban át tudtak vizsgálni minden alkatrészt, nem szorította őket az idő, a repülési ütemterv, és mind Cliff, mind Mark nyugodtabbak voltak ilyenkor. Addigra Cliff már meg is feledkezett a hajnali összezördülésről, annyira belemerült a saját gondjaiba. Mire feleszméltek, már tíz óra is elmúlt, és Mark keserű fintort vágott.

- Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy elhúzzam a csíkot haza, és aludjak egy jót. Olyan a fejem, mint egy méhkas, nem hiába élek Utahban^[267]. Van neked fogalmad arról, milyen idegölő egy éjszakán át hallgatni azt az őrült karattyolást?

- Nem ismeretlen előttem sem! - nevette el magát Cliff. - Na, menj, és tedd el magad holnapra. Illetve, ma estére. Átjöttök?

- Természetesen! - vigyorgott Mark. - Na, viszlát.

Ebben a pillanatban csörrent meg a telefon. Cliff ösztönösen nyúlt érte, és gépiesen mormolta belé a megszokott mondatot:

- Edwin Cole repülőtér, Moon Lake, Utah állam. Hallgatom.

- Én vagyok, Cliff! - hallotta a vonal másik végéről Jessica hangját. - Csak azt akartam mondani... Szóval baj nélkül megérkeztem. Nem akadtam el sehol. De... Igazad volt. Úgy leizzadtam vezetés közben, mintha idáig toltam volna a terepjárót. Máskor inkább rád hallgatok. - Egy pillanatra elhallgatott. - Szeretlek, Cliff. És ne haragudj, hogy reggel hisztiztem.

- Ugyan már, Jess, semmi baj - nyugtatta meg az asszonyt. - Már el is felejtettem. Mikor jössz haza?

- Még egy kis dolgom van a stúdióban, utána megiszunk egy italt a stábbal, az ünnep tiszteletére. Benézek anyuhoz, és indulok is haza. Úgy déltájt. Ha minden jól megy, háromra - fél négyre otthon vagyok. Rendben?

- Nagyszerű, Jess. Vigyázz magadra, és csókoltatom Millie-t. Boldog Karácsonyt neki. - Megköszörülte a torkát. - Én is szeretlek. Várunk haza mindnyájan, addig feldíszítjük a fát a fiúkkal.

Egyszerre tették le a kagylót, és Cliff végre teljesen nyugodtan érezte magát. Mark még mindig ott állt az íróasztal túlsó oldalán, és őt nézte.

- Na látod. Nem eszik a kását olyan forrón, ahogy főzik. Na, mentem, este találkozunk.

Cliff magára maradt a központban. Egy ideig a diagramokat böngészte, aztán belemerült a következő heti repülési tervbe. Több, mint egy órát piszmogott az iratokkal, elrendezte őket, aztán a computerben nézett utána az esedékes megrendeléseknek. Ezzel is eltelt egy bő félórája, és kezdte unni a szoba magányát. Kiment ismét a hangárokhoz, elbeszélgetett a technikusokkal, sajátkezűleg ellenőrzött néhány dolgot, aztán visszaballagott a terminál épületébe, hogy bekapjon egy tonhalas szendvicset az étteremben. Eddig nem is vette észre, mennyire megéhezett, csak amikor már a kezében tartotta az ételt, akkor kordult egy hatalmasat a gyomra. Jól hallhatóan. Összenevetett a pincérnővel, akit mindenki Nancy anyónak becézett, holott alig múlt harminc éves, de nagyon szeretett anyáskodni a pilóták és technikusok fölött.

Már jóllakottan ballagott vissza a toronyba, és közben az órájára pillantott. Jól elrepült az idő, majdnem két óra volt már. Ha minden jól megy, Jessica már jócskán úton lehetett hazafelé. Cliff az égre pillantott, és magában megállapította, hogy most sem volt pontosabb az időjárási előrejelzés, mint máskor. Úgy látszik, a beígért hóvihar késik, talán éjszakára érkezik meg ismét. Majdnem kisütött a nap is, és a tó fölött áttetsző köd lebegett.

Abban a pillanatban szólalt meg a telefon, amikor belépett az ellenőrzőszobába. Ismét gépiesen vette fel a kagylót, és bemondta a megszokott formulát, aztán várta, hogy az illető a vonal másik végén előadja a baját.

- Mr. Mitchell? - kérdezte egy közepesen mély férfihang. Cliff ebből azonnal tudta, hogy nem hivatalos ügyben keresik, mert aki ezen a vonalon hívta a repülőteret, Jessica kivételével, az nem érdeklődött nevek után.

- Én vagyok. Mit óhajt?

- Will Brooks őrmester vagyok, a közúti rendőrségtől. Kérem, Mr. Mitchell, hallgasson végig. A felesége...

- MI TÖRTÉNT A FELESÉGEMMEL??? - kiáltott hirtelen a telefonba Cliff, akit most rohamszerűen szorított meg ismét a pánik. - MONDJA MÁR, ŐRMESTER!!!

- A... feleségét baleset érte, kérem. Nagyon sajnálom... Ide tudna jönni?

- Az istenfáját magának, mondja már, hogy hová!!! - kiabálta magából kikelten Cliff. - A HELYET MONDJA, maga fafejű zsaru!!!!

- Oakley után hat mérföldre, a Deer-kanyarban, Marion felé menet - felelte Brooks, aki egyáltalán nem lepődött meg Cliff gorombaságán, és nem is sértődött meg miatta. - Uram... A felesége meghalt.

Azt a látványt halálom pillanatáig nem fogom elfelejteni. És azt sem, hogy életemben akkor először féltem, hogy lezuhanok a helikopterrel. Nem akartam Markot felzavarni, ami miatt utólag aztán alaposan összeveszett velem. Talán az a veszekedés rázott helyre lelkileg. Legalábbis részben. Az a veszekedés, ami azután az utolsó, annyira fölösleges, annyira gyerekes veszekedés után történt... Ami miatt most is mardos a lelkiismeretem.

Másnaptól nem borotválkoztam többé.

Dolores szorongva várta, hogy véget érjen a műszakja, és hazamehessen végre. Szorongásának komoly oka volt, és az asszony félve gondolt arra, mit fog majd tenni, mit fog mondani Ericnek. Sohasem szerette a veszekedést, a nézeteltéréseket igyekezett elkerülni, vagy ha már elkerülhetetlenek voltak, a lehető legbékésebb módon elsimítani. De ami most történt, azt már nem lehetett csak úgy a szőnyeg alá söpörni.

Hitte is, nem is, amikor két héttel ezelőtt az egyik kolléganője izgatottan félrevonta az öltöző sarkába, és egyszuszra elmesélte neki, hogy Ericet az egyik lokálban látta, egy feltűnően csinos, fiatal nővel. Pletykának vélte a dolgot, ráadásul Peggyvel, a kolléganőjével nem is volt túl bensőséges a viszonya. Dolores sohasem szerette a pletykálkodást, és az osztályon néha kialakuló beszélgetésekben, mások boncolgatásában sem vett részt soha. Éppen Peggy volt az, aki emiatt különcnek, gőgösnek bélyegezte Dolorest, persze a háta mögött. Annie Richards, Dolores legjobb barátnője mondta ezt el neki.

- Ugyan már, hadd beszéljen - legyintett mosolyogva. - Ha neki ez örömet szerez, ám tegye. Engem cseppet sem zavar vele.

A pletyka azonban igaznak tűnt. Eric nem volt az a fajta férfi, akit össze lehet téveszteni mással, ráadásul a fél város ismerte. És, ami a legelgondolkodtatóbb volt az egészben, az állítólagos jelenlét abban a lokálban akkor esett meg, amikor Ericnek minden számítás szerint Las Vegasban kellett volna lennie. Dolores legalábbis így tudta. Azonban akkor fátylat borított a dologra, és még csak nem is szólt a férjének. Addig hallgatott, amíg tegnapelőtt este Eric el nem szólta magát. Merő véletlen volt az egész, és az asszony, aki tudott elemezni, erősen hitt benne, hogy a férfi észre sem vette a nyelvbotlását.

Szokás szerint a szex körül alakult ki a vita, mint az utóbbi pár évben mindig. Eric vágya kielégíthetetlennek tűnt, meghazudtolva a korát. Dolores viszont, ha nem is idegenkedett a szeretkezéstől, túlzottnak tartotta, hogy egy este kétszer, néha háromszor is sor kerüljön rá. Különösen pedig azért, mert az utóbbi időben Ericnek mindenféle hajmeresztő ötletei támadtak, amelyek már-már a pornográfia határát súrolták. Dolores nem volt sem prűd, sem álszent, de mexikói volt, és mélyen vallásos nevelést kapott néhai édesanyjától.

Eric, amikor látta, hogy az asszony vonakodik ismét kielégíteni a vágyát, meglehetősen durván megjegyezte, hogy ez biztosan nem okozna semmiféle bonyodalmat egy másik nőnek.

- Vannak, akik szeretik a szexet, szivi, nem úgy, mint te. Sőt.

A nő eleresztette a füle mellett a mondatot, de valahol az agytekervényeiben rögzült ez a néhány szó. És most arra készült, hogy szembenézzen az igazsággal. Tegnap a véletlen játszott a kezére, amikor vásárolni ment. Amikor leállította a Volvót a parkolóban, szokása szerint alaposan körülnézett, mert könnyen eltévesztette a kocsit. Amint körüljártatta a tekintetét a hatalmas téren, tőle a második sorban egy füstszínű Porschét pillantott meg, amelyben ketten ültek. Egy nő a volán mögött, és mellette... Mellette Eric látszott halványan. A nőre pedig teljesen ráillett az a leírás, amit Peggy adott róla. Platinaszőke haj, érzéki, vörös ajkak, telt keblek. Ennyi látszott belőle a nyitott sportkocsiban. Dolores a többit könnyen hozzáképzelhette.

Annál inkább megdöbbentette a látvány, mert Ericnek ebben az órában még az irodájában kellett volna lennie. Az asszony szabadnapos volt, ilyenkor szokta a bevásárlásait intézni, és bármire számított volna, csak arra nem, hogy a férjét itt látja. Az nem vette észre őt, annál sokkal jobban el volt merülve a beszélgetésben. Karját hanyagul átvetette a vezetőülés támláján, és Dolores minden megerőltetés nélkül jól látta, hogy a keze az idegen nő vállán nyugszik. Annyira bizalmas volt ez a helyzet, hogy Doloresben egyszerre dolgozni kezdett az indulat. De féken kellett tartania, legalábbis addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy Eric és a nő között más is van, mint egyszerű üzleti kapcsolat. Elvégre lehetett egy kliense is, és Eric köztudottan kedves volt a nőkhöz.

Elrejtőzött a kocsi mögött. Nem kellett attól tartania, hogy a férfi megpillantja. Egyrészt túlságosan el volt foglalva a szőkeséggel, másrészt alacsony termetű volt, és a nagy kombi szinte teljesen eltakarta. Pillanatokig küzdött a vággyal, hogy odarohanjon a sportkocsihoz, és kérdőre vonja a férjét meg azt a nőt, aztán ráeszmélt, hogy fölösleges a nyílt utcán cirkuszt csapnia. Ehelyett még vagy tíz percig leste őket, és amikor látta, hogy a férfi bizalmasan odahajol a szőke nőhöz, és arcon csókolja, elfordult. Eleget látott. Gyors léptekkel elindult az üzletközpont kapuja felé, és onnan csak egy pillanatra nézett vissza. Még mindig egymás mellett ültek a Porschéban, és látszólag tovább beszélgettek.

Mire befejezte a vásárlást, és kijött, a sportkocsinak hűlt helye maradt. Gyorsan bepakolta a papírzacskókat a csomagtartóba, beszállt a kocsiba, és haza indult. Útközben megpróbálta elhessegetni magától a korábbi látvány okozta keserűséget, de nemigen sikerült. Túl régóta voltak már házasok ahhoz, hogy egy ilyen esemény fölött csak úgy napirendre térjen. Ő maga sohasem érzett kísértést, hogy más férfiakkal viszonyba bonyolódjon, pedig éppen elegen körüldongták. Dolores minden számítás szerint szép nő volt, és a három szülés után is lányosan rugalmas maradt az alakja. Hollófekete hajával, sötétbarna szemével, kreol árnyalatú bőrével vonzotta a férfiszemeket. A hangja is kellemesen fátyolos zengésű volt, és a beszédének külön varázst kölcsönzött az alig észrevehető spanyolos akcentus.

A lakásban nem volt senki, amikor hazaért. A lányok még iskolában voltak ilyenkor, és az asszony igyekezett a hazatérésükig fennmaradó időt jól kihasználni. Elpakolta a vásárolt élelmiszert, elmosogatta a reggeli edényt, aztán ágyneműt cserélt, és a használtat bedobta a mosógépbe. Közben a rádióból halkan kiszűrődő zenét hallgatta, és néha dúdolva kísérte. De egy adott pillanatban úgy érezte, hogy minden magára kényszerített ellenállása összeomlik, és legszívesebben a padlóra vetette volna magát, zokogva.

Sejtette, hogy mi a férje baja. Eric eddig nem mondta ki nyíltan, de burkoltan sokszor célzott rá, hogy a gyanúja szerint Deborah, a nagyobbik lány nem az ő gyermeke. Valóban, nagyon rövid idő telt el Jared bevonulása után, amikor Dolores megismerte Ericet, és már az első találkozásukkor az övé lett. Nem védekezett, és a férfi sem használt óvszert. Kilenc hónap múlva megszületett a kislány, de Eric és Dolores még mindig nem házasodtak össze, csak együtt éltek. Az esküvőre csak fél év múlva került sor, amikor Dolores visszament dolgozni a Millcreek kórházba.

Lassan csak vége lett a műszaknak, megérkezett a váltás, és az asszony annak rendje és módja szerint átadta az ügyeletet az éjszakás gárdának. Kint már sötétedett, és sűrű felhők gyülekeztek az égbolton. A nyomott levegő közeledő zivatart jósolt, és valahol keleten, a hegyek fölött már fel is villant egy-egy villám. Dolores nem szeretett esőben vezetni, de hazáig még elég hosszú útja volt. Tavalyelőtt költöztek ki Salt Lake Cityből Springville-be, és az asszony majdnem minden nap megtette oda-vissza a negyven mérföldes utat. A lányok Provóba jártak iskolába.

Mire kivergődött a belváros forgalmából, és Sandy-be ért, eleredt az eső. Idegesen kapcsolta be az ablaktörlőket, és erőltetve meresztette a szemét az útra. Egyre sötétebb lett, a szembejövő járművek fényszórói megsokszorozottan verődtek vissza a nedves úttestről, és elvakították. Le kellett lassítania. Egyre idegesebben markolta a volánt, és ötpercenként nézett az órájára. Az idő mintha megállt volna, ráadásul kellemetlen széllökések lendítették meg időnként a Volvót. Úgy érezte, soha sem fog már hazaérni.

Pleasant Grove-nál meg kellett állnia. Valami baleset történhetett elöl, torlódás keletkezett az úton. Az alkony utolsó, esőbe vesző fényében még látta a Utah tó szél korbácsolta, hullámos tükrét. Kellemes meleg volt a kocsiban, Dolores mégis összeborzongott. Csigalassúsággal kullogtak a percek, a kocsisor alig araszolt előre. Jó két mérföldet tett meg, inkább állva, mint haladva, mire meglátta a torlódás okát. Hatalmas, tizennyolc kerekű kamion csúszott meg az úton, és keresztbe állva, szinte az egész délnek tartó sávot elfoglalta. Csak egy akkora rés maradt az utánfutó és a középső terelőkorlát között, amin alig tudott átevickélni egy kocsi. A kamion mellett villogó fényekkel állt egy országúti járőrkocsi, és a két rendőr közül az egyik éppen a sofőrt faggatta, mialatt a másik széles taglejtésekkel igyekezett kordában tartani a forgalmat, és a megszorult járműveket átirányítani a szűk átjárón. Lassan Doloresre is sor került, és megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor maga mögött tudta a dugót. Szerencséjére, az eső alábbhagyott, és az asszony boldogan nyomta meg a gázpedált. Hirtelen támadt jókedvében hangosan kezdte énekelni az autórádióból hangzó szám szövegét, mintegy duót alkotva Kenny Rogers-szel. Mintha ő lett volna Dolly Parton helyettesítője a színpadon, a mikrofon előtt, vele énekelte az Islands In The Stream^[268]-et. Maga sem tudta volna megmondani, miért könnyebbült meg ennyire, hiszen amitől egész nap görcsbe rándult a gyomra, az még mindig előtte állt: szembe kellett néznie Eric-kel, pontot kellett tennie a hetek óta tartó kétségek és a bizonytalanság végére.

Csak otthon, Springville-ben, amikor a garázsajtó előtt lefékezett, akkor jött rá, mi volt a feltámadt jókedv igazi oka. Eric kocsija nem volt sehol, sem a ház előtt, sem a garázsban. A férfi még nem érkezett haza, noha már rég otthon kellett volna lennie. Dolores úgy érezte, mintha haladékot kapott volna a sorstól, hiszen nem is igazán akart egy konfrontációt a férjével.

A lakásban kellemes hangulat fogadta. A lányok már rég otthon voltak, Katherine és Judy a leckéjüket csinálták, szokásuk szerint a konyhaasztal két oldalán, Deborah pedig a hifitornyot nyaggatta, amiből csodálatos módon ugyanaz a szám hangzott most, mint negyedórával azelőtt az autórádióból.

- Szia, anyu! - rikkantották a lányok, és mindhárman Dolores nyakába ugrottak.

- Sziasztok, madárkák! - nevette el magát az asszony, és most már nem is bánta, hogy Eric nincs otthon, sőt azt remélte, hogy nem is jön haza, vagy ha igen, késő este, amikor ők már alszanak. Tudta, hogy ez tulajdonképpen struccpolitika a részéről, de inkább elodázta az összetűzést, hogy még egy békés estét nyerjen magának és a gyermekeinek.

Néha úgy tűnik, egyetlen tragédia nem is elég ahhoz, hogy fenekestől felkavarja egy ember vagy egy család életét. Barbara mondása volt, hogy a baj sosem jár egyedül. Cliff nem sokat törődött ezzel a szójárással, hiszen eddig jobbára sohasem tapasztalta az igazságát, legalábbis nem a saját bőrén. De most hirtelen kézzelfoghatóvá vált a mondat, és a férfi, aki még mindig nem tudta összeszedni magát Jessica elvesztése után, nehezen tudott megbirkózni minden újabb gonddal, amit az élet támasztott. Egyszerűen elvesztette a lába alól a talajt, és még Mark Lubinsky morgása, veszekedése sem tudta teljesen felrázni a férfit.

Az új gond onnan jött, ahonnan senki sem számított rá. 1994 tavaszán teljesen váratlanul megjelent Tom West, a poplari társ. Évek óta nem találkoztak, és Cliff eleinte azt sem tudta, hova tegye a társát. Fürkészőn nézte az arcát, amikor West leszállt Moon Lake-ben egy kétmotoros Cessná-val. Hosszú percekig csak egymásra meredtek, mert Tom West sem ismert rá első pillantásra régi barátjára. Tulajdonképpen a két férfi alig ismerte egymást, apáik szoros barátsága nem szállt át a fiúkra. Távol laktak egymástól, nagyon ritkán találkoztak, és az üzleti dolgaikat is többnyire levélben vagy telefonon intézték. Az egyetlen időszak, amikor közelebb kerültek egymáshoz, az volt, amikor Cliff bevonult a légierőhöz, és West keze alá került.

Tom West is nehezen ismert rá Cliffre. A férfi szakállt növesztett, a haja is hosszabb lett annál, amit akkor viselt, és jócskán őszült már. De ami igazán megrendítette a vendéget, az Cliff arckifejezése volt, és még inkább a tekintete. Zavaros, megtört tekintet volt ez, amelyből mélységes, bár jól titkolt fájdalom sugárzott. Természetesen Tom West tudott Jessica haláláról, de a temetésre nem tudott eljönni. A poplari repülőtér bajokkal küszködött már régóta, és a férfi szinte minden idejét annak szentelte. A Dakota Wings Air Charter keleti részlege lassan tönkrement, és ez nem is volt csoda. Az Egyesült Államok keleti vidékén a kisebb légivállalatok képtelenek voltak megélni. A nagy cégek mindent elkaparintottak előlük, néha a szó szoros értelmében megfojtották kisebb versenytársaikat. Tom West már régóta azon törte a fejét, hogy felhagy a repüléssel, és más megélhetés után néz. Tehette, mert tulajdonképpen repülőmérnök volt. Főleg sugárhajtóművekkel foglalkozott, és a Pratt&Whitney cég North Haven-i gyára állást ajánlott neki.

- Képtelen vagyok fenntartani ezt az egészet, Cliff - mondta West még a repülőtéren. - Ezért is jöttem ide, hogy személyesen beszéljek veled. Tudom, hogy ez nem a legmegfelelőbb pillanat, de nem tehettem mást. Ha tovább erőltetem a dolgot, előbb-utóbb kihat rád is. Úgy tudom, itt még remekül megy minden, és nem látom értelmét annak, hogy a te részleged a hátán cipelje az enyémet.

- Ebben igazad van, Tom - felelte tűnődve Cliff, és West csak most ébredt rá teljesen, hogy a társát mennyire megtörte a felesége halála. Idestova másfél év telt el azóta a szerencsétlen Karácsony óta, de Cliff még mindig nem volt a régi, és Tom West sejtette, hogy már soha többé nem is lesz az. - Igen, itt még jól mennek a dolgok. Hogy meddig, azt nem tudom. És, őszintén szólva, ha nem volna mellette Mark Lubinsky, talán én is régóta abbahagytam volna. Aranyat ér az az ember, minden tekintetben. De meg kell értened, hogy nélküle nem dönthetek semmiben. Teljes jogú társam, illetve társunk. Mennyi időd van?

- Voltaképpen rengeteg időm van - mondta West, és pipára gyújtott. - Akár két-- három nap is. Miért?

- Mert Mark éppen úton van, Kanadába repült, és a legkorábban holnap este tér vissza, ha ott minden rendben megy. Gyere, szállj meg nálunk, anyám boldog lesz, ha meglát. Sokat emleget titeket. Hogy vagytok odahaza?

- Megvagyunk, csak anyám betegeskedik sokat. Nem fiatal már. És apám halála óta búskomor lett.

Barbara tényleg nagyon örült, amikor meglátta régi barátnője fiát. A gyerekek közömbösen fogadták, el voltak foglalva a maguk dolgával: leckeírás, szakkörök, szórakozás. George a helyi repülőmodellező szakkörbe járt, és most sem volt otthon. A két kislány egy rajzfilmsorozatot nézett kacagva a tévében, Henry pedig egy vastag könyvet olvasott, amely az amerikai polgárháború történetéről szólt.

- Igazán elhozhattad volna Marthát, fiam - mondta az idős asszony, és a két férfi elé tett egy tálcát, amelyen gőzölgő kávé mellett saját sütésű aprósüteményt kínált.

- Anyám nem mozdul ki Budapestről - felelte komolyan Tom. - Azt mondja, neki ott a helye, és nincs kedve utazgatni.

- És akkor hogyan fogjátok megoldani a költözést? - képedt el Barbara. - Remélem, nem akarjátok magára hagyni.

West letette a pipáját az asztalra, és Barbarára nézett.

- Nem fogjuk magára hagyni, Barbara néni. - Még mindig ugyanúgy szólította az asszonyt, mint annak idején, Budapesten. - De nem kevés fejfájást okozott, mire meg tudtuk győzni, hogy költözzön velünk Connecticutba. Eleinte hallani sem akart róla, hogy otthagyja a szülővárosát.

- Vén fát nehéz átültetni, vagy egyenesen lehetetlen - állapította meg bölcsen Barbara. - Magatokra hagylak, fiúk.

A két férfi egy ideig némán meredt maga elé. Mindketten a saját gondolataikba mélyedtek, és azt latolgatták, mit szól a másik a kialakult helyzethez. Végtére is, ha nem is találkoztak gyakran, azért barátnak tekintették egymást, és ezen felül is összekötötte őket a közös vállalkozás. Cliff nehezen fogalmazta meg magában a kérdést, amely pedig ott követelőzött benne: hogyan tovább?

- És mi lesz a reptérrel? - kérdezte nagysokára.

- Az a legkisebb gond - felelte Tom West. - A légierő ismét átveszi, és ki akarja bővíteni. Engem sokkal jobban izgat a géppark és főleg a pilótáim sorsa. A mechanikusok, egy kivételével, még fiatalok, és közösen úgy döntöttek, hogy elfogadják a légierő ajánlatát, és maradnak. A földi személyzet könnyebben talál magának megfelelő munkahelyet, mint a hajózó állomány. Te tudnál kezdeni valamit velük? Vagy legalábbis egy részükkel?

Cliff habozott.

- Mondtam már neked, hogy Mark nélkül nem dönthetek. Neki szinte ugyanannyi pénze fekszik már ebben a cégben, mint nekem. Nem is beszélve arról, hogy szervezésben ő az ász. Elméletileg el tudnék helyezni legalább tíz pilótát, és majdnem ugyanannyi gépet. Sok a dolgunk. Kérdés azonban, hogy Lubinsky mit szól ehhez. Várjunk ezzel holnap estig, Tom.

- Rendben - felelte a vendég - engem nem nagyon szorít az idő.

Késő estig beszélgettek, aztán Tom visszavonult a vendégszobába, amit Barbara készített elő neki. Cliff még sokáig fenn maradt. Gondolkodott. Most ismét úgy érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj. Akármennyire is jól ment a cég, a keleti társ döntése, de főleg az, ami ezt a döntést előidézte, figyelmeztetésként hatott. Talán nem is olyan sokára őt is eléri ugyanez a folyamat, és a nagy halak bekapják az ő kis halát. Viszont míg Westnek volt mivel felváltania a jelenlegi megélhetését, Cliff semmi máshoz nem értett, csak a repüléshez. Most ismét eszébe jutott az apja egykori oktatása, amit annak idején nem vett komolyan. Szinte hallotta is Bob szavait, amint elhalóan visszhangoznak ebben a szobában, ahol oly sok évvel ezelőtt kimondta őket: "Nem elég a két szárny, Cliff. Ahhoz könyv is kell." De ehhez már tényleg késő volt. Ha neki kéne feladnia a Moon Lake-i életét, a legtöbb, amit elérhetne, egy helikoptervezetői állás volna, ki tudja, hol. Talán egy olyan gazembernél, mint Quintano.

Valamit nem értett. Halványan rémlett neki, hogy West annak idején a hadseregben maradt. Vagy csak gondolta? Nem volt képes visszaemlékezni. Ismét érezte azt a tompa ürességet, ami olyan gyakran elfogta az utóbbi másfél év alatt. Néha komolyan megrettent ettől. Nem önmagát féltette, hanem a gyerekeket, akik teljesen magukra maradnának, ha ővele valami visszavonhatatlan történne. Barbarára már nem sokáig lehet számítani. Nyolcvanegy éves, és ezen még az sem szépít, ha látszatra legalább tíz évet letagadhatna a korából. Jó erőben volt az öregasszony, de bármelyik pillanatban összeroppanhatott.

Tulajdonképpen a gyerekek léte volt az, ami Cliffet visszatartotta, ami életerőt kölcsönzött neki. Ha ők nem lettek volna, már rég olyasmit tett volna, amiből nincs visszaút. Pokoli erővel érezte Jessica hiányát. Néha fizikai fájdalmat okozott a tudat, hogy a szeretett asszony nincs többé. Azok az éjszakák, ott, a Remetelakban, egyedül... Felértek egy tisztítótűzzel. Olyankor tudott teljesen tisztán, minden részlettel együtt visszaemlékezni egész közös életükre, a kezdetektől egészen addig a fekete napig. A nagy és emlékezetes kirándulásokra, az öreg Volkswagennel... A házasságkötésre Manilában... Henry születésére... A fejvesztett menekülésre Saigonból... Arra a zavaros időszakra Laoszban... Emma Curtiss csábítására, aminek sikerült ellenállnia... Sok apró mozzanatra az életükből, amikor vétett az édes asszony ellen, és arra a tudatra, hogy ezeket az apró vétkeket már sohasem teheti jóvá. Csak egyféleképpen: ha él és becsülettel felneveli a gyerekeket. Ezzel tartozott Jess emlékének. Nem önmagának.

Néha eszébe jutott, mi lesz, ha egyszer a gyerekek felnőnek. Mi lesz akkor, ha mindannyian elindulnak a saját útjukon. Barbara akkor már, minden emberi számítás szerint, nem lesz az élők sorában. Ő pedig magára marad véglegesen. Ettől rettegett mindennél jobban. Ismerte annyira önmagát, hogy tudja: sohasem fog tudni megszabadulni Jessica emlékétől. Talán nem is akar. Egész életében ő volt az igazi párja. Betty nem számított. Az kamaszszerelem volt, amely már akkor kudarcra ítéltetett, amikor elkezdődött. És ugyanígy nem számított Nancy anyó sem, bármennyire kívánta is néha az együttlétet vele. Ez nem szerelem volt, hanem csak a test vágyainak a kielégítése. Minden szellemi, lelki alap nélküli szenvedély.

Mielőtt elment volna aludni, még bekapcsolta a computert. Átnézte a vállalat aktáit, a beérkezett megrendeléseket. Belepillantott a karbantartási ütemtervbe is, amelyet szintén a computeren vezetett. Úgy tűnt, minden a legteljesebb rendben van. Mégis lappangott benne egyfajta hiányérzet. Mintha valamit elfelejtett volna. Mintha elhagyott volna valahol egy számára nagyon fontos iratot, vagy tárgyat, és nem csak arra nem tudna visszaemlékezni, hol hagyta el, hanem azt sem tudja, MIT hagyott el, és mikor. Tompán követelőzött benne az alkoholszomj, de rendkívül szigorú volt önmagával szemben. Amióta megígérte Marknak, hogy nem iszik többet, azóta teljes önmegtartóztatásban élt, és még ünnepekkor sem ivott egy kortyot sem. Kínlódott, de betartotta ezt a fogadalmát. Gyakran érezte úgy, hogy Jessica figyeli, és már csak emiatt is kényszerítette magát a józanságra. Pedig sohasem hitt sem a túlvilágban, sem abban, hogy az emberi lélek megmarad sokkal azután is, hogy a test elporladt. Mégis, még most, másfél évvel a szörnyűség után is, úgy érezte, Jessica nem halt meg. Legalábbis NEM TELJESEN.

Már kóválygott a feje a kimerültségtől, de még mindig nem tudta rászánni magát arra, hogy aludni menjen. Csak ült a monitor előtt, és már azt sem látta, mi jelenik meg rajta. A tudata egy másik dimenzióban létezett most, a valós világ egyre távolabb került tőle.

Hirtelen eszmélt rá, miért érzi úgy, hogy Jessica figyeli valahonnan, nagyon messziről. Ez az érzés nem a sajátja volt, hanem egy régi barátjáé. Fred Quayle volt az, aki annak idején nyolc éven keresztül volt a padtársa az iskolában. Kayleen Fosternek udvarolt, még kora kamaszsága óta. Az égvilágon mindenki úgy beszélt róluk, mint ideális párról. Szépek voltak együtt, és szemmel láthatólag boldogok. Ez volt az a fajta szerelem, amely még valahol a gyermekkor késői szakaszában csírázik, és az évek múlásával semmit sem veszít a csillogásából, az erejéből. Felnőttek és fiatalok egyaránt úgy ítélték meg, hogy a két fiatal egymáshoz való, és ha befejezik a tanulmányaikat, semmi sem tarthatja vissza őket attól, hogy egybekössék a sorsukat.

Egyetlen egy dologra nem gondolt senki. Kayleen betegségére, amelyről, a szülein kívül, ő tudott egyedül. Még Fred sem sejtette, min megy keresztül a lány, és azt különösen nem, hogy gyógyíthatatlan. Kayleen Fosternek leukémiája volt. Nem látszott rajta semmilyen külső jel, egészen az élete utolsó hónapjáig. Akkor elemi erővel tört ki rajta a gyilkos kór, és ágyhoz szegezte. A lány hallani sem akart róla, hogy kórházba utalják. Otthon akarta eltölteni azt a kevés időt, ami fiatal életéből még hátramaradt. Fred, noha az esze pontosan megmondta neki, hogy semmire sem számíthat, mégis titkon abban reménykedett, hogy sikerül Kayt kiragadni a halálból. Csodákban hitt, holott pontosan tudta, hogy nincsenek csodák.

Kayleen pontosan egy hónappal a tizenhetedik születésnapja előtt halt meg. Fred volt az utolsó, aki élve látta, az ő karjában hunyta le örökre a szemét a lány. Attól a pillanattól kezdve a fiú gyökeresen megváltozott. Szavát sem lehetett többé hallani, megőszült, az arca egy vénemberé lett. Olyan volt, mint a kőszáli sas, ha elveszíti a párját. És egy évvel később, alig tizenkilenc évesen, szívrohamot kapott. Alig tudták megmenteni az életét. És mindezek után a sorozóbizottságnak még volt pofája alkalmasnak nyilvánítani a fiút, és elküldeni Vietnamba. Nem csak egész Moon Lake, de fél Utah állam felfortyant ezen.

Fred Quayle mindent elkövetett azért, hogy otthagyja a fogát Indokínában. Számára mindaz, ami történt, sokkal rosszabb volt, mint a halál lehetősége. Megváltást látott benne, és vakmerően ment bele mindenbe, amiben veszélyt sejtett. Mégis megúszta, sőt sebesülés nélkül úszta meg. Az ott töltött majdnem öt év alatt tökéletes gyilkológéppé változott. Álomkatonának nevezték parancsnoki körökben, olyan embernek, aki otthon hagyta minden skrupulusát, és ha kellett, az élete kockáztatásával is segítségére sietett a bajtársainak. Azok mégsem szerették, sőt rettegtek tőle, az eszelős tekintetétől, a baljós hallgatagságától.

Cliff és Fred szinte egyszerre érkeztek haza Moon Lake-be. Quayle céltalanul lézengett a világban, nem lelte a helyét, képtelen volt beleilleszkedni a civil életbe. Magányosabb volt, mint valaha, a szülei egy évvel korábban haltak meg, amikor mindmáig ismeretlen okból kigyulladt és porig égett a házuk. Csak Fred nővére, Joelle maradt életben, de ő hamar elköltözött Moon Lake-ből, és többé nem is hallottak róla.

- Szedd már össze magad, Fred - próbált akkor Cliff a barátja lelkére beszélni. - Így képtelenség élni. Engedd el végre magad mellől Kay szellemét, mert így sem ő, sem te nem tudtok megnyugodni soha.

- Megnyugodni, azt mondod, Cliff? - bámult rá a korán megvénült fiatalember. - Létezik-e még ezen a világon nyugalom? Nem létezik. Csak akkor lesz nyugalom, ha már én is Kayleen mellett fogok aludni, három lábnyira a föld alatt.

Fred nem sokáig maradt meg a kisvárosban. Egyik napról a másikra tűnt el, üzenetet sem hagyott senkinek. Csak öt év múlva érkezett róla hír Peruból. Limában telepedett le, magánnyomozó és személyi testőr volt. Egyetlen rövid levélkét küldött Cliffnek.

Cliff most már alig látott a kimerültségtől. Kikapcsolta a computert, még rágyújtott egy utolsó cigarettára, és amíg azt szívta, arra gondolt, hogy most elkelne Fred Quayle barátsága, az, hogy visszaadja a kölcsönt. Jó volna valaki, aki arra figyelmeztetné, hogy az élet fonala nem szakadt meg Jessica halálakor. Jó volna, ha valaki kölcsönözhetne neki annyi erőt, amennyi ahhoz kell, hogy Jess szellemét egyszer és mindenkorra szabadon engedhesse maga mellől.

Dolores úgy érezte, már nem halogathatja a szembesülést a férjével. Hetek óta tartott a feszült hangulat közte és Eric között, és a férfi lépten-nyomon éreztette vele, hogy fölöslegessé vált számára. Nem közeledett az asszonyhoz, amin Dolores eleinte nem is akadt fenn, de később már szöget ütött a fejébe a dolog.

Eric türelmetlenné, ingerlékennyé vált. A kevés idő, amit otthon töltött, olyanná vált Dolores és a lányok számára, mint amikor a Közép-Nyugaton tornádó készül. Szinte vágni lehetett a levegőt a lakásban, kézzel tapinthatóvá vált az a vibrálás, aminek előbb vagy utóbb kitöréshez kellett vezetnie. Az lelke mélyén az asszony még mindig hajlott a békés megoldásra, és igyekezett engesztelően viselkedni Eric-kel szemben. Napokig kísérletezett, hogy helyrehozza azt, amiben, érzése szerint, ő lehetett a bűnös. Valósággal felkínálkozott a férfinak, hirtelen elhatározással olyasmire és képesnek érezte magát vele szemben, amitől azelőtt visszariadt. De már semmi sem látszott használni.

A pontot az tette fel az i-re, amikor egy szombat este, fürdő után, Dolores felvette a legkihívóbb hálóingét, amely alig hagyott valamit födetlenül még mindig szép és kívánatos testéből. Előzőleg majdnem egy fél órát hevert az illatos fürdővízben, és kezével félénken járta végig testének legérzékenyebb pontjait. Lehunyt szeme előtt olyan képek peregtek le, amilyeneket azelőtt ízléstelennek érzett volna, de amelyek most felpezsdítették a vérét, és mire letörülközött és magára öltötte a hűvösen is izgató érintésű, áttetsző hálóinget, az izgalom olyan fázisába ért, hogy azonnal képes lett volna mindenre Ericért.

A férfi már ágyban volt, és a TIME magazin legújabb számát böngészte. Amikor Dolores belépett a hálószobába, csak egy pillanatra engedte lejjebb a lapot, és jól szemügyre vette a feleségét. Azután, mintha mi sem történt volna, tovább olvasott. Csak akkor tette le ismét a lapot, amikor érezte, hogy Dolores félrehajtja róla a takarót, és kecses ujjaival a pizsamája gombjait pattintgatja ki egyenként. Amikor pedig azt érezte, hogy az asszony ujjai ráfonódnak a férfiasságára, és gyengéden megszorongatják, még arra is rászánta magát, hogy az éjjeliszekrényre tegye a magazint, és levegye a szemüvegét is.

Dolores hirtelen közeledése kíváncsivá tette. Nem érzett vágyat arra, hogy magáévá tegye a nőt, de azt látni akarta, amint az asszony birtokba veszi a testét. "Mennyire más ez a buta liba, mint Cynthia" - gondolta magában, de nem szólt, csak kényelmesen elnyúlt az ágyon, és hagyta, hogy a felesége teljesen meztelenre vetkőztesse. Élvezte uralmi helyzetét, és azt is, hogy a megkívánás nélkül is gerjedelem kelt benne. Annyira jól ismerte már Dolorest, hogy tudta: a nő most sikerként könyveli el a dolgot. Élvezi, hogy fel tudta izgatni a férjét, és reménykedik benne, hogy ezután majd minden visszatér az általa normálisnak hitt kerékvágásba.

Amikor Dolores ajkai eleinte kissé bátortalanul megérintették a hímvesszőjét, megborzongott. De ez nem a szexuális gyönyör borzongása volt, hanem egy majdnem szadista kárörömé. Hagyta, hogy Dolores a szájába rejtse duzzadó férfiasságát, és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy teljesen elengedve magát, elélvezzen. Amint érezte, hogy ágyékában egyre inkább lüktet a kitörni készülő kéj, megragadta az asszony fejét, ujjait a hajába mélyesztette, és maga felé húzta őt. Légzése hörgéssé vadult, ágyéka tudatosan mozgott föl és le, egyre mélyebben hatolva az asszony szájába. Aztán kitört belőle egy majdnem állati ordítás, és testnedvei elemi erővel fecskendeztek az asszony ajkai közé, a nyelvére, a szájpadlására, majd amikor Dolores elképedve és megborzongva, erőnek erejével kitépte a fejét a férfi kezének a szorításából, az arcára. Elkerekedett szemmel, szinte megbabonázva nézte az elégedett férfi arcát, és mélyen elpirult.

Eric valóban élvezett. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Valóságos gyönyört jelentett számára, hogy megalázhatja Dolorest, aki eddig annyira szemérmes volt a testi kapcsolatban. A férfi nagyon jól tudta, hogy az asszony mostani ilyetén közeledését is ő váltotta ki, hetekig tartó közönyével. Számítása bevált, és önmagában gratulált magának ezért a teljesítményért. Összehasonlította Dolorest Cynthiával, és a képzeletbeli mérleg serpenyője egyértelműen a fiatalabb, szexuális téren valóságos mágusnak bizonyuló nő felé billent. Ebben a pillanatban, hogy testi szükségletei kielégítést nyertek, szinte undorodott Dolorestől, aki még mindig nem tért magához a meglepetésből és a megrökönyödésből.

- Mit vágsz ilyen álszent képet? - kérdezte keményen. - Úgy teszel, mintha nem ez volna a természetes a házastársak között. Vagy te nem így gondolod?

- Tessék? - képedt el még jobban a nő. - Nem értem, miről beszélsz, Eric. Egyáltalán nem értem. Mit akarsz ezzel bebizonyítani?

- Semmi mást, mint azt, ami vagy - felelte Eric. - Egy buta tyúk, aki még azt sem tudja, mire való a teste, és mi az igazi szex. - Észrevette, hogy Dolores arca megrándul. - Ne add az ártatlant, kicsinyem. Tudom én, amit tudok.

Az asszony alig jutott lélegzethez. Megrökönyödésében még arra sem gondolt, hogy letörölje az arcáról a férfi élvezetének a nyomát. Egyszerűen nem tudta, mivel vághatna vissza. Csak térdelt az ágy mellett, mint aki megdermedt, és a szeméből lassan folyni kezdtek a könnyek. Vállát rázta a zokogás, de hangtalanul sírt. Kezével görcsösen markolászta a lepedő gyűrött szélét, és a tekintetét nem tudta levenni a férfiról, aki még mindig győzelmesen és gunyorosan nézett rá. Csak nagysokára jött meg a hangja.

- Eric, nem tudom, mit vétettem neked. Egyszerűen nem tudom. Hűséges feleséged voltam mindig. Szerelemből mentem hozzád. És ami most történt, azt én akartam. De ahhoz nincs jogod, hogy bánts. Sem ahhoz, hogy butának nevezz. Lehet, hogy nincs annyi iskolám, mint neked, de megvan a magamhoz való eszem. - Egy pillanatra elhallgatott, és maga sem tudta, honnan szedi a bátorságot, hogy így, ilyen egyenesen beszéljen Erichez. De most már nem volt visszaút. Ha már elkezdte, végig akarta mondani. Annál is inkább, mert észrevette, hogy Eric arcáról lassan eltűnik a fölényes félmosoly, és a magabiztossága kezd meginogni. Lassú mozdulattal felállt, és most már ő nézett le a férfira. - Te sokszor megbántottál. Azzal is vádoltál, hogy Debbie nem a te lányod. Tudom, hogy szegény Jaredre gondoltál, bár sohasem mondtad ki. Hát nincs neked szemed? Nem látod, hogy teljesen rád hasonlít?

- Lárifári - legyintett Eric. - Egy kis jóindulattal mindenkiben fel lehet fedezni ilyen vagy olyan vonásokat. Azt látsz valakiben, akit és amit látni akarsz.

- És te mit, vagy kit akarsz látni benne? Hmm? Egy idegent, holott vér a véredből? És bennem kit akarsz látni? Szajhát? Mindenki rongyát? Akit tetszésed szerint megalázhatsz? Mondd! De egyenesen felelj, Eric! Mert én sohasem csaltalak meg téged! De te? Te ugyanolyan hűséges voltál hozzám, mint én hozzád? Erre felelj, Eric! - Most már hangosan kiabált, és azzal sem törődött, hogy a lányok meghallhatják az emeleti szobájukban. A végére akart járni ennek az egésznek. - Ki volt az a szőke bombázó két hete a parkolóban? Ki volt az? Erre felelj!

- Miről beszélsz, te? - próbálta elhárítani a támadást Eric. Érezte, hogy a mérleg serpenyője átlendül, és most már ő áll vesztésre ebben a párviadalban. Jogi csűrés-csavaráshoz szokott, de ahhoz nem volt eléggé jellemes, hogy nyíltan bevallja a bűnét. Pedig a jelek szerint a felesége mindenről tud. - Miféle bombázóról beszélsz? Nem ismerek semmiféle szőke nőt.

Dolores arcán megkeményedtek a vonások. Már nem sírt. Érezte, hogy a házassága ebben a pillanatban futott véglegesen zátonyra, de most már túl volt a holtponton, most már minden mindegy volt. Felkészült rá, hogy a végsőkig viszi ezt a harcot. Becsületében sértette meg ez az ember, és még csak nem is azzal, ahogyan szexuálisan viselkedett. Az csak a felszín volt, a látszat. Eric ürügyet keresett arra, hogy belé kössön, hogy megalázza, de arra nem gondolt, hogy a fegyver, amit Doloresre fog, visszafelé is elsülhet. Az asszony kiegyenesedett, fejét hátra vetette, és a tekintete, amelyik eddig mindig csak aggódó szeretetet tudott sugározni a férje felé, megtelt megvetéssel.

- Azt nem teszem szóvá, hogy hülyének nézel, Eric. De ha vaknak is tartasz, abba már nem megyek belé. Juttassam eszedbe? Nos, tessék. Szürke, nyitott Porsche, a rendszáma AZY-615H. A nő platinaszőke, valószínűleg oxigénezi a haját. Hiú kis liba, de a teste az tényleg szép, már amennyit láttam belőle. Te biztosan minden porcikáját ismered. Légy boldog ezzel az ismerettel, Eric. Nem irigyli tőled senki. De egy dolgot vegyél tudomásul: egyetlen napot sem maradok többé veled. Még nem tudom, hol fogok lakni, de majd csak találok egy olcsó albérletet a kórház közelében. Sokszor az orrom alá dörgölted, hogy te tartasz el, az én fizetésem arra sem elég, hogy innen beutazzak a munkába és vissza. Hát legyen. Szegény lány voltam, mielőtt megismertelek, hozzászoktam, hogy nélkülözzek. Ki fogom bírni ezután is. De a lányoknak mindenük meglesz, ebben biztos lehetsz. Ha napi két műszakot kell elvállalnom, akkor is meglesz mindenük. De neked megjósolok valamit, Eric. Rosszul fogod végezni. Oda fogsz jutni, ahová Quintano, az a gazember. Mert te sem vagy jobb nála. Amikor börtönbe került, neked az volt a legnagyobb gondod, hogyan mosd tisztára magad. És engem használtál fel arra, hogy meglágyítsd a bíró és az esküdtek szívét. Milyen megható dolog... A fiatal, eltévelyedett, de voltaképpen ártatlan ügyvéd, akit otthon a fiatal felesége vár, egy kislánnyal. Gratulálok. Arra jó voltam, hogy a vállamon mássz ki a bajból. De arra már nem, hogy becsületes maradj.

Eric megkövülten hallgatta végig Dolores szavait. Egyetlen pillanatig arra gondolt, hogy felpattan, és megveri az asszonyt, de tudta, hogy nem volna képes rá. Csak nézte a nőt, és ebben a pillanatban ébredt rá, hogy mennyit veszíthet, ha Dolores tényleg komolyan gondolja, amit az előbb mondott. Nézte a még mindig szép és csinos nőt, és elkezdett félni. De ahhoz sem volt eléggé bátor, hogy a félelmét legyőzze, és megpróbálja kibékíteni. Csak hevert tehetetlenül az ágyon, és az asszony úgy látta, teljesen összezsugorodik. Nem csak kielégített nemi szerve, hanem maga az ember is. Ez a látvány erőt adott Doloresnek. Paradox módon éppen most, hogy a házassága tönkrement, életében először érezte magát győztesnek. Kihúzta magát, megfordult, és kiment a fürdőszobába, hogy még egyszer lefürödjön, és lemossa magáról ennek az estének még az emlékét is.

Már fel volt öltözve, amikor Eric rászánta magát, hogy utána menjen. A fürdőszoba ajtajában ütköztek egymásba.

- Te... tényleg el akarsz most menni? - kérdezte a férfi minden meggyőződés nélkül.

- Miért, mit gondoltál? - vágott vissza Dolores. - Hogy mindenki olyan jellemtelen, mint te? Igen, most akarok elmenni. És a lányokat is viszem magammal. A ház a tied, azt csinálsz vele, amit akarsz, és azt hívsz ide, akit jólesik.

- Dolores - mondta halkan, engesztelően Eric. - Kérlek, ne csinálj butaságot. Gané alak voltam, beismerem.

- Csak voltál? - vonta fel a szemöldökét az asszony, és a férfi most látta csak igazán, mekkora változáson ment keresztül Dolores az elmúlt félórában. Már nem ugyanaz a gyengéd, szelíd nő volt, aki azelőtt. - Nem, Eric, te sosem fogsz megváltozni. És ne gondold, hogy azért megyek el, mert a számba és az arcomra élveztél. Azt még elviseltem volna, ha tudom, hogy szeretsz, ha tudom, hogy becsületes vagy. Abban az egyben volt igazad, hogy házastársak között ez természetes. De csak akkor, ha mindketten egyenrangúak, és kölcsönösen tisztelik egymást. Hiszen én kezdeményeztem. Azt hiszed, én nem tudom, milyen az igazi, felszabadult szerelem? Tudom. De ami köztünk volt az utóbbi időben, az már távolról sem volt szerelem. Még házasságnak sem nevezhető, csak névleg. Engedj, ne állj az utamba, még össze kell csomagolnom, és a lányokat is fel kell öltöztetnem.

- Legalább reggelig várj, Dolores - kérlelte a férfi - és addig beszéljük meg. Ígérem, meg fogok változni.

Az asszony szemében kegyetlen fény villant, amint rápillantott.

- Te, megváltozni? Hamarabb válik édesvízzé a Nagy Sós Tó. És erről nincs is mit beszélnünk többet. Majd beszélj az ügyvédemmel, az legalább egyenrangú ellenfeled lesz.

Dolores még aznap éjjel elment otthonról a lányaival együtt. Az öreg Volvo úgy meg volt pakolva, mint annak idején a nyugatra igyekvő telepesek ekhós szekerei. Minden ruháját, és a három lány holmijait beszuszakolta a kocsiba, aztán búcsú nélkül ült be a volán mögé, és türelmetlenül várta, hogy az álmos, megszeppent gyerekek elbúcsúzzanak az apjuktól. Egy olcsó motelben húzódtak meg, és másnap, mielőtt munkába ment, még elvitte Deborah-t, Katherine-t és Judyt az iskolába, aztán sietett a Millcreek kórházba.

Mark Lubinsky bosszúsan tette le az újságot, és Cliffre nézett. A repülőtér falatozójában ültek mindketten, és tulajdonképpen a napi teendőket akarták megvitatni, de az idős férfit nem hagyta nyugodni, amit a lapban olvasott.

- Nem tudom... - mondta tűnődve, és a szivarcsutkáját morzsolgatta. - Nagyon nem tetszik nekem, ami a Közel-Keleten történik. Azt hiszem, jól tettem, hogy akkor eljöttem onnan. Izrael már nem ugyanaz, ami volt, és soha többé nem is lesz.

- Miből gondolod? - kérdezte Cliff, és cigarettára gyújtott. Intett Nancy anyónak, hogy főzzön egy erős kávét. - Szerintem éppen most lenne itt az alkalom, hogy azzá váljon, aminek ti, a te generációd, terveztétek. Békét akartatok, Rabin^[269] most éppen ezen fáradozik. Vagy nem?

- De igen - fintorgott Mark - békét akartunk. Csak ehhez máris késő. Látom, nem érted. Az egész még hatvanhétben kezdődött, amikor elfoglaltuk Ciszjordániát, és a Gázai Övezetet. Katonai megszállás volt, szükséges rossz. A terrorcselekmények megfékezését volt hivatott szolgálni. Csak az akkori politikai vezetés elkövetett két súlyos hibát. Az első az volt, hogy nem gondoltak az ottani arab lakosságra. Azoknak megélhetés kellett, hát elkezdtek Izraelbe járni dolgozni. Még ez sem lett volna nagy probléma, ha velük együtt nem szivárognak be nemkívánatos elemek is az országba. Láthatod, mik történnek mostanában. Ilyen még sohasem volt. Nancy drága, adjon már egy sört! - szólt a pincérnőnek, aki azonnal benyúlt a hűtőpultba, és két doboz Millert vett ki onnan. Cliff is odapillantott, és tagadólag rázta meg a fejét. - Látom, erősen tartod magad, fiam - bólintott elismerően Lubinsky.

- Megfogadtam valamit, Mark - felelte Cliff. - Legközelebb akkor fogok megint alkoholt inni, ha újra megnősülök. De mivel erre nem sok esély van, hát úgy néz ki, hogy életem végéig absztinens maradok.

- Ne mondj nagyot, Cliff - intette az idősebb férfi. - Még nem tudhatod, mit rejt a jövőd. Én sem hittem, hogy újra házasember lesz belőlem, aztán most mégis az vagyok. És nem is bánom.

Cliff idegesen gyújtott rá, és hosszan eljátszott a gyufával, aztán a barátjára emelte a tekintetét.

- Mark, mi volna, ha folytatnád a mesédet, ahelyett, hogy az én jövőmet boncolgatnád? Hagyj engem békében ezzel a marhasággal. És különben is, érdekel, hogy szerinted mi volt a második hiba.

- Ahogy akarod - vonta meg a vállát Mark. - Nem erőszak a disznótor. De emlékezz majd vissza arra, amit mondtam. - Ő is elővett egy szivart, és rágyújtott. - A második hiba még az elsőnél is nagyobb volt. Majdnem bűn. Odaköltöztettek az elfoglalt területekre egy rakás zsidó telepest. Egy részük ideológiai okokból ment oda, mert azon a vidéken egy csomó történelmi-vallási hely van, amely szent a zsidóknak. Mások bedőltek a jutányos árnak, aminek a fejében telekhez juthattak, és felépíthették a házaikat. És most több tízezren élnek ott, az ellenséges területen, a hadsereg egységeinek kell védeni, oltalmazni őket, jószerivel csak konvojokban közlekedhetnek a kocsijaikkal, a gyermekeiket páncélozott autóbuszok hozzák-viszik az iskolába. És a települések körül szögesdrót kerítés húzódik, mintha gettóban élnének. Ezeket nehéz vagy lehetetlen lesz onnan kitelepíteni. Az ő szemszögükből így is van rendjén, hiszen a gyermekeik már ott születtek. De hogy Izrael nem fog tudni békét kötni az arabokkal, az hétszentség. És akkor, ha ki is erőszakolnak valamiféle álbékét, egy csomó zsidó ott fog maradni arab hatalom alatt. Mennyivel jobb ez, mint ami Európában történt a háború előtt?

Cliff megcsóválta a fejét. Eddig nem sokat izgatta Izrael sorsa, csak érdekes hírként olvasta, vagy nézte a tévében az ott történő eseményeket. De Mark fejtegetése egészen más színben tüntette föl előtte a kérdést. Igazat kellett adnia a társának.

- Valamit azért nem értek, Mark - mondta elgondolkodva. - Egyiptommal már régóta tart a béke, és most Jordániával is megkötötték a békét. Azok is arabok, nem?

- Fiam, arab és arab között nagy a különbség - magyarázta Lubinsky. - Egyiptom visszakapta a Sinai-félszigetet, ez volt a béke ára. És az a béke hideg. Éppen csak hogy egy árnyalattal több, mint egy egyszerű tűzszüneti szerződés. Attól, hogy nagykövetek ülnek a másik ország fővárosában, az egyiptomi nép még ugyanúgy utálja a zsidókat, mint azelőtt. Pusztán azért, mert generációkon keresztül ezt oltották belé. A jordánoknak meg más érdekeik vannak. Nekik tengeri kikötő kell, mert a gazdaságuk majdnem a nullával egyenlő. Hatvanhétben is csak kényszerből léptek be a háborúba, hetvenháromban részt sem vettek benne, sőt Husszein titokban Jeruzsálembe utazott, és figyelmeztette Goldát, hogy a szírek és az egyiptomiak támadni fognak. Csak éppen senki sem vette komolyan.

- Állj - emelte fel a kezét Cliff. - Azt mondod, tengeri kikötő. Ha jól tudom, Jordániának ott van Aqaba, a Vörös Tengernél. Az nem elég?

- Ne röhögtess már, Cliff - vigyorodott el Mark. - Persze, hogy ott van Aqaba, és vele szemben Eilat. Két köpőcsésze. Azt hiszed, ha Izraelnek nem volna két nagy kikötője a Földközi-tengernél, megélne? Egy frászt. A Vörös Tenger zsákutca. Ha valakinek nincs ott dolga, eszébe sem jut, hogy behajózzon oda. És azt se felejtsd el, hogy ha Egyiptomban egyszer visszatér a nasszeri hatalom, akkor lőttek az egész hajózásnak ott. Mubarak^[270] egyelőre "jól ül", mert Amerika támogatja. De az egész Közel-Kelet egyetlen hatalmas puskaporos hordó, elég egy szikra, és az egész lángba borul.

- Hmm. A fene se érti ezt. - Cliff nehézkesen felállt az asztaltól. - Én hazamegyek most, Mark. Megígértem anyámnak, hogy ma nem maradok el, segítenem kell neki. Amúgy is be van fogva alaposan a négy gyerekkel.

- Oké, fiam, menj csak - nyújtotta a kezét Lubinsky, és hossza nézett a barátja után. Látta a görnyedt hátát, a tétova lépteit, és hirtelen nagyon megsajnálta Cliffet. "Ennek a srácnak asszonyra van szüksége. Minél hamarabb." - gondolta részvéttel.

Még elüldögélt egy ideig az asztal mellett, és újra kézbe vette az újságot. Iménti mérge elszállt ugyan, de a helyébe mély keserűség költözött. A széthúzás eddig sosem látott méreteket öltött volt hazájában, a jobboldal nyíltan támadta Rabin miniszterelnököt, és voltak, akik árulónak bélyegezték. Voltak, akik nagy hangon követelték az "oslói bűnösök^[271]" felelősségre vonását. Egy tüntetés során, amelyet a jobboldal szervezett, valaki arra vetemedett, hogy SS-egyenruhában ábrázolja Rabint egy hatalmas plakáton. Ez önmagában nem lett volna annyira bűn, mint inkább túlkapás. Viszont igenis bűn volt, hogy a jobboldal vezetői beleegyezőleg szemet hunytak a dolog fölött, és ezzel hallgatólagosan beleegyeztek abba, hogy a feszültség eddig sosem tapasztalt szintre emelkedjen. Mark szinte a zsigereiben érezte, hogy Izraelben hamarosan olyan események fognak történni, amilyenekre eddig soha nem volt példa, és amelyek gyökeresen meg fogják változtatni nem csak az ország, de az egész régió arculatát is.

Az idén sokáig tartott az ősz. Még október legvégén is aránylag meleg volt, a környező hegyek erdői példátlan szépségben pompáztak. A szivárvány minden színe ott volt a láthatatlan festő palettáján, és Mark, aki sohasem volt szentimentális alkat, most megértette, mit jelent Moon Lake varázsa annak, aki itt született, itt vált felnőtté, itt él, amióta az eszét tudja. Cliff élete mélyen ebben a környezetben gyökerezett, és talán éppen ezért nem tudta mindmáig túltenni magát a közel három évvel ezelőtti lelki sérülésen. Jessica elvesztése a férfi számára olyan volt, mintha valamelyik végtagját amputálták volna. Gloria remek érzékkel vette észre ezt, és igyekezett Cliffet mindig eltávolítani a szerinte öngyilkos magánytól. Amikor csak tehette, meghívta a férfit magukhoz, semleges, de annál érdekesebb témákról beszélgetett vele, és közben aggódva figyelte Cliff arcát, kézmozdulatait. Alice is kitett magáért, végtelenül kedves volt a férfival, és Gloria egy adott pillanatban attól tartott, hogy nemkívánt kapcsolat alakul ki a két, korban egymáshoz nem illő ember között. De Cliff egyáltalán nem gondolt ilyesmire. Szinte lányaként szerette Alice-t, türelmesen magyarázott neki, amikor a lány érdeklődött valami iránt. Alice-t nagyon érdekelte a történelem, Cliffnek pedig kifogyhatatlan történetei voltak.

Egyvalamitől azonban óvakodott a férfi. Azóta a tragikus Karácsony óta senki ember fiát nem engedett a Remetelak közelébe sem. Úgy érezte, a kis ház, a hozzá fűződő emlékekkel együtt, egyedül az ő szentélye, az ő birtoka. Örökre elmúlt az az idő, amikor a család és Markék közös hétvégéket töltöttek a Remetelakban, bejárták a környékét, és jól érezték magukat egymás társaságában. Cliff kizárólag egyedül ment a kis házhoz minden második hónapban, teliholdas éjszakákon, és magányosan emlékezett. Nem tudott, de talán nem is akart elszakadni a szeretett asszony fájdalmas emlékétől. Gloria minden igyekezete, hogy kivonja Cliffet ebből, meddőnek bizonyult.

- Ne erőlködj - mondta neki egyszer Mark. - A fiúnak nincs bátorsága szembenézni a valósággal, és te, akármilyen ügyes vagy is, legfeljebb tompítani tudod az érzéseit. Megszűntetni nem. Arra csak egy olyan asszony volna képes, aki lélekben legalábbis megközelíti Jessicát. Cliff mindaddig nem fog tudni kiszakadni a felesége bűvköréből, amíg újra bele nem szeret valakibe. Ez meg, talán egyetértesz velem, egyelőre lehetetlenebb, mint az, hogy az ember a Marsra utazzon. Amíg a barátunk bezárkózik a gyászába, addig senkinek sincs esélye rá, hogy kiragadja onnan.

- Tudom, drágám - felelte nyugodtan az asszony - de azért nem egykönnyen nyugszom bele ebbe. Nem tudom ölbetett kézzel nézni, hogy Cliff tönkremegy. Két év alatt többet öregedett, mint más tíz év alatt. Néha az az érzésem, hogy a barátod nem is ember, hanem öngyilkos cet, amely szánt szándékkal veti ki magát a partra, a biztos pusztulásba. Ezt szeretném megelőzni, ha lehet.

- Ahhoz, hogy ezt megelőzd, Gloria, sokkal többre volna szükség, mint beszélgetésekre - tűnődött Lubinsky. - Ehhez arra volna szükség, hogy Cliff maga akarja az életet, és elfogadja végre azt a tényt, hogy ami megtörtént, azon senki sem tud változtatni. Azt hiszem, nagyon lassan, nagyon apró lépésekkel, de közeledik efelé. Abbahagyta az ivást, színjózan.

- Kedvesem, a józanság néha veszélyesebb lehet az alkoholmámornál - ellenkezett Gloria. - Statisztikák egész légiója bizonyítja, hogy az öngyilkosok döntő többsége józanul vetett véget az életének. A részegség nem csak tompít, hanem kikristályosítja az életösztönt is. Hidd el, tudom, mit beszélek.

Mark tudta, de tehetetlennek érezte magát. Ő mindössze annyit tehetett, hogy okos odafigyeléssel érzékelje barátja lelki hullámzását, és amikor úgy ítélte meg, hogy itt a megfelelő pillanat, befolyásolja azt. A munkában igyekezett olyan feladatokkal ellátni Cliffet, amelyek teljes odafigyelést igényeltek, a magánéletébe viszont csak nagyon nehezen tudott beleszólni. Ezt már Gloriára és Alice-re kellett bíznia, és közben elismernie, hogy egy nő sokkal jobban tud hatni egy Cliff-féle férfira, mint egy másik férfi, még akkor is, ha szoros barátság fűzi össze őket.

Szombaton, november negyedikén este Cliff ismét hivatalos volt Markékhoz. Gloria meglepetést készített a férfi számára. Egy régi barátnőjét, bizonyos Claire Spencert meghívta Moon Lake-be, és szerette volna, ha a két magányos ember összebarátkozik. Claire is özvegy volt, ráadásul, Cliffel szemben, neki még gyermeke sem volt. Korban is egymáshoz illettek, talán két év volt közöttük. Gloria mindent elkövetett azért, hogy a találkozás és a megismerkedés zökkenőmentes és semleges legyen mindkét ember számára. A barátnője szempontjából tudta, hogy sikerrel járhat, Claire okos nő volt, a chicagói Michigan Daily szerkesztője, de Cliff miatt aggódott, mert Claire meglehetősen hasonlított Jessicára. Az asszony attól félt, hogy Cliffet, amint meglátja a nőt, meg fogja rázni ez a hasonlatosság.

Fölösleges volt azonban aggódnia. A férfi, legalábbis látszólag, nagyon felszabadultan viselkedett, és mire végeztek a vacsorával, érdekes beszélgetés alakult ki közöttük. Közben fél szemmel a tévét lesték, ahol éppen hírmagazin ment a CNN-en.

- Claire - szólalt meg Cliff - én nem vagyok nagy politikai szakértő. Bár Mark barátom és kedves felesége azt tartják rólam, hogy igen. Istenem, tévedni emberi dolog - nevette el magát kissé borúsan. - Szeretném tudni, mi a maga véleménye a Közel-Keletről. Mark már teletöltötte a fejemet a saját nézeteivel, de megvallom, én egy kukkot sem értek belőle.

- Nem is csodálom, Cliff - mosolygott az asszony. - Szerintem még azok sem értik teljesen, akik ott születtek, és egész életüket ott töltötték. De mi érdekli egészen pontosan?

- Megmondom - felelte a férfi, és elgondolkodva cigarettára gyújtott. - A Közel-Kelet szinte olyanná vált Amerika számára, mintha itt volna, a hátsó udvarunkban. Annyit én is felfogok a dologból, hogy Izrael az egyetlen ország abban a régióban, amelyben a mindenkori amerikai kormányzat megbízhat, hogy ellensúlyozza az arab nézeteket. De mi van akkor, ha magában Izraelben inog meg a politikai stabilitás?

- Hmm, kényes kérdés - tűnődött Claire. - Nem hiszem, hogy egyértelműen lehet rá válaszolni. Ha - tegyük fel - Izraelben annyira meginogna a maga által említett politikai stabilitás, hogy ez közvetlenül veszélyeztetné Amerika érdekeit, szerintem az elnök kieszközölné, hogy ha csapatok nem is, de megfigyelők kerüljenek abba az országba. És akkor megint ott volnánk, ahol Vietnamban voltunk. Egyszer már megégettük magunkat a libanoni polgárháborúval. Még egy ilyen melléfogás nem kell. Clinton elnök nagyon jól tudja ezt, de ragaszkodik ahhoz, hogy Izrael erősebb maradjon katonailag is, gazdaságilag is, mint a környező arab országok. Amíg ezt a minőségbeli különbséget fenn lehet tartani, addig nincs közvetlen veszély. De amint megbomlik a finom egyensúly, Amerikának lépnie kell. Egyfelől ott van Izrael, mint "előretolt bástya", másfelől viszont ott annak az olajtermelő arab országok, amelyek csak arra várnak, hogy megszorongathassák nem csak Amerika, hanem az egész civilizált világ nyakát, ahogyan hetvenhárom után is tették. És szerintem ebben rejlik az igazi veszély. Nem annyira a kőolaj miatt, mint inkább amiatt, hogy a szélsőséges muzulmán erők ebben látják majd az igazolást a saját elméletükre. És akkor óhatatlanul kitör egy az egész világot átfogó harc az iszlám és a Nyugat között. Elképzelni sem lehet, mi lenne egy ilyen vallási háborúnak a kimenetele.

- Érdekes, amit mondasz - vetette közbe Gloria. - Én még sohasem gondoltam végig ebből a szemszögből a dolgot, pedig Mark majdnem szóról szóra ugyanezt magyarázza.

- Mert így van - mondta Lubinsky. - Ott éltem, láttam mindent. Azt is, amit más nem látott.

Éjfél is elmúlt már, de a társaság még egyáltalán nem volt fáradt. A kellemes, érdekes vita tovább gyűrűzött, mindenki kifejtette a véleményét, és közben még mindig fél szemmel a CNN-t figyelték. Két óra előtt Cliff úgy érezte, Claire-ben okos partnerre talált, és magában azt fontolgatta, vajon az asszony mit szólna hozzá, ha időnként meglátogatná Chicagóban.

És ekkor a hírmagazin műsorvezetője megszakította az adást, és olyan hírt közölt, ami megdermesztette mindnyájukat. Egy Tel Avivban tartott nagygyűlésen valaki lelőtte Yitzhak Rabin miniszterelnököt. A politikus röviddel a kórházba szállítás után meghalt.

- Ecce homo - mondta keserűen Mark. - Itt van az, amitől féltünk. Jól ismertem Rabint, remek ember volt, és kiváló katona. Kár érte. De még inkább kár az országért, mert megkockáztatom, hogy ez a merénylet csak első fecske volt egy sorozatban. Csak Isten a megmondhatója, hová fognak még fajulni a dolgok Izraelben. És az egész világon.

Eric Waltham még mindig nem tudott napirendre térni afölött, hogy a felesége otthagyta. Férfiúi büszkesége szenvedett csorbát, még akkor is, ha ezt nem fogalmazta meg magában, és közben tudta, hogy az asszony távozása jogos volt. De nem is annyira ez bántotta, mint inkább az, hogy Dolores távozásával szinte egy lavina indult meg, és az üzleti tevékenysége is elkezdett sántítani. Egyre nehezebben tudta fenntartani a látszatot, hogy minden a legnagyobb rendben van, és éppen Cynthia volt az, aki ezt észrevette rajta. A nő szerette, ha kényeztetik, szerette a drága ajándékokat, és minden kétséget kizáróan értésére adta Ericnek, hogy továbbra is elvárja tőle mindezt. Az ügyvéd igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, közben viszont rettegett tőle, hogy ha továbbra is így mennek a dolgok, rövid úton elveszíti egész vagyonkáját, és vele együtt az emberi tartását is.

Még nem felejtette el Dolores jóslatát, hogy ugyanúgy fogja végezni, mint egykori főnöke, Roy Quintano. Akármennyire kapálózott is a kegyetlen igazság ellen, a lelke mélyén tudta, Doloresnek volt igaza, amikor azt mondta neki, hogy az ő vállára támaszkodva sikerült megmenekülnie a börtöntől, amikor Quintanót elkapták és elítélték. Nyíltan nem merte vállalni az igazságot, de amikor egyedül volt, igenis érezte, hogy az élete a semmi felé rohan. Néhányszor megpróbálta megkeresni Dolorest, tudta, hogy hol lakik, de az asszony nem akart szóba állni vele. Még akkor is, amikor a lányokat látogatta meg, Dolores hideg és rideg távolságot tartott, és a férfi érezte, hogy ez az ő bűne. De annyira azért nem ébredt benne föl az emberség, hogy megpróbáljon töredelmesen bocsánatot kérni Dolorestől.

Pedig az asszony egy ideig ezt várta tőle. Még mindig szerette a férjét, és talán neki nagyobb kín volt a kapcsolatuk ilyetén megszakadása, mint Ericnek. Ismerte jól a férfi jellemét, és tudta, hogy nem várhat tőle olyasmit, amire az képtelen. De kész lett volna megbocsátani neki, ha látta volna a közeledést Eric részéről. Mivel azonban ez nem következett be, fél évvel az után az emlékezetes szombat este után beadta a válókeresetet. Közben egy eléggé olcsó, és kényelmesen berendezett bérlakást talált a Millcreek kórház közvetlen közelében, és ugyanabban a lakónegyedben remek iskola is működött. A lányok számára is kényelmes megoldás volt, hogy nem kellett hajnalban kelniük, és tanítás után hamar hazaértek. Több lett a szabadidejük, tanulni is, szórakozni is jobban ráértek, mint fél évvel azelőtt.

Doloresnek sem volt mindegy, mennyit jár az öreg Volvóval. Költséges dolog volt autót tartania, de nem akart teljesen lemondani róla, mert a hétvégéit okosan és szórakoztatóan akarta megszervezni. De hét közben már nem kellett annyit furikáznia a kocsival, és ezt hamarosan megérezte pénzben is. A munkahelyét gyalog is elérte, még jól is esett neki, ha oda-vissza sétálhatott, és kiszellőztethette a fejéből a napi gondokat. Csak egyvalami zavarta, és ez a teljes magány volt. Esténként, ha a lányok már aludni mentek, magára maradt, és az egyetlen szórakozása a tévén kívül az olvasás maradt.

Az asszony szeretett olvasni, és igényes olvasó volt. Tudatosan kerülte az olcsó ponyvát, ami egyáltalán nem elégítette ki a tudásszomját. Alacsonyrendűnek érezte volna, ha szirupos szerelmi történeketek kell olvasnia, amelyekben minden szép és jó, és elkerülhetetlen a happy end. A saját élete volt az ellenbizonyíték erre. Nem hitt benne, hogy az ember élete könnyedén megváltozhat egy olyan trauma elviselése után, amilyen a szakítása volt Eric-kel.

Munkából hazafelé menet mindig szerét ejtette, hogy legalább megálljon az előtt a könyvesbolt előtt, amely két saroknyira volt a lakásától, és elgyönyörködjön a reklámozott könyvekben. Az üzlet tulajdonosa egy idős férfi volt, akivel néha szeretett elbeszélgetni. Andrew Lloyd volt a neve, és nemrégiben elmesélte Doloresnek, hogy annak idején tengerészgyalogos volt Vietnamban. Tíz évvel lehetett öregebb az asszonynál. Ahányszor a nő nem csak bámészkodni állt meg a bolt előtt, hanem rászánta magát arra, hogy be is menjen, még ha nem is vásárolt semmit, legalább félórát beszélgettek, és Doloresnek egy idő után feltűnt, hogy igenis szüksége van ezekre a csevegésekre.

Andrew Lloyd agglegény volt, magányosan élt a bolt mögötti lakásában, és a könyveken kívül egyetlen szenvedélye volt: az utazás. Elmesélte Doloresnek, hogy Vietnam után az első dolga volt olyan helyre menni, ahol semmi sem emlékezteti a csak nem olyan rég otthagyott pokolra. Svédországba utazott, ahol senkit sem ismert, és kerek egy hónapig kóborolt a skandináv országban. Emlékekkel és egy rakás fényképpel gazdagabban tért vissza az Egyesült Államokba, és Salt Lake Cityben telepedett le, noha New Hampshire-i volt eredetileg.

- Távol akartam lenni attól a világtól, amelyet a bevonulásom előtt otthagytam - magyarázta egyszer, egy csésze kávé mellett. - Tíz évet húztam le Indokínában, sokkal többet, mint mások. Nevezze ezt akár szerencsének, akár az ellenkezőjének, teljesen mindegy. Megúsztam nagyobb sebesülés nélkül, nem estem fogságba, miközben körülöttem úgy hullottak a bajtársaim, mint ősszel a legyek. Épségben hazatérhettem, de egyvalamit elvesztettem. Jobban mondva, VALAKIT. A menyasszonyomnak nem volt türelme kivárni, amíg hazatérek, és hozzáment a legjobb barátomhoz, akinek volt annyi szerencséje, hogy az egész háború alatt itthon maradt, mint a Nemzeti Gárda tisztje. Ezért is akartam eltávolodni New Hampshire-től. Úgy éreztem, fölösleges luxus annak kitennem magam, hogy állandóan velük találkozzam. Lehet, hogy ezt gyávaságként írja majd a számlámra, de menekülni könnyebb volt, mint szembenézni velük.

- Nem ítélhetem el, Andrew - mondta Dolores szelíden - hiszen én is elmenekültem a saját múltam elől. Hogy ez a fajta menekülés mennyire nevezhető gyávaságnak, azon kár vitatkozni. Szerintem nem az, sőt. Az nevezhető gyávának, aki minden ilyen csapás ellenére sem képes szakítani az addigi életével, és továbbra is szenvedésre ítéli önmagát. Vagy a gyermekeit. Mi lett volna a lányaimmal, ha nekem akkor nincs elég merszem hátat fordítani a férjemnek? Hogyan éltünk volna továbbra is ugyanazon fedél alatt, ha a közös életnek még a látszatát sem tudtuk volna fenntartani? Sehogyan sem. Így is szenvedtek, de hamar túltették magukat a megrázkódtatáson, és mostanra már kiegyensúlyozott az életük. Nekem ez a legfontosabb.

- Igaza lehet, Dolores - felelte a férfi elgondolkodva. - Ezt így még sohasem gondoltam végig. De kettőnk között óriási különbség van. Nem csak korban, hanem abban is, hogy nekem nincsenek gyermekeim, akiknek az érdeke ezt diktálta volna. Én a magam feje után mentem mindig, és ha ezt önzésnek lehet is nevezni, nem volt más választásom.

Dolores éppen hazafelé ballagott a munkából. Ma rövid műszakja volt, délben végzett, és ki akarta használni az alig hűvös, napos őszt. Vagyis tulajdonképpen nem kihasználni akarta, hanem az utolsó pillanatáig kiélvezni. Közeledett a hétvége, és azt tervezte, hogy elmegy kirándulni a lányokkal az Uintahba. Ott még nem nagyon járt, alig ismerte azt a vidéket. Titkon azt tervezgette, hogy erre a hétvégi kirándulásra meghívja Andrew-t is.

Szokása szerint, amikor a könyvesbolthoz ért, először a kirakat előtt állt meg, és kényelmesen nézegette a kiállított köteteket. A tekintete megakadt egy közepesen vastag könyvön. Valami Barbara Mitchell írta, a címe Honnan indultunk, hová érkeztünk volt. Maga a cím nem sokat sugallt Doloresnek, és azt sem tudta eldönteni, látta-e azelőtt a könyvet a kirakatban, vagy sem. Kíváncsivá tette a dolog, és belépett a könyvkereskedésbe.

- Á, Dolores! - üdvözölte Andrew vidáman. - Bocsásson meg, egy pillanat alatt végzek ezzel az úrral, és akkor a maga rendelkezésére állok. Foglaljon addig helyet.

- Csak semmi sietség - felelte nevetve az asszony - ráérek.

Elhelyezkedett a sarokban, a bőrrel bevont kis pamlagon, amely előtt egy régi, faragott asztalka állt. Szerette ezt a sarkot, bensőséges hangulatot kölcsönzött a boltnak. Itt szoktak beszélgetni a férfival, egy csésze kávé vagy tea mellett. Amint letelepedett, Dolores szeme azonnal megakadt az asztalon heverő egyik köteten, amely ugyanaz volt, mint amit az imént látott a kirakatban. Kézbe vette, belelapozott, és csakhamar teljesen elfeledkezett mindenről, ami körülvette. A könyv érdekesnek mutatkozott. Családregénynek is lehetett volna nevezni, de inkább volt kordokumentum, hiszen az írónő nem egy idegen család történetét írta le benne, hanem a sajátjáét. Dolores egyre jobban elmélyedt az olvasásban, és azt sem vette észre, amikor Andrew Lloyd melléje telepedett.

- Látom, tetszik magának - bökött a férfi a könyvre. - Nem csodálom, ez már a második kiadás. Az elsőt úgy elkapkodták, mint a cukrot. Egy hét alatt egyetlen példányom sem maradt.

- Igen, nagyon tetszik - felelte szórakozottan a nő. - Tudja, nekem valahonnan nagyon ismerős ez a Mitchell név. Csak nem tudom, hová tegyem. Maga mit tud róluk?

- Sok mindent. Van türelme végighallgatni a mesémet?

- Hát persze! - nevette el magát Dolores. - Különben is szeretem, ha mesél. Nos, halljuk - helyezte magát kényelembe, hátát a pamlag támlájának támasztva.

A férfi gyengéden elvette tőle a könyvet, megpörgette az ujjaival a lapokat, és kibámult a kirakat ablakán keresztül az utcára. Látszott rajta, hogy nem tudja, hogyan kezdje el a mondókáját. Aztán ismét Doloresre pillantott, és nyugodt, mesélő hangon kezdett beszélni.

- Magyar család. Pilóták, legalábbis Robert Mitchell az volt, és az a fia is, Cliff. Cliffel együtt szolgáltam Vietnamban. Illetve, bocsánat, pontatlan vagyok. Én a saigoni amerikai nagykövetségen szolgáltam, ő pedig egy közeli repülőtámaszponton. Amikor minden összeomlott, ő volt az utolsó pilóta, akinek még sikerült helikopterrel felszállnia a követség tetejéről. Én is azon a gépen voltam, két katonámmal, és még vagy tíz civillel együtt. Laoszban szálltunk le, valahol a nagy semmi kellős közepén, mert a helikopter találatot kapott. Utána szem elől tévesztettem Cliffet, azt mondják, eltűnt. Csak jóval később került haza.

- Várjon csak, Andrew - emelte fel a kezét Dolores - ne olyan gyorsan. Azt mondta az imént, ennek a Cliffnek az apját Robert Mitchellnek hívták. Róla mit tud?

- Jó pár évvel ezelőtt meghalt - felelte Lloyd. - Beteg volt, és balesetet is szenvedett. De miért olyan fontos ez magának, Dolores?

- Mert úgy rémlik, mintha ismertem volna. Ha nem csal az emlékezetem, éppen szolgálatos voltam a traumatológián, amikor egyszer behoztak egy Robert Mitchell nevű idős férfit. Valahonnan... Nem tudom, honnan. Nem is volt fontos akkor. Neki is balesete volt, ha jól emlékszem, egy kocsival nekihajtott valami betonfalnak. Összevissza volt törve szegény, szinte egyetlen ép csontja sem maradt.

- Akkor helyben vagyunk, ugyanarról az emberről beszélünk - bólintott a férfi. - Moon Lake-ből hozták be, ő volt annak idején az Edwin Cole repülőtér parancsnoka és a Dakota Wings Air Charter repülővállalat tulajdonosa. Moon Lake egy festői szépségű tó, az Uintahban. Mellette két kisváros van, az egyik Resort, ahol a síközpont létesült még az ötvenes években. Járt már ott, Dolores? Érdemes megnézni. Mindössze százhatvan mérföld ide.

Az asszony elnevette magát.

- Ha tudná, hogy éppen arrafelé akartam kirándulni a hétvégén! És ha elmondom, hogy magát is meg akartam hívni, elhiszi? Mindenesetre, ezt a könyvet megveszem.

- Azt már nem, kedves Dolores - ingatta a fejét Lloyd. - A könyvet magának ajándékozom, cserébe a meghívásáért, amit szívesen el is fogadok, ha nem zavarom meg a jelenlétemmel magát és a lányait. Lehet, hogy nem leszek olyan kellemes társaság nekik, mint magának.

A nő elkomolyodott, kezét a férfi kezére tette.

- Andrew - mondta halkan - azt hiszem, itt az ideje, hogy magamra is gondoljak. A lányaim hárman vannak, nekik jó társaságuk van mindig. De nekem nincs. Kérem, ígérje meg, hogy velünk jön.

Andrew Lloyd mélyen a szemébe nézett, és komolyan bólintott.

- Rendben van, Dolores. Megígérem.

Közeledett az atlantai olimpia ideje, és Cliff ismét kezdte úgy érezni, hogy lassan, nagyon lassan vissza tud térni a valóság talajára. A vállalat munkája megszaporodott, rengeteg sürgős megrendeléssel kellett megküzdeni. Mark örömmel nézte barátja visszaemelkedését a szomorúság és a gyász mélységeiből, de jól érzékelte azt is, hogy ez még nem a folyamat legvége. Tudta, hogy Cliffnek még sok időre lesz szüksége ahhoz, hogy teljesen tudjon szakítani Jessica emlékével. Illetve, azt tudta, hogy ez a szakítás sohasem lesz teljes és végérvényes, még akkor sem, ha a véletlen úgy hozná, hogy a férfi találjon magának egy megfelelő társat. Ő maga sem tudta elfelejteni Hannát és Yonit. A természet lehetetlen feladat elé állította az embert ezzel. A lélekbe bevésődött emlékek, maga a veszteség fájdalma, csak csökkenni tudtak, végérvényesen eltűnni sohasem.

Valóságos légifolyosót létesítettek Moon Lake és Georgia állam között. Amióta kiesett a keleti részleg, az Edwin Cole repülőtér lett a Dakota Wings Air Charter egyetlen bázisa, és ez néha szinte megoldhatatlan logisztikai problémák elé állította a két társat. Nem volt elegendő hely az árúk tárolására, ezért arra kényszerültek, hogy a lehető legprecízebben oldják meg a tranzitforgalmat. Röviden ez azt jelentette, hogy a beérkezés és a továbbítás közötti időnek minimálisnak kellett lennie, és ha nem ugyanaz a gép szállította tovább a szállítmányt, akkor az átrakodást villámgyorsan kellett megoldani. Eleinte sántítva ment a dolog, gyakran megtörtént, hogy gondot okozott az átrakodás. Nem volt elég gép, nem volt elég személyzet. Sürgősen be kellett szerezni a legmodernebb villás emelőtargoncákat, és Cliffnek elég fejtörést okozott, amíg elérte a Caterpillar^[272] megfelelő személyét, akivel érdemben tudott tárgyalni.

Nem a pénz volt a legfőbb akadály, hanem a minél gyorsabb szállítás, ha nem akarta, hogy az Edwin Cole megbénuljon. Cliff személyesen utazott az Illinois állambeli Peoriába, ahol a mamutvállalat fő telephelye volt. Mark szorgalmazta ezt, egyrészt, mert azt akarta, hogy barátja kiszakadjon végre ebből a környezetből, ahol minden Jessicára emlékeztette, másrészt, mert szerette volna látni, hogyan boldogul a férfi egyedül olyan területen, amivel azelőtt nemigen foglalkozott. A vállalaton belül Lubinsky volt a kereskedelmi mágus, és Cliff mindig vakon bízott ebben az érzékében. De végtére is, akármennyire társak voltak, mégiscsak Cliff volt a vállalat főnöke.

- Ne menj bele az első ajánlatba, fiam - oktatta Mark. - Ismerem a Cat^[273] stílusát, annak idején az izraeli légierő kötelékében is volt dolgom velük. Nagy előszeretettel akarják rásózni a megrendelőre a raktáron maradt régebbi gépeket. Gyakorlatilag ez nem lenne nagy hátrány nekünk, de ha már befektetünk, miért ne kapjuk meg a legmodernebb gépeket? Amit most megvásárolunk, annak tíz-tizenöt év múlva is megbízhatóan kell működnie, anélkül, hogy elavulna. Érted?

- Persze, hogy értem - felelte Cliff. - Ne félj, majd alaposan kinyitom a szemem. Persze, sokkal jobb volna, ha te intéznéd ezt, vagy ha velem jönnél, de ha már úgy döntöttél, hogy bedobsz a mély vízbe, nem fogok belefulladni.

- Csináld csak te magad - vigyorgott a hórihorgas férfi, elmaradhatatlan szivarját rágva.

Cliff egy kerek hétig volt távol, és ez alatt az idő alatt úgy érezte, majdnem annyit tudott intézni, mint ha Mark lett volna ott a helyében. Talán életében először foglalkozott komolyabban egy üzlet megkötésével, és amikor végre összegezték a dolgokat Alec MacGuire-vel, a Caterpillar kereskedelmi igazgatójával, elégtételt érzett. Annál is inkább, mert MacGuire egyáltalán nem volt egy könnyen kezelhető ember. Oroszlánként védte a saját érdekeit, és erélyesen próbálta meggyőzni Cliffet arról, hogy egy régebbi kiadású gép is ugyanolyan jó szolgálatot tehet, mint a legmodernebb. Cliff viszont nem engedett, és a végén megegyezésre jutottak. Az utolsó este MacGuire meghívta Cliffet egy vacsorára, és most már egészen más hangnemben beszélgettek.

- Megvallom őszintén - mosolygott a középkorú, kissé elhízott férfi a szemüvege mögül - azt hittem, könnyű dolgom lesz magával. Tévedtem, és egyáltalán nem bánom a tévedésemet. Tulajdonképpen öröm olyasvalakivel tárgyalni, aki tudja, mit akar, és nem hagyja eltéríteni magát az eredeti szándékától. Nálunk hagyomány az üzletkötésnek ez a módja, és ne higgye, hogy ezáltal át akarjuk verni a megrendelőt. Csak megpróbáljuk a magunk érdekeit védeni.

- Megértem, Alec - felelte Cliff - de engem ugyanaz motivált. Ha most beszerezzük a megfelelő gépeket, nem valószínű, hogy a közeljövőben újabb megrendelésre kerülne sor. A szervízelés éppen elegendő, de akkor már azt akarom, hogy a gépparkom a lehető legmodernebb és legsokoldalúbb legyen. Hogy minden jelenlegi vagy jövőbeli igényemet kielégíthesse anélkül, hogy két vagy öt év múlva újabb fejtörést okozna. Ha a kapcsolatunk megmarad, márpedig feltételezem, hogy megmarad, akkor úgyis korszerűsítünk majd, de azt fokozatosan.

- Igaza van, Cliff. Ezért is mondtam, hogy értékelem, ha valaki tud távlatokban gondolkodni, és minden lépését megtervezi. Higgye el nekem, ritka adottság ez. Mondja - hunyorgott vidáman - nem csörgedezik a maga ereiben zsidó vér?

- De bizony! - nevette el magát Cliff. - És emellett az üzlettársam és barátom színzsidó. Tőle tanultam meg mindazt, amit magam nem tudtam az üzletről azelőtt.

- Aha, így már tökéletesen érthető minden - nyugtázta MacGuire.

Az első anyagmozgató gépek már egy héttel a tárgyalás után megérkeztek Moon Lake-be, és a további szállítmányokra sem kellett sokáig várni. A Cat arról is gondoskodott, hogy egy hat tagú műszaki csoportot küldjön Utahba, amely csoport tagjai egyrészt üzembe helyezték a gépeket, másrészt kioktatták a kezelő személyzetet a használatukra. A további szervizmunkát a cég Salt Lake City-i kirendeltsége vállalta magára. Mire lényegében megindult az atlantai szállítások sorozata, minden gördülékenyen működött, mint egy jól megolajozott gépezet, és Cliff nagyon büszke volt sajátmagára, amiért ilyen jól "vizsgázott". Mark nem győzött tréfálkozni vele, és közben elégedetten figyelte a barátját. Jól tette, hogy így intézte a dolgot; a sikerélmény kiszakította Cliffet az apátiájából.

A repülőtéren ismét nagyüzem volt, heti hét napot repültek a pilóták, és felváltva, turnusokban kapták meg az őket megillető két szabadnapot. Cliff maga is sokat repült, csak ahhoz ragaszkodott, hogy a hétvégéit a gyerekeivel tölthesse, és továbbra is kijárjon a megszokott ütemben a Remetelakhoz. Lassan, nagyon lassan kezdett ráébredni, hogy a gyász már nem annyira fájdalmas, mint eleinte volt. Lassan négy év telt el azóta, és Jessica emléke inkább nosztalgiával töltötte el, mint fájdalommal.

Gyakran ácsorgott órák hosszat a sír előtt, vagy leült mellé egy szikladarabra, és ilyenkor gondolatban beszélgetett Jessicával. Még mindig nem hitt a lélekvándorlásban, sem a túlvilágban, de elvesztett felesége közelében hajlamos volt arra, hogy úgy érezze, az asszony lelke még mindig ott lebeg körülötte, és minden lépését figyeli. Ilyenkor, ha magányosan üldögélt a sír mellett, megengedte magának, hogy könnyezzen. Érezte, tudta, hogy a könnyek jelentik azt a biztonsági szelepet, amelyen keresztül a lelke megszabadul a feszültségtől, és eljutott arra a pontra is, hogy egy-egy ilyen átkönnyezett alkony után már nyugodtan és mélyen tudott aludni a kis ház magányában. Itt töltött ideje nagy részében Cliff azon töprengett, vajon hogyan folytatódott volna az életük, ha Jessicát nem éri az a végzetes baleset. Nehéz volt elképzelnie a folytatást, mert a kegyetlen valóság mindig visszarántotta a földre, és egy idő után felhagyott ezekkel a gondolatokkal. Inkább a gyerekekre összpontosított, akik most már eléggé nagyok voltak, és kiforrófélben lévő jellemüket már csak nagyon rövid ideig lehetett alakítani.

Henry volt a legérettebb közöttük, és nem csak korban. A gondolkodása néha egy harminc éves férfit is megszégyenített volna, logikusan és mindenre odafigyelve ítélt és tervezett. Már nagyon korán elhatározta, hogy jogász lesz. Szeretett olvasni, tájékozódni a nagyvilág eseményeiben, és Cliff néha elcsodálkozott azon, ha Henry Markkal és Gloriával beszélgetett, vitatkozott. Az asszony meg is jegyezte egyszer, hogy a fiú rendkívül intelligens, és ha ellen tud állni az ilyen korú fiatalokat fenyegető túlkapásoknak, akkor kiegyensúlyozott, komoly felnőtt lesz belőle. Húsz éves volt, az érettségi után egy évig otthon maradt, és Cliffnek segített, ahol csak tudott, hogy össze tudja szedni a szükséges pénzt a tanulmányaihoz. Büszke fiatalember volt, hallani sem akart arról, hogy az apja fizesse a tandíját. Tavaly sikeresen felvételizett a UCLA jogi fakultására, és mostanában csak nagyon ritkán jött haza. Szinte állandóan Los Angelesben tartózkodott. A tanulás mellett korrepetálást vállalt, és mivel spanyolul is jól beszélt, nagy segítségére volt a Mexikóból ösztöndíjjal érkezett diákoknak.

Más téren ugyan, de George szakasztott mása volt a bátyjának. Ugyanúgy már gyermekkorától kezdve tudta, hogy mi akar lenni, mint Henry, de ő a repülést választotta hivatásául. Cliff kissé bosszankodott ugyan, amikor George kijelentette, hogy hivatásos pilóta akar lenni, de aztán megnyugodott, amikor megtudta, hogy kisebbik fia egyúttal mérnöki tanulmányokat is akar folytatni. Az alapfokú pilótavizsgája megvolt, és a légierő elfogadta a jelentkezését. Ugyanakkor pedig feliratkozott az MIT^[274] repülőmérnöki szakára, amelyet levelezőként kívánt elvégezni. Jelenlegi állomáshelye San Diego volt, és rendszerint a bátyjával együtt érkezett haza látogatóba.

Janice, a nagyobbik lány nem ostromolt semmilyen nagy célt. Még egy éve volt hátra az érettségiig, de egyáltalán nem nyilatkozott, mi a célja az életben. Ezzel szemben, amikor csak tehette, kint őgyelgett a repülőtéren, és nagyon hamar beletanult az adminisztráció minden rejtelmébe. A nyári szünidőkben, de néha télen, vagy tavasszal is, komoly munkát végzett, és amikor Cliff egyszer megkérdezte, mit akar majd csinálni felnőttként, a lány teljesen magától értetődően válaszolt.

- Neked akarok segíteni, apa. Mark bácsi már öreg, nem sokáig tudja folytatni a mostani munkáját. Nekem meg tetszik mindez. Hadd csináljam.

És Cliff hagyta.

Maggie, a család "hercegnője" még csak tizenöt éves volt. Korához képest fejlett, gyönyörű fiatal lány volt, és Cliff néha aggodalommal figyelte, amint a nála sokkal idősebb fiúk méhekként rajzanak az édesanyja vonásait és természetét öröklött lány körül. Féltette Maggie-t, nehogy rossz társaságba keveredjen, és ezzel elrontsa az egész életét. De a lányt nem kellett félteni. Soha senkit nem engedett annyira közel magához, hogy abból bármilyen helyrehozhatatlan bonyodalom adódott volna. Egyszerűen élvezte az életet, és imádott a nagyanyjával a konyhában mesterkedni, vagy vásárolni. Barbara valósággal rajongott legkisebb unokájáért, és igyekezett mindenre megtanítani, amit csak tudott.

Cliff roppant büszke volt a gyermekeire. Úgy érezte, bennük valósulhat meg mindaz, ami neki nem sikerült az életben, amiről hanyagsága vagy balszerencséje miatt le kellett mondania. Nem volt az a fajta apa, aki állandóan prédikációkkal untatja a gyermekeit, de azért nem is engedte túlságosan szabadjára őket. És a gyerekek, csodák csodájára, megérezték, hol van az az alig észrevehető határ, amelyet semmi szín alatt nem szabad túllépniük. Ezzel a tulajdonságával Cliff elnyerte mind Barbara, a tapasztalt pedagógus, mind pedig Gloria, a nem kevésbé gyakorlott pszichológus elismerését. Pedig, amit tett, azt nem tudatosan tette. Egyszerűen az ösztöneire hallgatott. És azok nem csalták meg.

Barbara azt tervezte, hogy ezen a hétvégén leutazik Salt Lake Citybe, és meglátogatja Millie-t. Jószerivel arra sem emlékezett, mikor járt nála utoljára, és ha nem beszéltek volna telefonon minden héten, teljesen megszakadt volna a kapcsolata az anyatársával. Éppen a legutóbbi telefonbeszélgetés volt az, ami aggasztotta az asszonyt. Millie Farnsworth hangja elhaló és erőtlen volt, és Barbara hiába faggatta, hogy mi a baja, ő csak bizonygatta, hogy semmi az égvilágon.

- Egyszerűen kimerült vagyok, Barbara - mondta nem túl határozottan Millie. - Azt hiszem, kissé túlhajtottam magam az elmúlt pár évben. Három könyvem jelent meg, írtam két forgatókönyvet, és belekezdtem egy színdarabba is. Túl nagy fába vágtam a fejszémet. Nem egy ilyen öregasszonynak való ez a hajsza, mint amilyen én vagyok.

- Ugyan már, ne tréfálj - felelte Barbara. - Fél évvel vagy csak idősebb nálam, és én még egyáltalán nem érzem magam öregnek. No nem baj, pénteken délután lemegyek hozzád, ha nem zavarlak.

- Egyáltalán nem zavarsz, Barbara - mondta Millie. - Várlak.

Pénteken délben az asszony beült a kocsijába Maggie-vel együtt. A kislány nagyon szerette a másik nagymamát is, az meg egyenesen imádta a lányt, aki annyira emlékeztette Jessicára. Néha, szórakozottságában, elfelejtette a valódi nevén szólítani, és ilyenkor Jessnek nevezte, amin a lány eleinte csodálkozott, aztán szórakoztatta a dolog. Most is alig várta, hogy megérkezzenek végre a mormon fővárosba, de Barbara gondterhelt arcát látva, kissé megszeppent.

- Mondd, nagyi - kezdte félénken - gondolod, hogy a másik nagyinak valami baja van?

- Nem tudom - felelte az idős asszony. - De a sejtelmeim nem szoktak hazudni. Majd nemsokára meglátjuk.

- És most mit sejtesz? - kérdezte aggodalmasan a lány.

- Mondom, hogy nem tudom, Maggie. Várj türelemmel.

Majdnem este volt, mire megérkeztek Salt Lake Citybe. Nemrég állhatott el az az eső, amelynek a felhőit még a fennsíkról látták, és aminek a látványától Maggie teljesen odalett. Imádott fényképezni, és szinte sehová sem ment el otthonról úgy, hogy magával ne vitte volna a Nikonját. Most is egész úton a kezében szorongatta a gépet, és ha valami érdekeset pillantott meg, csendesen kérte a nagyanyját, hogy lassítson le, vagy álljon meg.

Az utcák aszfaltja még nedves volt, és furcsán gőzölgött a lemenő nap utolsó sugarainál. Az egyre sötétedő, mélykék égen már csak néhány szürke felhőfoszlány úszott, amúgy pedig békés volt minden. Átvágtak a városon, és hamarosan megérkeztek a ház elé. Millie a bejárati ajtóban várta őket, kezét a szeme elé emelte ellenzőként, hogy a lemenő nap sugarai el ne vakítsák. Barbara első pillantásra is észrevette, hogy anyatársa lefogyott, a bőre pedig pergamenszerűen sápadt volt és a csontjaira tapadt. A tartása még egyenes volt, a ruhája rendezett, a haja hófehér, de egész lényéből valami aggasztó kisugárzás áradt.

- De jó, hogy itt vagytok végre! - mosolyodott el az asszony, és kitárta a karját. Először Barbarát ölelte meg, aztán az unokáját ragadta vállon, és kinyújtott karral tartotta maga előtt. Gyönyörködött benne. - Jó utatok volt? Gyertek be, ne ácsorogjunk itt, az udvaron.

Sarkon fordult, és elindult befelé, a lakásba. Barbara nem tudta nem észrevenni, hogy Millie Farnsworth járása mennyire bizonytalan, ingatag, mintha szédülne. Kétszer is meg kellett támasztania a kezét a tapétázott falon, mire beértek. Maggie is észrevette ezt, és zavartan nézett össze a nagyanyjával. Követték Millie-t a takarosan, bár kissé régimódian berendezett nappaliba, ahol a két egyedüli modern tárgy egy színes televízió és a számítógép volt.

Maggie, akit minden érdekelt, ami a modern világhoz tartozott, rövid terefere után otthagyta a két nagymamát, és letelepedett a számítógép elé. Játszani kezdett, aztán megnyitotta az Internetet, és azon böngészett, mialatt a két idős asszony csendesen beszélgetett az ablak melletti két fotelben ülve.

- Mondd, Millie - kezdte halkan Barbara - el tudnád mondani, mi bajod? Látszik rajtad, úgyhogy ne tagadd. És ne kíméleteskedj, mert számomra megnyugtatóbb, ha tudom, mi van veled.

A fehér hajú asszony mélán nézett Barbarára, és hosszú ideig nem szólalt meg. Aztán, ugyanolyan csendesen, mint Barbara, beszélni kezdett. A hangja nyugodt volt, de szomorú.

- Beteg vagyok, Barbara. Nagyon beteg.

- Ez látszik rajtad, és a telefonban is érzékeltem a hangodon - mondta Barbara. - De mi a baj? Tudod? Voltál orvosnál?

- Igen, voltam - mondta Millie. - És tudom, mi a bajom. Rákom van. Gyógyíthatatlan. Az orvosom nem kertelt, kereken megmondta, hogy mire számíthatok. Igaz, hogy én kértem erre. Legföljebb fél évem van hátra.

Barbara szeme elkerekedett a rémülettől, de Millie teljesen nyugodtan folytatta.

- Ne hidd, hogy pánikba estem. Tudom, hogy végem lesz hamarosan. Eleget éltem. Eleget alkottam. Amióta Philo nincs, és Jessica is elment, annyira magányos vagyok, hogy számomra a halál már megváltás lesz. Nem, ne ellenkezz, tudom, hogy mit akarsz mondani. Hogy esetleg lehet reményem, hiszen az orvostudomány nagyon sokat fejlődött. Lehet, hogy így is van, de engem nem érdekel. - Elhallgatott, és szürke szemeit Barbarán nyugtatta. Csak néhány hosszú perc után folytatta a beszédet. - Én nem akarom, hogy meghosszabbítsák az életemet. Semmilyen mesterséges úton. Ami kiszabatott nekem, azt elviselem. Az egyetlen, amit elfogadok, az a morfium, hogy ne legyenek erős fájdalmaim. Egyedül élek, nincs, aki segítsen rajtam, kórházba pedig nem akarok menni. Amíg el tudom látni magam, addig legalábbis nem. És utána is megfontolom, mert úgy sincs, aki gondomat viselné.

Barbara megrettenve hallgatta anyatársa szavait, és teljesen át tudta érezni azoknak a súlyát. Ő maga is gyakran gondolt arra, mihez kezdene, ha valamilyen súlyos, végzetes betegség kerítené hatalmába, de azt sohasem tudta átérezni, mit jelent a teljes magány, amivel Millie küzdött. Neki ott volt Cliff, ott voltak a lányok, ott volt Alice is, aki rendszeresen átjárt hozzá. De Millie-nek tényleg nem volt az égvilágon senkije, legalábbis nem elérhető távolságban. Wisconsinban élt ugyan egy unokahúga, de a fiatalasszonynak is megvolt a maga gondja-baja. Két kisgyermeke volt, a férje pedig munkanélküli lett nemrégiben. Millie sokkal büszkébb és önállóbb volt annál, semhogy odautazott volna. Annál is inkább, mert mint Barbarának is mondta, senkinek sem akart a terhére lenni a végső időszakban.

- Valamit meg akartam beszélni veled, Barbara - folytatta Millie. - Valami nagyon fontosat.

- Mondd, hallgatlak - felelt Barbara még mindig megrendülten. - Amiben csak tudok, segítek neked.

- Nem segítségről van szó, hanem teljesen másról - mondta Millie, és felállt a fotelből. A könyvszekrényhez lépett, kihúzott egy fiókot, és abból kivett egy vékony, sötétzöld dossziét. Letette kettőjük közé a kisasztalra, és kinyitotta. - Erről beszélek, Barbara. Itt vannak ennek a háznak az iratai: adásvételi szerződés, telekkönyvi kivonat, minden. És ez a lap - mutatta - a végrendeletem. Rád akarom bízni. Eredetileg Philóval együtt úgy gondoltuk, hogy a ház majd Jessicáé lesz, hiszen ő volt az egyetlen gyermekünk. Ő örökölte volna. De ő meghalt, és Philo sincs már mellettem. Azt szeretném, ha az unokáim örökölnék a házat és a telket. Rájuk bízom, mihez kezdenek vele. Ha el akarják adni, és meg akarnak osztozni a pénzen, ám legyen. Ha valamelyikük itt akarna élni, annak sincs semmilyen akadálya. Henry majd elvégzi a jogot, és ha itt akar letelepedni Utahban, és joggyakorlatot folytatni, akkor lesz hol laknia. Vagy a lányok, ha nem akarnak majd Moon Lake-ben maradni felnőtt asszonyokként. Minden lehetőség nyitva áll. Tőled, Barbara, csak annyit kérek, hogy gondoskodj a végrendeletem érvényesítéséről. Az ügyvédem láttamozta, és jóváhagyta. A közjegyző is hitelesítette, úgyhogy jogilag teljes mértékben érvényes.

Barbara komolyan nézett anyatársára. Most már teljesen megértette. Torkát ugyan még szorongatta a tehetetlenség kitörni akaró zokogása, de erőt vett magán. Úgy érezte, ha ez a súlyosan beteg asszony ennyire józanul, megfontoltan tud szembenézni a sorsával, akkor ő sem mutatkozhat gyengébbnek nála. Némán bólintott, aztán nagyon csendesen hozzátette:

- Számíthatsz rám, Millie. Mindenben. És kérlek, ha mégis úgy éreznéd majd, hogy elkél a segítségem, ne habozz, hanem szólj. Ez nem feltétele a végrendeleted teljesítésének, hanem csak baráti, rokoni kérés részemről. Megígéred?

- EZT megígérem neked, Barbara - hagyta rá Millie. - Mármint hogy ha ÚGY érzem, hogy kell a segítség. De addig nem szólok. Magam akarok intézni mindent, amíg bírom. Utána meg már úgyis mindegy.

Barbara és Maggie szombat délutánig maradtak Salt Lake Cityben Farnsworthnénál. Másnap már az asszonyon sem látszott annyira a közelgő vég, mint egy nappal azelőtt, és Maggie, aki sok mindennel elfoglalta magát időközben, nem is sejtette, hogy két nagyanyja miről is suttogott annyit. A lánynak még nem sok alkalma volt találkozni az élet kegyetlenségével, és anyja halálát is könnyebben élte meg, mint nagyobb testvérei. Mialatt a két nagymama az ebédet készítette, és most már vidámabb dolgokról csevegett, addig ő a computerrel szórakozott. Otthon nem sok alkalma nyílt erre, hiszen az otthoni gép elsősorban az apja munkaeszköze volt.

Amikor elbúcsúztak, és Barbara és Maggie beültek a kocsiba, Millie még utánuk szólt.

- Aztán gyertek el még máskor is, ha lehet.

- Eljövünk hamarosan - mosolygott Barbara a volán mögül, és begyújtotta a motort. - Amilyen hamar csak lehet. - Önmagában pedig tudta, hogy már nem sok alkalom lesz arra, hogy találkozzanak ebben az életben.

És a sejtése beigazolódott. Egy hónappal később Millie-t mégis beszállították a kórházba, és akkor látta legeslegutoljára. Az asszony már csak önmaga valószerűtlen árnyéka volt, mint egy rosszul kinagyított fényképfelvétel. Két nappal később pedig Millicent Farnsworth, a sikeres írónő örökre eltávozott az élők sorából.

Eric Waltham egyre inkább úgy érezte, hogy végleg kicsúszik a lába alól a talaj. Sem az üzleti, sem a magánélete nem úgy alakult, ahogyan eleinte tervezte. Amióta Dolores és a lányok elköltöztek otthonról, és a maguk életét élték, nemigen találkozott velük. A lányokkal még csak-csak, de a felesége mereven elzárkózott attól, hogy négyszemközt maradjon vele. Amikor néha eljött hozzá, hogy hétvégére magával vigye a lányokat, csak a legszükségesebbeket beszélték meg, és azt is annyira semleges hangnemben, mintha vadidegenek lettek volna. Mintha nem éltek volna egymás mellett annyi esztendőn keresztül.

Az ügyvéd nagyon is tisztában volt vele, hogy mikor és hol rontotta el az életét, de csökönyösen ragaszkodott a kifelé mutató látszathoz, és nyíltan sohasem akarta beismerni, hogy önmagának köszönheti ezt a hanyatlást. Az üzleti kapcsolatai ellaposodtak, eddigi legjobb kliensei lassan elmaradoztak tőle, és alig kapott újabb megbízásokat. Mintha bélpoklos lett volna, észre kellett vennie, hogy az emberek elfordulnak tőle, és kerülik a vele való kapcsolatot. Eleinte berzenkedett ez ellen, és Dolorest vádolta azzal, hogy az asszony terjeszthetett róla széltében-hosszában rosszat, pusztán bosszúból. Pedig Doloresnek esze ágában sem volt ilyesmit tenni. Sokkal szemérmesebb volt annál, semhogy kiteregesse a családi szennyest, és idegeneknek betekintést engedjen a kálváriája valódi okába. Még a legjobb, legbizalmasabb barátjának, Andrew Lloydnak sem mondta el, miért hagyta ott a férjét.

- Kiderült, ennyi év után, hogy nem illünk egymáshoz - ütötte el félmagyarázattal a férfi érdeklődését. - Megesett már előttünk másokkal is, nem mi vagyunk az első fecskék.

- Ne beszélj félre, Dolores - hitetlenkedett Andrew. - Azt akarod mondani, hogy ennyire egyszerű a dolog? Alig tudom elhinni.

- Miért? - bámult rá a nő. - Miért annyira furcsa számodra, ha két felnőtt egyszer csak rájön, hogy nincs tovább? Úgy teszel, mintha soha senki előttünk nem adta volna be a válópert.

- Éppen ez az, ami megbolondít - felelte komolyan a férfi. - Dolores, lehet, hogy te el sem hiszed, de jobban ismerlek már, mint gondolnád. Te katolikus vagy, és mélyen vallásos. Számodra a válás bűn, ellenkezik az elveiddel, a neveltetéseddel. Közted és Eric között olyasminek kellett történnie, ami téged arra késztetett, hogy az elveid, a meggyőződésed ellen cselekedj. Ne ijedj meg, nem firtatom. Nem foglak faggatni, bár nagyon érdekel a dolog. Ha egyszer majd méltónak találsz arra, hogy megoszd velem a titkodat, itt leszek. De nem akarom, hogy bármiféle kényszert érezz, vagy lekötelezettséget. Mellettem szabad vagy, a magad ura. Érted? - Pár pillanatig habozott, hogy vajon kimondhatja-e azt, ami régóta nyomta a lelkét. Úgy döntött, hogy nincs vesztenivalója. A kettőjük kapcsolata a feltétlen bizalmon és barátságon alapult. - Szeretlek, Dolores. Emiatt érzem kirekesztettnek magam, ha nem mondod el, mi bánt. De még a vallomásomnak sem szabad befolyásolnia téged.

Dolores könnyes szemmel nézett a férfira. Nem nagyon tudta, mit feleljen neki. Őszintén szerette Andrewt, de inkább mint barátot. Az, hogy néha, nagyon ritkán, lefeküdt vele, még nem jelentett szerelmet. Mindkettőjüknek szükségük volt erre, a test megkövetelte azt, ami megillette. De ahhoz, hogy szerelmes legyen a férfiba, sokkal jobban kellett volna ismernie. A kettőjük kapcsolata nem volt új, de nem is annyira régi, hogy határozni tudott volna. És mindezeken felül, Doloresben egyfajta gátlás dolgozott erősen. Még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy akár Lloyd, akár a környezete arra gondolhasson: a bonyodalmak előli menekülésében ráakaszkodott a férfira gyerekestől-mindenestől. Pedig a lányok is kedvelték a férfit, szívesen töltötték vele és anyjukkal a hétvégéiket.

- Én is szeretlek, Andrew. Tudod, hogy így van. De egyelőre nem mondhatok neked ennél többet. Légy türelmes velem, ne kényszeríts olyasmire, aminek a megtételére még nem készültem fel. - Zavartan rebbent a szeme. - Te olvastad az imént a fejemre, hogy katolikus vagyok. Igaz. Éppen emiatt tartom kissé bűnösnek a kapcsolatunkat is. Te is tudod, hogy hivatalosan még Walthamné vagyok. És még ha én is hagytam ott a férjemet, mindegy, milyen okból, Isten szemében bűnös asszony vagyok, mert amit veled együtt véghezviszek, az nem más, mint házasságtörés. - Már nem tudta visszatartani a zokogását, és tehetetlenül borult Andrew vállára. - Ó... Annyira szerencsétlen vagyok... Segíts rajtam, Andrew! Könyörgök, segíts! Ha Eric megtudja, hogyan élek, meg fogja makacsolni magát, és sohasem fog beleegyezni a válásba! Te még nem ismered, mennyire kegyetlen gazember...

Az ügyvédnek azonban a jelen pillanatban a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, semhogy a felesége után nyomozzon, annak az életét firtassa. Mintha nem lett volna elegendő az üzleti kudarc, ráadásul Cynthia is faképnél hagyta. Helyesebben szólva, rövid úton kitette a szűrét, értésére adva, hogy talál magának sokkal fiatalabb és gazdagabb férfit is, ha akar. Eric elképedt azon az estén, amikor a nő kereken a szemébe mondta, hogy semmire sem tartja.

- Mit tartasz te magadról, Eric? - kérdezte kihívóan. - Mit gondolsz, ha a tükörbe nézel? Azt hiszed, egy Adonisz vagy, akinek a láttára minden nő elveszíti a fejét, és alig várja, hogy meghágd? Ugyan már! Öregedő, tehetetlen pasi vagy, aki már nem is nagyon képes kielégíteni egy igazi nőt! Azt hiszed, olyan nagy szám lefeküdni veled? Ne nevettess már!

- De hát... - hebegett az elképedt férfi - mindig azt mondtad nekem, hogy még senkivel sem volt annyira jó, mint velem. Vagy hazudtál? Már semmit sem értek, Cynthia.

A nő hátravetette a fejét, és a szemében kegyetlen szikra villant.

- Igenis, hazudtam neked, Eric! Mert azt hittem, majd feleségül veszel, és jól élhetek melletted. De te még ahhoz is gyáva vagy, hogy elválj a feleségedtől. Ahhoz sem vagy eléggé férfi, hogy szembenézz önmagaddal, és vállald, amit tettél, vagy szándékoztál tenni. Gondolod, hogy nekem ilyen férfi kell? Egy nyavalyát! Gyáva söpredék vagy, és okádnom kell tőled! Takarodj ki ebből a lakásból, ne is lássalak többet! És ne is merészelj telefonálni, vagy más módon zaklatni, mert feljelentelek a rendőrségen! Úgyis börtönben volna a helyed!

Eric Waltham nem ellenkezett. A nő szavai az elevenébe találtak, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy megváltozzon. Dúlva-fúlva, átkozódva és fenyegetőzve ment el Cynthia lakásáról, és az első drugstore-ban a sárga földig leitta magát. Utána imbolyogva sétált két óra hosszat Salt Lake City utcáin, és nem volt képes megérteni, miért fordulnak el tőle undorodva azok az emberek, akiket megszólított. El akarta panaszolni a baját valakinek, de senki sem volt kíváncsi részeg gajdolására. Alig talált vissza arra a helyre, ahol a Mercedest hagyta, és amikor végre odaért, majdnem beletörte a kulcsot a zárba, mire ki tudta nyitni a kocsi ajtaját. Annyi józanság még volt benne, hogy indulás előtt körülnézzen, nincs-e a közelben rendőr, aki láthatta, mennyire tántorogva közelítette meg az autót. Utah állam törvényei az átlagosnál is szigorúbban büntették az ittas vezetést, és ezzel teljesen tisztában volt.

Még mindig óvatosan kémlelve gyújtotta be a motort, sebességbe tette a kocsit, és elindult. Szándékosan lassan hajtott, hogy ne tűnjön fel senkinek. Eddigi rosszkedve kezdett elpárologni, maga elé vigyorgott a sötét kocsiban, és bekapcsolta a rádiót. Zenét keresett, kinyitotta az ablakot is, hogy kiszellőzzön a fejéből az erős whisky gőze. Még nem tudta eldönteni, vajon hazamenjen-e, vagy másfelé induljon. Másnapra úgysem volt beütemezve semmilyen tárgyalása, akár szabadnapot is kivehetett. Úgysem fogja senki sem keresni az irodában.

Hirtelen elhatározással a Millcreek kórház felé kanyarodott. Halványan sejtette, hogy Dolores ma éjszakás lehet, és erős vágyat érzett arra, hogy beszéljen vele. Nem tudta volna megmondani, miért érzi ezt a kényszert. Hiszen az asszony kereken elutasította a legutóbbi közeledését is. Értésére adta, hogy csak valami eget rengető esemény tudná megváltoztatni azt az irtózatot, amit iránta érez. Eric pedig tisztában volt azzal, hogy képtelen hegyeket megmozgatni, gyökeresen megváltozni, és visszahódítani Dolorest. Túl messzire ment.

Gondolataiba mélyedve, csak későn vette észre a járőrkocsit, amely a mormon templom előtti téren vesztegelt. Időközben akaratlanul is felgyorsított, és már túllépte a városban megengedett maximális sebességet. A két rendőr már messziről észrevette a közeledő Mercedest, és az egyik kiállt az úttestre, kezét magasra emelve, hogy leállítsa. Eric Waltham hirtelen a fékbe taposott, de ezzel csak annyit ért el, hogy a nemrég fellocsolt aszfalton a kocsi megfarolt, és irányíthatatlanná vált. Oldalazva, nagy sebességgel közeledett az álló rendőrautó felé, és képtelen volt megváltoztatni az irányát.

Annyit még látott, hogy a kocsi mellett álló rendőr félreugrik, és ugrás közben az oldalán lévő fegyvertok felé nyúl. A másik rendőr is fedezéket keresett, átvágtatott az úttesten, és két parkoló kocsi közé ugrott. A Mercedes ebben a pillanatban vágódott a jobb oldalával a rendőrautó farának. Üveg és fém csörömpölt, Eric, aki sohasem szerette használni a biztonsági övet, mellkasával a volánnak csapódott.

Nem vesztette el az eszméletét, de a bordái iszonyúan fájtak. Amint megállapodott a mozgás, és elhalt a csörömpölés, a hirtelen beállt csendben meghallotta, hogy a Mercedes motorja még mindig jár. Kikémlelt jobbra, de sehol sem látta a rendőrt, aki az imént a pisztolyát igyekezett előrántani. A másik rendőr rég eltűnt a látómezejéből, és lassan kitisztuló tudatával nem emlékezett, merre látta rohanni. Most csak egyetlen egy dologra gondolt: elmenekülni innen. Minél gyorsabban, minél messzebbre. Mindegy, hogy hová, csak el innen.

Sebességbe rántotta a kart, és a gázba taposott. A nehéz Mercedest nem érte komolyabb sérülés, kerekei épek voltak, és most vadul pörögve igyekeztek megkapaszkodni a nedves úttesten. Bőgő motorral vágódott ki az útra, imbolyogva csúszkált egy ideig jobbra-balra, amíg a köpenyek megfogták a talajt, és a kocsi egyenesbe került. Mire a tér sarkához ért, már majdnem hatvan mérföldes sebességgel száguldott.

Sikerült egérutat nyernie, és az izgalom hatására teljesen kijózanodott. Most már rémülten markolta a volánt, és igyekezett minél messzebbre kerülni a baleset helyszínétől. Lemondott róla, hogy Dolorest megkeresse a kórházban, csak egyetlen dologra tudott koncentrálni: a menekülésre. És arra, hogy valahol megszabaduljon a kocsitól. Tudta, hogy a rendőrségnek nem lesz nehéz dolga előkotorni a nyilvántartásból, kinek a tulajdona a Mercedes, csak abban bízott, hogy a két rendőr, aki az életét mentette, nem tudta leolvasni a rendszámát. Majd valahol elhagyja a kocsit, vagy, ami még jobb, eltünteti. Aztán fog egy taxit, és hazaviteti magát. Utána már bottal üthetik a nyomát.

Végül, nagy vargabetűt leírva, délnek vette az útját, és csakhamar kikerült a városból. Eddig még nem kezdték üldözni, és elvigyorodott arra a gondolatra, vajon hogyan átkozódhat a két zsaru az összetört járőrkocsi mellett. Kiért a dél felé tartó autósztrádára, és még jobban felgyorsított. Már készen volt a terve, hogyan szabadul meg a bűnjeltől: Pleasant Grove-nál le fog térni az útról, és a tóba dobja a Mercedest. Ott, a kisvárosban már nem lesz nehéz dolga taxit találni, és hazavergődni Springville-be. Sőt, még jobbat talált ki. Otthonról majd felhívja a rendőrséget, és bejelenti, hogy ellopták a kocsiját. A biztosítóját is értesíti, és ha sikerül átvernie, nem csak kártérítéshez jut, hanem cserekocsihoz is, így nem lesz helyhez kötve. Ördögi tervén felvidult, és most már teljesen józannak érezte magát. Egyetlen baja volt csak: pokolian megéhezett.

A Mercedes eltüntetése annyi időt sem vett igénybe, mint a tervezés. Senki sem ólálkodott a tóparton, és Eric nyugodtan véghez vihette, amit akart. Utána visszaballagott a kisvárosba, látszólag céltalanul őgyelgett a főutcán, és azzal is szerencséje volt, hogy hamarosan feltűnt egy portyázó, utasra vadászó taxi.

Már jócskán hajnalodott, amikor Eric végre bezárta maga mögött a lakás ajtaját. Készített magának egy rántottát, utána lezuhanyozott, és mire a nap felkelt a keleti hegyvonulatok fölött, már kényelmesen elhelyezkedve, az ágyában várta, hogy elnyomja az álom.

Cliff nagyon fáradtnak érezte magát. Két napig nem volt otthon, és alig várta már, hogy hazaérkezzen Moon Lake-be. Az utóbbi időben megint sántítani kezdett a Dakota Wings Air Charter működése, és egy év alatt nyolc pilóta hagyta el a vállalatot. Ő is, Mark is alaposan be voltak fogva ismét, ha nem akarták kiereszteni a kezükből a gyeplőt. Cliff talán hajlott volna rá, de idősebb barátja nem akarta hagyni, hogy a vállalat tönkremenjen, és eltűnjön a süllyesztőben.

- Nem azért dolgoztam ki a belem, hogy most minden elfolyjon az ujjaink közül - morogta Lubinsky. - És neked sem mindegy, azt hiszem. Vagy igen?

- Persze, hogy nem mindegy, Mark, de mi a jóistent csináljak? Klónoztassam magam, hogy több példányban legyek jelen, a reptéren is, meg mindenütt? Már arra sem emlékszem, mikor aludtam ki magam utoljára.

- Na tessék, most meg sajnáltatod magad - vonta össze a szemöldökét a társa. - Voltunk mi már ennél komolyabb slamasztikában is, és abból is kimásztunk. Szedd össze magad, különben megharagszom.

É Cliff igyekezett is összeszedni magát. Heti hat napot repült, többet, mint a többiek, és legalább addig sem kellett a saját sorsán töprengenie. Hagyta, hogy Mark rendezze a megrendeléseket, mint azelőtt is, de ahhoz továbbra is ragaszkodott, hogy minden második hónapban, holdtöltekor, szombat-vasárnap kint lehessen a Remetelakban. Ebből az egyből nem volt hajlandó engedni, bár Barbara is, Gloria is túlzottnak tartották a gyászát. Idestova hét éve volt már, hogy Jessica meghalt abban a balesetben, és a férfit mégsem tudta megvigasztalni semmi. Az sem nyugtatta meg, hogy időközben Mike Forrester börtönbe került, és jó ideig nem is fog kiszabadulni onnan. Nem volt hajlandó elmenni a tárgyalására sem, ahová tanúként idézték meg. Azzal indokolta meg, hogy Jessica életét már úgysem adhatja vissza senki az égvilágon, neki meg semmi kedve hozzá, hogy szemtől szembe lássa azt a gyilkost. Helyette Mark ment el Salt Lake Citybe, és elintézte azt is, hogy Cliffet ne bírságolják meg állampolgári kötelezettsége elmulasztása miatt. Az ilyesmit nagyon szigorúan vette Utah állam törvényhozása.

A Remetelakban töltött kínlódások mellett Cliffnek egyetlen szenvedélye maradt: a computer. Most már eléggé értett hozzá, és az eredeti gép helyett egy egész tucat vadonatúj IBM^[275] szolgálta a repülőteret és a vállalatot. Ebből egy gép Mark lakásában volt elhelyezve, egy pedig Cliff szobájában, hogy bármikor be tudjon lépni a hálózatba, és ellenőrizni tudja, ami éppen érdekli. Fokozatosan ismerte ki a gép minden fortélyát, és egyre jobban érdekelte az is, ami nem tartozott szorosan a munkájához. Lassan megtette az első lépéseket az Interneten is, bár félve keresgélt rajta, mert mindenfelől azt hallotta, hogy néha vírusok kezdenek terjedni a világhálón, amelyek megbéníthatják a gépeket.

Maggie mutatta meg neki, mit jelent egy chat. A lánynak eléggé kiterjedt ismeretségi köre volt szerte az Egyesült Államokban, de külföldön is, akikkel rendszeresen levelezett, vagy beszélgetett.

- Apa, neked sem fog megártani, ha hozzád hasonló korú embereket ismersz meg. Próbálkozz, nem harap a gép.

- De ugye nem is robban, ha valamit rosszul nyomok meg? - kérdezte nevetve Cliff. - Nem szeretnék a levegőbe repülni, ahhoz itt vannak a gépeim.

- Jaj, apa, hogy lehetsz pilóta létedre ennyire gyáva és értetlen? - kacagta a lány. - Persze, hogy nem robban fel! Nem pokolgép ez! Csak bátorság. Bele fogsz jönni, mint kiskutya az ugatásba - idézte nagyanyja kedvenc mondását.

És Cliff ismerkedni kezdett az Internet nyújtotta lehetőségekkel. Mire ősz lett, már értett hozzá annyira, hogy ki tudta szűrni, melyek azok a honlapok, amelyeken nem érdemes keresgélnie, vagy melyek azok a csatornák, amelyeken ha megfeszül, akkor sem találhat korban és érdeklődésben hozzá illő beszélgető partnereket. Viszont, legnagyobb örömére, felfedezte, hogy szülei távoli hazájában, Magyarországon is ismerik már a világhálót, és óvatosan elkezdte keresni a magyar emberek társaságát.

Jól jött neki az is, hogy annak idején Barbara megtanította a magyar helyesírás egyáltalán nem könnyű szabályaira. Folyékonyan írt-olvasott magyarul, csak az zavarta néha, hogy a gépén nincsenek ékezetek. De azért nagy kedvvel beszélgetett néha órákig magyarországi nőkkel és férfiakkal, akik a társadalom legkülönbözőbb rétegeit képviselték. Újdonsült barátai között volt MALÉV-repülésirányító, akivel szakmai dolgokról társalgott, volt akadémikus, akivel alig találta meg a közös nyelvet, volt sporttanár, akit roppant módon érdekelt Moon Lake Resort, volt könyvelő, aki csak a számok világában érezte jól magát, volt újságíró, akit minden érdekelt, ami a tengeren túl történt. Cliff egyre inkább úgy érezte, hogy az ezredforduló közeledtével a világ mindinkább összeszűkül, elérhetővé válik, és a földrajzi távolságokat egyszerűen és gyorsan leküzdi a technika. Ez még mindig csodálattal töltötte el, hiszen ahhoz volt szokva, hogy órákig repüljön ég és föld között, ha egyik helyről el akart érni a másikra. Mennyivel könnyebb volt kapcsolatot teremteni távol élő emberekkel, érdeklődni, hogy vannak, mivel foglalkoznak, és ha nagyon kíváncsi volt valamire, csak megkeresni az adott vidék térképét, és kiböngészni róla a legapróbb települést is.

Rövidesen már állandó társasága volt az Interneten. És közben észrevett egy nagyon fontos mozzanatot, ami azelőtt elkerülte a figyelmét. A partnereinek a döntő többsége egyedülálló, magányos ember volt. Voltak özvegyek is, mint jómaga, és szép számmal voltak olyanok is, akiknek ilyen vagy olyan okból zátonyra futott a házassága, és inkább a válást választották, mint a további kínlódást egy minden tartalomtól megfosztott, meddő párkapcsolatban. Nők és férfiak vegyesen választották a könnyebbnek egyáltalán nem nevezhető utat, hiszen legtöbbjüknek még kiskorú gyermeke volt, akit sokkal nehezebb volt egyedül nevelni, mint ép családi keretek között. A túlzott anyagi jólét egyáltalán nem jellemezte sem Magyarországot, sem pedig Cliff partnereit. Maga az Internet eléggé drága szórakozás volt még Közép-Európában, de ugyanakkor úgy tűnt, megéri azoknak, akiket megismert.

Rendszerint alig várta már, hogy este legyen végre, és leülhessen a gép elé. Eleinte nehezen számította ki az időeltolódást Utah és Magyarország között, aztán később már egészen természetes volt, hogy amikor Moon Lake-ben közeledik az éjszaka, Magyarországon még javában dolgoznak az emberek. Partnerei között többségben voltak azok, akik még nem engedhették meg maguknak egy saját gép beszerzését, és ezek az emberek inkább a munkahelyükről léptek be a hálóra. Nem volt könnyű feladat kicselezni a főnökök árgus szemét, és gyakran megesett, hogy Cliff hirtelen ott maradt egyes egyedül, mert valahol az óceán túlsó partján a társának sürgősen ki kellett lépnie, ha nem akart veszekedést. Cliff természetesen megértette ezt, és nem vette zokon, ha az, akivel éppen beszélgetett, egyik pillanatról a másikra eltűnt, és nem válaszolt többé.

Egyik legkedvesebb új ismerőse egy miskolci nő volt, Kádár Erzsébet. Nagyon hamar összebarátkoztak, és a nő elmondta neki, hogy tulajdonképpen nem is Miskolcon lakik, csak ott dolgozik. Hejőcsabán volt háza, onnan járt be minden nap a városba, ahol egy gimnázium adminisztrátora volt. Kisfia, a tizenhárom éves Lóránt szintén Miskolcra járt iskolába, és naponta elhaladtak a kis helyi repülőtér mellett. Amikor Erzsébet megtudta, hogy Cliff pilóta, elmesélte, hogy Lóránt is nagyon érdeklődik a repülőgépek iránt, mindene a repülés, és hogy elhatározta, ha nagy lesz, pilóta lesz ő is.

- Tudod, a fiam nagy előszeretettel gyűjti a repülőgépek fényképeit, már két teli albummal büszkélkedik - mesélte egy alkalommal Erzsébet. - És nagyon szeret barkácsolni is, amikor csak tehetem, veszek neki olyan összeragaszthatós kis műanyag modelleket, amiket aztán ő állít össze. Csak hát... Eléggé drága mulatság.

- Nem baj, majd én küldök neki, ha megadod a címedet - felelte Cliff. - Itt garasokba kerül az ilyesmi. És én megértem Lórántot, mert gyermekkoromban én is rajongtam a repülőgépekért. Ezen nőttem fel, az apám is pilóta volt. És a kisebbik fiam is az.

- Érdekes - írta Erzsébet. - Ez úgy hangzik, mint egy dinasztia.

Hónapokon keresztül leveleztek, beszélgettek a chaten, és Cliff egyre inkább érezte, hogy az asszony közel került hozzá lelkileg. Jessica halála óta sohasem érzett ehhez hasonlót. De félt attól, hogy őszintén bevallja, nem csak Erzsébetnek, de saját magának is, hogy lassacskán ez az érzés több, mint barátság. A távolság túl nagy volt ahhoz, hogy bízzon a tartósságban. Még akkor is így érzett, amikor egy alkalommal Erzsébet megkérdezte tőle, nem akar-e hazalátogatni.

- Nem tudom - írta akkor gondterhelten Cliff. - Sok a munkám. Nem szívesen hagyom itt, mert nincs, aki helyettem csinálja. És itt van a két lányom is, meg a nyolcvannégy éves anyám. Egyelőre nem merek távoli utazásokra gondolni. Talán majd egy-két év múlva.

- Kár - felelte kissé csalódottan Erzsébet. - Szerettelek volna személyesen is megismerni.

Már csak néhány nap volt hátra a huszadik századból. Dolores úgy érezte, ha sikerül átlépnie a következő évezredbe, azzal egy csapásra meg fog változni az egész élete. Hiába próbálta megmagyarázni önmagának, hogy maga a dátum semmit sem jelent, csupán egy egyezményesen elfogadott határt, amely előtt és után a napok ugyanolyan rendben követik egymást, mintha ez a dátum nem is létezne. Valamiféle határvonalat érzett közeledni, amelytől nagyon sokat remélt. Különösképpen amióta a lányai önállók lettek, és szakított Andrew-val, egyre nehezebben viselte el a magányt.

Az a szakítás sem volt tulajdonképpen szakítás, hiszen nem vesztek össze, még a véleményük is ugyanaz maradt az élet fontosabb kérdéseiről, mint azelőtt. Egyszerűen csak úgy érezték mindketten egy adott pillanatban, hogy ez a kapcsolat már nem tud fejlődni, új dimenzióba lépni. Sokkal jobban tisztelték egymást, semhogy erőltessék, és ezáltal traumát okozzanak a másiknak. Lassan elmaradoztak azok az éjszakák, amikor Dolores ott maradt Andrew-nál, és a férfi is egyre ritkábban felejtkezett nála éjszakára. Hétvégi közös programjaik is megritkultak, mind ritkábban mentek kirándulni.

- Azt hiszem, én nem vagyok alkalmas egy hosszú távú, tartós kapcsolatra - mondta nemrégiben Andrew. - Túl régóta élek egyedül, képtelen vagyok alkalmazkodni másokhoz. Nem kell ezért megharagudnod, Dolores. Vén legény vagyok már.

- Ugyan már - legyintett a nő - dehogyis vagy vén. És azt sem fogadom el, hogy benned van a hiba. Talán sokkal inkább bennem. Amióta külön élek Erictől, megszakadt bennem valami, már nem vagyok ugyanaz, aki azelőtt voltam. Tudod... Néha arra gondolok, hogy talán neki volt igaza bizonyos dolgokban. Hogy nem vagyok ugyanolyan nő, mint mások. Hogy kevesebbet érek másoknál. És ha így tekintem a dolgot, akkor talán az sem csoda, hogy azóta te vagy az első férfi, akivel tartósan együtt voltam. - Elmélázott egy pillanatra, nem merte folytatni, pedig tudta, hogy most van itt az igazság órája, és nem szabad visszatartani a szavakat. Ki kell mondani azokat. - Ha már így nézzük a dolgot, akkor én sem vagyok már alkalmas tartós kapcsolatra. Házasságra meg még annyira sem. És különben is, hivatalosan még mindig Eric felesége vagyok.

Voltaképpen semmire sem jutottak, csak egy hallgatólagos megegyezésre. Ennek értelmében mindketten visszatértek előző életformájukhoz, nyitva hagyván az utat egy esetleges újabb összemelegedés előtt, amiben azonban egyikük sem bízott igazán. Lloyd volt az, akinek könnyebben ment a visszavonulás, hiszen azelőtt mindig magányosan élt. De Dolores igencsak megszenvedte a szakítást, és néha kegyetlenül kínlódott. Kifelé nem mutatta ugyan, de belül igenis érezte, hogy örökre elmúlt belőle a fiatalos lendület. Kétségbe vonta, hogy lesz-e valaha még alkalma valakit igazán szeretni.

Hogy nála fiatalabb munkatársnőit mentesítse, az asszony magára vállalta, hogy Karácsony után tíz napig egyhuzamban éjszakázik, beleértve a Szilvesztert is. Neki is sokkal könnyebb volt így elviselni az egyedüllétet, és szinte egész nap aludt. Étvágya sem nagyon volt, kissé lefogyott, a szeme alatt szürke karikák jelentek meg. Éjszakánként pedig, ha éppen nem volt dolga a műtőben, vagy a betegágyak mellett, akkor a nővérszoba computere előtt ült, és óvatosan, tapogatózva ismerkedett egy számára teljesen új világgal, aminek a neve Internet volt.

Kolléganői már eléggé gyakorlottak voltak ebben, de Dolores csak most tette meg az első lépéseket ebben a teljesen új környezetben, és még nagyon sok mindent nem értett. Nem mintha arra törekedett volna, hogy valaha is szakértője legyen a megabyte-oknak és más efféle elvont fogalmaknak, de a természetéből fakadóan minden érdekelte, ami új volt. Szerette érteni azt, amivel foglalkozik.

Eleinte csak kötésmintákra vadászott, vagy étel- és süteményrecepteket gyűjtött a hálón. Jó háziasszony volt, szerette rendben tartani a lakását, a ruhatárát, és ha a lányok ellátogattak hozzá, szerette jó falatokkal megvendégelni őket. De később rájött, hogy céltalanul keresi az efféle dolgokat. Ugyan miért kössön? Neki magának elég pulóvere volt télire, és lassacskán már türelme sem volt órák hosszat a kötőtűkkel bíbelődni. A főzést is hamar letudta, kevéssel is beérte, és egyáltalán nem volt torkos. Ha a napi kalóriamennyiségről volt szó, teljesen mindegy volt, hogy milyen alakban fogyasztja azt el. Ehelyett elkezdett érdeklődni a chatek iránt, amelyekről nagyon sokat hallott már a munkatársnőitől.

Az emberek mindig is érdekelték Dolorest. Szeretett belelátni a lelkükbe, segíteni nekik jó szóval, ha tehette. Arra nem vállalkozott, hogy tanácsokat osztogasson, nem érezte magát annyira okosnak, hogy ezt megtegye, de a véleményét kérték valamilyen problémában, azzal szívesen szolgált anélkül, hogy tévedhetetlennek mutatta vagy vallotta volna magát.

Egy ideje felfigyelt egy férfira, akinek a nevét nem jegyezte meg, de aki rendszeresen ott volt az egyik chaten, ahová ő is gyakran belépett. A szövegéről ítélve nem tudta megállapítani, kiféle-miféle lehet, csak azt tudta róla, hogy amerikai, és azt, hogy szellemes, néha jó humorú, egyébként azonban zárkózott ember. Néhány hét leforgása után már többé-kevésbé tudatosan kereste az ismeretlen nevét a listán, és ha nem látta ott, csalódott volt. Ha viszont sikerült összetalálkozniuk, és a beszélgetés is kialakult, akkor kellemes, üdítő órákat töltöttek együtt a monitor vibráló fényében.

Ma este azonban Dolores nem érzett semmiféle vonzást a netben. Egykedvűen végezte el az esti teendőit, és arra készült, hogy a nagyvizit után visszahúzódik a szobájába, és lepihen. Olvasni akart addig, amíg el nem nyomja az álom, utána pedig, ha reggelig nem lesz semmiféle előre nem látott baleset, akkor aludni akart. Bármennyire is úgy tartotta, hogy hozzá tud szokni az állandó éjszakai műszakhoz, a szervezete ellenkezni kezdett.

Már éppen végzett a dolgával, és a folyosón a nővérszoba felé tartott, amikor hangos szóváltásra figyelt fel. Veszekedés hangjait hallotta visszhangozva, de képtelen volt megállapítani, honnan jönnek, csak azt észlelte, hogy egyre közelebbről. Amint befordult a folyosó sarkán, megpillantotta Ericet, amint a biztonsági őrrel felesel. Doloresnek a földbe gyökerezett a lába a látványtól.

A valaha mindig elegáns, ápolt külsejű férfit mintha egy csatornából szalasztották volna. A ruhája gyűrött volt és foltos, a cipője csupa sár, az arcát pedig legalább egyhetes borosta éktelenítette. Egészében véve züllött, elhanyagolt ember benyomását tette. Nagyon régóta nem találkoztak, az asszony nem is tudta, mi történik mostanában a férjével. Látogatásokra már nem került sor, amióta a lányok nagykorúak lettek, és Eric teljesen eltűnt. Most, hogy itt, és ilyen körülmények között látta viszont, az asszonyt elfogta valamiféle lelkiismeretfurdalás. Mintha ő tehetett volna arról, hogy Eric ennyire leépült.

- Mit keresel te itt? - kérdezte bosszúsan, és közelebb lépett. A biztonsági őr elképedve nézett a csinos asszonyra.

- Ne haragudjon, Mrs. Waltham, nem tudtam, hogy ismeri ezt az alakot. Azt állítja, hogy a maga férje, és erőnek erejével beszélni akart magával.

- Akkor hagyja békén - felelte Dolores. - Tényleg a férjem.

- Na látja? - kiáltott győzelmesen a toprongyos ember, és az őr arca előtt hadonászott piszkos, ápolatlan körmű kezeivel. A leheletéből ítélve az utóbbi két hétben egyetlen napig sem lehetett józan. - Vegye tudomásul, hogy egy Eric Waltham sohasem hazudik!

- Jól van, gyere már innen - vonszolta magával az asszony egy félreeső sarok felé, és kényszerítette, hogy leüljön egy padra. - Minek arénázol itt? Ez kórház, nem kocsma. Mit akarsz itt, Eric?

A férfit mintha egyetlen szempillantás alatt kicserélték volna. Arcáról eltűnt a részegség jellegzetes kifejezése, a szemében pedig ravasz fény villant. Teljesen józan hangon válaszolt.

- Nézz rám, Dolores. Mit látsz?

- Egy kocsmatölteléket látok, Eric - felelte türelmetlenül az asszony. - Egy részeg csavargót, aki nem átallott betörni ide, ahol emberek akarnak meggyógyulni. Talán abbahagynád a találós kérdéseidet, és végre felelnél arra, amit kérdeztem. Mit akarsz tőlem?

- Szeretnék visszaköltözni hozzád - felelte Eric meglepően halkan, és hosszú idő óta először tűnt úgy Doloresnek, mintha valamiféle bűnbánatot vélne felfedezni a férjén. - Teljesen le vagyok égve. Nincs munkám, a házból kilakoltattak. Valóban csavargó vagyok. Senkim és semmim nincs, csak te.

Az asszony érezte, hogy lassan felforr benne az indulat. Akármilyen szelíd természetű volt is, ez az arcátlanság kihozta a sodrából.

- És ki kért meg arra, hogy úgy viselkedj velem? - kérdezte fojtott hangon, de rettentő mérgesen. - Elfelejtetted, hogy én költöztem el tőled? Elfelejtetted, hogy mi volt annak az előzménye? Elfelejtetted, hogy nem kellettem neked, egy sokkal fiatalabb nő miatt? Vagy talán azt felejtetted el, hogy egyes egyedül kellett ellátnom a lányaidat, amikor a legnehezebb volt, és még csak a válásba sem akartál beleegyezni? Mit képzelsz te magadról, Eric? Meddig akarod még feszíteni a húrt?

A férfi türelmesen végighallgatta a monológot, egyetlen mozdulatot sem tett, csak merőn nézett az asszony szemébe. Amikor látta, hogy Dolores abbahagyta, elég bátornak érezte magát, hogy szóljon, sőt úgy vette észre, hogy az asszony kétségbeesése miatt ő van jobb helyzetben.

- Minden igaz, kedvesem - mondta békítően.

- Nem vagyok a kedvesed, Eric! - kiáltotta Dolores. - MÁR nem vagyok az! Soha többé nem is leszek! - Idegesen kotorászott a köpenye zsebében a pénztárcája után, amit mindig magánál hordott. - Azt mondod, le vagy égve? Akkor nesze, fogd! Itt van száz, nem is, kétszáz dollár, tedd el, és takarodj ki innen, mert hívom a biztonságiakat, és kirúgatlak!

- Nem addig van az, Dolores - mondta szenvtelen hangon Eric, mintha nem is hallotta volna az asszony szavait. - A törvény előtt még a hitvesem vagy. Kötelességed segíteni rajtam. Nincs hol aludnom, tél van. Azt akarod, hogy megbetegedjek, elpusztuljak? Ennyire nem lehetsz szívtelen. Nem ilyennek ismertelek meg.

A nő tehetetlenül kapkodott levegő után. Amit ez az ember megengedett magának, az túlment minden határon. Ekkora pimaszsággal még sohasem került szembe. Csak nagyon nehezen nyerte vissza az önuralmát, de akkor úgy érezte, most azonnal megfojtja ezt a gengsztert, aki sajnos valóban a férje.

- Nincs veled szemben semmiféle kötelességem, Eric. Ezt egyszer és mindenkorra vésd az eszedbe. Tudomásul vettem, hogy nem akarsz elválni. Ám legyen. De abba a lakásba, ahol élek, a büdös életben nem fogod betenni a lábad, megértetted? És arról ne is álmodj, hogy valaha is visszafogadlak. Köztünk vége mindennek. Ezt jobb, ha nem felejted el többé. Most az egyszer segítek neked, tedd el azt a pénzt. Nesze, adok még száz dollárt, de többé sem látni nem akarlak, sem hallani nem akarok felőled.

- Hát pedig az nehéz lesz, kedvesem, merthogy egy városban élünk - felelte vigyorogva Eric. - Hegy a heggyel találkozik, azt mondják az indiánok. Akkor ember az emberrel is találkozhat.

- Hogy te milyen bölcs vagy - sziszegte gyűlölettel Dolores. - Megáll az eszem. A pofátlanságodról nem is beszélve. Hát jó. Te akartad. Ha még egyszer meglátlak itt, feljelentelek. A többi meg nem érdekel. Én ebből a városból nem költözöm el. Ha te akarsz, menj, amerre látsz. De ne kerülj a szemem elé még egyszer, mert nagyon megjárod. - Ezzel felállt a padról, és lerázta magáról a férfi kezét, aki vissza akarta tartani. - Tűnj el, de azonnal.

Elsietett a nővérszoba felé, és betapasztotta a fülét, hogy ne is hallja, ha Eric még mondana valamit ezek után. Ám a férfi csak állt, és nézett utána, az arcán pedig gonosz mosoly vibrált.

Dolores bezárta maga mögött az ajtót, és zokogni kezdett. Tehetetlennek, kisemmizettnek érezte magát, és azt sem tudta, mit fog tenni, ha Eric még egyszer megjelenik itt, és molesztálja. Azt nem hallhatta, hogy az ajtó túlsó oldalán a férfi, mielőtt távozik, megáll egy pillanatra, és a fülét a deszkára tapasztva, befelé fülel.

Nagyon nehezen tudott megnyugodni, de az olvasástól teljesen elment a kedve. Ehelyett bekapcsolta a computert, és amint a gép felfutott, szinte eszét vesztve kereste meg azt a chatet, ahol azzal az ismeretlen férfival szokott beszélgetni. Nagyon remélte, hogy most is ott találja.

Ott volt. Dolores majdnem felkiáltott örömében, amikor meglátta a nevét.

- Helló, azt hittem, ma már nem is látlak - írta a férfi.

- Nem sok híja volt - felelte Dolores. - Ma éjjel olvasni akartam, meg pihenni. De valaki felzaklatott, és úgy éreztem, ha nem találkozom veled, megőrülök. Csak egyet kérek ma tőled - folytatta magánbeszélgetésként úgy, hogy a többi résztvevő ne láthassa. Ezt a trükköt csak pár napja tanulta meg.

- És mi legyen az? - kérdezte a férfi ugyanúgy. Mindig elfogadta Dolores kéréseit, és az asszonynak nem is volt olyan sok kérése. - Mondd csak, megteszem.

A nő habozott pár pillanatig, mielőtt rászánta magát, hogy feltegye azt a kérdést, ami régóta izgatta.

- Csak annyit szeretnék, ha megmondanád, ki vagy. Úgy értem, az igazi nevedet. Ha nem túl nagy kérés.

Végtelennek tűnő pillanatokig kellett várnia, amíg megjelent a képernyőn a férfi válasza.

- Nem nagy kérés. Cliff vagyok. Clifford Mitchell, Moon Lake-ből.

- Köszönöm, Cliff - írta az asszony könnybe lábadó szemmel. - Szeretlek az őszinteségedért.

Mark eleinte aggódva figyelte Cliff fokozatos változását. Túlságosan gyorsnak tartotta, de arról nem tudhatott, hogy a férfi és Dolores kapcsolata mióta csírázik titokban. Csak azt vette észre, ami látható volt: a barátja szinte egyik napról a másikra emelkedett ki az utóbbi kilenc év búskomorságából. Külsejében nem volt nagy a változás, de Cliff szeme egészen másként csillogott, a figyelme pedig újra mindenre kiterjedt. Érdekelni kezdte minden, ami fölött azelőtt elsiklott. Lubinskyt elképesztette ez a száznyolcvan fokos fordulat. Nem is rejtette véka alá a véleményét.

- Te aztán meg tudod lepni az embert, Cliff - jegyezte meg kajánul vigyorogva. - Kíváncsi vagyok arra a nőre, aki téged ennyire át tudott idomítani, méghozzá ilyen hamar. Bemutatod nekem is? - kacsintott Cliffre.

- Persze, hogy bemutatom, amint eljön az ideje - nevetett vissza Cliff. - De addig is légy türelemmel. Egyelőre még korai.

- Csak nem félsz attól, hogy lecsapom a kezedről azt a nőt? - tettette tréfásan a meglepettet Mark. - Ha ez a helyzet, akkor rossz helyen kopogtatsz.

- Még mit nem! Csak még én magam sem tudom, hányadán is állunk.

Cliff valóban nem tudta. Jó volt együtt lenni Doloresszel, és igyekezett is annyiszor szabaddá tenni magát, ahányszor csak lehetett, de valami aggasztotta ebben a kapcsolatban. Néha szüksége lett volna nagyobb közelségre. Lelki közelségre vágyott, és ez jelenleg még váratott magára. Persze, ha jobban utána gondolt, akkor megértette az okát is. Mindketten sérültek voltak lelkileg, és ha bíztak is a másikban, azért még félénken viselkedtek. Sok olyan gátlás munkált bennük, amelynek a legyőzéséhez egyelőre még nem futotta az erejükből. És volt egy körülmény, amely különösen zavarta Cliffet. Dolores még mindig nem akarta, hogy otthon, a lakásában látogassa meg. Igaz, ő sem hívta még meg a nőt magához. Úgy érezte, amíg csak idegen helyeken találkozgatnak titkon, addig nem is nyílhatnak meg lejesen egymás előtt.

A férfi már régóta játszott a gondolattal, hogy eladja a Remetelakot. Ennyi esztendő múltán is nyomasztotta, hogy ott, abban a kis házban annyira boldog volt Jessicával, és most ugyanott annyira árvának, számkivetettnek érzi magát. Úgy gondolta, elég volt a gyászból, az önmarcangolásból. Ha valóban kell neki Dolores, akkor kell, hogy legyen benne annyi erő, hogy el tudjon szakadni a múltjától. Talán éppen ez az a láthatatlan akadály, amelyet át kell lépnie. Az asszony sohasem éreztette vele, hogy neheztelne az emlékeire. De ahányszor szóba került a múlt, Cliff mindig észrevett Doloresen egyfajta csendes, ki nem mondott keserűséget.

Ő maga is elcsodálkozott, amikor hirdetni kezdte a házat, és jelentkezett az első érdeklődő. Ez volt egyike azoknak a ritka alkalmaknak, amikor nem hétvégén ment ki a Remetelakhoz, és nem is éjszakázott ott. A reménybeli vevő alaposan megnézett mindent, látszott rajta, hogy ért hozzá, de ugyanakkor lerítt róla az is, hogy kemény ellenfél, és nem lesz könnyű megegyezni vele. Nem mintha Cliff túl sokat kért volna a házért. Kész volt olcsón eladni, csak amikor a vevő azt kezdte firtatni, kié az a sír a ház mellett, akkor eszmélt rá Cliff, hogy amit tervez, az egyenlő a hűtlenséggel. Hirtelen beléhasított a gondolat, hogy esetleg többé sohasem láthatja Jessica sírját. Ezt nem merte vállalni.

- Ne haragudjon, Mr. Harper - szólt hirtelen - meggondoltam magam. Mégsem adom el a házat.

Harper rábámult, és magában valószínűleg azt gondolta, hogy ez a férfi minden bizonnyal megháborodott. De nem szólt egy szót sem, csak vállat vont, és beszállt a kocsijába. Még csak meg sem kérdezte Cliffet, nem akarja-e, hogy visszavigye Moon Lake-be. Elporzott az erdei úton, és Cliff nem is látta többé.

Aznap alkonyatig ott maradt a Remetelaknál, és gondolkodott. Többször is körüljárta a házat, felidézte magában gyermekkora élményeit, azokat a napokat, amelyeket a szüleivel, Fürge Sassal és Jimmel töltött itt. Felidézte a meghitt éjszakákat Jessicával, és most már nem is bánta, hogy mégis megtartotta a házat. Estefelé telefonált Janice-nek, hogy jöjjön érte, és amíg a lányt várta, ismét a sírhoz ment. Megállt a fejfa mellett, és hosszan nézte.

- Meg kell bocsátanod nekem, Jess... - suttogta maga elé. - Szabadon kell engednünk egymást, kedvesem. Nem vagyok erős ember, és ha tovább hordom ezt a keresztet, belepusztulok... Van valaki, akinek talán fontos vagyok. Ha létezel valahol, akkor biztosan látod... Engedd, hogy őt szeressem, kérlek... Téged sem foglak elfelejteni soha, de élni szeretnék végre...

Akkor döntötte el, hogy legközelebb elhozza Dolorest a Remetelakba.

Augusztus második felében szinte semmi dolga nem akadt. A Dakota Wings Air Charter forgalma ismét megcsappant, és Cliff most már komolyan kezdett aggódni. Félt, hogy most az egyszer menthetetlenül kicsúszik a kezéből az irányítás, hiszen még Mark dörzsöltsége sem sokat segített. Csak abban reménykedett, hogy ez a hullámvölgy nem egyéb a szokásos nyár végi pangásnál, és az ősz majd ismét fellendíti a vállalatot. Janice is ezzel biztatta, és megsúgta az apjának, hogy George, amikor legutóbb otthon járt, elárulta neki, hogy ki akar lépni a légierő kötelékéből, és haza akar jönni.

- Neked akar segíteni, apa - mondta a lány komolyan. - Mark is megöregedett már, nem lehet elvárni tőle, hogy ugyanolyan energiával dolgozzon, mint azelőtt. És te sem vagy már fiatal.

- Ez igaz, kislányom - felelte töprengve Cliff - de ezért George-nak még nem kellene feladnia a biztos megélhetését. Ahogyan jelenleg áll a helyzet, ha ő hazajön, el kellene bocsájtanom valakit, mert így is alig tudom fizetni a embereimet. De hát George felnőtt, nem szólhatok bele a dolgába. És végtére is, a vállalat az övé is.

- Ne izgulj, apa, nem most azonnal akar leszerelni. Csak tervezgeti.

Augusztus legvégén végre befutott a megmentő megrendelés. Egy kaliforniai gépgyár keresett komoly és megbízható szállítóvállalatot, és az Interneten hirdetett pályázatot. Janice vette észre egy nap a hirdetést, és anélkül, hogy szólt volna az apjának, bejelentkezett. Nagyjából tisztában volt mindennel, amire szüksége lehetett, így árajánlatot is tett, aztán el is feledkezett az egészről. Csak akkor figyelt föl ismét a dologra, amikor egy e-mail érkezett az illető cégtől, amelyben tudatták a Dakota Wings Air Charter vezetőségével, hogy elnyerte a szerződést. A lány ujjongva mutatta meg Cliffnek az üzenetet, és izgatottan várta, hogy a férfi mit fog szólni ehhez. Cliff eleinte semmit sem értett az egészből, és értetlenül bámult a lányára.

- És most mi a teendő? - kérdezte. Mark éppen akkor lépett be az irodába, és azonnal kapcsolt.

- Az, hogy most valamelyikünk odautazik tárgyalni - felelte Janice helyett. - Te mész, vagy én? Döntsd el.

Végül Mark utazott, és két nap múlva vigyorogva érkezett vissza. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. A gépgyár, mint kiderült, automatizált raktárakhoz gyártott berendezéseket, és a maga nemében egyedülálló volt a piacon. A világ minden tájára szállított ilyen szerkezeteket, amelyeket egy központi számítógép segítségével szinte akármire lehetett használni. Megfelelő konténerekkel ömlesztett árút lehetett tárolni, a berendezés nagyobbik változata viszont akár emeletes parkolónak is alkalmas volt.

- Gratulálok, Cliff, remek lányod van - mondta Lubinsky, miután töviről hegyire mindent elmesélt a társának. - Ezzel a szerződéssel kint vagyunk a vízből. És sikerült azt is elérnem, hogy opciót kapjunk a hosszabbításra. Egyelőre egy évre biztosítva van a munkánk.

A következő hét elejétől már meg is indultak a szállítások, és a légivállalat ismét úgy tűnt, hogy sínen van. Cliff úgy érezte, végre fellélegezhet, bár ez nem az ő érdeme volt. Büszke volt Janice tettére, és nem győzte dicsérni a lányt, aki viszont szerényen nevetgélt.

- Apa, ez csak természetes. Én is részese vagyok ennek, nem? Láttam, mennyi a gondod, és azt is láttam, hogy egyedül, de még Markkal együtt sem bírod megoldani a problémákat. Nincs ebben semmi rendkívüli, csak azt tettem, amit tennem kellett.

Szeptember első hetében Cliffnek lélegezni is alig volt ideje. Harmadikán reggel Clevelandbe repült, másnap este érkezett haza. Egy nap pihenés után ötödikén Detroitba vitt egy másik szállítmányt a General Motors részére. És már kilátásban volt a következő út, Európába. Szeptember tizenegyedikén hajnalban kellett indulnia, a cél Párizs volt. A férfi szinte meg is feledkezett a magánéletéről, és elszégyellte magát, amikor hatodikán este megcsörrent a telefonja. Dolores hívta, és a férfi egy kis szemrehányást vélt felfedezni az asszony hangjában.

- Már azt hittem, elfelejtettél - mondta csendesen a nő. - Nem látlak a Neten, nem telefonálsz, azt sem tudtam, mi van veled. Megbántottalak valamivel?

- Nem, nem bántottál meg - felelte zavartan. - Bocsáss meg. Csak éppen azt sem tudom, hol áll a fejem. - Elmesélte Doloresnek az új megbízást, minden részletre kiterjedően, és azt sem hallgatta el, hogy a következő hétfőn az óceánon túlra repül. - Éppen arra gondoltam, hogy ezen a hétvégén kicsit hosszabb pihenőt engedélyeznék magamnak. Szabaddá tudod tenni magad holnaptól?

- Persze - örvendezett Dolores. - Van néhány szabadnapom, akkor vehetem ki, amikor akarom. Mi a terved?

- Hadd legyen ez az én meglepetésem - nevetett Cliff. - Holnap délben érted megyek.

Nem akarta előre elárulni az asszonynak, hogy mi foglalkoztatja már napok óta. Úgy tervezte, hogy felhozza ide, Moon Lake-be, és ha lesz elég bátorsága és lelkiereje, akkor a Remetelakban fogják tölteni a hosszú hétvégét. Akkor vert gyökeret benne ez az ötlet, amikor elijesztette Harpert. Dolores volt az egyetlen, akivel meg tudta volna osztani azt a magányt. Bár még mindig tartott tőle, hogy a kis erdei ház magánya, a hozzá fűződő emlékek lerohanják majd, és ez esetleg végzetes hatással lehet a kapcsolatukra. De ugyanakkor azt is világosan tudta, hogy ha most nem próbál meg szakítani a múltból ittragadt félelmeivel, végleg elveszíti a reményt, hogy még egyszer teljes életet élhessen. Ezt a kockázatot nem merte vállalni. Most már kettőjükért is felelősséggel tartozott, ezzel teljesen tisztában volt.

Cliff alig tudott aludni ezen az éjszakán. Álmai zavarosak voltak, ébrenlétei pedig álomszerűek. Mintha egy sosem látott film kockái peregtek volna a szeme előtt, olyan képsorokat látott, amik még sohasem estek meg vele, de a tudatában érezte, hogy MEGESHETNEK MÉG. Mintegy előrevetítette a várható hétvégét Doloresszel. Elképzelte, hogyan fogja majd kézenfogva bevezetni a Remetelakba, hogyan mesél majd neki csendesen mindenről, ami vele történt ebben a házban. Elképzelte, miként fog reagálni az asszony, hogyan fog válaszolgatni neki, hogyan fog csillogni a szeme, milyen lesz a keze érintése a bőrén. Beleborzongott. Most és itt, ebben a sötét szobában, ahol már annyi éve élt egyedül, biztos volt benne, hogy az az érzelem, ami Doloreshez fűzi, sokkal több, mint felületes ismeretség, sokkal több, mint kaland.

Csak hajnal felé sikerült mély álomba merülnie, és amikor - érzése szerint percek múlva - megszólalt az ébresztőóra, fáradtan nyitotta ki a szemét. Zúgott a feje, azt sem tudta, hol van. Kábán nézett az órára, és csak nagyon nehezen értette meg, hogy ma péntek van. Ma nem kellett repülnie, tulajdonképpen semmi dolga nem volt, mégis felkelt, és megitta a szokásos méregerős kávéját. Elhatározta, hogy kimegy a repülőtérre, utánanéz egy-két dolognak. Itthon képtelen lett volna agyonütni az idejét késő délelőttig, amikor el akart indulni Salt Lake Citybe.

A konyhában Barbarával találkozott.

- Miért keltél fel ilyen korán, kisfiam? - kérdezte az idős asszony. - Tudtommal ma semmi dolgod. Vagy megváltozott valami?

- Nem, anya, nem változott meg semmi - ölelte magához az anyját - csak képtelen vagyok megmaradni itthon. Mehetnékem van.

Barbara elnéző mosollyal nézett a férfira. Cliff gyerekkora óta ilyen izgága volt, sohasem tudott türelmesen várni valamire. Tudott a kapcsolatról Cliff és Dolores között, és ha felidézte magában a régi fiút, a fiatal Cliffordot, akkor emlékeznie kellett rá, hogy akkor is ilyen volt, amikor elkezdett komolyan udvarolni Jessicának. Most azt remélte, hogy az az ismeretlen nő képes lesz kiragadni a fiát a sokéves gyász karmaiból, és új életerőt ad majd neki. Semmi mást nem várt már az élettől. De azt még látni akarta, hogy az egyetlen fia ismét él.

- Tudom, hogy mehetnéked van, Cliff - mondta még mindig mosolyogva. - Így is van ez rendjén. Aztán majd ejtsd szerét, hogy nekem is bemutasd azt a Dolorest. Rendben? Kíváncsi vagyok rá.

A férfi alig várta, hogy kint legyen már a házból. Percek alatt a repülőtérre ért, ahol a szokásos reggeli nyüzsgés fogadta. Két gép éppen felszálláshoz készülődött, a hangárokban kemény munka folyt, egy helikopter most érkezett valahonnan. Cliff bement az irodába, átnézte a repülési diagrammokat, aztán felment az irányítótoronyba, és elbeszélgetett az ügyeletessel. Közben ötpercenként nézte az óráját, és úgy tűnt neki, az idő csak cammog. Mikor lesz már tíz óra? Ezt az időpontot tűzte ki maga elé, akkor akart elindulni. És még csak alig múlt fél kilenc. Fogalma sem volt, mivel fogja agyonütni az idejét. Nem volt kedve semmihez, pedig máskor szívesen leragadt valahol, akár egy hajtómű javításába szállva be, akár egy indulásra készülő gép ellenőrzésébe. Most pedig egyre csak arra gondolt, vajon mit csinálhat éppen Dolores. Készülődik-e a hétvégére? Vásárolni ment? Telefonon beszél valamelyik lányával? Vagy éppen csak leült kényelmesen, és olvas? Tudta, hogy az asszony szeret olvasni.

Szinte fellélegzett, amikor csipogott a karórája. Sietve indult kifelé, és az ajtóban majdnem beleütközött Markba.

- Na, csak ne olyan hevesen, fiam! - nevette el magát az idős férfi. - Az ember azt hinné, hogy kerget valaki.

- Háááát... Majdnem! - vigyorgott Cliff.

- Látom - húzta el a száját Lubinsky. - Olyan vagy, mint akit besóztak. Csak vigyázz magadra az úton. Egyetlen nő sem ér annyit, hogy otthagyd érte a fogad valamilyen balesetben.

Cliff összerándult erre a szóra. Nem félt, de hirtelen előjöttek az emlékei. Nem tudott haragudni a barátjára, aki semmi mást nem tett, csak óvni akarta. Most kényszerítette magát arra, hogy lelassítsa a mozdulatait, hogy megfontoltan cselekedjen. Marknak igaza volt, legalábbis annyiban, hogy semmi értelme fölöslegesen veszélybe sodorni magát.

Pedig hej, de szerette volna tövig nyomni a gázpedált! Szándékosan nem ment helikopterrel, hanem a terepjárójával. Ki akarta élvezni az együttlét minden pillanatát, csak ennek az volt a hátránya, hogy lassabban ért oda Salt Lake Citybe. Amint áthaladt az Uintah jól ismert tájain, azon töprengett, vajon Doloresnek milyen élmény lesz mindezt látni. Vele együtt látni, megbeszélni a benyomásokat.

Több, mint két és fél órába telt megtenni a százhatvan mérföldet. Amikor lefékezett Dolores lakása előtt, az asszony már készen várta a kapuban. Cliff kiszállt, és betette a csomagokat a kocsi hátsó részébe, aztán besegítette a nőt.

- Köszönöm, Cliff - mondta Dolores gyengéden, és belesimított a férfi szakállába. - Ugye, most sem árulod el, hová viszel?

- Nem, még nem árulom el - rázta meg a fejét a férfi. - De hamarosan megtudod.

Hűvös hajnali szellő szökött be a félig nyitott ablakon a még mindig sötét szobába. Cliff nyitott szemmel feküdt a takaró alatt, jobb karjával magához ölelve az asszonyt. A forró, enyhén remegő test szorosan hozzá simult, ő meg csak hallgatta az alvó nő nyugodt, egyenletes lélegzetvételét. Homályos emlékképek kavarogtak előtte a fekete háttéren, felidézve az elmúlt éjszaka minden vérpezsdítő pillanatát.

Cliff nem emlékezett ilyen gyönyörre, és most kissé restellte bevallani magának, hogy még Jessicával sem volt ilyen jó szeretkezni. Dolores odaadó és szenvedélyes volt, kissé titokzatos és egy egészen keveset szemérmes, de amikor a vágy már ellenállhatatlanul lüktetett benne, minden gátlása a semmibe veszett, és úgy adta át magát a férfi kényeztetésének, mintha az élete függött volna tőle. És ő nem fukarkodott a kényeztetéssel. Kezei remegve járták végig a nő testét, ajkaival mohón kereste Dolores érzékeny pontjait, és amikor az időnként mélyen felsóhajtott, úgy érezte, az ő tüdeje telik meg éltető, ózondús levegővel. Az egész szobát belengte az asszony illata, egy megnevezhetetlen, kissé fanyar, nagyon erotikus illat, amely testének minden pórusából áradt részegítőn. Olyan volt, mint egy, a dzsungel rejtekén titkon nyíló orchidea. Az előtérből halványan beszűrődő fényben a nő szeme sejtelmesen és nedvesen csillogott, néha pedig teljesen eltűnt hosszú, sűrű szempillái árnyékában.

Cliff szándékosan halogatta azt a pillanatot, amikor lassan, fokozatosan beléhatolhatott. Úgy érezte, nem szabad elsietnie semmit, mert ez a pillanat, ha nem tér is vissza, csak első lesz egy hosszú sorozatban. Hirtelen semmi sem volt sürgős többé, ízlelni akarta a jelen perc szépségét, konokul kizárva magából a MAJD ígéretét. Dolores karjai szorosan fonták át, teste a testének feszült, fogaival néha akaratlanul is fájdalmat okozott az ajkán, a vállán, a nyakán, hogy aztán megszeppenve csókolgassa ugyanazt a helyet, mintha vissza akarta volna vonni az okozott fájdalmat. Aztán, miután mindketten többször is elértek arra a csúcsra, amely olyan kevés embernek adatott meg, fáradtan és elégedetten ölelték át egymást, és lassan elmerültek az álom mélységeiben.

Később Cliff felébredt, és attól a pillanattól kezdve képtelen volt visszaaludni. Általában rossz alvó volt, napközben idegesítette, ha előtte való éjszaka keveset pihent, de most jóleső melegség járta át. Kéjesen elnyújtózott a könnyű takaró alatt, magához ölelte Dolorest, aki álmában is hozzá bújt, az ölébe kuporodott, mintegy védelmet keresve. A férfi boldog volt, hogy így dédelgetheti és óvhatja. Kicsinek, törékenynek, védtelennek érezte a nőt, a szíve megtelt szeretettel, ha a sűrű félhomályban oldalt pillantva, ránézett. "Istenem"- gondolta, és egy kemény gombóc kúszott fel a torkába, amitől majdnem elsírta magát - "hát mégis megadatott nekem még egyszer nagyon szeretni?" Hihetetlen volt ez az érzés, és Cliff csak attól félt, nehogy elveszítse Dolorest. Hiszen tudta, hogy hivatalosan még mindig férjnél van, és arra is emlékezett, milyen undok és arrogáns ember Eric Waltham. "Harcolni fogok érte" - döntötte el magában. "Nem engedhetem meg magamnak, hogy lemondjak róla. Az átlagembernek egyszer az életében adatik meg nagy szerelem. Sokaknak egyszer sem. Nekem pedig ő a második. És valószínűleg az utolsó is."

Már halványan virradt odakint, amikor Dolores mélyet sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Tökéletes érzékével tudta, hogy Cliff ébren van mellette, pedig még oda sem pillantott.

- Nem alszol? - kérdezte halkan, és belecsókolt a férfi vállgödrébe.

- Nem bírok - felelte ugyanolyan csendesen Cliff. - Felébredtem már régen. És gondolkodtam. Mindenfélén járattam az eszem.

- Elmondod nekem is? - könyökölt fel Dolores, és a szabad kezével végigsimította a férfi homlokát.

- Nehéz lesz... Összefüggéstelenül csapongtak a gondolataim, összevissza. Rád gondoltam. Meg magamra. Kettőnkre. - Ő is oldalt fordult, félkönyékre emelkedett, és az egyre erősödő fényben mélyen a nő szemébe nézett. - Mondd, Dolores, szeretsz te engem? Úgy értem - dadogta a szavakat keresve - jelentek-e neked többet, mint futó kalandot? Jelentek-e neked annyit, hogy tudj tervezni, a jövőre gondolni?

Az asszony nem válaszolt azonnal. Szemei benedvesedtek, látszott rajta, hogy a könnyekkel küzd. Merőn nézte a férfit, egyet sem pillantott, aztán lassan bólintott.

- Igen, Cliff. - A hangja most nagyon mély volt. - Igen. Mondhatnám úgy is, hogy csak távlatokban tudok gondolkodni. A legközelebbi jövő lesz a legnehezebb. Még le kell küzdenem magamban egy csomó gátlást. A neveltetésem gátlásait. Nem azt, hogy ne szeretkezzek veled, mert annak úgysem tudok ellenállni. De ha visszaemlékszel... Ismeretségünk legelején nagyon féltem. Tudod... Katolikus vagyok. Ezt már sokszor és sokan a fejemre olvasták... Egyelőre még van férjem, legalábbis papíron. Hogy éppen hol kószál, miben töri azt a gonosz fejét, sosem tudhatom. De úgy érzem, még valaminek, valami nagyon visszataszítónak kell történnie közte és köztem ahhoz, hogy el tudjam taszítani magamtól végleg.

Cliff pontosan tudta, mire céloz Dolores. Nem is olyan régen mesélte el neki azt a kínos jelenetet, a kórházban. Ha arra gondolt, hogy az a gazember most még a szegénységével is visszaél, csak hogy zsarolni tudja ezt a kedves, szeretetre méltó, védtelen asszonyt, felforrt benne az indulat. És ha nem lett volna törvénytisztelő polgár, már rég tett volna valamit, csak hogy Dolorest egyszer s mindenkorra megszabadítsa Eric Waltham láthatatlan karmaiból. Érezte, hogy amíg a férfi él, vagy amíg szabadon garázdálkodik, addig a gonoszsága mindig utolérheti Dolorest, és megkeserítheti az életét.

- Mondom, csak távlatokban tudok gondolkodni - folytatta kis szünet után a nő. - És ezekért a távlatokért áldozatokra is képes vagyok. Cliff... Én világéletemben szegény voltam. Nincs semmi másom, csak a hivatásom, a két kezem, a lelkem... A lányaim már felnőttek. A maguk urai. Nem vágyom sokra, Cliff... Tudom, hogy hozzám képest te mérhetetlenül gazdag vagy. De ha a kettőnk közös jövőjére gondolok, akkor csak egy vágyam van: itt élni, csendesen és boldogan, ebben a kis házban. Veled. Ápolni a lelked sebeit, és közben tudni, hogy te is vigyázol az én lelkemre... Nem kell nekem több az életben. Nem kell csillogás, vagyon... Rövid ideig részem volt benne, és mintha bitoroltam volna, most megfizetek érte...

Képtelen volt folytatni, elsírta magát. Cliff megilletődve nézte, simogatta, aztán magához vonta, és gyengéden lecsókolta a szeméről a könnyeket. Ölelte, ringatta az asszonyt, legszívesebben azonnal felkerekedett volna, hogy felkutassa Eric Walthamet, és egy életre elvegye a kedvét attól, hogy még Dolores után koslasson. Most érezte csak igazán, milyen sokat jelent neki a nő.

És Dolores, mintha csak megérezte volna az ő gondolatait, félénken kérdezte:

- Cliff... Elfogadsz engem ilyennek, amilyen vagyok? Nem követelek túl sokat tőled?

- Nem, Dolores. Nem követelsz túl sokat. - Cliff szerette volna, ha a hangja melegebben cseng, de képtelen volt uralkodni fölötte. Csak mondta, amit mondania kellett, a szavak önmaguktól tolultak a nyelvére, és közben tudta, hogy az asszony nem csak a fülével, de a szívével is érzékeli azokat. - Talán nem is tudnálak szeretni, ha nem éppen ilyen volnál. Nem tudom ezt jobban elmagyarázni, Dolores... Sosem voltam a szavak embere. De annyit tudok, hogy te adtad vissza az életbe vetett hitemet. Szeretlek. Olyannak, amilyen vagy. Így vagy tökéletes. És ami tőlem telik, meg fogom tenni azért, hogy boldog légy mellettem. Ha nem mindjárt sikerül, szólj... Megígéred? Figyelmeztess, ha nem olyan vagyok, amilyennek te akarsz látni...

A nő némán bólintott, aztán lassan, nagyon lassan közeledett a férfihez. Ajkuk összeforrt, karjuk egyre szenvedélyesebben ölelte, szorította a másikat, testük szinte egybeolvadt, és amikor kint megcsillant a kelő nap első sugara a harmaton, mindketten elakadó lélegzettel, forrón érkeztek ismét a csúcsra.

Cliff hajnali ötkor szállt fel az Edwin Cole repülőtérről az egyik Boeing 757-essel. Úgy számolt, hogy négy óra alatt eléri New Yorkot, és vagy a JFK-n, vagy a La Guardián száll le tankolni, mielőtt nekilendül az Atlanti Óceánnak, útban Franciaország felé. Minden attól függött, mennyire nagy a forgalom a két repülőtéren. Kedd volt, szeptember tizenegyedike, és a férfi úgy szállt ma fel, hogy tudta: valaki hazavárja. Dolores betelefonált a Millcreek kórházba, és meghosszabbította a szabadságát. Mindketten úgy érezték, mérföldkő ez az életükben.

Ilyenkor, hét elején eléggé nagy forgalomra lehetett számítani mindkét repülőtéren. Cliff csak azon izgult, hogy ne kelljen fölöslegesen köröznie, míg megkapja a leszállási engedélyt. Az egész repülésben ezt utálta a legjobban. Nem félt a szélsőséges időjárástól sem, bátran repült bárhová, de ha egy repülőtér fölött kellett köröznie, attól a gutaütés kerülgette. Csak égette hiába a drága kerozint, koptatta a hajtóműveket. Lázadozott ez ellen, pedig tudta, hogy néha nincs más választás. A földi személyzet így is erejét megfeszítve dolgozik, hogy senkit se érjen baleset, és minden gép lehetőleg betarthassa a kitűzött menetidőt. Tapasztalatból tudta, hiszen néha ő volt az ügyeletes a toronyban, és bár a Moon Lake-i repülőtér összehasonlíthatatlanul kisebb forgalmú volt a mostani célállomásánál, azért néha ő is megizzadt munka közben.

Az Ohio állambeli Columbus fölött volt a gép, nagyjából egy órányi út volt még hátra New Yorkig. A kétezer mérföldes út háromnegyede már mögöttük volt. Dave Miller, a másodpilóta, akivel Cliff mindig szívesen repült együtt, a kezét dörzsölte.

- Még egy óra, és ott vagyunk a Nagy Almában. Lehet fogadásokat kötni: egyből leszállunk, vagy keringünk. Nos? Ki mire teszi le a garast? Cliff?

- A fene tudja. Majd, ha már Harrisburg fölött leszünk, ráállhatunk a New York-i irányításra, és akkor többet tudhatunk.

- Aha, óvatos duhaj vagy, mi? - vigyorgott Dave. - Matt?

- Tudod, hogy én akkor sem fogadok, ha száz százalékosan biztos vagyok a nyereményben - felelte Matt Stevens, a navigátor. - Másutt keress verebet, Dave.

Miller elfintorította az orrát.

- Á, így nem érdekes az egész. Mi van, fiúk, féltek egy kis kockázattól? Na, gyerünk! Nem kell milliókba fogadni, elég lesz tíz dollár. Én azt mondom, hogy keringeni fogunk, mint a veszett fene.

Cliff nevetve fordult hátra Stevenshez.

- Láttál már ilyen őrült fogadás-mániást? Csodálom, hogy repül, és nem Las Vegasban keveri a kártyát. Mondd, Dave, nem volt az őseid között brit alattvaló? Azok imádnak mindenre fogadni.

- Dehogy nem volt! - nevetett a másodpilóta. - Csakhogy azok még a Mayflower^[276] fedélzetén érkeztek ide!

- Na, akkor már leszokhattál volna a fogadásokról. Hanem lassan ideje lesz, hogy átálljunk New York frekvenciájára.

Matt csavargatott valamit a rádió gombjain, és feszülten figyelt. Aztán ő is elvigyorodott.

- Na, azt hiszem, mégis Dave-nek lesz igaza. Kezdődik a hacacáré. Akkora forgalom lesz itt nemsokára, mint a Broadway-n. Körülbelül a mi körzetünkben. Két United Airlines gép, két American Airlines. Három Los Angelesbe, egy San Franciscóba. Tíz perc az eltérés a felszállások között.

- Honnan indultak? - kérdezte Cliff, és a térképet figyelte. Nemigen szerette a keleti partvidék forgalmát, de most nem volt mit tennie.

- Azonnal mondom - felelte Matt, és beleszólt a mikrofonba. Ugyanakkor kihangosította a beérkező rádióforgalmazást. - New York, itt Dakota Wings 113-as, honnan indult a négy gép? Vétel.

- Dakota Wings 113, közlöm az adatokat: United Airlines 175, felszállt Boston Loganből hét óra ötvennyolckor Los Angeles felé, American Airlines 11 felszállt Boston Loganből hét óra ötvenkilenckor, szintén Los Angeles felé, United Airlines 93 felszállt nyolc óra három perckor Newarkból San Francisco felé, American Airlines 77 felszállt Washington Dulles-ről nyolc óra tízkor Los Angeles felé. Kissé zsúfolt lesz a körzetetek. Vétel.

- Sejtem, New York, köszönjük. Tartjuk az irányt és a magasságot, háromnegyed órán belül leszállunk. Vége.

- Sok szerencsét, Dakota Wings 113, vége.

Cliff csak hallgatta az adást, és kellemetlen érzése támadt. Nem tudta volna megnevezni, mi zavarta meg, de érezte, hogy az előtte álló órában valami szokatlan fog történni. Vagy talán nem is szokatlan, hanem annál is súlyosabb. Rég tudta magáról, hogy a megérzései rendszerint beigazolódnak, és azóta a végzetes december óta, amikor Jessica meghalt, rettegett a megérzésektől. Akkor volt nyugodt, ha nem érzett semmit. Most viszont valami belső feszültség fejlődött ki benne, és nem tudta az okát.

Már csak félóra maradt a leszállásig, és Cliff kikapcsolta a robotpilótát. Most már ő maga irányította a gépet, állandó kapcsolatban maradva a földi irányítással. Korrigálta az irányt és a magasságot, amint azt a pillanatnyi helyzet diktálta, hogy ne kerüljön veszélybe az egyre sűrűsödő légiforgalomban. Már nagyon várta, hogy földet érjen a JFK-n, megpihenjen, és aztán nekivágjon az Atlanti Óceánnak. Szeretett volna minél hamarabb túl lenni ezen az úton, és visszatérni Moon Lake-be.

Minden rutinszerűen zajlott egészen addig a pillanatig, amikor a földi irányítás hirtelen mintha megkergült volna. Cliff eleinte semmit sem értett, pedig gyakorlott pilóta volt, és látott-hallott már néhány furcsaságot pályája során. De ilyennel még sosem szembesült. Hogy is van ez? Jól hallotta? Az a négy gép, amelyről olyan részletes információt kapott, most egyszerre csak a figyelem középpontjába került. Eltérítették őket? Mind a négyet EGYSZERRE? Lehetséges-e egyáltalán ilyesmi Amerikában?

Úgy tűnt, igen. Lehetséges. Mind a négy gép letért a kijelölt repülési irányról, és anélkül, hogy értesítették volna a földi irányítást, most visszafelé repültek, kelet felé. Ha csak egy vagy két gép került volna hasonló helyzetbe, akárki véletlennek tekinthette volna az esetet. De semmiféle hír nem jött magáról a gépek fedélzetéről. Nem jelentettek műszaki zavart, sem másfajta veszélyt, ami megindokolta volna a pályamódosítást és a visszafordulást. A három férfi hitetlenkedve pillantott egymásra, és Cliff a másodpilótához fordult.

- Na, te mindentudó. Most mondd meg, mi a fene folyik itt. Mert ilyet még nem pipáltam, amióta szárnyam nőtt.

- Azt hiszed, tudom? - vonta meg a vállát Dave. - Ez az egész nekem is kínaiul van. De majd csak megtudjuk hamarosan.

Az éter tele volt egyre izgatottabb beszéddel, a New York-i torony pillanatonként közölt ellentmondó utasításokat, és Cliff már egyáltalán nem értett semmit. Idegesen szólt bele a mikrofonba.

- New York torony, itt Dakota Wings 113, kérek utasítást, hogy mit csináljak. Közel vagyok a reptérhez, az üzemanyagom fogytán. Tranzitban vagyok Párizs felé, futóművem kint, magasságom hatszáz, sebességem kétszázötven. Mit tegyek? Vétel.

- Dakota Wings 113, maradjon a megadott magasságon, és körözzön, mindjárt lehozzuk. Egy kis zűrzavar van itt a visszatérő gépekkel. Vétel.

- Értettem, New York torony, de meddig keringjek? Vétel.

- Mit tudom én! - A repülésirányító hangja idegesen csengett, szinte ordított a mikrofonba. - Maradjon, ahol van, egy gép most zuhant rá a World Trade Center északi tornyára! Várakozzon egyelőre, azonnal kap utasítást!

A Boeing legénysége nem akart hinni a fülének. Hogy is volt ez? Miféle játék folyik itt, a fülük hallatára, majdnem a szemük láttára? Már feltűnt előttük a repülőtér mozaiklapja, távolabb New York kőrengetege látszott. Cliff akaratlanul is körülnézett, Manhattan irányába vizslatva, hátha lát valami szokatlant. És azonnal észre is vette. Nem lehetett eltéveszteni az ikertornyokat, annyira jellegzetes részei voltak a New York-i panorámának. Igen, az északi épület, amelynek a tetején innen is jól kivehető volt a magas tévétorony, vastag fekete füstöt okádott. Az enyhe északnyugati szélben ez a füst, mint valami kegyetlen zászló, úgy terült el hosszan.

- Úristen - nyögte Matt, aki szintén észrevette a lángoló tornyot. - Nem szeretnék azoknak a szerencsétleneknek a bőrében lenni most. De hogy lehet egy pilóta ennyire vak? Nem látta, hogy ott van előtte a torony?

Cliff nem válaszolt. Túlságosan lefoglalta a manőverezés, annál is inkább, mert szinte a semmiből termett a gép mellett két F16-os harci gép. A bal oldali gép pilótája egészen közel merészkedett a hatalmas Boeing-hez, és félreérthetetlen mozdulattal mutatta, hogy azonnal szálljanak le. Cliff maga sem akart mást. Minél hamarabb szilárd talajt akart érezni a talpa alatt, és tisztába jönni mindazzal, ami körülötte folyt.

Majdnem vaktában szállt le. A torony utasításait nem lehetett komolyan venni, ha azokra hagyatkozik, egyidőben három különböző, egymásnak ellentétes dolgot kellett volna csinálnia. Nem volt dühös a földiekre, át tudta érezni a helyzet különlegességét, és azt is tudta, hogy senki az égvilágon nem tudna most egyértelmű, világos utasításokat osztogatni. Hiszen nem ő volt az egyedüli érkező. A világ egyik legforgalmasabb repülőtere most egy merőben ismeretlen helyzettel kellett, hogy szembenézzen. Egy gép, így vagy úgy, már lent volt. De mi van a másik hárommal? Ha eggyel megeshetett az elképzelhetetlen, akkor most már gyakorlatilag minden lehetséges.

Amint a gép lefékezett a parkolásra kijelölt területen, Cliff újabb furcsaságra lett figyelmes. Egyenruhás-sisakos, állig felfegyverkezett katonák, a Nemzeti Gárda osztaga vette körül a gépet, mint a többi alig érkezett gépet is ezen a tájékon. A kisteherautó a lépcsővel azonnal beállt a Boeing mellé, és a három férfi kiszállt. Kilenc óra múlt négy perccel.

A katonák nem voltak ellenségesek, de határozottan azt a benyomást keltették, hogy mindenkire gyanakszanak. Az osztagot vezető tiszt kurtán intett Cliffnek és társainak, hogy igyekezzenek befelé, az épületbe. Nem is kellett sok biztatás, amúgy is oda siettek. Cliff most mindent megadott volna azért, hogy végre valaki megmagyarázza neki, mi az ördög folyik itt. Gyakorlat volna? Ahhoz túlságosan fekete volt a füst, amit a torony eregetett.

A repülőtéri épület zsongott a rengeteg, ide-oda rohangáló ember hangjától. Az egyik sarokban egy tévékészülék működött, magasan egy oszlopra szerelve. Előtte legalább ötvenen tolongtak, egymás szavába vágva, hadonászva, a látványt kommentálva. Cliff és társai is odaálltak a csoport mögé, és kíváncsian nyújtogatták a nyakukat a televízió felé, amelyen a füstölgő torony látszott, de amelynek a hangját nem lehetett kivenni a pokoli lármában.

Cliff később nem tudta volna megmondani, mikor is fedezte fel a második gépet. Valami sötét mozgást vélt felfedezni a képernyő szélén, és önkéntelenül odakapta a tekintetét. Aztán úgy érezte, megfagy az ereiben a vér. Az alakjáról felismerte, hogy egy ugyanolyan Boeing 757-es, mint az övé. A gép valamivel a magasság kétharmada alatt repült, egyenesen a déli torony felé, és mire Cliff végiggondolta, hogy mit is lát, már neki is csapódott az épületnek. Egyetlen pillanatig semmi más nem látszott, csak valami ezüstös hullás, valószínűleg a szétrobbant ablakok üvege a napsütésben, aztán óriási villanás következett, és egy félelmetes, feketésvörös tűzgömb lövellt ki a toronyból.

- Te jó isten... - hallotta maga mellett Matt elcsukló hangját, és érezte, hogy a férfi görcsösen belekapaszkodik a könyökébe. - Te jószagú isten... Valaki nagyon elszámította magát itt.

- Elszámította magát? - szólt hátra egy vöröses hajú pilóta, vaskos ír akcentussal. - Szó sincs itt elszámításról, apafej! Ekkorát nem lehet tévedni, méghozzá negyedóra alatt kétszer! Valakik eltökélték, hogy pár ezer emberből hamburgert csinálnak! A nyakamat teszem rá, hogy amit most láttunk, nem baleset, hanem terrortámadás!

Mint egy megbolydult méhkas, a televízió előtt tolongó embercsoport hullámzott és mozgott és egymás szavába vágott. Cliff érezte, hogy a tagjai egyre nehezebbek lesznek. Mintha valami láthatatlan, óriási súly nehezedett volna rá. El tudta képzelni, mit érezhettek azok az ártatlan emberek, akik a gépeken ültek, és mit érezhettek azok, akik az ablakokon véletlenül kipillantva, meglátták, még egy utolsó pillanat-töredékig, a feléjük repülő végzetet. Rémítő és egyben lenyűgöző volt a látvány. A két ikertorony, szinte egymással versenyezve, okádta a füstöt.

Az ismeretlen operatőr ráközelített az épületekre, és ekkor mindenki elhallgatott a tévé előtt. Csak egy elnyújtott, nyüszítő sóhaj hallatszott, amint a képernyőn lefelé zuhanó, kezükkel-lábukkal kétségbeesetten kapálódzó emberek tűntek fel. Olyanok, akik inkább vállalták, hogy szörnyet haljanak, de nem akartak az elharapódzó lángok között elpusztulni. Egy villanásnyira egy férfi és egy nő tűnt fel, kézenfogva, mintha csak sétálni indultak volna, aztán azonnal el is nyelte őket a mélység.

Cliff émelygett a látottaktól. Itt már semmi kétség nem volt. Terror szedte az áldozatait a szemük láttára. A férfi undorodva fordult el a televíziótól, és önkéntelenül is előszedte a mobiltelefonját. Bekapcsolta, aztán bambán meredt a kijelzőre, mert a szokott logó helyett most semmi sem látszott ott. Úgy látszik, szünetelt a mobilszolgálat. És ki tudja, még mi minden szünetelt most, amikor emberek ezrei futottak versenyt az életükért a halállal.

Dolores későn ébredt ma reggel. Már hajnalban egyszer ébren volt, amikor Cliff elment. Utána visszaaludt még, és most nehezen, álomittasan nyitotta ki a szemét. Az órára pillantott. Háromnegyed nyolc volt az idő, és beszámítva az egy órás időeltolódást, az asszony tudta, hogy Cliff hamarosan leszáll New Yorkban. Előző este a férfi sokat magyarázott és mesélt neki, és Dolores, akit sohasem érdekelt különösebben a repülés, élvezettel és kíváncsian hallgatta. Most úgy érezte, mintha világéletében mindig is Cliff mellett lett volna, és figyelemmel kísérte volna annak minden útját.

Furcsának érezte ezt a mostani helyzetet. Elsősorban azért, mert itt ébredt, Moon Lake-ben, Cliff hálószobájában. Idegen lakás, idegen környezet vette körül, de érdekes módon mégsem érezte teljesen idegennek. A férfi tapintatosan és kedvesen mutatta be az anyjának és Janice-nek, és a két nő láthatóan szeretettel és barátsággal fogadta Dolorest. Mintha sohasem lett volna ismeretlen előttük ez a szép, kreolbőrű nő, aki szemmel láthatólag nagyon szerette Cliffet. Mi sem volt természetesebb, mint hogy felajánlják neki, maradjon itt arra a pár napra, amíg a szabadsága tartott még, és amíg a férfi visszatér Európából. Valamiféle megkönnyebbülést érzett emiatt. Legalább Cliff oldaláról megszűnt az a hallgatólagos, ám annál félelmetesebb érzés, hogy ő, Dolores Waltham, tulajdonképpen betolakodó, házasságtörő. Most már a saját érzéseit is más fényben kezdte látni, és tudta, hamarosan eljön az az idő is, amikor majd dönteni tud a további sorsáról. Ezt a döntést, ha komolyak voltak a szándékai - márpedig komolyak voltak - nem odázhatta el a végtelenségig. Igenis, összeszedi az erejét és a bátorságát, és ha kell, Cliff tanácsát fogadja meg: elutazik Renóba, és rövid úton elválik Erictől.

Lusta mozdulatokkal kelt fel az ágyból, és kissé elrestellte magát emiatt. Világéletében korán kelt, sokat dolgozott, és most úgy érezte, ezzel a henyéléssel meghazudtolja önmagát, az elveit. De annyira jól esett még egy pillanatig beszívni az ágynemű illatát, amely ugyanaz volt, mint Cliff illata, egy icipicit az ő sajátjával keveredve... Jó volt visszagondolni az elmúlt, kissé rövidre sikerült éjszakára, arra a mérhetetlen vágyra és kéjre, amit egymás iránt éreztek, és amit egymásnak nyújtottak. Ami néhány évvel ezelőtt visszataszító volt és mocskos, azt most természetesnek érezte. És sajnálta a férfit, ezt a kedves, kisfiús óriást, hogy olyan hamar el kellett aludnia, amikor ő még kényeztette volna. De hát hajnalban kellett kelnie, mennie kellett abba a messzi országba, hiszen ettől függött a keresete.

Felkelt, magára kapta a köntösét, kinyitotta az ablakot, aztán kiment a szobából, és lassan leballagott a lépcsőn a földszintre. Barbara már a konyhában volt, kávét főzött és kenyeret pirított.

- Jó reggelt - mondta halkan Dolores.

- Neked is, lányom - felelte mosolyogva az idős asszony. - Jól aludtál? Mindjárt készen lesz a reggeli. Ugyan, kapcsold már be a tévét, szeretem reggelenként nézni, hogy mi történik a nagyvilágban.

Dolores odanyúlt a hosszú asztal végén álló kisméretű készülékhez, és bekapcsolta. Leült vele szemben az asztal túlsó végére, de azonnal fel is pattant, és bocsánatkérőn pillantott Barbarára.

- Jaj, elnézést kérek - mondta zavartan. - Úgy viselkedem itt, mint egy hercegnő, ahelyett, hogy segítenék neked. Nem akarok én vendég lenni. Mit tegyek?

- Nem is vagy vendég, Dolores - válaszolta kedvesen Barbara. - Annál te sokkal több vagy, legalábbis Cliff számára. Na, nem kell elpirulni, lányom. Így van ez rendjén. Szeretitek egymást, és emellett minden más meggondolás gyermekes kicsinyesség. Tudod - mondta egy árnyalatnyival halkabban - tulajdonképpen hálával tartozom neked.

- Ugyan már, hálával? - szabadkozott szégyenlősen Dolores. - Már miért tartoznál te nekem hálával?

- Egyszerűen azért, mert visszaadtad a fiamnak az életkedvét. Amióta téged ismer, azóta teljesen megváltozott. Újra tud örülni, újra tud lelkesedni, újra tud remélni. Csodát műveltél ezzel az elkeseredett emberrel. Nagyon szerette a feleségét... És azt hiszem, a mai napig önmagát vádolja a haláláért, hogy akkor nem volt erélyesebb vele. Gondolom, elmesélte neked, hogyan halt meg Jessica.

Dolores bólintott. Ismerte az egész történetet.

- Amikor észrevettem, hogy Cliff kezd megváltozni, azonnal tudtam, hogy olyan nőre bukkant, aki legalábbis egyenrangú Jessicával - folytatta az öregasszony, és az asztalra tette a reggelivel megrakott tálcát. - Tapasztalt anya vagyok, és ismerem Cliffnek minden rezdülését. Tudom, mikor szomorú és mikor boldog, tudom, mikor hajtja valami, és mikor veszíti el a reményét, az akaratát. Azonnal tudtam, hogy te vagy neki. Nem személy szerint te, Dolores, hanem te, a NŐ. És nagyon örültem. Sírtam örömömben. Mert azonnal tudtam, hogy attól a pillanattól kezdve a fiam életének ismét van értelme. Tudod... Nagyon sokszor féltettem Cliffet. Önmagától féltettem. Néha eszelős volt. Rettegtem, hogy megháborodott. De most már újra a régi. És ezt neked köszönhetem, Dolores. Szeresd őt nagyon, és ne is gondolj semmi másra. Sem a konvenciókra, sem a világ szájára. Felnőttek vagytok mindketten, és őt is, téged is megtaposott már az élet. Megérdemlitek egymást.

Dolores nem tudta, mit feleljen. Meghatotta ennek az idős nőnek az őszinte vallomása, az a szeretet, ami nem csak a szavaiból, de a tekintetéből, egész lényéből is áradt. Most már valóban nem érezte sem terhesnek, sem lehetetlennek a kettőjük kapcsolatát. Elfogadta olyannak, amilyen volt, és boldognak érezte magát.

- Köszönöm - mondta csendesen, könnyektől fátyolos hangon. - Köszönöm neked, Barbara. Cliffet köszönöm neked.

Az elmúlt percekben egyikük sem ügyelt arra, ami a tévében ment, és most, hogy még ott visszhangoztak bennük az imént kimondott szavak, kissé szórakozottan pillantottak a képernyőre. Egyszerre dermedtek meg mindketten, és azt sem vették észre, hogy közben Janice is belépett a konyhába. Valószínűtlen képsorok villogtak a kis tévén, és a lány azonnal odalépett, és felhangosította a készüléket. Eleinte egyikük sem értette, miről van szó, és Barbarában olyasfajta érzés kezdett motoszkálni, mint sok évtizeddel ezelőtt, amikor a rádióban Orson Welles rádiójátékát hallgatták Bobbal, a Világok harcát.

De ez nem rádiójáték volt, még csak nem is tévéjáték. Egyáltalán nem volt játék, hanem kegyetlen valóság. A CNN műsorvezetője drámai hangon magyarázta a nézőknek a World Trade Center ellen elkövetett kettős merényletet, és azt is, hogy még két repülőgép tartózkodik a levegőben, egyelőre ismeretlen irány felé repülve. Senki sem tudhatta, mi lesz a következő célpont, és hogy ott mi fog történni, de a borzalmas képsorokból következtetve, nem volt nehéz kitalálni, hogy az ismeretlen, arc nélküli terroristák olyan helyeket jelöltek ki, ahol lehetőleg nagyon sok ember tartózkodik egyszerre. Gyilkosok voltak ezek, vérszomjas, skrupulusoktól teljesen mentes gyilkosok, akiknek senki és semmi nem számított.

- Istenem - suttogta Janice, és a másik két nő azonnal tudta, hogy Cliffre gondol. Ugyanekkor csengeni kezdett a telefon, és a lány felkapta a kagylót.

- Igen? Én vagyok, Mark. Micsoda??? - kiáltotta a kagylóba, aztán eltartotta magától, mint valami mocskot, és a másik két nő felé fordult. - Mark most mondja, amit a tévé még nem mondott be: a harmadik gép a Pentagonra zuhant. És becslések szerint a negyedik, amely még a levegőben van, a Fehér Házat vette célba. És sehol sem találják. Vajon apa rendben van? - Újra a füléhez emelte a kagylót. - Mark, ne haragudj, de ezt még meg kell emésztenünk. Apáról tudsz valamit? Aha... Értem. Jó, gyere, várunk. - Ezzel letette. - Perceken belül itt lesz.

Közben a tévé is átkapcsolt Washingtonba, és a kamera a Pentagon jellegzetes épületét mutatta, amelynek nyugati szárnyából ugyanolyan sűrű, fekete füst emelkedett az égnek, mint a két toronyból. Lángok csaptak fel időnként a romok közül, emberek szaladgáltak összevissza az épület előtti téren, tűzoltóautók igyekeztek minél jobban megközelíteni a tűzvészt, hogy megküzdjenek a lángokkal, hogy mentsék, ami még menthető. Kintről fékcsikorgás hallatszott, Lubinsky érkezhetett meg.

A nyurga férfi most egyáltalán nem hasonlított jól ismert önmagára. Arca gondterhelt volt, és még a szivarját is elhagyta valahol. A három nő úgy nézett rá, mint valami megváltóra, Mark pedig feszengett a tekintetek kereszttüzében.

- Nem sokat tudok én sem - huppant le egy üres székre - csak annyit, hogy az egész Egyesült Államok fölött lezárták a légteret. Hivatalos csatornán közölték percekkel ezelőtt. Hogy Cliff gépével mi lehet, fogalmam sincs. Nem telefonált?

- Eddig még nem - felelte Barbara. - Remélem, nincs veszélyben...

- Hát nem tudom - ráncolta a homlokát Mark. - Minden emberi számítás szerint a földön kell lennie. Hogy nem vele történt a dolog, az biztos. Bemondták a járatok számát. Csak egyet nem értek: hol a pokolban van ilyenkor a légierő meg a légelhárítás? Bár az is igaz, hogy mi nem vagyunk oroszok. Csak azok lőnek le utasszállító gépeket. De hogy Cliff mikor folytathatja az útját Európába, azt most még Bush elnök sem tudná megmondani. Úristen, odanézzetek! - kiáltott fel, és a tévére mutatott.

Hatalmas porfelhőt verve, a szemük láttára omlott össze a déli torony. Mint egy kártyavár. Mint egy katasztrófafilm díszlete. És mind a négyen határozottan érezték, hogy ettől a pillanattól kezdve, Amerika már nem az többé, ami volt. Dolores rémülten nézett hol a tévére, hol erre a férfira, akiről Cliff olyan sokat mesélt már neki. Pokoli félelem szállta meg. Őt, aki még sosem ült repülőgépen. Aki csak hírből, elbeszélésekből tudta, hányféle veszély leselkedik azokra a vakmerő emberekre, akik a gépekre bízzák magukat. Most pedig kézzel fogható közelségbe kerültek ezek a veszélyek, fenyegetések, és az a férfi, akit ő szeretett, ezeknek a borzalmas eseményeknek a közvetlen közelében tartózkodott.

Az események pedig kegyetlen egymásutánban követték egymást, mintha megindult volna egy megállíthatatlan lavina, amely minden útjában álló akadályt elsodor, tönkrezúz. A kamerák felváltva mutatták a még álló északi tornyot, a Pentagont, a manhattani utcákat, ahol kétségbeesett emberek rohangáltak fejvesztve, a tűzoltókat, akik erejükön fölül igyekeztek dolgozni és lehetőleg mindenkit kimenteni a veszélyzónából, és Rudy Giulianit is, New York polgármesterét, aki teljesen természetesnek tartotta, hogy mindenütt ott legyen, ahol úgy érezte, hogy szükség lehet rá. A középkorú férfi keresetlen szavakkal beszélt, egyáltalán nem pózolt, mint általában a politikusok, akik egyenesen örülnek egy katasztrófának, ha az emelheti a nézettségüket és a népszerűségüket. Giulianinak nem volt szüksége reklámra. A tettei, a cselekedetei kivívták neki a lakosság rokonszenvét.

Közben egyre folyt a találgatás, vajon hol lehet a negyedik gép. A United Airlines 93-as járatát, amely Newarkból szállt fel San Francisco felé, egyszerűen eltűnt. A kamerák többször is mutatták a Fehér Házat, a kommentátor pedig arról számolt be, hogy a környéken repülőgépzúgást lehetett észlelni. Csak utólag derült ki a tévedés: a zúgás a légierő harci gépeitől eredt, amelyek a körzetben cirkáltak. De hát tudott dolog, hogy ilyen szélsőséges helyzetekben a felajzott képzelet kegyetlen játékot tud űzni az emberekkel. Bush elnök már rég nem volt a Pennsylvania Avenue 1600-ban. Egész stábjával, tanácsadóival együtt ő is eltűnt, vagyis helyesebben ismeretlen helyen tartózkodott. Nem félelemből, hanem alapos meggondolás alapján. Válságban volt az Egyesült Államok, és válságos helyzetekben a mindenkori elnöknek kötelessége óvakodni, hogy szükség esetén meghozhassa a megfelelő döntéseket.

Mark és a három nő feszülten figyelte a tévé híreit. Mindnyájan úgy érezték, most több évre előre ömlesztve kapják az információkat. Többek között az is felmerült, hogy az egész terrortámadást egy muzulmán szervezet tervezte és hajtotta végre. Nem nevezték meg konkrétan a szervezetet, de sejteni engedték, hogy a szörnyű események mozgatója valahol a Közép-Keleten rejtőzik, és onnan irányítja ördögi színjátékát. Mark szkeptikusan ingatta a fejét.

- Hiszi a piszi - morogta. - Kiskutya legyek, ha ezt egy rongyos terrorszervezet hajtotta végre. Nem tudom elhinni. Azok a keleti gengszterek sok mindenre képesek, de szervezni nem tudnak. Legalábbis ilyesmit nem.

- Mire gondolsz? - képedt el Barbara.

- Egyelőre túl keveset tudok ahhoz, hogy bármire is gondoljak - válaszolta Lubinsky. - Nem az én feladatom találgatni. Különben sincs sok közöm ehhez. De van egy sejtésem. És túl öreg róka vagyok ahhoz, hogy ne legyen igaz. Majd kiderül.

A kamera ismét a World Trade Center-t mutatta. A még álló északi torony körül csak úgy nyüzsögtek a tűzoltók és a mentősök. Időnként egy-egy sebesültre közelített rá a kép, csupa vér, piszkos emberekre, akiket sikerült aránylag épségben kihozni az égő toronyból. Szörnyű látvány volt. Ők négyen szinte a saját testükön érezték a sérültek fájdalmát. Dolores meredten nézte a tévét, és szinte lélegezni is elfelejtett. Soha életében nem látott, de még elképzelni sem tudott ehhez hasonló rémes képsort. És akkor hirtelen megingott a torony, mintha egy láthatatlan kéz megfricskázta volna, egy pillanatig még állt teljes magasságában, aztán lassan, mint egy fordítva kilőtt rakéta, önmagába omlott. Ahol az imént még a torony állt, most átláthatatlan füst- és porfelhő gomolygott fenyegetőn, ellepte a környező épületeket, elsötétítette a napot, maga alá temette Manhattant. Doloresből egy sikoly szakadt fel.

- Azt hiszem, én most visszamegyek a reptérre - állt fel Mark. - Igaz, nincs sok dolgom most ott sem, mert teljes repülési tilalom van mindenütt, de úgy érzem, ott a helyem. Barbara - fordult az öregasszonyhoz, aki szintén felállt, hogy kikísérje - maradjatok itthon. Amint megtudok valamit Cliffről, azonnal ideszólok. És ne aggódjatok túlságosan - vigyorodott el ma először - csalánba nem üt a mennykő.

Cliff néha hosszú pillanatokig úgy érezte magát, mint annak idején Laoszban, amikor a Curtiss házaspár erdei klinikáján találta magát, és nem tudta, honnan csöppent oda. Ez az egész nap, úgy ahogy volt, teljesen valószínűtlennek tűnt számára. Nem tudta elfogadni, amit pedig a saját szemével látott, a saját fülével hallott. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy a civilizált világ szívében ilyesmi megeshet. Már tizenegy óra is elmúlt, a sokat keresett negyedik gépről időközben kiderült, hogy a pennsylvaniai Shanksville mellett lezuhant. A Fehér Házat fenyegető veszély elmúlt, legalábbis egyelőre, de ugyanakkor olyan hírek keltek szárnyra, hogy Washingtonban bombariadó van. Állítólag gépkocsikba, sőt kamionokba rejtett pokolgépeket fedeztek fel, amelyek a főváros különböző pontjain voltak hivatottak felrobbanni, és minél nagyobb pusztítást véghez vinni. "Úristen" - gondolta magában Cliff - "még csak ez hiányzott."

Nem fért a fejébe, hogyan eshetett meg mindez. Sem ő, sem a társai nem voltak képesek erre logikus magyarázatot találni. Valahol, úgy tűnt, hiányzik egy láncszem, ami nélkül lehetetlen megfejteni a talányt. Kinek állhatott érdekében ekkora tömeggyilkosságot végrehajtani? Ugyan ki lehetett ennyire embertelen? Hiszen a két torony egyedül nagyjából ötvenezer embernek nyújtott munkahelyet, ami megfelelt egy kisváros lakosságának. Igaz, hogy kora reggel volt, a munkaidő kezdete, de még így is jó pár ezren lehettek az épületekben. Akiket a szerencse - mondjuk ki, a vakszerencse - az alsóbb emeletekre juttatott, azok ki tudtak menekülni. De mi lett azokkal, akik feljebb voltak, sőt a tűzvész fölött? Azoknak a sorsa a biztos halál volt. Vajon hány család vált egyik pillanatról a másikra csonkává? Vajon hány reménység pusztult el egyetlen pillanat alatt, anélkül, hogy a legkisebb esélyt is kapta volna a sorstól?

Cliff hirtelen úgy érezte, beleőrül, ha nem tud azonnal hazatelefonálni. A mobilja még mindig használhatatlan volt, hiába kapcsolgatta ki és be. Egyszerűen nem működött a hálózat. Ide-oda ténfergett a csarnokban, egy nyilvános telefonkészüléket keresett, de ahányat talált, mind működésképtelen volt. Fél New York telefonhálózata kiesett a katasztrófa következtében. A férfi visszatért Matthez és Dave-hez, és most már céltalanul pillantgatott a tévé képernyőjére. A történtek után már semmi sem lehetett annyira érdekes, legfeljebb egy nukleáris töltet robbanása. Cliff úgy érezte, ezzel a másfél órával egy életre elég borzalmat látott.

- Látom, be vagy sózva - mondta Matt, amint Cliff megállt mellette. - Telefonálni akarsz, igaz?

- Aha - bólintott a férfi. - De egyetlen átkozott telefon sem működik. Egyszerűen nem tudom, mit tegyek.

- Talán kérezkedj be a biztonságiakhoz - tanácsolta Matt. - Gondolom, az ő hálózatuk nem robbant le. Elvégre nem vagy idegen, egy légivállalat főpilótája vagy, és egy repülőtér parancsnoka.

- Jó ötlet! - mosolyodott el Cliff, és sarkon fordult. Keresztül furakodott a lassan ritkuló tömegen, és elindult a csarnok keleti széle felé, ahol emlékezete szerint a biztonsági szolgálat szobájának kellett lennie. Nem is kellett sokáig keresgélnie az ajtót: ott volt, rögtön a folyosó elején. Egyetlen pillanatig habozott csupán, hogy bekopogjon-e, vagy sem, aztán megrándította a vállát. Nem volt vesztenivalója. Legfeljebb ráripakodnak, ami valószínű volt ebben az őrültekházában.

Egyet kopogott, és meg sem várta a választ, hanem benyitott az ajtón. Az irodában vágni lehetett a cigarettafüstöt. Négy férfi tartózkodott bent, ezek közül hárman éppen a telefonba ordítottak. Ha nem lettek volna ennyire tragikusak a körülmények, Cliff elnevette volna magát. Úgy festett az egész, mint egy rosszul rendezett tévéfilm, amelynek egyetlen célja kifigurázni a rendőrség tehetetlenségét. A negyedik férfi éppen háttal állt az ajtónak, és az egyik monitort figyelte. Alacsony termetű, izmos alak volt, farmernadrágban és kockás ingben. Zömök testén megfeszült a ruha, és ahogy megmozdult, Cliffnek az volt a benyomása, hogy ismeri valahonnan.

Nem is tévedett. A férfi megfordult, és Cliff azonnal tudta azt is, honnan ismeri. Közelebb lépett hozzá.

- Jobb napunk is volt már, igaz, Gene? - nyújtotta a kezét.

- A igaz - felelte tompa hangon Kozesznyk, és gyanakodva nézte az előtte álló férfit. - De honnan ismer maga engem? És egyáltalán, mit keres itt, a biztonsági szobában?

Cliff ráeszmélt, hogy az FBI-nyomozó nemigen jöhetett rá, ki is ő, hiszen sok év telt el az utolsó találkozásuk óta, és ő közben szakállt növesztett.

- Emlékszik még Moon Lake-re? Cliff Mitchell vagyok, a Dakota Wings Air Charter tulajdonosa és vezérpilótája. A Moon Lake-i Edwin Cole repülőtér parancsnoka. Maga járt nálunk jó pár évvel ezelőtt, egy Carla Fontaine nevű rendőrnővel együtt. Na, nem ugrik be? A Q Air-ügyben nyomoztak.

Kozesznyk elképedt arcára széles vigyor ült ki. A ráncain, a szemén látszott, hogy ma ez az első oka nevetni. Megrázta Cliff kezét.

- Persze, hogy emlékszem! - Őszinte volt az öröme, mintha egy régi barátot hozott volna elé a véletlen. - De magával mi történt? Mi ez a remete-álarc? Ha jól emlékszem, akkor nem volt szakálla. Vagy tévedek?

- Nem, Gene, nem téved. - Cliff hangja komolyra váltott. - 1992-ben meghalt a feleségem. Azóta viselek szakállt.

- Sajnálom - mondta halk részvéttel Kozesznyk. - Peter, ne vinnyogj úgy abba a telefonba, az ember a saját hangját sem hallja. Miben segíthetek, Cliff?

- Csak szeretnék hazatelefonálni, ha lehet. Megnyugtatni az otthoniakat, mert biztosan látták, ami itt ma történt, és megmondani nekik, hogy semmi bajom. Persze, csak ha lehet. Nem akarok zavarni ebben az amúgy is kerge helyzetben.

Az FBI-nyomozó újra elmosolyodott.

- Nem zavar, Cliff. Ez csak természetes. Fél New Yorkban nem működik a telefon. Peter, tedd már le, amúgy sem segíthetsz sokat. És gyógyuljon már be a szád - szólt rá az egyik társára. - Ja, Carla Fontaine - fordult ismét Cliff felé. - Majd ha látom, megmondom neki, hogy láttam magát. Csak érjek haza ebből a pokolból.

Cliff csodálkozva bámult Kozesznykre.

- Ja, hát honnan is tudhatná - nevette el magát a férfi. - Carla a feleségem lett. És van egy aranyos kis boszorkányunk is, Megan. Három éves. Olyan szép, mint az anyja. És olyan okos, mint az apja - vigyorgott Gene. - Vénségemre lettem családapa. Még most sem szoktam teljesen bele. Tudja, Carláért aggódom kicsit, Manhattanben teljesít szolgálatot. És ahogyan ismerem az izgága természetét, biztosan ott lézeng a romok körül.

- Gratulálok, Gene - mondta Cliff. - Szívből gratulálok. És ha egyszer vége lesz ennek az őrültségnek, hagyjanak itt csapot-papot, és jöjjenek el hozzánk Moon Lake-be vakációra.

Már semmi újat nem tudott mondani a televízió. A három nő csak tehetetlenségből ragadt még mindig a képernyőre, és Janice csak nagysokára eszmélt rá, hogy neki voltaképpen már rég a repülőtéren volna a helye. Elment zuhanyozni, és negyedóra múlva már felöltözve állt a konyhában.

- Nagymama, én indulok. Ha tehetem, a reptérről megpróbálom elérni apát. Ti ketten meg vigyázzatok magatokra, ha nem muszáj, ne nagyon menjetek ma ki a házból.

- Jól van, csillagom - simogatta meg Barbara az unokáját. - Menj csak, mi ketten majd elleszünk itthon.

A lány kiment a házból, és pillanatok múlva hallatszott a távolodó motorberregés. Janice, lány létére, egy ócska, valaha jobb napokat látott Harley Davidson motorkerékpárral járt kora tavasztól késő őszig. Barbara szeretettel nézett utána az ablakon keresztül, aztán Dolores felé fordult.

- Imádnivaló ez a lány. Pontosan olyan a természete, mint az apjáé. Kissé félénk, kissé zárkózott, de amit csinál, azt szívvel-lélekkel csinálja. Tudod, néha arra gondolok, hogy Cliff és Mark együttvéve nem érnek annyit a reptéren, mint Janice. És ezt ők is tudják. Általában nem nagyon tűrnek meg nőket a reptéren, azt mondják, az a férfiak szentélye. De Janice-nek nem lehet ellenállni. És tényleg érti a dolgát. Az egész adminisztrációt ő végzi. Néha annyit dolgozik, mint hat másik ember együttvéve, és meg sem látszik rajta, hogy kifáradna. Csak egy dolog nem tetszik nekem - sóhajtotta az öregasszony. - Janice nem hajlandó senkivel sem járni. Túl fiatal még ahhoz, hogy magára maradjon. Nem érdeklik a fiúk, pedig akadna egy-két komolyabb fiatalember, aki szívesen udvarolna neki. Nem tudom, mire vár... Néha attól félek, hogy... Szóval, tudod.

- Á, nem hinném - felelte Dolores, aki pontosan tudta, mire céloz Barbara. - Nem mindenki egyforma. Vannak, akik korán hagyják bekötni a fejüket. És vannak olyan nők, akik sokáig maradnak önállóak, függetlenek. Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ferde hajlamaik volnának. Hidd el, van némi tapasztalatom ebben, látok én sok mindent. Janice-nek is el fog jönni az ideje.

- Lehet, hogy igazad van - tűnődött Barbara. - Mindenesetre furcsa, hogy Maggie, aki majd két évvel fiatalabb nála, már komoly kapcsolatot alakított ki. Nem is lakik itthon, hanem Resortban, a barátjánál. Nem nagyon tetszik ez sem nekem, de hát... Nem szólhatok bele. Talán így is van ez rendjén... Modern világban élünk, ma már más normák uralkodnak, mint hatvan-hetven évvel ezelőtt, amikor én voltam fiatal lány. Csak hát... Néha berzenkedem ellene.

Dolores mosolyogva nézett az öregasszonyra. Nagyon mélyen a szívébe zárta. Hálás volt neki mindenért, elsősorban azért, hogy a Cliffhez fűződő, egyelőre nem túl rendezett kapcsolatát annyira természetesen fogadta. És titkon azért is hálás volt Barbarának, mert annak idején egyáltalán megszülte azt a kisfiút, akiből mostanra ez a férfi lett. Csak most, hogy belülről látta a Mitchell család életét, azt a nem látványos, hanem inkább titkolt, de annál erősebb szeretetet, amely ezeket az embereket összekötötte, csak most tudta a saját helyzetét is reálisabban értékelni.

Elmélkedéséből a telefon csengése szakította ki kegyetlen hirtelenséggel. Egyetlen szempillantás alatt megtört, eltűnt az iménti látszatnyugalom, és az asszony visszazökkent a kétségek világába. Tulajdonképpen várta a csengést, egész idő alatt, most mégis megijedt tőle. Nem volt ereje felpattanni a székről, és tehetetlenül figyelte, amint Barbara odatipeg a falon lógó készülékhez, és leakasztja, majd a füléhez illeszti a kagylót. Aztán rájött, hogy hiába is sietett volna: ő MÉG nem volt teljesen itthon ebben a házban. Egy telefonhívás csak a legvégső esetben szólhatott neki a Mitchell-házban. Elszégyellte magát.

- Igen? - szólalt meg Barbara, és az arcán látszott, hogy feszülten figyel a dróton keresztül érkező szavakra. - Cliff, te vagy az? Hála Istennek, csakhogy jelentkeztél! Semmi bajod? Igen, itt van. Adjam? - Kezével lefedte a mikrofont, és Doloresre tekintett. - Gyere, lányom. Cliff beszélni akar veled.

A nő szédelegve tette meg azt a néhány lépést az asztaltól a telefonig. Álmában sem merte volna remélni, hogy ez fog történni, pedig ezért imádkozott attól a pillanattól kezdve, amikor az első torony összeomlott. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és a keze olyan gyenge, hogy majdnem elejti a kagylót.

- Cliff... - szólt bele alig hallhatóan - nincs semmi baj? Annyira aggódtam érted... Láttam azokat a borzalmakat...

- Tudom, kedvesem - hangzott a kagylóból a férfi megnyugtató hangja. - Nekem semmi bajom, és a gépnek sem. Egyelőre a fölhöz vagyunk kötve, senki sem tudja, mikor oldják fel a repülési tilalmat. De mindenképpen Párizsba kell jutnunk. Te jól vagy?

- Most, hogy a hangodat hallom, már igen - felelte Dolores, és a szeme sarkából Barbarára pillantott. Az öregasszony szeretettel nézte, és sűrűn pislogott. Őt is szemmel láthatólag meghatotta ez az intim jelenet. - Mondd, mikor jöhetsz haza? Nagyon hiányzol, Cliff... - A hangja elcsuklott. Képtelen volt folytatni.

A kellemesen búgó férfihang szinte érezhetően simogatta a sokezer mérföldes távolságon keresztül.

- Még nem tudom, Dolores. Becslésem szerint egy hét is eltelhet, ahogy most kinéz a dolog. De ne aggódj, nagyon vigyázok magamra. És ha visszatérek, gondom lesz egy-két dologra. Mit szólnál majd egy kiruccanáshoz Renóba?

Dolores erősen küzdött, hogy el ne zokogja magát. Úgy bólintott, mintha Cliff onnan, New Yorkból is láthatta volna a feje mozdulatát.

- Jó... Benne vagyok! Rád bízom magam, Cliff... Teljesen rád...

Aztán már nem tudott szólni. Még a férfi búcsúszavaira sem bírt felelni. Gépiesen akasztotta vissza a kagylót, és némán, gyermekes tehetetlenséggel tűrte, hogy Barbara, aki közben mellé lépett, átölelje, és ringatva nyugtatgassa.

Még gyűrűztek a szeptember tizenegyediki borzalmas események utóhatásai. Országszerte megszigorították a biztonsági rendszabályokat, a repülőtereken olyan ellenőrzés folyt, mint még soha azelőtt. Cliff nem kis bosszúságára, az Edwin Cole repülőtérre is kivezényeltek egy különleges osztagot, bár itt alig volt utasforgalom. Egy csapásra mindenki gyanússá vált. Tulajdonképpen természetes volt, hogy a történtek után senki sem mert kockáztatni, de Cliff nem értette, hogyan volt lehetséges maga a négy gép eltérítése. Úgy érezte, valakik valahol hatalmas bakot lőttek, és ennek több ezer ártatlan ember fizette meg az árát.

Nehéz volt elhinni a sajtó magyarázatait. Tulajdonképpen gyerekes dolog volt azt állítani, hogy a World Trade Center puszta léte is kihívás volt azoknak, akik a globalizáció ellen küzdöttek. Más lehetett itt a probléma, de a híradások csak ködösítettek. Szinte naponta kelt szárnyra egy-egy újabb elmélet, hogy kik, és főképpen miért választották éppen a két ikertornyot célpontul. Bush elnök pedig jó érzékkel lovagolta meg a közvélemény felháborodását, és drámai hangon kijelentette, hogy ez a nap a "galádság napja" volt. Szinte szóról szóra ugyanazt mondta, mint annak idején Roosevelt elnök, a Pearl Harbort ért japán támadás után. Tulajdonképpen nem volt nehéz párhuzamot vonni a két esemény közé, bár ebben az a veszély rejlett, hogy a felajzott kedélyek a végén megfékezhetetlenek lesznek.

Szinte a kezdettől fogva az volt az általános vélemény, hogy muzulmán terroristák hajtották végre a támadást. Sőt, a tragikus nap végére egyesek azt is tudni vélték, hogy az egész akciót Oszama bin Laden, az Afganisztánban tanyázó, yemeni születésű szaúdi milliárdos tervelte ki, pénzelte és koordinálta.

- A fene se hiszi ezt el - morgott Mark Lubinsky. - Hogy tudna ilyet az a kaporszakállú, eszelős bandita? Azt hiszem, megint egy nagy melléfogásnak vagyunk a tanúi, mint már annyiszor. Persze, Bushnak jól jön egy ilyen bűnbak. Csakhogy attól tartok, ennek háború lesz a vége, és még az sem biztos, hogy a végén elkapják a pasast. Afganisztán nem a Fifth Avenue. Ha most odamegy a hadseregünk, az egész arab világ fel fog hördülni, hogy ez nem más, mint keresztes hadjárat az iszlám ellen.

- És akkor szerinted mi a teendő? - kérdezte Cliff. - Ha most nem tesz semmit az elnök, akkor holnap-holnapután megint történhet egy ehhez hasonló dolog. Vagy még ennél is súlyosabb. Tudhatod, hogy nem vagyok oda a háborúért, nem azért mondom. Öt hosszú évet húztam le Vietnamban. De az sem lehetséges, hogy ölbetett kézzel figyeljük, amint ezek a gengszterek megint gyilkolnak.

- Nahát, éppen ez az. Nem is kell ölbetett kézzel lesni, hogy újra lecsapjanak valahol. De az egészet kétféleképpen lehet megcsinálni. Az egyik út az alaposan meggondolt és előkészített akció. A másik pedig egy hűbelebalázs-hadművelet, amely több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hajt. - A férfi idegesen rágcsálta a szivarját. - De tulajdonképpen miért is törjük mi ezen a fejünket? Ott van erre az elnök, Powell meg Rumsfeld. Mi azért fizetjük becsülettel az adónkat, hogy ők, szintén becsülettel, elvégezzék a saját feladatukat. Na, lássuk, miből élünk meg.

Késő délutánig tárgyalták a vállalat dolgait. Elég sok volt mostanában a munka, és még szaporodhatott is, mivel a szeptember tizenegyediki események óta a nagy repülővállalatok sorra kerültek kutyaszorítóba. A szeptemberi események olyan gondokat vetettek fel, amilyenekkel azelőtt senkinek sem kellett szembenéznie. Biztonság lett a játék neve, mindenek felett biztonság. Ez természetesen hatalmas költségtöbbletet jelentett a vállalatoknak, amit még súlyosbított az utazó közönség megcsappanása. Bevételek hiányában a légitársaságok fölöslegesen gondolkodtak a biztonság növelésén. A Dakota Wings Air Charter-t ez kevéssé érintette, mivel nem személy-, hanem áruszállításra specializálódott. Cliff, mindezek ellenére, aggódott, hogy miként fog alakulni a továbbiakban a cég sorsa. Tisztában volt vele, hogy ebben a hatalmas, egységes rendszerben, senkit sem kerül el az általános depresszió.

A washingtoni kormányzat is tehetetlen volt. Nem talált választ a sok kérdésre, és képtelen volt fellendíteni a belföldi gazdaságot, amelyen szintén meglátszottak az események következményei. A pénzügyi élet azonnal reagált, a New York-i tőzsde hatalmas veszteségeket könyvelhetett el. Elkezdődött egy láncreakció, amelynek senki sem tudta megjósolni sem a folytatását, sem a kimenetelét. Annál is inkább, mert háborús szelek kezdtek fújni ismét. Bush elnök eltökélte, hogy alaposan megbünteti az afgán tálib rendszert, amiért menedéket nyújtott az al-Quaeda szervezetnek, és szemet hunyt afölött, hogy bin Laden terroristái az ország területén rejtőzködnek, és onnan kivitelezik a cselekményeiket.

Egyes körökben felmerült a kérdés: vajon ez nem jelenti-e a nyugati, fejlett világ hadüzenetét az iszlám ellen? Kényes kérdés volt ez, hiszen nem csak az Egyesült Államokban, hanem Nyugat-Európában is rengeteg bevándorló élt, olyan emberek, akik az arab államokból kerültek a sokkal jobb életfeltételekkel kecsegtető, gazdag országokba. Ha a politikusok el akarták kerülni a látszatát is annak, hogy megnyirbálják az állampolgári jogokat - hiszen ezeknek a bevándorlóknak a többsége hivatalos úton érkezett új hazájába, és ott annak rendje és módja szerint letelepedett - akkor fennállt annak a veszélye, hogy a biztonság hatalmas csorbát szenved. Ezt a kockázatot pedig senki sem merte vállalni. A demokrácia hitele és hírneve forgott kockán, nem beszélve arról, hogy a fejlett Nyugaton élő muzulmánok között szép számmal voltak száműzöttek is, akiket hazájuk annak idején kitoloncolt, vagy addig üldözött, amíg az emberek jobbnak látták elmenekülni, ha nem akartak áldozatul esni totalitárius rezsimjeiknek.

Úgy nézett ki, patthelyzet alakul ki, főleg amiatt, hogy a NATO-n belül Franciaország nyíltan ellenzékbe vonult. Persze, aki vette a fáradságot, hogy elemezze a helyzetet, az előtt nyílt titok volt, hogy Párizs főleg a területén élő több millió algériai, marokkói és tunéziai muzulmántól rettegett. Chirac elnök vezetése nem volt felkészülve arra, hogy nyílt sisakkal felvegye a harcot az esetleg fellázadó arabok ellen. Arra sem volt elég ereje, hogy a fontosabb intézményeket biztosítsa. Ennek következtében ismét kiéleződött a régi brit-francia ellentét, mert Tony Blair miniszterelnök magától értetődően Bush mellé állt. Németországban Schröder kancellár ingadozott, hogy kit támogasson, de inkább hajlott a francia szomszéd véleménye felé. Délen Olaszország volt a terroristaellenes koalíció bástyája, Silvio Berlusconi miniszterelnök is Bush politikája mellett tette le a garast, dacára a belső ellenvéleményeknek.

És mindennek a tetejébe, az ENSZ vonakodott tőle, hogy a beleegyezését adja egy széleskörű katonai akció elindításához. Kofi Annan főtitkár ismételten hangoztatta, hogy a terror elfogadhatatlan dolog a modern világban, azonban nem akart beleegyezni abba, hogy egy főleg amerikai és brit katonákból álló haderőnek mandátumot adjon arra, hogy felkutassák és kifüstöljék Afganisztánból bin Laden szervezetét. A nemzetközi szervezet egyre inkább az olajban gazdag arab országok befolyása alá került.

Cliffnek mindez magas volt, és jórészt érthetetlen. Egyszerű természete lázadozott a terror ellen, de az a tapasztalat, amit Vietnamban szerzett, ellenkező előjellel esett latba nála. Nem akarta bevallani magának, hogy tulajdonképpen George-ot félti, aki, mint a légierő pilótája, veszélybe kerülhetett, ha a Közép-Keletre vezénylik. Nem számított, hogy a fiatalember állomáshelye San Diego, és nem valamelyik repülőgép-anyahajó. A Pentagon bármikor olyan döntést hozhatott, amely esetleg a hátországban szolgálatot teljesítő katonákat is mozgósíthatta. És Cliff elborzadt attól a lehetőségtől, hogy az apja és a saját életvonala után a fiának is részt kelljen vennie egy bizonytalan kimenetelű katonai akcióban.

Mark nagyon jól tudta, mi rágja a lelkét fiatalabb barátja, de nem tudott segíteni rajta. Legfeljebb magyarázhatott, Cliff logikájára apellálhatott, elmondhatta neki, hányszor került Izraelben olyan helyzetbe, amely ellenkezett a meggyőződésével.

- Fiam, aki katona, annak nincs szabad akarata. George maga választotta ezt a hivatást, és tedd a kezed a szívedre: valld be, hogy ebben te is ludas vagy. Kiskorától kezdve belé oltottad a repülés, mint hivatás, szeretetét. Erre tette fel az életét. A fiad felnőtt ember, önként és szabad akaratából vállalta mind a dicsőséget, mind a kockázatot. Vagy nem?

- Igazad van, Mark - hagyta rá Cliff. - De ez még nem változtat a tényen, hogy én vagyok az apja, és amennyire lehet, szeretném veszélyen kívül látni. No jól van - mondta fáradtan, és feltápászkodott az asztal mellől - azt hiszem, ezt úgysem tudjuk mi eldönteni. Gyere, igyunk meg egy sört a kantinban, aztán menjünk haza. Téged is vár Gloria.

Dolores alig várta, hogy eljöjjön a hétvége. Letelt a szabadsága, visszatért a munkájához, bár talán életében először nem sok kedvet érzett hozzá. Most fájdalmasan nehéznek érezte Cliff hiányát. Feldúlt volt, mert az utóbbi napokban többször is látta Ericet a kórház vagy a lakása körül ólálkodni, és érezte, hogy a férfi akar valamit tőle. Hónapok óta nem találkozott, nem beszélt vele, és ha nem is akarta bevallani magának, rettegett a kiszámíthatatlan, részeges embertől. Nem fizikailag félt tőle, hanem szellemileg. Tudta, hogy Eric mire képes, ha aljas szándékait érvényre akarja juttatni. Azt is tudta, hogy csak ideig-óráig képes elrejtőzni a férje elől, hiszen Waltham akkor csaphat le rá, amikor jónak látja. Azzal is tisztában volt, hogy a férfi pontosan kiszámított terv szerint közelít hozzá, abban a tudatban, hogy magamutogatása, időnkénti feltűnése lelki válságba sodorja Dolorest.

Az asszony félt. Alig várta, hogy teljen az idő, és Cliff végre felszabaduljon annyira a kötelezettségei alól, hogy elutazhassanak Renóba. A nevadai város hírneves volt abban, hogy az ott működő ügyvédek minden külön akadékoskodás nélkül nyélbe üthetik a legbonyolultabb válópereket is, és Doloresnek semmi más vágya nem volt, mint megszabadulni ettől a házasságtól, amely már nem is volt házasság. Rég nem volt az, csak papíron. De Cliff egyelőre be volt fogva, mint egy igavonó állat, és még a hétvégéit is nehezen tudta szabaddá tenni. Hétköznap pedig annyira fáradt volt, hogy esténként már csak félórákat volt képes a számítógép előtt ülve vele beszélgetni. Dolores félt is, de Cliffet is féltette. Látta rajta az egyre nagyobb kimerültséget, és rettegett, hogy a férfi össze ne roppanjon.

Az egyedüli vigasza a mindennapos telefon volt. Cliff egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy felhívja. Kedvesen, megnyugtatóan beszélt vele, erőt kölcsönzött neki, és biztatta, hogy hamarosan jobbra fordul majd mindkettőjük élete.

- Kedvesem, nem szabad csüggedni - mondta éppen tegnap este. - Tudod, hogy nem szoktam kérkedni a magam bajával, életével, de nézz meg engem. A pokolból tértem vissza, kétszer is. Ha volt is olyan idő, amikor nem ragaszkodtam az életemhez, nem hittem a jövőmben, az az idő már rég elmúlt. Most már tudom, mit kell cselekednem. És azt is tudom, ki mellett akarom leélni a maradék életemet.

Amikor Cliff visszatért Franciaországból, az első hétvégét ismét a Remetelakban töltötték, kettesben. A férfi akkor eljegyezte, annak rendje és módja szerint, és Dolores azóta is hitetlenkedve nézegette a bal kezét díszítő, csodálatos gyűrűt. Természetesen igent mondott Cliffnek, hiszen semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy a felesége lehessen. Néha meg is feledkezett róla, hogy hivatalosan még Mrs. Eric Waltham a neve. Cliffet mindenkinél jobban szerette, és a lányainak is elmesélte, mire készül. Deborah helyeselte, Katherine közömbös volt, Judy viszont lelkesedett Cliffért, és azért is, hogy az édesanyja ezzel a férfival kösse össze az életét.

Erre a hétvégére Dolores szokatlan dolgot tervezett. Mindeddig még sohasem látta vendégül Cliffet a saját kis lakásában, valahogyan idegenkedett ettől. Egyfajta belső ellenállás dolgozott benne, pedig ennek semmi értelme nem volt, hiszen ebben a lakásban ő sohasem élt Eric-kel. Mégis gátlásos volt, ha arra került volna a sor, hogy Cliff itt látogassa meg, és itt töltse vele az éjszakát, esetleg kettőt. Most azonban elhatározta, hogy kettőjük érdekében félreteszi ezt a céltalan félelmet, és igenis mindent el fog követni azért, hogy a férfi, akit szeret, jól érezze magát nála. És nem csak jól, hanem OTTHON is. Bevásárolt, kitakarított, egyik kolléganőjével, akiben jobban bízott, megtárgyalta, mit érdemes készítenie egy hangulatos, intim vacsorához. Még egy új ruhát is megengedett magának.

Úgy beszélték volt meg, hogy Cliff pénteken délután érkezik Salt Lake Citybe autóval. Doloresnek nem kellett szombaton dolgoznia, a kolléganője átvállalta tőle az ügyeletet a kórházban. A terv az volt, hogy valahol a város központjában találkoznak, mintegy megjátszva, hogy csak alig ismerkedtek meg. Nevetnie kellett, ha arra gondolt, hogy Cliffben mennyi gyermeki játékosság rejlik. El akartak menni kicsit sétálni, beülni egy cukrászdába, inni egy kávét, és csak sötétedéskor szándékoztak hazajönni ide. Doloresnek tetszett a dolog, lelkesen készült rá, és még a fodrászhoz is elment, pedig a frizurája mindig rendezett volt. Azonban felébredt benne a természetes női hiúság, és nagyon akart tetszeni Cliffnek.

Csodálatos tavasz volt idén. Doloresnek az volt az érzése, mintha ismét húszéves lenne, és előtte állna az egész élet. Ez a szerelem, amely Cliffhez kötötte, gyökeresen megváltoztatta az életét. A múltbeli szenvedéseket már szinte csak külső szemlélőként idézte fel magában, mintha nem is az ő életében történtek volna meg. Örülni tudott, remélni tudott. Magányos pillanataiban néha arra gondolt, milyen jó volna, ha teherbe eshetne Clifftől. Tudta, hogy ennek nagyon kicsi a valószínűsége, és azt is tudta, hogy mindketten túl idősek már ahhoz, hogy egy gyermeket fel tudjanak nevelni. De azért jólesett eljátszani a gondolattal: milyen lehetne az ő gyermekük? Azonban elhessegette magától ezt a gondolatot. Nem akarta belelovalni magát egy túlságosan bizonytalan dologba, aztán fájdalmasan csalódni.

Végre-valahára péntek lett. Mielőtt reggel elindult volna a kórházba, Dolores elégedetten vette számba az egész hetes előkészületek eredményét. A lakás rendben volt, ő csinos, a vacsora nagyjából készen. Az asszony boldog izgalommal várta a kora délutáni találkozást Cliffel, és elhatározta, hogy attól a pillanattól kezdve semmit sem tervez meg előre. Hagyni fogja, hogy az események természetesen jöjjenek egymás után, bízott a spontaneitásban. Még egyszer körülnézett a lakásban, aztán vidáman dúdolva elindult.

Az első kellemetlenség közvetlenül a ház előtt érte. Mint derült égből a villámcsapás, amint kilépett a kapun, Ericbe ütközött.

- Nocsak, kisanyám - vigyorgott rá a férfi. - De csinoska vagy ma. Valami különleges alkalom? Vagy csak nekem akartál tetszeni? Ugye, tudtad, hogy ma találkozunk? - Eric erőszakosan belékarolt, Dolores pedig irtózva próbált megszabadulni tőle.

- Hagyj békén, Eric - kérlelte csendesen, mert nem akart cirkuszt az utcán. - Tudod nagyon jól, hogy semmi közünk egymáshoz. Miért nem akarod ezt megérteni?

- Mi az, hogy semmi közünk egymáshoz? - háborodott fel Eric, és keményen megszorította Dolores karját. - Igenis, van közünk egymáshoz. A feleségem vagy, ha nem tudnád. És az is maradsz - sziszegte kegyetlenül. Ekkor vette észre az asszony kezén a brilliánsgyűrűt. - Nafene. Tán csak nem akadt egy jó bolond, akinek elcsavartad a fejét? Hmm. Ebből talán üzlet is lehet, kedvesem. Mert ne gondold, hogy mindig megszabadulhatsz tőlem, és kiszúrhatod a szemem rongyos háromszáz dollárral. Legalább gazdag az a pasas?

Doloresnek sírni lett volna kedve. Minden boldogsága, minden örömteli várakozása szertefoszlott. Lázadozott az ellen, hogy Cliffet belekeverje a maga bajába. Nagyon keveset mesélt neki Ericről és viselt dolgairól, de persze azt nem tudhatta, hogy Cliff sokkal többet tud, mint amennyit elmond. Tehetetlenségében most eleredtek a könnyei, de ugyanakkor valami kegyetlen dac is támadt benne. Szembefordult a részeg, mocskos emberrel, és gyűlölettől izzó szemekkel vágta a képébe:

- Eric, jól figyelj rám, mert többet nem mondom. Ha nem kopsz le, feljelentelek. És ha nem hagysz fel a zsarolással, nagyon megégetheted magad. Nem fogom tovább tűrni a disznóságaidat, érted? Többet egyetlen centet sem fogsz látni tőlem, még akkor sem, ha az orrom előtt halsz éhen! Te bandita! Te ocsmány, kegyetlen, szégyentelen bandita! Meddig akarod még tönkretenni az életemet?

- Addig, kisanyám, amíg magad is ide nem süllyedsz! - fröcsögte Eric magából kikelve. - Mit képzelsz magadról, te? Ki vagy te tulajdonképpen? A Szűzanya? Egy frászt, Dolores! Közönséges mexikói ribanc vagy, vedd tudomásul! És teszek róla, hogy megemlegess! Nem fogod elfelejteni, kihez tartozol! - Hirtelen meghunyászkodott, mert a sarkon egy rendőrkocsi fordult be, és a lecsúszott ügyvéd még nem felejtette el, hogy Utah állam törvényei szigorúan megtorolják a nyilvános molesztálást. Úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben volna, de a szeme sarkából lopva figyelte a kocsit, amint lassan elhaladt mellettük. Nem akarta bevallani, de félt, hogy Dolores int a rendőröknek. - Majd még találkozunk, kisanyám - mondta nagyon halkan, és eleresztette Dolores fájó karját, amit eddig satuként szorongatott. Még egy ocsmány vigyort küldött a síró nő felé, aztán sarkon fordult, és elsietett.

Dolores úgy érezte, alig tud megállni a lábán. Szédelegve támaszkodott a ház falához, és egy hosszú pillanatig azon gondolkodott, hogy ma inkább nem megy dolgozni, hanem hazamegy, és telefonon beteget jelent. Rosszul volt. És kegyetlenül hiányzott neki Cliff. De azt előre eltökélte magában, hogy még véletlenül sem fog szólni neki Eric mai megjelenéséről. Ezt a háborút egymaga akarta megvívni.

Végül úgy döntött, mégis bemegy a kórházba. Tudta, hogy most semleges közegre van szüksége ahhoz, hogy kiverhesse a fejéből ezt az incidenst. Embereket akart látni, még ha betegek is, és a kolléganőit, az orvosokat, akik mindig kedvesek és tisztességesek voltak vele. Délutánra, mire Cliff megérkezik, el akarta temetni magában ezt a szégyenteljes jelenetet, nem akarta, hogy ez megmérgezze az együttlétüket.

Nagyon nehezen, nagyon lassan nyugodott csak meg, és már majdnem ebédidő volt, amikor újra tudott mosolyogni. Keményen dolgozott egész nap, asszisztált két nehéz műtétnél is, pedig nem volt beosztva a csapatba. Le akarta foglalni magát, ki akarta iktatni az agyából és a lelkéből a megaláztatást, a keserűséget, a tehetetlen kiszolgáltatottságot. Enni alig evett valamit délben, nem volt étvágya, és amikor kiment a mosdóba, megijedt a saját tükörképétől. Hasonmása karikás, beesett szemmel nézett vissza rá. "Úristen, hát ennyire meglátszik rajtam minden?" - gondolta keserűen, és egy pillanatig arra gondolt, talán jobb volna, ha ma nem találkozna Cliffel. De a lelke azonnal lázadozni kezdett a gondolat ellen. Dolores tudta, hogy éppen arra van szüksége, amit a férfi tud nyújtani neki. Enélkül elpusztulna, megőrülne.

Mire a végéhez ért a műszakja, nagyjából összeszedte magát. Hazamenetel előtt bezárkózott a nővérszoba mosdójába, és hosszú percekig masszírozta az arcát, hogy visszatérjen a rendes színe. Irtózott a rúzstól, de most enyhén bekente vele az ajkát. Amikor úgy ítélte meg, hogy most már emberibb a külseje, mélyet sóhajtott, és még egyszer a tükörképére pillantott. "Most légy erős, Dolores. Szükséged lesz rá."

Félt kilépni a kórház kapuján, mert attól tartott, hogy Eric megint ott ólálkodik a közelben, és talán folytatni akarja a reggel elkezdett kínzást. Szerencséjére a férfi sehol sem volt látható, így valamivel nyugodtabban indult el a buszmegálló felé, hogy beutazzon a központba. Az órájára pillantott: még háromnegyed órája volt a találkozásig.

Cliff erőltetett nyugalommal vezetett. Belül remegett, egyrészt a vágytól, hogy újra a karjába zárhassa Dolorest, másrészt attól, hogy valami kellemetlen, rossz megérzés kezdett gyökeret verni benne. Még mindig berzenkedett az okkult tudományok ellen, konokul nem akart hinni benne, hogy létezhetnek megérzések, de a kellemetlen belső remegés nem akart feloldódni benne. Nem tudott volna számot adni róla, mitől fél. Semmilyen reális veszély nem fenyegette, a gyomra mégis összeszorult az idegességtől.

Megpróbálta lefoglalni a gondolatait. Zenét keresett a rádióban, de hamar letett róla. Ehelyett kényszerítette magát arra, hogy a Hummer motorzúgását hallgassa. Nemrégiben vette ezt a bivalyerős terepjárót, és élvezte vezetni. Öröm volt tudatában lenni a sok száz lóerőnek, amely fölött uralkodott, és annak, hogy jóformán semmilyen akadály nem volt leküzdhetetlen ezzel a járművel. Alig várta, hogy ismét rendelkezzen elég szabadidővel, és Doloresszel együtt elkalandozhassanak úttalan utakon, minél távolabb az emberi civilizációtól és főleg a gonoszságtól.

Szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a hegyi út lassan kisimult alatta, és megérkezett a városba. Nemigen szerette Salt Lake Cityt, és meg sem tudta volna indokolni, miért idegenkedik tőle. Talán amiatt, hogy egész életét a civilizáció és a szűz természet határmezsgyéjén töltötte. Moon Lake volt számára az ideális élettér, és most, hogy tudta, Dolores hamarosan végleg az övé lesz, azt akarta, hogy mindketten otthon érezhessék magukat a hegyek és az erdők világában. Még nem tudta, az asszony vajon nem fog-e ragaszkodni a városi élethez, a munkahelyéhez. Arról hallani sem akart azonban, hogy a nő utazgasson. Elég volt neki, ami Jessicával történt egy évtizeddel korábban. Még egyszer nem akarta átélni sem az izgalmakat, sem a kétségbeesést.

Markkal már beszélgetett erről. Az idős férfinak volt egy egészen használható ötlete: a hegyimentő-egységben elkelt volna egy tapasztalt, gyakorlott személy, akinek nem idegen a törött csontok ápolása. És ugyan ki lett volna erre alkalmasabb, mint éppen Dolores? Cliff elképedve bámult a barátjára, és magában bosszankodott, hogy ez az ötlet nem az ő fejében született meg. Tényleg ez a legjobb megoldás!

Mire bekanyarodott a mormon templom mögötti kis térre, teljesen elfelejtette korábbi szorongató izgalmát. Korán volt még, bő tíz perce maradt a randevúig, és most azon tanakodott, hogy hol vehetne egy csokor virágot Doloresnek. Mindenképpen kedveskedni akart az asszonynak. Nagyon várta már, hogy együtt lehessenek.

A tér sarkán felfedezett egy mozgó virágárust. Fiatal, egyetemistának látszó lány volt, farmerben és zöld pulóverben. Előtte, vödrökben, szebbnél szebb csokrok kínálták magukat. Cliff leállította a kocsit, és kiszállt. Odalépett a lányhoz, aki azonnal kedvesen rámosolygott.

- Mivel szolgálhatok, uram? - hunyorított meglehetősen vastag szemüvege mögül, és megrázta a fejét. Két varkocsba font szalmaszőke haja ide-oda röpdösött a feje körül.

- Egy csokor szegfűt kérnék, kislány. Mivel tartozom? - mutatott a férfi a kiválasztott virágra.

- Öt dollár, uram - felelte a lány. - Becsomagoljam?

- Kérném - mondta Cliff, és az órájára pillantott, majd körülnézett. Doloresnek lassan meg kellett jelennie már. Kifizette a virágot, és visszaindult a terepjáróhoz.

Nagyot dobbant a szíve, amikor a távolabbi sarkon meglátta Dolorest. Az imént már kinyitotta a Hummer ajtaját, de most ismét becsapta, és gyalog indult elébe. A nő is észrevette Cliffet, elmosolyodott, és meggyorsította a lépteit. A végén már majdnem szaladt. Kipirulva, kissé zihálva állt meg előtte. Le nem tudta venni a szemét Cliffről és a csokorról. Két apró kis könnycsepp csillant meg a szeme sarkában.

- Ó... - sóhajtotta halkan - milyen figyelmes vagy... Köszönöm, szívem.

- Á, nincs mit - mosolygott kissé félszegen Cliff, és átnyújtotta a csokrot. - Örülök, hogy örömet szerezhettem neked. Örülök neked, Dolores.

Szavak nélkül is megértették egymást. A kezük önkéntelenül is egymásba kulcsolódott, összeigazították a lépteiket, és elindultak a néhány lépésnyire parkoló kocsi felé. A férfi előzékenyen kinyitotta az ajtót, és megvárta, amíg az asszony beszáll. De Dolores egyszerre elsápadt, és Cliff válla mellett a férfi háta mögé nézett elkerekedett szemmel. Amaz észrevette a nő hirtelen ijedelmét, és megfordult, hogy lássa az okát is.

Életében nem látott még ilyen toprongyos embert, mint aki most előtte állt. Nem ismerte föl, csak azt észlelte, hogy a gondozatlan, mocskos ember majdnem teljesen részeg, és tántorogva, ápolatlan, fekete körmű kezét nyújtva, Dolores felé közeledik. Megdermedt. Ki lehet ez a pasas?

- Már megint mit keresel itt? - kérdezte az asszony fojtott hangon. - Nem voltam eléggé világos ma reggel?

- Dehogyis nem - dünnyögte vigyorogva a piszkos ember. - Nagyon is világosan beszéltél. Csak azt hiszem - csuklott egyet - te nem értettél meg engem, kisanyám. Mi ketten összetartozunk örökre. Nem fogsz csak úgy eldobni, mint egy rongyot. Abból nem eszel, még ha itt is van most melletted a pasid. Ugye, milyen jó bőr az én kis Doloresem? - kacsintott Cliffre, aki csak most kezdett kapcsolni.

- Ez az ember a férjed? - kérdezte hirtelen megkeseredett szájízzel Cliff. - Maga Eric Waltham? - fordult most a részeg felé.

- Igen, fiacskám, az vagyok - válaszolta nyeglén Waltham. - Doktor Eric Waltham vagyok, ha éppen tudni akarod. A jogtudományok doktora. És mellesleg ennek a nőnek a törvényes férje, úgyhogy tágulj innen. Te meg velem jössz most azonnal - fogta volna meg Dolores kezét, de Cliff már nem volt képes türtőztetni magát. Megragadta Waltham vállát, és maga felé penderítette.

- Na ide figyelj, te mocsadék - sziszegte gyűlölettel. - Ha azonnal el nem ereszted Dolorest, szétverlek. Megértetted? Addig ütlek, amíg szuszogsz. Te gazember, emlékszem már rád. Te próbáltad romba dönteni a vállalatomat évekkel ezelőtt. Te, meg az a rohadt gazdád, Quintano. Itt az ideje, hogy utána menj a sittre. Tűnj el a szemem elől, és ha még egyszer húsz lépésnél közelebbre merészkedsz Doloreshez, az lesz az utolsó napod ezen a földön. Megértetted? MEGÉRTETTED??? - tette hozzá ordítva.

Eric Waltham nem akart tágítani, és Dolores képtelen volt megítélni, hogy a részegség miatt, vagy pedig jól meggondolt dacból. Rettegett attól, hogy Cliff végleg elveszíti a hidegvérét, és bajba kerül emiatt a gazember miatt. De nem mert és nem tudott közbelépni, mert valahol a lelke mélyén szinte várta, hogy végre valaki alaposan móresre tanítsa ezt az embert. Cliff nem akart botrányt, nem akart verekedést, de el volt szánva rá, hogy nem enged ennek a szemtelen, részeg disznónak.

- Nos, még itt vagy? - ripakodott rá olyan halkan, ahogyan csak tudott. - Indíts, és el ne feledd, amit mondtam. Kerüld el Dolorest, és jobban tennéd, ha még Utahból is eltűnnél. Mert még egyszer nem leszek kíméletes veled. Tűnés!

- Aha, a pilóta úr kezdi elveszíteni a híres hidegvérét, mi? - nyegléskedett Waltham, de a következő szó a torkára forrt. Cliff ismét megragadta, és az öklével az arcába csapott. Egyetlen egy ütést, de ebben az ütésben benne olt minden gyűlölete, minden keserűsége. Akkora erővel ütött, hogy belefájdultak az ujjai. Aztán elengedte a részeg férfit, és megvetően figyelte, amint lassan összecsuklik a járdán.

Dolores rémülten nézte a jelenetet. Nagyon félt. Már nem Erictől, hanem attól, hogy a férfinak, akit szeret, baja eshet emiatt. Tehetetlenül hagyta, hogy Cliff átölelje, és besegítse a kocsiba. Csak ült ott, maga elé meredve, és potyogtak a könnyei.

- Ezt nem kellett volna, kedvesem... - mondta halkan, amikor a férfi is beült mellé. - Most majd teleordítja a várost, és amilyen aljas, még neked lesz kellemetlenséged belőle.

- Nem érdekel, Dolores, nem félek - vonta meg a vállát Cliff. - A te volt férjed tehet nekem egy szívességet. És ígérem, hogy többé nem fog zaklatni téged. Mától fogva nem.

- De hiszen... még mindig a férjem, Cliff! - kerekedett el az asszony szeme. - Mindaddig, amíg el nem váltam tőle, úgy bánthat, ahogyan akar!

- Csakhogy elválsz tőle, Dolores - mondta most már higgadtabban Cliff, és elindította a terepjárót. - Mutasd az utat, szívem. Merre laksz? A többit majd elmagyarázom neked útközben.

Dolores úgy érezte, nincs is ébren. Még mindig nem akarta elhinni, hogy ennyire egyszerűen, és mégis gyökeresen megváltozott az élete. Az utóbbi három hét úgy telt el, mint egy álom, és alig tudta felidézni magában a történteket. Még nem volt bátorsága maradéktalanul örülni mindannak, amibe belecsöppent, attól félt, hogy mégis álom az egész, ami után egy szomorú ébredés következik, és neki muszáj lesz visszacsöppennie a valóság kilátástalanságába.

Azon az emlékezetes péntek délutánon eldőlt a sorsa egy életre. Cliff, miután kiadta a mérgét, azon igyekezett, hogy őt bátorítsa, és gyengéden, de mégis erélyesen vette kézbe az irányítást. Az eltervezett hétvégéből semmi sem lett, legalábbis nem úgy, ahogyan Dolores várta. Amikor beléptek a kis lakásba, a férfi szorosan magához ölelte az asszonyt, simogatta, dédelgette, és Dolores azt hitte, most azonnal a magáévá fogja tenni. Pedig Cliff csak azt akarta, hogy ő teljesen lecsillapodjon, és képes legyen gondolkodni.

- Figyelj rám, Dolores - magyarázta halkan, szelíden a férfi. - Ez így nem élet. Sem neked, sem nekem. Mennél jobban megismerjük egymást, annál kevésbé bírjuk ki a várakozást két találkozás között. Mondd... Muszáj nekünk kínlódnunk? Köztelező neked állandóan attól rettegni, hogy az a részeg gazember újra megjelenik, és ki tudja, mit csinál veled? Bele akarsz rokkanni ebbe? Mert én nem akarom. Nekem szükségem van rád, Dolores. Így, ahogy vagy, és MOST AZONNAL.

- Igazad van, szívem, de hát mit tegyek? - sóhajtott a nő, aki még mindig nem értette, hová akar kilyukadni Cliff. - Hiszen ideköt a munkám...

- Kedvesem, csak addig, amíg te is akarod, hogy idekössön. Hát rabszolga vagy te? Röghöz kötött jobbágy, aki a földesura akarata ellenére nem költözhet el akárhová? Dolores, a huszonegyedik században élünk! Csomagolj össze. Telefonálj be a kórházba, mondd azt, hogy beteg vagy. Ne törődj semmivel. Elviszlek innen, szívem. HAZAVISZLEK. Annyi befolyásom még van a vállalatnál - mosolygott huncutul - hogy én is szabaddá tehessem magam, amennyire kell. Elmegyünk Renóba. Nyélbe ütjük a válásodat, és többé nem térsz vissza ide. Akarod? - Letérdelt az asszony elé, magához ölelte annak a csípőjét, és reménykedve nézett fel rá.

Dolores tétován matatott a férfi őszülő hajában. Eleredt a könnye, az arcára a fájdalom és a reménykedés keveréke ült ki. Nagyon lassan bólintott.

- Igen, Cliff... Akarom. Téged akarlak, amióta ismerlek... Azt teszem, amit tanácsolsz. Nincs is sok holmim, szegény vagyok - vonta meg a vállát. - Azt hiszem, minden vagyonom belefér abba a két kopott bőröndbe, ott - mutatott a régimódi szekrény tetejére.

Gépiesen tette, amit tennie kellett, és amikor két órával később a kocsiban ültek, és Moon Lake felé hajtottak, el sem akarta hinni, hogy ilyen gyorsan, ilyen könnyen ott tudta hagyni az otthonát. Cliff még elszaladt egy szupermarketbe, vett néhány hermetikusan záródó műanyag dobozt, amibe az asszony belecsomagolta az oly gondosan elkészített ünnepi vacsorát. Voltaképpen miért is ne? Indulás előtt még felhívta Deborah-t, és röviden elmondta neki, hogy mit tesz éppen. A lánya helyeselte, és elvállalta, hogy értesíti a húgait is, ne keressék az anyjukat a régi címen, és ne ijedjenek meg, hogy eltűnt.

Amit Cliff mondott neki a tervéről, azt egyenesen csodálatosnak tartotta. A lelke mélyén mindig is ilyen munkára vágyott. De eddig sohasem nyílt rá lehetősége, hogy az álmát meg is valósítsa. Voltaképpen az egész életét egyetlen egyszer merte a kezébe venni, amikor sok évvel ezelőtt otthagyta Ericet Springville-ben. Azóta csak álmodozni, vágyakozni mert, azt is csak félve, de tenni nem volt ereje. Egy ilyen trauma és egy ilyen ember kellett ehhez, mint Cliff, hogy ki tudjon szakadni az apatikus tehetetlenségből, és ismét a maga ura lehessen.

Renóban nem tudtak mindent azonnal elintézni, hiszen hétvége volt, de annyit elértek, hogy egy idősödő ügyvéd meghallgatta őket. Tapasztalt ember létére jócskán ingatta a fejét, amikor meghallotta Dolores kálváriáját, és már csak azért is elvállalta az ügyet, mert annak idején Quintano és Waltham nem kevés bosszúságot okoztak neki.

- Ha ők nincsenek, és nem tesznek keresztbe nekem, most talán a Harvardon vagy a Yale-en lennék tanár. Így meg csak kétes zugügyvéd lehetek, aki egymásra unt emberek válópereit intézi. Sosem szoktam beleártani magam a dolgukba, ha válni akarnak, hát váljanak. Én meg ebből élek. De bevallom őszintén, ilyen sztorit még nem hallottam. Legyen nyugodt, asszonyom, becsületesen és gyorsan elintézem a maga ügyét.

Az ígéretét be is tartotta, és tíz nappal a látogatás után ajánlott levélben küldte el az aláírandó iratokat. Dolores úgy érezte, mintha a víz alól emelkedne fel, és újra tudna szabadon lélegezni. Egyik este, a hálószoba meghitt magányában kuncogva súgta Cliffnek:

- Tudod, szívem, amikor elvittél Renóba, azt hittem, szörnyet halok a félelemtől. Soha azelőtt nem repültem. És most azon is túl vagyok, meg majdnem az első házasságomon is. Szeretlek, Cliff. Nagyon szeretlek. És amikor csak akarod, a feleséged leszek. Tulajdonképpen máris az vagyok... - sóhajtotta ábrándosan, és hagyta, hogy a férfi kényeztesse, dédelgesse a testét és a lelkét.

Az aláírt iratok visszaküldésétől számított újabb egy hét múlva értesítést kaptak Douglas Mortimertől, hogy szíveskedjenek megjelenni nála, a válás kimondása végett. Izgatottan készültek az útra, és amikor megérkeztek, az ügyvéd nevetve fogadta őket.

- Tulajdonképpen akár el is küldhettem volna a hivatalos végzést, nem kötelező a személyes megjelenés. De magukat látni akartam. Nem minden nap adatik meg nekem egy ilyen ügy. Kedvemet leltem benne. Most csak azt sajnálom, hogy nem vagyok pap vagy békebíró, mert azonnal össze is eskettem volna magukat. Vigyázzanak egymásra, és legyenek nagyon boldogok. - Vidáman tette hozzá: - És lehetőleg a maguk családjából nem szeretnék látni senkit ebben az irodában.

Mortimer arról is gondoskodott, hogy a Salt Lake City-i rendőrség megkapja a hivatalos végzés másolatát. Az már rajtuk múlott, hogyan kutatják fel Eric Walthamet, és milyen körülmények között tudatják vele, hogy ismét legényember.

Billy Clayton izgatott volt. Talán életében nem volt ennyire izgatott, mint ezen a késő nyári reggelen. Hat éve élt Moon Lake Resortban, ebből az utóbbi négy esztendőben a seriff helyettese volt. És az utolsó három évben boldogan, bár néha elégedetlenül élt együtt Maggie-vel. Elégedetlensége abból eredt, hogy szerette volna már véglegesíteni, hivatalossá tenni a kapcsolatukat, ám a lány, kedvesen ugyan, de mindig kitért a döntés elől.

- Hová sietsz, Billy? - nevetett rá. - Előttünk az egész élet.

- Miről beszélsz, te szőke boszorkány? - nevetett vissza Clayton. - Szeretlek. És azt akarom, hogy a feleségem legyél. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

- Nem nehéz, Billy. De még túl fiatalnak érzem magam ehhez. És mi van akkor, ha egy fél év, vagy egy év múlva valamelyikünk úgy érzi, hogy elkapkodta? Akkor válunk? Na nem!

Billy mélyet sóhajtott, és sokadszor is ráhagyta a lányra. Érezte, hogy Maggie igazán ragaszkodik hozzá, nem kételkedett abban, hogy kitart mellette, de valóban azt szerette volna, ha a lányt végre Mrs. Claytonnak neveznék. Bár abban is biztos volt, hogy Maggie élete végéig Maggie fog maradni Resort minden lakójának.

Most azonban minden oka megvolt az örömre is, az izgalomra is. A lány végre beleegyezett - egyelőre az eljegyzésbe. Már ez is nagy előrelépés volt Billy számára, annál is inkább, mert időközben leendő apósa is megtalálta a maga párját. Szeretett néha elbeszélgetni Cliff Mitchellel. Tisztelte a pilótát, aki sohasem éreztette vele, hogy ő többet érne másnál. Annak ellenére, hogy egész Moon Lake leggazdagabb embere volt, Cliff mindig szerényen, természetesen viselkedett, és néha egészen okos tanácsokat tudott adni a fiatalembernek. Főleg, ha Maggie-ről volt szó.

Augusztus utolsó előtti szombatjára tervezték a nagy eseményt. Nem lehetett hamarább, mert még egy csomó elintéznivaló maradt, és későbbre sem, mert az eljegyzésen jelen akart lenni James Swifteagle, Cliff féltestvére is. Őt pedig szigorú életrend kötötte, amióta az Anchorage-i Alaszkai Egyetem rektorhelyettese lett. Billy, aki lelkes amatőr néprajzkutató volt, nagyon tisztelte az idős indián férfit, akinek eddig minden megjelent könyvét elolvasta. Clifftől tudta, milyen körülmények között vált Jim a testvérévé, és a fiatal rendőr Mitchellt is mélyen tisztelte. Ő maga szegény detroiti családból származott, apja valaha a General Motors előmunkása volt, de egy üzemi balesetben elvesztette az egyik lábát, és attól kezdve a család nyomorba süllyedt. Billynek egy öccse és két húga volt, anyja betegeskedett, és a fiatalember, miután leszolgált öt évet a különleges kommandóban, megpályázta Moon Lake seriff-helyettesi posztját. Aránylag jól keresett, és ezzel segíteni tudta a családját.

Lassan közeledett az örömteli nap, és Billy már alig tudta, hol áll a feje. Az ünnepséget természetesen a Mitchell-házban akarták megtartani, oda vártak minden vendéget: Henryt, George-ot, a Clayton családot, és a többi meghívottat. Barbara kívánsága volt ez, nagyon szerette volna ő maga ellátni a háziasszony teendőit az unokája eljegyzésén. Cliff hiába próbálta lebeszélni erről, az öregasszony hajthatatlan maradt.

- Ej, fiam, hát hány ilyen eseményben lesz még részem életemben? - méltatlankodott Barbara. - Nagyon öreg vagyok már, Cliff. Jövőre, ha megérem, kilencven éves leszek. Még bírom a strapát, és Dolores is megígérte, hogy segíteni fog. Igaz, lányom? - pillantott az asszonyra, aki mosolyogva helyeselt. - Mellesleg, fiam, gondoskodhatnál róla, hogy ne csak nagymama lehessek, hanem újra anyós is. He? Mikor veszed már el Dolorest?

A két szerelmes egymásra kacsintott. Csak ők ketten tudták a titkot: Maggie eljegyzésének alkalmából ők is be akarták jelenteni, hogy hivatalosan egybekelnek. De ez volt az ünnep meglepetése, egyelőre nem akarták elárulni senkinek. Csak Mark és Gloria tudott róla.

Két nappal a várva várt szombat előtt elromlott az időjárás. Az első zivatar akkor zúdult le Moon Lake-re, amikor George gépe leszállt az Edwin Cole repülőtéren. Los Angelesben bérelt egy Cessna sportgépet, és azzal érkezett haza. Csurom vizesen, de vidáman esett be az irodába.

- Na, jó kis kalamajkát okoztál - ölelte meg az apja. - Nagyanyád ki fog térni a hitéből, ha szombatig nem javul meg az idő. Az a nagy álma, hogy a kertben rendezzük meg az eljegyzést.

- A nagyinak igaza is van - rázta meg az üstökét George - a házban úgysem férne el ennyi vendég. De az időjárásról nem tehetek. Az egész nyugati parton szakad az eső. Olyan viharban szálltam fel, hogy alig láttam az orromig. Van egy forró kávétok dugiban?

- Nesze - állt fel Mark, és a fiú kezébe nyomott egy üres csészét, aztán megtöltötte gőzölgő kávéval. - Konyak nincs benne, apád száműzte a szeszt a reptér területéről. Mi újság, mikor szerelsz le?

George leült az egyik üres székre, hörpölt egyet a kávéjából, és komolyan nézett Lubinskyre.

- Még nem tudom, de minél hamarabb szeretnék. Jó volna már itthon lenni.

Pénteken az asszonyok az utolsó előkészületeket tették annak érdekében, hogy az ünnepség valóban felejthetetlen legyen. Mark elrepült Detroitba az egyik Learjet-tel, hogy elhozza Claytonékat, Cliffnek pedig elég dolga akadt a reptéren, meg amúgy sem akart otthon lábatlankodni. Útnak indította Petrescut, akinek Seattle-be kellett repülnie. Nem nagyon tetszett neki a román pilóta arca. Sápadt volt, beesett, és alig tudta leplezni, hogy valami baja van. Egyszerűen nem volt hajlandó orvoshoz menni. Bár Cliff még az utolsó pillanatban is habozott, vajon eleressze-e a férfit, Petrescu erősködött, hogy minden rendben van, nem kell aggódnia.

- Oké, te akartad, Grigore fiam, de ha összetöröd a gépemet, ne is kerülj a szemem elé.

Késő délután egy kicsit kisütött a nap, és Cliff úgy remélte, ezzel véget is ér az esőzés. Befejezte az aznapi teendőit, összepakolta az iratait, még beszélt az ügyeletes repülésirányítóval, aztán beült a Hummer-be, és George-zsal együtt hazament. Alig várta, hogy otthon legyen végre. Soha azelőtt nem szerette annyira a házat, mint azóta, hogy Dolores itt lakott vele. Örült annak is, hogy Barbara teljesen természetesnek fogadta el a nő jelenlétét, sőt látszott is rajta, mennyire szereti leendő menyét. Jó érzés volt ez.

Mire hazaért, jószerivel ki is szellőztette a fejéből a nap gondjait. Kajánul mosolygott a fiára.

- Te nem akarsz meglepni minket valamivel? Vagy netalán valakivel?

- Hogyne, apa - nevetett vissza a fiatalember. - Majd, ha leszerelek, elkötöm Miss Lizzie-t, és hazahozom. Hadd legyen egy modern harci gép is ezen a támaszponton. - George így nevezte az F18-ast, amin repült. - Nincs nekem egyelőre senkim, apa. Eddig nem nagyon volt időm udvarolgatni, de ne félj, arra is sor kerül.

Henry érkezett meg utolsóként. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Los Angelesből a saját kocsijával utazzon Moon Lake-ig, mert szerinte az autóvezetés üdítő hatással van az emberre. Cliff nem is akart ellenkezni a fiával, bár többször is felajánlotta neki, hogy érte repül, ha Henry nagyritkán rászánta magát, hogy haza jöjjön. Minden alkalommal elutasítás lett a sorsa.

Ma azonban szokatlanul későn toppant be a szülői házba. Évek óta most először látszott az arcán a kimerültség. A család más rég megvacsorázott, amikor Henry megérkezett.

- Valami baj volt útközben? - kérdezte Cliff. - Általában korábban szoktál itt lenni.

- Igazad van, apa, ne haragudj - felelte a fiatalember. - De olyan ítéletidő tombol az egész nyugati partvidéken, hogy az ember alig lát keresztül a szélvédőn. Nagyon lassan tudtam csak haladni. Nem akartam bajt. Így is rengeteg balesetet láttam.

- Szó sincs haragról, fiam - nyugtatta meg Cliff. - Csak aggódtunk, hogy hol lehetsz.

Barbara kárpótlásul hatalmas adag túróscsuszával vendégelte meg nagyobbik unokáját, aki élt-halt a magyar konyha minden finomságáért, és a csuszát különösen szerette.

Fél tizenegy volt, lassan mindenki elfáradt, és visszavonult pihenni. Cliff még fent maradt egy kicsit, hogy utánanézzen egy-két üzleti ügyének a számítógépen. Dolores mellette maradt mindvégig.

- Nem vagy álmos, kedvesem? - kérdezte Cliff, amikor észrevette, hogy az asszony elnyom egy ásítást. - Menj nyugodtan aludni, én is nemsokára jövök.

- Inkább veled maradnék még, ha nem zavarlak - felelte szelíden Dolores. - Öröm nekem nézni, ahogyan dolgozol. Ilyenkor úgy nézel ki, mint egy nagyra nőtt kisfiú, ráncolod a homlokod, erőlteted magad, hogy gondolkozz, és annyira szeretnék segíteni neked. - Felállt, és a férfi mellé lépett. Hozzá simul, és beletúrt a hajába. - Szeretek veled lenni, Cliff. Még akkor is, ha semmi hasznomat nem látod.

A férfi átölelte az asszony derekát, és szeretettel nézett fel a szép arcra. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha soha senki más nem lett volna mellette, csak Dolores. És ez a teljes összetartozás egyre újabb és újabb értelmet nyert kettőjük között, mintegy előre vetítve a közös jövő harmóniáját. Ilyen életre vágyott mindig.

Ebben a pillanatban követelőző csöngéssel szólalt meg a telefon. A hirtelen jött, éles hang egy szempillantás alatt megtörte az iménti pillanat varázsát, és Dolores, aki közelebb volt a készülékhez, felvette a kagylót.

- Itt Clifford Mitchell háza. Jó estét. Kit keres, uram? - Feszülten figyelt, aztán Cliffre nézett. - Egy pillanat, uram, adom. - Tenyerével befogta a kagylót, és a férfinak nyújtotta. - Téged keresnek, szívem, Seattle-ből.

A férfi átvette a telefont.

- Igen, itt Clifford Mitchell. Személyesen. - Összehunyorította a szemét. - Hogy mondod, Oliver? Ja, értem. Egy pillanat, hadd gondolkozzam. Meglátom, mit tehetek. - Ő is eltartotta magától a kagylót, és elfedte a mikrofont, mint az előbb Dolores. - Baj van, szívem. Petrescut beszállították a kórházba. Perforálódott vakbéllel. A másodpilóta nem jöhet egyedül vissza, és nem tudja, mit tegyen. Legkésőbb holnap délutánra vissza kell érnie Moon Lake-be. Mit tanácsolsz, Dolores? Mit tegyek? Mark nincs itthon, másra meg nem akarom bízni a dolgot.

- Ezek szerint repülnöd kell? - kérdezte alig leplezett csalódással az asszony. - Hát, ha nincs más megoldás, akkor menj, Cliff. Biztos, hogy holnap délutánra visszaérsz?

- Biztos csak akkor lehetek, ha már visszaértem, szerelmem. De igyekezni fogok.

Már rég elmúlt az az időpont, amikor Cliffnek, minden számítás szerint, haza kellett volna érkezne. De sem ő nem volt sehol, sem pedig telefonhívás nem érkezett. Dolores már nem tudta, mit képzeljen, mire gondoljon. És nem csak ő volt ilyen kellemetlen helyzetben, hanem az egész család is. Kint szinte szünet nélkül tombolt a zivatar, villám villámot ért, és a szél megbolondult a völgyben.

Billy aggódva nézte Maggie-t, akin tisztán meglátszott, hogy most két dolog miatt aggódik nagyon. Egyrészt féltette az apját, másrészt pedig sajnálta, hogy egy előre nem látott ok miatt el kell halasztania az eljegyzését. Önmagának sem merte bevallani, hogy az utóbbi miatt volt csalódottabb. Tudta Cliffről, hogy tapasztalt, megfontolt pilóta, akit nehezen érhet baj.

George volt az első, aki logikusan kezdett gondolkodni.

- Álljon meg a menet, emberek - mondta hangosan, miután hosszú percekig töprengett valamin. - Ha csak ide-oda járkálunk itt, a házban, azzal még semmire sem megyünk. Először is meg kellene tudnunk, vajon apa odaérkezett-e Seattle-be, vagy sem. Hány kórház van abban a városban?

- Ha jól emlékszem, három vagy négy - felelte Jim. - Kettőnek tudom is a számát. Oda kell telefonálni, igazad van. - Már nyúlt is a készülékért. - Hogy is hívják azt a pilótát?

- Grigore Petrescu a neve - felelte Janice, aki mindenkit ismert a vállalatnál. - Hívd azt a két kórházat, amelyiknek a számát tudod, addig én a másik vonalon megérdeklődöm a másik két kórház számát is - mondta, és átsietett az irodába.

Az első három helyen nem is hallottak ilyen nevű betegről. A negyedik, legkisebb kórházban találtak rá Petrescura és Oliver Garretre, a másodpilótájára. Oliver nem is látta még Cliffet, és beszélni sem beszélt vele az előző este óta. Mitchell egyszerűen eltűnt útközben. De vajon hol, és miért? Mi okozhatta az eltűnését?

George most már komolyan aggódott. Telefonált San Franciscóba, a kaliforniai Meteorológiai Társasághoz, és megérdeklődte, milyenek voltak a légköri viszonyok az elmúlt huszonnégy órában a Moon Lake-et Seattle-lel összekötő vonal mentén. A válasz, amit kapott, egyáltalán nem volt biztató. Mindvégig szinte szüntelenül vihar dúlt azon a vidéken, és a legerősebb viharzóna Oregon állam fölött volt. Ezután sorra felhívta a Boise-i, salemi, portlandi és Seattle-i repülőterek irányítótornyait, és érdeklődött, nem kaptak-e segélyhívást a Dakota Wings Air Charter egyik Bell206-os, N72052-tes lajstromszámú helikopterének a pilótájától. A hír, amit hallott, egyáltalán nem volt biztató. Az említett helikopter bajba került valahol a Blue Mountains fölött, és kényszerleszállást kellett végrehajtania.

- Biztos, hogy kényszerleszállást mondott, Tacoma torony? - kiáltott George a kagylóba. - Nem tévedett?

Nem, a repülésirányítás vezetője nem tévedett. Kitartott amellett, hogy Cliff helikoptere kényszerleszállást hajtott végre, és azóta semmi hír róla. Amikor George megkérdezte tőle, miért nem indítottak senkit abba a körzetbe, hogy megkeresse a bajba jutott pilótát, a főnök bosszúsan felelt:

- Mert nem ettem meszet, fiatalember. Van magának fogalma arról, milyen idő van errefelé? Épp hogy szikladarabok nem potyognak az égből. Az is bolond, aki ilyen időjárásban kidugja az orrát, nemhogy az, aki repül. A mi repülőterünk is le van zárva, nincs landolás, nincs felszállás.

George csalódottan tette le a kagylót. Tanácstalanul nézett körül a társaságon, és a tekintete Doloresen állapodott meg. Pontosan tudta, mi zajlik le most az asszony lelkében. Sajnálta nagyon, ugyanakkor dühös volt a tehetetlensége miatt. Pedig lassan már körvonalazódni kezdett benne, mit fog most tenni. Kisietett a nappaliból, és egy perc múlva egy térképpel tért vissza. Kiterítette az asztalra, és rábökött.

- Apa csak itt, ezen a vidéken tűnhetett el - mutatta az ujjával a Blue Mountains tömbjét. - Eléggé jól ismerem azt a vidéket, szinte áthatolhatatlan erdő borítja. Valóságos dzsungel. És talán ez a szerencsénk.

- Mire gondolsz, George? - kérdezte Jim.

- Arra, amit apa mesélt. A te nagyapádról, Fürge Sasról, meg a tanításairól. És arra is, hogy apa megjárta Vietnamot. Hacsak nem történt komolyabb baja, amikor földet ért, képes a túlélésre egy őserdőben. Erre alapozok. És én most elindulok megkeresni apát. Janice, telefonálj ki a reptérre, hogy készítsék fel a nagy Sikorsky-t, azzal megyek. Ki akar velem tartani?

Barbara ijedten kapta a szája elé a kezét.

- Istenem, nehogy még neked is bajod essen! Nem volna jó még várni?

- Mire várjak, nagymama? - vágott vissza a fiatal pilóta. - Látod, hogy mindenki behúzza a fülét-farkát, és nem tesznek semmit! Fel akarom kutatni apát, ha addig élek is. És élve - vagy holtan, de inkább élve - haza akarom hozni. Nos, ki tart velem?

Jim megmozdult. A feleségére nézett, majd az anyjára, aztán Doloresre, és felállt a székéről.

- Én veled megyek, George. És azt hiszem - pillantott ismét Doloresre - ő is velünk jön. Igaz?

Az asszony némán bólintott, aztán lehajtotta a fejét. Amikor ismét felemelte, a szeme könnyes volt.

- Igen, megyek - mondta halkan, rekedten. - Irtózom a repüléstől, de nem tehetek mást. És... Gyakorlatom van a baleseti sérülések ellátásában. Hasznomat vehetitek. És hát... Szeretnék én lenni az első, aki megpillantja Cliffet...

Nem tudott többet szólni. És senki más sem a lakásban. Csak Janice tért vissza sietve, hogy megmondja: a hatalmas helikopter útra készen áll az Edwin Cole repülőtéren.

Három nap és három éjjel keresték Cliff nyomát hárman. Akkor, az első éjszakán, amikor úgy szakadt az eső, nem sok értelme volt a keresésnek, de George ragaszkodott hozzá, hogy legalább a levegőből felderítse a terepet. Nem sokat segítettek a hatalmas helikopter erős fényszórói sem, és George nem is mert túl alacsonyra szállni, nehogy váratlan veszélybe kerüljön. Annyit tudott csak elérni, hogy egy tisztáson elég helyet talált, és letette a nehéz gépet. Fogalma sem volt, hol lehetnek. De itt akart éjszakázni, hogy kora reggel ismét elindulhasson az apja után.

Hideg volt, a levegő nyirkos. Egyikük sem készült fel arra, hogy a vadon közepén töltse az éjszakát, és a helikopter utastere nem zárt tökéletesen. A vad szél itt is, ott is befújt. A villámok kékes fénye földöntúli, rémítő hangulatot teremtett. A három ember annyira összebújt, amennyire csak lehetett, hogy meg ne fagyjanak.

- Vajon életben van még apa? - kérdezte nagysokára George. - Egyáltalán, mi okozhatta a zavart a gépén? Hiszen mindig mindent annyira gondosan ellenőriz... Nem értem.

- Én sem értem, fiam - mondta Jim elgondolkodva. - Ismerem jól apádat, alapos ember. Szerintem sem műszaki hiba, sem emberi mulasztás nem lehetett a kényszerleszállás oka. Lehet, hogy erős viharba került, talán villámcsapás érte a gépét. Más magyarázatot nem találok. Hogy életben van-e még? Azt csak Manitu tudhatja. Reméljük, igen.

Az asszony sokáig nem szólalt meg. Egész testében reszketett, és nem csak a hidegtől. Amint a két férfi beszédét hallgatta, az énje lázadozni kezdett. Hogyan is feltételezhetik ezek ketten itt, hogy Cliff esetleg már nem él? Ilyen nem történhet meg vele! Érezte, hogy a férfi, akit minden idegszálával szeret, igenis él valahol, ebben a vadonban, de segítségre van szüksége. Minden más gondolatot elhessegetett magától, csak erre összpontosított. Tudta, hogy az első csüggedő gondolat egyben Cliff végét is jelentheti. Egész lényével az ellenkezőjére gondolt: Cliff él, és ha meg is sérült, nem veszélyes az állapota. És Ő FOGJA MEGTALÁLNI, nem más.

- Én biztos vagyok benne, hogy rábukkanunk hamarosan - mondta nagysokára, és igen halkan. Inkább csak önmagának mondta, azt hitte, a két férfi már elaludt mellette.

Jim oldalt pillantott, és a majdnem teljes sötétségben is látni vélte Dolores szemeinek a csillogását.

- Csodállak a hitedért - mondta szelíden. - Az öcsém boldog ember lehet, hogy ilyen asszonyt talált, mint amilyen te vagy. Ugye, nagyon szereted?

- Arra nincs emberi kifejezés, Jim - felelte az asszony. - Cliff nekem több, mint szerelmem. Jóbarátom is. Társam mindenben. Védelmezőm, akit néha nekem kell védelmeznem. - Mostanra már teljesen levetkőzte a félelmeit és a szégyenérzetét, és nyíltan mert beszélni a legbensőbb érzéseiről. Itt pedig, ebben a nyálkásan hideg éjszakában, nem idegenek között volt. - Tudjátok... Gyakran figyelem Cliffet álmában. Nyugtalanul alszik. Nem merem faggatni, mert sejtem, hogy olyan rémálmok gyötrik, amikről még éberen sem szívesen beszél. Talán Vietnam, talán édesanyád halála az - fordult George felé - ami még mindig nem hagyja nyugodni, ami megkeseríti az életét. Nem akarom faggatni, mert érzem, hogy ezzel csak még nagyobb bajt okoznék. Inkább megvárom, hogy ő maga nyíljon meg, ha akar, és legyen annyi bátorsága, hogy elmondja a baját. Hogy szembenézzen vele, hogy leküzdje örökre. Tudom, hogy nem könnyű feladat...

A két férfi nem válaszolt. Ilyen szavakra nem lehet válasz, csak gondolat. És ezek a gondolatok ott keringtek a három aggódó ember körül, mindnyájan egyformán észlelték őket, egyformán tudták, mit jelentenek.

Másnap még alig virradt, amikor George bekapcsolta az indítót, és felpörgette a hajtóműveket. Az óriási rotor, mint egy özönvíz előtti, gigantikus szitakötő szárnyai, egyre gyorsabban kavarta a levegőt, az időközben megszelídült eső cseppjeit, a tavalyról ittmaradt avart. Mialatt a gép bemelegedett, Jim kávét főzött egy kis villanyfőzővel, és megkínálta George-ot és Dolorest. Aztán felszálltak, hogy ismét elkezdjék - most már nappali fényben - az őserdő pásztázását.

Valahol rá kellett bukkanniuk a gépre, vagy a roncsaira. Egy Bell206-os nem olyan kicsi tárgy, hogy csak egyszerűen elnyelje a föld. És akárhol pottyant is le, megtörhette annyira az erdő egyhangúságát, hogy megtalálják. George, térképpel a térdén, módszeresen repült a vadon fölött, hogy lehetőleg egyetlen szelvényt se hagyjon ki belőle. A távolságok hatalmasak voltak, de nem leküzdhetetlenek.

Szerencséjükre, az időjárás is kezdett magához térni. A felhők lassan felszakadoztak, az eső teljesen elállt, csak a kellemetlen szél tette minduntalan próbára a fiatal pilótát. Néha úgy tűnt, egyszerre fúj minden irányból, mintegy feltéve magában, hogy móresre tanítja ezeket a betolakodókat. Mintha el akarta volna kergetni őket a környékről is, hogy megtarthassa magának kiszemelt áldozatát.

Délben pihenőre volt szükség, és a helikoptert is fel kellett tölteni üzemanyaggal. George nyugat felé repült, és egy órai repülés után egy kis katonai repülőtéren landolt. Most nem viselt egyenruhát, de az irataival tudta igazolni magát, és amikor a reptér parancsnoka megtudta, mi járatban vannak, azonnal kiadta az utasítást a gép feltankolására. Sebtében egy kis meleg ebédet is bekaptak a támaszpont étkezdéjében, ami igazán a legjobbkor jött.

Mielőtt beszálltak volna az újra felkészített helikopterbe, a parancsnok egy csomaggal lépett hozzájuk.

- Fogják, itt van három vízhatlan kezeslábas, és három jó bakancs is. A legkisebb méret talán jó lesz a hölgynek - vigyorgott félénken - minek fagynának meg kint, az erdőben? Oda nem ilyen városi ruhában szokás menni. És ha újra kell tankolni, vagy bármi más probléma adódik, szóljanak ide rádión, és szálljanak le nyugodtan.

A nap hátralévő részében már nem sokra jutottak. Időközben a levegő felmelegedett, és a napokig tartó esőzés párája szinte áthatolhatatlan felhőként emelkedett fel az erdők fölé. Naplementéig még keringtek, de nem sokat lehetett látni. Mihelyt sötétedni kezdett, George visszafelé vette a repülési irányt, afelé a tisztás felé, ahol előző éjszaka tanyáztak. Leszállt, és mindhárman gémberedetten támolyogtak ki a helikopterből. Valóban melegebb lett, mint huszonnégy órával korábban, így legalább attól nem kellett tartaniuk, hogy megint fázni fognak éjszaka.

A vacsorát is a kis repülőtér parancsnokának köszönhették. A csomagban, amit kaptak, a ruhákon kívül volt még egy termosz forró kávé, szendvicsek, és néhány palack ásványvíz is. Keveset ettek, a többit eltették reggelre, aztán még sétáltak egy keveset a környéken, gondolván, hátha mégis fölfedeznek valamit, ami eddig elkerülte a figyelmüket.

- Nem értem - morogta George. - Minden emberi számítás szerint apának erre kellett repülnie. Egy helikopterrel az ember nem manőverezik összevissza, és ez a tisztás nagyjából azon az egyenesen található, amely Moon Lake-et összeköti Seattle-lel. Ennyire letérítette volna a vihar erről a vonalról? Akkor ítéletnapig kereshetjük...

- Meg fogjuk találni apádat - mondta Dolores. - Érzem. Hiszek benne.

- Úgy legyen - tette hozzá Jim, és visszafelé indult, a helikopter felé. A másik két ember tétován követte. Alig láttak már, az éjszaka egyre közeledett.

Körülbelül fél úton lehettek a gép felé, amikor George hirtelen megtorpant, és lehajolt. Valami érdekeset fedezhetett fel a földön, mert feszülten figyelt, mielőtt a kezét kinyújtotta volna, hogy megtapogassa, amit látott. Valamilyen tárgyat vett fel, aztán szaladni kezdett Dolores és Jim után, akik észrevették, hogy a fiatalember lemaradt, és a helikoptertől pár lépésnyire várakoztak rá.

George sietett, de a tekintete állandóan a földet pásztázta, mintha még keresne valamit. Ismét megtorpant, szinte hasra vágta magát a talajon, aztán felemelkedett, és zihálva érkezett két társa mellé.

- Találtál valamit? - kérdezte Jim, és kíváncsian nézett a fiatalemberre. George felelet helyett kinyújtotta a kezét. Nyitott tenyerében egy sárga-kék színezetű, körülbelül három hüvelyk széles és hat hüvelyk hosszú tárgyat tartott.

- Tudjátok, mi ez? - kérdezte azután. Jim is, Dolores is megvonták a vállukat. Fogalmuk sem volt, mit tarthat a kezében George. - Megmondom. A helikopter nyomaték-kiegyenlítő légcsavarjának egyik darabja. Nézzetek csak oda - mutatott a Sikorsky fara felé - ugyanaz a szín. És ez azt jelenti, hogy apa elrepült itt, de a gépe akkor már sérült volt. Lehet, hogy le akart szállni, de elvétette, és a faroklégcsavar egy fának ütközött. Amott pedig - mutatott arra a helyre, ahol másodszor megállat - egy olajfoltot találtam. Hidraulika-olaj. Tehát a Bell mindenképpen sérült volt, amikor itt elhaladt. És mivel ilyen állapotban nem juthatott messze, azt hiszem, apa itt lehet, valahol a közelben. Legfeljebb tíz mérföldes körön belül. Illetve... - tette hozzá tétován - a gép roncsának mindenképpen itt kell lennie valahol. Reggel többet fogunk tudni, remélem.

Ezen az éjszakán szinte le sem hunyták a szemüket. Kevés szó esett a három elcsigázott, majdnem reményvesztett ember között, mindhárman a saját gondolataikkal voltak elfoglalva, és azon töprengtek, vajon megtalálják-e másnap Cliffet. George eltervezte, hogy már kora reggel felszáll, de egyedül. Tankolni akart, addig Dolores és Jim körülnézhettek a környéken, és utána módszeresen, koncentrikus körökben akarta felkutatni a tisztás körzetét, egyre távolodva, hogy lehetőleg semmit se hagyjon figyelmen kívül.

Az első, aki megpillantotta a roncsot, Jim volt. George melletti üléséből feszülten figyelte az alant elsuhanó fakoronákat, és egy rést, megszakadást keresett, olyasmit, amit nem vihar okozott. Annyira tisztában volt a repüléssel, hogy tudja: ha egy helikopter kényszerleszállást hajt végre, alaposan megnyirbálja a fákat. Olyan nyomot hagy, amit nem lehet más folyamatossági hiánnyal összekeverni.

Már majdnem két órája köröztek szüntelenül, mindinkább távolodva a tisztástól, amikor a férfi hirtelen megragadta George könyökét, és egy bizonyos pontra mutatott.

- Nézz csak oda! - kiáltotta izgatottan. - Ott, annak a szakadéknak a peremén! Azt hiszem, ott lehet a roncs! Látod azokat a fakoronákat? Mintha láncfűrésszel nyesték volna le őket.

- Tényleg ott lehet! - kiabált vissza a pilóta a hangos zakatolás közepette. - De hogy szálljak én itt le? Egy tenyérnyi sima helyet sem látok.

Végül, úgy két mérföldnyire keletre talált egy akkora szabad területet, ahol éppen csak le tudta tenni a gépet anélkül, hogy ugyanúgy járt volna, mint Cliff. A környező fák olyan szorosan vették körül az aprócska tisztást, hogy szinte lehetetlennek tűnt leszállni a hatalmas géppel. George tudatosan vállalta a kockázatot, mert okvetlenül meg akarta nézni azt a helyet. Innen könnyebben meg tudták közelíteni a roncsot, ha valóban ott nyugodott, a fák között. Éjszakai táborhelyükről csak félnapi gyaloglással tudtak volna odajutni.

Amint elhallgatott a légcsavarok zaja, szinte földöntúli csend ereszkedett az erdőre. Dolores lépett ki elsőnek a szilárd talajra, és várakozni sem volt türelme. Azonnal elindult abba az irányba, ahol a roncsot sejtette. A két férfi szaporán követte, nem akarták szem elől téveszteni az asszonyt.

- De hogyan kerülhetett ennyire keletre Cliff? - kérdezte Jim lihegve, amint George mellett ügetett. - Ez a hely nagyon messze esik a légvonaltól.

- Nincs ebben semmi különös - felelte George. - Nem lehetett tájékozódni abban a viharban, ráadásul éjszaka volt. És a szél is nyugat felől fújt. Egy irányíthatatlan helikopter olyan, mint egy vitorláshajó kormány nélkül. Arra repül, amerre a szél sodorja. És addig repül, ameddig a pilóta kézben tudja tartani. Nem csoda, hogy tegnap nem láttuk meg, nekem eszembe sem jutott volna errefelé keresni.

Félóra múlva már ott voltak annak a meredek sziklafalnak a tövében, ahol becslésük szerint a roncsnak lennie kellett. Menet közben kissé eltértek déli irányba, most pedig visszafelé kellett gyalogolniuk északnak. Újabb tíz perccel később megtorpantak. Éppen az orruk előtt volt a Bell szétesett roncsa. A karcsú farokrész leszakadt a géptörzsről, és félig egy fenyőfán csüngött. Maga a géptörzs. Rotorjától megfosztva, ott hevert kissé féloldalra dőlve, és nevetségesen nézett ki. Olyan volt, mint egy potrohától megfosztott szitakötő. Tűz nyoma nem látszott sem a farkon, sem a törzsön.

Dolores izgatottan lépett a gép maradványa mellé, és benézett a törött szélvédőn keresztül, aztán visszafordult a két férfi felé.

- Cliff nincs itt... - mondta alig hallhatóan. - A pilótafülke teljesen üres. Szerintetek ez jót jelent, vagy rosszat?

- Inkább jót - vélte George. - Azt jelenti, hogy apa életben volt azután is, hogy a gépe a fölhöz csapódott. Nézd a biztonsági öveket. Szabályszerűen a helyükön vannak. A fülke alig sérült meg, lehetetlen, hogy apa kiesett volna belőle.

- Igazad van, fiam - szólalt meg Jim, aki eddig a talajt fürkészte a roncs körül. - Nézzetek csak ide, lábnyomokat találtam. Arrafelé vezetnek - mutatott délnyugati irányba. - És mivel tudtommal Cliff egyedül volt a gépen, csakis az ő nyomai lehetnek. Nem juthatott túl messzire - mutatott most a földre - nézzétek. Biztosan megsérült, ha nem is súlyosan. De itt megbotlott, térdre esett Tisztán látszik, ahogyan még a kezével is megkapaszkodott, aztán újra felállt, és elindult ugyanabba az irányba.

- Akkor nekünk is arra kell mennünk - mondta Dolores. - Jaj, csak életben találjuk még...

Nem sok vesztegetni való idejük volt itt, a roncs mellett. Most már legalább annyit tudtak, hogy Cliff élve került ki a balesetből, de azt nem tudhatták, mennyire sérült meg. Muszáj volt megtalálni őt, mielőtt túl késő lett volna. Dolores azon töprengett menet közben, hogy vajon milyen balsors üldözi a vőlegényét, hiszen Cliff elmesélte neki, hogyan menekült meg Laoszban, és most tessék: a látszat szerint másodszor is megtörténik vele ugyanaz. Összeszorult a szíve, ha arra gondolt, milyen kevésen múlik néha egy ember élete. Természetesen, a hivatása révén gyakran szembesült ezzel, de akkor mindig idegen emberekről volt szó. Most pedig arról a férfiról, akiről nem akart lemondani semmiképpen.

Késő délutánig meneteltek a sűrű erdőben, kerülgetve az aljnövényzet kuszaságát, a viharok által kidöntött fatörzseket, a szétszórt sziklákat. Lassan esteledni kezdett, de a nyomok egyre folytatódtak, és semmi jele nem volt annak, hogy a gazdájuk valahol a közelben volna. Jim nem akarta szem elől téveszteni a nyomokat, egyre erősebb tempót diktált, és két társa néha már alig bírt lépést tartani vele.

Patakhoz értek. Ez jó is volt, meg rossz is. Egyrészt azt jelentette, hogy Cliff is elért idáig, és legalább a szomját csillapíthatta, másrészt nem lehetett tudni, hogy a nyomok folytatódnak-e a másik parton. A patak sekély és gyors sodrású volt, de eléggé széles ahhoz, hogy az egyre gyengülő fényben látni lehessen a túlsó part részleteit. Jim belegázolt a vízbe, és hamarosan a másik partra ért. Ott lehajolt, és vizsgálni kezdte a talajt. Egy ideig görnyedten járt fel-alá, aztán kiegyenesedett, és intett két társának. Dolores és George, mit sem törődve a jéghideg vízzel, amely a bakancsaikba hatolt, szintén átkeltek a patakon, és csatlakoztak az indiánhoz.

Már majdnem teljesen besötétedett, és George azon gondolkodott, érdemes-e visszatérniük a helikopterhez, vagy ajánlatosabb-e itt éjszakázni, a szabad ég alatt. Önmagát nem féltette és nem is kímélte, de Dolores miatt aggódott. Az asszony teljesen el volt csigázva az izgalomtól és a megfeszített meneteléstől. Jim tapasztalt erdőjáró volt, őmiatta nem kellett aggódnia.

Letelepedtek két egymásra dőlt fenyőtörzs alatt, és Jim kis tábortüzet gyújtott, hogy legalább melegedhessenek egy kicsit. Nem volt kedvük beszélgetni, némán kuporogtak a földön, és a lángok játékát bámulták szomorúan. Az éjszaka egyre sűrűbb árnyakkal ölelte körül őket, és a reménység is mind messzebbre került. Dolores már alig bírt hinni benne, hogy élve viszontlátja Cliffet.

Hirtelen úgy érezte, mozognia kell. Ha itt marad ülve, a tűz mellett, kővé válik, mint Lót felesége a szodomai úton. Felállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, és lassú léptekkel elindult távolabbra. A két férfi csak felnézett, gondolták, hogy az asszony könnyíteni akar magán, és azért vonul félre. Aztán felkapták a fejüket, amikor Dolores éleset sikoltott néhány lépésnyivel távolabbról, mint ahol legutóbb látták.

- Gyertek azonnal ide! Itt van Cliff!!!

Talán még sohasem volt olyan öröm a Mitchell-házban, mint azon az estén. Barbara nyíltan sírt, Doloresszel együtt, a lányok szeme sem maradt száraz, és még a két fiatalember is meghatottan nézte, amint az apjuk kimerülten, de szemmel láthatólag boldogan öleli át a két asszonyt.

- Sajnálom, hogy ekkora bonyodalmat okoztam nektek - mondta Cliff. - Nem kellett volna elrepülnöm akkor, azon az estén. Most emiatt borult fel minden. A te eljegyzésed is, Maggie - pillantott kissé bűnbánóan a kisebbik lányára.

- Jaj, apa, ez nem gond, Billy megértő - nyugtatta meg a lány. - Az a fő, hogy végre itthon vagy. Hogy nem történt semmi komolyabb bajod. A többi nem érdekes.

- Dehogynem érdekes, lányom - ellenkezett Cliff. - Minden érdekes. Most, hogy túl vagyok ezen a megpróbáltatáson, amely nem csak engem ért, hanem mindnyájunkat, rájöttem, hol hibáztam el az életemet. Túlságosan fontos volt nekem a munka. Az, hogy én magam oldjak meg minden problémát, és ne bízzam másra. Laoszban is emiatt vesztem majdnem el. Nyugodtan megmondhattam volna annak a tisztnek, hogy keressen helyettem más szabad pilótát, mert volt miből válogatnia. És most is. - Mélyet szippantott a cigarettájából. - Nyugodtan elküldhettem volna másvalakit ahelyett, hogy én szállok fel. Illetve, nem is kellett volna. Petrescu nem hibás azért, hogy kilyukadt a vakbele. És az a szállítmány is várhatott volna, ha van annyi türelmem, hogy kivárjam legalább a reggelt. - Elhallgatott, és a körülötte állókra szegezte a tekintetét. - Hűbelebalázs voltam. Mint mindig. Anya, te tudod, milyen a természetem. És most már te is tudod, Dolores. Azon gondolkodom, vajon elfogadsz-e így is?

Az asszony képtelen volt válaszolni, csak némán bólintott. Nedves tekintete elárulta, hogy mit érez ebben a pillanatban. Igen. Kellett neki ez az ember, minden látszólagos vagy valós hibájával együtt, mert EMBER volt. Ember egy olyan világban, amelyből kiveszni látszott az emberség, a segítőkészség, a barátság, és mindenek felett a szeretet. Nem is tudta volna elképzelni másként az életét, mint itt és így: Cliffel.

George törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

- Apa, mondani akarok valamit neked. Most, ez alatt a pár nap alatt döntésre jutottam. Leszerelek. Nem fog egyik napról a másikra sikerülni, körülbelül az év végéig még a légierőnél kell maradnom. De haza akarok jönni, és beállni a vállalatba. Segíteni akarok. Amennyit csak lehet. És azt szeretném, ha ezek után jobban kímélnéd magad, apa. Rád még szükség van, és nem jó kihívni a sorsot magad ellen. Tudod, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Nagymama tanított erre az igazságra. Neked mostantól más feladatod is lesz. Boldoggá kell tenned valakit, akinek többet jelentesz, mint gondolnád.

- Talán igazad van, fiam - felelte Cliff. - Ilyen gondolatok jártak a fejemben, mialatt abban az erdőben bolyongtam. Lehet a repülés a legszebb hivatás, de semmit sem ér, ha miatta valaki boldogtalan lesz. Te tudod, mit lehet, és mit nem. Haza várlak. Meglesz a helyed a vállalatnál. Ne feledd, te már a harmadik generáció vagy a Dakota Wings Air Charter-ben. A harmadik Mitchell, aki repül. És tudod, a nemesség kötelez. Én pedig... Majd csak megtalálom a nyugalmamat. Ha nem itt, akkor ott - mutatott az ablakon túlra, ahol a tó túlsó partján a Remetelak állt a fenyők között. - Talán az lesz a leghelyesebb, ha oda költözünk, nem gondolod? - pillantott az asszonyára. - Lehet, hogy az a ház majd meggyógyít végleg. Most már nem rettegek tőle.

261. Jól felszerelt és kitűnően kiképzett elithadsereg, amely a náci SS-hez hasonlóan az elnök és a Baath-párt közvetlen védelmét szolgálta ^[VISSZA]

262. Cable News Network, a világ egyik vezető hírtelevíziója. Az 1991-es Öböl-háborúban helyszíni közvetítésekkel jeleskedett ^[VISSZA]

264. Amerikai fejlesztésű légelhárító rakétarendszer, amelyet meglehetős sikerrel vetettek be Izraelben a SCUD rakéták ellen ^[VISSZA]

266. Kékszemű Úr ^[VISSZA]

270. Hoszni Mubarak, egyiptomi elnök. Anwar el-Szadat meggyilkolása után került hatalomra, azelőtt alelnök volt ^[VISSZA]

272. Traktorokat, különféle céljárműveket és anyagmozgatásra alkalmas gépeket gyártó amerikai nagyvállalat ^[VISSZA]

274. Massachusetts Institute of Technology, az Egyesült Államok egyik legrangosabb műszaki főiskolája ^[VISSZA]

275. International Business Machines, az Egyesült Államok vezető számítógépgyártó vállalata ^[VISSZA]

276. 1620-ban ez a hajó hozta Angliából az első 102 telepest az Újvilágba ^[VISSZA]

---