TIZENEGYEDIK FEJEZET
KÉT SZÉP SZELÍD ASSZONY A FALON

Kriptai csönd támadt e szavakra, csak a nagy bronzóra ketyegett méltóságosan, ünnepélyesen, tik-tak, tik-tak. A gyertyák kísértetiesen lobogtak a luszterekben, remegő bokrétaalakzatokat vetve a falra, mely tele volt agancsokkal, ökörszarvakkal és mindennemű vadásztrófeákkal.

Gróf Buttler némán bámult Vidonkára, mintha valami elijesztő jelenést látna a levegőben, a tele pohár kiesett reszkető kezéből, diribdarabra tört, szilánkjai szétfrecsegtek, a nemes nedv pedig, amely benne volt, sárgás foltot képezve az abroszon, egyenesen feléje vette folyását. De most elmaradt a szokásos pajzán fölkiáltás: »Ohó, hohó, ez keresztelőt jelent.« Senki se szólt. Féltek a szörnyű csendhez hozzányúlni, mely száz ember ajkán fagyasztott meg mosolyt, röpke élcet, csak a szomszéd termekből hangzott be a mulatozók moraja. Ott még nem tudott a minorum gentium semmit.

Buday uram most szakította föl az ajtót, s ez okozta az első zajt. A tiszttartó kiment volt a kocsizörejre Vidonkával együtt, de volt annyi esze, megértvén a történteket, hogy Vidonkát küldte be elsőnek a hírrel, ő most csak kullogott be megnyúlt, ijedt arccal, de az ajtó vidékéről nemigen mert beljebb menni, onnan nézte Buttlert, annak vonagló arcán a tanácstalanságot, a habozást.

A szegény jó úron, aki igyekezett uralkodni ismeretes rossz szokásán, hogy néha hangosan gondolkozik, most lelki fölindulásában kitört ez a baj, s míg feszülten várta, hova dől el az úr elhatározása, halkan mondá önmagához - de a síri csöndben tisztán meghallotta mindenki:

- Pedig beteg a szegény úrnő.

Talán éppen ez a szó döntő el a Buttler válaszát ebben a végzetes pillanatban.

- Nos, hát mit bámulnak - pattant föl indulatosan, hangja rekedt volt, s egyenesen Buday uramra irányítá dermedt tekintetét. - Mit jelentenek nekem efféléket? Adjanak szállást a boldogtalannak, ha idejött. A Buttlerek nem szoktak elkergetni senkit, aki a födelük alá jön, legyen az idegen rabló, koldus vagy ellenség. És nem kérdezik senkitől, hogy ki és hogyan kívánja magát neveztetni.

Ezzel fölkapott egy butéliát, s egy lélegzetre üríté ki az egészet.

Buday uram közelebb jött bizonytalan, tántorgó lépéseivel, s így szólt tompán:

- De az úrnő nincs egyedül, méltóságos uram.

- Hát ki van vele?

Habozott egy percig, hogy megmondja-e ilyen nyíltan az egész világ fülébe.

- Vele van... igenis vele van...

- Ki?

- Hogy is mondjam csak? Vele van az úgynevezett »okos asszony« Újhelyből.

De erre szedte is az irháját Buday uram, mert ezeknek a szavaknak a hatását már nem akarta átélni. Jobb lesz, ha csak hallomásból tudja meg.

Szentséges ég! Micsoda zűrzavar támadt erre! Milyen reccsenéssel roppantak össze egyszerre az összes illedelmi korlátok. Ilyen eset! Ilyen hallatlan eset! Ide mer jönni! És ilyen állapotban! A frappáns hír egyszerre kicsiklandozta az emberekből az állatot, az irigyet, aki titkon örül a más bajának, a farizeust, aki sopánkodással rontja a levegőt, a kíváncsit, aki most még többet akar megtudni, a fecsegőt, akinek az oldalába a közlékenység ördöge feszíti bele a fúróját. Némelyek fölugráltak, hogy megvigyék a hírt a többi termekbe, mások összevigyorogtak titkon, és ismét mások ujjaikon kezdték számítani a hónapokat, a finomabb érzésűek csak az asztal alatt, de a cinikusabbak már aperte: május, június, július, augusztus, szeptember, összesen öt hónap. Hehehe, öt hónap! A szél még mindig rázta a fák koronáit, odakünn, s néha besüvítette az ablakon: Hehehe, öt hónap! Az óra is megváltoztatta a ketyegését: tik-tak, tik-tak, öt hónap!

Maga Buttler hátrahanyatlott székén, homlokán a halálos verejték gyöngyözött. Mint a becsapott villám fényénél egyszerre megvilágosodott a sötét háttér: a Dőry merényletének indoka, a sietség, az őrült erőszak és minden, minden. Oh, gyalázat, örök gyalázat! Az ősapák, a páncélos, sisakos Buttlerek a nagy ebédlő faláról fenyegetőleg integettek feléje, haragos szemeikkel, mintha mondanák: »Hát mit szólsz ehhez?« Az óriási termetű Buttler György megmozdította dárdáját, egyenesen az ő testének irányozva.

Reszketett, behunyta szemeit, hiszen csak képzelődés ez a látomány. Oh, istenem, hiszen csak képzelődés. De ha fölkelne az a mocsoktalan György vitéz a sírjából, bizonyára igazabb lenne a szúrásra hegyezett dárda, mint a képen, ahol nyugodtan, függőlegesen viszi fehér lován, ahogy kell egy királyi heroldnak a koronázáskor. A rézharsona is ott van a másik kezében. Bizony az se mozdul, az is csak festve van. Oh, bohóság, bohóság, hiszen minden csak festve van. De vajon ha minden igazi lenne, és ha fölemelné azt a rézharsonát, ha belefújna most, mit kiáltana? Azt kiáltaná, hogy »Öld meg!«

Vére szilajan nyargalt ereiben, melle hörgött, feje zúgott. És az ősapák a György szavára egyszerre csak unisono elkezdtek kiáltozni a falakról: Öld meg! öld meg! Kop, kop. Minden egyes hang egy kalapács volt. És a sok kalapács csattogott a Buttler János koponyáján. Verték, egyre verték be a gondolatot: öld meg, öld meg! Jól van, megölöm - végezte el magában, és gyorsan fölkelt.

Minden szem feléje fordult. A lovagteremből hevenyészett ebédlő falai tele voltak fegyverekkel, puskákkal, buzogányokkal, pisztolyokkal. Csak le kellett volna venni egyet. De ezek az urak kicsavarnák a kezéből.

- Engedjétek meg, urak - mondá csendesen, de hangja úgy jött ki, mintha a föld alól beszélne -, egy levelet írok a szobámban az ügyvédemnek erről a kellemetlen esetről. Mulassatok csak.

Egyenesen a szobájába ment. Két szolga vitte előtte a gyertyát.

- Távozzatok!

Kinyitotta az íróasztal fiókját, abban mindig volt egy töltött pisztoly, azt akarta megkeresni. Mélyen alul hevert az írások közt, izgatottan turkált, míg végre kiemelte. Nézi, hát a kakasa alatt begabalyodva fehér pántlika van, meg valami száraz haraszt.

Morzsolja a kezében, mi lehet, talán be is dugaszolta törmelékje a puskaporvezetéket. Fölemeli, megfújja, hát amint kifúj egy szilánkot, egyszerre csak fölépül ebből az egy színehagyott, csipkézett pehelyből az egész harasztnak a hajdani alakja. Ó, istenem, ez az a fehér szegű, melyet az első papírhajó hozott a Horváth-kertből, a bornóci kis patakon, ez az a fehér pántlika, amellyel az első levél volt összekötve. A komornyikja ide rakosgatta be a Patakról elhozott írásait, ereklyéit. Lelke megolvadt a kedves emléken, nem állhatta meg, hogy meg ne szólítsa:

- »Hát mért jössz te mostan ide? Hát mit akarsz te most, mikor én ölni megyek? Az utamba akarsz állni? A pisztolyomat akarod elrontani? Hát mondd meg, mit akarsz?«

A fonnyadt szegfű pedig megmondta neki:

»Akkor arra intettelek, hogy ne mozdulj, maradj otthon, ne menj az erdőbe, mert ott baj ér. Most sem mondhatok mást. Fehér voltam, sárga lettem, de a jelentésem csak most is az lehet: Ne mozdulj, mert baj ér.«

Egyszerre összerezzent. Valaki kopogott az ablakon. Remegve tekintett oda. Ah, semmi! Csak egy madár. Egy lucskos, megázott fecske, aki itt késett, a társai tegnap, tegnapelőtt kerekedtek már nagy rajokban délre. Hogy didergett szegény az ősz csípős hidegben. Az ablakba menekült, de az eső ott is paskolja, belül szeretne lenni. Buttler megszánta. Be kell ereszteni. Hiszen a Mária madara. A szent anyáé.

Letette a pisztolyt, kinyitotta neki az ablakot. A madár besurrant, és ott röpködött a szobában. A csatakos szárnyairól apró vízcseppek potyogtak le a padozatra, a bútorokra, míg végre ráült a nagy, aranyos tükör tetejére, Buttlerék címerére, és ott csipogott kedvesen.

Amint utánapillantott a gróf, meglátta a tükörben önmagát, földúlt, szomorú arcával, kidülledt, vad szemeivel, homlokára lecsüngő hajával. A háttérben pedig látott egy szelíd, jóságos női arcot, melyet az átellenes falról vitt át oda a tükör, az édesanyját, Fáy Máriát, akinek piros ajka mosolyra látszott kihasadni az ő fölizgatott képzeletében, és hallani vélte az édes hangját is:

»Ó, fiam, fiam, hogy akarnál te valakit megölni, aki beeresztetted a didergő madárkát?«

Ez igézet alatt megfordult, hogy az eredeti festményben mélyedhessen el, hogy kipanaszolja magát előtte. Leült vele szemben az íróasztal előtti székbe, és onnan nézte, nézte, míg csak meg nem látszott elevenedni. Fehér selyemruhája csipkéi suhogtak, páncélszerű, hosszú derekán a gyöngyök csörögtek.

Mellette egy másik kép függött, a Szűz Máriáé. A Tizián madonnájának hű másolata. Éppen az a fönséges homlok, az a tiszta szem, ami a másik asszonyé.

A két kép úgy volt fölakasztva, hogy egymás felé van az arcuk fordítva, mintha látnák egymást, mintha néha beszélgetnének is.

Vajon mit mondanának, ha csakugyan beszélgetnének egymással?

A szűzanya, hiszen azért Isten anyja, bizonyosan csak vigasztalná a másikat; azt mondaná:

- Az én fiam viselte a keresztet. Erős volt.

Erre Buttlerné azt felelé:

- Az én fiam is viseli. Ő is erős lesz.

Így dicsekedne a két anya.

Az ifjú gróf szeméből kibuggyant erre a gondolatra a könny, megnyílt a fájdalom forrása, s ömlött, fogyott, mint ott künn az ég felhője.

Leborult az asztalra. Sírt, sírt sokáig keservesen, a pisztoly is nedves lett, az elfonnyadt szegfű harasztja is. Mikor kisírta magát, megkönnyebbült. Isten megalkuszik az emberrel, nedvért nedv. A könnyekért a vallás üdítő harmatja. Istennel jó cserélni.

Kitörülte szemeit, eszébe jutottak a vendégei. Sietett vissza hozzájuk, majdnem meggyógyulva, de már akkor néptelenek voltak a termek, a vendégek úgy elszállingóztak onnan, mintha kisöpörték volna őket.

A gróf csengetett.

Egy huszár jött be.

- Mind elmentek a vendégek?

- Mind.

- Nyergeltesse meg a lovamat!

Egypár perc múlva ott nyerített a »Parázs« ló az udvaron, a gróf átment szürke köpönyegében a folyosón, egy szögletben ott pipázgatott nagy szomorúan Buday uram; mikor urát meglátta, felkelt tiszteletteljesen.

- Maga még fent van, Buday bácsi?

- Igenis, méltóságos úr. Gyönyörködöm a fergetegben. Nem tudok aludni.

- Pedig csak feküdjék le. Öreg csontoknak pihenés kell.

- Mikor jön vissza a méltóságos úr?

- Meglehet egy hét múlva, meglehet egy esztendő múlva, meglehet, sohasem. De maga csak úgy tegyen, Buday bácsi, mintha minden órában rám várna.

- Igenis, értem. Nincs valami egyéb parancsa?

- Nincs. Azaz, hogy mégis. Egy fecske van bezárva az írószobámba, legyen kérem gondja rá, hogy reggel kieresszék.

- Hát »arra nézve«?

- Arra nézve nincs. Isten áldja meg!

Fölpattant a nyeregbe és ellovagolt. Két napig lovagolt egyhuzamban, csak enni, inni, lovat etetni állt meg néhol a falvakban, kis nemesi kúriákban. A nagyúri kastélyokat kerülte, s meg se állt, csak a saját illeházi kastélyában. Ott se tudott megmaradni, csak két napig. Kergette a gond, a bánat. Befogatta ménese legszilajabb lovait, s elhajtatott Patakra, Fáy Istvánhoz.

Az öreg nagy pulykaméreggel fogadta:

- Már megint micsoda szamárságot tettél? Miért nem dobtad ki azt az asszonyt? Most már mehetsz vissza a bozosi kastélyodba, ha szereted a gyereksírást vagy ha meg akarod csókolni az egynapos Buttler-kisasszonyt. Éppen ma reggel hozta hírül Buday uram.



TIZENKETTEDIK FEJEZET
LÁZAS NAPOK EGERBEN

Ami ezentúl következik, az egy vég nélküli vergődés és küzdelem.

Beborul az ég, mindjárt reggel, a napot, mely bíborruhában egy kis ideig vidáman lépeget friss harmaton, egyszerre eltakarják a felhőfoszlányok, nem látni fényét, melegét nem érezni, de tudni lehet, hogy ott bujdosik a felhők alatt. Hiszen most mindjárt kibukkan és sütni fog. Mihelyt az első felhő nem előlget neki. És milyen hitvány felhőcske! Egy ökör szuszogása is szétkergetné, ha közelébe férkőznék.

Ez dióhéjban az egész szomorú történet.

A felhő csakugyan szétfoszlik, már van remény, haj, megint új felhő tornyosodik... s ez úgy megy folyton, míg végre megjön az este, a nap leszáll... itt az éjszaka.

Még szerencsés a meseíró, aki olyan eget fest a meséjéhez, amilyent akar. De én krónikát írok. Buttler itt járt, itt szenvedett közöttünk, és még élnek emberek, még lépten-nyomon találkozom olyanokkal, akik egykor kezet fogtak vele, és belenéztek szomorú arcába.

A pört tárgyalásra tűzte ki a szentszék október negyedikére, de a tárgyalás nem volt megtartható, mert az elnöklő érseknek hirtelen megfájdult a hasa. Azt mondják, valami rossz gombát evett. A kanonokok ijedtükben, hogy az érsek meg van mérgezve, elhalasztották a tárgyalást. A szegény Pereviczky a fogait csikorgatta dühében.

- Pedig minden elő volt készítve! Úgy ment volna minden, mint a karikacsapás.

Az új tárgyalást most már januárra tűzték ki.

Ebben az esztendőben azonban igen kemény tél következett. A történelem két furcsaságot jegyzett föl róla: hogy a rá következő évben kétszer szüreteltek Tokajban, ami úgy értendő, hogy már október elején leesett a hó a Hegyalján, mikor még a termés a tőkén volt, s a fehér hóbunda csak márciusban olvadt le róla, úgyhogy a termést tavasszal szedték le - ősszel aztán a másik termést. Ez volt az egyik furcsaság.

A másikat az egész világ tudja. Hogy Napóleont megverte Oroszországban a legnagyobb muszka hadvezér - December. A fölséges sereg elpusztult, megfagyott a tél szigorúsága miatt.

De amit a történelem nem jegyez föl, csak amit a krónika fönntartott, Egerben is nagy tél volt, mely elpusztítá a város összes öregembereit - úgyhogy az érsek az akkori szokás szerint minden húsvétkor asztalához híván a város aggastyánait az úgynevezett »fehér ebédhez«, nem talála a városban elegendő számú fehér hajú embereket, a szomszéd falvakból hozata magának közönséges renden levő vén matyókat és barkókat.

Hja, biz ez gyilkos tél volt! És az igazi egri öregek között három kanonokot is lekaszált, ezek között a Causarum Auditor Generalis, főtisztelendő Jablonczy József uramat is - mind a hármat a Buttler pártjáról. Jablonczy meg éppen mozgató lelke vala a kötelék fölbontását helyeslő papságnak, ekképpen korteskedvén: »Aki valamely tüskét kivesz a lábból, az meggyógyítja a lábat és Istennek tetsző dolgot cselekszik; aki azonban beljebb veri a tüskét, hogy ne látszassék, az nem gyógyítja meg a lábat, hanem megbetegíti az egész testet és még a saját lelkiismeretét is.«

Mikor Pereviczky uram ezt a hírt vevé, újév reggelén Újhelyen éppen a templomba készült a nőrokonaival, és a kolmizó vassal maga szedé fodrokba ingének elejét, melyet abban az időben »sápodli«-nak neveztek. Átfutván a levelet, fölkiáltott:

- Megcsaltak, kiraboltak, futnak az ezreseimmel!

Azután a szívéhez kapott, a kolmizó vas kiesett a kezéből, és még egy kiáltást hallatva, olyat, mintha kergetné őket, holtan rogyott össze a padozatra.

Nagy felindulásában nem tehetett többet, mint hogy utánaszaladt a három kanonoknak, akiknek túlvilági nyugodalma nem lehet immár többé irigylésre méltó; mert ha Pereviczky uram egyszer elment, nem ingyen ment, rájuk akadt és persequálni fogja, bárhova jutottak volna is a túlvilág három ismeretes osztálya közül.

Hanem ezzel a könnyelmű lépésével ugyancsak elrontotta a Buttler dolgát. A pör összes szálai a Pereviczky kezében voltak, ő építette föl nagy gonddal és művészettel, az érvek csoportosításával az egész támadási tervet, ő állapította meg a stratégiát, ő tudta a követendő taktikát. Ő ismerte a fogantyúkat az egyes bírákhoz, tanúkhoz, hol kell valamit megcsavarni, hol kell valamit megnyomni. A nagy kerék megállt, és a hatalmas óramű se járt többé.

Egy Szűcs Mihály nevű ungvári ügyvéd vállalkozott hirtelen, hogy átveszi a pör vitelét. Annyi ideje is alig volt, hogy az aktákkal és a tényekkel megösmerkedjék, minek következtében maguk Buttlerék kérték a tárgyalás elhalasztását.

Így maradt megint a nyárig. Ezalatt Buttler folyton búvósdit játszott Dőry Máriával, aki sorra látogatta a Buttler-birtokokat. Egyszer meg is lepte Párdányban, magával hozván a kis Máriát is pólyákban.

Buttler éppen a hársfák alatt ült az udvaron és a kutyájával játszott, mikor a saját bozosi hintaja begurult. A gyászruhás Mária leugrott a kocsiról ruganyosan, átvette a gyermeket a dajkától, és ott az udvaron a kavicsban bocsátkozék térdre Buttler előtt.

- Oh, uram - rebegte -, bocsásson meg nekünk.

A gyermek sírt. Mondják, ő is megcsípte, mint a mese szerint Mária Terézia a kis Józsefet Pozsonyban.

A gróf hirtelen fordult el tőle.

- Nem ösmerem önt. De azt hiszem, hogy őrült.

S ezzel sietve ment az istállók felé, befogatott, s még abban a negyedórában elszaladt a vukici vadászkastélyába. A kocsira felülve, keserű humorral szólt a párdányi prefektusához, Nogáll Ferenchez:

- Mégis jó, ha az embernek annyi kastélya van; többször válthat tisztát.

És ebben jobban van kifejezve mindaz a mélységes utálat, melyet e frigy iránt érzett, mint a prókátorok mázsaszámra menő irkafirkáiban.

A következő nyáron azután csakugyan megkezdte a szentszék a tárgyalásokat.

Rekkenő, valóságosan tropikus meleg napok voltak - talán éppen azért, mert olyan hosszú és kegyetlen volt a tél, és mert azt tartja Fáy István uram, hogy se a hideget, se a meleget nem eszi meg a kutya, ki kell annak jönni valamikor.

De a nagy meleg dacára is óriási érdeklődés volt a városban a pör iránt. Az utcán zsúfolva állott a nép az érseki palota előtt, hogy a pör egyes személyeit lássa érkezni. Azok a vitéz asszonyok, akik innen a törököket elkergették, már régen elhaltak, a mostani asszonyok már csak kíváncsiak voltak. Minden ablak tele volt velük. Aki nem jutott ablakhoz, az kijött az utcára, inkább kitette magát a napszúrásnak. Szóval, zsúfolva volt az utca úgy, hogy lovas pandúrok tartották fönn a rendet.

Legelőbb jött maga az asszony, négy csellengős lovon, fekete ruhában, csinos, nyúlánk teremtés, az arcán leeresztve a fátyol, de nagy szemei vakmerően villogtak, mint két kárbunkulus.

Nem a vidékről jött most, már tegnap megérkeztek a Dőry pártján levők, s különböző vendégházakban szálltak meg. De a sokaság miatt most is kocsin kellett jönni. Mária mellett az öreg Dőry ült, fehér szalmakalapját lehúzva a szemére. Tavaly óta erős szakállt eresztett, mely teljesen ősz, sárgába vegyülő, mint a kanári tollazata.

Mély csöndben nézte a tömeg, míg egyszerre egy tímárlegény elkiáltotta magát:

- Ez ám a gyönyörűséges menyecske!

Erre a tömegek elkezdtek pisszegni.

Egy hang közbekurjantott:

- Vivát Horváth Piroska!

Száz hang utána dörögte:

- Éljen a Piroska! A Piroska!

- Kutykuruty! - sziszegte az apa, a szakállát rágcsálva. - Ez a csőcselék téged pisszeg. Vedd le a fátyolodat! Kacagj a szemükbe!

- Hallgass, apám, hallgass! Inkább volnék én most négy lábnyira a föld alatt.

A kocsi megállt az érseki palota előtt, ahol a szentszék ülése volt. A szép asszony leszállt, fekete szoknyáját fölemelte kissé, látni lehetett a hintó hágcsóján apró, fekete topánkáit, még azonfelül a lábaiból is valamit a szemvakító fehér harisnyákban.

Egy szakállas jogász, aki az érseki kapuhoz támaszkodék, megigézve kiáltott fel:

- Hát mi a fittyfenét akar az a gróf, ha még ez se elég neki.

Dőry Mária már roskadozott, mikor ez az önkéntelen bók visszaadta erejét. Abból a sok gyűlöletből, melyet a bevonuláson tapasztalt, a pisszegésből, a zúgásból, a gorombáskodásból, a bántó röhejekből ez az egy szó vált ki rokonszenvesen. Ezt kapta meg, s hegyibe kerekedett a többinek. Mintha egy szál virágot húzna ki valaki egy szemétboglyából, a tetejére tenné, és az lenyomná, láthatatlanná tenné az egész boglyát. Örült neki. Megdobogott tőle a szíve. Hiszen asszony volt. Elmosolyodott, s olyan kevélyen lépkedett föl a lépcsőkön, mint egy páva.

A nép ezalatt megrohanta künn a kocsiját, és letépte az ajtókról, a hámokról az ezüstös Buttler-címereket. És a nép ezzel meghozta a maga ítéletét a Buttler-ügyben. A kocsis röhögve nézte a bakról.

Aztán egyenkint szállingóztak a többi idézettek. Jött egy bricskakocsiban Gergely hajdú, Szimáncsiné asszonyom; egy másik kocsiban ama tűzről pattant szobaleány és komornyik, Bíró Nina és Tományi József, akik a nászéj hajnalán léptek be az új házasok szobájába, a harmadik kocsin a két pandúr, Kázsmári és Jeszenka, a negyediken a Dőryék ügyvéde, Kalmár Pál ült, nagy beszélgetésbe merülve a röszkei plébánossal.

Ezeket nem ismerte a nép. Azok is, akik az ügy részleteibe jobban be voltak avatva, legfölebb találgatták, hogy ki mi lehet. Mindössze csak a papot hajította meg valaki egy záptojással, ami a vállát érte és összetörvén, végig folyt a reverendáján.

- Legyetek átkozottak, sátán patkányai! - kiáltá őket megfenyegetve.

Kisvártatva Buttlerék érkeztek, de más úton. Ők faluról jöttek, mert Buttlernek itt a közelben is volt uradalma.

Királyi pompával jött Párdány grófja, mely elvakítsa Eger városát, és imponáljon a papoknak. Így akarta Fáy István.

Elől nehéz társzekerek dübörögtek, ágyneművel, ládákkal, mindenféle pléhedényekkel megrakva, hatalmas zsírbödönök, oldalszalonnák, puttonyok, dézsák. (Buttlernek saját lakatlan palotája volt Egerben, abba szállt.)

Négy ilyen társzekér után két szekéren kukták, szakácsok szorongtak az ő fehér habitusaikban, lepénysapkáikban.

A következő két szekéren az urasági banda vonult be, tizenkét cigány ezüstsujtásos, vérvörös ruhában.

Azután következtek a gróf nyerges paripái egy csomó csatlóssal és lovásszal.

Ezzel megszakadt a sor. Valamivel messzebb feltűnt egy lovas vitéz, sárga selyemdolmányban, hasonló narancsszínű nadrágban, az oldalán egy rézkürt, ez volt a harsonás, aki ha belefújt a kürtjébe, azt jelentette, hogy minden élő lélek térjen ki az útból, mert nagy úr közeledik. Azután jött két lámpavivő, apró mokány lovakon, hosszú búzavirágszín köntösökben, kerecsentollakkal a kalpagon. A nyereghez hátul keresztbe egy csomó fáklya volt erősítve. Őket követte nyolc lándzsás, rézveretes sisakokban, csillogott-villogott a sisakok érce a perzselő napfényben. Majd huszonnégy sárga csizmás huszár alatt járta a táncot a huszonnégy kényes paripa, mind a huszonnégy ló hófehér, mind a huszonnégy huszár piros zsinóros, zöld mentében. Hatalmas kemény fickók, nagy bajusszal, sok sebhellyel. Ott voltak nemrégen Napóleon ellen az inszurrekcióban, csakhogy többedmagukkal; kétezer ilyent állított ki a párdányi gróf gyámja.

Szörnyű porfelhőt vertek fel. De hát akkor az volt az úri dolog. A nagyobb por. A legnagyobb úr is úgy nyelte, mint az ambróziát. Jó lehetett, mert nagyon sokba került.

A porfelhőbe beburkolva, végre jött a gróf öt fekete csődörön; a három elsőt nyeregből hajtották. A kocsi mellett egy kengyelfutó loholt, nyurga, sovány fickó, sáfrányszínű ruhája csuromvíz a verejtéktől.

A kocsi után ismét huszonnégy huszár nyargalt, fehér dolmányban, fehér sörényű, sárga lovakon. Olyan egyformák voltak, mintha egy kanca ellette volna őket; a lélegzete állt meg az embereknek a gyönyörűségtől.

Maga az uraság kocsija azonban teljesen elütött a pompától, egyszerű, használatban lévő bricska volt, Buttler Fáyval ült benne, szokott hétköznapi kabátját viselte s puha begyűrt kalapot. Az egész öltözete nem ért annyit, mint egy huszárja mentéjén a gombok. De éppen ez volt nagyuras.

Közvetlen a kocsi mellett egy apród lovagolt, két kulaccsal a nyakában. Az egyik kulacsban forrásvíz volt, a másikban bor. Az elsőt néha útközben is meg kellett töltenie ily nagy hőségben a kutaknál és forrásoknál, s mégis utolérni az urakat. Ezért kapta az apród a leggyorsabb lovat.

Ily feudális menetek most már ritkák voltak, kivált ezen a vidéken. Fönt a hegyek között, Nógrádban, Nyitrában még így jártak a nagyurak: Czobor, Illésházy, Balassa: de itt már csak ünnepélyes alkalmakkor, főispáni vagy püspöki installációnál fejtett ki ekkora fényt egy-egy nagyúr.

Még két négyes fogat jött: Bernáth Zsiga ült az egyikben a hevesi uradalmi prefektussal, és éppen arról beszélgettek, hogy kevesebb huszár kellene és több tanú. Ami igaz is volt, mert a Buttler tanúi elfértek egy kocsiban; Vidonka és Madame Malipau. Ők is beszélgettek valamiről, örökké járt a szájuk, s hozzá hevesen gesztikuláltak, de minthogy a madame csak franciául tudott és németül, Vidonka pedig csak tótul és magyarul, örök titok maradt kettőjük közt is, hogy mit mondtak.

Közel a városnál a baloldali kukoricásokból egy nyúl ugrott ki és keresztülfutott az úton éppen a Buttler kocsija előtt, a fehér lovas huszárok közt. Hogy meg merte tenni a szemtelen!

A babonás Buttlernek meglúdbőrzött a teste.

- Az ördög van benne, kedves gyámatyám.

- Ne félj tőle! - nevetett Fáy. - Nem az ördög az. Bizonyosan mondom neked. Én ugyan még nem láttam, de van egy barátom és druszám Debrecenben, bizonyos Hatvani István professzor, aki már állítólag beszélt az ördöggel. Azt kérdezte tőle: »Mi vagy, férfi vagy nő? Milyen alakban jelensz meg?« Mire azt felelte az ördög: »Mindig olyanban aminőre nem is gondolsz.« No, márpedig a nyúlról emberemlékezet óta gondoljuk, hogy rosszat jelent - tehát nem jelent rosszat. Van az ördögnek elég esze, édes fiam, hogy ilyenkor ne a nyúlba bújjék, ha nekünk ártani akar. Inkább belemegy valamelyik kanonokba.

Eközben beértek a városba, s amint a Hatvani utcába befordultak, ahol már tömegekben állott a nép, fölismerték Buttlert, fölharsogott az éljen-zúgás és lázas morajlással hömpölygött tovább-tovább. Szinte reszketett bele az érseki palota. A szentszék tagjai odafönn kitalálhatták ebből, hogy most érkezik Buttler.

Némelyek a kalapjaikat lengették, a nők az ablakokból a kendőiket lobogtatták. Az egész város ittas volt a pompától.

Buttler levette a kalapját s hajadonfővel ülve, gépiesen integetett köszönetet jobbra-balra, midőn egyszerre egy kis elhajított bokréta szállt, szállt feléje a fejek fölött, és bepottyant a kalapba. Kivette, hát három piros szikrácska volt összekötve egy szőke női hajszállal.

Hátrafordult, oda nézett, ahonnan a virágot dobták, és egyszerre fölkiáltott:

- Piroska!

Az az ismerős, édes arc villant meg egy percre, azok a szemek, az a mosoly, de milyen különös keretben. Egy sugár kis parasztleány állt fehér babos kendővel bekötött fejjel a torkolatnál, ahol a Hatvani utca a Németi utcába olvad. Amint odapillantott Buttler, a tündéries fej hirtelen alábukott, mintha készakarva történnék, és eltűnt a sokaság között.

- Ne beszélj! - szólt Fáy. - Csak talán nem?

- De ő az! Parasztleánynak öltözve - szólt megdicsőült arccal. - Meg mernék rá esküdni.

- Képzelődöl.



TIZENHARMADIK FEJEZET
A SZENTSZÉK TÁRGYAL

Most megállt a kocsi az érseki palota bejáratánál, Szűcs uram, a prókátor várta őket.

- Mindjárt kezdődik a tárgyalás, méltóságos uram.

- Ki az elölülő? - kérdé Fáy.

- Az auditor.

- És nem az érsek?

- Az érseknek a lába fáj, valami pattanás támadt rajta, meg van dagadva, nem tud csizmát húzni.

- No hát itt az ördög! - fakadt ki Fáy uram káromkodva. - Ez egyszer pattanás képében jött.

Csakugyan kapóra jöttek, éppen kezdődött a tárgyalás. A bírák együtt ültek, hat kövér kanonok, csak úgy sercegett rajtok a zsír az izzó hőségben: pedig el voltak látva mindenféle praeservativákkal, az ablakok rácsai közé friss gallyak voltak rakva, hogy a forróságot enyhítsék, az asztalon jégbe hűtött víz s a reverendáikban három-négy zsebkendő, melyekkel felváltva törülgették a verejtéket tarkóikról és a homlokaikról.

Elöl a Causarum Auditor Generalis, Jekelfalussy Ferenc ült a hosszú zöld asztalnál, melyen a feszület állt, hátul a két házasságvédő, a fiskus és a két nótárius.

Elsőnek Buttler Jánost hallgatták ki, aki az őszinteség meggyőző erejével mondta el az esküvő történetét, nagy izgatottságot és fészkelődést keltve a szent székeken.

Utána Dőry Máriát szólították. Rokonszenves, előkelő megjelenése volt. Hűs szellő látszott vele besurranni és virágillat. A kanonokok szemeiből egyszerre elröppent az aluszékonyság, amint ezek a finom csipkeszoknyák megsuhogtak.

- Mi a neved? - kérdé az auditor.

- Gróf Buttler Jánosné született báró Dőry Mária.

- Mi a vallásod?

- Római katolikus.

- Hány éves vagy?

- Tizennyolc.

- Van családod?

- Egy gyermekem van - mondá halkan.

- Felelj nekem, leányom, igaz hitedre, hogy amaz esküvőnél, mely téged Buttler János gróffal egyesített, azt felelte volna-e Buttler gróf az eskető plébános kérdésére, hogy nőül akar-e téged venni, hogy »nem akarom«?

Dőry Mária elpirult - de még csak szebb lett ezzel.

- Miért nem felelsz, leányom?

- Mert nem tudom - rebegte.

- Hogyan? Nem emlékeznél ilyen fontos dologra?

- Annyira meg voltam indulva.

- Az lehetséges - szólt a fiskus.

- Igaz-e, amit a vádlevél mond, hogy Buttler János gróf arra a kérdésre, hogy szeret-e, azt felelte volna: »nem«?

- Nem tudom, nem hallottam sem azt, sem ezt.

- Hát igaz-e, hogy az esküvőnél jelen volt tanúk füle gyapottal volt betömve?

- Én nem láttam!

- Hát az igaz-e, hogy midőn az eskető lelkész kezeiteket össze akará kötni a stólával, ellentállott úgy, hogy édes atyádnak kellett őt erőszakkal lefogni?

Mária elsápadt, lehajtotta fejét, mintha szégyenlené magát, aztán halkan rebegte:

- Nem igaz.

- Hogyan magyarázod mégis, édes leányom, hogy gróf Buttler János ezeket a vádakat emeli és fenntartja?

Mária fölemelte a fejét.

- Mert ő hallucinációkban és látományokban szenved, mélyen tisztelt szentszék.

- Mire alapítod ezt az álláspontodat, lányom?

- Bozosi cselédjei mindnyájan vallani fogják, hogy sokszor sokáig beszélgetett hangosan szobájában anyja képével, s annak akképpen felelgetett, mintha az előbb kérdéseket tett volna hozzá.

- Kiket nevezel meg erre tanúknak?

- Vidonka Józsefnét, Kapor Ferencnét, Gulyás Istvánt.

Az auditor intett a vicenótáriusnak, hogy ezek beidézendők.

Majd ismét a kihallgatandó felé fordult:

- Egy kényes kérdést teszek még hozzád, leányom, szedd össze minden erődet, hogy felelhess nekünk, kiket nem léha kíváncsiság vezet, hanem a kánoni törvények tiszteletben tartandó szentsége, hogy általuk az igazság forrását megízlelhessük.

De az igazságnak ezen megízlelése előtt még egy kis burnót megízlelése sem látszott megvetendőnek, mire kivette a praeses tubákos szelencéjét és szippantott. A többi kanonokok is előszedték a piksziseket, és általános prüszkölés következett; a vicenótárius nem győzte ismételgetni a sok Conducat sanitati-t.

Hm, kényes kérdés! A kanonokok már ismerték ezt a vidékét a válópöröknek. Apró, mélyen az arcba benőtt szemeik villogva kezdtek pislákolni, mint a fölpiszkált kanócok a mécsesekben.

- Mondd meg nekem, gróf Buttler Jánosné, született báró Dőry Mária, leányom, mi igaz van abban, hogy őt, gróf Buttler Jánost, erőszakkal, álnok ravaszsággal, emelőgépen szállították föl a te ágyas szobádba?

Dőry Mária elhalványodott e szomorú éj emlékére, és reszkető hangon felelte:

- Nem tudom.

Egész teste remegett, tekintete megtört, arca a sápadtságból szederjes kék színbe ment át.

- És mondd meg nekünk, mi történt ott azután?

Ajkait kinyitotta, valamit akart mondani, de egyszerre összerázkódott, és ájultan esett össze.

A kanonokok rémülten ugrottak föl, csak főtisztelendő Lator Vince uram próbált lehajolni, fölfogá az elalélt testet s fülét lehajtá szívéhez, hogy dobog-e még. De apage satanas, füle rossz helyre került, valamivel följebb, ahol a kebel pihegett, s kellemesen csiklandozá meg ritmikus emelkedésével szőrös fülét (melyet érdemes lenne ezentúl, mint a Martinuzziét, nagy bűneiért levágni és spirituszba tenni). A vicenótárius ellenben egy kis vizet locsolt az arcába, mire a szép asszony bágyadtan kinyitotta szemeit, s bánatos, köszönő és mégis elbódító pillantást vetett a főtisztelendő atyára, ki őt egy székhez vezette, hol lassanként magához jött.

- Nomen est omen - sziszegte irigyen Szentgályi József kanonok úr, aki szeretett volna rossz versezeteket faragcsálni - vidite Latronem!

- Leányom - mondá az auditor szelíden -, talán térj magadhoz a friss levegőn. A többi részleteket majd máskor kérdezzük ki.

Ezután a röszkei plébánost hallgatták ki, aki azt állította, hogy minden a legnagyobb rendben folyt le, és a Pázmány-féle rutiale pontról pontra megtartatott.

A pap kihallgatása felette sokáig tartott, a fiskus mindenféle keresztkérdéseket tett, hogy megzavarja, de nem sikerült. A szentszék túlságosan kifáradt, és a tárgyalást másnapra halasztotta.

A tárgyalás eseményei, bár titkos ajtók mellett folytak, gyorsan szivárogtak ki a közönség közé. Dőry Mária elájulása, (Gubó legyek, ha nem volt betanult komédia - vélte ez is, az is), a pap vallomása, a benyomás, amit feldúlt arca tett, a Buttler rokonszenves modora, a kanonokbíráknak otthon a szakácsnéjuk előtt elejtett megjegyzései, néhány óra múlva már ott cirkuláltak a piacon, és folyt a trics-tracs pro és contra, disputák keletkeztek, fogadások történtek, szóval az egész város a pör körül forgott. Ugyancsak nagy pezsgést, elevenséget hozott be egyébként is e nevezetes pör. A környékről sok nemesúr jött be, kik részint Dőryékkel, részint Buttlerékkal akartak találkozni. Ezeknek kedvéért viszont olyanok jöttek, akik egy-két vidám estét akartak tölteni, persze kártyával fűszerezve. Thespis kordéja is begördült a városba. Az éhség leleményes. A Miskolcon időző vándorszínészek kiszagolták, hogy a nagy Buttler-pör hetekig eltart, s unatkozó nagyurak jönnek ott össze szép számmal.

Nem is csalódtak. Fáy uram, aki nagy mecénás vala, mindjárt az első nap megvásárolta, ami a jegyekből megmaradt, s kiosztá Buttler személyzetének, a huszároknak, kuktáknak és a kuktákkal jött szolgálóknak, azzal a föltétellel, hogy előadás után otthon kell eljátszaniok a darabot. És minthogy az összes Egerben őgyelgő nemesség vacsora után a Buttler-palotába gyűlt, Fáy uram a nemes uraságok mulattatására csakugyan beparancsolta a színházban volt személyzetet a nagyterembe, ahol is nagy tuszkolásra kiálltak a középre az Erzsi szolgáló meg a Zsuzsika, s Örzsi elkezdé az első jelenetet, melyben két hermelinpalástú nemes hölgy beszélgetett a színpadon, mármint a Nápolyi Johanna és barátnője.

- Miért vagy olyan szomorú, fölséges asszonyom, Johanna? - kérdé Örzsi.

- Nem vagyok én szomorú - felelte Zsuzsika.

- De szomorú vagy, nagy bánatod van.

- Van ördögöt, hisz víg vagyok.

- De szomorú vagy, ha egyszer mondom, ne légy szamár.

- Istenuccse víg vagyok, és ha még egyszer összeszamarazol, itt, a tekintetes urak előtt, hát megrázom a varkocsodat.

Szóval a szomorújáték cselekménye e vitás kérdés miatt nem bírt tovább menni. - Az urak a hasukat fogták nevettükben, mikor váratlanul belépett az öreg Horváth Miklós.

Kitörő örömmel fogadták, Buttler meg éppen a nyakába ugrott.

- Csakhogy maga is itt van, kedves bátyám!

Horváth hasonló melegséggel ölelte meg Buttlert.

- Akihez én egyszer hozzászegődöm, azt én soha el nem hagyom.

Majd szűkebb kör maradván együtt, elmondta, in camera caritatis, hogy a palatinustól levelet adott át az érseknek ma délután.

- Személyesen adtad át? - kérdé Fáy.

- Igenis.

- Csodálom, hogy fogadott.

- Előre megüzentem, mit viszek. Bepólyázott lábbal feküdt a díványon, igenis.

- Tudod, mi volt a levélben?

- Láttam, hogy mély benyomást tett rá, mikor olvasta. Egyúttal egy kémet szereztem a palotában, igenis, egy kémet, aki most este jelenti, hogy az érsek elhagyta titokban a palotát, s meglátogatta a vikáriust, Jekelfalussyt. De, hogy a levélben mi volt, nem tudom.

- Én már tudom. Jóféle kenőcs lehetett, mert mindjárt meggyógyult a lába.

Mindezek jó reményekkel tölték el Buttleréket, de János gróf még kíváncsi volt valamire: félrevonta Horváthot egy ablakmélyedésbe, s minden teketória nélkül nekirontott:

- Piroska itt van.

Az öregúr zavarba jött, ötölt-hatolt, szavakat keresett.

- Hogy a Piroska? Izé. Mármint a Piroska? Ugyan, hogy jutnak ilyenek az eszedbe?

- Láttam.

- A szemed káprázott.

- Egy babos parasztkendő volt a fején. Hiába erőlködik, bátyám, nem tud hazudni.

- No hát nem erőlködöm, igenis, bevallom neked, igenis, hogy magammal hoztam, de ne mondd el senkinek. Nem bírtam vele, mindenáron látni akart. Hát megengedtem, hogy parasztruhát vegyenek a Fridával, és álljanak ki az utcára. Seregélynek szőlőn a szeme, hogy megláttad.

- És itt van még? - kérdé suttogva, álmodozó arccal, merengő tekintettel.

Horváth habozott egy percig, aztán mintha meggondolta volna magát, hamiskásan hunyorított a bal szemével.

- Mit adsz öcsém, agyagos, ha titokban összehozlak egy félórára, titokban, igenis?

A Buttler arca kigyúlt, szemei keresztbe fordultak, mint az ittas emberé.

- Nem, nem - szólt azután csüggedten, karjait leeresztve. - Szavamat adtam, nem közeledem addig hozzá, míg Fáy nem mondja.

Horváth barátságosan szorongatta meg a kezét:

- Derék ember vagy. Így már szeretlek, igenis. Csak próbára akartalak tenni, mert már Piroskát útnak indítottam, magam pedig itt maradok, míg a tanúkihallgatások tartanak, hogy leveleket írjak neki. Erősen rám parancsolt, igenis. Nagy zsarnok.

- Szegény kis galambom - röppent el a Buttler ajkairól egy sóhajjal együtt. - Csak legalább jót írhatna neki.

- Majd meglátjuk, mit hoz a holnapi nap, meg a többi... igenis, a többi...

- Hiszek az Istenben - jegyzé meg áhítatosan Buttler.

- A gazdában én is hiszek, de a szolgáiban csak kötve. Igenis, csak kötve.

A következő nap Buttlernek látszott kedvezni. Mindjárt a kihallgatás elején utasítá a vicenótáriust az elnöklő vikárius, hogy berendeltessék a »communis opinio« is, ami csak igen ritka esetben történt.

A communis opinio figyelembevétele kétségtelenül folyik a szentszéki tárgyalások rendjéből. Úgy, hogy az esküdtszéki eszméknek harmatcsöppje voltaképpen az egyház ítélkezése módján rajta ragyog már a legrégibb időktől, mert az elnök meg szokta kérdezni a tanúktól: »Mi erre nézve a köztudat?« De Egerben a néhai Fuchs Xavér Ferenc érsek (az Isten áldja meg haló porában) még tisztábban hozta ki az egyházi törvényeknek ezt a fönséges és mély intencióját, amennyiben különös fontosságú vallási és kötelékfelbontási pöröknél szokásba vette, hogy a két fél által megnevezett tanúkon kívül (akik be lehetnek tanítva is), két vagy három tanút találomra előrántott a semleges csőcselék közül, mintegy arra a kérdésre adandó válasz okáért, hogy mit beszélnek a dologról a faluban?

Mikor a »communis opinio« behívásának híre kiszivárgott a melléktermekbe, hol elkülönítve ügyeletek a Buttler- és Dőry-féle tanúk, minden mozzanatról jósolva és következve, Buttlerék vidáman dörzsölgették a kezeiket.

- Íme, a nádor levele!

Míg ellenben Dőry a fogait csikorgatta, és izgatottan súgta a leányának:

- Látogatást kell tenned a kanonoknál, Mária. Én nem akartam... isten látja a lelkemet, de másképp nem megy.

Mária elhalványodott, s kezét elhárítólag emelte föl.

- Meg kell lenni, szánd el magad, gyermekem - sziszegte -, mert valahonnan rossz szél fúj ránk.

A szentszék ezalatt Varga Gergely hajdút hallgatta ki. Sokáig nyaggatták, több mint másfél óráig volt bent. (Talán olajban sütik - nyugtalankodék Dőry.) Utána Szimáncsiné asszonyomra, a másik esketési tanúra jött a sor. Mind a ketten azt vallották, hogy Buttler gróf úgy viselte magát az esküvőnél, ahogy a vőlegények közönségesen.

Auditor generalis: Igaz-e, hogy a vőlegény ellenkezett?

Szimáncsiné: Nem volt abban lelkem, szentatyám, semmi hiba. Úgy állt az ott, mint a kezes bárány.

Auditor generalis: Igaz-e, hogy a jegygyűrűt falhoz vágta?

Szimáncsiné (szörnyűködve): Úgy nem igaz, mint amilyen igaz, hogy az én arcom nem fal. Milyen kótyagos fej gondolhatott ki ilyet?

Auditor: Fürge nyelveddel ne hordj össze hetet-havat, és ne kalandozz Tolnában, Baranyában, hanem felelj igennel, nemmel, értelmesen. Igaz-e, hogy a kezét, midőn a lelkész össze akará tenni, kitépte a menyasszonyéból?

Szimáncsiné: Sőt úgy volt a kezük, kérem alássan, mint mikor két madárka összeteszi a csőrét.

Auditor: Igaz-e, hogy nektek, tanúknak, a füleitekben vatta volt?

Szimáncsiné: Igenis, láttam vattát a Gergely hajdú egyik fülében, minthogy szaggatása vala.

Fiscus: Hogyan van az, te asszonyszemély, hogy Varga Gergely hajdú meg azt vallotta, miszerint a te füledben volt vatta, mert neked volt fülszaggatásod?

Szimáncsiné (zavartan): Hogy az én fülemben? Nem emlékszem már, kezét-lábát csókolom. Csak azt tudom, hogy valamelyikünknek fülszaggatása volt és vattát tett a fülébe. De hogy az én fülem fájt-e, vagy a Gergelyé, azt most már bizonyosan nem tudom.

Szentgályi kanonok: Ista persona diabolica aberrat a via recta. (Ez az ördöngős személy letért az igaz útról.)

- Az ördög botlott meg benne - súgta a vízszemű Marsalkó kanonok a mellette ülő Lator kanonoknak.

- Vigyázz, amicé - súgta ez vissza -, mert hozzád találja vágni a kantárját.

Az auditor generalis összeráncolta szemöldjeit, átható pillantását rászegezte, s mennydörgésszerű hangon kiáltott rá:

- Valld meg igaz hitedre és a boldogságos Szűz Máriára, ki vett rá arra, hogy így tanúskodjál?

- Senki - mormogta a vénasszony összelapulva, mint egy varangyos béka. Az apró szemeit behunyta, mintha azt várná, hogy most mindjárt rászakad a terem boltozatja, melynek faláról mogorván néztek le rá az egri püspökök, egyik-másik páncélban, bajuszosan, szakállosan, közöttük egy ártatlan kisgyerek is teljes főpapi ornátusban, a csecsemő püspök, a hároméves Hippolyt, Mátyás király sógora. Különösen ettől a gyerektől reszketett Szimáncsiné. Mintha egyenesen őt nézné az okos, fekete szemeivel.

Szóval a mai nap rosszul látszott sikerülni Dőryékre nézve. A tanúkihallgatás is hamar abbaszakadt, mert délben nagy ebéd volt a Buttler palotájában, melyre az érsek is hivatalos volt és a kanonokok mind. Szem nem látta, fül nem hallotta pompát fejtett ki a fiatal főúr, mintha az Ezeregyéj csodálatos lakomáiból varázsoltak volna ide egyet a dzsinnek, megrabolva a hatalmas szultán vagy kalifa asztalát - ki most sóbálvánnyá meredve nézi otthon, a fényes Stambulban puszta asztalát, s fejezteti rendre a szakácsokat.

A mulatság a késő éjbe benyúlt, csak maga az érsek ment el mindjárt ebéd után, megcsókolva Buttlert kétfelől az orcáján. »Kedves fiam« szólította - amit egy félóra múlva már tudtak a Dőry-tanyán, a »Három bika vendéglőben«, mert éppen úgy voltak kémei Dőrynek itt, mint Buttleréknek amott.

- Nekünk nincs olyan éléstárunk - mondá csüggedten Mária -, se olyan boraink.

- Neki pedig nincs olyan édes szája, mint a tied - felelte Dőry -, se olyan mosolya.

A Buttler borai csakugyan jók lehettek, mert másnap nagyon bágyadt és aluszékony volt a szentszék, pedig érdekes tanút hallgattak ki; az öreg Dőryt, aki olyan ártatlan, becsületes képpel tudta elmondani az egész esemény lefolyását, hogy még a követ is meggyőzte volna a maga igazságáról. Néhol kitört belőle a nyers, igazmondó katona, elementáris erővel, kivált, ahol Buttleren üthetett, akit gyáva, ingatag jellemű, puhán nevelt, nyegle mágnásnak festett, akihez sohase adta volna hozzá egyetlen leányát, ha ennyire ösmeri.

- Húsz csatában voltam, tisztelt szentszék, tizenhét seb van a testemen, melyet a császárért és a hazáért kaptam, de egyik sem fáj úgy, mint a tizennyolcadik, amit ez a nyafka ifjú úr ütött rajtam, ki tisztán egy rábeszélésnek engedett, melyet a ravasz Horváth szít benne; mert olyan gyenge a lelke, mint a kenyérgalacsin, azzá válik, kinek-kinek az ujja alatt, amit az éppen gyúrni akar. Igen szomorú, tisztelt szentszék, hogy egy ilyen utólagosan kitalált, a ravasz Pereviczky prókátor által kifundált mese ellen kell idehoznom tisztességben megőszült fejemet, s ráncos arcomnak pirulásával kell leányom és a magam becsületét védelmeznem, mert olyan események hurcoltatnak itt piacra, s dobáltatnak meg sárral, melyek egy család benső életének rejtett emlékei s kincsei. Ha csak magamról volna szó, tisztelt szentszék, megvetéssel fordítanék hátat a megtévelyedett ifjúnak, ki magát Buttler grófnak nevezi; ha csak arról volna szó, hogy ama kalandor lutheránus, Horváth, kaparintsa meg gonosz machinációval a fejedelmi vagyont az ő leánya számára az én leányomtól, arra is vállat tudnék vonni, de a becsület dolgában nem ösmerhetek tréfát...

- Ad rem, ad rem - hangoztatta a generalis auditor.

- A tárgynál vagyok, tisztelt szentszék, mert lehetetlen ki nem öntenem lelkem keserűségét becsületem meghurcoltatásáért, sőt - fejezé be a ravasz róka, mert tudta ő, hogy mitől döglik a légy -, elmegyek annak védelmében a végsőkig, s akik ahhoz nyúlni mernek, legyenek bármily magasan, fegyverem által halnak meg. Isten engem úgy segéljen!

A bóbiskoló kanonokok egyszerre felütötték a fejeiket erre a fenyegető, lázas hangra, s ijedten néztek össze, mintha mondanák: Per amorem dei, ez a fránya katona megesz bennünket. Tessék most már szavazni.



TIZENNEGYEDIK FEJEZET
AZ OSTOBA ÓLOM

Még Kázsmárit és Jeszenkát hallgatták ki ma, akik semmi lényegeset se tudtak. Ők csak azért voltak odaállítva az ajtóhoz, hogy esetleg felek ne jöhessenek be a kancelláriába, ahol az esketés folyt. Így utasították el Bernáth Zsigmondot, aki be akart menni, de miután a főszolgabíró őr azt a parancsot adta ki, hogy »senki se zavarjon bennünket«, nevezett Bernáth Zsigmondot eltávolították onnan.

- Egyéb indok nem volt?

- Nem volt.

- Igaz-e, hogy a vőlegény kirohant egy ízben és hogy erőszakkal vittétek vissza?

- Nem igaz.

Így ingadozott a mérleg napról napra, a kedélyek folytonos hullámzásban folytak, mint egy mesterien szőtt színjátéknál, ahol az egyik jelentés elhomályosítja a másikat, s ami tegnap bizonyosnak látszott, az már a másik nap abszurdum. Mert a titkos tárgyalás csak addig volt titok, míg a szentszék föl nem oszlott. Délután már a verebek is csiripelték, mi történt, és a figyelő közvélemény rögtön megcsinálta a napi egyenleget.

Ma például annyira felszökött a Dőryék esélye, hogy Mária akár hitelbe vásárolhatott volna a boltokban.

De még egyéb érdekessége is volt a mai napnak. Horváth Miklós sértőnek találta magára nézve azokat a híreket, melyeket állítólag Dőry őróla mondott a szentszék előtt. Hiába próbálták lebeszélni Fáy meg Buttler, hogy olyan emberrel nem lehet szóba állani, a heves öregúr előkerített valahol a cukrászboltban két zempléni nemest, Barkóczyt és Cseleyt, elküldé őket magyarázatot, esetleg elégtételt kérni Dőrytől.

Báró Barkóczy János uram komolyra igazítván képét, egyszerre kihörpinté édes pálinkáját, és késznek vállalkozott a vén farkast fölkeresni, de a fiatal Cseley szabadkozott.

- Édes kedves bátyám, mondjon le, kérem...

- Hagyjam a becsületembe gázolni? Nem, soha!

- Hiszen ne a párbajról mondjon le, az semmi, a párbaj nem veszedelmes, hanem énrólam mondjon le, mert egy Cseley mindig veszedelmes. Ahol egy Cseley van, ott mindig a maximális szerencsétlenség történik. Tessék azt nekem elhinni. Ha helyettem egy másik úr megy hozzá, egy nyilatkozat lesz a vége; ha én megyek, halál lesz belőle.

- Mennydörgős adtát, éppen ezt akarom!

- No, ha ezt akarja, elmegyek.

Fölkeresték Dőryt a »Három biká«-nál, éppen egy hideg libát trancsírozott nagy kedvteléssel az ebédlőben.

- Hozott isten! - kiáltá eléjük. - Te pedig hozz még két poharat, pincér!

De ezek megálltak előtte ünnepélyesen, marconán, kifeszített nyakkal, mint ahogy illik a kartellvivőknek Magyarországon.

- Komoly ügyben jöttünk, uram!

- Kutykuruty! - szólt a kést letéve. - Hát mi az?

- Ön állítólag sértő kifejezéseket használt felünk, Horváth Miklós irányában a szentszék előtt.

- Én csak azt mondtam, ami nekem tetszik.

- Szándékozik-e azokat megmagyarázni, illetve visszavonni?

Dőry mosolygott, és beleharapott egy libacombba.

- Láthatják az urak, hogy a lúdpecsenyét le tudom nyelni, de az egyszer kimondott szavamat nem.

Barkóczy a fejével bólintott.

- Az is álláspont, de akkor mint nemesembernek nemesembertől illendő: fegyveres elégtételt kérünk.

- Igazán? - mondá a báró cinikus hahotával. - Pedig azt hittem, hogy egy-egy rozsólis palackot hajítunk az egymás fejéhez, s az, aki nem talál, megszűnik becsületes lenni. De én így sem bánom, és majd küldök az urak után két embert, mihelyt jóllaktam.

A segédek összejöttek estefelé, Dőry részéről Borhy Ádám svadronyos kapitány az Esterházy-regimentből és valami gróf Tige Mihály, egy jól fésült szeladon, aki mindig valami divatos lében úszik. Ezúttal Dőry Mária körül legyeskedett, kísérgette az utcákon, virágokat küldözött neki, s esete odajárt a »Három biká«-ba locsogni, ami meglehetősen naggyá és híressé tette Egernek akkori gavallérjai között.

Némi vita után, hogy a »kalandor« kifejezés olyan becsületsértés-e, amelyért verekedni kell, pisztolypárbajban állapodtak meg, mely másnap hajnalban öt órakor megy végbe a »Szőllőske« nevű pagonyban.

A Buttler-palotában semmit se tudtak ezekről, és másnap éppen a reggeli álmát törülte ki Buttler gróf a szemeiből, mikor csikorogva nyílt meg a nagy tömör kapu, melynek ívei alatt bőrvödrök, csáklyák, régi buzogányok és dárdák lógtak, olyanok, hogy a mai ember azokat fölemelni sem bírná.

Buttler mindig kedvetlenül ébredt, mert mindig Piroskától szakította el egy durva drabant: az öntudat, aki úgyszólván egyszerre fölmarkolta, és kilökte reggelenkint a paradicsomból.

Ma a kapu nyitása gyorsan elkergette álomképeit, mert van egy szivárványos híd az álom és ébrenlét közt, egy híd, aranyos ködből, tündéries homályból, amelyen az ember még időzik egy kicsit.

Az ősemberek úgy hitték, hogy a lélek minden éjjel elmegy kószálni, reggelre visszatér, ez az ébredés, néha olyan messze megy, hogy nem tud visszatalálni, ez a halál. Olyan világos és egyszerű volt még akkor a halál.

- Hallod-e, Zsiga? Valaki érkezett. Kocsi gurul be az udvarra.

Zsigával egy szobában hált Buttler. Még mint juristák szokták meg Patakon, hogy együtt legyenek éjjel is. Néha egész éjszakán át elbeszélgettek a sötétben, mert Fáyné nem adott nekik elegendő gyertyát, nehogy folytonos világosságban legyen a szemük.

Zsiga nagyot ásított, és figyelni kezdett a külső neszre.

- Talán Erdőtelekről jött valaki. (Erdőtelek volt a Buttler hevesi uradalmának a székhelye.)

- Inkább hiszem, hogy valami rokonféle - vélte Zsiga -, aki egyenesen ide száll. Mert gazdatiszt-fajta ember nem merne ilyenkor beállítani. Talán az Anna néni, Fáyné.

- Úgy dobog a szívem, Zsiga, de úgy dobog... valami rossz előérzet.

Beszélgetés zaja, idegen hangok hallatszottak odakünn. Az ablakok üvegtáblái ki voltak nyitva a hálószobában, de a zsaluk leeresztve, s ezek megtompíták, fölfogták a szavak értelmét, úgyhogy nem lehetett kivenni, miről van szó, csak annyi volt észrevehető, hogy egyre nagyobbodó nyüzsgés-rezsgés támad, lábcsoszogások, belevegyülő izgatott felkiáltások minthogy fölmetélik, megszaggatják a zagyva hangzavart, s úgy tűnik fel, mintha az egész háznak lába kelne s minden egyes kő indulni akarna.

Buttler kétszer is megrángatta a csengettyűt, de senki sem jött be.

- Hát micsoda dolog ez? - fakadt ki hangosan. - Azért hoz az ember száz cselédet, hogy egy se legyen!

Végre benyitott a komornyik, sápadtan és nevetségesen, mert a rokokó öltözete összevissza volt hányva rajta, a harisnyája lefityegett, a taszli félrecsúszott, a kék quaeker-kabátja pedig alulra jutott, arra volt fölhúzva a rézgombos szürke mellény.

- Valaki érkezett, Márton? - kérdé mohón Buttler.

- Horváth Miklós úr - dadogta és összevacogott a foga.

- Miért nem jön be? - förmedett fel türelmetlenül. - Eressze be azonnal!

- Nem jöhet az be többé, méltóságos uram, mert meg van halva.

Úgy hangzott ez a szó, mintha parittyakő süvítene a levegőben, s egyenesen Buttlert ütné homlokon.

Egy megrendítő kiáltással esett össze a vánkosokra.

- Meghalt? Az lehetetlen!

- Dőry úr lőtte le duellumban, most, egy óra előtt.

Villámhirtelen ugrott ki most az ágyból Buttler is, Bernáth is, magukra rángatták ruháikat és kiszaladtak.

A szegény öregurat éppen akkor vitték keresztül a nagy márvány előcsarnokon a szolgál, elöl ment levert arccal Fáy, és mutatta, merre vigyék, hogy tegyék. Ruhája csupa merő vér volt, arca fehér, mint az alabástrom, szemei nyitva maradtak, de mégse voltak ijesztők, szinte szelídeknek lehetne mondani, ha nem volnának mozdulatlanok.

- Hát van Isten - kiáltá Buttler gróf megrendülve -, hogy ezt tűri?

- Csak semmi érzékenység, semmi picsogás - szólt közbe az öreg Fáy mogorván. - Azzal nem lehet feltámasztani. Az öreg kemény ember volt. Úgy is halt meg, mint kemény legény. Szép vége volt, punktum. A többi majd következik.

- Éppen a két legfelső borda közt a függő eret érte a pisztolygolyó... az a szerencsétlen golyó, s ez okozta a gyors halált - sopánkodott a párbajdoktor, egy penészszemű pufók úr.

- Dehogy a golyó! Mi a golyó! - tördelte a kezeit Cseley. - Nem a golyó az oka.

- Hát mi? - fortyant föl a doktor, vasvilla szemekkel méregetve a közbeszólót.

- Hát én. Ti. én, Cseley. - Mert ahol egy Cseley van, ott mindig szerencsétlenség történik. Mondtam neki, könyörögtem neki, hogy válasszon más szekundánst, de nem akarta elhinni. Igaz-e, te Barkóczy? Hiszen hallottad ugye? Mikor Kis Károlyt leütötte Forgách, egy Cseleytől kérte kölcsön a bárdot; mikor II. Lajos belefúlt a patakba, egy Cseley kalauzolta. Nota bene a patakot is Cselének hítták. De hozhatnék föl ezer példát is. Ott van teszem azt Attila esete. Attila egy Cseley kisasszonnyal táncolt a saját lakodalmán, amikor az Ildikót elvette, reggelre vérben fagyva találta maga mellett a felesége.

Hanem iszen jónak beszélt Cseley, ha a doktort akarta distrahálni. Mert a doktor maga volt a bőbeszédűség, s még azzal se törődött, hogy hallgatja-e valaki.

- Ez már a harmadik halálos párbajom - mondta a szenvedélyes gyűjtő elégedettségével. - Dehogy, ez már a negyedik. Isten úgyse! Az ám, a negyedik. (Mereven nézett a levegőbe, mintha a többi három halálos párbaja gombostűkre volna valahol felszurkálva, s most a negyediket helyezné melléjük.) Hiába, hiába, ami pisztoly, az nem piszkafa!

Legtöbben csoportosultak Barkóczy köré, aki az utolsó perceit beszélte el Horváthnak:

- Nem szenvedett az két percig se, egészen könnyű halála volt. Isten nyugosztalja. Elfolyt a vére, fájdalmat is alig érzett. Én emeltem fel a földről, mikor összeesett, karjaim közt tartottam, egyre gyöngébb és gyöngébb lett, míg végre elaludt csöndesen, mint egy bárány. De az eszét és a fullánkját az utolsó percig megtartotta, s még haldokolva is megszúrta ellenfelét az utolsó mondatával.

- Mit mondott? Tehát mégis mondott valamit? Tehát mégis intézkedett? - kérdezték egyszerre négyen is.

- Csak annyit mondott szegény, minden erejét összeszedve, azzal a célzattal, hogy Dőry is hallja: »Mindjárt meghalok, érzem. Testemet vigyétek el leendő vőmhöz, Buttlerhez.«

Buttler elérzékenyülve, hangos zokogásra fakadt. Ezalatt a nagy díszteremben hevenyésztek ravatalt. Fáy megint bámulatos erélyt fejtett ki, tett, vett, intézkedett, fölosztotta a munkát, kurtán és hidegen, mint mikor valami hatalmas kéz egy sok kerekű gépet hoz mozgásba.

- Ami történt, megtörtént. Most nincs idő sírásra, sopánkodásra. Itt tenni kell. Te fiam, Zsiga, azonnal indulsz a vikáriushoz és megkéred, hogy még ma délelőtt kihallgassanak, mert te mégysz délután Bornócra, a koporsóval, nyolc huszárt vevén magadhoz. Maga, prefektus úr, egy koporsót szerez valahol, ha lehet, ércből legyen, ha nem lehet, diófából. Én magam egy óra múlva utazom, hogy a szegény leányt előkészítsem a szomorú csapásra, ezt nem engedhetem másnak. A kocsi álljon befogva, a legjobb futólovakkal. Maga, doktor, megkapja a honoráriumot a prefektustól. A titkár menjen lutheránus papot keresni, aki a holttestet megáldja. A koporsót egy szénásszekér belsejébe kell tenni alulról, és a huszárok oly messze menjenek a kocsi után, mintha nem is oda tartoznának, hogy gyanút ne kapjanak a babonás népek útközben. Érted-e, Zsiga?

- Értem, kedves bátyám.

- És velem mi lesz? - kérdé Buttler könnyes szemeit törülgetve.

- Semmi, itt maradsz.

Buttler dacosan rázta a fejét.

- Érzem, hogy el kell mennem. Egy az, Piroskának vigasztalásra van szüksége, más az, hogy a nemes halott iránt kötelességemet kell lerónom. Miattam halt meg szegény. Ilyenkor nem szabad gyámatyámnak az ígéretemre hivatkozni. Ez vis major. Ez mindent felbont. Én megyek.

- Egy tapodtat se mozdulsz innen, Párdány grófja - feddé meg Fáy komor arccal. - Te magad is halott vagy. Mit kísérnél te más halottat! Ha a halott iránti kötelességet akarsz leróni, akkor élővé kell válnod, hogy gyermekét boldoggá tehesd. Itt kell maradnod, és ellensúlyoznod az ellenfél ármányait és cseleit. Hát már megint nadragulyát ettél, hogy itt akarod hagyni a csatatért, Dőryéknek? Mondhatom, szép tisztelet a halott iránt. Nem, János, arra ne is gondolj. A leány kisírja magát. Semmi szükség a könnyekbe rózsacsöppeket vegyíteni. A gyásszal összepárosítani a szerelmet, a fekete színt beszegni pirossal. A fájdalom maga is elég fönséges érzés. Miért akarnád meglopni a halottat, hogy abból a fájdalomból, melyet leánya miatta érez, elcsempészhess egy részt a viszontlátás édességének a tányérjára. Hadd sírjon a leány, te pedig légy szemfüles, légy résen. Száz füled legyen és ezer kezed... Hogy el ne felejtsem, egy lovas ember iziben menjen Bozosra Buday uramért, az még az éjjel megjön. Okos és becsületes ember, járj a tanácsain, míg én megjövök.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET
AZ ÜNNEPELT TANÚ

Az eset híre gyorsan szétterjedt a városban, és nagy fölháborodást, valamint rokonszenvet keltett. Mindenki sietett újságolni a nagy hírt, hogy a röszkei komédiának új áldozata van, mégpedig éppen Piroska apja. Minden szív megesett rajta, pedig senki sem ismerte a városban. Látszik, hogy az emberek inkább jók, mint rosszak, mihelyt semmi káruk vagy hasznuk nincsen abból, hogy milyenek legyenek. Szegény kis Piroska! - mondogatták - először a vőlegényét kaparintják el, most megölik az apját. És a papok mégis azt prédikálják, hogy a világ sorja bölcs kerekeken forog.

Nagy néptömegek lepték el a Buttler-ház környékét, hogy meghallják a részleteket. Alig bírtak áthatolni a sokaság között azon a szolgák és szobalányok, akiktől Eger hölgyei a virágokat küldték a hevenyészett ravatalra. A népsokaság nagy része már a reggeli órákban a Felnémeti utcában hullámzott, és a püspöki palota előtt, a mostani Széchenyi utcában nagy zenebonát csapott, mikor Dőry érkezett, hangos pereátokat ordítottak a jogászok, a csőcselék közül némelyek követ, rögöt dobáltak feléje, aki erre kihúzta a zsebéből a pisztolyát, és vakmerően megfenyegette a sokaságot:

- Aki engem megüt, az a halál fia!

Néhány öregember is ott ácsorgott a boltajtókban és szanaszét, nézte a tömegek háborgását, mert éppen csak olyan szép az, mint mikor a tenger fölborzolódik. Köztük vala Korponai Gábor szenátor uram, aki ekképpen szólott, körülötte gyűlvén a kisebb rangon valók:

- Hát nem is a Dőryt kell bántani, hallja kegyelmetek, mert ennek nem ő az oka. Ámbátor úgy hallom, olyan ember, aki minden rossz lébe belemártja a kanalát. De ez egyszer őt provokálta Horváth uram, hát nem ő a hibás. Ami történt, történt, nem veréb a golyó, aki röptében is tudja, melyik a tiszta szem, melyik a polyva, ostoba ólom az, megy bolondjába, mint a cserebogár. Nem Dőry a felelős. Nem, nem, mert ez is a papok pecsenyéje. Az ő lelkükön szárad. Ha szentszéket tartanak, ha titkos a tanúkihallgatás, miért nem tartják akkor titokban, ami ott mondatott? De hát pletykások...

- Nem a papok a pletykások - védte a papokat Nagy Mátyásné asszonyom, aki egy font húst vitt haza sárga tulipános tányéron, de megállt vala útközben egy-két okos szóra -, csak a szakácsnéik.

Fönn az érseki palotában ezalatt csakugyan Bernáth Zsigmondot hallgatták ki elsőnek. Nagy ékesszólással adta elő a Buttler idilljét Horváth Piroskával. Lelkében ezzel eltelve érkezett meg Röszkére, lehetetlen hát józan ésszel föltenni, hogy Buttler akaratával történt volna meg a végzetes esküvő. Galád erőszak volt az egész. Hiszen a pap már előre oda volt rendelve, mielőtt Buttler csak egy szót is váltott volna négyszemközt Dőryvel.

Estefelé hallotta a Buttler kétségbeesett kiáltását, s midőn e hangok után rátalált a bűntett színhelyére, és benézett a kulcslyukon (amit a pandúrok megengedtek neki), látta, hogy Dőry erősen fogja a különben is gyönge, törékeny testalkatú Buttlert, ki viszont vergődik, igyekszik kezét kiráncigálni, mialatt a pap sietve kötözi a stólával.

A szentszéki bírákon meglátszott a mai katasztrófa hatása. Komoran, hallgatagon, lehorgasztott fejjel ültek székeiken, mintha az orruk vére folyna.

Csak a fiskus tett néhány kérdést:

- Utique, hát a pap a bizalmas beszélgetés előtt jött oda? Mire magyarázza ezt a tanú?

- Hogy a pap összejátszott Dőryvel. A motívum nagyon is közelfekvő. Csak kegyeskedjenek egy kicsit gondolkozni a főtisztelendő urak.

- Mit ért ezalatt a tanú?

- Azt értem - felelt Bernáth vakmerően -, hogy ha valamelyik fa előbb hoz gyümölcsöt a rendesnél, bizonyosan hamarabb is virágzott a rendesnél.

Hm, hm. A burnótszelencék csodálatos módon egyszerre kerültek elő a zsebekből.

- Hát az miként van, hogy Kázsmári és Jeszenka pandúrok nem említették a tanúnak azt a tényét, hogy a kulcslyukon benézett?

- Mert egyszerűen megvett tanúk, akik a Dőry hatalmában vannak, és azt vallják, ami annak tetszik.

- Erre a körülményre még egyszer kihallgatandók - jelentette ki az elnök.

Az alabástrom-oszlopokon álló lábas óra már elütötte a tizenkettőt, de mert ma később fogott munkához a szentszék, tovább is akarta folytatni, s az érseki hajdú kikiáltotta a tanúk helyiségeiben:

- Vidonka József!

Semmi felelet, semmi »itt vagyom«. Szűcs ügyvéd utánanéz a folyosókon »Vidonka, Vidonka« - de csak a falak visszhangozzák. Keresik, kutatják. Vidonka nincs sehol. Ez is, az is azt mondja: »Öt perc előtt láttam.« Hasztalan, nincs Vidonka.

A szentszék kénytelen volt megváltoztatni a sorrendet, és a két cselédet venni elő, kik a nászéj reggelén az új pár szobájába nyitottak. Pedig ez megint az a bizonyos csiklandozó csemege, melyet az ember akkorra tesz el, mikor jól ki tudja élvezni, nem a mai napra való.

Hiszen még hagyján a szentszéknek, a cukorkát végre is meg lehet szopogatni a temetésen is, de Buttlerékre volt kellemetlen, hogy Vidonka nem került elő otthon az ebédhez sem. Szűcs ügyvéd tűvé tette érte az egész várost. Nincs, hát nincs. Semmi kétség megszökött.

Nyeregbe huszárság! Elő kell teremteni mindenáron. Hiszen még ott volt az érseki palotában déltájon, messze nem mehetett azóta.

Szétmentek a keresők a szélrózsa minden irányában: kikutatták a bokros Várhegyet, a Hajdúhegy erdős oldalát, az Eger folyó füzeseit. Buttler egészen letört az új csapás alatt, bezárkózott termeibe. Bernáth sem mert megindulni a koporsóval, pedig ott állott már indulásra készen a megrakott szénásszekér a kocsiszínben, de hát miképpen menjen Fáy elé, azzal a hírrel, hogy Vidonka megszökött? Hiszen ezzel vége mindennek. Várt hát egész esti szürkületig, hogy talán csak megkerítik Vidonkát. De hasztalan. Üresen szállingóztak haza a nyomozó huszárok.

Akkor aztán este mégis meg kellett indulni a szomorú szekérrel, melybe négy erős ló volt fogva. Maga Zsiga úrfi fölfeküdt a szekér tetejére, az illatos szénára. Két közönséges szolga lámpákkal mendegélt a szekér előtt, mert az utak rossz karban voltak Hevesben. Távolról a nyolc huszár poroszkált utánuk.

Így ment, mendegélt a szekér, senki se gondolta volna, mit visznek rajta. Csak lépést mehettek, a négy ló ugyan bírta volna a trappot, de a szénaépítmény, noha rúddal volt egy kicsit leszorítva, nem állja az ilyesmit, romladozik, szétmállik a kátyúknál, ahol a szekér nagyot zökken, minduntalan körül kell járni a lámpásos embernek. Különben is koromsötét éj volt. A hold sarlója hiszen künn járt volna, de eltakarták a lassan kúszó, terhes, fekete fellegek. Zsiga úr néha-néha elszundikált, fent egy teknőt vájva magának a szénában. De minduntalan panaszkodott a kátyúkra, hogy fölébresztik.

- Ne sajnálja, ifjú uram - vigasztalták a lámpavivők. - Az a jó. Bezzeg jobban alszik az a másik, aki alul van.

Nem is történt semmi baj útközben jó éjfélig, hanem akkor egyszerre rémülten ordít fel az egyik lámpavivő, eldobja lámpáját, hogy az ezer darabra törik össze, s ő maga eszeveszetten futni kezd visszafelé.

Bernáth fölrezzen a szekéren, a másik lámpavivő utánakiált:

- Hop, hop, Istók! Mi az ördög bajod van? Talán üvegbe léptél? (Mert a meleg nyári éjben mezítláb volt a lámpavivő.)

De az nem felelt, csak fut, fut irtóztató jajgatással. A másik lámpavivő fejet csóvál, körülnéz, megvilágítja a szekeret, a környéket, de semmit se vesz észre. Zsiga úr leugrik és megállítja a szekeret, hogy bevárják Istókot, mert bizonyosan megőrült, de a huszárok majd megfogják, visszahozzák rögtön.

Közel is jártak; hogy ím megállt a szekér, hallatszott az éji csöndben a lódobogás, majd később az is, hogy Istók élénken lelkendezve mond el nekik valamit.

- Megbolondult kend vagy mi? - kiáltá Bernáth, amint egészen közel jöttek.

- Jézus, Mária, József - csodálkozik ez. - Hát még élnek?

A huszárok egyre csak nevetgéltek, Istók pedig megfogta egyiknek a lova kantárját, s odalapult a ló mellé, úgy jajgatott fogvacogva.

- Istenem, istenem! Oh, édes istenem! - S folyton vetette magára a keresztet.

- Ejnye, hát mi lelte?

- Mit-e? Hát a tekintetes úr kidugta a lábát.

- Miféle tekintetes úr?

- Hát a meghalt tekintetes úr, a Horváth úr. Esküszöm az élő istenre, láttam a csizmáját, meg a nadrágból is egy darabot.

- Marha vagy - pirongatta az egyik huszár, a vén Bordás József. - Az ugyan ki nem nyújtja többé a lábát, mert azt szegényt én magam zártam le abba a nehéz érckoporsóba, ma délelőtt.

- Bolondság, álmodott kend - csillapítá Zsiga.

- Nem én, ifjú uram. Megesküszöm a feszületre. Észen levő ember vagyok, kérem alássan, aki nem ijed meg a maga árnyékától. Három csatában voltam én. Hadik generálistól van a testimoniumom. Szentírás az, amint én mondok, még azt a helyet is megmutatom, ahonnan a lábát kidugta. Világíts oda a szekér hátuljára, Fitying sógor.

Fitying sógor odavitte a lámpát, hát csakugyan látszott olyan nyílás-bontás, amin kiférhetett volna a kísértet lába.

Az egyik huszár erre kirántotta nagy hetykén a kardját, és tréfás hányavetiséggel mondá:

- No hát majd megszurkálom én egy kicsit azt a kísértetet, ámbár nekem nincsen bizonyítványom Hadiktól a bátorságról.

S ezzel zsip-zsup beleszúrt vagy kétszer a szénába.

Tompa nyöszörgés, majd bömbölő ordítás keletkezett a szénában.

Mindenki megborzongott, még Bernáth hátgerincén is keresztülfutott a hideg, a szurkáló huszár meg éppen ijedten ejtette ki kezéből a kardpengét.

Egytől egyik szepegtek, még az egyik ló is, mintha értené a dolgot, fölnyerített vészjóslón, és elkezdett ágaskodni, csak az öreg Bordás nem retirált meg, hanem megpödörinté deres bajszát, és egyenest magát a kísértetet szólította meg harsány hangon, mint valami parlamenter.

- Hallod-e, lélek! Felszólítlak Atya, Fiú, Szentlélek Isten nevében, ha jó járatban vagy, mondd meg, mit akarsz velünk, ha pedig semmit sem akarsz, menj békén a dolgodra, ahova való vagy, mert tüstént beléd lövök a karabéllyal.

S csodák-csodája, a lélek felelt erre tompa hangon, mely úgy rémlett, mintha messze, a föld alól jönne:

- Oh, jaj, jaj! Nem vagyok in lilek, in csak vagyom a Vidonka.

Ah, a Vidonka! Egyszerre kiderült minden arc, és nevetésre ferdült minden száj. Kedvesebb, mulatságosabb kifejlést kívánni sem lehetett. Az előbbi huszár ugyan röstellte a dolgot, Istók lámpavivő ellenben nagyra volt vele, hogy ugye, mégiscsak látta a lábat. De a legjobban Bernáth örült, hogy az értékes tanú megkerült végre.

- Hát bújj ki onnan! - kiáltá.

Nem mondatta magának kétszer, kidugta az egyik lábát, aztán mindjárt a másikat, mire az egész testével kicsúszott, mint a giliszta.

- In vagyok, de valaki megszúrta engem.

- Tudod-e, hogy egész nap kerestünk? Hát hogy kerültél oda, te szerencsétlen?

Habozott egy percig, az igazat mondja-e. Végre ezeket mondta vállát vonogatva:

- Hát csak úgy. A mulatság végett. Gondoltam, egy kicsit kikocsikázok magamat. Még az én szívem is hánykolódta, hogy kellene az én mámikámat megnézni Mándokon, szekér éppen oda fogja menni. Hát bújtam bele.

- De isten csodája, hogy meg nem fúltál, a széna alatt. Most sem értem a dolgot. Hogy lehetett az? Honnan kaptad a levegőt?

- Hehehe - nevetett Vidonka. - Hát hiába hívják engem ezermester? Béresek mondták délelőtt: nemzetes uram adja tanácsot, hogy csináljunk a szekért? Mondok béreseknek: megcsinálom én. Hát betettük a koporsót, elöl kocsiba, de azonban hátulról kocsiba tettem két zsákot, kiben van a zab, a két zsák közt maradja egy lyuk, abba éppen befér a Vidonka, mert karcsú, a kocsideszkán alul nyílás van, luk, mint mikor kutya kiharapja nadrágból egy darabot - ha már most a Vidonka fekszik hasra a két zsákok közt, szívhatja alulról a levegőt, megláthatja utat is, ha van nappal.

- De hát akkor miért dugtad ki az imént a lábadat? - kíváncsiskodik Bernáth. - Bizonyosan el akartál szökni.

- Dehogy, mladi pan. Eszembe jutotta a tanúkihallgatás Egerbe. Mondok, baj lesz, Vidonka. Tekintetes Fáy úr megnyúzza téged. Eredj te csak vissza. Ezért dugtam enyim lábát.

- Én magam is azt akarom. De indulj rögtön. Van valami ennivaló veled?

- Is velem volt tarisznya, egy kis sonkácska meg kenyir.

S ezzel benyúlt a széna alatti barlangjába, és kihúzta onnan a tarisznyát.

- Isten áldja meg, mladi pan, in már megyek is.

- Ohó, Vidonka, nem oda Buda! Két huszár is veled megy, hogy valami bajod ne történjék az úton. Vegyen valakit maga mellé, öreg Bordás bácsi, és úgy vigyázzanak rá, mint a két szemök fényére, vagy még jobban.

Erre ijedt csak meg igazán Vidonka. Eleinte hencegett, hogy így, úgy, ő egyedül akar menni, nem gyerek ő, de férfi, aki a pokoltól se fél, de mikor aztán észrevette, hogy a huszárkíséret nem pusztán dísz, a földhöz vágta magát, sírt, könyörgött Zsiguskámnak, szívemnek nevezte Bernáthot, csak hagyja őt inkább a világba bújdosni, mert őt a Dőry okvetlenül meglövi, ha vallomást tesz, mikor még ilyen nagy urat is meglőtt, mint a Horváth, ne kívánják az ő halálát, mert mit fog csinálni azután a szerencsétlen özvegy Katuska?

Hasztalan esengett, nem volt irgalom, a két huszár közrevette, és kegyetlenül visszakísérte Egerbe, mint egy deliquenst. Igaz ellenben, hogy egyébként megadták neki a külső tiszteletet, szólítván őt folyton nemzetes úrnak.

Reggel aztán volt nagy öröm a Buttler-palotában, hogy megkerült, de volt nagy parádé is, míg el bírták vinni az érseki palotába. Sok rábeszélésre csak olyan föltétel alatt volt hajlandó menni, ha zárt hintóban viszik, s két fölfegyverzett huszár ül jobbról-balról mellette, akik soha el nem hagyják, csak midőn a kihallgatási terembe lép, ott azután bevárják, közreveszik, hogy a testéhez senki se férhessen, visszakísérik a hintóra, s meg se állnak vele, csak Bozoson, átadván őt a szépséges Katuskának, aki azóta már bizonyosan kisírta a két bársonyos nézésű szemét utána való aggodalmában.

Úgy is történt, de vitték legyen bármekkora fénnyel »nemzetes uramat«, s ez volt életének legborzasztóbb napja, reszketett, mint a kocsonya az egész úton, mintha a vesztőhelyre kísérnék, mikor azonban már benn volt a szentszéki tagok előtt, csodálatos módon elszánta magát, eb az élet, makk a tromf, s dacára, hogy egész éjjel nem aludt, és a vállán meg volt sebesítve, olyan bátor vallomást tett a Dőry által rendelt emelőgépről, annak készítéséről, alkalmazásáról és eltüntetéséről, valamint ama kísérletekről is, hogy Dőry őt pénzbeli ígéretekkel külső országokba idegen név alá kívánta rejteni, hogy a kanonokoknak égfelé meredt minden haja szála.

Milyen új szenzáció volt ez megint! Az egész város föllélegzett e vallomásra. Ez volt a döntő fejszecsapás - mondták. - Most már mehetnek Dőryék a pokolba. Győzött Buttler.

Minden ember Vidonkáról beszélt. Ő volt - úgymond - az a kis gombostű, mely a hazugságok fölfújt, nagy hólyagát kiszúrta. Nevezetes ember lett egy csapásra. Estélig két piktor kereste (mert az érseki udvar körül mindig lebzselt egy csomó festékrontó), hogy az arcképét lefessék, a helybeli lelkes hölgyek valamelyik uzsonna mellett egy babérkoszorút kötöttek hamarjában, és küldték neki, de az már nem találta meg, akkor ő már túl volt Ungon-Beregen, azaz hogy éppen Ung felé robogott fegyveres fedezet alatt. Meglehet, ha itt marad, estére fáklyászenét is kapott volna a jogászoktól, de hát az igazi érdem szerény, Vidonka elutazott.

Négy parádés ló vitte, mint egy herceget, alázatosan köszöngettek a szembejövők, s a kerekek egész úton vidoran dübörögtek: Katuska, Katuska, Katuska.



TIZENHATODIK FEJEZET
A SZENTENCIA

A halról szeretnék hasonlatot mondani, mert az elég ostoba, de attól tartok, hogy ő nem látja, ami a víz tükrében mutatkozik. A vízi poloska már előnyösebb helyzetben van, mert ő a víz felületén úszik, mint az eldobott forgács, s lehetőleg jól látja a víz tükrében a parti fákat. Ha mármost beszélni tudna és okoskodni, arra a kérdésre, milyenek a fák, bizonyosan így felelne:

»A fák zöldek és csodálatosképpen vannak alkotva; alul koronájuk van, fölül a vaskos törzsük, s a lombkorona finom, szinte hajszálnyi rostozata tartja az óriási törzsöt, mely oly vastag, mint egy fürdő asszonyi állatnak a dereka. Mindez persze szinte lehetetlennek látszanék - fejezé be magyarázatát az okos kis vízi poloska -, ha nem győződnénk meg, odáig úszva, hol a fák vannak, hogy a fáknak voltaképpen nincs testük.«

Hasonló csalóka dolog, amilyenről a vízi bogár beszélne nekünk, igen sok lehet az emberre nézve is, csak nem tud róla. Ilyen vízbe néző ésszel ítél meg helyzeteket és instituciókat. Csak a vízi poloska példájából érthető örök időktől, miért hiszi, hogy a becsület fehérségét az a piros vér tartja fönn, amit párbajban ont.

Embert ölni voltaképpen igen kényelmetlen dolog, még ebben a virtusos formában is. Azt mondjuk, ha valaki megteszi: ugyan hogy tud aludni tőle? De azért az illető nyer vele világi respektusban. Nem lesz jobb, se tisztább, csak véresebb, a jó emberektől távolabb jutott, a pokolhoz közelebb, sőt félig már benne van az alvilági katlanban, mert az éjszakája már az ördögé. És bár tudjuk mindezt, mindegy, mi mégis úgy látjuk, hogy azóta ő tiszteletre méltóbb.

Így volt Dőryvel, mióta lelőtte Horváthot. Bizonyos nevezetesség és nimbusz vette körül. A mód, amellyel leányát főkötőhöz juttatta, undort keltett iránta, de hogy most ráadásul a rivális leánynak, a jónak az atyját is meglőtte, a rossz emberből előlépett »fene embernek«. A fene ember pedig nagy hatalom Magyarországon. Annak mindenki a kedvében jár. Nemhogy közös erővel leütnék, hanem egyenként kitérnek előle. Sőt apránkint pártja támad, mert élvezet az erőssel tartani.

A fantázia neveli erejét, bátorságát még nagyobbra. Szárnyaira veszi, segíti. Akciókat gondolnak ki a számára, röpke mondatokat adnak a szájába.

Nagy rémületet keltett az érseki udvarnál egy ilyen nyilatkozata, melyet állítólag a »Három biká«-nál tett egy fiatal káplán előtt, aki ott a röszkei papot látogatta meg, s panaszkodott, hogy nem bír előlépni.

- Lesz most elég alkalom, fiatalember - jegyezte meg Dőry -, mert biztosíthatom, hogy a legközelebbi napokban eltemetnek néhány kanonokot.

Pruzsinszky kanonok, szentszéki ülnök szakácsnéja szedte föl a hírt a piacon, s mondta el a gazdájának, megtoldván még azzal is, hogy Maszly, az asztalos ennek a kontójára mindjárt megrendelt egy csomó szárított diófát koporsókra.

E naptól kezdve egy hang se szivárgott ki többé a szentszék tanúkihallgatásaiból, sőt az egyes kanonokok se otthon, se társaságban nem ejtettek el többé véleményt a pörről. Ha valaki előhozta, fölhúzták a szemöldjeiket, s egy hja, hja, vagy egy hm, hm volt a legbővebb információ. Mert hát a jó pisztoly még lakatnak is jó.

Pedig a szentszék ülései még eltartottak vagy egy hétig, részint az újra berendelt tanúk, a communis opinio tanúi, részint pedig a már kihallgatott tanúk pótkihallgatása végett.

Akkor aztán hazamentek a famózus dráma személyei, Buttlerék Bozosra, Dőryék Röszkére s elkezdődött az írásbeli pör, a fiskálisok nyelvelése. (Hej, most volna jó kikaparni a sírjából Pereviczkyt.)

A sokféle válasz, viszonválasz, ellenválasz, végválasz eltartott vagy másfél esztendeig. Ezalatt az elárvult Piroska Bornócon lakott Bernáth házánál (őt jelölte ki gyámjának egy korábbi végrendelet), Fáy és Buttler pedig Pozsonyban és Bécsben dolgoztak, patrónusokat keresve, akik befolyásukat a papoknál latba vessék a pör kedvező kimenetelére. De ugyanezt cselekedte Dőry is a leányával. Mária még a főhercegeket is sorra járta, s mint egy beavatott kortárs, Szoltsányi udvari ágens írja: »Alig volt akkoriban nevezetes élő ember és potentátus, aki bele ne mártotta volna ebbe a híres és különös processzusba valamelyképpen az ujját, némelyik egyébiránt (teszi hozzá zárójelben) piszkos is lett tőle.«

A talaj sohasem volt olyan kedvező a közbenjárásokra, mint éppen most (ámbár ez iránt a magyar klíma máskor se mostoha), de most az egri érseknek és a kanonokoknak se főtt egyébben a fejük, mint hogy patronusokat gyűjtsenek, lévén üresedésben Ambrus főherceg halála óta az esztergomi érsekség (melynek székhelye azonban ez idő szerint Nagyszombatban van), úgyszintén nehány püspökség is betöltetlen.

Olyan jólesett hát, mintha hájjal kenegetnék méltóságos főtisztelendő báró Fischer István érsek utam talpát, mikor irányadó, hatalmas emberek ajánlták fel szolgálataikat a hercegprímási méltóság elnyerésénél. Halomszámra kapta a leveleket innen is, onnan is. Mégiscsak szép az, hogy minden ember őreá gondol. Úgyszintén meg lehettek elégedve a nagyságos kanonok urak, mert őket is felkeresték a nagyrangú perszónák az episztoláikkal, reményeket keltve az elnyerendő püspökségek iránt, mintha pásztortüzeket gyújtanának a fekete betűerdőkben, melyek közel látszottak csillogni.

Mindez igen szép volt, igen kedves volt - de bizonyos idő múltán kezdett tűrhetetlen lenni, mert az egyik arra az esetre ígérte a támogatást, ha a Buttler-Dőry Mária-féle házasságot megsemmisítik, a másik arra az esetre, ha a házasságot érvényesnek mondják ki. Úgyhogy aztán érsek és kanonok, ha jó hangulatban volt néhány bikavér kvaterka után, azt is mondhatta: »Sok jó barátom van mindenfelé«, de ha rossz hangulatba jutott, abban a sóhajtásában is igazság nyilvánult: »Tele vagyok ellenségekkel.«

Sőt a végén úgy megkonfundálták az érseket a különböző informáló levelek, staféták, nem ritkán udvari kurirok, fenyegető és ígérgető intervenciók, hogy elkeseredetten kiáltott föl:

- Ha még sokáig tart ez a Buttler-pör, az őrültek házába jutok.

És az bizony még sokáig tartott, mert a prókátoroknak is meg kellett mutatniok, mit tudnak. A laikus közönség különben is azt hitte, amit a vízi poloska a fákról, hogy az ügyvédek floskulusaira, szillogizmusaira, elmeéllel kifaragott argumentumaira, e vékony, satnya gallyacskákra támaszkodik a hatalmas törzsök: a pör merituma. S nagy érdeklődéssel emlegették négy vármegyében, hogy Szűcs ügyvéd ezt meg azt hozta fel, majd meg a Dőry ügyvédjét dicsérték, aki Vidonka vallomását szörnyen megerőtleníté ama hatalmas érvekkel, hogy Vidonka teljesen meg van véve Buttler által, amennyiben olyan hallatlan beneficiumokat húz mint uradalmi asztalos Buttlertől (ahogy azt a becsatolt okmányok mutatják), mely két megyei vicispán javadalmazásával ér fel, s ezzel szemben eddig összesen egy széket csinált az uradalomnak, amelyen a bozosi szolgálók fejni szokta, a tehén alatt ülve, de amely ezek szerint többe került, mint közönségesebb országokban a királyi szék... De iszen több ember ez, mint a Buttlerék Szűcse... Pedig hát Buttlertől azt várta volna az ember, hogy legalábbis egy Demosthenest állítson ki. S az nem is nehéz, mert kavics helyett aranyakat rakhatott volna a nyelve alá.

Egyszer azonban mégis vége lett az ügyvédek szószátyárkodásának, és a szentszék egy hideg januári napon összegyűlt, és meghozta az ítéletet nagy titokban. Senki még csak nem is gyaníthatta.

Három kanonok szavazott a házassági kötelék felbontása mellett, három ellene (de hogy melyik ide, melyik oda, az sohase jutott a laikusok tudomására.)

A generalis auditor, azt mesélik, habozott egy percig az egyenlő szavazatokkal szemben, verejték ült ki a homlokára, aztán szippantott egyet a burnótjából, és így szólt fojtott hangon:

- Tekintve, hogy a szavazatok megoszlottak, én Atya, Fiú és a Szentlélek Isten nevében, és az egyház szokásai szerint, azokhoz csatlakozom, akik a házasság épségben tartását támogatják.

A Buttler házasságát Dőry Máriával tehát érvényesnek mondta ki a szentszék. Vége volt mindennek. De a világ azért csak tovább tartott. A téli napfény benevetett az ablakokon úgy, mint azelőtt. Földindulás nem támadt, hogy a palotát rommá tegye. Az ős püspökök nem ugrottak ki a rámáikból. Semmi se mozdult. Mintha isten se lenne az égben. Csak a jogászok tettek meg annyit, midőn a hírt megtudták, hogy éjjel beverték a kanonokok ablakait, azokét is, akik nemmel, azokét is, akik igennel szavaztak. S míg a kanonoki lakokban recsegtek az ablaküvegek, s potyogtak kövek és záptojások a bútorokra, addig az érseki palotában mély csönd volt, és édesdeden aludt az érsek fehér párnáin, szépeket álmodozva.

Az égből szakadt le egy koronás mókus, piros hámban, picinyke aranyszekeret húzva, melynek kerekei sebesen forogtak a tejszínű levegőben, de az olybá tűnt fel, mintha tömör hegy volna, s a szédületesen meredek hegyről rohan le a mókus. Két fehér galamb is repült ott, de a kis járművecske keresztülgázolt rajtuk, tört szárnnyal hulltak, hulltak lefelé, a mókus is csak nyargalt, a korona úgy fénylett a fején, hogy szinte kápráztató volt, és a kis mókus képe szakasztott olyan volt, mint a Ludovika császárnéé. Aztán egyszerre leért, és megállott a filigrán arany jármű az egri érseki rezidencia előtt. Két érseki huszár, a Pali meg a Gyurka odaugrott, de azok is olyan picinyek lettek, mint a mézeskalács huszár, levették róla a málhát, egy arany diót. Az érsek fogja, megtöri a fogával (éppen csak az az egy foga volt már), hát valami piros van benne, kezdi nyomogatni, morzsolni, bontogatni, hát nagyobbodik, formálódik, míg egyszer csak... egy bíbornoki kalap.



TIZENHETEDIK FEJEZET
RÜGYEK A HÓ ALATT

Hogy miért kellett ennek így történni?

Hát én tudom? Csak gondolom, azért történt mindez így, amiért a folyamok is úgy mennek, ahogy mennek, és nem úgy, amint az emberek szabályozák őket.

Ezek a siető folyamatok hol ide hajlanak, hol amoda, a legszebb vidék következnék, s íme, elcsavarodnak zord sziklák közé, vagy átszaladnak virágtalan csúf sivatagra, és csak sietnek, sietnek, örökké sietnek.

Néhol aztán egyszerre ok nélkül megfordulnak, és jönnek megint egy darabig arrafelé, ahol már tegnap jártak... Talán elvesztették valamijöket útközben? Dehogy, hiszen nem abban a mederben térnek vissza, ahol megtalálhatnák.

Hát akkor miért jönnek vissza? Van annak valami értelme? Mert ha nem sietnének, a visszafordulás menthető lenne, ha pedig nem fordulnának vissza, a sietésükben volna logika.

De ők csak mennek-mennek bolond fővel, ahogy akarnak.

Ohó! Éppen ez a nagy kérdés. Az ő akaratuk-e az? Vagy a föld titkos erői, hatalmai szabják ezt ki így? Hegyek, sziklák állják útjukat, és terelik erre-arra? Isten tudja. S elég is, ha ő tudja. Bizonyos csak az, hogy így vagy úgy, egy napon megérkeznek, ahová sietnek, a mindeneket elnyelő tengerbe, mely várja a többi vizeket, és el nem ereszti a megérkezetteket többé sehová.

De ahogy a vizek lassan sietnek ama hegy felé is, mely majdan útjukat állja (mert ők végre is nem tudják ezt) úgy hömpölyögtek tovább a Buttler-féle pör eseményei. A szentszék ítélete lesújtó volt, de Fáy nem esett kétségbe, s Buttlert is visszatartotta a csüggedéstől.

- Csigavér, János fiam, most már átvisszük a pört az érseki székhez.

- Ott is csak papok vannak.

- De ezek különb papok, és nincsen mögöttük ez a ravasz róka, ez a Fischer. Aztán ha elveszítjük, ott van még a pápai szék. Ráérünk. Piroska nem nyugtalan. Hiszen olvastad a levelét.

Piroskához ugyanis azt a kérdést intézte Fáy az ítélet után, hogy kész-e várni Buttlerre, míg a pör minden fórumon lefolyik, mert addig mindig van remény.

Piroska azt felelte: »Várok rá, amíg remény lesz, és várok rá azontúl is, amikor már nem lesz remény.«

Hat egri kanonok írhat-e be annyi keserűséget ezer árkus papirosba, amennyi édesség ebben a három sorban van?

Akármit mondanak a poéták, a bánat nem tör csontot. Szinte hihetetlen, hogy mennyit elbír belőle az ember. Vannak konstrukciók, hogy mindegy nekik, akár egy font a bánatból, akár ezer mázsa. A hangya csak tovább mászik, akár a nagy kő, akár a kavics alatt. Buttler el se bírta képzelni, hogy ő túlélhessen egy marasztaló ítéletet. S íme, még mindig él és tervez.

Pedig most már kellemetlenebb az állapot. Most már nyíltabban lép föl Dőry Mária; eddig csak taktikából lopta be magát a Buttler-kastélyokba, meghúzódott ott, mint egy sajnálatra méltó lény, akit az apja elkergetett otthonról. »Eredj a porontyoddal az uradhoz, hadd lássa a világ, hogy ott lakol.« Ott kuncsorgott, úgyszólván a gazdatisztek kegyelméből, akik restellték elutasítani, így gondolkozván: »Az ördög nem alszik, az igazság alszik, ki tudja, hátha még egyszer úrnőnk lesz.« De most már ítélet volt, most ő igazi Buttler grófné, s nagy éclat-val, ragyogó pompával kifejtve vonult be a párdányi kastélyba, frájjokkal, komornákkal, udvarmesternővel. Minthogy pedig ez ellen a prefektus, Nogáll Ferenc uram óvást tett, a grófné a nemes vármegyéhez fordult panaszával. A Torontál megyei alispán aztán fölkereste a grófot, és rábírta, hogy miután az asszony csakugyan az ő nevét viseli, legalább addig, míg a törvény másképp nem ítél, Magyarország első mágnása és gavallérja nem teheti, hogy a saját nevét ne honorálja, jusson az akármilyen rossz helyre.

Buttler erre kijelenté, hogy feleségének nem ismeri el, de miután a törvény mégis törvény, és egy ítélet már van, mindaddig, míg az ítélet meg nem változik, megengedi Dőry Máriának, hogy erdőteleki kastélyát lakhelyül használhatja, s az uradalmi pénztárból havonként kétezer rénusi forintokat fölvegyen, de olyan föltétel alatt, hogy a többi kastélyába a lábát be ne tegye.

Mária tehát az erdőteleki kastélyában ütött tanyát. Tige gróf meg az egri katonatisztek mindennapos vendégek voltak. Vidám lakmározások zaja verte fel az eddig csendes, elhagyatott fészket, mindamellett a Fáy kémjei nem bírtak jelenteni semmi olyat, ami Mária kicsapongásaira mutatna. Pedig a ravasz Krok apó mint kastélyfelügyelő volt ott alkalmazva »Kampós János« név alatt. Krok apó különösen egy dologra vigyázott nagyon, hogy a röszkei pap nem fog-e odajönni álruhában vagy egyébként?

De Mária okos volt, minden tekintetben ügyelt magára. Sőt bizonyos női ravaszsággal olyanná varázsolta Erdőtelket, mintha ez lenne az igazi Buttler-ház, maga Buttler János pedig csak egy elfajzott cinikus, aki becsületes úri családját elhagyva, egy fantasztikus rögeszmével ődöng a nagyvilágban.

Németországban élt ugyanis egy csomó Buttler, részint bárók, részint nemesek, szeretetre méltó lovagok, lovak híján. Volt ott egy nagy csomó kisgyerek, egy nagy csomó öreg kisasszony, mindenféle bácsi, néni, azokkal Mária levelezést kezdett, rokonságot kötött, s ideédesgette Erdőtelekre, útiköltséget is küldvén nekik. Itt aztán tejbe-vajba fürösztötte, elannyira, hogy sohase volt úgy a ház, hogy négy-öt Buttler családtag ne ült volna az asztalnál.

És bámulatos volt, mint tudta ő felcicomázni a maga házát a rezes orrú, pápaszemes, vuklis öreg dámákkal, kik a fejeiket hajporozták és a Buttler nevet viselték. E tisztes hölgyek többnyire udvarhölgyek valának fiatalabb korukban, ami kis német udvarok valamelyikében, hol a cukros szelencét kulccsal csukja el a fejedelemasszony éjszakára, és ha valamelyik csirke egy lábbal jön be az asztalra, a fejedelem őfensége kirúgja maga alól a széket, s a comb-elsikkasztásért drákói rendszabályokkal fenyegeti meg az egész udvart, ha pedig jószívű, hát lemondással ijesztgeti.

A volt udvarhölgyek olyan zománcot adtak az erdőteleki háznak, hogy a hevesi nemesség legelőkelőbb része lassan-lassan szemet kezdett hunyni az úgynevezett »előzményekre« s az Almássyak, Brezovayak, Dobóczkyak, Lubyak, sőt még a puritán Papszászok se átallták »vizitába« vinni az asszonyaikat.

Mindezekről pedig azt referálta Krok apó Fáynak:

»Az udvari dámák meglehetősen kopott selyem szoknyákban járnak, de a környékbeli nemes asszonyok szeretik ezeknek a suhogását hallani, s rendre jönnek ide Telekre »fusskratz«-ra.

Az Mária asszony mindamellett nem boldog, valamely titokzatos búslakodása mégis vagyon. Sokszor órákig elbarangol egyedül a kertben, ütögeti napernyője nyelével a virágokat. Mikoron pedig az asszony a virágot üti, akkor mindig csókol valakit képzeletében. Probatum est.

Nem tudom kihámozni, ki motoszkál fejében. A Tige gróf nem. Mert a múltkor séta közben, mikor az asszonynak egy hajfürtje leomlott a kalapja alól hátul a fehér nyakán, hozzája nyúlván a hajához, pórul járt, mert haraggal megfenyegeté, mondván:

- Viselje magát tisztességesen, hallja az úr, gróf uram, mert azért, hogy senki jószága vagyok, hogy van is uram, nincs is, az tíz körmöm minden bizonnyal megvagyon, ha nem hiszi, megtapasztalhatja.

A többi officirek irányában szintén valóságos jégcsap, csak unalomból konverzál velük. Csodálatos egy asszonyszemély! A kis leánykát, kit »konteszkának« hívnak, nem szereti. Ebből következik, hogy nem szereti a papot sem, és én hiába lesem jöttét.

Tegnapelőtt óta itt van az öreg Dőry is, ki egy csimpánzmajmot hozott magával. A majommal sok tréfát követnek el az öreg Buttler-dámák. Hasonlítanak is egymáshoz.

Apa és leánya közt egy beszélgetést hallgattam ki a kulcslyukon. A lány mondta:

- Oh, apám, ez az élet tűrhetetlen rabság nekem, ha sokáig tart.

- Csak türelem, az idő mindent helyrehozhat, amit mi elhibáztunk.

Az asszony könnyezett.

- Még a kő is megfordulhat a föld belsejében, mert a patak vize kimossa, és megfordítja más oldalra, de az ő szíve sohase fordulhat felém.

- Kit tudja? Idővel elfelejti a Piroskát.

- Azt gondolod, atyám?

- Biztos vagyok benne.

- Miből meríted ezt?

- Mert ösmerem az emberi szívet. Lángol, lángol, aztán kialszik.

- Vajon?

- Ej, hát láttál már te még tuskóban is olyat, amely mindig égett, és soha ki nem hamvadt? Hol van, mutasd meg, láttál olyat? Nos, ugye nincs? Az ő szíve is közömbös lesz egyszer. És ha aztán közömbös lesz, valami olyan szél jöhet, hogy hozzád fújja a hamuját, kivált, ha ügyes leszesz.

Ezt a beszélgetést csak azért írom meg a tekintetes úrnak, mert az a gyanúm, hogy Mária asszony immár elvette Istentől büntetését, mivelhogy titokban a János grófot szereti. De ez csak az öreg Krok kombinációja, amit csak szagol, de nem lát. Pediglen sokszor jobb az orra, mint a szeme. Maradtam a tekintetes úrnak hű vizslája stb...«

Fáy elolvasta ezeket a leveleket, de Buttlernek nem szólt felőlük semmit. Azon volt, hogy Buttler a közügyekbe merüljön, hogy életét elirányítsa a meddő, sorvasztó pörtől más tájakra is. Eltuszkolta a pozsonyi országgyűlésre, hogy kóstolja meg a politikát. Kifestett hölgy, az igaz, s a végén bizonyosan megcsalja az embert, de egy időre nagyon bele lehet bolondulni.

Ezalatt pedig röpült az idő, mint a madár, de a pör csak csúszott, mint a teknősbéka. Egy év telt bele, míg az érseki szék ítélt, egy további év, míg a pápai szék döntött benne. Kétszer fagyott be és engedett ki a kis patak a bornóci Bernáth-kertben, míg végre kimondta ez a két föllebbezési fórum is, hogy a házasság érvényes.

- No, most már mehetünk az Istenhez - fakadt ki Fáy mély keserűséggel.

Leírhatatlan a levertség, ami most beállt a Buttler-párton. Most már nem volt remény sem. Pedig hát az isten kamrájában a remény áll a legnagyobb zsákban, s mindig ki van a madzagja oltva, hogy mindenki belenyúlhasson; ebben az egyben nincs fösvénység.

Hát most is úgy volt. Nem kellett ott el sem menni az Istenhez, önként nyújtott az nekik nemsokára reményt, pedig most az egyszer nehezére eshetett, mert magához kellett vennie evégből Szimáncsiné asszonyomat.

Szimáncsiné ugyanis meghalt (azt mondták, hogy a pálinka gyulladt meg benne), a halálos ágyához odakívánta az elöljáróságot és a felső-alsó szomszédokat, Turpis József uramat, a szűcsöt és nemzetes Tóth György uramat, a kocsmárost. A pappal is megkínálták a könnyező unokái, de csak a fejét rázta, hogy nem kér belőle, mert mint jó keresztény akar meghalni: neki csak az elöljáróság kell és a két szomszéd.

Midőn valamennyien összegyűltenek ágya körül, istennek ajánlta lelkét, kinyilvánítván, hogy nagy teher nyomja, melyet nem akar magával vinni a másvilágra.

Töredelmesen bevallotta ezek után, hogy ő Egerben a szentszék előtt hamisan tanúskodott, mert Buttler gróf nem akarta feleségül venni Dőry kisasszonyt; a jegygyűrűt őhozzá vágta, azóta szaggatást érez minden holdtöltekor a halántékában, ahová a gyűrű esett; kezét a menyasszony kezéből kitépte, és több ízben kijelentette, hogy nem kell se lelkének, se testének.

E vallomás egy darabig a parasztok közt keringett, senki sem merte tovább adni Dőrytől való félelmében, de Tóth uram nem sajnálta a fáradságot, fogta a tarisznyáját, s elvitte a hírt ahhoz, akit illet, minthogy pedig gróf Buttler messze Pozsonyban volt az országgyűlésen, fölkereste Bornócon a menyasszonyát, ki még most a harmadik esztendőben is gyászruhát viselt az apjáért.

Ah, de szép volt ez a kis Piroska. Soha életében nem feledhette többé Tóth uram. Aztán milyen szíves volt, milyen hálás volt iránta.

Sütöttek, főztek neki, kikérdezték, mit szeret, hogyan szereti, mintha valami herceg volna a háznál, el se eresztették éjszakára, mert már öregestére ért oda, selyem ágyba fektették, s Piroska maga vitte előtte még a gyertyát is.

Eleget szabadkozott szegény Tóth uram, azt se tudta, melyik lábára lépjen; minduntalan beleütötte magát valami politúros bútorba, hogy így, hogy úgy, szót sem érdemel a dolog, a fiatal gróf jó ismerőse, és most nincs is semmi mezei munka odahaza, hát inkább csak azért jött, hogy kijárhassa magát egy kicsit. Enni sem igen akart; minden egyes tál ételnél felpanaszolta, hogy a rántott csirkét akkoriban nem akarták megenni őnála a fiatal urak, és hogy minden veszedelem ebből keletkezett.

- Tóth uram az életemet adta most vissza - hálálkodott a kisasszony, és olyan víg lett, olyan pajkos lett egyszerre, hogy beleült vacsora után az öreg Bernáth ölébe, az meg a lábain lovagoltatta, mint a kisgyerekeket szokás. A nagyasszony pedig úgy nevetett, hogy a könnye is kicsordult:

- Ej, mennyi erő van még a lábadban, öregem.

Az pedig úgy nekibuzdult, hogy maga ment le a pincébe, éjnek idején lámpa mellett (nem lehetett róla lebeszélni), hogy van őneki ott, azt mondja, a homokban elásva egy palack tokaji bora, abból az esztendőből, amikor ő született. No ez ugyan régen volt. Elő is került amúgy pókhálósan, nagy diadallal csoszogott föl vele.

- Úgyse lehetne kedvesebb vendégünk - mondta az öregúr. - Mindig sajnáltam volna, ha nem ővele isszuk meg.

Fölbontották, kiosztották. A nagyasszony is ivott, a Piroska kisasszony teleöntötte a poharát, és egy köszöntőt mondott Tóth uramra. Isten tudja, mi lehetett benne, a szavakra már nem emlékszik, de amint észrevette, hogy az neki szól, isten tudja mi facsarta úgy meg a szívét, hogy elfakadt sírva - pedig azóta se sírt, ahogy a bába fürösztötte.

Éjjel aztán, míg a többiek aludtak, a szegény kisasszony levelet írt azzal a harmatos kezével Fáynak. Majdnem egész éjjel írt. Leírta, mit vallott a haldokló bűnös asszony. Hogy a boldogsághoz vezető lépcsőket gonosz tanúk, gonosz bírák rendre lerontották, Isten most ahelyett maga támasztott nekik egy létrát. Most már újra meg kell haladéktalanul indítani a pört.

Nyeregben ülő csatlós várt a levélre, hogy egy perc se vesszen, s vitte lóhalálában vagy Patakra, vagy Kohányba, ahol most Fáy van.

De már azért hajnalban fönn volt Piroska, mikor a vendégtől búcsúzni kellett, s olyan piros volt, mint az alma és olyan víg, mint a madár, ha cukrot tesznek neki a kalitkarácsba. Attól a cukortól a képzeletében már a gally ringatja.

Elkezdte faggatni, hogy mivel okozhatna neki örömet. Valami kis emléket fogadjon el, például egy órát vagy egy gyűrűt. S kirakott elébe annyi aranytárgyat, hogy húsz csóka se hoz össze annyit életében.

- Lássa, gazdag vagyok, csak örömet okoz, ha valami jelét adhatom hálámnak.

Tóth uram elvörösödött, sértődve tolta el az arany marhácskákat.

- Nem azért tettem, kérem alássan. Nemesember vagyok, kérem alássan.

- Pedig mégis el kell fogadnia valamit, vagy különben engem bánt meg.

Erre aztán nagyot nyelt Tóth uram, megadta magát sorsának, és elgondolkozott, mi legyen az.

- De aranyból kell lennie - tette hozzá Piroska, kitalálván, hogy valami csekélyebb tárgyat keres.

- Hát ha már éppen aranyból kell lennie - szólt Tóth uram, mialatt megizzadt az üstöke -, adjon a kisasszony négy-öt szálat a hajából, hogy a kislányomnak az imádságos könyvébe tehessem. Mert én magam, mi tagadás benne, nemigen szoktam imádkozni, márpedig csak azért, mert a papok javasolják. Nem lehet az akkor jó.

- Ej, ej, Tóth uram - fenyegette meg kedveskedve. - Nem hittem volna, hogy ilyen rossz ember.

Hanem azzal fogta is már az ollót és a hajából levágott egy fürtöt. A kis olló nyiszogott-csattogott, mintha sírna.

Tóth uram gyönyörködve morzsolta meg bütykös ujjai között az arany hajakat, aztán, hogy ő is erélyes legyen, nagy szemöldökhúzogatások közt kezdte a kisasszonyt ijesztgetni:

- Hehehe, mit szólna most a méltóságos Buttler gróf úr, ha tudná, hogy mim van?

Piroska mosolygott.

- Nem szólhatna semmit, mert énbelőlem csak éppen ez a haj nem az övé. Mikor megkért, a másik hajammal kért meg, de az kiment azóta a betegségemben.

Aztán még egy darabon el is kísérte, egészen az országútra, és az arra menő parasztok szeme láttára azt a piskóta kezet beletette az ő érdes nagy markába.

- No, az isten áldja meg, Tóth uram. Aztán ne kerüljön el bennünket, ha erre jár.

- De maga sem bennünket, ha majd grófné lesz és Röszkére vetődik. Volt már Röszkén?

- Nem.

- Szép falu - de aztán eszébe jutott, hogy voltaképpen Röszkét, nem is volna szabad említeni a történtek miatt, hát hozzátette -, bárcsak süllyesztette volna el az Isten a poklok fenekére. Ámbátor, ha akkor azt a csirkét megeszik a diákok - hát most talán nem is beszéltünk volna egymással.

S ezzel mély gondolatokba merülve indult meg hazafelé, annyi édes reményt hagyva ott, hogy abból egy szerelmes leány megint csak megél egypár esztendeig.



TIZENNYOLCADIK FEJEZET
CSÁSZÁRI KIRÁLYI NAPFÉNY

A haldokló vallomása után, mint a fölpiszkált parázs, újra kigyúlt a Buttler-ügy. A két ellenséges tábor a fegyvereihez nyúlt, hogy újra sorompóba álljon egymás ellen. Különösen a rendek közt szült nagy felháborodást a megvilágított háttér. A protestánsok gúnyolódtak, hogy a papság közt mekkora a korrupció. A katolikusok is restellték. Nagy Pál nyílt ülésen akarta felhozni az ügyet, alig bírták lebeszélni. Egy gróf Esterházy állítólag kinyilatkoztatta, hogy ha reparáció nem történik, ő maga is áttér más vallásra.

A nádorispán bálján Draskovics Miklós egy gruppban, ahol a nádor is jelen volt, hangosan kikelt.

- Kit védelmez a papság ily égre kiáltó hazugsággal? A röszkei papot. Annak a fráternek tövétől kellene elvágni a kezét, amellyel az áldást adta, őt magát lovak farkához kötni, és akként tépetni szét, ha komolyra vennék ebben az országban őfelsége jelszavát: »Justitia regnorum fundamentum.«

Általában Buttler sok barátot szerzett magának Pozsonyban, nőies szerénysége, nagy vagyona, melyet két kézzel szórt, nagy bánata, melyet magába zárt, sok szívet nyert meg neki. Annál több ellenszenv gyűlt Fischer érsek ellen, mint aki készakarva engedte meggyaláztatni a házasság szentségét. Az indignáció oly nagy volt, hogy annak nyomása alatt a király, ki őt prímásának akarta, elejté, és a rudnai és divékfalvi Rudnay Sándort nevezte ki hercegprímásnak.

Ily kedvező kilátások mellett újította meg Buttler a pörét Egerben.

- No, hát ezt már nem lehet elveszteni.

Maga tekintetes tudós Kövy Sándor is így biztatta meg Fáyt:

- Azt mondja Seneca, hogy nincs az istenek előtt kedvesebb látvány, mint a fátummal küzdő férfi. Nos, ez a látvány most már megszűnik, mert most már a fátum is a Buttler részén van.

Az ám. Ha a Párkák guzsalyán mindig egyfajta kender volna... és senki se nyúlna hozzá, hogy kicserélje! Az ultramontánizmus is megmozdult, mert az eset nagyon kompromittálta volna az egyházat. A jezsuiták jól megjósolták II. József alatt: »Redibimus sicuti aquilae«, csakugyan visszatértek, igaz, nem mint sasok, de mint vakondokok, s elkezdték munkájukat a sötétben. Hiszen a Buttler-ügy piciny dolog, de a keline Fische gute Fische-féle principium bizonyosan a jezsuitáktól ragadt rá a kártyásokra (mert minden egyéb inkább őhozzájuk ragadt). Kis halak, nagy halak az ő horgukra kerültek, semmi sem volt olyan nagy, amit ők megmozgatni nem mernének, és semmi olyan kicsiny, amihez nyúlni restellnének. Ma egy birkát nyomorgatott a jezsuita, hogy gyapjat eresszen, holnap egy oroszlánt ingerelt, hogy valakit szétmarcangoljon, holnapután egy bolhával vesződött, hogy esetleg egy asszonynak az inge ráncába csúsztassa.

Leginkább a császári udvar körül rezsegtek, ott szőve finom hálóikat. A legügyesebb róka volt közöttük bizonyos Wirke Lőrinc, kassai születésű páter, a Mária Erzsébet főhercegnő gyóntatója.

Az udvari köröket, különösen a gyöngédebb nemet, nagyban foglalkoztatta az új fordulat, mely a Buttler-féle házasságban beállott. Kedves, izgató pletyka volt ez éveken át, most megint föléledt. Wirke atyának egy jó eszméje támadt, melyben legott igyekezett túladni a hercegné boudoir-jában.

- Addig nem lesz ebben az ügyben béke, fenség, míg az a leány férjhez nem megy.

- Melyik leány?

- Ama bizonyos Horváth Piroska.

- Azt mondják, szép.

- Hogy igen szép.

A főhercegasszony már nem volt szép, ahhoz a mezsgyéhez jutott korára nézve, mikor az asszonyok a szent cselekedeteket hajkurásszák, egy kis útimálhának a másvilágra.

- Persze, persze - szólt elgondolkozva -, ha az illető kisasszony férjhez menne, akkor Buttler gróf talán el is vesztené kedvét a pörhöz.

- Bizonyosan.

- Igen, de nem látom, mit lehetne ebben tenni?

- Fenséged mindent tehet, s megmentheti az egyházat a bizonytalan kimenetelű botránytól.

- Félek, Lőrinc atya, hogy ön túlbecsüli erőmet.

- Fenséged udvarhölgyének veheti, és rövidesen férjhez adhatja, mert igen gazdag.

A főhercegasszony elmosolyodott.

- Ön ravasz ember, Lőrinc atya, igen ravasz. Majd alszom erre a dologra egyet.

- Az angyal megsúgja fenségednek álmában, mit kelljen cselekednie.

Nyilvánvaló, hogy mit súghatott, mert rá egypár hétre staféta jött a palatinustól Ungvárra, a főispánhoz, hogy Mária Erzsébet főhercegné asszony őfensége látogatást tesz Budán a nádori családnál, amely alkalommal kegyesen venné, ha Horváth Piroska kisasszony, ki iránt a legmagasabb részvétet táplálja, megjelennék személye előtt. Főispán járjon el ebben az ügyben udvariasan és körültekintéssel.

Mit végzett a főispán, mutatja az, hogy Bernáthné nagyasszony és Piroska Budára utaztak pünkösdkor, megszállván Pesten, a »Sieben Kurfürst«-nél. Ott elhelyezkedvén a nagyasszony a következő parancsot adta ki a huszárnak:

- Azonnal fölveszed az ünneplő ruhádat, aztán keresel valahol egy kenőasszonyt és azt ide küldöd, mert engem nagyon összetört az út, minden csontom kívánja a kenést. Ennek után elmégy a palatinushoz, de tisztességesen viseld magad, hogy szégyent ne hozz a nyakamra, ott valami belső embernek megjelented, hogy megérkeztünk, érted-e, hogy megérkeztünk, és várjuk a parancsolatot. Aztán amit üzennek, jól eszedben tartsd az úton, hogy értelmesen elmondhasd itthon.

A huszár elment, és mialatt a magukkal hozott ruhákat, csipkéket kirakosgatták a ládákból, addig elő is jött azzal a hírrel, hogy kenőasszonyt nem kapott, mert az csak falun van.

- Hát a palatinusnál voltál-e?

- Igenis, voltam.

- Kivel beszéltél?

- Magával a palatinussal, kérem alássan.

- Lehetetlen! - csodálkozott a nagyasszony - Csakugyan vele beszéltél volna? És megmondtad neki?

- Igenis megmondtam.

- És mit üzent?

- Hogy, azt mondja, van szoba.

De még ki se mondta jól, amikor már - hirtelen keze volt a nagyasszonynak - odakente a jobb tenyerét a huszár képéhez, hogy kék és zöld szikrákat hányt a szeme.

- No, ugye van Pesten is kenőasszony, mi? Hiszen te a »Palatinus« traktérban voltál, szamár!

Biz azt még egyszer el kellett küldeni a nádori palotába, s melléje adni a »Sieben Kurfürst« kapusát is, hogy odataláljon.

De most el is végezte jól, mert másnap délelőtt aranyos udvari hintó jött az asszonyokért.

Hosszú volna leírni a fogadtatást úgy is, ahogy én gondolom, hát még úgy, amint a nagyasszony elbeszélte vagy ezerszer ezután, mindig hozzátévén a végére: »És amint végig hizlaltam a szememet a főhercegnén, a leányain, a palatinusnén, hát mégiscsak a legelőkelőbbnek, a legszebbnek tetszett nekem mindezek közt az én lelkem gyönyörűsége, a mi Piroskánk.«

Mária Erzsébet a kelenföldi kerti házban fogadta Piroskáékat, ahová a korán beállott nyári hőség elől menekült a nádori pár.

Mikor a hintó megállott - hát nem volt ott egyéb, csak egy kert, aminő falun is van akárhány. Nem láttak ott se katonaőrséget, se testőrt, se aranyos portást, se sürgő-forgó udvari népet, egy vén fehér kutya csóválta a farkát körülöttük, és nyújtogatta ki a piros, meleg nyelvét; a cserjék között pedig egy kopott ruhás, magas termetű öregember piszmogott az ásójával, hosszúkás, ráncos, bajusztalan arcán végigcsurgott a verejték.

- Mondja csak, barátom - szólítá meg a nagyasszony németül -, hol kell jelentkeznünk, hogy őfensége Mária Erzsébet elfogadjon bennünket?

Az öregember megemelte erre széles szalmakalapját, lecsapta az ásót, hogy majd ő elvezeti őket. Elöl ment az egyszerű épület felé, míg végre kinyitott egy ajtót, s előre ereszté a hölgyeket.

A nagyasszony abban a hitben, hogy itt elmarad, a zsebébe nyúlt, és egy fényes tallért nyújtott neki.

Az öregember elmosolyodott, és hátra tette a kezeit, de Bernáthné barátságosan hunyorított rá: »No, csak vegye el« - mondá.

- A palatinus nem szereti, ha a cselédei borravalókat fogadnak el - felelte szelíden. - Következésképp maga se fogadhat el borravalót. Beláthatja, kedves asszonyom.

- Szent Isten - hebegte most Bernáthné rettenetes gyanútól fölzaklatva -, csak talán nem...

- De igenis, én vagyok a palatinus. Semmit se tesz, kedves asszonyom. No, ne restellje. Hiszen maga jót akart velem a tallérral.

De késő volt sopánkodni, mert bent voltak a teremben, ahol egyszerűen öltözött hölgyek ültek körbe az asztalnál. Senki se gondolta volna a világon, hogy fejedelmi ágyból valók. Semmi selyemkelme vagy aranypaszománt, még kevésbé brüsszeli vagy valenciennes-i csipke rajtuk, ami van is, itt-ott a nyak körül, bizonyisten párnán kótissal vert, közönséges csipke... (de iszen megösmeri azt Bernáthné nagyasszony ezer ölről). Az asztalfőn a palatinusné ült, és kártyát rakott ki nekik.

- Íme, a magyar kisasszony, kedves cousine - mondá a nádorispán -, akit ön látni akart.

A nádorné abbahagyta a kártyavetést. Nem csúnya asszony, ha az ember jobban megnézi. Az igaz, hogy sokáig kell nézni, míg megtetszik. A főhercegkisasszonyok kíváncsian fordultak meg, s szemük rokonszenvesen tapad a gyönyörű magyar kisasszonyon. Ők maguk is viruló hajadonok, és elég csinosak, akinek ízlése a keskeny hosszú arc, csak a mellök ne volna úgy behorpadva. Mindenik egy-egy angoramacskát tartott az ölében, és a szőrét simogatta. Bernáthné szerette volna meglökni Piroskát, ha lett volna rá idő és hozzá lélek: hogy bizonyosan ez a legújabb udvari divat.

Mária Erzsébet öreg, ráncos arca egyszerre derültre igazodott össze, fölkelt és néhány lépést tett a jöttek felé, spanyol frizurás apró feje ingott, lóbálózott, akár a kakadué, mintha csak úgy oda volna ragasztva, és minden lépésnél félni lehetne, hogy egyszerre leesik a válláról, és legurul a földre. (Vagy, hogy csak a Mária Antoinette feje miatt képzeli úgy az ember.)

Bernáthné nagyasszony mélyen meghajtotta magát, Piroska pedig, aki ma először váltá föl fekete ruháját hófehérre, az akkori divat szerint a jobb térdét csukta össze, mint ahogy alul a szárán szokott a liliom összetörni.

- Jöjjön közelebb, gyermekem! - szólt a főhercegasszony egyszerűen, bátorítón, minden póz nélkül, csókra nyújtván eléje jobb kezét, miközben a ballal Bernáthnénak mutatott széket. - Foglaljon kérem helyet, asszonyom!

De a nagyasszony pihenése nem volt hosszadalmas, mert mihamar hozzája lépett a palatinusné, akinek a bóbitás, csipkés nagy fejdísze suhogott, ropogott, mikor a fejét mozdította, a kék szemei pedig úgy nevettek a nyájasságtól, édességtől, mintha a nagyasszony lenne a palatinusné, és ő volna a kulcsárnéja.

Látván őt közeledni Bernáthné, legott fölállt és hódolt okáért derekát meggörbítvén (ámbátor éppen reuma volt benne, hát jól is esett), akképpen felelgetett legkegyesebb kérdéseire. Tudakozódott férjéről, fiáról s az idei termésről. Megkérdezte: van-e sok apró csirkéje, libája, és hogy azokat is szoptatják-e az öreg tyúkok és libák?

A nagyasszony felelt kimerítően mindezekre, mialatt a bécsi főhercegné Piroskához intézett néhány meleg szót:

- Önnek nagy bánata van, gyermekem, nemde?

- Igen, fenség.

- Ne csüggedjen, gyermekem. Az élet tele szokott lenni keserűségekkel, enyhíti azokat a vallás.

- És az olyan kegyes szív részvétele, mint a fönségedé - felelte Piroska.

- Igen helyesen mondta, kedvesem. Én valóban nagy részvétet érzek ön iránt. Ön árva leány?

- Igen, fenség. Atyámat párbajban ölték meg.

- Szomorú eset, melyről már hallottam, és mely igen meghatott engem. Már akkor érlelődött meg bennem egy határozat, melyet ezután szeretnék foganatosítani, ha ön engedni fog szavamnak.

- Parancsolatnak veszem azt.

- Oltalmamba akarom önt venni, az én oltalmamba - tette hozzá némi negédes hangnyomattal -, udvarhölgyemmé teszem önt.

Piroska megremegett, elhalványodék, ajkai mozogtak, de egy szót se bírt kiejteni. A fenséges asszony észrevette zavarát, s egyenesen Bernáthnéhoz fordult:

- Ugye, átengedi őt nekem, asszonyom? Udvarhölgyemmé akarom őt.

- Ó, édes istenkém, mit feleljek - mondá a nagyasszony szelíden. - A mi házunkban az én uram parancsol. Nekünk mindent tőle kell megkérdezni.

- Hát kérdezzék meg - szólt a főhercegasszony kegyes fejbólintással. - Remélem, nem kapok tőle kosarat.

- Már nem tudom, fenséges asszonyom, hogy lesz. De az az egy bizonyos, hogy a fenségetek országaiban annyi hölgyet találni erre valót, amennyit csak parancsolnak, míg az én szegény öregemnek csak ez az egy kedvence van.

A főhercegnő erre is csak mosolygott, aztán megígértetvén magának, hogy a családi határozatról legközelebb értesítik, kegyesen elbocsátá a hölgyeket, kiket ismét visszavitt az udvari fogat a »Sieben Kurfürst«-be, hol emiatt nagy becsületük vala.



TIZENKILENCEDIK FEJEZET
»NE VÁRJ TÖBBÉ, GALAMBOM, ENGEMET«

Így ment végbe ez a magas fogadtatás, melynek következményeit érdekfeszülten várták Zemplénben, Ungban. A kisujjukat hagyták volna elvágni a megyei nemesasszonyok, ha egy olyan kis tükröt kapnak érte, aminő a mesékben van, hogy aki belenéz oda, ahová akar, meg az olyan kis szaruért, hogy az ember csak a füléhez teszi és meghallja vele, amit akárhol beszélnek. De tűkön ült Fáy is, Buttler is, nemkülönben az erdőtelki kastély lakója, aki szintén tudta, hogy Horváth Piroska a nádorhoz hivatalos. Jaj, mi lesz ebből?

Fáy kapva kapott a kegyes főhercegnő ajánlatán. Nagy dolog az, hogy most ilyen patrónushoz jut Piroska. »Virrad, öcsém, virrad« - írta levelében Buttlernek. - Nagy intés lesz mindenkinek, hogy az udvari körök szeszélye megfordult, s tudom, inkább leharapják előbb a nyelvüket kanonok uraim Egerben, mintsem ellenünk voksolnának.«

Buttler is majdnem kiugrott örömében a bőréből a Piroska »szerencséje« fölött, s egyhangúlag elhatároztatott, hogy Piroskát a nagyasszony Péter-Pál napja táján Bécsbe viszi, s átadja a fenséges asszony kezeibe, ki azután mindjárt nyári palotájába, Tirolba megyen udvarával.

Így is lett - de az eredményre nézve csalódtak. Az új patróna semmit sem lendített a dolgokon. A pör sehogy se akart előre menni. Az egri szentszék egyre halogatta egy és más ürügy alatt. Két év telt el, míg csak annyira lehetett vinni nagy sürgetéssel, hogy a Szimáncsiné halálos ágyánál megjelent tanúkat kihallgassák.

A háborúnak az a két nagy baja van, hogy sokba kerül, és hogy visszalőnek benne - különben egészen kellemes dolog lenne. Ez a nagy baja volt a Buttlerék új akciójának is. Dőryék a Szimáncsiné vallomását bizonyító tanúk ellen olyan tanúkat állítottak elő, akik viszont azt bizonyították, hogy Szimáncsiné az utolsó időkben delirium tremensben szenvedett, és teljesen eszelős volt. Nem lehetett annak egy szavát se beszámítani.

A kanonokoknak könnyű dolguk volt. Az, amiben a kihallgatások után legjobban bízott Fáy, hogy a Buttler menyasszonya az udvar közelében van, egy csöppet se konfundálta őket. Tudták ők jól, miért van ő ott. A jezsuiták megsúgták Fischernek, hogy a szép kisasszony nemsokára férjhez megy. Hisz annyi deli testőr, annyi finom gavallér kering abban a világban, hogy ha száz szíve volna is, elvesztené. Csak várjanak az ítélettel, mihelyt már a leány nem lesz a játékban, akár be is faggyúzhatják Buttlert. Mert a közvélemény, mint a kifáradt méh, ha nem lát többé virágot a füvek közt, könnyen visszavonul a kaptárjába. Azért tehát a virágot kell letépni mindenekelőtt.

Ezt bizony apránként észrevették Buttlerék is. Ohó, hiszen a Piroska elvitele voltaképpen ravasz taktika: férjhez akarják adni. A Piroska leveléből világosan kitetszett ez. A következő farsangon majdnem minden hétre volt egy kérője. A kegyes főhercegné asszony valóságos sportot csinált abból, hogy kérőket fogjon neki, de Piroska állhatatosan kikosarazta valamennyit.

Fáy fölháborodott, mikor ezt észrevette, öklével ütögette a saját fejét:

- Ejh, hol volt az eszem? Mikor én még sohase hittem németnek? A hímjének se. S most egy asszony főzött le így!

Rögtön fogatni akart, hogy Bécsbe megy, és hazahozza Piroskát. Buttler lebeszélte:

- Csak maradjon ő ott! Én bízom a jellemében. De ha nem bíznám, még kevésbé volna szabad onnét kivenni. Hát jogom van nekem, hozzám láncolni őt, hozzám, akinek már vajmi kevés kilátása van az ő kezére? Ha nem szeret meg senkit, és csak vár-vár ott is, abból én aligha nyerek valamit. Csak tudatnak édes. Ha pedig megszeret valakit, és nőül megy hozzá, jól jár szegény. Én pedig semmit se vesztek. Csak tudatnak keserű.

Ezt az érvelést Fáy is elfogadta.

- Nemesen gondolkozol, János gróf. Igazad van.

Valóban kevés volt a kilátás, s miután Piroska csak nem akart férjhez menni, s végre a szentszék se halaszthatta ad calendas graecas az ügyet, egy csendes napon kimondta újra a kötelék érvényességét.

Hanem hát ebbe éppen öt év telt bele, s a János gróf fekete haja közé ezüst szálak kezdtek már vegyülni.

Laetare vasárnap hozta meg az ítélet hírét Bozosra Buday uram, aki ökröket volt eladni az egri mészárosoknak.

Buttler elfásultan horgasztotta le a fejét.

- Tudtam - szólt tompán, és nem látszott rajta semmi különös fölindulás.

Egész nap szótlanul járt-kelt a kastélyban, az istállóban, megnézte a lovait, teheneit, a kertben a kedvenc öreg fáit, mintha egész nap csak búcsúznék.

Estefelé benyitott a Buday uram lakására, és játszott egy darabig az unokáival, bevárta, míg Buday leteszi a Szent Bibliát, mert minden áldott vasárnap ebben olvasgatott a jó úr, pedig az egészet tudta már könyv nélkül.

- Maga okos ember, Buday uram - szólítá meg csendesen. - Valamit kérdezek.

- Tessék parancsolni.

- Tud-e olyan országot valahol a világon, ahol nincsenek papok?

Buday uram elgondolkozott.

- Nemigen gondolnám, méltóságos uram, hogy volna valahol olyan nép, amelynek nincsenek papjai. Meglehet, de nem hiszem.

- Ha van, én megkeresem - felelte Buttler.

S azzal elkezdett csomagoltatni, és másnap reggel elutazott.

Bécsbe megérkezvén, beszállott a »Stadt Frankfurt«-ba, az volt akkor a magyar urak vendégfogadója. Két vagy három napig kóborgott az utcákon, a Mária Erzsébet palotája körül, valami terven törte a fejét. Vajúdott, küzdött, terhes volt valamivel, nyilván találkozni akart Piroskával, vagy mondani akart neki valamit, csak a »miként« iránt nem bírt határozni. Végre megpillantott valami ötvösnek a kirakatában egy filigrán ezüst hajót.

Bement, megvette a zsuzsut, és rávésette magyarul: »Ne várj többé, galambom, engemet.«

Mikor megvolt, szinte megriadt tőle. Nem elég magyaros a mondat, és tele van borúval, homállyal. Valami mást akart ő, valami mást. Mondta az ötvösnek, hogy reszelje le. De míg az a reszelőt kereste, azt határozta, hogy mégiscsak maradjon, hiszen úgyis mindegy.

A kis hajócskát becsomagoltatta, elküldte Piroskának, és ebben aztán megnyugodott, fölszedte innen is a sátorfáját, nekiindult a nagyvilágnak felejteni.

Jár, járt egy álló esztendeig. Kereste azt az országot, ahol nincsenek papok. Futott az emlékei elől. Egy helyütt se tudott megmaradni. Tájakat keresett, melyek semmiben se hasonlítanak a mieinkhez, egzotikus fákat, melyek ne emlékeztessenek a bornóciakra.

De csak tovább, még egyre tovább. Egyik tájék sem az igazi. A fák nem lehelnek sehol annyi oxigént, hogy szabadon, boldogan lélegezhessék, a füveken nincs annyi harmat, hogy a bánatát lemossa, a tenger nem morog olyan hangosan sehol, hogy szívének fájdalmas dobogását letompítsa.

A titkárját, Bóth Istvánt, a feleútról hazaküldte, azt mondván neki:

- Egyedül akarok bolyongani, kedves Bóth. Nem tűrhetek magam körül olyant, aki tudja, hogy ki voltam.

Idegen titkárt, idegen komornyikot fogadott, soha azelőtt nem hallott nyelvű nemzetbelit, s maga is azt a nyelvet tanulta. Futott a saját énje elől. El akarta hitetni magával, hogy nem emlékszik többé Buttler Jánosra.

Az emberekkel, a fákkal még sikerült. A pálmák, fikusok bambán lógatták lusta leveleiket. De a füvek ránevettek, azok a kis füvek csak olyanok voltak, mint a mieink, azok azt mondták: »Ismerünk téged.« A nap is csak az otthoni nap volt. Járt méltóságosan, fönségesen, ugyanazon a helyen, ahol tavaly, meg azelőtt. Húzódott, húzódott egyszerre Bécs fölött, Bozos fölött és Konstantinápoly fölött. És hol egy-egy cserép virág van lányos ház ablakában, azt mind süti, csiklandozza, a bimbóját meghasítja. Hát még a tengerek! Ó, a tengerek! Hiszen ők idegenek, közömbösek, jók, szelídek, csillapítók, de jaj, azok a nagy hajók, melyek jönnek, mennek rajtok, óriási barázdákat szántva, mintha betűket rajzolnának a végtelen ezüst lapra: »Ne várj többé, galambom, engemet.«



HUSZADIK FEJEZET
A KEDVES PYRKER ÉRSEK

Egy év és egy hónap múlva került haza Buttler, nem tudva felejteni. Egész lesoványodva jött vissza, szinte öregen. Rossz hírek várták. A Bernáth-pár meghalt, a nagyasszony csak három nappal élte túl az öregurat. Óriási temetés volt, és a négy vármegyéből összegyűlt nemesek még vissza se jöttek a temetőből, már a nagyasszony is kilehelte nemes lelkét - úgy kellett bevárni a másik temetést. Szolgák szaladtak a temetőbe, hogy nem kell a kriptaajtót befalazni, mert az asszony is követi urát.

A gyászesetről értesítették Piroskát is, ki váltott lovakon jött Bécsből, s maga is megbetegedett otthon. Mialatt fölépült, Isten tudja, mire lesz jó, de egyszerre csak elhatározta, hogy nem megy vissza Bécsbe, mindössze egy mentegető levelet írt a főhercegnőnek. Az bizony most maga gazdálkodik Bornócon, és a Buday uram legidősb fiát, Palit tette meg jószáigazgatónak, aki a híres keszthelyi Georgikonban tavaly végezte a gazdászatot.

Igaz, hogy a halál balra is kaszál, mert íme, Dőry uram hasonlóképpen letette örökre a kanalat, gonosz praktikái véget értek (számoljon be értük a másvilágon). De hát mi haszna? Akinek a lábát elviszi az ágyúgolyóbis, kevés vigasztalás annak, hogy az illető ágyú maga is megrepedt már azóta.

Mondják, hogy a temetésén egy lélek se siratta, csak a csimpánz üvöltözött, és nem akart a szertartás után a sírtól elmenni, erőnek erejével ki akarta a szamár majom kaparni a föld alól.

A sötét éjszakában csak egy helyütt csillámlott egy kis fényszikra. Egy csillag. Egy utolsó csillag. Vagy talán csak lidércfény.

Fischer érsek szintén meghalt azalatt, és alighogy hazaérkezett Buttler, a dalmát prímásnak, Pyrker Lászlónak egy bizalmas embere kereste föl, azzal az ígérettel, hogy ha ő (Pyrker) találna lenni egri érsek, pörét újból előveszi, és hamarosan megsemmisíti a házasságot. A homo intimus azt is megmondta Buttlernek, hogy Pyrker és Fáy már ebben a dologban személyesen érintkeztek.

Még egyszer fölpezsdült a Buttler vére. Tehát még van életcél. Föl most még egy utolsó küzdelemre!

Elhajtatott Patakra. Szegény Fáy is nagyon megrokkant, alig ösmert rá.

- Nem beteg, gyámatyám?

- Eszemben sincs. Talán rossz színben vagyok? Tudod, már nincs bennem elég olaj. Olyan vagyok, mint a lámpás, nem vagyok még sehol eltörve, de az olaj, az olaj. Hát te hol kóboroltál, nebuló?

- Kerestem egy olyan országot, ahol nincsenek papok.

- No, én tudok egy olyat. De azt csak hagyd meg nekem. Most különben úgyis találtunk egy derék papot.

- Tudom, a Pyrkert. Azért jöttem.

- Hát ezt okosan tetted. Eredj a nénédhez, ruhákat mángoroltat odakünn a kamrában, csókold meg, mert már régen nem látott, aztán ne is fogass ki, menj egyenesen Pozsonyba, és kövess el mindent a rokonainknál, szorítsátok azt a becsületes Pyrkert. Én már úgyis irkáltam-firkáltam mindenfelé. Mikor jöttél?

- Négy nappal ezelőtt.

- Hallottad a szegény öregeket?

- Ó, istenem, hogy mindennek el kell múlni. Mintha üresebb lenne a világ, mióta nincsenek.

Könnyek szivárogtak a szemeiből.

Az öregúr mindjárt le akarta törülni.

- Bornóc azonban még mindig Bornóc, mert a Piroskád most ott lakik.

Buttler szomorúan sóhajtott, és kitört szívéből a láva.

- Nem az enyim az már. Hej, dehogy az enyim. Ezermillió ember él a földtekén, mindenkié inkább, csak éppen az enyém nem, akinek őt még látni sem szabad.

- Persze, persze - tüsszögött az öreg. - Én vagyok az a gonosz zsarnok, aki az utadban áll.

Buttler lehorgasztotta a fejét, és egy szót se felelt. Fáy élesztgette.

- Hiszen tudom én, hogy azt nehéz megállni, én is voltam fiatal, és sok olaj volt bennem... Akinek tülanglé ruhája van, éppen azt nem kell a tűzhöz közel ereszteni, mert meggyullad. Mi volna abból, ha átjárogatnál Bornócra, s ott ülnétek esténkint egymás mellett a kanapén? No, mit nézel úgy rám a nagy szemeiddel? A kanapé nem mozdulna, de a vér igen. Nem is csoda, mert olyan helyes leány, hogy a minap alig egy óráig volt itt nálunk, de a nénédnek úgy megtetszett, hogy odavan azóta érte.

- Nem emlegetett engem?

- Dehogynem. Ő is szeretne veled találkozni, de neki is megmondtam.

- Hátha egyszer ő maga hína...

- Azt nem teszi - felelte Fáy komolyan. - Te még mindig a régi kisleánynak képzeled őt. Azóta tíz év szaladt el a fejünk fölött, fintyi-fantyi. Piroska most már kifejlett, komoly hölgy, okos, finom és előkelő, aki meg tudja gondolni, mit tesz.

- Talán már nem is szeret? - kérdé félénk, remegő hangon.

Fáy összeráncolta homlokát, s baljóslatú hangon mondá:

- No, te ugyan jól ösmered, fráter. Hiszen éppen a makacssága az ő betegsége. Nem fog az mást szeretni, míg ez a világ világ lesz.

Buttler új életkedvvel sietett Pozsonyba, s ott az egész hatalmas rokonságot Pyrker mellé sorakoztatta. De az ultramontán had is szemfüles, amint észrevették, hogy Buttlerék Pyrker mellett dolgoznak, legott Pyrker ellen fordultanak. Újra kigyúlt a harc, a kontra-Pyrkeristák mozgásba hozták a titkos befolyásukat, a jezsuitákat, a bigott mágnásasszonyokat: a győzelem esélye ide-oda ingadozott. Buttler szenvedéllyel vetette magát e küzdelembe. Most igazán hazárd kártyás volt, akinek mindene ezen az egy lapon úszott. Fűt-fát megmozgatott, még Kövynek is írt Patakra, lerajzolván az ellenkező táborok mozgalmát, kérdé, mitévő legyen, hova forduljon, mert mindenáron győzni akar, győzni kell!

Kövy uram azt írta neki vissza:

»Méltóságos öcsémuram! Minthogy az ágyúi nincsenek, amelyeket fölvonultasson ellenök, vasládái azonban vagynak, célirányos lészen ezeket megszólaltatni.«

Hm. Persze, a vasládákat! Buttler a homlokára ütött. Hogy ez előbb nem jutott eszébe. Hát jól van, hadd szóljanak a vasládák!

- Jöjjön be csak, Bóth uram!

Bóth uram bejött, és fejcsóválva nézte, hogy a gróf egy vasládát nyit ki, aztán kezdi belőle kihányni a bankókat, az aranyat, míg egész asztag lesz az asztalon.

- Olvassa csak össze, Bóth uram. Nagyon sok pénz ez?

Ő maga olyan egyszerű volt, oly idealista és oly gazdag, hogy a pénzről nem volt helyes ítélete.

- Hát biz ez sok pénz, méltóságos uram.

- No hát söpörje össze, és vigye el a perszonálishoz, hogy ajándékba küldöm a Ludovika-Akadémiára. Tud maga arról valamit?

- Hogyne, ott van a pesti határban, az Orczy-família majorján.

- Mit gondol, hány ifjú tanulhat ebből évenkint?

- Éppen húsz.

- Mondja meg őszintén, nem kevés ez éntőlem?

- Ellenkezőleg, fejedelmi ajándék.[17]

Az első vasláda nagy effektust csinált. De hiszen, van ám Kövynek praktikus esze is. A mágnások fölbuzdulva a jeles példán, kezdtek a mélyen varrt zsebükre ráakadni. Eddig is mindig úgy tette, mintha keresnék, - de mindig kisült utólag, hogy csak vakaróztak. Imitt-amott néhány öreg harisnya is kinyílt. Szóval, a Buttler-nevet szárnyra vette a magasztaló hír. Magában a Hofburgban is jó hangulat keletkezett iránta. A császár fösvény volt a lehetetlenségig, de szerette, ha az alattvalói könnyelműek.

Buttler pedig látván a jó tanács sikerét s belebőszülvén a Pyrker támogatásába, egyszerre mozgósította a többi vasládákat is, az óriási összegeket, melyek évek óta hevertek letétben a káptalanokban, vagy kölcsönképpen egyeseknél, bevonta mind, fölváltá aranyra, s elutazott Rómába a pápai udvarhoz hallatlan pompával, hogy az egész Róma erről beszélt. Oly kísérettel jelent meg az örök városban, mint egy király, ezüstbe, aranyba öltözött huszárainak láttára népcsődületek támadtak az utcákon.

A huszárok azonban csak a fehér népnek imponáltak, ő pedig a fekete népnél akart most sikert. Ahhoz nem huszár kell, hanem valami ügyes kenőember, aki okosan szólaltassa meg a vasládákat, melyeket a társzekér hozott. No, hát ebben sem volt hiány. Nogáll Ferenc uram, a párdányi prefektus, úgy beszél olaszul, mint a víz, s olyan ravasz és sima volt a modorában, mint egy nagykövet. Ő járta sorba a Vatikánban befolyással bíró papokat, s úgy meg bírta őket nyergelni, hogy mire Buttlerék hazaértek, már a Pyrker kinevezése is útban volt.

Hej, a föld is megrázkódni látszék a kevély örömtől, mikor végre nyilvánvaló lett a Pyrker kinevezése. A klerikálisok följajdulta, és a királyt szidták:

- Kár volt a Buttler szarvát így megnövelni.

Rákövetkező tavasszal be is vonult Pyrker az egri rezidenciába. Maga Buttler rendezte a fogadtatást. Az ő hintaján jött, az ő huszárjai lovagoltak mellette, meztelen kardokkal, a rezidencia kapujában ő fogadta egy eloquens beszéddel, amit végig se hallgatott az érsek, elérzékenyült, könnyekre fakadt, átölelte a szónok nyakát, és kétszer megcsókolta az összes ujjongó népek szeme láttára.

A palotában újfent a nyakába borult, mondván:

- Ezerszer köszönöm, édes fiam, amit értem tettél. Most már rajtam a sor.

Most már rajta a sor. Hát megint volt remény, még egyszer kibújt a nap a fellegek közül.

Vagy talán nem is a nap volt az, csak az a melegség, ami akkor szokott előállni, ha valaki jól befűt egy kályhát. (Nogáll uram mondhatná meg, hogy mennyit fűtött fel.)

Az ilyen kályha aztán meleg, egy ideig, míg végre hűl, hűl és utoljára csak egy közömbös hideg kályha.

Gróf Majláth Károly uram, aki közelebbről ösmerte Pyrkert, a sok ölelkezés láttára odaszólt Buttlernek, vastag őszinteséggel:

- Jól megnézd most ezt az érseket, János, mert sohase látod többé ilyennek.

Úgy is volt. Buttler kezdte sürgetni a pör revízióját egy idő múltán, Pyrker mindent ígért, de csak halogatta. Buttler nyugtalankodott, Pyrker mentegetőzött. Mindig volt vagy ezer oka. Most nem lehetett, az jött, ez jött közbe. Évekig tartott ez a búvosdi, végre elvesztette Buttler a türelmét és egyenesen a szeme közé vágta, hogy adós fizess, a megsemmisítés ki volt alkudva.

Erre aztán Pyrker színt vallott.

- Hát a kérdés úgy áll, kedves grófom, hogy amit ön kíván, az merő lehetetlenség. Ez már többé nem pusztán az ön ügye. Ami az öné belőle, az liliputi dolog, amit meg se lehet látni. Ez egy hatalmas harc volt, gróf uram, mely az egyház és a papságot rossz szemmel méregető elemek közt folyt. Igen szomorú, hogy a hadihajón, amelyet elsüllyesztettünk, rajta volt az ön búzája is, de el kellett süllyesztenünk, uram, mert rajta voltak ellenségeink is, akik a mi hajónkat roncsolják vala össze.

- Az én búzám tehát?

- Az ön búzája, uram, a tenger alatt van, és ott is marad.

- De hiszen ön nekem mást ígért, érsek úr - szólt a gróf haragosan.

- Bocsássa meg, kedves gróf, de nem voltam kellőleg informálva.

- Ah, értem - szólt a gróf gúnyosan -, én is úgy jártam. Én sem voltam kellőleg informálva az ön jelleme felől.



HUSZONEGYEDIK FEJEZET
CÉLTALANUL MEGY A HINTÓ

Végtelen keserűséggel hagyta el Buttler az érseki palotát. Mikor kilépett az utcára, olyan üres volt előtte a világ, mintha senki se lakná. Tűnődve állott meg a fogatnál, mint egy hajléktalan ember. A négy lova ott állt a palota előtt, toporzékoltak, kapáltak, hányták, vetették fejüket kevélyen. Azok elviszik akárhová. De hová vigyék? Mit mondjon a kocsisnak? Bozosra menjen? Hát mit csináljon Bozoson? Patakra menjen? Kihez? Ott csak szomorúság van. Az öreg Fáyt meglegyintette a múlt hónapban a guta, azóta tehetetlenül fekszik az ágyban, és a nyelvét se tudja többé mozdítani. Se beszélni nem képes, sem írni. Vissza sem adhatja már a szavát, hogy Piroskához nem közeledik addig, amíg ő nem szól. Hát ő ugyan sohase szól többet. De miért is közeledjék Piroskához? Nincs annak semmi értelme ezután.

Gépiesen ült föl a hintajába.

- Hova megyünk, méltóságos uram?

Egy percig habozott, hirtelen eszébe villant, amint keresgélt a helynevek közt, hogy van őneki még egy birtoka, amit még sohase látott: az imreghi uradalom.

- Imreghre megyünk, Mihály.

Nem akart ő Imreghre menni, dehogy akart. Annyit se érdekelte egész Imregh, mint egy mákszem, hanem iszen úgyis mindegy. Imreghet mondott, hát legyen Imregh.

Mentek, mentek, valahol aztán megálltak etetni. Arra se emlékszik, hol. A komornyikja megkérdezte, hogy akar-e vacsorálni?

- Nem.

- Nem fekszik le?

- Nem.

- Hát tovább menjünk?

- Tovább megyünk.

Megint mentek, mentek, erdők, mezők jöttek egymás után. Az erdők zúgása jótékonyan hatott izzó fejére. Titokzatos zsongító hangokat vélt kihallani ebből a zúgásból. Egy tó mellett vitt útjok, a hold világított, a tó szélén madarak mosakodtak, és ők is hallgatták az erdő zúgását.

Különös gondolatok rajzottak az elméjében. Az éj jó pajtás ezekhez: festéket ad a fantáziának. A hegyek járni kezdenek, a homályból griffek, szörnyek lépnek ki, a felhők azzá válnak, amivé az ember akarja. Elgondolta magában, hogy mily érdekes volna a halállal találkozni... Ha most az a hegy amott a halál volna s ide lépkedne hozzá a kaszájával, szépen meg lehetne vele egyezni. Mert őrajta már csak a halál segíthet. A halál koma. A császár nem ér neki semmit. A nagy atyafiság, a grófi címer mind elégtelen. Hanem ha a komával ki lehetne egyezni. A koma bizonyosan meg se csalná, mint Pyrker. Azt mondaná a komának: »Hallod-e, halál koma, neked adom a fele uradalmaimat, hanem kaszáld le azt az asszonyt, azt az erdőteleki asszonyt.« Hogy meg volna mindjárt oldva minden.

Most ismét egy kicsiny tó következett, tele volt a tájék vadvizekkel. A kis tó olyanba tűnt fel neki, mintha a halál szeme lenne, és gúnyosan hunyorítana rá. És fűzte tovább a gondolatait. Hátha azt mondaná a halál: »Én az összes uradalmaidat akarom, mindenedet, címeredet, nevedet, mindent akarok.« Hát jó, odaadok mindent. Azaz megállj csak. Hova beszélsz, koma? Hiszen ha mindenemet odaadom, nevemet, címeremet, uradalmaimat, hisz akkor én nem is igen szorulok rád, hisz akkor én magam is hozzájuthatok a szabadságomhoz.

Csak néha rezzenté föl a titkár bolondos gondolataiból valami fölösleges megjegyzéssel.

- Nem álmos még, méltóságos uram?

- Nem.

- Nézze fejünk fölött ezt a csillagot, mióta megyünk már, és még mindig a fejünk fölött van.

- Hm.

- Mégis nagy darab lehet ez a firmamentum.

- Hm. Persze. Nem tudja, hány hold?

Szórakozottan felelgetett, nem is tudta, miről van szó, ha így felrázták, azután megint csak hirtelen belebonyolódott a fantazmáiba. Virradatkor ismét ettek valahol, le se szállt a kocsiról, nem gondolt reggelire. Pedig volt elég ennivaló a tarisznyákban, mert akkor még tarisznyákkal kellett utazni.

- Talán beteg a gróf úr? - faggatta Bóth.

- Dehogy. Nem vagyok én még beteg sem.

Hanem aztán déltájban mégis megéhezett, alig várta, hogy valami falut érjenek. A korgó gyomor mégis nagy úr: megtöri a legmakacsabb embert is.

Végre kicsillantak a távoli fák között kicsike fehér házikók a völgyben, mint valami nevető fogsor a hegy szájában, Buttler gróf megszólalt:

- Itt aztán megállunk, és ha van korcsma, ebédet főzetünk. Éhes vagyok.

- Jó korcsma van - mondta a kocsis.

- Micsoda falu ez? - kérdé a gróf.

- Olaszröszke.

Összerezzent, de semmit se szólt, nem szeretett gyöngeséget mutatni a cselédek előtt. Közömbösnek tetsző tekintettel kalandozta be szeme a hajdanról ismerős vidéket.

Igen, ez Röszke. Ráösmerek a toronyról meg a dombokról.

Aztán megint búnak ereszté fejét, csak akkor pillantott föl, mikor a korcsma kapuján behajtott a hintó, és megállott az állás alatt. Minden a régi volt itt, az állás fedele, az oszlopok, a baromfiól, még azok a csirkék is ott szaladgáltak az ölfarakás mellett, amelyeket az újhelyi diák akkor leparittyázott. Csakhogy most még egy batár is volt az állás alatt, a lovak kifogva belőle, csak a nyakló lógott a rúdon és a hátrakötött szénacsomó, zaboszsák mutatta, hogy valami utasé.

Ugyan él-e még a becsületes Tóth György uram? De hogyne élne.

Sietve ment végig az udvaron a téglával rakott ámbituson, s egyenesen benyitott az extrába.

Önkéntelenül kapta hátra fejét, majd lassú, lázas remegés fogta el.

A szoba közepén szépen megterített asztal mellett egyedül ült Horváth Piroska, és éppen almát hámozott a késével.

- Ah, Buttler! - rebegte elhalóan Piroska, és a kés, alma kihullott a kezéből, szeme mozdulatlanul tapadt az ajtóra, mintha vízió lenne.

Templomi csönd támadt. Csak egy darázs zümmögött haragosan, röpdösve az asztal fölött, a gyümölcsös tál körül. Nem mert leszállani az édes csemegére, csak csapongott, keringett az aromától ittasan.

Buttler se mert közelebb menni. Csak nézte, nézte az édes arcot, és érezte, hogy mozdulni se tud.

- Maga megijedt tőlem - szólt Piroska szemrehányóan. - Hát kezet se ad?

- Bocsássa meg - dadogta Buttler zavartan és hangja reszketett -, de oly váratlan az eset... oly váratlan és...

Közelebb jött, és a Piroska feléje nyújtott keze után nyúlt. Vére fölbizsergett. Valami édes meleg járta át az idegeit, mintha egy puha fészekbe tette volna a kezét.

- Istenem, mennyire megváltozott - sóhajtott föl Piroska, és lesütötte gyönyörű szemeit a tányérjára.

- Sok gond ért engem - felelte Buttler szomorúan.

- Mondhatná, hogy: minket - igazította kis Piroska szemérmesen.

Arca kigyulladt, s ifjú tűzben égett, pedig egy pillanattal azelőtt még ott borongott rajta a hervadás költészete. Szép volt ő úgy is, még tán szebb. De most az ifjúsága is vissza látszott térni az arca pirosságával. A nyitott ablakon besuhant a szellő, körülcirógatta, de az izzó forróságot kiszívni nem tudta.

Kínos és mégis édes szünet következett. Pedig az »udvarhölgy« híres volt Bécsben a könnyed, szellemes társalgásáról. A francia nagykövet, aki sokat járt Mária Erzsébethez, azt mondta egyszer Piroskáról: »Ha megszólítaná a szfinxet, az is fecsegne vele.« Csodálatosan fesztelen teremtés volt, s a kedélynek valami jóleső melege sugárzott ki szavaiból. De most mégis megakadt a beszéd. Szemtől szembe voltak ezer mondanivalóval, de egyik sem tudta, hol kezdje.

- Ma szép időnk van.

- Az igaz.

- Hát le se ül?

- Köszönöm, ha megengedi.

- Milyen különös, hogy mi most itt találkozunk.

- Azt hihetnék az emberek, hogy össze voltunk beszélve.

Ilyen banalitásokat mondtak egymásnak annyi év után. Furcsa volt, de nem tehettek róla. A természet rendje ez. A nagy érzések nincsenek a felületen. A hamar elmúló gyümölcsnek: a szamócának, a cseresznyének, málnának édes nedve az első érintésre kicsordul, de a nagy maradandóságra szánt fajokat kemény csontos héjakba zárja a gondviselés. A diónak pláne két tokja is van, azt még előbb szét kell feszegetni vagy megtörni.

- Hol jár maga erre, Piroska?

- Hazafelé megyek Patakról, kerülnöm kell a vadvizek, kiöntések miatt.

- Mi sokszor jártunk erre valaha.

- Bár csak ne jártak volna erre soha.

Ez volt az első vonatkozás. Szinte megijedtek tőle, pedig akarták, várták. Csönd lett utána megint, de csak egy félpercig.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET
A FÖLPISZKÁLT PARÁZS

Tóthné asszonyom egypár vadgesztenyegallyat tett egy pohárba az asztalra, a nagy tisztelet okáért. Éppen akkor virágzott a gesztenye, és egyéb virág nem volt a korcsma környékén. Piroska kihúzott egy virágos gallyt, legyezgette magát vele.

- És csak így egyedül van? - kérdezte Buttler.

- Nem, velem utazik a komornám is, de annak egy barátnője van itt a faluban, bizonyos Izsépy nevű öreg kisasszonyoknál, hát Tóth uram odakísérte egy félórára.

- Mit csinál Patakon?

- A szegény Fáy bácsit néztem meg. Hát maga honnan jön?

- Egerből.

- És hová megy?

- Sehova.

- Nagyon keserű hangulatban van, azt látom. Mit mond az érsek?

- Megcsalt. Mindenki megcsalt - hörögte tompa hangon, és sötéten ráncolódtak össze a szemöldei.

Piroska a szemébe nézett, szomorúan, szerelmesen.

- Hát én, Buttler?

Buttler elérzékenyült, szelíd lett. Tekintete lágyan simogatta Piroskát.

- Maga egy szent - sóhajtá. - Csak a glória hiányzik a feje körül.

Pedig ott volt a glória is. A vadgesztenyegallyról hajára hullottak a fehér virágok, és egész félkörben voltak ott elhintve.

Piroska erre a bókra megtalálta a maga természetes hangját.

- Ejh, ne legyen kishitű. Lássa, én is szenvedek, én is csalódtam az életben, éppen csak úgy, az a vihar tépáz engemet is, amely magát, de mindig azt gondolom, hogy még jobban is csalódhattam volna. Nos, a méltóságos gróf úr is csalódhatott volna még jobban.

A Piroska hangja átment az enyelgőbe, János grófot éppen ez bántotta, ez fájt neki.

- Csak olyan az - mondá keserűen -, mintha valakire kétszer lőnek, de már az első lövésre meghal, aztán azt mondják a szakértők, hogy még jobban is meglőhették volna, ha egy harmadik golyót röpítenek bele.

- Nincs igaza, Buttler. Először is maga még nem halt meg.

- Ellenkezőleg, én most már a másvilágon vagyok.

E pillanatban Bóth titkár dugta be a fejét. Buttler kedvetlenül fordult hátra:

- Ön az, Bóth? Rendeljen ebédet nekem is, és ne zavarjanak.

Bóth titkár eltűnt, mintha elsöpörték volna.

- A tisztelt kísértet úr tehát éhes? - szólt Piroska pajzánul.

- Tegnap reggel ettem utoljára!

- Ó, már akkor csakugyan el kell hinnem, hogy szellem. És miért nem eszik?

- Mert kétségbe vagyok esve.

- Mit mondhatott hát az a csúf érsek?

- Elvette az utolsó reményt is. A házasság marad.

- No, és mit szándékozik most tenni?

- Hát mit tehetnék? Mit tanácsol? - kérdé bizonytalanul, Piroska arcába vájva be tekintetét, mintha valami felsőbb lény volna, aki megmondja.

- Mindenekelőtt ebédeljen meg - felelte Piroska nyugodtan -, aztán tegye azt, amit én cselekszem. Várjon.

- Én már nem várhatok tovább - mondá bánatos eltökéltséggel, fél arcát a tenyerébe temetve.

Piroska ránézett ijedten. Szép, nemes arc volt ez még most megviselve is.

- Hát mit tesz, ha nem vár?

- Éppen ezen töröm a fejemet tegnap óta, s elmondhatom, őrült dolgokat gondoltam ki.

Piroska elkomorodott, lecsapta a vadgesztenyegallyat az asztalra.

- Mondja meg nekem is, mit gondolt ki? Elhiheti, hogy az engem is érdekel!

- Nem mondom meg - felelte sötéten.

- Miért? - tagolá a leány elhalványodva.

- Mert nem értene meg engem, mert nem szeret annyira, mint én magát.

Melle zihált, hangjában valami szilaj erő lüktetett.

- Hogy mondhatja azt? - rebegte a leány tágra nyitott szemekkel.

- Mert ha szeretne, akkor nem beszélne ilyen közömbösen, szinte vidáman a mi sorsunkról.

Erre aztán kitört a Piroska keserűsége, szép fejét fölemelte kevélyen, halántéka lüktetett, hófehér nyakának édes vonalai idegesen hullámzottak, egész teste forrt, lázadozott, minden izma panaszkodott.

- Ön tesz nekem szemrehányást? Ön, aki megküldte Bécsben az ezüst hajót, hogy ne várjam többé? Ön szeret engem olyan nagyon, aki évek hosszú során megvolt anélkül, hogy csak egyszer is látott volna? Ne szóljon közbe, ne rázza a fejét, tudom, hogy ön ígéretet tett erre nézve. De hát ez-e a nagy szenvedélyek ismertetőjele? A nagy szenvedélyek hegyeket zúznak össze, nem hogy a szavak kötnék le őket. Ej, menjen, menjen!

Elfúlt a hangja, nem bírta tovább folytatni, bágyadtan csuklott le a feje, mint a beteg madáré.

S az volt a különös, hogy most a Piroska támadására kicserélődtek a szerepek. Buttler lett most nyugodt. Ez a támadás sokat gyógyított a lelkén.

Ahelyett hogy védte volna magát, nem szólt egy szót se, a zsebébe nyúlt, kivett egy kis lila selyemerszényt, kiöntötte tartalmát az asztalra, négy darab ezüst húszas volt, azokat szépen odatolta a Piroska elé. Az csak bámult, fokozódó rémülettel, azt hitte, eszét vesztette.

- Itt van ez a négy húszas - mondá csendesen. - Sok esztendő óta hordozom magammal, hogy átadjam egyszer, mert magát illeti ez. Ez az én egyetlen szerzeményem, Piroska. Kertészlegény voltam vagy két-három hétig, egy úri háznál szolgáltam, tűrtem a szidalmat, durva parancsokat, csak azért a reményért, hogy egy imádott arcot megláthassak, de csak annyit bírtam elérni, hogy hallottam felőle, mert akkor ő beteg volt. Ez az én bérem, Piroska, amit egy bizonyos Müller nevű kertész fizetett nekem arra az időre.

Ez más sok volt. A leány eltemette arcát a kezeibe.

- Istenem, istenem! Hát maga volt az a rejtélyes, szomorú kertészlegény, akiről a bornóci cselédek beszélnek.

Megrezegtek finom ívezetű szempillái, elöntötték szemeit a könnyek, és sírt, sírt, mint a záporeső.

Az egyik dió hát meg volt törve, látszott már a belseje. Most még a másik dió volt hátra.

Fölemelte a fejét, csipkés keszkenőjével kitörülte a könnyeket a szemeiből; de folytak azok még ezután is, csakhogy keresztülragyogott rajtuk az öröm. A könnyekbe öltöztetett mosoly pedig a napsugárnál is kápráztatóbb.

- Hát most már tudja meg maga is - szólt élénken, lázasan, ábrándosan -, hogy ott voltam Egerben, mikor oda bevonult, parasztruhában álltam a sokaságban, csakhogy láthassam.

- Tudom - felelte Buttler.

- Aztán azt a parasztgúnyát nem dobtam el, megtartottam, és három év előtt beálltam benne szolgálatba Bozoson Buday uramhoz, hogy titkon ismét láthassam.

- Lehetetlen! Maga, az udvari dáma? - dadogta Buttler gróf, és a kezeivel az asztalba fogózott, hogy nem álmodik-e?

- Négy-öt napig voltam ott, de akkor elutazott a gróf úr Rómába, és én szépen megszöktem a gazdámtól minden fizetés nélkül, még tán most is keresnek.

- Piroska! - hörögte. - Igaz ez?

- Hogyne volna igaz. Én takarítottam a dolgozószobáját.

Ezzel felugrott az asztaltól, az egyik széken hevert utazó táskája; lehajolt (óh, milyen szép volt a kígyózó, sugár termete, így ívben megtörve), és az abba gyömöszölt kiskendők, nagykendők, hímzések, kötések közül hirtelen kihúzott egy bőrbe kötött, széles könyvet, abban lapozgatott egy percig, aztán odatartá Buttler elé:

- Nézze, itt van, titkon lerajzoltam a skizzkönyvembe!

Hát csakugyan ott volt a bozosi dolgozószoba, minden bútorával, a kanapéja, az íróasztala, a sok mindenféle ezüst- és rézállat az asztalon, a Buttler-címer a falon, koronás aranysas gyomrában az ezüstös puttony, a két kép: a Szűz Máriáé, meg a Buttler édesanyjáé. Ez utóbbi egészen meg volt rajzolva, minden vonás élt rajta.

Nézte, de csak éppen hogy rápillantott, szeme lángot vetett, arca megdicsőült, és amint lehajolt, hogy háladatosan megcsókolja a Piroska kezét és közel járt feje a Piroskáéhoz, megcsapta a haj varázslatos illata, a lihegő száj forró lehelete, ember volt, nem tudott többé ellentállni s a kézre szánt csókkal a könnyeket kezdte lecsókolni a szeméből, s mikor már nem voltak ott könnyek, haját, fejét csókolta szilajan, mámorosan.

- Oh, drága búzám, arany búzám, aki a tenger alatt vagy.

Nevetni lehetett volna ezen, ha nem lett volna az egész jelenet mégis olyan szép, mint a májusi álom. Csak a nap mert benevetni az ablakon. Még a darázs se zümmögött, bebújt a gesztenyevirág kis harangjába és himbálózott benne szótlanul, csöndesen.

- Ugyan, no - ellenkezett Piroska -, eressze el a nyakamat! János, legyen esze! Jaj, mind fölborzolta a hajamat! Üljön hamar szépen a helyére. Hamar, hamar! Nem látja az ablakon, hogy itt jön már Tóth uram a komornával?

Csakugyan ott jött Tóth uram a templom felől, apró, méltóságteljes lépteivel, a ropogós szoknyájú, csinos komorna mellett, a csibukját a levegőben lógatva, a kalapját, melynek pántlikája mögé egy zöld búzakalász van beszúrva, feltolva legényesen a feje búbjára.

János gróf leült a helyére, ártatlan képpel, mint aki valami turpisságban ludas, és belemerült a Piroska vázlatrajzának a szemléletébe.

- Hát hiszi-e már, hogy szeretem? - kérdezte Piroska.

- Hiszem, hiszem és boldog vagyok.

- Hát elmondja-e már, hogy mit gondolt ki?

- Mindent, mindent.

Már éppen mondani akarta, mikor kinyílt az ajtó és bekukkant rajta a komorna, ha vajon nem szundikál-e a méltóságos kisasszony? Csak annak konstatálása után, hogy sőt élénken beszélget valami úrral, sompolygott be Tóth uram, és csak nézi, nézi Buttlert, aki nevet feléje, aztán egyszerre földhöz vágja a kalapját örömében, fölrikkantván:

- Salve domine comes illustrissime! No ez aztán esemény, kutya fogantotta! Ilyesmit csak a mézeskalácsos szíveken lehet látni.

Azokra a képekre célzott őkegyelme, melyeket a mézeskalácsosok ragasztanak a szívekre. A piruló leányka, meg az ábrándos ifjú olyan szerelmesek ezeken, hogy a hű szíveik kiugranak a kabát és az ingváll fölé.

Buttler vidáman rázta meg az öreg korcsmáros kezét.

- No, hát eljöttem, Tóth uram, hogy megegyem azokat a csirkéket, amiket a múltkor itt hagytunk.

Bizony jó múltkor volt. Azóta már fehér lett a korcsmáros haja és Buttler se fiatal többé.

- Hej, de derék, de derék! Azért álmodtam én az éjjel szarkákkal, meg hogy Napóleon visszajött az Ilona-szigetről. Mert a szentnek se hiszem, hogy meghalt volna. Csak a papok hazudják. De most már az ebéd után látok. Tud már az asszony a méltóságos úrról?

- Úgy hiszem, megmondta neki a szekretárius. De még semmi se mutatkozik.

- Tyhű! canis mater. Az asszony bizonyosan nem mer ilyen nagy úr színe elé kerülni. Már úgy van valahogy. Hanem iszen majd csinálok én rendet mindjárt.

Volt is mindjárt látszatja a Tóth uram beavatkozásának. Egyet-kettőt káromkodott odakünn, erre nyomban lőn sürgés-forgás, ajtócsapkodás, azután pedig kezdett beszállingózni az ebéd, az is ami már volt, az is, amivel megszaporították, nem volt annak se hossza, se vége és megehette volna maga Ferenc császár is.

Tóth uram személyesen szolgált föl, miközben kérdezősködött a Bernáth Zsiga úr felől (az bizony most már követ Pozsonyban), majd a nagypolitikára fordítá elméjét, makacsul ragaszkodva ahhoz a nézetéhez, hogy a nagy Napóleon egyszer csak itt toppan.

- Meghalt az már régen, biztosan mondhatom.

Fejet csóvált, nem merte meghazudtolni Buttlert, csak ennyit szólt:

- És ha meghalt volna is, él még a fia! Hallom, ott van Bécsben a nagyapjánál, és mikor a minap a kertben sétálgatott, kis kardját kihúzva, vagdalta a sárga virágokat. Kérdezi a nagyapja: mit csinálsz? »Kaszabolom, nagyapa a németeket.« Mert a piros virágot franciának vette, németnek a sárgát. Hej, lesz még itt »ramazuri«, csak egyszer az a gyerek megnőjön! Mindennap számítom, mindennap gondolom, hogy egy hajszállal megint nagyobb.

Buttler egy kicsit bosszankodott, hogy nem beszélgethet miatta Piroskával, de erőt vett magán, nyájasan felelgetett neki.

Amiért megkapta jutalmát, mert Tóth uram váltig sugdosta Piroskának: Milyen derék, milyen jó ember! Mekkora nagy úr és mégsem kevély! Hogy elbeszélget az emberrel!

Hanem az idő ezalatt rohant, rohant s elérkezett az a pont, hogy befogtak az urasági hintókba. Itt a válás perce, az egyik megy balra, a másik megy jobbra.

Buttler megszólítá Tóth uramat:

- Hát mivel tartozunk, kedves gazdám, a jó ebédért?

De csak úgy formalitásból kérdezte, mert képzelte, mi lesz a felelet s előre belecsempészett a tolószekrényen heverő imádságos könyvbe egy ezres bankót. (No, azt ugyan meg nem találja Tóth uram ebben az életben.)

Tóth uram nem is felelt, csak a fejét csóválta haragosan. Ejnye, ejnye! Körüljárta a szobát és folyton morgott, míg végre a falnak fordult, mintha annak mondaná az ő culinaris latinságával:

- Edisti coenam, nunc edere vis amicitiam meam. (Megetted az ebédemet, most meg akarod enni a barátságomat.)

De mialatt a szobában keringett, azalatt azt nézte ki, hogy mivel kedveskedhetnék a vendégeinek. Meg is látta az almáriom tetején a két piros poharat, a ház egyetlen kincsét, melyet meghalt öccse, aki vándorlegény volt, hozott haza Csehországból. A piros poharakon rajta voltak ezüstben a karlsbadi fürdőházak és mindenféle szarvasok, valami gyönyörűség volt azt megnézni.

Levette a két poharat lábujjhegyen és az egyiket, a kicsikét, odanyújtotta Piroskának, a másikat Buttler grófnak.

- Vegyék ezt el tőlem, rogo humillime, és igyanak belőle néha-néha a mai nap emlékezetére!

Hiába szabódtak, biz azt el kellett fogadni, olyan egyszerűen, olyan szépen kérte. Vége-hossza nem volt az érzékeny búcsúzásnak. Tóthné asszonyom is bejött, de előbb felöltözött ünnepiesen, fekete terno-ruhába, szépen vasalt fehér csipke főkötőjébe.

Piroska föltette a szalmakalapját. Oh istenem, de illett neki! A belseje apró rózsabimbókkal volt szegélyezve.

Olyannak látszott az arca, mintha egy bimbókkal kirakott rámába volna betéve. A közepén egy nagyobb rózsa. De a nagy rózsa most fehér volt, halvány, a bimbók pedig pirosak.

Hogy dobogott a szíve, mikor az udvarra kiléptek - most következik a kézszorítás, és azután már semmi.

Buttler hozzálépett.

- Piroska - mondá -, szeretnék magával négyszemközt beszélni néhány percig. Nem jó lesz, ha a fogatok előre mennek a személyzettel fel a dombra? Mi meg felsétálunk a fasorban a gyalogúton?

- Jó - felelte Piroska.

A hintók tehát előre mentek, Piroska Buttlerrel pedig nekiindult az árnyas gesztenyefasornak, mely a vendéglőtől kezdődött és az országútig tartott.

Tóth uram elkísérte volna, de észrevevén, hogy egyedül akarnak lenni, megállt a kapuban egész házanépével, és nézte őket, hogyan mennek egymás mellett, mint két szelíd galamb. Várta, hogy talán visszafordulnak és integetni fognak neki, de csak mentek, mentek, nagy élénken beszélgetve. Ah, istenem, olyan az a Piroska járása, mintha nem is a földön lépne, mintha nem is járás lenne, hanem valami muzsika, csakhogy nem hallatszik.

Egyszer-egyszer megálltak. No, most mindjárt fordulnak egyet és meglátják Tóth uramat. De nem, csak azért álltak meg, mert valami nagyon érdekeset beszélnek. Egyszer a Piroska keze járt élénkebben máskor a Buttleré. Talán bizony disputálnak. Jaj, csak valahogy össze ne vesznének. No, megindultak. Hopp, most már oda is értek, kezet fognak, Piroska fölszáll a hintóra. Buttler fölsegíti. Oh, édes lelkeim, de sokat szenvedtek még ti is, pedig megvan a sok vagyon, a tömérdek erdő, rét, föld, minden.

Tóthék bevárták, míg a por végképp elnyelte a két hintót, a lobogó fehér kendőket, csak azután vonultak be, éldelegve a mai nap emlékein. Hogy mennyire ízlett Buttlernek a libapecsenye, hát még a fánk, hát még a vesepecsenye. A mártásból kétszer is vett. A Piroska szentem pedig mind megette az almákat. (De derék asszony vagy, anyjuk, hogy idáig eltartottad.) A pitvarban aztán így szólt nagy dölyfösen Tóth uram:

- Mégis csak első mesterség a világon a korcsmárosság. Nagy dolog az, asszony! Micsoda személyek fordulnak meg az embernél. Milyen személyek! Nem volnék szűcs vagy kántor ezért az egész röszkei határért!



HUSZONHARMADIK FEJEZET
VÁRATLAN ESEMÉNY

Gróf Buttler pedig addig ment a másik hintó után, míg az első keresztúthoz értek.

- Fordulj balra, Mihály!

- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, de nem itt kell megfordulni Imreghre.

- Nem is megyünk már mi Imreghre, hazamegyünk Bozosra - mondá a gróf.

Ez már tetszett a személyzetnek is, de még jobban megörült Buday uram, mikor a gazdáját vidáman látta megérkezni.

- No, mit mondanak a papok Egerben? - kérdé az aggastyán.

- Megbosszantottak egy kicsit, - nevetett a gróf -, de én is visszabosszantom őket.

S csakugyan hozzá is fogott pár nap múlva. Óriási összegeket ajándékozott szét protestáns iskolákra és egyházakra. Máramarosszigetre és a pataki kollégiumra személyesen vitte nagy alapítványait. Hadd egyenek a papok mérget!

Általában kezdett egészen megváltozni. Vidám volt, mulatott. Összegyűjté ismét a barátait, mint régenten. Tele marokkal szórta a pénzt köztük. Oly pazar fényt fejtett ki, hogy az öreg Buday aggódni kezdett: »Ennek az én grófomnak a Dárius kincse se elég.«

Gyűjtött az mindent, ami sok pénzbe került és ami nem ért semmit. Ügynökei jártak szerte a világrészben, akik régiségeket, Rafael-, Corregio-képeket, ritka porcelánokat vegyenek neki. Az pedig a legnagyobb léhaság a világon, mert minden porcelánnak az a sorsa, hogy egyszer a szobaleány összetöri.

- Vesztét érzi ez az ember - mondák az ismerősei.

Ősszel, mikor fölment Pozsonyba az új párizsi hintaján (a brummer kocsit akkor találták ki), a lábához volt téve egy bőrtokban a magyar ruhájához való ékszer a díszkarddal együtt, mely huszonötezer forintot ért.

A krónika följegyzé róla, hogy elterpeszkedve ült és szundikált az új kocsiban, de minthogy a lábainak alkalmatlan volt a nagy ékszer-tok, hát szántszándékkal lerúgta a hintórul.

Az úrias kényelemszeretetnek ezt a legendás stiklijét annyira megirigyelte tőle Csernovics Péter, az akkori időknek második nagy tékozlója, hogy azontúl ellensége lett.

Pedig nem is került ez a bolondság semmibe, mert egy pásztorfiú találta meg a drágaságokat az úton, s a szolgabíró, akihez kerültek, megismervén a gyémántokkal kirakott Buttler-címert, visszaszármaztatta a grófnak.

Pozsonyban aztán még többet lehetett költeni. Három nagy verem volt előtte: kártya, lovak, cigányok. A negyedik verem volna a legköltségesebb, a legmélyebb, de ezzel nem volt dolga. Asszonyra soha nem vetett szemet Buttler.

De ez a három is sok pénzt elvitt, Buttler tehát elkezdett adósságokat csinálni, az imreghi uradalmat eladta, a többiekre pedig roppant kölcsönöket vett föl Bécsben.

Az emberek a fejüket csóválták: »Ha kanállal enné az aranyat, akkor is sok volna az elpocsékolt pénz.« Némelyek azt jósolták, hogy ha ez így megy, négy év múlva alaposan elkészül. Lesz ez még írnok is Ung megyénél. Kezdték már nézegetni, hogy használható-e az írása?

Némelyek azonban érteni vélték:

- Tudja Pál, mit kaszál! A szíve fenekére lerakódott keserűség dolgozik benne. Nem akarja, hogy a felesége, meg annak a leánya örököljenek utána. Azt mondja magában: »A gazdagságomért varrtad magadat a nyakamba, hát majd a végén nézd meg a tarisznyát, mit találsz benne.« Aki olyan nagyon tudott szeretni, gyűlölni is nagyon tudhat.

Valószínű, hogy ez utóbbiak jártak legközelebb a valósághoz, mert maga is mondta nemegyszer:

- De szeretném pontosan tudni, meddig élek. Olyan pontosan tudnám kiszámítani, hogy az utolsó órám utolsó negyedében váltsam fel az utolsó ezresemet.

Hja persze, ha ki tudná számítani!

Karácsonykor hazamentek az országos rendek tisztát váltani. Ő maga így szólott:

- Engem nem vár otthon se kicsi, se nagy, én átmegyek mulatni Bécsbe.

Azt is mondogatta, hogy nem jól érzi magát, szédülései vannak, hogy orvost megy konzultálni.

Bécsben külön palotája volt a Kohlmarkton, ott állítólag nagy orgiákat csapott néhányszor az ősszel, de most az egyszer nem oda szállt, mert (s ez már a harmadik verzió) éppen azért ment fel, mint Bóth mondja, hogy a palotáját eladja. Hogy mit csinált ott, sohase lehetett megtudni, csak az a bizonyos, hogy a palotát eladta egy Blind nevezetű bankárnak, aki mindjárt ki is fizette aranyakkal, aztán csak az a bizonyos, hogy három királyok napján zúzmarás lovasember hozta a hírt Bóthtól Budaynak Bozosra, hogy Buttler János gróf meghalt Bécsben, szívszélhűdés érte vacsora közben.

Az öreg Buday sírt, mint egy kis gyerek, mikor a Bóth szomorú levelét elolvasta.

Most már hát megtalálta azt az országot a szegény ura, ahol nincsenek papok.

Zokogva tette meg az intézkedéseit a megtört aggastyán: váltott lovakat küldeni minden állomásra Bécsig, hogy a koporsó gyorsan érkezzék; lovasembert meneszteni a rokonokhoz, Erdőtelekre az asszonyhoz, Patakra Fáyhoz (ámbár iszen az már élőhalott, tudni nem fog róla, de mindegy), Bornócra Horváth kisasszonyhoz, címereket festetni, gyászruhákat varratni partecédulákat nyomatni, az érseket értesíteni Egerben (mert ha van benne érzés, maga celebrál a temetésen).

Villámhirtelen terjedt el a haláleset híre a közelfekvő megyékben, nagy szenzációt keltve mindenütt.

Ki hitte volna ilyen gyorsan a halálát?

Ámbár iszen panaszkodott a szívére. Mondták is a romantikusabb lelkűek: »Szép halála volt, a szíve hasadt meg Piroskáért.« A gonosz lelkűek a fejüket rázták: »Bizonyosan sokat ivott, néha tíz-húsz csésze feketekávét fogyasztott el, előrelátható volt, hogy ez lesz a vége.« Az általános nézet pedig oda csúcsosodott, hogy jól járt szegény, úgyse nyílt már annak semmi öröm ezen a földön.

Míg a koporsó érkezett, míg jött-jött napokig a döcögős utakon haza, Bozos felé, lopva, szénás szekérbe elrejtve, mint egykor a Horváthé, míg száznegyven faluban, ahol földesúr volt, éjjel-nappal zúgtak a harangok, addig az emberek is csak őróla fecsegtek, locsogtak. De az ő személye csak az első napokban volt érdekes. Ó, az emberek olyan könnyen megszokják, hogy ne legyen a világon párdányi gróf - hiszen annyi mindenféle gróf marad még. A második nap már csak a temetés eseményei érdekelték a közönséget. Dobóruszkán temetik az ősi kriptába. Hm. Eljön-e vajon a »grófné« Telekről? Hát Piroska? No, lesz az spektákulum a koporsónál, ha ezek ott szemtől-szembe találkoznak! Már erre a temetésre aztán érdemes elmenni s megfigyelni, mi lesz ott. Csak legalább ne lenne kemény hideg. Szegény Buttler, de rosszkor halt meg, éppen januárban!

Pénteken délben érkezett meg Bóth, megelőzte a koporsót, azt csak az esti homálynál hozzák be a park túlsó oldalán levő kapun, hogy a bámész népek ne tudhassanak felőle. Ravatal nem lesz fölállítva, a koporsó egyelőre a nagy terembe helyeztetik, másnap, szombaton délben pedig elviszik Dobóruszkára, az apjáé mellé.

Bóth elbeszélt nagyjában némi részleteket, hogy a gróf eladta a bécsi házát, és annak az árával kártyaadósságokat fizetett, karácsony másodnapján már olyan rosszul érezte magát a szívére, hogy végrendeletet csinált, amelynek egyik példányát elküldték mindjárt akkor az egri káptalanhoz, a másik példányt Bóth hozta magával.

Este pontosan megjött a koporsó, ércből, arany cirádákkal, arannyal vert betűkkel: »Joannes Buttler comes de Párdány.« Hat erős ember emelte le, nagyon nehéz volt. Bevitték a nagyterembe, óriás viaszgyertyák közé helyezték egy asztalon. Négy kivont kardú, gyászba öltözött huszárt állított melléje. Buday uram díszőrségül.

Aztán ő maga is odaborult az asztalra és ott virrasztott a huszárokkal együtt a holt ura mellett. Elhozta a bibliát meg a zsoltáros könyvet, azokból olvasgatott, néha pedig a maga szívéből fakadt föl egy-egy sóhajtás:

- Oh, uram, miért nem vettél magadhoz inkább engem, agg szolgádat, mintsem hogy én temessem el őt?

Sok vigasztaló volt a szent könyvekben kétségkívül, de azért mégis szertekalandozának szomorú gondolatai. Hogy még csak el se búcsúzott tőle, mikor utoljára itt volt, még csak az arcát se nézte meg jól. Csodálatos vágya támadt, hogy még egyszer meglássa és hogy még egyszer szemtől-szembe szóljon ahhoz a semmihez, ahhoz a porhoz, aki Buttler János gróf volt, míg együtt volt.

Megnézte a koporsót, kulccsal volt bezárva. Bizonyosan Bóthnál van a kulcs. De Bóth szegény el van fáradva, össze van törve a hosszú utaktól, lefeküdt, nem volna szép dolog azért fölverni. Hanem, nini, éppen az ablaknál mutatkozott Vidonka. Benézett, aztán elsompolygott. Vidonka pedig ki tud minden zárat nyitni.

- Híja be valamelyitek Vidonkát!

Vidonka félt bejönni, azt mondja, borzad a halottaktól, csak nagynehezen tudta behúzni az egyik huszár.

- Vidonka barátom, ki tudná maga ezt a koporsót nyitni és megint bezárni? - kérdé Buday.

- Semmi se nem könnyebb.

- No, hát nyissa ki. Megnézem az urunkat még egyszer.

Vidonka elhozta a mindenféle meggörbült vasait, s egy kis mesterkedés után megfordult a zár, hallani lehetett a kettyenését.

- Van nyitva! - szólt, és hirtelen elugrott onnan, az ajtónak iramodva. Csak az ajtóból mondta: - De van szíve erős, tekintetes úrnak. Hátha felugorja?

- Azt szeretném én, édes fiam!

Buday fölkelt, és óvatosan, szent áhítattal emelé föl a födelet, azután bepillantott, és haloványan hátratántorodott, rémülten elejtvén a nehéz földelet, mely nagy robajjal csapódott vissza.

- Mi az? Mi lelte, tekintetes úr? - kérdék egyszerre a huszárok, halotti sápadtságát látván.

Az öregúr végigsimította reszkető ujját ráncos homlokán, mintha az eszméletét szedné össze.

- Semmi, semmi - szólt tompán. - A halál megrendítő. Nem jó látni.

Majd izgatottan, mohón hozzátette:

- Szaladjatok, kérlek, Vidonkáért, hadd jöjjön visszacsukni. Hamar, hamar!

Vidonka bejött, de előbb egy icce szíverősítőt kért, ezt lehajtván, újra becsukta a koporsót.

- Mit ért vele, tekintetes úr? - szólt a vállát ide-oda vonogatva - fogja tőle rosszakat álmodni.



HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
AZ UTOLSÓ POMPA

Buday uramat már most is a hideg kezdte lelni, de nem könnyen engedte magát, sebes léptekkel járt fel-alá a nagy teremben. Ez akkor volt szokása, ha nagy dolgokban tusakodott magával. Sokáig dünnyögött, dohogott hangos félmondatokkal, végre bizonyosan határozott valamit, mert nagyot csapott az ablakrámára, aztán eltökélt lépésekkel kisietett és az egyik ispánt hívatta,

- Ön rögtön befogat négy lovat - parancsolta szokott szelíd hangján, de a rögtön szót megnyomva -, vágtatva hajtat Ungvárra, és még az éj folyamán kihozza onnan a bádogost, aki a koporsót becinkezi. Megértette?

- Nem értem a nagy sietséget tiszttartó úr, mert elég lesz a koporsót, ha egyáltalán szükséges, délelőtt becinkezni, reggel esetleg a rokonság közül még valaki látni akarja a halottat.

- Semmi okoskodás, ispán úr. Dixi.

Talpon volt egész éjjel, várta a bádogost, addig nem mert lepihenni, különben is mozgott, élt az egész kastély. A konyhában kopasztottak, dagasztottak, sütöttek, vajat köpültek, mákot törtek, a tömérdek nép számára, amely a temetés után itt fog ebédelni. Sok pulykának kell meghalni, mikor egy nagy úr születik, a keresztelőre, és megint sok pulykának kell meghalni, mikor egy nagy úr meghal, a torra. A szegény pulykának bizony mindegy hát, akár születik valaki, akár meghal. A kastély minden zegzugában folyt a munka. A kaposi és az ungvári szabók szakadatlanul varrták föl a fekete posztót vagy hét szobában, Katuska is segített nekik, piktorok címereket festettek nagy papírlapokra, faragómesterek a gyászposztóval bevonandó oszlopokat, állványokat készítették a Vidonka felügyelete alatt, ki bosszúsan kritizálta az érckoporsó formáját, arányait.

- Szép cifrácska, iszen, de nem elig kinyelmes. Én faragtam volna fából neki jobbat.

Éjfél után végre megjött a bádogos, és hamarosan beforrasztotta a koporsót, mire Buday uram nyugodtan ledőlhetett, azzal a fohásszal: »bárcsak ne ébrednék fel többet«, ami azonban nem lőn meghallgatva, mert már kora délelőtt felzörgette a folyton érkező kocsik zaja. Még egyszer utoljára begördültek az udvarra a Sztárayak, Majláthok, Sennyeyek, Lónyayak hintói, szánjai, az Ibrányi Pali híres négy szürkéje, a Ghillányi öt fekete csődöre, a Rolly muzsikáló bricskája[18] (de most a werk meg van állítva). Fogat fogat után jött, s ami virág nyílt az üvegházakban négy megyében, az mind ide gyűlt most a halottat köszönteni.

Megérkeztek a céhek Kaposról, Ungvárról, a deputációk az ország minden részéből, ahol ezt a megboldogult jótékonysága kötelezővé tette, fagyott orrokkal, fülekkel a pataki diákok, Pestről a Ludoviceum növendékei, a váci némáktól négyen, a nemrég alapított Tudományos Akadémia némáiból hárman, de ki győzné mind elszámlálni? Megtelt az egész óriási épület, gyönyörű hölgyek, bárónők, grófnők szálltak le a lépcsőzetnél, drága prémes bundákban. Ki virágot hozott, ki koszorút, csak egyetlen kék bekecses ember nyújtogatott egy elszáradt zúzmarás fagallyacskát a koszorúkra felügyelő Gál ispánnak.

- Hát ezzel mit akar? - rivallt rá az ispán. - Mi ez?...

- Azt én tudom, mi - felelte az öregember -, csak tessék, rogo humillime, oda tenni a többi közé. Ha lát minket a halott, akkor ő is tudni fogja, hogy mi az a gally.

- Kicsoda kend?

- Én nem vagyok kend. Én nemes Tóth György vagyok Röszkéről.

Tóth György uram azokból a fákból hozott ágat a koporsóra, melyek alatt János gróf utoljára haladt el Piroskával.

A fűtött termekben összegyűlt urak, de kivált a dámák, kíváncsian rohantak az ablakhoz, mihelyt egy-egy új kocsi berobogott. Hogy az ablak átlátszó maradjon, a leheletükkel melengették le róla a jégvirágokat. Ha érdekes személy jött, nagy hullámzás támadt.

Hiszen egy szenzációtól elestek, jelezte is sok elbiggyesztett piros szájacska; megérkezett az ifjú Buday Pál, a Horváth-birtok prefektusa Bornócról, és elújságolta, hogy a kisasszonya megbetegedett, és most ágyban fekvő, természetesen nem jön el.

- Ó, ó, szegény leány - óbégatták néhányan -, ágyba döntötte a szörnyű csapás.

Szívből sajnálkoztak a betegségén. Jobban szerették volna, ha ide mégis eljön, és inkább csak aztán betegszik meg.

Most egyszerre nagy nyüzsgés támadt, mindenki az ablakhoz törte magát.

- Ki jött? Mi jött? Itt van az »özvegy«.

Sapristi! Ah! Oh! Sokan, dacára a hidegnek, föltépték az ablaktáblákat és kihajoltak, mások ismét ezek fölé kapaszkodának úgy, hogy fejen fej bámult minden ablaknál, mint az egymásra rakott alma, egy nyilat nem lehetett volna sehol belőni, hogy fejet ne találjon.

Csakugyan az özvegy érkezett meg, tetőtől talpig gyászban. A cselédek libériája is fekete, még a lovak is feketék. A kocsis, inas kalapjáról két arasznyi gyászfátyol leng alá.

A kastély összes személyzete fogadta. Hátha a leendő úrnőjük? Mélyen meghajolva várták félkaréjban, míg az öreg Buday kiemeli a hintóból.

- Nézzétek a cudart - szörnyűközének odafönn az ablakoknál -, milyen kegyesen bólingat a fejével, mint egy királyné.

A csodálkozás fölszisszenése hallatszott, mikor most utána egy bűbájos sugár női alak lépett ki a batárból.

- Ki lehet az a gyönyörű jószág?

- Hát a leánya, Buttler Mária.

- Tyűh, de termet!

- Kísérje a leányomat, Buday uram, valami meleg szobába - mondá Dőry Mária csöndesen -, át van fázva, szegény. Én pedig hozzá megyek. Hol van ő?

- A nagyteremben.

- Meg lehet nézni?

- Lehetetlen, méltóságos asszonyom, a koporsó már be van forrasztva.

Mária jól ismerte itt a járást. Átvette a fehér kaméliakoszorút az inastól, és egyenest a nagyterembe tartott vele.

Most éppen nem volt ott senki. A kardos huszárőrség épp most vonult el, hogy ott künn sorakozzék a többiekhez, mert nyolc huszár kíséri minden oldalról kivont karddal, ötven-ötven pedig elöl-hátul lovon. Urasan megy az úr a másvilágra is.

Borzalmas csend volt benn. A nagy, kongó üres terem, közepén a zordon koporsó. Néha-néha egy gyertya sercen, valami bútor pattant.

Mária remegve nézett szét. Mégis hallatlan, így magában hagyni a halottat! Már vissza akart fordulni, midőn észrevett egy férfit, aki csöndesen imádkozott a koporsónál.

Bár alig okozott zajt a bársonytopánkáival, a férfi mégis megfordult. Bernáth Zsigmond volt, az ungi követ.

Mária megismerte, gyűlöletteljes pillantást vetett rá, aztán elhaladt mellette és föllebb tette a koszorúját a koporsóra.

Bernáth odalépett haragosan, és lelökte onnan a kaméliakoszorút, hogy az leesett a lovagterem márványkockáira.

- Ne legyen ön kegyetlen - mondta a keserűségtől reszkető hangon -, és ne háborítsa őt még most is. Hagyja békében, kérem, már legalább ezentúl!

Mária éppen térdre akart ereszkedni, de erre a nem várt támadásra fölugrott, mint a tigris, fejét fölemelte kevélyen:

- Hogy merészkedik ön? Ki ön? - kiáltá élesen. - Én a neje vagyok.

- Igen, a papok szerint - felelte Bernáth végtelen megvetéssel -, de Isten szerint nem. És ő most már az Istennél van.

Nem bírva többé magán uralkodni, szemeit elborította a vér, lábaival rátaposott a koszorúra.

- Vigye el ön a koszorúját a papoknak. És mondja meg nekik, hogy ön ölte meg őt.

Még egy lesújtó pillantást vetett rá, de már az nem szúrta meg, már akkorra összeesett aléltan a kövekre.

A tekintetes követ úr, mint aki valamit kiadott magából, ami eddig a lelkét nyomta, megkönnyebbülve hagyta el a termet, csak künn említett a személyzetnek:

- Ugyan, nézzék csak meg! Odabent a nagyteremben valami nőszemély el van ájulva.

Az emberek, akik megtalálták, és fellocsolták, jó lélekkel mondhatták: »mégiscsak szerethette«.

Mondjam-e még tovább? Hosszú volna leírni az egész szertartást, hogy öntötték az országutak még folyton a gyászolókat, a kíváncsiakat. Míg a klérus megérkezik, összegyűltek az emeleti »agancsteremben« a Buttler-család rokonai. A neje is ott ült, halotthalványan egy karszékben. Ott voltak a gazdatisztjei, a többi uradalmáról bejött prefektusok, mire felolvastatott a végrendelet, melynek az eredeti példányát a szekretárius hozta magával Bécsből.

A megboldogult gróf majdnem összes birtokait, jövedelmeit, ingó-bingóit jótékony célokra testálta, csupán az erdőteleki birtok féljövedelét hagyta ama szerencsétlen teremtésnek, aki magát nejének nevezte, és minthogy annak állítólag egy leánya is vagyon, az kapja hozományul, ha férjhez megy, a garagosi pusztát, négyezer holdat.

Hagyott némely birtokrészeket egyes barátjainak, rokonainak, így Buday uramnak, »hosszú hűségéért« a Vrebina pusztát minden rajta találandó élő és holt instrukcióval, hogy öreg napjaira nyugodtan »énekelgesse a zsoltárokat«. Ami fennmaradna még ezek után, bármilyen nemű javadalmaimból, akár föld, akár egyéb, illesse az mind az ő szeretett gyámatyját, Fáy Istvánt, vagyis inkább annak a hozzátartozóit.

Amennyiben pedig a fent elősorolt számtalan adományairól kitűnnék, hogy valamelyik olyan egyletnek jutna, ahol annak hasznát vehetnék a papok is, ezen körülmény kideríttetvén, az adomány semmisnek tekintendő, és osztassék fel a bozosi uradalom szegényei közt stb.

Azalatt megérkeztek négy kocsin a papok, a szigorú téli idő miatt csak a környékbeliek, és azután zavartalanul folyt le a temetés. A pompa elkápráztatott mindenkit. Ezer fáklyát vittek a jobbágyok úgy, hogy a sor eleje már Dobóruszkán volt a kriptánál, mikor még a koporsó meg se indult. Négy szekér vitte csupán a koszorúkat, virágokat. (Bizony Horváth Piroska se törte volna bele a derekát, se a tisztességét, ha legalább egy rezedaszálat küld.) Soha annyi népet, mint itt! Nemcsak a nagyurak, de a közönséges rendben valók is megbecsülték magukat. Ott volt egész Ungvár, a két Kapos és környéke. Nini, itt van Griby uram is Hadassiné asszonyommal - de most már a felesége. - Katuska mutogat, magyaráz nekik mindenfélét.

A sok főrangú nép miatt közönséges ember ugyan nem férhetett közel, hogy a koporsót láthassa. Maga Tóth György uram is messzire szorult, pedig bizony nem azért jött, hogy a pocakos nagy urak hátát nézze. Látni és sírni akar. Bosszankodásában előre elindult Ruszka felé, gondolta magában, ott a kriptánál várja be a menetet.

Oda is értek a fáklyások elejével, s megtekintvén az épületet, az egyszerű kis téglaházikót cserépfedéllel, a fedélen egy kis ablakszerű nyílással, az az ötlete támadt, hogy ha ő felmenne a házikó padlására, onnét pompásan láthatná a temetést, a sok hintót, a sok nagyurat, a lobogó fáklyákat, a röpködő színes címereket, a gyászposztóval bevont paripát, sőt még talán azt is, hogy odakerült-e az ő gallya a virágok közé. Minthogy pedig oda könnyű volt felmenni, mert senki se törődött most az élőkkel, hát fölment, és természetesen mindent a legjobban meglátott, ami csak történt, és ami otthon az anyjukot érdekelheti.

Oh, szép volt ez és olyan nagyon, nagyon szomorú. A koporsót a kriptánál most már a nagyurak emelték le, s azok vitték be a vállaikon. Elég sokat kártyázott velük. Be a kriptába csak kevesen férhettek. Ott bent a szertartás különben sem tartott sokáig. A papok röviden végeztek, mert fáztak. Behelyezték a koporsót. Kip-kop. Kip-kop. Mindennek vége van. Az utolsó párdányi gróf hazaérkezett.

Aztán fölfordították a címerpajzsot, a koronás aranysast kék mezőben ezüstputtonnyal a mellcsontján.

...Volt, nincs. Elröpült ő is a famíliával együtt... Csak öreg kardokon, ócska könyvtáblákon cipeli még mindig azt a bolond nehéz puttonyt, amellyel valami élénk fantáziájú király nyomorította meg valaha nagyon régen, mikor még ezüstből csinálták a puttonyt. Ma már csak fából van - és nincs mit szüretelni bele a tokaji hegyen.



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
TACE

Gyorsan szétoszlott a tömeg, az uraságok felültek a hintaikba, a többiek gyalogosan, ki erre, ki arra, még egy percig elmélkedve, beszélgetve a boldogultról.

A legutolsónak maradt Buday uram és Bóth szektárius, Bóth talán véletlenül, de Buday uram azzal a célzattal, hogy a kezében levő nagy kulccsal a kriptaépület ajtaját bezárja.

Ekkor történt vala - úgy mesélik - az az eset, mely legendaszámba járt Zemplénben, Ungban a forradalomig. A forradalom aztán ezt is elsöpörte. Pokolba ilyenkor a mesemondással, mikor megcsinálni kellett a mesébe való dolgokat, azon valóképpen, ahogy azt a kis újhelyi diák, aki egyszer valamikor a Tóth uram csirkéit leparittyázta, üzengette a fogyóban levő regimentek okából.

De éppen kapóra jő, hogy említém nemzetes Tóth György uramat, mert az ő révén szivárgott ki az a bizonyos legenda. Nem az ő hibája, nem szólt ő senkinek másnak, dehogy szólt, a világért se szólt volna, mert titok, csak egyszer a feleségének nyilatkozék meg, de azt is sajnálja - mert haj, az éppen elég volt.

Hogy azt mondja, úgy volt az, mikor Buday uram egyedül maradt Bóth szekretáriussal a kriptaajtónál, ő (Tóth György uram) akkor még mindig fent volt a kriptaházikó padlásán, mert restellt lejönni a sokaság miatt, és a következőket hallotta és látta a nyíláson:

Buday uram ekképpen szólt volna Bóthhoz, zordon hangon, szúrós szemmel, megfogván a kabátgallérját:

- Tudja-e, szekretárius uram, hogy én megnéztem az éjjel a koporsó belsejét, és - Buttler gróf teste nem volt benne?

A szekretárius ijedten nézett körül, és rémülten hebegte:

- És mi volt benne?

- Egy fából faragott figura felöltözve, homok és forgács közt.

- Hát még? - riadt rá Bóth olyan tekintettel, hogy a vért fagyasztotta meg.

- Egy táblácska a báb mellén - felelte halkan Buday uram -, arra ráírva: »Tace!« (Hallgass!)

- Ergo tace! - fejezte be sötéten, fenyegetőleg Bóth uram.

Ez a legenda terjedt el, de minthogy Tóth uram azok közé tartozott, akik a szeretett alakjaikról, mint például Napóleonról is, sohase hiszik el, hogy azok tényleg meghaltak, és minthogy mégis ritka ember kerüli ki a halált, hitték is, nem is a fanatikus ködben fölbukkanó pletykát. Utánajárni nemigen lehetett, mert az öreg Buday alig három hétre a temetés után meghalt, Bóth pedig mindjárt a temetés napján örökre eltűnt. Hát csak az Isten tudja, mi lehetett a dologban! Minthogy azonban a következő tavasszal Horváth Piroska is eladta bornóci birtokát egy morva grófnak, s úgy elment a vidékről, az országból, hogy soha annak többé még a hírét se hallotta senki, a kétkedőkből is sokan csaptak át a Tóth uram eresze alá, ki egész holta napjáig abban a hitben ringatózott, ábrándozva a csibuk kéklő füstje mellett, hogy él a világ valamely csendes zugában, okvetlenül él egy boldog pár, akiknek a terítékjéhez vasárnaponként délre két piros falú, ezüst szarvasokkal pingált poharat tesznek fel, és hogy, amint azokból iszogatnak, néha föl-fölemlegetik: »Ugyan él-e még a jó öreg Tóth, Olaszröszkén?«

Sokáig tartott ez a hit, a legelőkelőbb körökben is, hol megcsappant, hol újra kigyulladt, de nagyobb dimenziókat nemigen ért el, amit az mutat, hogy a koporsót (pedig volt szó róla) nem nyitották fel a mai napig.

Nyugodtan alszik (ha csakugyan ott fekszik) Párdány grófja, akinél szebb férfi azóta se termett Ung megyében. Csendes hely az a dobóruszkai kripta, alvásra való, körös-körül semmi zaj, az erdők is kipusztultak, még azok se zúgnak már. - Csak a békák brekegik néha a közeli mocsarakban:

»Urrak a papok! Urrak a papok!«

Vége.




Hátra Kezdőlap