Meddő dolog lenne, ha lehetne is, világító gyertyát gyújtani e zűrzavarban, melyet még jobban elhomályosítanak a különböző családi legendák és történetkék az ásvai Jókayak családi körében, amelyek a búbos kemence kiáradó melegénél, az olajmécses pislogó világánál élnek és izgatják a fantáziákat. A különböző Jókay családoktól elszedegetik a kápráztató, színesebb epizódokat, míg hozzá nem nyúlnak például a Paulus Wedredi pozsonyi céhbeli aranyműves mester által 1697. szeptember 12-én kiállított bizonyítvány alapján öt évig nála inaskodott nemes Jókay Sándorhoz; ahelyett örömest beleálmodják magukat a híres Jókay János és András családjába, akiknek óriási pöre volt 1684-ben Moholányi Jánossal az eberhardi várkastély, uradalom és a hozzátartozó külföldi birtokok miatt, melyeket Szelepcsényi érsek hagyományozott a két Jókay testvérnek, de amelyekből őket a ravasz Moholányi, Kollonich érsekkel a háta mögött, kiforgatta. A Jókayak »fehér lapot« adtak Moholányinak, hogy ügyeikben teljhatalmúlag járjon el, de fogyatékos intelligenciájuk miatt olyan zagyvalékot írtak alá, melyből jogaik teljes átruházását is ki lehetett magyarázni. Magához az országgyűléshez is beadták később sérelmes panaszukat, mire a diéta 1715-ben a nádorispán elnöklete alatt bizottságot küldött ki a Jókay-Moholányi ügy megvizsgálására,^[1] de »az sok bába között - mint a krónika mondja - elveszett az gyerek«. Az eberhardi uradalom tehát csak mint egy elmúlt szép álom kísért ezentúl a Jókay nevet viselők közt, egy álom, melyből minden későbbi unoka érzi a fölébredést. Csak természetes, hogy ezentúl minden Jókay-család a maga őseinek tartja Jánost és Andrást, mert hízeleg nekik a tudat, hogy egy hajszálnyi hiba híján dinaszták lehettek volna - nem gondolva meg, hogy a roppant vagyonból nem mindeniknek jutott volna, míglen a szép álomból mindenki szabadon kiveheti a maga részét.

Így élt a tündöklő rege a Jókay-név összes viselői közt, az egyik generáció a másiknak panaszolta el: »Nagy urak lehetnénk, ha János és András ősünknek több esze lett volna«. Miután azonban az ásvai Jókayak Komárom megyében, Ógyallán telepedtek meg, jól esett nekik az az adat is Komárom város levéltárában, mely már egy századdal előbb említi háztulajdonosnak Jókay Mihályt, mert jobb lenni törzsökös famíliának, mint ideszakadottnak.

Nos hát, Mihályt is ősükké fogadják az ásvai Jókayak és nehézzé, sőt lehetetlenné válik az eligazodás a különféle református és katolikus Jókay-családok közt. A pogranici báró is talán csak azért esik el, mert a kapcsolatot kizárja a predikátuma és a másfélszáz év előtt fölfordított címerpajzs elütő volta.

Nem szabad összezavarni a dolgokat, szóbeszédekkel a tényeket, tekintetbe kell venni az idők divatját, a »kis urak« áhítozását fényes nexusok után. Az ember körülbelül annyit ér, aminő és amennyi atyafiai vannak. Váratlan örökségek nyílnak meg vagy ha nem nyílnak is, már maga a várakozás is bizonyos neme az élvezetnek. Az atyafiság a legbiztosabb emeltyű az életben. Még a legkülönbözőbb családok közt is kedvelt sport keresni vagy megkötni, sokszor csak fikcióval, összeköttetéseket, hát még az egyforma családnevek hogyne hatványoznák ezt a hajlamot? A kis nemesek okvetlenül rokonok egy-egy nagy nemzetséggel, a nagyobb nemzetségek pedig a hét vezérek egyikétől származnak. Konstatálni lehetne ezekből, hogy a vezérek feleségeinek legalább havonkint kellett volna szülniök, hogy ezek az adatok mind igazak lehessenek.

Innen a nemzetségfák megbízhatatlansága egyáltalában, ott is, ahol az fontos lehet. De éppenséggel a Jókai életrajzánál céltalan turkálás lenne a régi fóliánsokban. Nem sokra mennénk, de ha sikerülne is valamely régebbi ősapáig simán följutni, valahol mégis csak beállna a teljes bizonytalanság.

Ilyen körülmények közt igazán legokosabb a valódi, biztos ősök közt maradni, vagyis a Sámuelek körében, kiknek elseje a vitéz esztergomi zászlótartó.^[2]

Jókay Sámuel a család hőse. Ott volt Esztergom ostrománál s fölfedezvén, hogy a tüzérek meg vannak vesztegetve, maga irányzott egy ágyút oly ügyesen, hogy a vár alatt táborozó törökök vezérének sátrát söpré el s a basa karját is elsodorta az ágyúgolyó. Ezért kapja a nemességet s e vitézi tettből komponálják a Jókay címert.^[3]

Ez a nemesség az elhatározó pont. Innen kezdődik az ásvai Jókay-család. Mit érne tudni, hogy az azonos nevek közt milyenek a kapcsolatok? Ki keresi az elszórt búzaszemeknél, hogy melyeket ringatott közös kalász?

A nemességszerző Sámuel Gazdag Sárát bírta nőül s csak annyit tudunk róla, hogy 1690 táján halt el s hat gyermekére számos fekvőségeken kívül 2625 frtot hagyott készpénzben, ami akkor nagy összeg volt s módos emberre vall.

Három fia közül csak kettő élte őt túl, Mihály és II. Sámuel. E második Sámuelt nagy szerző embernek emlegetik a hagyományok. Kétszer nősült, mindig jó házból, mutatós ábrázatú ember lévén. Ő maga hízott marhákkal űzött nagy kereskedést a bécsi mészárosok részére. Innen szedte föl magát és az asszonyok se jöttek üres kézzel; különösen a második asszony, Sándor Judit érkezett sok ládával és sublóttal, mely előbbiek közül színültig tele volt lázsiásokkal az egyik. Úgyhogy II. Sámuel jelentékeny vagyont hagyhatott fiára, III. Sámuelre, ki Ógyallán lakott mint földbirtokos, s boldog házasságban Veres Katalinnal hosszú kort ért.

Mindössze ennyi az, amit a Jókayakról tudunk, de már hogy mi lett I. Sámuel Mihály fiából és Pál unokájából, az idő harasztja takarja. Szinte csodálatos, hogy a Jókayak teljességgel semmi szerepet nem játszanak Komárom megyében, noha benne vannak a jobbmódú nemesek lajstromában. Pedig a nemes embernek elmaradhatatlan ambíciója e korban a megyei tisztségekben való részvétel. A família aszerint számít rangban, amint vagy viceispányokat termel, vagy főszolgabírákat, vagy csak esküdteket. Amelyikből még ez se válik, az alul van, mint a bor seprője.

Talán világot vet e körülményre egy régi, túladunai kiszólás, mely ad captam »aki Laky, mindjárt valaki« azt tartja, hogy »mihelyt Jókay, vannak habókjai«. Excentrikus alakok lehettek és szellemi képességekben jelentéktelenek vagy éppen gyengék, mint ama János és András, akik együgyűségük miatt ejtették porba szerencséjüket Moholányival szemben. Általában sok jel van arra, hogy az úgynevezett isteni szikrák nem igen bántották a Jókaykat és majdnem kikerülhetetlen a megjegyzés, hogy a természet műhelyében ez a szellemiekben való takarékoskodás szinte készülődésnek látszik valami rendkívülinek produkálására; innen is, onnan is elcsíp és megtakarít valamit, hogy aztán pazar jókedvvel egynek adhassa. Hiszen a családfának kétségkívül van némi rokon tulajdonsága a valóságos fával, melynél egy szokatlan gazdag termést bizonyos bénultság előz meg és kimerültség követ.

III. Sámuelt, az ógyallai kúria urát sem igen bántja a szereplési vágy, szimplex ember, nem szereti se az írást, se az olvasást, otthon csibukozik, legfeljebb néha ballag ki puskájával és agarával a határba, nagyobb utat csak akkor tesz, ha meghallja, hogy valahol valami jósnő van. S az mindig volt és lesz, ameddig jósoltatók lesznek. Az öregúrnak ez az egy szenvedélye volt. Négy gyerekét szereti, de mert szereti, otthon akarja tartani maga mellett. Mit kínozzuk őket a könyvekkel? Az ógyallai föld végre is csak annyit hoz, amennyit akar; az, hogy az ember még Horatiust is tudja könyv nélkül, bizonyára nem kényszeríti nagyobb igyekezetre. A ház asszonya, Veres Katalin azonban fölfelé törekvő és a kor követelményeit megértő asszony volt, megkötötte magát, hogy a legidősebb fiút, Józsefet, aki úgyis bolondja a könyveknek, diplomás, tanult embernek neveljék. Nagy szóviták után győzött az anya, bár ezeket az ostromokat évről-évre meg kellett ismételnie, Józsi fiút elvitték a múzsák kosztjára, mivelhogy vézna termetével és szelíd lelkületével úgyse való gazdának - az apa hite szerint -, mert se emelni, se parancsolni nem fog tudni. A pályaválasztásnál a prókátorságot határozta el az öregúr, mert így legalább hasznát veheti, lévén ő is pörlekedő szenvedélyekben ludas, mint minden elődei.

Így ment aztán a prókátori pályára a beteges, vérszegény ifjú, kit pedig inkább vonzottak egyéb tudományok, jobban szeretett volna csillagász lenni s elábrándozni az égi testek útján vagy egy nyugalmas professzori katedrán prelegálni; beszedni az ismereteket és kiadni: ez az isteni változatosság. Az akkor rügyező szépliteratúra ellenállhatatlan módon ragadta lelkét, a magyar nyelv pallérozása képezte előtte azt a szent feladatot, melynél kisebbnek tartott mindent. Mily vigasztalan jövő, e rajongással beállani ama körmönfont prókátorok sorába, akik furfanggal, csalafintasággal a fűzfáról is cseresznyét tudnak szakítani.

Alighogy diplomát szerzett, kiütött a francia háború s a fiatal fiskális is kardot kötött, lóra ült, hogy az inszurrekcióban részt vegyen. És hát ott is volt Győr alatt mint hadnagy. E harcok, melyeket majd egyszer méltón fog megénekelni a »Névtelen vár«-ban valaki, utolsó csillámló epizódjai a régi regényes hadviseleti modornak, tele színes kalanddal, hetyke lovagiassággal, nyers hadi vitézséggel. Sértetlen bőrrel tért haza aggódó anyjához, egy csomó tábori élménnyel s még több anekdotával és nótával megrakodva, mely utóbbiakat szerette magának leírogatni. Jókayné asszonyom, aki ezt a »vékony dongájú« fiát szerette legjobban becézni, mindent elkövetett, hogy otthon tartsa még legalább egy évig, míg pemetefűvel s egyéb házi szerekkel kigyógyítja a hektikából vagyis inkább csak a köhögésből, melyet a »harcmezőn« megint fölszedett, de József úr sehogy sem akart többé otthon maradni, bár apja is nógatta, hogy lásson inkább a gazdasághoz.

Hogy apja kedvében járjon, egy darabig megpróbálta, de miután még annyira se vitte, hogy a saját földjeikre odataláljon, az öregúr végre beleegyezett, hogy mesterségét megkezdeni elköltözhessék a székvárosba, Rév-Komáromba, hol a mostani Rozália téren egy legénylakáson rendezett be ügyvédi irodát, vagyis beállított a szobájába egy íróasztalt, mert akkor még nem volt divatban fényes külsőségekkel csalogatni klienseket.

Komoly, csöndes fiatalember volt, kiben teljesen hiányzott az élelmesség, pedig ez a prókátorsághoz már abban az időben is annyira szükséges ingrediencia volt, mint a halhoz a tartármártás.

Nem is ment jól a prakszis, pedig sok rokoni összeköttetése volt úgy a városban, mint a megyében. Szerették, hívogatták ebédekre, névnapokra, disznótorokra, de a pöreiket másokra bízták. Egy kicsit élhetetlen - mondogatták felőle. Igen kevés dolga volt kliensekkel s éppen ez tette őt alkalmassá, hogy a »lelkes honfi« szerepét tölthesse be Komáromban. Ő volt az a szükséges alak, akiből minden városba jutott akkor egy vagy kettő, aki minden szép és jó dolog iránt lelkesedett és eljárt benne nagy buzgalommal és törhetetlen kedvvel.

Ez a típus most már többé-kevésbé kiveszett. A szellemi élet ez önkéntes napszámosa, aki nyakába veszi a várost s hónapokig kilincsel valamely előfizetési ívvel, hogy egy érdemes munka megjelenhessen; ha íróművész érkezik a városba, őhozzá száll, ő a ciceroneja, gondoskodik róla, kényezteti, a színésztársulatoknak is gondviselője, lót-fut Pontiustól Pilátusig, hogy Theszpisz kordéja simábban gurulhasson.

Ily naiv lelkek kellettek a kezdethez - olyanok voltak ők, mint a kémények, hogy a gólya már előre tudja, hova kell a fészkét fölépítenie. A tornyokon nem volt a fészküknek helye.

Hogy hova lettek ez alakok? A fejlődés törvénye elsöpörte. A kezdet kezdetén bolygók voltak, hódolva az íróknak és művészeknek, szent áhítattal végezték körülök az alsórendű munkát, mivelhogy őbennük is égett a Prométheusz-tűzből valami csekélység, gyűjtőkké lettek és levelezőkké, vidéki tudósítások alatt az x-y jegyek mint sírkövek jelzik elnyűtt, öreg folyóiratokban, hogy ők is éltek és kavicsokat hordtak a nemzeti nyelv és műveltség épületéhez; bizonyára születnek ilyenek azóta is, de most már az irodalom és a közönség kiszélesedésével maguk is írókká lesznek a vidéki lapoknál, és ebben a minőségben már inkább ellenségei és irigyei a valódi talentumoknak, mintsem hogy buzgólkodjanak érdekükben.

Egy ilyen »szép lélek« volt Jókay József, aki elmerült a saját szellemi világában, mert volt benne valami az isteni nedvből, de nem elég. Éppen annyi, hogy megrontsa a praktikus pályán való biztonságát és keménységét. Nem tudott járni a földön a rögök közt, gyengék voltak hozzá a lábai, de a szárnyai se nőttek ki akkorákra, hogy repülni tudjon.

Társaságokban szerény, félszeg, kivált a nők között majdnem gyámoltalan. Judíciuma nem volt éles, eszejárása nem volt fifikus, disputálni csak vontatottan tudott. Hogy mert hát prókátor lenni? Ha átmelegszik bizalmas körben, néha megnyílik a lelke s némi szépségek bontakoznak ki abból a megfigyelő előtt. De hát ki foglalkozik e mulatságoktól mámoros, kereskedelmi elevenségtől pezsgő Komáromban egy elrejtett lélek tanulmányozásával? Csetke Mátyás uram, a híres fakereskedő messziről megismeri a fát, mit lehet belőle faragni, de az embert csak úgy felületesen ítéli meg. A Domonkosok és Janicsáryak behunyt szemmel is látnák talán a gabonában a zsizsiket, de honnan tudnák, melyik emberben mi lakik? Így aztán az volt Jókay József Komáromban, aminek mutatkozott: egy élhetetlen, becsületes, jó fiú, aki nem sok vizet fog zavarni, és hát nem is fog éhen meghalni, ha az apja jó sokat testál neki. Sőt kedves is volt, szívesen látott vendég az összes lányos házaknál, mert ha jókedve támadt, pompásan tudott elmesélni adomákat, kalandokat és elszavalni verseket, de hát evvel nem lehet az éléstárt megtölteni s a lányos mamák sohase mentek messzebb a neki szánt szereppel, mint hogy ő tartsa néha gombolyításnál a pamukot. Nem férjnek való, gondolták és alkalmasint nem is házasodik meg. Az volt róla a közvélelem, hogy sokkal szerényebb, félénkebb, mintsem meg merne kérni valakit.

Nagy lett tehát a csodálkozás, mikor 1812-ben farsangkor híre futott, hogy elveszi Pulay Máriát, Pulay Dávid banai birtokos leányát, a vármegye egyik legokosabb, legelevenebb, legvirgoncabb »kis sárkányát«. Furcsa házasságnak találták. A pár kétségkívül nem volt összeillő, ha elütő tulajdonaikat tekintjük. Jókay méla, ábrándozó, engedékeny természetű, minden benyomásnak engedő, kevés szavú, óvatos ítéletű, habozó, Pulay kisasszony ellenben határozott, önállóságra törekvő, szókimondó, néha nyers, aki a csípőjére teszi a kezét és nem ijed meg a maga árnyékától; szóval a magyar kardos asszony palántájának látszik lenni a csinos ovál arcú, magas termetű szűz, de ha a hiányzó tulajdonok kiegészítését célozzuk az egybekeléseknél, akkor ez volt a legösszeillőbb pár, mely valaha megáldatott a banai templom öreg boltívei alatt.

A jegybenjárás a farsangtól késő nyárszakáig, 14-ik augusztusig tartott, mely időköz alatt nem hiányzottak a szokásos bárányfelhők a frigy fölött. Pletykák és apró intrikák indultak meg: kisvárosi nyelvek ébren vannak, kivált a függő eseményeknél. Az öreg Sámuel morgott odahaza Ógyallán, mert ő módosabb leányt szánt fiának egy öreges Konkoly-Thege kisasszonyban. Pulayékat azzal ijesztgették Banán, hogy a vőlegény hektikában van, mert hadnagy korában az inszurrekcióban Győr alatt megrontotta a tüdejét (pedig ott csak a lábakat lehetett megrontani.). Ógyallán a menyasszonyról prófétálták, hogy verni fogja a férjét. Mindent mondtak róla, hogy hirtelen természetű, hogy szereti a »pucc«-ot, csak azt nem jósolták, hogy ő szüli meg egy napon a világ egyik legszelídebb költőjét. De e szokásos konkolyhintések inkább csak a két család öregei közt lazították az égben font köteléket, maguk a fiatalok, szívbeli mélységes vonzalmon alapulván ismeretségük, egy pillanatra sem tántorodtak el egymástól s az esküvő határnapjának halogatása inkább csak a fészekrakás nehézségeiben kereshető.

Kisvárosokban még ma is csak annyi lakás van, amennyi lakó. Sokszor egy egész évet is várni kell, míg elhalás vagy elköltözés által alkalmas ház akad. Olyan házakat a mi eleink nem építettek, amelyekben mások lakjanak. Aztán a stafírunghoz is idő kell. Az akkori kelengyéket nem lehetett felfújni egy hét alatt. A nemes asszonyok a saját libáikról kopasztották a tollat, melyből leányaik ágyneműje készült, otthon termett lenből szőtt vásznakból varrták a lepedők, abroszok, asztalterítők nagy készletét, mert nem a külső komfort és csillogás, de a szekrények belső tartalma után ítélték meg a háztartás fényét, úri voltát. És e szekrények hogyan készültek? Néhány fatuskó száradt a kúria udvarán vagy a félszerben évek óta - a kertben kivágott öreg diófák törzsei. Bizony nem ok nélkül kímélte meg őket a fejsze. Kimondta már ezekre a szentenciát a gazda, hogy a ház fejlődő kisasszonyainak szekrényeket csináltat belőlük, ha férjhez mennek. Az ősök a vén fák árnyékában pihentek hajdan s ím egykor majd az unokák fehérneműit teszik beléjük, - csakhogy azokkal még az asztalosnak is lesz egy kis dolga.

Ily módon készültek a hajdani stafírungok. Nem lehet tehát csodálkozni, hogy a Jókay József lakodalma elhúzódott a nyár derekán túl - talán a házra is várni kellett, míg bérbe vehette a tulajdonosától, Kacz Józseftől.

Ez a ház a Vármegyeház utcában feküdt, mintegy elrejtve falombok által profanus szemek elől. Éppen fiatal párnak való fészek. Telke két utcára szolgált, de egyikre se nézett ablakaival. A szomszédok »néma háznak« nevezték. Buzgó protestánsok építették a vallásüldözés korában s ott tartották titkos istentiszteleteiket, azért nyíltak összes ablakai befelé az akácos és gyümölcsös udvarra, hol árnyas helyek, pihenő padok kínálkoztak, szerelmes ifjú párnak kedvesek. Kívülről nyáron a falakat se lehetett látni, elrejtették teljesen köröskörül az akáclombok. Volt rajta valami sajátságos és titokszerű. Az utcaajtóra alkalmazott zörgető koccintásából ösmerte meg a hívek jövetelét az őr, aki imaház korában abban a kis előszobában lakott, melyet kis konyhának neveztek Jókayék.

E házat, melyet a szabadságharcban összebombáztak, 1826-ig bérelte Jókay József. 1820-ig nem volt semmi ingatlana Komáromban. Két szigeti kertet csak 1820-ban szerzett, a Fogl Bernátét és a Molnár Sándorét, odáig a hiteles városi lajstrom szerint csak egy tehén után fizetett adót.

Ez a tehénke az udvaron keresztbe fekvő istállóban volt elhelyezve s nagyban hozzájárult a szaporodó Jókay gyerekek kosztjához. Mert a gólya elég sűrűn látogatott be a Kaczféle házba. Odatalált, bárhogy rejtették is el a protestánsok. A házasság után két évre született az első fiú Károly, másik két év után Eszter, a harmadik kétéves ciklus után Lajos. Nagy Iván a családfán nem közli, alkalmasint azért, mert korán elhalt. Így népesedett lassankint a ház, melynek három, oszlopos folyosóra nyíló szobája eleinte nagyon is bő volt a házaspárnak.

Csendesen éldegéltek itt és boldogan, nem kívánkozva sehova. Az előzetes ijesztgetések nem váltak be, a családi egyetértést semmi sem zavarta meg, nagyobb torzsalkodások, összezördülések nem igen fordultak elő. A menyecske kíméletesen vitte a kormányt, a férj ellenben ravasz megelégedéssel engedelmeskedett, gondolván magában, milyen jó, hogy nem kell háziügyekkel törődnie. A gyermekek eközben szépen fejlődtek, különösen Eszter volt okos és kedves, kit gyakran el kellett vinni, amint nagyobb lett, egy-két hétre Gyallára a nagyszülékhez, ahonnan mikor visszahozták, mindig jött vele egy szekér elemózsia is a gazdaságból. Ami bizony elkellett, mert az ügyvédi kereset nem volt nagy. A kliensek csoszogása nem igen zavarta a csöndet a néma házban. A gazdag gabona- és fakereskedők, kik majdnem két utcáját foglalták el Komáromnak kőházaikkal, csupa fogas prókátorokkal dolgoztattak. Jókay uramhoz legfeljebb egy-egy Ógyalla vidéki paraszt vetődött el az öregúrék kedvéért valamely szerény pöresettel.

Az okos fiskálisné asszony, kit már akkor »Jókayné uram«-nak kezdenek nevezgetni, ily viszonyok között ugyancsak összehúzta a takarót s kivált eleinte semmiféle társas összejövetelben nem vett részt, ürügyül hozván, hogy az apróságok miatt nem távozhat hazulról. Hiszen az igaz is, hogy majd mindig szoptatnia kellett egyet.

Jókay természetének éppen ez a magány felelt meg legjobban, jól érezte magát azokon a napokon, amikor otthon maradhatott s nem kellett elutaznia végrehajtásokra a vidékre, ami mindig lehangolta. Csendesen írogatott, nyáron a folyosón vagy a kerti filagóriában, míg a gyerekek körülötte rezsegtek s Eszterke az ölébe mászott fel. Ha ügyvédi munka nem volt, költeményeket másolt le vagy híres szónokaink feltűnőbb diétai beszédeit kölcsönkért folyóiratokból, könyvekből vagy kéziratokból, mert igen sok szellemi kincs ily módon keringett akkor közkézen. Még a regények szebb helyeit is kiírta szépen bekötött tékáiba, melyek évről-évre szaporodtak a könyves polcon.

Vendég nagy ritkán jött. Legfeljebb a rokonság. Beöthy Gáspárék, Fogthüyék, Nagy Mártonéktól vagy Konkoly Thegééktól nézett be egyszer-másszor valaki. Ebédre való vendégek pedig csak a komáromi vásárok idején vetődtek a vidéki atyafiságból. Akkor az öreg Jókay Sámuel úr is becsörtetett három szürkéjén s ellátta a gyerekeket vásárfiával, a menyének is egy-egy aranygyűrűt vagy egyéb encse-bencset vásárolva a behozott termények vagy állatok árából. Vörösné ilyenkor a cigányasszonyokat hajszolta az egész városban, hogy az öregúrnak kártyát jöjjenek rakni, amit azok készséggel megcselekedtek.

Egyébkor valóságos falusi magány volt a ház, melynek csendjét csak a Vörösné dalai verték fél, ha a gyerekeket altatta, vagy mulattatta. Még ennél is nyugalmasabbak voltak a téli napok, kivált az esték. Az úr olvasott valamit, a tekintetes asszonyka font vagy kötött, Vörösné pedig a gyerekeknek mesélt. A mesélés egyébiránt sorba ment, nem minden vetélkedés nélkül. Jókayné is szépen tudott mesélni, Jókay még inkább s a sor hamar rájuk került, mert a Vörösné meséi hamar elfogytak. Szerencsére a gyerekek szaporodtak s a régi mesékhez mindig volt új gyerek.

A komáromi férfivilág az estéket többnyire akkor is társaságokban töltötte, hol egyiknél, hol másiknál folyt a deverna és a kártyajáték. Jókay mióta megházasodott, nem vett részt e mulatságokon, habár gúnyolták rokonai és ismerősei, hogy ő viseli otthon a főkötőt, s hogy Vörösné mellett, ő a vicepesztonka a gyerekeknél. Vörösné ugyanis bizalmas cseléd volt a háznál, a gyerekek gondviselője és játszótársa, ki már, mint leány, előbbről is JókayéknáI szolgált s férjhez ment egy Vörös József nevű hajóslegényhez, aki gyorsan elhalt, úgyhogy a jó Éva megint visszatért a házhoz. Vörösnén kívül még egy cselédet tartottak, aki kijárt a piacra és segédkezett a főzésnél, este pedig együtt pergette a rokkát a tekintetes asszonnyal, ki zsoltárokat énekelgetett néha munkája közben.

Így élt a kis család, semmi baj nem érte, csak az úr betegeskedett néha, különösen ha ügyvédi dolgokban télen falura ment a zötyögős nyihóc kocsikon, azt rendesen megfeküdte. Az első bánat és csapás 1820-ban köszönt be a nyugalmas hajlékba - egy kis koporsó képében. A szomorú apa reszkető kezekkel nyitotta fel a kapcsos bibliát, melynek első lapjára sajátkezűleg írta fel házasságának évét, napját s a gyermekek születését. Az utolsó sorok alá, melyek Lajos születéséről szóltak, most oda kellett jegyeznie a megmásíthatatlan végzetet: »Ezen kedves fiú meghalt december 16., 1820.«

Ennek a szomorú karácsonynak fájó emlékét sokáig őrizték szívükben. Lajoska akkor halt meg, mikor a legkedvesebb volt, harmadik esztendejében. Idővel megadta a hit a gyógyító balzsamot, mert mind a ketten vallásosak voltak (Jókay minden reggel buzgón imádkozott a Szikszaiból), de teljesen mégsem bírták elfelejteni kisfiukat s hogy legalább édesen csengő nevét hallhassák, az 1823. évben született harmadik fiukat, ismét Lajosnak keresztelték, de ez csak egy esztendeig élt.

Sőt midőn 1825-ben, február 18-án (a Jókay gyerekek többnyire e hónapban születtek), ismét egy fiúnak adott életet Jókayné, ezt is Lajosnak akarták keresztelni. Vörösné ifjasszony azzal az örvendetes hírrel szaladgálta be a szomszédokat s fogadta az iskolából uzsonnatáján hazaérkező kilenc éves Esztert, hogy a kis Lajoska visszatért.^[4]

De a harmadnapra összehívott komák és komaasszonyok, illetve keresztszülők, szám szerint tizenhatan,^[5] babonás félelemből lebeszélni próbálták a szülőket a Lajos névről. A rokon Nagy Mártonné asszonyom, ki a keresztelői lakomát készítette a háziasszony képében, szintén tiltakozott a Lajos név ellen, minélfogva februárius 20-án nagytiszteletűt Csepy Mihály uram, Jókay József uram kedvenc hőse Gróf Benyovszky Móric tiszteletére, Móricnak keresztelte a kisdedet, kinek vakító pályafutását kívánjuk kísérni, nyomról nyomra a következő fejezetekben.

A jövevény maga nem csinált sok teketóriát. Életének ebben az öntudatlan szakában sem tudott úr lenni a háznál. Csodálatosan jó csecsemő volt, nem sírt, mint más gyermekek, csendesen, türelmesen feküdt órákig és a kék szemeiben szüntelen mosoly ült. Mindig is ilyen szelíd gyermek maradt, »még az állatnak sem vétett«.^[6]

A »néma ház« régi vidámsága visszatért vele. Ehhez járult még az is, hogy Jókayt mindjárt néhány héttel a Móric születése után árvák atyjának választotta meg a város 250 frt fizetéssel.

A tisztesség nem volt csekély, s azonkívül lelkületének is megfelelt a hivatal; a fizetés kicsiny volt, de a város, úgy látszik, elégnek tartotta, mert midőn későbben százötven kéve rőzsével kérte fizetését megjavíttatni, azzal az indokolással, hogy a hivatali teendők nagyon megszaporodtak, a tanács nem adta meg.

Egyébiránt mintha a gyerekkel a szerencse is hozzájuk szegődött volna. Ghyczy Rafaelnek egy nagy perét szintén ebben az évben nyerte meg, mely egész kis vagyont hozott a bár szerényen, de mindég rendezett viszonyok közt élő családnak, úgyhogy a következő év tavaszán végre házat vehettek a Szombati és a Nagy Mihály utca szögletén, tehát a város egyik legélénkebb pontján, Sárközy József és Domonkos Lidiától.^[7] A ház, melyért 1600 frtot fizettek, teljesen rozoga állapotban volt, mélyen a földbe süppedve, úgyhogy ablakai egyvonalba estek az utca kövezetével, le kellett hát dönteni és újat építeni helyére.

Az adás-vevési szerződés március 6-án kelt s a Kacz-féle ház bérlete Szent Mihály napjára volt felmondva, mindössze egy fél év jutott a telek feltöltésére és az új építkezésre. Nagy sebbel-lobbal láttak hozzá s Jókayné minden reggel ott volt az építkezésnél a gyerekekkel, valamely kőre ülve kötögetett s nézegette a sürgő-forgó munkásokat és szekereket, mely utóbbiak közt sok volt a szívesség-fuvar. A rokonok, jó ösmerősök, ősi tisztes magyar szokás szerint önként ajánlkoznak a hajléképítők segítségére s ilyenkor tűnik ki, kinek meddig ér a becsülete. Mint jellemző dolgot meséli Vályné e napokból, hogy Móricz György uram egy vasárnap beállított hozzájuk isteni tisztelet után ezüstgombos és filigrán ezüst láncos öltözetében, hogy ő és az összes Móriczok (mind szekeres gazdák Komáromban) három-három napot kívánnak segédkezni a házépítésnél azért a nagy tisztességért, hogy legkisebb fiukat az ő nevükre kereszteltették a tekintetes úrék.

Jókayné a kis Mórickát is magával vitette reggelenként az építéshez. A gyermek szívesen mulatozott, teli szedve szoknyáját kavicsokkal, amit az építéshez szükséges homokból kirostáltak. Ha elálmosodott, elvitték lefektetni Csepy Zsigmondékhoz a szomszédos házba.

A ház, melynek alapkő-letételénél a kis Móric kezébe is odaadták a kalapácsot, hogy üssön vele egyet, csakugyan fölépült őszre csinos alháznak, polgárias utcaajtóval a középen. A kapu a helyi építkezés szerint csak a nagyuraknak és módos gazdáknak illett, ahol szekér vagy hintó jár be az udvarba. A telek elég nagy volt, úgyhogy belőle az a rész, amely régente a Thaly Lidiáé volt, kertnek hagyatott meg. Mihály napján elhurcolkodott a család, ott hagyván szinte nehéz szívvel a közel tizennégy évig lakott hajlékot, melyhez annyi emlék fűzte. De legalább végre a magukéba jöttek és közel vannak az iskolához, a templomhoz. A kis Móric már ekkor beszélni tudott és éppen javában tanult járni. »Hóna alatt áttolt asztalkendővel vezetgették, ő pedig egy zsámolyt vitt maga előtt, lassan, félénken tipegett-topogott végig az újdonatúj padlójú, fehérre meszelt falú nappali szobában, melyet négy széles fekete rámájú, Tell Vilmos életeseményeit ábrázoló kép díszített.«^[8] E képek sokat foglalkoztatták gyermeki elméjét és képzelődését később is, az apának százszor és százszor el kellett mondania a hozzájuk fűződő eseményeket. Semmi kétség tehát, hogy az első hős, aki Jókay Móric lelkébe bevéste magát és tetteit, e derék svájci volt.

A gondos, okos anya, hogy leányát előre megszoktassa női feladataira, a kis Móricot kétéves korában Eszter gondviselésére bízta. Ő öltöztette, ő fésülte meg lenszőke haját, ügyelt rá napközben, megtanította imádkozni este, aztán vele is hált a kisfiú, aki rendkívül ragaszkodott hozzá. »Este - írja - vizet készítettem az ágyához, éjjel, ha ébredt, megitattam; éppen nem volt alkalmatlan. Később már csak megkereste a fülemet kezecskéjével, megmorzsolgatta: 'Dundi néném, Duda néném, adj egy kis vizet.'«

Gyorsan, szinte szédítően fejlődött szellemileg s minden érdekelte; az állatok, a bogarak, a virágok, amelyeket szétbontott, összehasítgatott, hogy lássa, mi van a belsejükben. Mindenen el tudott mulatni. Néha órákig se szólt, csak ült egy helyen és kék szemei üresen látszottak kalandozni a végtelenségben. Különösen a természet ezernyi jelenségei szórakoztatták, hogy majdnem állandó csodálkozást tükrözött vissza szép, harmatos, halovány arca, - mert nagyon gyenge, finom bőrű kis gyerek volt, éppen mint egy leány. Az ismerősök azt állították, vonásait vizsgálva, hogy szakasztott apja.

Kellemes, zavartalan örömökkel telt gyermekkora volt, még késő aggságában is sokszor visszaemlékszik erre. »Milyen angyali élet volt annál a mi házunknál! Sohasem hallatszott ott egy haragos szó. Testvéreim szerették egymást, engemet még jobban.«

De a legkedvesebb napjait Ógyallán töltötte a nagyszülőknél. A falusi örömök ezernyi változatosságban tárultak itt eléje a juhok, lovak és tyúkok közt. Különösen Konkoly Antaléknál volt a gyerekek Eldorádója, kik szintén Gyallán laktak. A nagyszülők kedélye el volt egy kicsit savanyodva, hiszen a nagyapó már a nyolcvan körül járt, hanem Konkolyéknál kényeztették, mulattatták a gyerekeket s a kis Móric itt tudott játszani igazán önfeledten, repeső kedvvel a téres udvaron, a hűs vadgesztenyefák alatt. A Konkolyék tót juhászának apró gyerekei voltak, akikkel különös módon rokonszenvezett s akikről rövid idő alatt annyi sok tót szó ragadt rá - hogy abból harminc-negyven év múlva is jutott Tallérossy Zebulonnak. Ha akkor nincs meg a Jankó meg a kis Ancsurka Konkolyéknál, Mindenváró Ádám talán sohase kapta volna azt a sok bohókás vidám levelet az ő furcsán mókázó barátjától.

Az elkényeztetés rendesen az első és az utolsó gyerek osztályrésze. Az utolsóé, a »vakarcsé« még tán inkább. Móricka is becézett kedvence a szülőknek, vetélkednek a kedve keresésében. Jókayné magával viszi mindenüvé, a vizitekbe is, negyedik éves korában végignéz anyjával egy színi előadást. Valami víg darabot adtak, de még vígabb lett azzal, hogy a kis gyerek, aki egyébként bátortalan volt és a sokaság között megszeppenő, a darabban történő események szuggesztiója alatt, mint egykor a »peleskei nótárius«, hangosan felkiáltott: »Oh asszonyok, asszonyok!«^[9] Ez volt az első nyilvános kijelentése élete elején, bízvást ez lehetett volna az utolsó is élete végén.

Jókayék ez idő tájban kikapták a birtokrészüket, a Fejér megyei birtokot, Nyéket. Az öreg Sámuel még életében kiosztotta, s azután alig élt egy évet. E birtok jövedelme és Jókay keresete most még nagyobb kényelmet biztosít nekik. Megszerzik a szomszédos házat is Niszl Ignáctól és felesége Csóka Jusztinától ugyancsak 1600 forintért, mint két év előtt a másikat. Nagyobb házat kezdenek vinni, s hovatovább több-több kényelmet és élvezetet engednek meg maguknak. Jókay az összes megjelenő hazai folyóiratokat járatja, sőt német könyveket is vesz. Különösen a német folyóiratok, melyek remek acél- és fametszetű képeket hoztak, valának várva várt olvasmányok.

Sokat tartózkodik a háznál, kivált télen át hetekig, nővére Jókay Zsuzsánna, Gózon Istvánné, a »fantaszta« (így nevezték a környéken), ki ha jó hangulatban volt, egész naphosszat versben beszélt. Ha különös ihlet szállta meg, éjjel is felkelt költeményt írni. Fiókjai tele voltak gyömöszölve ilyenekkel. A két testvér éjfélig is elbeszélgetett olvasmányairól, Goethéről, Schillerről, a weimari kis udvar liliputi cselszövényeiről s egyéb szellemi mozgalmakról, úgyhogy a szomszéd szobában fekvő Jókayné akárhányszor felkelt, alsó szoknyát vett és ágyba hajtotta mindkettőjüket. Jókay szintén versifikált, de leginkább csak névnapokra, különösebb alkalmakra nyergelte meg a Pegazust. Máskor az itteni színi előadásokról írt levelet a magyar folyóiratokba. E fellobbanásai a költői vénának nem bírtak számbavehető értékkel, de mégis jelezték, mint az utas előtt a homokban csillogó arany porszemek, hogy valahol a közelben nagy aranyleletre van kilátás. Az árvák atyja egyébként minden művészetért lelkesedett, szerette a zenét, az éneket és ő maga is csinosan rajzolt. A színdarabokat, melyeket lemásolt, egyszersmind ügyes toll-rajzokkal illusztrálta a szöveg között. A szereplő személyek megelevenedtek keze alatt igen csinos kivitelben és eredeti felfogással. Kár, hogy ezek a kedves családi csecsebecsék elégtek az 1849-iki tűzvész alkalmával.

A gyerekek és a jövedelem növekedésével a Jókayék visszahúzódó természete is engedett, sűrűbben kezdenek társaságokba járni s az ő házuk is nyitva van. Egyike az elsőknek, legtiszteltebbeknek Komáromban. Az asszony fenn tudja tartani a rangot. Amennyi jóság elfér kifejezésteljes, világos búzavirág színű szemeibe, annyi szigor honol a homlokán. Ritka típusa az akkori asszony vicispánoknak. Puritán erkölcsű, tekintélyén csorbát nem tűr, mert egész múltján nincs makula. Szembeszáll a nagyok gazságával, hatalmaskodásával, de meglágyítja a kicsinyek nyomora. Ha ügye-baja van, elmegy a törvénybe és nem hagyja a jussát s még a főbíró uram bátorsága is az inába szalad, ha »Jókayné uram« feddő tekintetét belevájja az arcába. Megtisztelés számba esik, akivel ő barátkozik. De hatalom is a városban, akinek uralma csakis egyenletes, nemes tulajdonain nyugszik. Ha valamely társaságba lép, egyszerre megváltozik a hang, mint mikor a professzor nyit be a klasszisba. Frivol modort, léha beszédet nem tűr - lecsap, mint a héja. S jaj annak, akire Jókayné megvetőleg ránézett, az morális halott Komáromban. Öregemberek mesélik, hogy volt ott egy Nagy Pál nevezetű élces, sziporkázó úri ember, aki keresztül-kasul szántott mindeneken ötletes, többnyire derűs, sőt parázna megjegyzéseivel, kit ennek dacára is szívesen hallgattak vala, de ha Jókayné megjelent, Nagy uram agyon volt ütve és szavát se lehetett venni. Ilyen hatalom volt Jókayné, pedig oly jónak látszott a jók iránt, hogy kenyérre lehetett volna kenni.^[10]

Móricka szépen fejlődött ezalatt; akár a szomjas föld, oly mohón szítta föl az ismereteket, melyekhez hozzáférhetett. Csak egy körülmény aggasztotta a szülőket, hogy rendkívül félénk és gyámoltalan. Nem mert kimenni a kertből és udvarból, sőt még itt is rémület szállta meg, ha kecskét látott az utcán, melynek szarva volt, vagy szakállas zsidót. Az idegen gyerekektől is félt, csupán a testvéreivel szeretett játszani. A szülők sopánkodtak, mi lesz belőle, ha ilyen marad s hogy kissé bátorodjék, elhatározták iskolába adni, bár még nem jött meg az ideje.

Egy szép reggelen kezén fogta apja és elvitte fel a Szombati utcán (tehát az ő utcájukon) egész a negyedik házig egy nagy épületbe, mely szemben áll a református templommal. Nagy, vastag falai voltak, magas márványlépcsőkön kellett felkapaszkodnia az erős vasajtóig. A hosszú folyosón kettős ajtók nyíltak jobbra-balra, amiken keresztül rejtelmes silabizálás félelemgerjesztő hangjai szivárogtak ki, az emeletre vivő lépcsőkön öreg diákok csörtettek alá, kik leckéjök végeztével hazafelé siettek.^[11]

Az épület felső része a nagy diákoké volt, földszintjén az elemi kisfiúk tanultak. Ide vezette apja Móricot, ki szepegve állt meg, első tanítója, a nagy bajuszú Székely Sándor előtt. Hangosan dobogott a szíve, mikor a tanító apját kikísérte az ajtón és ő ott maradt egyedül, a sok apró gyerek kandi tekintetétől lenyűgözve.

De ez az eseménydús első nap fényesen sikerült, mert a rektor úr valóságosan meg volt lepetve, mikor visszatérve, felnyitván a zsoltárt, azt kérdezte Mórictól, hogy ismeri-e a betűket, az pedig elkezdett folyékonyan olvasni - ahogy a nebulók öregebbje se tudott.

Az ámuló rektor úr megdicsérve őt, a második padban mutatott neki helyet egy kaputos és egy mezítlábos kis fickó közt. Lecke végeztével pedig haza kísérte. Otthon úgy fogadták, mint egy hazatérő bajnokot, mert még sohasem volt családtagjai nélkül olyan messze.

A Hármas Kis Tükör és a Kis Máté voltak azok a misztériumok, amelyekbe legelőbb kellett behatolni. Ott forgatta őket naponkint a folyosón vagy a nagy szederfa árnyékában, fönnhangon tanulva a versikékbe szedett vármegyéket.

Tudta is mindig a leckéjét, a lecke nem volt kellemetlen, az iskolát is megszerette, mert Székely bácsi jól bánt vele, s nehéz lecke után ott is tartotta, adomákat mondva neki Mátyás királyról és a Mária Terézia bolondjáról, hanem az elmenetel és a hazajövetel volt neki borzasztó, pedig alig száz lépés házuktól az iskola.

Eleinte mindig elkísérte valaki, vagy a mama, vagy Eszter, később azután csak az utcaajtóból nézte Eszter mindaddig, míg az iskola kapuján el nem tűnt. Kétszer-háromszor is visszafordult remegve, ha vajon ott van-e még Eszter.

Fantáziájával, melyből egy halandó se kapott annyit, mint ő, különböző veszedelmeket gondolt ki, melyek az úton érhetik, de bevallottan leginkább a zsidóktól és a kutyáktól félt. E csodálatos fantázia borzalmas képekkel és eshetőségekkel népesíté be egész életét. Mint nyolc éves gyermek, egy papírra fölírva szüntelen a derekára kötve hordta végrendeletét, melyben arra kéri édesanyját, hogy halála esetén boncoltassa fel, nehogy élve temessék el.^[12] E beteges lelki állapotért nagy mértékben volt ludas Vörösné is a rémmeséivel.

Ámbár e fej, melyből több látomány, több kép, több mese fog kihasadni, mint a többi sok millió fejből, melyet egy emberöltő produkált, nem lehetett fantázia dolgában normális Vörösné és az apai, anyai mesélések nélkül sem. Vagy ha az lett volna, akkor talán tárgytalan lenne ez a könyv, amit most papírra vetek és nem született volna meg vagy száz másik könyv, mely a magyar géniusz erejét, báját hirdeti.

Különben a fiú nem volt normális egyéb tekintetben sem. Kiérezni rajta valami szokatlant, valami különöset, egyedülállót. Igen sok jelt fogunk találni erre. De egy már korán mutatkozik: hogy nem voltak barátai; sem ő nem érzett barátságot, a szó valódi értelmében vett baráti érzéseket, sem őiránta mások. Egyéniségéből hiányzott az a bizonyos fluidum, ami az egyeseket vonzaná. Ő a tömegekre volt berendezve. Holott a barátság varázsitalát kis bögrékben főzik, kevesek számára.

Anyja már korán észrevette ezt a különös jelenséget s pajtásokat hívogatott neki, de se azok nem érezték magukat jól Móriccal, se Móric ővelük. Csak a testvéreivel tudott játszani. Az egyedüli kivétel a gyallai tót juhász gyerekei voltak. Az iskola befásított előudvarán nagy játékok folytak akkoriban délutánonkint. Nevezetes diákjátékok voltak a »pige«, a »kampa« és a »bente bólé«. A gyerekek mind játszottak, csak a kis Móric nem. Ha hívták a társai, válla közé húzta fejecskéjét (szép, pingálni való főt) és udvariasan visszautasította a meghívást. Mert választékos modorú, előkelő megjelenésű fiúcska volt. Szerény, tanulékony, engedelmes a tanárainak, de mégsem azok közül való, akik a tanárok kezére játszanak, azoknak kedvében járnak társaik rovására is, akik aztán árulók számba mennek, sem azok közül, akik csínyeket követnek el, ellenséges terveket koholnak a följebbvalóik iránt. Külön úton járt, kivonta magát mindenünnen. Nem volt bizalmas senkihez, de nem is volt senkivel szemben ellenséges. Azért ha nem szerzett barátokat, ellenségeket sem szedett fel. Egy másik világban élt ő már akkor is. A kisfiúkhoz jó volt, ha valamit kívántak, megtette, segített a feladatukat megcsinálni, súgott nekik, de azért mindig idegen maradt köztük.

Ekkor járt a hetedik évében és írta az első két versikét; az egyiket atyja nevenapjára 1832-ben, mely így hangzott:

Tartsd meg jó atyámat Isten;
Hogy az mindenben megintsen,
Ha dolgomban hibát
Hogyha lát.

A másik vers tanítója nevenapjára faragódott ugyanebben az évben március 16-án:

Éltesd Uram tanítómat;
Tartsd meg az én Rectoromat,
Hogy a jóra vezéreljen,
Hogy az ördög kárt ne tegyen
Az én lelkemben.

Valósággal érezzük azt a levegőt, mellyel a Jókay-ház telítve volt, szinte kicsengenek e picinyke felköszöntőkből ama zsoltárok, melyeket Jókayné asszony a pergő rokkája mellett énekel. E forma és hangulat uralkodik a gyermek lelkén s ezt veri vissza szárnyának első mozdulása.

Kedves naiv utóirata van egy következő évi ilyen felköszöntő névnapi versecskének, melyben előfordul »Légy boldog jó atyám« s amelyet szépen leírva nyújtott át a következő alájegyzéssel: »Bocsánatot kérek kedves drága apám uramtól, hogy 'te'-nek mertem szólítani, de ez a vers miatt van így.«

Sokkal többet ígérők a kis Jókai rajzolásai. Csodagyereknek ezekben látszik. Groteszk játékai közben gyakran nyúl palatáblájához és a griflihez s pompásan rajzolja le természet után az állatokat. Egyszer-másszor emberarcokat talál el meglepően. Apja dicsekedve mutogatta mindenfelé a Roth-család gyilkosának arcképét, melyet a kis fiú a palatáblába bevésett. »Móric már most is jobban rajzol nálam.« A boldog apa előtt, ki kisebbik fiában saját énjét látta megújulva, Raffael és Michelangelo dicsősége lebegett (mert a túlzásokra ő is hajlandó volt), elhatározta ez irányban való képeztetését. Tervezett, kovácsolt, hogy valami mesterrel taníttatja, később kiküldi Münchenbe, festőiskolába, a vakációk alatt minden évben utazni megy Olaszországba, hogy képtárakat lásson. Mindebből, úgy látszik, csak annyi valósult meg, hogy a később tragikus véget ért különc, Orbán Gábor, akiben Rafaelből igen kevés volt, órákat adott neki a rajzolás rendszeres fogásaiból.

Sokat és sokfélét tanul, mindig a könyveket bújja s mikor a következő két évben mint conjugista és declinista is kitűnő kalkulust hoz haza, az osztálytanára Keresztesi-Barta József nagy szöget üt a szülők fejébe azzal a mondásával: »Nem szeretem a gyerekben, hogy nem volt a verekedők lisztáján egyszer sem.«

Az 1834-35-iki iskolai évben Sörös Lajos professzorsága alatt lesz grammatista. Ekkor éri el tizedik évét, de termetre még most is igen apró és vézna. Ez a Sörös is nagy hatással lehetett rá. Zamatos, színes humortól bearanyozott előadását fölszítta, mint a száradt, szomjas föld az esőcsöppeket. A szegény kisfiú tele van szentimentalizmussal, fantáziája buján termi a dudvát, s az időpont is, melyben fejlődése kezdődik, szerencsétlen. A finom lelkek a »Werther keservein« éldelegnek. A múzsák szomorúfüzek alatt ülnek. A regényhősök és hősnők a temetőben bolyongnak. Az egész irodalom német piacról jön, szinte azt a célt látszik szolgálni, hogy az embereket elképzelt szerencsétlenségekkel megríkassa, vagy egymásra halmozott rémes szomorúságokkal megrázza. Csak egy egészséges termék van még - a magyar anekdota, melyben megfigyelés és élet lüktet. Azért megbecsülhetetlen nekünk e kis köpcös emberkének, e Sörös Lajosnak a közbejötte, aki még a matézis alapelemeit is egy-egy vidám, sokszor pajkos anekdotával világítja meg. Magyaros észjárása, egyszerű, de érvtől duzzadó logikája s a derült világnézlet úgy hat a kis Jókaira, mint a kinyitott zsalu olyan valakire, aki félig ébren, félig alva a szobai homályban kísérteteket és szörnyeket lát a falakból kilépni s - most egyszerre tódul be a napfény és szétfutnak vagy legalább halványodnak a látományok.

E Sörös Lajos jó szerencse rá nézve, nem kisebb és nem nagyobb, mint aminő a legtöbb nagy ember életfolyamatjában mutatkozik. Sőt az effajta szerencsék átvihetők minden dolgokra. Róma azért éri el nagyságának óriás dimenzióit, mert úgy jönnek elő a fejedelmei, amint éppen szüksége van, mintha rendelve volnának, úgyhogy a múlt század némely történetírói a fejüket csóválták s abban a körülményben, hogy e fejedelmek a nemzeti szükség szerint lépnek ki a gondviselés kapuján, meginog hitük a farkas által szoptatott Romulus utódainak létezésében s komponált voltuk után kezdenek kutatásokat.

Hát itt is kellett e Sörös Lajos. De mi minden kellett még ezenkívül, hogy ez a beteges irányban induló fantázia olyan gyümölcsöket hozzon, aminőket hozott. Hogy jönnek elő új és új professzorok, versenyre ingerlő társak, szükséges városok a maguk elütő viszonyaival és hangulatával, sőt jönnek a megfelelő sorrendben az események is éppen olyanoknak, aminők egyedül alkalmasak, hogy ez az elme kibontakozzék.

Ebben az időben írt zsengéin természetesen nem látszik még a Sörös befolyása. Sőt ekkor ír meg egy rémdrámát »Hohenheim Fridrik, vagy a meggátolt gyilkosság« címen, amit diáktársaival el is játszottak a kocsiszínben. Minden van ebben, csak a Sörös humorából és egészséges logikájából semmi.

A rémdráma kézirata elveszett, a szereplő személyek, Benke Kálmán, Vörös Benő, Goda Sándor és Szikra Ferke mind elhaltak, már senki sem adhat róla felvilágosítást, de bizonyos, hogy az akkori borzalmas német irodalmi termékek, hihetőleg az apja mesélgetései nyomán készült. Sokkal érdekesebb másik kísérlete, melyhez élő alak adja a hangulatot. Pedig már akkor a kis Móricnak neve volt. Élt Komáromban egy bolond, aki fölbokrétázott kalapjával ide-oda köszöngetve, »Urak a papok« felkiáltásokkal bolyongott az utcákon. Móric egy kis poémet ír a bolondról:

Olyan vagyok, mint az oly madársereg,
Amely eltévedvén az ég alatt cseveg,
Én is eltévedtem, elmémben bujdosok,
Szánjatok meg kérlek, jó lelki orvosok!

A versecske kézről-kézre járt a Jókayékkal rokon családokban. A professzor urak is tudomást vettek róla és vállon veregették a kis Móricot. De ez mind nem lett volna semmi. A sors azonban úgy intézte a Móricka dolgait, hogy éppen hazajött Pestről Tóth Lőrinc, a csinos, elegáns, fürge Tóth Lőrinc, ki még csak huszonnégy éves és már híres ember, egy költeményével díjat nyert az Akadémiától. Tóth Lőrincet figyelmessé tették a csodagyerekre s megmutatták versét, ki is magával vitte azt Pestre és kiadatta a Társalkodóban a kis verselő teljes nevével.^[13]

Eseményszámba ment ez akkor. A nyomdafesték még akkor nem az a közönséges kulimász volt, ami most, de a szent olaj, mellyel a hivatottak feje kenetik meg a koszorú alá. Az egész város erről beszélt, a szülőknek gratuláltak, akik nagyra kezdték tartani kisfiukat (ámbátor Károly is jó tanuló volt) és most túlságos félénksége és a társaséletben való gyámoltalansága még szembeszökőbbnek látszott a neki szánt szereppel, úgyhogy csak siettette a különben is bekövetkező sorsot, hogy idegen városba adják, idegen házhoz, hadd szokjék el az anyja szoknyájától s bizonyos önállóságra vergődjék. Hadd menjen Pozsonyba német szóra.

A csere volt divatban. Nem tudom, megvolt-e más országban is, de tiszta magyar gondolatnak látszik. Van benne egy kis poézis is, de amellett patriarchális célszerűség és a pénzbe nem kerülés ősi zamatú kieszelése, mert a tanulásra nem szívesen költ az Ázsiából ideszakadt faj.

Zsigmondy Sámuel pozsonyi professzor és neje voltak a cserélő szülők. Az ő fiaik rendre itt Komáromban voltak magyar szón Jókayéknál Károlyka és Eszter helyett. Móric megbarátkozott velük, hiszen egy asztalnál ültek, egy szobában háltak, elbeszéléseikből, meg a hazakerült Eszter és Károly emlegetéseiből úgy ösmerte a pozsonyi házat, meg a harmadik fiút, Gusztit, akiért elcserélendő volt, hogy szinte nem is ment idegenbe. Hanem az is igaz, hogy a cél egy része, éppen talán ezért, el nem éretett. Mert németül ugyan megtanult, még pedig olyan folyékonyan, mint a született német (ami kálvinista fiúnál ritkaság), de nem bátorodott fel, meg nem ösmerte a nagyvilágot, mert csak az történt vele, hogy az egyik kalitkából egy másikba került, egy puha fészekből másik puha fészekbe, vagy amint ő írja, »édes anyja« helyett egy »liebe Mutterje« lett, aki éppúgy kényeztette, mint az igazi, gondolván magában: »Hiszen éppen most öltöztetik, hiszen éppen most etetik az én kis fiamat is ott messze, messze Komáromban.«

Pozsonyi tartózkodásáról igen keveset tudunk. Visszaemlékezéseiben szűkszavú, csak annyit mond, hogy a pozsonyi evangélikus gimnázium éppen oly jó volt, mint a komáromi. És annyit látunk, hogy ő éppen olyan jó tanuló itt, mint Komáromban. Úgy látszik, egészen bent él a családban, semmi adat sem tőle, sem mástól, hogy a híres pozsonyi diákok intim életében, vidám pajkosságaiban valamely részt vett volna. Míg ellenben jó lábon állhatott a Zsigmondy gyerekekkel. Leánykák is voltak a házban, akikkel együtt énekelgetett a Szél utcai csöndes tanári lakásban, haragszom rád-ot játszik s egyéb szobai játékot, dominót vagy pimpara-pax-ot. Jó kisfiú, nem követelő, szót fogad s valóságos testvérei gyanánt tekinti a házbeli gyerekeket, úgyhogy még ötven év múlva is látjuk őt egymás mellett üldögélni Zsigmondy Vilmossal a Sándor utcai öreg országházban.

De ha emlékezéseiben nem is, műveiben gyakran felcsillan a pozsonyi tartózkodás emléke. Egy-egy vonás, egy-egy tőről szakított alak. Lehetetlenség is lenne, hogy érintetlenül hagyta volna az ős koronázó város nagy nemzeti emlékeivel; az ódon Országház, melyben akkor is ülésezik a diéta, hová panaszkodni jár a nemzet, s melynek környékén még a szél is úgy zúg, mintha a nemzetnek sóhajait vinné. A gyors átmenet a jól táplált komáromi ezüstgombos cívistől a tubákszín kabátos presszburgi burgerhoz. Történelmi nevű családok palotái buzogányos kapussal. A tivornyázó nagyurak cifra lakájaikkal. A perszonális, Szerencsy uram, tányérnyalóktól környékezve. A nábobok: Csernovicsok, Komáromyak, Buttlerek, Ibrányiak, kik lapáttal hányják ki az aranyat. A nagy vezérszónokok, kiket rivalgó lelkesedéssel üdvözöl a jurátus ifjúság, ha megjelennek. A fényes fogatok, amint végigrobognak az utcákon a nádorispán estélyére. A bájos pozsonyi liget ezer és ezer csattogó fülemilével, mivelhogy a városi magisztrátus egy pár évtizeddel ezelőtt, mikor Mária Terézia király itt hált meg a várkastélyban, pénzen fogatott fülemiléket messze Erdélyben az alvinci erdőkben és egyebütt, s elereszté itt, hogy a szép királyi asszonynak bűvösen énekeljenek azon az egy éjszakán. Azóta megfogytak kissé, de még Jókainak bizonyára jutott a dalukból.

Bár még sokat nem értett meg ezekből a kis Móric, mégis valószínűtlen, hogy ne tettek légyen rá nagy benyomást az itt tapasztalt új dolgok. A szélesedő világ, messze szétfutó vonalaival.

Mily vigasztalan szerencse megpillanthatni a nemzet múltját és elveszteni szem elől magát a nemzetet. Mert mikor nyaranta hazaoszlottak a tekintetes KK. és RR.-ek fényes huszárjaikkal, fogataikkal, kuktáikkal, lakájaikkal, kihasadt a magyar tartalom a városból - és ott maradt pusztán, az üres, idegen német város, alig különböző azoktól, melyek Dévényen túl következnek.

Hogy a fiú nem mozog a városban, nem labdázik, nem botanizál a többi tanulókkal, hanem nyárspolgáriasan hazamegy óra után könyvtáskájával, szorosan a házak és kerítések mellett, nehogy a robogó kocsik elgázolják, hogy félénken kémli a csatangoló kutyákat, szinte látni véljük. A lutheránus tanulók, kik az ország minden részéből ide gyűlnek, hogy majdan szétszéledjenek a felső-magyarországi falusi paplakokba, nem kötik le érdeklődését esetlen tréfáikkal és naiv csínyeikkel, hosszú, formátlan kabátjaikkal és tót »povedálásukkal«, mert ez a típus még halványan se jelenik meg később abban az óriás rajában az alakoknak, melyeket lelkéből előhúzott. A pozsonyi diák, a teológus, noha ez is egy specialitás, nincsen köztük. Szinte biztos hát, hogy nem ismeri.

De olyan csodás szemmel, mint az övé, mégis föl kellett itt szednie egyet-mást! Aligha nem itt látta valamely bolthól kijönni a nábobot és a kiélt Kárpáthy Abellinót. Itt ösmerte meg a pékeket, akik a »Mire megvénülünk«-ben élnek tovább.

Bár nem csoda, ha lelke kissé meg volt dermedve e német világban, mint deres levegőben a túzok szárnya. Egyetlen irodalmi kísérlete sincs ez időből, pedig aki egyszer kóstolt a kasztáliai forrásból - az nem éri be többet kútvízzel. Vagy talán a professzora, Tóbiás Godofredus Schröer hatott volna rá, szigorúan óva növendékeit, a szintaxistákat, a magyar beszédtől és literatúrától? Talán e tubákoló, rideg professzor vette el kedvét a poétizálástól, vagy talán írt is titokban otthon a fiókjának? Adat nincs rá, de hogy testileg szembetűnően fejlődött, azt följegyezik az annálék, mert a testét nem nyomta el Schröer Tóbiás uram.

De azért nem pihent. Igen sok tanulni való esik erre a két évre. El kellett sajátítania a német nyelvet, bele kellett mélyedni a latinba és a negyedik osztályban megkezdeni a görögöt is, amellett rendes tantárgy volt sok minden egyében kívül a kalligráfia. Ekkor szerezte meg egymásba fonódó vékony gyöngybetűit.

Hogy várták ezeket epedve Komáromba hetenkint. Havonkint egyszer pedig Zsigmondy néni írt a Móric fejlődéséről, előmeneteléről, fehérneműiről és mindenekről. A szülők meg lehettek elégedve. Esténkint a tekintetes asszony a nagy szobába gyűjtötte a cselédjeit fonni s ilyenkor előttük is nyíltan, bizalmasan kovácsolta a Móric jövőjéhez fűződő terveket, ami Jókay uramnak is nagy lelki gyönyörűsége volt, sőt ő még jobban ki tudta színezni. A kapott leveleket sokszor felolvasták a cselédeknek is s hogy Vörösné ilyenkor ríva fakadt, jól esett elnézni mindenkinek.

A Jókay-ház talán ekkor volt a legvidámabb, a sok vendégség, összejövetel ki nem fogyott. Ennek oka egy kis korteskedés volt. 1837 telén megüresedett a városi főügyészi állás, Jókay erre pályázott. Az asszony is akarta, mindent megmozgatott ura érdekében. De ez egyszer az ő hatalma se mutatkozott elegendőnek. A szoknya nem dönt a városházán. Jókay uram a tavaszi választásnál kisebbségben maradt.

Nagyon a szívére vette ezt a bukást. Különben is gyenge egészsége végképp megrendült. Idegei sajnálatos állapotba jutottak. Még vitte egy darabig, még tudott örülni Pozsonyból hazajött kisfiának, ki csupa eminenciát hozott, de őszkor ágyba dönté egy erős bélhurut, melyért Jókayné az őszibarackot okolta. Egy vadászat után hazajövet túlságos sokat evett a még nem egészen érett gyümölcsből. Móric balsejtelemmel eltelve éjt-napot apja ágyánál töltött. Többször mondá betegségében, szőke fejét gyöngéden simogatva: »Ne légy hivatalnok. Légy a magad ura. Légy prókátor.« A hű ápolás mellett kihúzta az őszt egészen, úgyszólván az utolsó napon, október 31-én, mikor a természet végképp becsukja az osztogató kezeit, a nap beszünteti a mosolyát, az ötvenhat éves férfi is elment örökre. Az orvos ideglázt^[14] mondott be a halál okául. Komáromban még akkor nem voltak szokásban a nyomtatott halotti jelentések (parték). Egy feketébe öltözött közszolga, kit »Halálmadár«-nak neveztek, hosszú, derékig érő fátyollal cilinder kalapján, úri háztól úri házhoz járva jelentette németül és magyarul, ahogy az illető helyen kellett, hogy ásvai Jókay József úr meghalt és a gyászoló család tisztelettel várja el az uraságokat a holnapi temetésre.

Télen bent a falak közt bugyborékolt a pazarlásig menő úri jólét. Kivált farsangon át az egész város dőzsölt, mulatott. Havas időben nagy divat volt a szánkázás, ami ünnepélyesen ment. A cifrábbnál cifrább szánok a nagy piacon gyülekeztek délután, gazdag prémekbe öltözött hölgyekkel a hátsó üléseken, elöl az udvarlókkal, s mikor együtt volt a társaság, megindultak a csengettyűs lovak fantasztikus takaróikkal és nagy csörgéssel-bongással siklottak a szánok háromszor-négyszer körbe a városon. Az 1838-ban szánkázásra felhívó köríven háromszáznál több család jelentette csatlakozását az akkor 18 ezer lelket számláló városban.^[15] Tehát háromszáznál több úri fogat. Ez a kis adat szinte beszédesebb a krónikák tarkabarka színeinél.

Este rendesen vagy bál volt az Arany Sas nagytermében (a megyeház fényes termében csak a megyebálok tartattak), vagy estély valamely magánembernél, özvegy Szabóné házában vagy a gazdag Domonkos Jánosnénál (az »Arany ember« sógorasszonyánál) a Szombati utcában, ahova a katonatisztek és megyei nagyurak is eljártak. Gyönyörű három lánya volt, kik közül az egyiket, Lidit, Pázmándy Dénes vette el, a másikat (a Jókai tengerszemű hölgyét) Zámory, míg ellenben a harmadik egy Bossányihoz ment férjhez. A tündérszépségű lányok csak három emberéi lehettek, de a lányokon kívül volt a Domonkosné pincéjében csupán tokaji aszúborban 32 ezer palack, azokból minden vendég ihatott.

De ugyan volt elég hely, hol tárva-nyitva állt az ajtó és ahol egész nap füstölgött a kémény. Tajnayék, Budayék, Beöthyék adtak kedélyes lakomákat. A vidám jukszcsináló Szarka János uramnál egymást érték a dáridók, melyekre eljöttek némelykor a pesti írók is. Különösen a púpos és szellemes Petrichevich Horváth Lázár báró szeretett felrándulni ez estélyekre. Egyszer magával hozta a bibircsókos rezes orrú, vörös arcú Vas Gerebent, akire a bemutatásnál azt mondta Szarka uram: »Sohase láttam még vörös rézből vas gerebent«, mire megfelelt Vas Gereben: »Én se vörös begyű szarkát.« (A nyalkán öltözködő Szarka éppen vörös mellényt viselt.)

Ebben a levegőben, ebben a meglehetősen élvhajhászó, könnyűvérű társaságban forgott a tizenhat éves Jókai, vagy legalább itt kellett volna forognia. De mindenesetre erről hallott beszélni, mert ebben termettek a város eseményei, minthogy ez állt felül, ez adta a divatot. A szép Domonkos-kisasszonyok voltak a központ, körülök keringtek a kisebbek, mint a muslincák a lámpások körül s ezekről mesélgettek a legkisebbek.

De hézagos volna e vázlat a Jókai friss tekintete előtt elvonuló városról, ha szellemi életéről nem említenék egyet-mást.

Már megalakult a kaszinó tíz pengő forint tagsági díjjal. Ennek összehozásában nagy része volt annak idején, 1836-ban október 1-én, az istenben boldogult Jókay Józsefnek. Első elnökének különben Kürthy Lajos s első pénztárnokának Fiók Károly van említve.

Sehol az országban nem volt olyan exkluzív társas élet, mint Komáromban. A nemesség még a házaira is kiíratta a »Salva Gvardia«-t a kapu fölé és nagy fölfuvalkodottsággal zárta el magát a polgárság és mob elől, csak a katonatiszteket méltatva leereszkedően érintkezésre. A polgárok, amint említettük, szintén elkülönözték egymást foglalkozások szerint még ruházkodás által is, a világért se tűrte volna el a gombkötő, hogy őt például szabónak nézzék. A megyei tisztviselők, mint valami felsőbb lények tűntek fel a városiak mellett, míg végre a kaszinóban történt az első lépés a közönségnek műveltség szerinti csoportosítására. S e kaszinó valóban már mindjárt az első években virágzik. Költségvetése előttem fekszik. Könyvekre 250 forintot fordított 1838-ban, folyóiratokra 840 váltó forintot. Minden magyar nyomtatvány járt s minden magyar könyv megvétetett. Érdekes tudni, hogy a külföldi lapok és folyóiratok közül a Wiener Zeitung, Beobachter, Allgemeine Zeitung, Wiener Theater-Zeitung, Das Ausland, Blätter aus der Gegenwart és Bibliothek der Neuesten Weltkunde voltak szétrakva a nagy zöld asztalon, melyeknek nagy részét bizony csak Ghyczy Kálmán, a fiatal művelt főjegyző és Beöthy Zsigmond olvasgatták. Az utóbbinak, ki már akkor az Athenaeum munkatársa volt, köszönhető a kaszinó bizonyos irodalmi színezete, művelő és nemesítő iránya, valamint aránylag előkelő levegője.

A társalgó szobában is ők ketten vitték a szót. Különösen Ghyczy volt nagy orákulum a megyei eseményekben, melyek többé-kevésbé bele voltak kapcsolva az országosokba. Gyakran újságolt egyet-mást a megye területén vagy a szomszéd megyékben garázdálkodó rablókról, Sobriról, Milfait Ferkóról és Papp Andorról, kik akkoriban hánytak fittyet a vármegyének. Érdekes kalandok és hajmeresztő betyárságok majd mindennap történtek s innen szivárgott ki hírük a lakosság közé. Móric mohón nyelte e színes történeteket, melyek a közelben történvén, apródonkint, mint a napi élet tartozékai, erős mértéhben befolyásolták buja tenyészetű képzelőtehetségét.

Sőt, hogy egészen teljes legyen a kép, még irodalmi élet is volt a városban, melyet »a szép lányok kertjének« nevezett az 1839-ben három napon át itt időző Mária Anna királynő, kinek férje V. Ferdinánd, a bámulat kifejezésével adózott egykor annak a csodaszép hölgynek, kiről az »Arany ember« legendája szól. De ez irodalmi élet alatt nem azokat a »Hozzá« írt versezeteket gondoljuk, melyeket a nagy diákok fabrikáltak a szép bakfisekhez, sem azt nem vesszük annak, hogy Petrichevich Horváth Lázár elrándult némelykor Pestről egy-egy estélyre és azt leírta a Honderűben, vagy hogy egy-két hetet koronként itt a szüleinél töltött Tóth Lőrinc, kinek stréberi hajlamait érdemeinél egy jó mondással maradandóbbá tette Deák Ferenc, megjegyezvén: »Ha egész Magyarországon csak két darab kenyér lenne, abból másfél a Lencié volna.« Bizonyos szellemi és némileg irodalmi központot egy bájos lány teremtett maga körül: Weinmüller Franciska, aki apjától Weinmüller Bálinttól nyomdát örökölt és a »Komáromi Kalendárium«-ot. Ez az igénytelen naptár, mely már akkor is több volt száz évesnél s melyet öt garasért árultak a ponyvákon és könyvkötőknél, szinte hercegi jövedelmet jelentett, mert a naptárt több százezer példányban nyomták, folyton egész éven át nyomták és mégsem bírták kielégíteni az egész országra szóló szükségletet. Annyira eltalálta adomáival, rigmusaival, jövendőmondásaival a nép szája ízét, hogy a nép vakon hitt a Komáromi Kalendáriumban s alig várta évről-évre.

A legkelendőbb szellemi termék lévén az országban, a szép és fényűző Weinmüller Franciska költséges háztartást vihetett. Párizsból hozatta ruháit, még kesztyűit is. Számos kérőit rendre kikosarazta, úgy élt, mint egykor a híres Röser Borbála Selmecen élveteg örömöknek, házánál leginkább férfiakat gyűjtött össze.^[16] Ezek közt különösen a csinos, formás Czuczor Gergely bencés pap és híres költő bírta, kegyeit, amiről szívesen suttogtak a városban. Czuczor akkor a gimnázium tanára volt Komáromban, de már szoros összeköttetésben állt a pesti irodalmi körökkel. Barátait, a fiatal írókat, ha lejöttek, a szép Franciskához vitte, hol, miután a kalendárium szerkesztését is elvállalta és paprikás verseivel népszerűségét hatványozta, házigazda módjára viselkedett. Ez volt Komáromban az olimpuszi berek. Színészek minden évben voltak és az Arany Sasban játszottak, de farsang elején el kellett távozniok, mert a terem a bálozó közönségnek volt fenntartva. Megyeri, Lendvay, Déryné fordultak itt meg abban az időben, mikor Jókay a retorikát és a poézist tanulta. Minden előadáson ott lehetett látni Vályékkal az első padok egyikében. Maga Jókayné ura halála óta effajta vigasságból ki nem vette részét.

Nemcsak a Czuczort látogató írók, hanem a neves színészek is állandó vendégei voltak Franciskának. S e selyemmel, bársonnyal borított és szépen kivilágított termekben valami másról folyt a szó esténkint, mint egyebütt. A Fekete Sasból, a kávéházakból, a kis korcsmákból duhaj zene hangzott (mert temérdek cigánybanda volt a városban). A fakereskedők, gabonakereskedők otthon számoltak krétával az asztalon, már ti. azok, akik nem kártyáztak valahol a Csókában vagy a Mayer-kávéházban. A szerelmes párok az Angliában sétálgattak (ha holdvilágos este volt). A megyeházi urak csibukoztak és vadászatokról, lovakról, agarakról vagy követválasztásokról beszélgettek. A fiatalság mulatott névnapon, szüreten vagy kukoricafosztáson (mert ebben a Komáromban minden elég nagy jogcím a lakmározásra). A buzgó kálvinistákból, kik majdnem felét képezik a lakosságnak, néhányan télen zsoltárokat énekeltek; de itt ezen a kis helyen, mely talán nem is egészen tiszta hely, ki-kigyulladt a szent tűz, a kor nagy kérdései kerülnek szőnyegre. Azokat mozgatják, hánytorgatják, mert a lelkükben viselik. Sejtelmek, látományok, remények, politika és irodalom. Az eszmék el vannak vetve. Már suhog is a vetés, de hogy a kalászait hányja, attól még messze van. Egy nagy, új, szabad Magyarország tárul ki előttük, egy édesen zengő anyai nyelv és literatúra, melynek olyan nagyjai vannak, akiket az idegen népek is megcsodálnak,

Cseng a pohár, isznak is erre a bohóságra. És innen nem messze, a, házfedeleket véve toronyirányban, csak néhány ölnyire, egy még nem egészen barna fedél alatt, halvány mécses fénye mellett, szorgalmasan görnyed íróasztalánál, tékája fölé hajolva készíti holnapi rajzpenzumát egy szőke diák.

Móric sokat dolgozott, szinte csodálni lehet, hol vette az időt ehhez. Minden tantárgyból kitűnő, a rajzban annyira előhaladott, hogy az arcokat egy pár vonással pontos hűséggel veti papírra, a festészetben pedig mindennap gyakorolja magát, új színezési mód kitalálásán töri a fejét s festékeit maga csinálja.^[17] Ezenfelül olvas is rendszer nélkül, összevissza mindent, amit kap. Azt tudjuk csak róla, hogy az első regény, amely kezébe került (de az még Komáromban volt a Kultsár-féle kölcsönkönyvtárból) az »Ivanhoe« Scott Waltertől. A teste zsibbadt meg, a vére bizsergett, mikor e gyönyörűséget elolvasta, éjjeleken át nem tudott aludni az Ivanhoe alakjai miatt. Azóta sorba megkóstolta a többi mestereket, olvasta Dickenstől a »Pickwick club«-ot, de ez nem tett rá nagyobb hatást, annál elhatározóbb lesz életére a Dumas »Három testőr«-e, ez a harmatos lovagmese. De Jókai még nem tud erről, bár olvasta. Ő most úgy van, mint aki egy boros pincébe szabadul és rendre kóstol mindent, pezsgőt, tokajit, csigert, ami a kezeügyébe akad, mohón, sietve, anélkül, hogy bírna ítélkezni, csak iszik, iszik és már nem is érzi, melyik miféle bor, milyen az ereje és bouquet-ja. Elolvassa Cervantest, holnap egy Shakespeare-darabot, holnapután a Klára Sándor bácsi könyveiből a Csiziós könyv, a Sibilla vagy a »Pokolkői Vendel«-be mélyed, mint aki egy dómból egy kurta kocsmába nyit be, aztán egyszerre egy Sue-regényt hoz ki a könyvtárból s az bilincseli le rejtelmeivel, szörnyűségeivel és frappáns fordulataival.

Mint az Ábrahám báránya az iszalagokban, úgy vergődik a különböző hatások közt, de ez időben mégis, amelyről írok, Sue uralkodik fölötte, amihez hozzájárul a saját beteges érzelgőssége és szertelenül csapongó fantáziája. Nem is határozta még el, milyen genre-re veti magát. Ide-oda himbálózik hajlamaival. A képzőtársaság majd minden ülésén szerepel, de mindig más téren. A február 27-iki ülésen a »Vágytárs« című elbeszélését Kerkapoly bírálja, de a lakótárs nagyon is szigorú hozzá, kíméletlenül felsorolja a hibákat s a hősnő jellemét kifogásolja, melyet könnyelműbbnek kellett volna rajzolni. Majd a szavalatban próbálkozik, de a kritika ismét kellemetlen. »Szavalata alacsony hangja miatt érthetetlen volt«, örökíté meg a társaság jegyzőkönyve.^[18] Ezt a bíráló nélkül is gondolhattuk volna, mert Jókai nagy mellfájásról panaszkodik ebben az évben, gyakori főfájások kínozzák s ezek napokig tartanak. Folytonosan köhécsel és betegeskedik, úgy, hogy a tréfálkozó Klára uram a boritalra nógatja a vérszegénység ellen. Pápista arcszíne, fejletlen, horpadt mellkasa a szánalmat hívja tel. Satnya fácska, nem lesz gerenda.

»Móricnak nem jót tesz Pápa«, sopánkodtak otthon az anyja és a rokonok.

Ha testileg nem is, lelkében fölfrissül Pápán. Felhőiből a földre ereszkedik kissé. A képzőtársaságban megkóstolt versenyek ízlenek neki. A szellemi birkózásban érzi fölényét, tehát áhítja azt. S ez hozza közelebb a fiúkhoz, akikkel mérkőznie kell. Érdekelni kezdik. Nem úgy, mint barátjai, hanem úgy, mint súlyok és magasságok. Mérlegelni kell erejüket, tehetségeiket, ha hozzájuk akar emelkedni vagy felülszárnyalni őket. Orlay Petrics jó novellákat ír, jobbakat mint ő, Petrovics Sándornak egy verse a »Borozó«, nyomtatva jelent meg a Bajza Athenaeumában. Ez már nem tréfadolog. Némi érdeklődéssel kezd feltekinteni a »baká«-ra (úgy csúfolták Petrovicsot). A diákok közt kézről-kézre jár az Athenaeum, maga Tarczy is szóvá teszi a nagy »eseményt«. Móric szíve lázasan dobog, ha elgondolja, hogy talán ő is elér ilyesmit.

A képzőtársaságban különben is bizonyos bizalmas melegség köti össze az újakat. Mondhatni, egy külön kaszt ők a kollégium népe között. Bent versengenek egymással, de künn összetartanak, s még az sem számít, hogy egy része felsőbb, más része alsóbb osztályba jár, ez egy külön nemesség, Apolló lovagjai, kik közelebb esnek egymáshoz e réven, mint bármely más kötelék alapján.

És most már gyakran látni Móricot az utcán, hol addig társtalanul ment a kollégiumig és vissza, együtt mendegélni és társalogni a fiúkkal. Nem kerül már az utca túlsó oldalára, ha képzőtársaságbeli ismerőst lát, elbeszélget vele, meghallgatja a híreket, melyek itt is csak úgy keringnek, mint mindenütt a világon, hogy mit ír ez vagy az. Bárány Gusztáv most fejezett be egy novellát. Mikor olvassa fel? Mi a címe? Miről szól? Dömény új költeményt komponált. Levéldi (Kozma) megint beküldött egy levelet a Garay Regélőjébe a színtársulat előadásairól.^[19] Nagy dolgok voltak ezek akkor. Nem a mai Pegazus-rúgott diákokat kell képzelni. Két tavasz esett össze; az egyik az ő tavaszuk, mely a szívekben zsongott, a másik, mely az országban zsendült a szellemi téren századokig tartó tél után.

Ily módon verődtek össze a fiúk. Móric leginkább a magához hasonló szelíd természetű Orlayval rokonszenvezett. Orlay is tudott festeni,^[20] megmutogatták egymásnak rajzaikat, vázlataikat, beszélgettek szép képekről, minőkből sokat lehetett látni az Esterházy-kastélyban (ha az uraság nincsen otthon). Aztán novellákat is írt Orlay, az volt a másik témájuk. Jósika Miklós »Abafi«-ja éppen akkor volt friss, vagy hat esztendős (akkor még hat esztendeig beszéltek egy könyvről), annak a szép helyeit átélték újra és újra.

Orlay Getz Vencel német szabónak a házában lakott a kollégium tőszomszédságában. Szobatársa Petrovics Sándor volt, aki szegről-végről valami rokonságot is formált Orlayhoz. Jókai a képzőtársaságból ismerte ugyan, de közelebbi érintkezésbe aligha lép vele, ha nem lakik éppen Orlayval, hol elkerülhetetlen volt az érintkezés. Belehelyezve magunkat szépen a valóságba, Petrovics nem igen volt rokonszenves, már elhanyagolt külseje megborzasztott egy finnyás úrfit, aminőnek Móricot nevelték. Nyers modora sérté ennek lányos szelídségét, a parancsoló, sőt fennhéjázó hang pedig, mellyel beszélt, éppenséggel visszataszító hatást gyakorolt egy vedlett, szürke köpenyegű és katonasipkát viselő, vén diák szájából.

Hiszen utólagosan tekintve vissza, kétségtelen, hogy e népes városnak minden lakosát összevéve, a hercegeket, grófokat, generálisokat is, kik a kastélyban megfordultak, egyetlen emberi lény se volt jelentékenyebb e vagabundus diáknál, viselete tehát mindenben kibékítő. E titán csak ilyen lehetett, gondolod, és eszedbe se jut, hogy a másik titán milyen volt. De ha ott fogod meg a dolgot, hogy ez az ex-színész, ex-baka, ez a nyughatatlan, vad lélek, ez a peregrinus-kandidátus milyen fennen hordja a fejét s milyen magas hangnemből beszél, vagy el kell mosolyodnod az emberi agyvelő csodás keverékein vagy a méltó bosszankodás fog el. Az ifjú Jókai ahogy mi őt ösmerjük, inkább félt a vad diáktól, ki fellegkergető köpenyegében napóleoni léptekkel ment az utcákon. »Mikor Pápán találkoztam Petőfivel legelőször, sáros-esős időben történt - írja Jókai -, egy sikátorban jött rám szemközt, kopott, kurta köpönyeg halavány arca elé húzva, mindig olyan nagy rohanós léptekkel járt, mintha valakit űzne s nem szokott a szemeivel keresni senkit. Egy diáktársam rákiáltott! "Hová, bús hazafi?" Nem felelt semmit, félretaszított az útjából és tovább ment.«

Ösmerve amaz idők felfogását s a puritán családi légkört, melyben Jókai növekedett, hogyan is lenne lehetséges, hogy ő, aki olyan nehezen barátkozott valakivel, egyszerre olyan lélektanilag lehetetlen kivételt tegyen? Gondoljuk meg, hogy Petrovics az ő szemében nem rázhatta le oly gyorsan legalábbis szokatlan múltját, hogy közönséges közkatona és vándorkomédiás volt - amit még az éretteszű emberek is züllött és hibás előéletnek tartottak akkor.

A tartózkodó Jókai kétségkívül ismeretségbe sodortatott Orlay Petrics Soma révén Petrovics Sándorral és föltehető az is, hogy a képzőtársaságban és az Athenaeumban elért sikerek, valamint a személyes érintkezés sokat enyhítettek Jókai szemében a Petrovics visszaijesztő egyéniségén, de oly benső barátság köztük, mint aminőt némely források említenek, még akkor aligha fejlődhetett.

Egy alkalmasint utólagosan keletkezett legenda ez, melyet Jókai később a nagy költő halála után különös szeretettel ápolt és színezett, összevegyítve a valóságot és képzeletet csattanós jelenetek kedvéért s kiigazítva a tényeket úgy, ahogy azoknak történniök kellett volna.

Különben Petrovics szerepe e képzőtársaságban sem találkozott föltétlen elismeréssel, így például nagy megbotránkozást keltett, mikor a Vörösmarty »Szózat«-át mindeneknek meglepetésére Árva megyei tót dialektussal szavalta el, derültséget keltvén, ami kegyeletlenségnek vétetett, és jegyzőkönyvi megrovást vont maga után. Az eset magát Tarczyt, Petrovics egyetlen patronusát is elkedvetleníté. De legalább ránk maradt az az adat, hogy a »Szózat« mindjárt keletkezésekor, mielőtt még szentté avatták volna a függetlenségi harc utáni nagy nemzeti fájdalmak, melyeknek tolmácsa lett, mintegy nemzeti imának vétetett.

Ez a képzőtársaság valóságos áldás volt az akkori ifjúságra, de kivált a mi Jókainkra, ki itt kóstolt bele először némileg az életbe. Kezdte észrevenni, hogy nem egészen csodagyerek, s küzdelem, verseny vár rá a világ rögös útjain - ha megél, mert általános volt a hit, hogy tüdővészes. Sőt ő maga is azt hitte, s az elmúlás sötét gondolatain merengve szedte és vizsgálta a Tapolca partján a keser-édes csucsor gyökereit, melyekről a Diószegi híres növénytana azt tartja, hogy jók a tüdővérzés ellen. Jó oldalai ugyan még nem bontakoztak ki, amit írt, még mind egészségtelen fantazmagória, de egy-egy rossz oldala bújt elő - amit ő nála nyereségnek lehet venni. Ezek közé kell számítanunk a hiúságot, mely nem hagyja nyugodni (hiszen a hiúság is jó sarkantyú). A kudarc, melyet szavalatával vallott, arra ingerli, hogy addig próbálkozzék, míg sikert ér. Újra és újra szaval. Farsang tájékán Vörösmarty »Száműzött«-jét választja, nyáron pedig mikor Shakespeare-be volt lázasan beleszeretve, Antonius beszédét szavalta el »Julius Caesar«-ból. Törekszik, birkózik a feladattal, de csak »csekély haladást« ösmer el a bírálat. Hol lehetett fülbemászó, lágyan csengő hangja, mely majdan az első szónokok közé emeli? Mindent összevéve, amint egy kanálnyi tengervízből megösmerhető az egész tenger, látjuk e kicsiny képzőtársaságban elénk tárulni az egész társadalmat és megítélhetjük, hogy ingyen semmihez se jutunk e földi létben, hogy még a talentumok érvényesülése is csak küzdelmek által történhetik. Ím e kisded berekben két valóságos fülemile verseng csipogó verebekkel, de még se boldogulhatnak csalódások, akadályok, összetört remények nélkül.

Lassan-lassan válik ki alakjuk, ha ugyan lehet mondani, hogy kiválik. Nyár elején bírálókká választatnak meg, Jókai bírál is egyszer a jegyzőkönyv tanúsága szerint; Sárközy Titusznak a »Zörgő-manó« című németből fordított beszélyét osztják ki neki. Azután jön a nagy nap, július 26-ika. A képzőtársaság lázban van. Július 26-án osztják ki a pályadíjakat, melyeket még múlt évi december 1-én tűztek ki két aranyával egy balladára és egy harci költeményre; három arany a legjobb novella jutalma s egy jut a második legjobbnak.

Kalifornia minden aranya nem okozna annyi izgalmat e fiatalságban, mint ez a nyolc sárga csikó. Még neveli a jelentőséget, hogy a bírálók nevezetes emberek. A pályaműveket elküldték Győrbe Kovács Pál orvoshoz, a vidám beszélyek írójához, aztán nagytiszteletű Széki Béla uram tartott fölöttük ítéletet, míg végre Stettner Györgyhöz kerültek. E triumvirátus döntése és a jeligés levelek fölbontása lett az iskolai év csattanója. Még a lélegzetüket is elfojtották, mikor Tarczy kezében az olló alig észrevehető szisszenéssel elvágta a borítékokat s kihámlott azok titka.

Jókai Móric közte volt a nyerőknek. A kisebbik jutalmat nyerte el »Tűz és víz« című beszélyével. A kövérebbik, az igazi nagy dicsőség, az Orlay Petrics novellájának jutott.

A nyerők közt volt Petőfi és Ács Károly is, még aznap fölvették aranyaikat Horváth Ignác pénztárnoknál s este, a krónika szerint, összejöttek búcsúzásra a nyerők a From zsidó kocsmájában, hol egy egész aranyat elmulattak és minden valószínűség szerint e nevezetes estén kezdett a Petroviccsal való ismeretség barátsággá melegedni.

Néhány nap múlva, még be se záródott az év egészen, Jókay Károly aggályos hírek alapján eljött az öccséért és hazavitte anyjához. A bizonyítványt be se várták. De nem is volt arra senki kíváncsi. Hiszen minden tantárgyból mindig kitűnő volt.

Pedig inkább a bizonyítvány lett volna gyenge, akkor legfeljebb egy kis dorgatórium várná a diákot, de most maga a diák volt gyenge s Iványos bácsi, a házi doktor várta otthon, aki, miután előbb az anyja összecsókolta halovány arcát, átölelte százszor vézna alakját, konstatálta, hogy a pápai levegő nem való a szervezetéhez, enyhébb helyre, Kecskemétre vagy Debrecenbe kell küldeni. Addig is sokat tartózkodjék levegőn.

Közel három napig tartott az utazás, míg harmadnap éjjel Kecskemét alá kerültek egy sötét, zivataros éjszakán. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára menekültek be s ott várták meg az állás alatt az ítélet elmúlását nagy szepegéssel, mert hiszen a Móric fantáziája működésben volt, mi lehetett volna hát egyéb a hely, mint egy zsiványtanya. A zivatar szerencsére csakhamar elmúlt, úgyhogy teljes holdvilág mellett, tengelyig érő kátyúkban vergődtek be Kecskemétre a Trombitához című vendéglőbe.^[21]

Reggelre kelve sorba látogatták a tanárokat. Tisztelendő Tatai András uram, a természettudomány és számtan professzora volt a leghíresebb. Alacsony, sovány emberke, ezer ránccal az arcán. Az akkori irodalmi mozgalmakban jelentékeny tényező. Kritikái valóságos marólúg. Tekintély ide, tekintély oda, egyenesen és kérlelhetetlenül vág. De van is ellensége minden bokorban, akik nem eresztik be az akadémiába, holott annak a padjaiban félakkora emberek se könyökölnek most, mint ő.

Bekocogtak továbbá tisztelendő Szabó Sándor uramhoz, a filozófia professzorához. Szép, simára borotvált arcú daliás férfi, aki a képírásban is ügyes és tökéletes. E pillanatban különösen ő érdekelte Móricot.

De jó hatást tett rá Vattai Sipos Imre is, az egyedüli »tekintetes úr« a professzori karban. Megvesztegető modorú virgonc ember nagy bajusszal. Ő a professzor juris, »Werbőczy hazajáró lelke«, ahogy Kecskeméten nevezték.

Utoljára hagyták a »rokont«, Karika János uramat, aki hasonlóan jó szívvel fogadta a kedves arcú Móricot pompás bizonyítványával s atyafiságosan eligazítá Gyenes Mihály városi főmérnökhöz, ahol kosztra és kvártélyra elfogadják.

Gyenes főmérnök a barátok klastromával szemben lakott csinos kis házában, szép jegenyefás funduson, mely nemrég állítólag mocsár volt, de ő kiszárította, paradicsommá tette.^[22]

Gyenesék elvállalták Móricot kosztra és most igazán jó helyre csöppent, új levegő, új világ, új vér várt itt rá.

Itt volt aztán igazi diákélet; Komárom, Pápa elbújhatott emellett. Pedig a kecskeméti főiskola még új volt, csak a Húszas évek végén keletkezett. Akkor is csak elvben. A dunamelléki egyházkerület elhatározta a főiskola felállítását, de még habozott a két szomszédváros közt, melyek hagyományos versenyzésben álltak egymással. A nagykőrösiek, hogy megelőzzék Kecskemétet, nagy sietve a templomkerítés köveiből hevenyésztek főiskolának való épületet, a kecskemétiek ellenben csak a harmincas években fogtak hozzá, de az egyházi hatóság mégis az ő javukra döntött. A kőrösiekre tehát megszületett az új csúfolódás, a többi mellé, ami már volt: »Megvan-e még a templomkerítés Kőrösön?«^[23]

Az új főiskola is latinos szellemű volt, de mégsem annyira vaskalapos, mint a többi. Ami a helyrajzi viszonyoknak és a városi cívisek egészséges, reális gondolkozásának természetes következménye. Ameddig csak az ég pereme tart, ameddig csak kecskeméti fuvaros vagy kereskedő járt a világ négy vége irányában, mindenütt magyarul beszélnek, hát minek, kinek az a latin nyelv? Aztán a város cívise is mind olyan egyforma, szép mándlis, gömbölyű magyar ember valamennyi, nincs itt feudális úr, mint Pápán, se tíz-húsz Salva Gvardia, mint Komáromban, nem akar itt senki se lejjebb lenni, se feljebb lenni a másiknál, hát mire való volna ide akármilyen hókuszpókusz? A vaskalaposságot itt ugyan hiába próbálgatnák a professzor urak., mert itt egy kalap alatt van az egész város apraja-nagyja. Olyan város volt ez a Kecskemét akkor, hogy még a nemese is polgárságért folyamodott.^[24] Aki az egészséges tésztába esett, maga is tésztává vált. Ilyen sors érte itt a tisztelendő professzor urakat is.

A diákéletnek amellett, hogy szabadabb volt, mint bárhol másutt, még megvoltak némi középkorias cirádái. A kollégiumban bennlakók voltak a togátusok, a kintlakók a publikus diákok, többnyire úrfiak. Bagó-diákoknak a kicsinyeket hívták. A tóga sokat ért, mert jövedelmezett is. A togátusok eljártak a temetésekre s ezért pénzt kaptak. Ha kabátosan és cilinderesen jelentek meg, akkor öt garas (harminc fillér) járt ki nekik fejenkint; hanem ha a tógában pompáztak, az már tíz garasba került. A temetéspénzeket Tatai osztogatta ki az év végén.

Jókai oly jól érezte magát az új városban jogászi sorba lépve, mint még semmikor és sehol. Hogy Kecskemét volt-e ennek az oka, vagy őbenne magában volt az ok, nem tudni. De inkább ez az utóbbi a valószínű. Egy tizenkilenc éves ifjú, ha egészséges, talán még a Szaharában is vidám és elégedett, Jókai pedig kezdett egészséges lenni. A homok valóságos gyógypor a gyöngéknek. Homok pedig volt. Mellfájásai megszűntek, étvágya megjavult a jó alföldi levegőn s a testedzéshez is hozzáfogott. Mindjárt eleinte csodálkozva látta, hogy szobatársa, Gyenes Pali, mikor reggel felkel az ágyból, kihúz az ágy alól egy félmázsás lapos követ s elkezdi a feje fölé emelgetni két kézzel egymásután többször, egész kimerülésig.

- Mit csinálsz?

- Edzem magamat.

- És hányszor emeled föl?

- Mindennap eggyel többször: most már százig viszem. Próbáld te is.

Ragadós a példa. Azonképp tett Móric is minden reggel, utána megmosták a testüket hideg vízzel, hamar felöltözködtek kiszaladtak a promenádra a fák alá s hogy meg ne hűljenek, a lemosás után rohamlépésben futkosva vágták be a leckét.^[25]

Ezt úgy megszokta, hogy azután örökké járkálva gondolta ki beszédeit és regényeit.

Az egészség és fiatalság összefogózva sokat változtatott hősünkön. Már nem látszott olyan gyámoltalannak, mint Pápán vagy otthon Komáromban, azért is, mert nem volt satnya. A betegséggel eltűntek nagy részben a »világfájdalmas bolondságok«. Fantáziája egészséges tartalmat is vett föl. És mert érezte, hogy nem nézik félszegnek társai, annál bátrabb és bátrabb, életrevalóbb lett közöttük, mert ezek a hatások kölcsönösek.

Mind beljebb-beljebb vetette magát a diákélet forgatagába (de mégse annyira, mint kellett volna). Erre roppant kedvezett a kecskeméti atmoszféra, a professzorok liberalizmusa, a jogászok testületi együttérzése. Tatai András arra a pedagógiai magaslatra helyezkedett, hogy voltaképpen maga magát művelje az ifjúság, amit ők, a tanárok adnak hozzá, az csak az elfelejteni való - a tananyag.

Az egyik tanuló a tornászatban volt ügyes, a másik a francia nyelvben jeleskedett, a harmadik vívni tudott, a negyedik hegedült, az ötödik az éneklésben tűnt ki, mindenik tudott valamit, úgyhogy mindegyik taníthatta a többit. Ezzel pedig két cél volt elérve, az egyik az, hogy a főiskola kevesebb tanár alkalmazásával olcsóbb lehetett és hogy a jogászok fesztelenebbül tanulhatván társaiktól, szívesebben tanultak abban a hitben, hogy mulatnak.

Jókai a rajzolást tanította. Erről volt híres elsőbben. A jogászok mellett, akiknek ingyenes órákat adott, magántanulók is akadtak, két-két forintot fizetve havonként.^[26] Közben arcképeket is festett. Így festette olajba összes professzorait, amiben egy kis stréberség mutatkozik, néhány tanulótársát, valamint a háziasszonyát, Gyenes mérnöknét, a kékszemű, szőke hajú görög leányt, Frankó Julcsát, majd a még ennél is szebb, junói termetű, barna hajú Matolcsy Marit.

...Ah, végre! Hát mégis. Kibukkan két leánynév. Mint mikor a tavaszi napfény aranyában megjelenik az első két lepke.

Az olvasó már nyilván az életrajz íróját tette felelőssé, aki elmulasztotta megnézni: a pápai Klára-ház kertjében a fák kérgén milyen kezdőbetűk vannak beforrva. Ha a fákon nincsenek, akkor be kell lenniök vágva a kollégiumi padokba azokon a helyeken, ahol ült. Hiszen nem lehet olyan tavasz, hogy egy-két virágja ne lenne! Írók, poéták, művészek első szerelmei, ábrándozásai kulcsok azokhoz a fiókokhoz, ahonnan az isteni festéket vették munkáikhoz.

Hiszen igaz, igaz, de most az egyszer csalódtunk. Bármilyen különös is, de csalódtunk. Ilyen nevek nincsenek se a fakéregbe, se a padokba befaragva. Jókai Kecskeméten se járt semmi nőtársaságba és nem érdeklődött nők iránt. Ez a két kisasszony csak úgy kerülhetett az ő ecsetje alá, hogy a szép fiatalasszonynak, Gyenesnének lehettek barátnői, aki ráerőszakolta lefestésüket az iruló-piruló ifjúra. Jókai említvén visszaemlékezéseiben, kiket festett meg Kecskeméten, őket is felsorolja a lajstromban,^[27] sőt Frankó Julcsát egyenesen »szívem mágnesének« mondja, úgyhogy a felületes búvárlót félrevezethetné, de mi jól ösmerjük őt és tudjuk, hogy ez csak üres frázis.

Kecskeméten, éppenúgy mint eddig, nem volt semmi kalandnak hőse. Se kávéházba, se tivornyákra sohase járt; komolyan tanult, még pedig privát diligenciából többet, mint a kötelező tantárgyakból. Muraközi János iskolatársától a tornászatot tanulta és a vívást tőrrel, karddal és pedig plasztron nélkül. Egyszer a vásott Molnár Ádám a négy ujját vágta keresztül tréfából. Ezenfelül az énekben is gyakorolta magát a kántus praesestől (akit a »Hétköznapok« című regényében szerepeltet). Terpszikhoré kedvességeibe egy harmadik iskolatárs avatta, mindent tanult, amit csak tanulni lehetett, kivévén a zenét, ehhez az egyhez sohase volt kedve.

De ami többet ért stúdiumoknál, tornánál, éneknél, táncnál, azok a gyakori kirándulásai voltak, melyeket házigazdájával, a mérnökkel tett az óriási határban, annak hivatalos foglalkozása révén. Parasztszekéren elkóboroltak egész a Tiszáig, a Szikra-csárdáig, a Fehértóig. Ami mind szokatlan és megkapó volt a fogékony komáromi ifjúnak, a váltakozó dombok és völgyek helyett a nyitott rónaság, a dunai malmok helyett a szélmalmok a város végén, a tanyák, a csárdák, a karámok, vándorló cserények, halásztanyák. A mérnök nagy népbarát volt, mindenkit ösmert, mindenütt megállott, beszélt a hadnagyokkal, akik a betyárokat üldözték és komázott a betyárokkal, akik a hadnagyok elől bujdostak, betért a juhászhoz, a halászhoz, meghált a cserényben a bundán, bogrács tüze mellett, pásztorok társaságában töltvén az estét. Jókai itt szedte föl az egészséges magyar nép tősgyökeres gondolkozását, logikáját, észjárását és humorát. Ez volt az a nagy stúdium, melytől a szárnyai megizmosodtak. Gyenes egyszersmind a fák atyja volt, olyan szeretettel kezelte, mintha gyermekei volnának, velök élt, felösmerte rejtett tulajdonságaikat, amelyekről a természettudósok se tudnak, mert egy emberélet kevés arra. Gyenes mindazt tudta, amit a nép tud felőlük, mely ezredévek óta él velük együtt. Jókai ezt is megtanulta a gazdájától.

De még mindig nem érezte magát eléggé elfoglaltnak. Még mindig szomjazott. A pápai képzőtársaság hiányzott neki. Az irodalmi versengés izgalmai, édességei hiányoztak a kecskeméti főiskolából. A festészet, bár mindig tökéletesbedett benne és bár sok dicséretet aratott ügyessége, kezdte többé ki nem elégíteni.

Hozzáfogott első darabja,^[28] »A zsidó fiú« megírásához, melynek hőse Fortunatus Imre, II. Lajos pénzügyminisztere. A drámát egy nemzeti színházi pályázatra írta versekben. A jambusok szépen pattognak, elég ügyesek, de a jellemzés még nagyon gyarló: az emberekben annyi vér sincs, mint egy légyben, eredeti észjárásnak, elevenségnek, színpompának és fordulatosságnak vagy zamatnak is teljes híjával van még és mégis tekintve a kort, amelyben íratott és annak életkorát, aki írta, a tehetség erős jeleit mutatja. Mert tertium comparationist kell venni. Hiszen a bombasztok korszakának a kellő közepében úszkálunk. Érthetetlenségek még a külföldi nagy íróknál is előfordulnak. Maga Balzac beszéli, hogy néha egy galimatiászt bent felejt a regényeiben, mely merőben érthetetlen lévén, mélynek látszik, minélfogva azt tapasztalja, hogy a nyájas olvasók többnyire épp az ilyen helyeket jegyzik ki a Stammbuchukba. A legjobb költőknél előfordulnak a bombasztok, fölöslegek, érthetetlenségek, naivitások; Garay azt írja: »Magyar hölgynek születni nagy és szép gondolat« s ezt széltében szavalják az országban, sőt magán a nagy Vörösmarty Mihályon is megesik, hogy a rím kedvéért toldja-foldja a versét s olyan férceket hagy bent, amilyeneket nem kellene, például a »Fóti dal«-ban:

Fölfelé megy borban a gyöngy; jól teszi.
Tőle senki e jogát el nem veszi.

»A zsidó fiú« verseiben is voltak ilyen dagályosságok, de itt-ott friss gondolat is megakadt, úgyhogy Móric egy cseppet se volt nevetséges, ha pályázni akart vele a száz aranyra, bár ő maga félt a nevetségességtől, titokban írta s nagy gondban főtt a feje, hogy kivel tisztáztassa le (mivelhogy idegen kézzel kellett írva lennie a pályázatra), senkihez se volt annyi bizalma, hogy a szent titkot eléje tárja.

Jó szerencse, éppen mikor az utolsó simításokat végezte drámáján januárban, megnyílik az ajtaja egy napon s betoppan hozzá hanyag öltözetben, vékony köpenyben egy didergő alak.

- Ösmersz-e még?

- Petrovics Sándor - kiáltá Jókai kedvesen meglepetve, mert pápai ismerőseiből csak az egy Ács Károly volt Kecskeméten.

- Petőfi Sándor - igazítá ki Petrovics a nevet s a Petőfi nevet ekkor hallotta Jókai először.

Ennek a magyarázatául elmondta, hogy a »Hazámban« című költeménye e név alatt jelent meg az Athenaeumban s ezt akarja jövőben megtartani írói névnek. Ez idő szerint azonban a színészeti pályán foglalkozik s színészekkel (a Szabó József társulatával) jött Kecskemétre, miután Pápán mint diák nem bírta magát tovább fönntartani.

Jókai megörült tavalyi ismerősének, ki az önképzőköri időket varázsolta vissza s minthogy nem tartozott az itteni diáktársadalomhoz, ahol titkolózott, meghítta másnapra s felolvasta neki »A zsidó fiú«-t. Petőfinek tetszett a darab, dicsérte s ajánlkozott, hogy lemásolja, ami meg is történt, úgyhogy Jókai még idejében elküldhette. Petőfi rossz karban volt; életének talán ez volt a legkeservesebb időszaka; sokat nélkülözött s a színészi pályán is inkább hátrafelé ment, ezúttal színlapkihordó volt s néha valamely alantas szerepet kapott a szegény nemes Coriolan és Hamlet (mert az akart lenni), vendégek érkezését jelentgette a színpadokon vagy azt, hogy »a kocsi előállott«.

Jókai megszánta s a darab lemásolásáért meg akarta fizetni, de a kevély Petőfi visszautasította a pénzt. Kettejük szorosabb viszonya voltaképpen itten kezdődik és nem Pápán. Jókai ott még tartózkodó volt, sőt hűvös iránta, amennyire ő hűvös tudott lenni, itt azonban megösmerte Petőfi szenvedéseit, küzdelmeit, nagyratörő lelkének vívódását: nem egy elzüllött vagabundus volt már az most előtte, hanem egy hős leszakadozó rongyaiban, kinek ruhája a sorssal való birkózásban tépődött össze. Szívesen barátkozott most már vele s arcképét is megfesté abban a sötétzöld, sárga gombos quäkkerben, melyet Petőfi az ősszel egy viseltesruha-kereskedésben Pesten a Széna téren vett s mely garderobe-jának egyedüli büszkeségét képezte.

Petőfi csak néhány hétig tartózkodott Kecskeméten, mialatt dolga mind-mind rosszabbra fordult. A színtársulat proporcióra játszott, Petőfire ebből mintegy 28 váltó forint jutott havonkint, de utóbb ez is leapadt, mert a nagy sarak miatt ezen a télen (1843) csak a legelszántabb kecskeméti polgár mert az utcára kimenni, illetve a színházba, kivált ha messzebb lakott. Hiába sürgette hát osztalékjai fölemelését. Nem volt honnan. De ha lett volna is, nem volt ok rá. Rossz színész volt. Jókai följegyzései róla, hogy milyen remekül tudott szavalni vagy előadni, teljesen alaptalanok. Előadói képességét jelentéktelennek mondják kortársai s őket igazolja a sikertelenség. Alakja szerény volt, a színpadra szinte alkalmatlan, arca nem rokonszenves és nem idomítható, nagy ádámcsutkája föl s alá járt szavalat közben a nyaka alatt, mint a csajka, hangja kevés ércű és kicsiny terjedelmű, egy kellemetlen orrhanggal megtoldva s emellett testtartása és mozdulatai sem megfelelők.

Tavasszal a vándormadarak megérkezésével a vándorlás ösztöne meglepte Petőfit is, elhagyta nyomorúsága tanyáját, hogy világot próbálni Pozsonyba menjen, ahol most gyülekezett az 1843-iki országgyűlés s hol bizonyosan lesz magyar színészet is, a tekintetes Karok és Rendek mulattatására.

Csakhogy az elmenetel ez egyszer nehézségekkel volt összekapcsolva és a Jókai által vásznon megörökített zöldes quäkker nagy veszedelemben forgott. Petőfi Némethy nevű színésztársával egy parasztasszonynál lakott közös szobában s tíz váltó forintot fizetett a koszttal együtt (micsoda dinasztának tűnhetett fel előtte Jókai, aki húsz váltó forintot fizetett ezekért Gyeneséknél). A végén azonban mintegy hat váltó forintra nem akadt más fedezet, csak a zöld quäkker. A parasztasszony visszatartotta a zöld quäkkert. Petőfi kétségbe volt esve, mit csináljon ő a zöld quäkker nélkül? Jókai és Ács Károly interveniált, de hasztalan. Az asszony minden áron zálogot akart, hosszadalmas tárgyalások után Jókai oda kölcsönzé nagy Páriz-Pápai szótárát Petőfinek, ezt a félelemgerjesztő impozáns könyvet s az anyóka ezzel is megelégedett, miután Ács Károly elhitette vele, hogy annak nagy értéke van és a moly se eszi meg, míg a quäkker csak bizonyos testalkatokra használható és a moly is megeszi.

Jókai ez alkalommal egész Pestig ment barátjával, ahol néhány napot töltöttek fiatal írók tanyáján, egyelőre még csak messziről nézegetve őket. Az egész pesti időzésből csak egy adat maradt, hogy április 10-én félénken kopogtattak Budán a Lyka-házban egy ajtón, mely a Frankenburg szállásába vezetett, de nem találták otthon a gazdát. Petőfi néhány költeményt és egy levelet hagyott ott. Hogy Jókai is vitt-e valamit táskájában, talán majd annak is meglátjuk a nyomait valamely színes borítékú lapban. Április 12-én reggel Jókainak vissza kellett utaznia Kecskemétre. Este a Török tsászárnál kávéztak, aztán sokáig sétálgattak a tavaszi éjszakán a Dunaparton, jövendő terveket kovácsoltak, alkalmasint többször elmenve a hely mellett, ahol most a szobra áll az egyiknek.

»A zsidó fiú«, Jókai első drámája, jó sikerrel járt künn a világban. Toldy Ferenc megkapta 1843. márc. 8-án. Április 31-én kihirdettetett az eredmény. Jókai lázas izgatottsággal várta a nagy napot, mely végre is beköszönt. A száz arany jutalmat a »Főúr és pór«, Obernyik drámája nyerte meg ugyan, de »A zsidó fiú« is dicséretben részesült. Nagy dolog volt. Az öt bíráló közül kettő, a legtekintélyesebb Vörösmarty és Bajza, »A zsidó fiú«-t ajánlotta jutalomra. Ez szinte több volt, mint maga a jutalom. Erről beszéltek Pesten az irodalmi körökben, a Pilvaxban és a Csigánál, elszivárgott híre Kecskemétre is s a Gyenesék diákját nagy nimbusz övezte. Igaz, hogy a »Kalliope«-t, az ifjúság írott hetilapját már eddig is ő szerkesztette, s vezére volt a Hippokrené forrását kóstolgató ifjúságnak, a Kalliope-csoportnak, de hát az mind csak gyerekség ahhoz képest, hogy az Akadémia bírálói majdnem neki ítélték a száz aranyas jutalmat. A száz arany se volt még olyan kevés akkor, az Akadémia se. Jókai álmodni se mert ilyen sikerről, boldog volt, égett talpai alatt a föld. Új és új tervek forrtak fejében, drámák, regények, novellák meséi kergették egymást tüzes fantáziájában. Száz kézzel szeretett volna írni, de egyelőre már régebben kitervelt regénye megírásához fogott s amennyire a kötelező tantárgyak és az önképző tanulmányok engedték, szorgalmasan dolgozott a »Hétköznapok«-on; festékes dobozait és ládáit pedig beszőtte hálójával a pók. »A zsidó fiú« elfújta a piktort örökre. Néha még visszasóvárog első szerelméhez, a festékekhez, de ez már csak olyan, mint mikor az ember a második feleségével nászúton néha az eltemetettről álmodik.

A kecskeméti tartózkodás csodákat művelt rajta. Megnőtt szép sugár alakká, vállban megszélesedett kissé, arca megtelt s gyengéd piros színű volt, mint egy kisasszonyé, fejét sűrű szőke haj borítá, hogy szinte a fésű se fogta. Szóval ideális ifjú volt, akárcsak a fiatal Goethe, mikor először van Weimarban, hogy az emberek megfordultak, utána néztek az utcán. Isten kívülről-belülről telerakta őt szépségekkel. Ovális arca, sima, márványfehér gondolkozó homloka volt, ehhez merengő kék szemek járultak, melyekben valami isteni álmatagság honolt. Egy költőt nem is lehet képzelni másformának. Hanem a szakálla, bajsza még mindig nem akart előjönni, csak a nap félé állítva látszott azokon a helyeken valami fehér pihe. S amellé mindig takarosan is öltözködött; fehér cilindert viselt, sötétkék gérokkot, kivágott mellénnyel, »sapodlit« és kockás pantallót. A kecskeméti leányoknak szemet szúrt a csinos jogász, de őt női szem még eddig meg nem perzselte. Tekintélye, melyet a tanári kar előtt kivívott szorgalmával, példás magaviseletével, egyre növekedvén »A zsidó fiú« sikerével és azzal is, hogy egy pár költeménye időközben megjelent a Pesti Divatlapban^[29] (amit Petőfi közbenjárásának köszönhetett), kiszivárgott tanulótársai útján a cívisek közé is s a szép Jókai fiú, mint a főiskola büszkesége, ismeretes városszerte, úgyhogy az úri háztartású famíliák meghívják házukhoz is, kivált ahol muskátlis cserép van az ablakban (ami eladó lányt jelent, a virágokkal nem sokat bibelődő prózai Kecskeméten), de Jókai ilyen meghívásokat már ifjanta is csak ritkán fogadott el. Nem annyira poétasága és piktorsága irányítá feléje a leányos mamák tekintetét, mert vajmi csekélynek vétetett a piktor és poéta Kecskeméten (ebben az egyben egyezett meg Nagykőrössel), hanem sokat emlegetett nagy jövője, jóviselete, amellett csinos alakja és főképpen az, hogy nemes ember volt: hiszen lehet az még vicispán is valamikor.

De Jókai, mint jó keresztény az ördög incselkedései ellen nem lép ki a szentelt vízzel húzott körből, megmaradt a kollégiumi élet körében. Egy Maglódiné nevű szép és pípes özvegy menyecske valamelyes kacérkodást űzött vele az ablakban, mikor arra ment vagy az utcán, ha Jókai utána jött, elejtvén zsebkendőjét, hogy azt, mint gavallérnak illik, fölvehesse, szóval mindenféle módot megpróbált, de mikor ezt Jókai észrevette, inkább kerülő úton járt haza, csakhogy a Maglódiné házatáját elkerülhesse.^[30]

A kollégiumi élet nevesebb mulatságaiban azonban élénk részt vett s különös, hogy ő, aki eminens volta mellett is nagyon alárendelt szerepet játszott az iskola falain kívül egyebütt, itt anélkül, hogy külső viselkedésében észrevehetően változott volna, az ifjúság vezérévé emelkedett. Vannak ilyen esetek az életben. Más városban másnak látszik az ember. Az első föllépés dönthet. Ha az szerencsés, a többi magától következik. Ez első benyomás, amit gyakorol az illető, nemcsak őtőle függ, hanem azoknak a hangulatától is, akikre gyakorolja. Néha a miliő határoz. Másszor az első mondat, melyet kiejt, az első mozdulat, melyet tesz. Nem ördöngösség ez. Talán nem látszott gyámoltalannak, mikor Gyenes Palival első ízben megjelent a jogászok közt. És hogy nem látszott annak, azt ő is észrevette. És mert észrevette, egy nüansszal tényleg megbátorodott, ennélfogva tényleg nem volt már olyan gyámoltalan és lányos ügyetlenségű az ifjak közt, mint otthon Komáromban vagy Pápán. Sőt egyre jobban kezdte fölvenni az itteni jogászok allűrjeit, már a »mimikri« elméletnél fogva is. Jókay Károly, ki meglátogatta húsvét táján 1844-ben, azt újságolta otthon anyjának: »Móric valóságos kecskeméti legényke, ha még egy évig ott lesz, még tán pocakot is ereszt, mint a cívisek«.

Legjobban meglephette a Móric értékelésében beállt változás pápai iskolatársát, Ács Károlyt, ki látta őt még mint nullát a társadalomban s ott egyszerre mint nagy numerus szerepel, de alkalmasint Ács se csodálkozott sokáig, mert a régi kép lassan lassan szétfoszlik az új hangulatokban és tova illan, mint a füst.

Akárhogy történt is, akármi lett légyen az oka, »Móric kisasszony« legénynek látszott a talpán s nemcsak azokban a tulajdonságokban állt elöl, amelyekben csakugyan első volt, de azokban is, melyekben nagyon hátul esnék a sora. Vitte az ifjúságot, amerre akarta és ő csak jó úton akarta vinni. Szavaló egyletet alakított, műkedvelő színielőadásokat rendezett a maga szemérmetessége szerint, hogy a női szerepeket is szoknyába öltözött jogászok játszották, mérséklőleg hatott a hajdan divatozó verekedésekre az iparossegédekkel, választékosabb társalgási modort hozott be az ifjúság körébe az eddigi duhaj, bicskás tónus helyett, párbajügyekben segédkezett, viszálykodásokban interveniált és mivelhogy egy kis stréberség mindig volt benne, hiúság ellenben még több, erőt vett akcióra alig képes, lagymatag természetén és többé-kevésbé jól betöltötte a szerepet, melybe a körülmények és véletlenek sajátságos játékából belekerült.

Kecskeméten töltött két évéről maga is azt írja: »Kecskemét tett engem íróvá, testben-lélekben itt frissültem fel, itt erősödtem meg«. Itt érte az első nagy siker »A zsidó fiú«-val, melyet még tetézett Petőfinek egy Jókaihoz Pestről 1844-ben Kecskemétre írt levele, melyben elmondja, hogy Vörösmartyékkal egy páholyban ült tegnap a Nemzeti Színházban és Vörösmarty a tavalyi pályamunkákról nyilatkozva, igen dicsérte »A zsidó fiú«-t, »majd leugrottam örömömben a páholyból« - teszi hozzá.

Életének e verőfényes tavaszára mindig szívesen emlékezik, amikor befejezvén a nyár végén a jogot, mely akkor csak két évig tartott, azt írhatta 1844. július 26-án anyjának Komáromba: »Mint első eminens jöttem ki az iskolából, vajon a világ milyen kalkulust fog adni? Folyó hó 31-én hagyom el Kecskemétet. Csak annyi jóakaróm legyen valaha a széles világon, mint itt, minden rendűek és sorsúak között volt - elég lesz.« ^[31]

Otthon a Szombati utcai házban nem találta magát jól napközben. Az nem volt magány. A ház három lakószobából állott ugyan, egy hentesbolt s némi mellékhelyiségeken kívül, de az év egy részében Jókay Károly, a mostani »árvák atyja« is itt lakott, csak rövid időközökben, nyáron tartózkodván ekeli birtokán, melyet a feleségével kapott. Vályék ugyan a Kapitány utcában laktak, de napközben sokat vannak az öregasszonynál, úgyhogy jóformán megtelt a ház pusztán a családdal; ehhez járult a sok vizit. Néha délutánonként be se fértek mind a szobákba az összegyűlt strikkelő nénikék. A folyosó is megtelt, mely különben díszesebb volt a szobáknál is, hat vörös márvány oszlopával. Ezekről minden vendégének százszor elmagyarázta Jókayné, hogy azért szereti az oszlopokat, mert az ő Mórica kis diák korában úgy tanulta a leckéjét, hogy az oszlopok valamelyikét átnyalábolva akörül forgott jobbra-balra, míg végre belement a feladat a fejébe.^[32]

Móricnak tehát nem juthatott itt külön szoba, következésképp nem igen volt otthon maradása; már a kora hajnali órákban felkelt és megreggelizvén, kiment a szigeti kertjükbe, hol a Kecskeméten megkedvelt tornászást gyakorolta, Iványos bácsi, a házi doktor utasításai szerint nyújtófán és súlyokkal. Közbül folytatta Kecskeméten megkezdett regényét, a »Hétköznapok«-at, lelkével ott kalandozván a végtelen alföldi pusztákon. Ha megunta az írást, újra tornászott vagy a természet néma bámulásába merült. Déli harangszókor ide küldte anyja az ebédet; ha valami jót sütöttek vagy főztek a Vályék konyháján, Eszter is küldött; néha két ebédet kellett megennie, ilyenkor mindig sok jutott Lakőrnek, a Vályék kutyájának, aki átértvén a szituációt, Jókai nagy mulatságára, bárki hozta is el az ebédet, mindig hozzászegődött.^[33] A délutánt éppúgy töltötte aztán, mint a délelőttet s szinte bosszankodott, helyét nem lelte, ha estefelé a családtagok kirándultak és zavarták. Így élt az őszi derek beköszöntéig, sötétben jött, sötétben ment, hogy váltig csodálkozának a komáromi előkelőek, hallván, milyen délceg, milyen gyönyörű legényke lett s még csak nem is látta senki. Már élcelődtek is a városbeli hölgyek, hogy talán a pincében zárva tartja Jókayné Móric kisasszonyt, nehogy elcsábítsák a városban.

A csípős őszi idő azonban végre bekényszeríté a városba, ahol már csak lassan dolgozhatott a »Hétköznapok« befejezésén. Körülbelül karácsonyra készült el vele s most már ő is belevethette magát a téli örömökbe, már amennyire azok neki ízlettek. Tényleg sokat bátorodott Kecskeméten s mint egykor atyja, igen kellemes alakká nőtte ki magát a társaságokban. A névnapokon, melyek kifogyhatatlanul következtek a Jókay-ház barátainak körében, Móric kezdett lenni az univerzális mulattató. Mindjárt karácsony után indultak meg ezek a nagy cécók. Megkezdte pedig a parókia. A püspök, Nagy Mihály feleségének, Thaly Ágnesnek tartotta a nevenapját. Lány is volt a háznál, a szép Püspök Lina, ki nagy előszeretettel hozogatta zavarba pajzán kellemeteskedéseivel az iruló-piruló Móricot. Lina kisasszonynak tetszett, hogy menekül előle, minélfogva ráutazott a társaságokban. Pál forduláskor Nagy Páléknál volt névnap, Károly estélyen Jókay Károly adott lakomát, Ferenc napkor Vály Ferencéknél, Boldogasszony eljegyeztetése napján, szintén farsangkor, magánál özvegy Jókaynénál tartották nagyban a Mária napot. Persze e dáridók megint új dáridókat fiaztak s Móric most már elmaradhatatlan volt, nemcsak mert a legszebb és legreményteljesebb ifjú volt ez idő szerint Komáromban, hanem mert ezer hasznát lehetett venni. Már mindjárt abban, hogy senki sem tudott olyan szép papír csipkézetet kimetélni ollóval a torták alá, mint ő, hogy azokat úgy kellett megbámulni, mint valami remekműveket. Azonfelül olyan csárdás-táncossá vált a »hírös városban«, hogy könny gyűlt az öregek szemébe, ha nézték. Hát még milyen szépen tudott szavalni! S mennyi leleménnyel rendezte az akkor divatos társasjátékokat, melyeknek zálog kiváltás volt a magjuk!

Majd minden névestére új társasjátékot talált ki és új módját a zálog kiváltásnak a »Kútba estem«-nél. Ebben az évben és ezeken a komáromi névestéken voltak azok primőrök s innen terjedtek el egyebüvé. Ő találta ki a »Csillagos ég lehozatalát«, »a végnélküli fát«, »a spanyol király gyászolását«, »a Hollandiából érkezett legyezőszállító hajót«, a »Hogy tetszik?«-et stb.^[34] E megújhodott Móric mindent tudott, ami ilyen helyeken imponál, mintha csak a saját későbbi regényeinek egy élve ide vetett hőse lenne.

Mialatt ekként mulatott, első regényét simítgatta, az életben is első regénye kezdett szövődni. A vázolt mulatságoknak egyik legkecsesebb alakja a szép liliomarcú, hollóhajú, légies Asztalos Etelka volt, ki többnyire Móricot választotta táncosának s azontúl is, ahol csak megfordult, ama drótnélküli táviratozással, mely a két nemű fiatalság közt örök idők óta fennállott, elárulta a megfigyelők előtt, hogy Móric iránt gyöngéd érzelmeket táplál. Móric is észrevette ezt s titkon ő is osztozott bennük, de minthogy Móric még kisasszonyabb volt Etelkánál, jobban megőrizte a közöny látszatát. Ámbár a strikkelő nénikék Árgus-szeme előtt nincs titok. E piciny szikráknak mindinkább ki kellett gyulladniok, mert sok volt az érintkezési pont. Móricnak kényelmes ürügye volt Asztalosékhoz járni, mint az Asztalos uram ügyvédgyakornokának, Etelkának pedig hasonlóképp oka volt naponként megfordulni Vályéknál, mert órákat vett a professzortól a történelemben és természetrajzban. A tanóra végeztével Móric is odajött a »sógorékhoz«, eleinte történetesen, később bizonyosan. Etelka, mintha kicserélték volna, fehérből piros lett, amint Móric belépett s Móricot, amint sikerült magát az első elfogultságon átküzdenie, amely küzdelme napról-napra megújult, csodálatos bőbeszédűség fogta el, aminő a mámorból szokott származni. A jóságos Eszter, Vályné, női finomságával hamar észrevette a szövődő idillt s hagyván egy kicsit beszélgetni a fiatalokat, mindig azzal az utasítással végezte: »Eredj Mórickám, kísérd haza Etelkát!« És Móricnak sohasem kellett ezt kétszer mondani.

Noha a következő tavaszkor, mindjárt a márciusi napokban Pestre költözött, hogy az ügyvédi vizsgára készüljön elő, gyakran vissza-visszajárt Komáromba, a szép kis leány emléke odahúzta. Néha csak egy napra jött, de két hétig is otthon maradt különböző ürügyek alatt; egyszer Petőfit is magával hozta, kinek már akkor hangzatos neve volt az országban. Ez alkalommal Vályéknál szállt meg Petőfi, mert a Jókayné »tiszta szobájának« (úgy hítták a vendégszobát) éppen lakója volt, de azért a derék nagyasszony gondoskodása ide is kiterjedt fiának vendége iránt s telerakta annak szobáját éjszakára boros butelákkal. Igen csodálkozott, hogy azokból Petőfi nem ivott s még jobban csodálkozott, mikor Petőfi reggel rápirított. »Ugye azt gondolta kedves asszonynéni, hogy aki azokat a bordalokat írja, az ugyan szeretheti a bort?«

Petőfi, kinek különös ruházata, sötétzöld, színes virágokkal átszőtt dolmánya, barna bársony magyar nadrágja és rojtos topánkája nagy feltűnést keltett a városban, csak egy napig időzött Komáromban s Etelkát ő is szépnek találta. Meglehet, hogy éppen őt jött megnézni, ha ugyan Móric kiöntötte előtte a lelkét, amit alapjellemét ösmerve, bajos föltenni. Móric ezúttal is egy hétig maradt s azontúl is majd minden héten hazaugrott s kísérgette Etelkát a leckeórákról. A városban már suttogni kezdtek a szép összeillő párról, mikor egyszerre mint a villám lesújtott az Asztalosné egy kis levélkéje, mely Etelka helyett érkezett Vályhoz s abban arról értesítik a professzor urat, hogy az Etelka nevelését szülei a mai nappal befejezettnek tekintik. S hogy még több beszéd legyen erről is, néhány nap múlva Asztalosné fürdőre utazott a leányával.

A csalódott Móric, ki búsan és most már véglegesen utazott vissza Pestre, el nem bírta találni, honnan jön az első dér, mely e tavaszi rügyeket elfagyasztja, csak később, mikor már más ég alatt, más virágok nőttek, sült ki apránkint, hogy a kisvárosok rendes megölő betűje a pletyka rontotta meg ezt a szépen indult viszonyt. A főokot maga Jókayné szolgáltatta, aki pedig teljes szívből szerette az Asztalos-família minden tagját. Százszor-ezerszer is meg fogja ő azt bánni a keserűségek óráiban, amelyek megérkeznek.

Úgy történt pedig az egész, hogy valaki fölemlíté a szállongó hírt előtte s meg is dicsérte, milyen szép menye lesz.

- Soha - pattant fel Jókayné. - Míg én élek, meg nem engedem, hogy az én fiam katolikus leányt vegyen el.

Fürge nyelvek elmondták Asztalosnénak, Asztalosné se nyelte el, üzent valamit olyat, amit Jókayné nem tett a tükör mögé, erre Jókayné visszaüzent s így mérgesedett el egy könnyedén odavetett mondatért a két család közt a jó viszony s így formálódott másképp két élet, vagyis csak az egyik, mert a szép Asztalos kisasszony búslakodott, sorvadozott, betegen jött haza őszre a fürdőből s rá nehány napra meg is halt.

Petőfi rendkívül tudott ragaszkodni azokhoz akiket megszeretett. Jókait rögtön bemutatta írótársainak^[35] s legott vitte nagy diadallal a szállására, ahol zavartalanul beszélhettek.

Útközben eldicsekedte, hogy a Vahot Pesti Divatlapjának segédszerkesztője és koszton, szálláson kívül tizenkét forint fizetése van havonkint.

- Éppen kétszer annyi, mint nekem - panaszkodott Jókai.

Elmondván élményeiket, reményeiket, terveiket, Jókai kivette téli kabátja belső zsebéből a paksamétát, a »Hétköznapok« kéziratát, arra kérte Petőfit, lapozgasson benne, mert a véleményére nagy súlyt fektet. Petőfi nyomban hozzá fogott az olvasáshoz és este egy Kígyó utcai kis korcsmában, ahol a vacsoránál találkoztak, agyba-főbe dicsérte a regényt, újságolván, hogy azt megmutatta Vahotnak is, aki szintén el volt ragadtatva s mindjárt leküldött belőle egy mutatványt a legközelebbi számra a nyomdába. E mutatvány tényleg meg is jelent a március 6-iki számban a következő csillag alatti jegyzet kíséretében: »Ezen mutatványból világosan kitűnik, hogy írójának igen szép tehetsége, nagy ereje van e pályához. Képzelete, nyelve egyaránt gazdag és eredeti«.

A regénymutatvány sikere mintegy belépti jegyül szolgált abba a társaságba, mely a Pilvax kerek asztalához járt és a Komlóban vacsorázott vagy a Csigánál, mely utóbbi helyen néha megjelent Vörösmarty Mihály is, kinek fejét valóságos dicsfény övezte a fiatal írók szemében.

Jókaira ez a belépti jegy jó is volt, rossz is volt. Elvonta, jogi tanulmányaitól, de felvillanyozta irodalmi munkásságra. Viszont elkedvetleníté a magábaszállás óráiban az írói pályától az, hogy e fiatal írók csoportja mind nem keresett annyit, mint Molnár József hites ügyvéd úr egymaga. Bizony, csupa szegény ördögök voltak ezek, a hórihorgas Pállfy Albert, ki a Magyar Millionerrel csinált magának egy kis nevet, rendszerint nem vacsorált, mert arra nem tellett, Pákh Albert, egy lutheránus pap fia, maga foltozta a ruháit, a gavalléros Bérczy Károly, egy Stand nevű vidéki doktor fia, búsan böjtölte ki külseje előkelőségét, Lisznyay Kálmán, a varsányi hét szilvafájából a nyolcadikat költötte, Vahotnak volt olykor-olykor jövedelme, sőt tőkéje is, de az mind bement vagy a torkán, vagy kijött a kéményen. A dadogó Sükeinek nem volt se pénze, se tehetsége; a piperkőc Dobsának ellenben volt tehetsége is, pénze is, de az előbbit mások nem akarták elismerni, az utóbbit pedig ő titkolta; a jó köpcös Degré latákiát szívatott az alakjaival és fácánpecsenyét, osztrigát etetett, de ő maga kispörkölteken táplálkozott a Licziniusnál. A javíthatatlan gonosz csont Lauka Guszti, kiben nem volt tehetség, csak vidámság, egész nap az Újvilág utcai Arany Sas körül kóválygott, mint a pók, hogy az érkező dzsentriben legyet fogjon; Frankenburg volt talán a bohémok közt a legpolgáribb, aki szerette a lelkiismeretes, rendszeres munkát, de lapjaival nem volt szerencséje és íróinak nem bírt honoráriumot fizetni. Csengery Antal legalább méltósággal tűrte szegénységét, de a különc Vajda szidalmazta érte az isteneket. Bulyovszky Gyula, a finomság és az elegancia prototípusa, az egyetlen volt, aki a szabójáról, suszteréről és mosónéjáról olyan tónusban beszélt, mint valami engedelmes lényekről, a többiek szókincsében e fogalmak olyan formáknak szerepeltek, mint a nyulak világában a jágerek és a rókák. E Bohémiának egyik nagy alakja volt Vas Gereben (élő ember nem emlékezett arra, hogy annál valaha pénz lett volna). Közöttük volt a mókázó elmésségű, cinikus Kecskeméthy Aurél, szegény fiú, kinek anyja szobaurakat tartott kvártélyban és abból tartotta fenn magát; ott ült hallgatagon a búskomor Czakó és a fecsegő Ludasi Gans Mór, a zsidó újságíró első palántája., a társaság ez idő szerinti Stichblattja. És e szegényes egzisztenciák mégis vonzók és nem nélkülöznek bizonyos fényességet ebben a korban, mert a nemzeti dicsőség udvarán sürögnek-mozognak. Ezekből kell kiválniok a Bajzáknak, Eötvösöknek és Vörösmartyaknak. Az emberek érezni kezdik, hogy itt csillagok gyulladoznak, melyek világítani és vezetni fognak az éjszakában.

Pest maga még akkor pólyákban van. Kilencvenezerre szaporodott ugyan a lakosa, de azért korántsem nemzeti empórium. Még talán Dabas is inkább az. A törzslakosság sört iszik, vagy rác-ürmöst, németül tratyog és nem törődik a közügyekkel. Aki valamire való ember benne, az mind nem hozzája tartozik. Arisztokráciája nincs, a legnagyobb úr a Pest megyei viceispán, Nyáry Pál uram, meg a nádorispán, de azok se pestiek. Van ugyan néhány derék magyar ember, bírák, megyei tisztviselők, múzeumdirektor Kubinyi Ágoston uram, akadémikus tudósok, egyetemi professzorok, kiváló írók, de ezek is mind valahova másüvé számítják magukat. Pesten nincs odahaza senki, csak a spíszbürger s az mind hasznavehetetlen, lélek nélkül való népség. Kereskedelme, forgalma primitív; van négy országos vására és megvan a Szent István jobb keze. Az egyetlen tiszta kéz, mely önzetlenül emeli a várost, ide csődítve egy évben egyszer az ország lakosságát; a törököktől maradt fürdői a túlsó parton, néhány podagrás beteget vonzanak kezdetleges vendéglőibe, melyekből nyolc van, egyeteme egy csomó diákot hoz össze.

Hiszen haladni mégis halad. 1780-ban csak 23 ezer lakosa volt, ez a szám nem egészen hetven esztendő alatt egészen megnégyszereződött. Hiszen elképzelni is csodálatos, csak kávéház van a városban 33 s ezekbe 13 újság jár. A Pesti Hírlap, Athenaeum, a Világ, a Regélő, a Religió és Nevelés, a Protestáns egyházi és iskolai lap, a Tudománytár, Orvosi Tár, Honderű, Életképek, Magyar Gazda, Tudakozó Lap. Megfoghatatlan, hogy ki olvassa ezt a sok lapot!

De e harminchárom kávéházból bizonyosan a Pilvax törzsvendégei érnek a legtöbbet. E fiatalság szívében hordja az országot. E szerény asztalnál észrevétlenül készül a jövő, míg a szép tornyos városházban alszanak a tunya patríciusok. E szerény asztalnál készül az a nagy szépséges város, melyet a mai Budapest nyújt, de előbb még az országnak kell szabadnak lennie. E fiatal írók és politikusok vitáiban, gondolataiban, irányeszméiben vannak a kövek, amelyekből mindez varázserővel felépül egy hajnalon. Ide ragasztja a Petőfi barátsága a fiatal Jókait, ki napról-napra több-több ilyen bohémmel ösmerkedik meg. Mert nemcsak az írók és a politizáló hírlapírók mutatkoznak itt. Jönnek ezeknek szatelleszeik, bámulóik, ismerőseik, barátjaik, a muslincák a gyertyalángok körül, kik átmelegednek a tűzhelynél, mint a téglák és e kölcsön vett meleget megtartván magukban, vele gyakran jelentékenyebb szerephez jutnak, mint magok az égő zsarátnokok, melyek nemcsak melegítenek, de égetnek és gyújtanak is. Így voltak itt fiatalemberek, mint Kacskovics, aki sohase írt, sohase mondott semmit, de a győzedelem napjaiban, mert köztük élt, Pest város országgyűlési képviselője lett. Lármáztak, disputáltak itt alakok, akiknek a neve se maradt fent, elenyészett nyomtalanul, viszont innen datálódik némely neveknek hangzatossága, anélkül, hogy valami egyéb állna velök összefüggésben, mint hogy itt szürcsölték a kapucínereiket.

A Közvélemény asztala oly népes volt némelykor, hogy több asztalokat kellett hozzá tolni. A Nemzeti Színház teatrálistái ide tartottak, mert itten termett a kritika; a fiatal óriásokkal tanácsos volt jó lábon lenni, sőt a vidéki színész is ide kukkantott be, ha nyomorúságos sorsa Pestre hajította, mert itt legjobban megértették. Ide jött Tompa Mihály, ha Pesten járt, Szemere Miklós Lasztócról, Kovács Pál Győrből. A vidéki levelezők megoldván sarúikat, áhítatosan nyeltek minden szót, melyet Olimpusz lakói elpotyogtattak, és végre nem maradtak el a mecénások sem, vidéki földesurak és gavallérok, akik eladván a felszállított gyapjút, mulatópajtásokat kerestek egy vidám estéhez.

Jókai csak némelykor jött, de ez elég volt, hogy egy-két napra elveszítse kedvét az aktáktól. Szebb dolgokról volt itt szó. A megjelent cikkekről, polémiákról, novellákról, versekről folytattak eszmecserét. Rossz vicceket faragtak a kiadókra, a szerkesztőkre, a kiflikre, az omnibuszokra. 1845-ben már Petőfi dominált az asztalnál. Talán csak az egy Obernyiket nézték még többnek a pajtások, de az szótlan természetű volt. Petőfi pedig hovatovább mind jobban megszerette Móricot, csak az erősek ösztönszerű vonzalma a gyengékhez, magyarázza meg Petőfinek e majdnem beteges vonzalmát a szerény és szelíd természetű Jókaihoz, kinek lángeszét azonban egész biztonsággal ösmeri fel. Az elvonult életet kedvelő ügyvédjelölt többször megpróbálta a kimaradást; a rakoncátlan, sőt durva hang nem mindig hatott rá kellemesen, a témák gyönyörködtették, de a személyek nem. Csakhogy Petőfi újra és újra visszaterelte őt ide. Ebben a miliőben pedig lehetetlen volt elaltatni a fülemülét, aki őbenne lakott. Hiába hevertek íróasztalán jogi könyvei otthon szűk szobájában, mely a Molnár irodájából nyílt, esténkint hivogatón beszélt hozzá a heverő írói toll s akár volt rá ideje, akár nem volt, csak hozzá látott egy-egy novella megírásához, s némelykor a hajnal is ott találta a szaporodó kutyanyelvek között, álom pedig nem jött a szemeire, ha lefeküdt is, vagy ha jött, a novellahősök sorsát szőtte benne tovább. Így írta meg a nyáron »Nepean szigete« című elbeszélését, melyet Frankenburg az Életképekben közölt szeptemberben.

A »Nepean szigete« az első műve Jókainak, melyben már az igazi Jókai mutatkozik meg, nem számítva a »Hétköznapok«-at, minthogy az később jelent meg. Roppant feltűnést okozott a novella az irodalomban. Három hétig beszéltek róla az írók a központban és a literatúrakedvelők a nemesi kúriákon és a tiszttartói lakokban, mert meg kell jegyeznünk, örök dicsőségére ennek az osztálynak, hogy mindazokat, amiket a magyar szellem termett, majdnem kizárólag azok a szerény tekintetes urak méltányolták, akik a földdel bíbelődtek. Új volt a hang és merész a koncepció e novellában, azért lett esemény a megjelenése. Sokan azt hitték, hogy csak fordítás, külföldi remeknek sikerült átültetése és hogy a Jókai Móric álnév valami híres írót takar. Még Pompéry is, aki pedig meg is fordult néha a Pilvax-asztalnál és láthatta volna Jókait, ha ügyel a szerényen meglapult ifjúra, azt írta Frankenburgnak: »Tudni szeretném, ha lehet, hogy a Nepean-sziget derék írója kicsoda. Nem mondom, hogy tökéletes mű, de magán hordja a fényes tehetség jelét.«

Frankenburg megölelte Jókait a nagy siker után és a két számra terjedő novelláért harminc forint honoráriumot fizetett, úgyhogy a Pilvaxban mint gazdag embert nagy éljenzéssel fogadták a fiatal írók, kiknek köztársaságában egy karikacsapásra nagyot emelkedett rangban, márpedig a rangkülönbségek sehol se respektáltatnak oly bizonyosan és olyan igazán, mint Bohémiában. Királyok nem adhatnak oly rangokat, mint az alkotások s még kevésbé e rangoknak oly tisztelőket, mint aminőket a nagy írók bírnak a kis írókban és olvasóik táborában. De még ez nem volt elég. Gratulációkat kapott sógorától, kecskeméti tanáraitól és ismerőseitől. Petőfi egy verset írt hozzá e siker ötletéből »Egy fiatal íróhoz«, melyet nemsokára egy másik követett »Jókai Mórhoz« címmel. Ez idő tájt kezdte használni ugyanis a »Mór« keresztnevet, ami Tóth Lőrinc műve, ki először címezte hozzá írt levélkéjét »Jókai Mór úrnak«; eleinte bosszankodott érte s visszacímezte a levélborítékon: »Tóth Lőr úrnak«, de azért később Petőfi kívánságára mégis csak azt írta a munkái alá.

Az íróknak az a csoportja, mely a Pilvaxban és a Csigában vagy a Komlóban megfordult s melyhez még hozzá tartozott Berecz Károly, egy-két melegebb poéma szerzője, Kerényi Frigyes, Irányi, Emődy, Sárosy Gyula, Bogdán Lajos, Oroszhegyi, Adorján, Xantus, nem a mai vad zsenik és eltévesztett egzisztenciák apái, ez egy más faj volt, tisztességes, törekvő fiatalság, mely elvégezte iskoláit, diplomát szerzett, de ellenállhatatlanul vonzódott az irodalomhoz. Vitte egy láthatatlan erő, mint ahogy a holdkórost kihúzza békés vackából a holdvilág. Nem a tanulást unták ezek meg, mint a mostaniak, hanem éppen azért voltak itt, mert máris többet tanultak, mint a többi s nem akartak könnyűszerrel országgyűlési képviselők lenni, sem olyan jövedelmet érni el a lapoknál minden tanulás és tudás nélkül, aminőt más rendszeres pályán csak nagy szerencsével, hosszú küzdelem után lehet elérni. Ez így van már ma. Csakhogy az egy Nagy Ignácot kivéve, az akkori legjobb írónak se volt annyi jövedelme, mint egy kancellistának. Frankenburg szerkesztő létére még egy kis hivatalt is viselt a helytartóságnál, Petőfi öt forintot kapott egy-egy verséért. A jelesebb könyvek egy kötetét 160-180 frttal fizették a kiadók. A napilapok munkatársai 30-40 frt havi fizetést kaptak.

Nem a kalács izgatta tehát az ifjúságot, se az irigység nem bántotta. A szent hevület hozta őket össze, tekintet nélkül a nyomorúságos megélhetésre. Ahogy a madarakat fölviszik a szárnyaik a felhőkbe, anélkül, hogy ott búzaszemeket találhatnának. Nem az volt hát a helyzet, ami most, hogy a tóduló sisera-hadak egymás felfalására törekszenek. Az öregeket tisztelték, dehogy tépték volna le babéraikat, hiszen éppen ez ősz homlokok dicsfénye vonzotta őket e perifériába. Mikor a fiatal író szemtől-szembe állt egy Vörösmartyval vagy csak Nagy Ignáccal is, lázas reszketegség fogta el a tudatra, hogy életének micsoda nagy pillanatát éli most. Az öreg írók nagy tekintélyt tartottak. De ez nem a magasban élő emberek ünnepélyes dölyfe volt, hanem atyai auktoritás, mert meg kell adni, hogy ezek az akkori öreg írók emberségesebbek voltak a mostaniaknál. A fiatal írót felkarolták-gyámolították, tehetsége, munkája iránt érdeklődést tanúsítottak. Az irodalomtörténet gyönyörű példáit mutatja jólelküknek, miként növelték e nagy alakok az ő versenytársaikat. Hogyan gyámolítja a nemzet koszorúival borított Vörösmarty a fölfedezett sasfiókot, Petőfit, holott neki kell legjobban éreznie, hogy ez túlszárnyalhatja egykoron. A becsületes Frankenburg, a jó közlegény, vezéreket nevel lapjánál. Nagy Ignác maga viszi el a »Hétköznapok«-at Hartlebenhez s nagy rábeszélésekkel tukmálja rá háromszázhatvan forintért, hogy csak minél előbb napvilágot láthasson a mű, mely őt, a »Pesti titkok« népszerű íróját, feltartóztathatatlanul el fogja homályosítani. Pedig ezt a Jókay nevű ifjút akkor látta először.

Általában szép és meleg volt ez az élet. Mint ahogy a madár az anyai szárnyak alatt születik, úgy az író is az öregek szeretetében izmosodott. A nagyok és a tekintélyesek nem zárkóztak el a kezdők és névtelenek elől. A »szent ember« Szemere Pál gratuláló levelet irt annak, akitől valami csinosat olvasott. Toldy is szívesen megállott minden apró tüzecskénél, megpiszkálta és nagyobbra igyekezett fújni a leheletével. A híres triász apostoli hivatással ápolta Apolló kertjében az apró palántákat. Vörösmarty színházi előadás után szívesen kereste fel a kis írókat kis kocsmáikban, a Licziniusnál, a Szőllőnél, az Aranykéznél, de legtöbbször a Csigánál, hol külön nagy karszéket tolt neki a vendéglős. Mellette valamelyik kedvence ült, vagy a víg Gaál József, vagy a szép és szomorú Adorján Boldizsár, de kedvelte Egressy Bénit is. Ahol Vörösmarty megjelent, elmaradhatatlan onnan Zoffcsák asztalos és Szijj uram gépész, mert a költőkirályhoz igazi barátság kapcsolja a két egyszerű polgárt. Fenomenális alak Vörösmarty abban a korban, mikor még a nemes és a nem nemes közé oly nagy válaszfal emelkedik. Ő egyformán közel bocsátja szívéhez Zoffcsákot és Deák Ferencet. Néha ritkaságképp Bajza is eljött Vörösmartyval a Csigába; nyírott bajszával, gondosan fésült szakállával, büszke magatartásával méltóságteljes alak: egyformán tisztelik mind a kettőt, de Vörösmartyt jobban szeretik. Arra a hírre, hogy Vörösmarty és Bajza polgári kimenőt tartanak, a kedélyes Nagy Ignác is kompareál, ami azt jelenti, hogy »pattogni fognak a dugók«. Rút volt Nagy Ignác mint egy faun, »de magát Jósikánál is szebbnek tartja« s ebből sarjadztak ki a nagyfejűek kimeríthetlen tréfái és ugratásai, melyek azonban sohase érintették a megbecslés határbarázdáit.

Mindennek valami csodálatosan kedves patriarchális levegője volt. Tréfa csak annyi vegyült a fehér asztali társalgásba, amennyi a hangulathoz kellett. Irodalmi kérdések domináltak a kavargó pipafüstben. Egy új magyar szó, amit Helmeczy faragott vagy valaki más, egy új vers vagy egy novella úgy boncoltatott fel, mint mikor egy órának a szerkezetét rakják szét. A fiatalok csak akkor szóltak közbe, ha az öregek hangulatába beillett. Nem a világi állások vagy a babérlevelek száma szerinti ranglétra készté őket e szerénységre, hanem az egyszerű tisztességtudás. Egy családnak látszott az írói világ így együtt, mintha apák és fiak volnának. A kezdő író, ha csak egy poémácskát írt is, már jogcímet nyert arra, hogy Vörösmartynak bemutassák és azt »Miska bácsi«-nak szólíthassa.

Ehelyütt ritkán fordult meg Jókai, mert majd mindig volt valaki, akire Petőfi »rá nem nézhetett«, de ha megfordult, az öregek szeretettel fogadták. Vörösmarty tréfásan »Jóczy«-nak nevezé. Ha a fiatalok egyedül maradtak, akkor megelevenült a Csiga, zúgott a nagy disputáktól, bohém tréfáktól. Ilyenkor talált egyetlen egyszer betévedni a zárkózott kedélyű mélabús Berzsenyi Dániel, hogy egy estét írók közt töltsön, de elborzadva a tapasztaltaktól utazott el másnap Miklára, hogy soha többé meg ne kívánja az írói társaságot.

A Csiga nagy asztala különös érdeklődéssel várta a »Hétköznapok«-at. A megjelent mutatványok két táborba osztják az írókat; olyanokra akik nem fektettek különös súlyt a versenyre és olyanokra, akik Kuthy leszorítását jósolták általa. Mialatt a »Hétköznapok«-at szedték a nyomdában, legalább is annyi szó esett róla, mint azután, mikor megjelent. Akkor még nem szaporodtak a könyvek olyan könnyen, mint a szúnyogok. A városban mindössze három könyvnyomda volt s az egész közönség tudta, mikor mit dolgoznak azokban. Lassan készült egy könyv. A korrektúrán nem szaladt át az író, hanem két hétig hordott a szíve alatt egy-egy kiszedett ívet, gyomlálván abból a nyomdahibákat s szépítvén abban a kifejezéseket.

A »Hétköznapok« még az akkori viszonyok közt is szegényesen jelent meg, hamupipőke ruhában, olcsó, rossz papiroson, kékes, igénytelen borítékban, szóval minden pretenzió nélkül. Sikere azonban jelentékenynek mondható. Mert mindenki egyszerre tisztába jöhetett azzal, hogy egy új, mindenkitől elütő író támadt, aki sajátos egyéni hangon tud elbeszélni. S akinek sok húrja van. Ragyog, megríkat, megnevettet és elandalít.

Maga Jókai azt írja e regényéről: »kecskeméti visszaemlékezés, zabolátlan fantázia szüleményei«, de más helyütt elösmeri, hogy vannak abban lapok, különösen leíró részletek, melyeknél sikerültebbeket nem írt sehol sem.

Kétségtelenül rossz regény, sőt nem is regény, összetákolt valami, cselekvénye kuszált, jellemei valószínűtlenek, találó megfigyelés váltakozik benne szertelenséggel, burleszk komikum szentimentalizmussal vegyül és mégis benne van már a »nagy író«, friss humor bugyog benne s az előadásnak valami különös vonzó kecsessége és zamatja van. Egyik bírálója az Irodalmi Őrben pedzi már, mondván: hogy Jókai első műveivel »meglepetést, mondhatni megdöbbenést és örvendetes sejtelmeket okozott«. Igaz, hogy a lap is, mint az Életképek melléklapja, a kritikus is, Tóth Lőrinc, mint földije, közel állottak hozzá. Mindennek dacára a Tóth Lőrinc kritikája olyan találó, hogy nagy variációban a mai Jókaira nézve is igaz. Ennek a Tóth Lőrincnek fiatal korában jó szeme volt.

Annál felületesebben ítéli meg barátját Petőfi, ki úgy mutatja be Rayé francia tanárnak;

- Egy író, aki francia regényeket ír magyarul.

Hogy Petőfi nem érezte meg Jókaiban a magyar föld szagát, az szinte hihetetlen, éppen abban az időben, mikor az elbeszélők közül csupán az ő írásaiból érezhető ki. Jósika magyartalan, és Scott Walter utánzó, Kemény Zsigmondtól még csak néhány regény-mutatvány jelent meg az Athenaeumban és a kolozsvári lapokban, mély, tömör, de nehézkes. Az elbeszélő válfaj nem is neki való, mintha az elefánt menüettet táncolna. Kuthy Lajos csupa dagályosság, szinte galimatiász, amit ír. (Mégis vannak olyan tévelygők akik zseninek tartják.) Nagy Ignác vidám, értelmes író, de színtelen, Vas Gereben jóízű, de mesét komponálni nem tud és csak egy húrja van, mint a falusi cigánynak a hegedűjén, báró Eötvös nagy elme, de szentimentális és nemzetközi, Pákh Albertnek van humora és szarkazmusa, de az fanyar, mint a vadalma, nem a magyar szájízéhez mért.

Többé-kevésbé ezek az írók dolgoztak akkor prózában. Degré csak később kezdte írni regényeit, melyek nem sokat értek. A rossz francia regényeket utánozta. Némi könnyedség volt az irályában, minden esprit nélkül. De a publikum nem volt követelő. Elegánsnak találták a dolgait. Mint ahogy elegánsnak találták apáink később az olyan francia ételeket, amelyekből nem lehetett jóllakni. Például az omelette-souflée-t. Csakhogy az omelette-souflée-ben legalább tojásfehérje volt és cukor, míg a Degré regényeiben nem volt semmi.

Az elbeszélő művészetnek ebben a stádiumában azt lehetne hinni, könnyű lesz Jókainak feltűnnie briliáns tulajdonaival. Mert Eötvös ugyan fölrázta a közönséget a »Falu jegyzőjé«-vel, mely a jobbágyság szörnyű sorsát rajzolja, Kemény Zsigmond elbeszélései egy nagy komprehenzív elmének gondolatvilágát tárják elé, de ezek bármekkora nagy kaliberű emberek a maguk nemében, valójában egyik sem mesélő talentum. Jósika Miklós tud ugyan meséket szőni, csattanós helyzeteket kihozni, meglepő fordulatokat előkészíteni, de ő sablonos és patronokon keresztül fest, mint a szobapiktorok. Ha három lovag halad a budai úton (mondjuk, ha úgy kezdődik a regény), következik a három lovag leírása, a lovag ruhájáé és a lóé, aztán a három lovag élettörténete a bölcsőtől kezdve, (esetleg még korábbról) addig a pillanatig míg a budai úton haladnak. Csakis ily recept birtokában írhatott naponkint egy nyomtatott ívet e derék Jósika Miklós, kinek mégis több híve volt az olvasók közt, mint a többinek összesen, mert tisztelet az analízisnek, a bölcselkedésnek, az irányeszmének, de a meséléshez mégis a mese a legszükségesebb.

Mindegy, mégis nehéz volt egy új embernek gyorsan, rohammal prosperálni. Mert ha olyanok is írták a regényeket, akik voltaképpen mást lettek volna hivatva írni, az olvasók is hasonló módon toborzódtak össze. Ha nem voltak született elbeszélők, nem voltak született olvasók sem, akiket egy belső vágy és inger hajtott volna. Nem vált még az olvasás napi szükségletté. Az irodalmi gourmetnak még a fogalma se volt meg. Olvastak az emberek hazafiúi lelkesedésből, kötelességből és divatból, mert a művelt társaságban, hölgyek jelenlétében, az időjárás után bizonnyal rákerült a szó a legújabb könyvekre, ezekhez hozzászólni tudni a jó nevelés és a műveltség kiegészítő részének látszott, az olvasók ennélfogva nem jártak a maguk lábán s dehogy is mertek volna ítéletet mondani a megihletett szellemek fölött, kiknek néma bámulással kellett adózni. Hogy melyik a jó regény, annak inkább híre ment, mintsem az illető hírlelők érezték volna. Csak így volt lehetséges, hogy az Eötvös József »Karthausi«-ját negyven évig vették a boltokban, de mindenki ajándékul valaki másnak. Az a modern »rumli«, hogy a közönség a jótól a jobbhoz negyvennyolc óra alatt átpártoljon, a képzelhetetlen dolgok közé tartozott. Mindenki kitartott a maga kedvenc írói mellett, úgyszólván holtig, mint ahogy kitart a brahman a bálvány istenei mellett, nem törődvén vele, jobbak-e, kiket a szomszédja tisztel.

Jókainak is küzdenie kellett. Briliáns tulajdonai mellett közömbösen mentek el az olvasók eleinte. Még a kritika se vette azokat észre. Azokat se, amelyekről már tudott, amelyeket várva várt a feltünedező tehetségekben. De voltak olyan erényei is, amelyekről a magyar kritika nem is álmodott, mert még nem jelentkeztek eddigelé, amelyeket nem is várhatott. Legalább sehol se említik a kritikusai irályának csodálatos természetességét. Olyannak látszik amit írt, mintha magától nőtt volna. Az ember észre se veszi, hogy olvas, hanem csak átnéz egy történetet. Milyen irály ez, amit észre se lehet venni! Hát még a dialógok, melyek azon melegében látszanak kipottyanni a szereplők szájából. Miféle boszorkánymester ez? Hol szerezte ez a fiatalember ezt a nagy titkot, mikor még csak hosszú évtizedek múlva jelenik meg a földi lámpák elé Dosztojevszkij és Maupassant, akiknek az emberei úgy fognak beszélni és cselekedni, ahogy az emberek tényleg beszélnek és cselekszenek?

Jókai csak a felét leste el az isteni titoknak, a természetes beszélgetést; a természetes cselekvést sohase bírta alakjaiba beplántálni. A belső embert nem ösmerte, de a külsőt a megszólamlásig híven állította elénk. Csakhogy ez a jelesség, bár a legvarázslatosabb egy írónál, mit használhatott neki a pátosznak ebben a tobzódásában? Mit lábatlankodik ő a maga tőrül metszett folyékony és népies prózájával éppen akkor, midőn az ország egyik bálványának, Vörösmartynak virágos és zengzetes nyelvétől pattog a levegő, mikor a politikai szónoklat terén támadó titán, Kossuth Lajos szíveket dobogtató, vért pezsdítő muzsikát tud kicsalni a szittya idiómának szépen kiesztergályozott cirádáival? Ki akar itt erdők-mezők vadon nőtt füveivel, bokraival előtérbe jutni, mikor két nagy kertész a nemzet tapsai közt produkálja virágremekeit?

Jókainak ez a természetesség még talán ártott volna, de szerencsére még nem volt egészen kifejlődve ebben az évben, ti. 1846-ban. Ez még nem a végleges Jókai-nyelvezet. Arra még várnunk kell vagy tíz évig. A bombasztoknak és a dagályosságnak hatásai alól hogyan is szabadulhatott volna meg teljesen egy kezdő, olyan levegőben, ahol Kazinczy Gábor és Kuthy Lajos ünnepeltetnek éppen a stílusuk szépsége miatt.

Még sok a cikornya, sok a cifraság, sujtás és sok a férc első munkáiban, de az anyag a magyar népnyelv posztója, a népész elevensége, egészséges fordulatossága. Vörösné asszonyom és Klára uram látszik elbeszélni az egyes helyeket, Szarka János és Nagy Pál uraimék a humorosokat. Kár, hogy hellyel-közzel beleszalad a tartalomba Kuthyból, Obernyikból valami, mintha a pásztorfurulya édes szavába, nyitva hagyott ablakon át zongora- vagy gitárhang vegyülne.

Bizony az időket és a divatokat ítélve alkalmasint éppen a legjobb tulajdonai akasztották volna meg szekere gurulását a hírnév országa felé, ha az a véletlen nem esik, ami a mesében a kátyúba került Lotus királyfival, hogy éppen abban az irányban röpült két óriás szárnyú madár és súrolta meg a kocsija kerekeit, mire azok aztán gurultak-gurultak hetedhét esztendeig. A két óriás madár Petőfi volt és Arany János, kik elementáris erővel vitték diadalra fönséges költészetükben az egyszerű népiességet s ezáltal utat nyitottak Jókainak is.

Hiszen e miatt sok tollharc folyt akkor és voltaképpen még ma sem tűntek el minden nyomai a nagy vitának. Vas Gerebennek is voltak tisztelői, pedig már ő a póriasba ment át s Vas Gerebennek még ma is élnek irodalmi utódai. Képzelhetni Petrichevich Horváth Lázár duzzogását, aki egy külön finomabb nyelvet szeretett volna a magas arisztokrácia számára, báró Jósika Miklós gúnyos mosolyát, aki eddig szuverén »hevéllyel« gyártotta a magyar szavakat, amennyi és amely fogalmakra csak kellett, otthon a kényelmes pamlagon ülve, míg ezek talán az istállóba is bemennek, hogy a béresektől megkérdezzenek egy-egy kiteremtettézett szót vagy kifejezést.

Hosszadalmas volna részletezni e szócsatákat pro és kontra a népiesség és a »csinálmányos nyelv« mellett, de nem is érdekes. Az igazságot felette könnyű megtalálni, csak egy okos kertészt kell megkérdezni, hogyan kell egy parkot megalkotni. A felelet csak az lehet, hogy maga is ültetheti, csinálhatja az ember, de úgy, hogy a laikus előtt magától nőttnek lássék, vagy a vadon erdő idomítandó át parknak, de úgy, hogy az egy mesterségesen rendezett kert illúzióját keltse.

De bár nem tudta még akkor ezeket az irodalomkedv elő közönség sem, mégis érezte, hogy a Jókai talentuma valami új, valami más, becsesebb a többinél. Élvezte őt, de még mindig ragaszkodott a hagyományokhoz. Úgy rémlett olvasóinak ez a természetes egyszerűség az elbeszélésben, mintha olyat őmaga is tudna írni.

Ebben a miliőben csak koronkint tett egy-egy kisebb-nagyobb etapot Jókai s még mindig habozott, író legyen-e vagy prókátor? Molnárt ugyan otthagyta egy félév múlva, de az ügyvédi pályát még nem, ezentúl Wrhowsky Sándor ügyvédnél gyakorolta magát, készülvén a cenzurára. Wrhowskyval is szívélyes viszonyban állt, még Komáromba is elvitte látogatóba a jó kedélyes »kövér tótot«, aki annyira be tudta magát hízelegni Jókaynénál, hogy az nemsokára magához vette szép kövér húgát, Wrhowsky Lujzát magyar szóra, mert mint szakolcai születésű leány egy szót se tudott magyarul, azt pedig a bátyjánál Pesten még abban az időben megtanulni nem lehetett. Lujza kisasszony Vály tanítványa volt, ezalatt átjárt a Kapitány utcába, hogy egy kis elméleti kulcsra is szert tegyen s ott Vályéknál gyakran találkozott a bájos Asztalos Etelkával mindaddig, míg az egy szép napon végképpen el nem maradt. Belőle lett idővel a szép Keőcserepy Vilmácska a »Kárpáthy Zoltán«-ban, kinek haldoklása sok érzékeny szívű olvasót megríkatott.

Elköltözvén Molnár ügyvédtől, Szigligeti Edénél fogadott lakást, egy bútorozott szobát, melyért havonkint hét forintot fizetett. Kikerülhetetlen volt, hogy a Szigligetinél megfordult színész emberekkel ismeretséget ne kössön, ami egyre beljebb sodorta a bohém életbe.

Ezekkel élt, ha az ügyvédi kancelláriából elszabadulhatott, de korhelykedésekben nem vett részt, szívesen elbeszélgetett a Pilvaxban, uzsonnára ellátogatott a Depscher uram tejesboltjába, fölkereste Petőfit a lakásán, aki igazi baráti ragaszkodással volt hozzá s tüneményszerűen emelkedvén, gyengéd gondoskodással emelte magával »Marciját«.

Az ügyvédi vizsgát letette ugyan 1816-ban, huszonegy éves korában, a diplomát annak rendje szerint úgy Pest vármegye, mint Komárom sz. kir. város közgyűlésén kihirdették azzal a hivatalos megjegyzéssel, hogy »a cenzura a bizottság részéről dicséretreméltónak találtatott«, de már akkor eszeágában sem volt, hogy ügyvéd legyen; sem kedve, sem temperamentuma nem volt a mesterséghez, szelíd modorát, sima természetét, ellentmondásra képtelen lelkületét ösmerve, szemébe kacagtak, ha valahol azt mondta, hogy ügyvédi irodát nyit. Mintha hóhérnak készülne valaki, akit egy csirkének vonagló teste megborzongat.

Inkább gyöngédségből tervezgette eddig, hogy övéit meg ne szomorítsa, mert meg kell adni, hogy az egész Jókay családot finom családi érzések lengték át.

Az örömet szívesen osztották meg egymással de az olyan hírt vagy kijelentést, ami kedvetlenséget vagy bánatot okozna a másiknak, szívesen halogatta mindenik. Móric minden névnapra gratulált övéinek, ha valami beszélye jelent meg vagy egy dicsérő kritika, nyomban küldte haza. A »Hétköznapok« első példányát díszbe kötve küldé »Szeretett anyjának - a szerző«; és mikor megbetegedett, a nyár elején, egyre arra kérte a környezetét, Szigligetiéket, Petőfit, hogy valahogy ne is beszéljék betegségét, mert hátha meghallanák az övéi Tóth Lőrinctől vagy valami más Komáromba tévedt embertől, az nagy baj lenne. Minek ijesztené meg szegényeket.

Majdnem ugyanebben az időben özvegy Jókaynét is baj érte. Válynéval egy nap Madarra rándult ki névnapra, útközben felfordult a hintó s az öregasszony karját törte. Kimondhatatlan kínokat szenvedett, hazajövet el is ájult Hetényben, úgyhogy kénytelenek voltak a paplaknál megállni s vízzel locsolni életre az eszméletlent, amiben nagy buzgalommal segédkezett egy anyóka, a sovány, kiaszott öreg papné, Csokonai Vitéz Mihály híres Lillája: Vajda Júlia.

Otthon, a Jókayékkal átellenben lakó Tóth Jakab kirurgus, kit »csontösszetevő ember«-nek is neveztek a komáromiak, kezelésbe vette a fájó kulcscsontot, de az éles fájdalmak napokig tartottak. Férfiasan tűrte a nagyasszony és csak azt kívánta, hogy Mórickának meg ne írják Pestre, mert a szegény fiú halálra ijedne.

Nem is ment erről levél Mórichoz - dehogy merte volna valaki megszegni a nagyasszony parancsát! Levél nem ment, hanem jött. Az is igen rövid volt, csak egy sor Vályhoz intézve: »Siessenek Mórichoz; veszélyesen beteg. Petőfi.«

Jókayné, aki szinte tehetetlenül vonaglott karosszékében, erre a levélre, melynek tartalmát kíméletesen tudatták, egyszerre meggyógyult, semmije se fájt többé, csak az anyai szíve.

- Hamar az ünneplő ruhámat s a főkötőmet. Megyek Pestre!

Csak nagy nehezen lehetett oly gyorsan átalakítani a ruhája ujját, hogy felhúzható legyen a bekötött karra.

Mindig egyforma fekete ruhát viselt özvegysége óta és fekete főkötőt; semmiképp sem volt rávehető, hogy kalapot tegyen fel. A kalap dámáknak való - szokta mondani -, engem az uram főkötő alá hozott, hát az marad a fejemen. Egyébiránt az akkori főkötő és kalap alig különbözött alakra egymástól, az áll alatt megkötve, olyanforma volt mindkettő directoire ízlésben, mint a félfedeles hintó felhajtója.

Móricot nagy betegen találták, tífuszban feküdt és éppen kulminált a láz, mely csaknem görbületekben szökdécsel le s fel, míg végre eléri a tetőfokot s vagy elragadja a beteget, vagy ugyanolyan görbületekben mászik le a hegyről visszafelé.

Az akkori orvostudomány mellett a tífusz még erős legény volt a betegségek között, aki hetven száztólira dolgozik a halálnak, ma már nem is félelmetes és csak itt-ott jut zsákmányhoz.

Móric fel sem ismerte már anyját, nővérét s orvosa és Petőfi, akik kétszer is meglátogatták naponkint, a legrosszabb sejtelmek és kósza remény között hányódtak; Petőfinek igaz barátsága és szeretete főképp ekkor nyilvánult meghatóan, bár már előbb is teljes mértékben érezte.^[36]

Szerencse dolga-e, vagy az ápoló anyai kézé, melyről elfelejtette, hogy nem tudja mozgatni, a válság két nap múlva jó irányban dőlt el. Az orvos kijelentette, hogy az életveszélyen túl van a beteg, de még most jön az ápolás nehezebb része, amikor minden kis hiba, gondtalanság nagy bonyodalmakat idézhet elő. Móric szerettei tehát ott maradtak, míg csak a betegség tartott, noha a beteg semmit se nélkülözött volna amúgy sem Szigligeti Edéné, a jólelkű német asszonyka keze alatt, aki reggeltől estig ott sürgött-forgott körülötte. Fánika, így hítták a kis fürge Szigligetinét és az öreg Jókayné, jól összeszoktak. Vályné azt írja róla férjének: »Móric szállásadói, Szigligetiék, színész nép, az a Szigligeti Ede a férj, kinek néhány szép darabját Komáromban is adták már a színházban. Felesége jószívű gondos asszony s betegünk jóízűn tud mosolyogni sajátságos magyar beszédén. Derék menyecske a Fánika, világért sem beszél másképp, mint magyarul.«^[37]

Szigligetiékhez látogatók is jártak, színészek, színésznők, tarka-barka alakok, többnyire fonák emberek, excentrikusan öltözve. Különösen egy királynői termetű és megjelenésű feltűnően szép nő költötte fel a komáromi betegápolónők érdeklődését, kik akarva, nem akarva látták az ablakon át, kik jönnek-mennek Szigligetiéknél. Eleinte a rettegés napjaiban ha nem is, de a későbbi napokban, mikor a beteg túl volt a veszélyen és nagyokat aludott egy huzamban, a téma-szegény négy fal közt, kivált ha Petőfi sem volt ott, sok egyéb közt ezek a látogatók is rendre szőnyegre kerültek a beszédes Eszter és puritán erkölcsű anyja közt, ki iszonyodott az ilyfajta emberektől s ugyancsak nem kímélte nyelvét a lepocskondiázásukban. De a legnagyobb figyelem a »szépség« felé fordult. Eszter azt állította, hogy még oly igézőn imponálót sohase látott, túltesz ez Weinmüller Franciskán is és mintha hasonlítana egy kicsit a szegény megboldogult Asztalos Etelkához. Jókayné ellenben valami ellenszenveset vett észre a tekintetében. Ilyen vitatkozás révén, miután látták vagy kétszer-háromszor elmenni a folyosón az ablak alatt, felébredt a kíváncsiságuk s megkérdezték Szigligetinétől kilétét.

- Laborfalvi Róza.

A nevet már hallották. Eljutott annak a híre a művészetkedvelő Jókay családhoz.

Valami gonosz dzsin vagy még gonoszabb sejtelem váltig izgatta az öregasszonyt, hogy újra meg újra szóba hozza Laborfalvi Rózát Szigligetiné előtt, aki pergő nyelvecskéjével úgy tálalta ki a dolgokat, ahogy éppen akkor gondolta. Dicsérte egyszer-másszor a Rózát, hogy nagy tehetség és hogy nagyon szép, nagyon okos, egyszer aztán kicsúszott a száján ez a bohóság is:

- Tessék hinni, van ő egy tisztességes, derék leány. Mikor gyerek neki van, maga aztat szoptat és nem szégyenli.

Nevetett e furcsa észjáráson nemcsak Eszter, de Jókayné is, aki nem kevésbé furcsát gondolt magában a színészek körében uralkodó erkölcsi felfogásról s ezt a pikáns esetet, mint valami csemegét, magával vitte, mint a Móric betegsége alatti, elmondásra méltó élmények legízesebb morzsáját, fűnek-fának elmesélvén, szigorú megjegyzések kapcsában az e világon való emberi romlottságról, úgyhogy egy egész télen át, mint csiklandós anekdota keringett a komáromi társaságokban... Pedig a párkák, akik az emberek életfolyamatját előre szövik, talán akkor már be is kapcsolták azt a szálat, mely a Laborfalvi Rózáé, abba a szálba, mely a Jókai Móré volt.

Jókayné csak akkor hagyta el kedvencét, mikor az első sétáját tette a Dunaparton Petőfivel, de tört karja sehogy se gyógyult otthon; orvosa, az öreg Iványos, a Császárfürdő használatát ajánlotta, annál is inkább, mert a kiállott ijedelmek, mikor a hajóhíd beszakadt a nádort váró népsokaság alatt, kik közt övéit is sejtette, idegszervezetét is teljesen megrongálták.

Ez a szerencsétlen Komárom is sok mindenen ment keresztül. A nagy mulatozásait megtorolták az istenek, mint Szodoma és Gomorráét; de míg ezekkel egyszerre végeztek, Komáromot apródonkint büntették. Gyakran földrengésekkel, tűzvészekkel és mindenféle katasztrófákkal, melyekből a legrettenetesebb, az ellenség dúlása, még most az idők méhében várakozik.

Jókayné tehát visszajött ősz táján Pestre, illetve Budára Vályékkal, ahol a Császárfürdő közvetlen közelében a Kék Szőlő című vendéglőben foglalt le nekik lakást egyik komáromi ismerősük, Fogthűy Zsigmondné.

Móricot nem is értesítették jövetelükről, hanem mindjárt másnap Vály kereste fel szállásán, de nem találta otthon, csak üzenetet hagyott Szigligetinénél, hogy az anyja itt van a Kék Szőlőben. Azonban Wrhowsky ügyvédnél is kereste; a »pohos« tót nagy csodálkozására kijelentette, hogy itt ugyan hiába keresi a professzor úr, mert Móric már nem akar prókátor lenni, »letett arról, de nem is arra való, hadd legyen ő csak poéta, mert olyan gyönyörűn tudja írni azt a bizonyos szamárságokat, hogy még báró Jósika Miklósnak is övé fejére nőheti magát«.

Vályt lehangolták a hallottak s kíméletesen, óvatosan tudatta édesanyjával Móric szándékait, kiszínezve az irodalmi pálya dicsőségét - noha bensejében őt magát is aggasztá a kenyértelen, tövises út, melyre sógora rálépett -, hogy az öregasszony megnyugodva adott a fiának igazat:

- Nem is való Móricka prókátornak!

Móric többször átjárt anyjához látogatóba, hol Petőfivel, hol egyedül, de hogy a fiskálissággal felhagyott, sem ő, sem anyja nem hozta soha szóba. Látszott a nagyasszony megjegyzéseiből, hogy tudja s örült neki Jókai, hogy vallomás és szemrehányás nélkül csúszott át ezen a kínos ügyön s mindenféle jelenetek híján tűnhetett el a diploma a limlom családi papírok közé.

Krónikásai följegyzik, hogy egyetlen pöre volt Jókainak; a Komló^[38] korcsmárosát védte a Komló tulajdonosa, egy gazdag serfőző ellen. A vád az lett volna - mert az egész pör nagyon anekdotális, tehát valószínűtlen -, hogy a Korcsmáros csupa édes ételeket ad, amikre bort szomjaznak az emberek s így a serfőző-tutajdonos söre nem fogy eléggé. Jókai szakértőket hallgattatott ki, akik mind azt vallották, hogy az édes ételekre sört kívánnak, mire a serfőző ügyvéde ugyanannyi szakértőt idézett, akik az ellenkezőt vallották. S így folyt a bolondos pör nagy vidáman, az első bíróságnál megnyerte a serfőző, a táblán megnyerte a korcsmáros, mire pedig a legfelsőbb törvényszékhez apelláltak, akkorára már Jókai nem volt kíváncsi, ott hagyván a Wrhowsky irodáját, mint a madár a kalitkáját.