Utószó

"Tavalyelőtt nyáron, hogy kigyógyuljak a neurózisomból, elmentem az oszakai tolvajtelepre, és megírtam ott szerzett tapasztalataimat. A telepre alig tudtam bejutni: egy hírügynökségi barátomnak a barátja hívta meg a telepen működő egyik csapat fejét; igencsak meglepődtem, amikor a Nappá állomáson vártam rá, és egyszer csak a feleségem vörös orrú költőtársa jött szembe velem. Soha nem tudtam meg, hogyan változott át Francois Villonná, de nyomban megkedveltük egymást, még azon éjjel belakmároztunk és leittuk magunkat. A többit kitalálhatják..." - írja regénye keletkezésének történetéről Kaiko Takesi.

Maga is részt vett tehát az apacstelepen folyó "muri"-ban, saját bőrén tapasztalta a társadalom mélyén élők sorsát, és élményeiből született a Japán háromgarasos opera (ez a regény eredeti címe), amely a Bungakukai című folyóiratban jelent meg 1959-1960-ban, folytatásokban.

John Gay és Bertolt Brecht Koldusoperá-ja, már Kaiko idősebb írótársát, Takeda Rintarót is megihlette: 1933-ban ugyancsak Japán háromgarasos opera címen írt regényt egy tokiói nyomortelep életéről. Kaiko Takesi azonban nem utánozza sem Takeda Rintaro komor hangú naturalizmusát, sem Brecht groteszk, expresszionista stílusát, bár mindkettőből merít. Nem a nyomor sötét tónusú képeivel akarja megdöbbenteni olvasóit, nem is a meghökkentően fonák helyzetek a legfontosabbak a regényben; az írót a közösség formálódása, belső viszonyai, az emberi kapcsolatok furcsaságai és törvényszerűségei érdeklik.

A japán társadalomszervezet pontosan, szinte tökéletesen működik, az egyén magára nézve kötelezőnek tartja fegyelmét, hierarchiáját. Ez a hagyomány. A társadalom mélyén élők évszázadok óta szinte természeti törvényként fogadják el, hogy az ínségszervezte közösségekben az ínség diktálja a mindennapos robot törvényeit. Az oszakai csavargók, nincstelenek is így szervezik meg az életüket: a szükség hozza létre a telepet, a szükség kényszeríti találékonyságra, összetartásra lakóit. De az oszakai apacstelep egyszersmind groteszk fonákja is a mostoha természeti körülmények között létükért küzdő japán halászfalvak, kopár szigetek szigorú erkölcsű közösségeinek. (Egy ilyen szigetlakó közösség életéről szól Kaiko Takesi Robinszon no macuei - Robinson utódai - című regénye.)

Kaiko Takesi 1930-ban született Oszakában, pedagógus családban. A háborút gyermekfejjel élte át, a háború után, középiskolai és egyetemi évei alatt sokat éhezett, nélkülözött. 1953-ban az oszakai egyetemen jogászdiplomát szerzett. Huszonhét éves korában jelent meg első novellája, a Hadaka no ószama (A meztelen király), amelyért 1958-ban megkapta a pályakezdők díját, az Akutagava-díjat.

A történetet egy rajztanár meséli el. Egy este zárkózott kis növendéke, Taró furcsa rajzot hoz neki: Andersen meséje nyomán lerajzolta a meztelen királyt. Japán várurat, daimjót rajzolt ágyékkötőben, fenyőfák között, egy várárok szélén. A rajzot nem fogadják el az Óta úr nagy festék- és rajzeszköz gyára által szervezett gyermekrajz pályázatra, a műítészek nagyképűen leszólják a suta, őszinte gyermeklátomást, de végül leforrázva távoznak, amikor kiderül, hogy Óta úr fia rajzolta a meztelen királyt.

1957-ben és 1958-ban megjelent másik két elbeszélésének (Kjód-zsin to gangu - Óriások és játékok; Panikku - Pánik, magyarul: Égtájak. 1980.) hősei lelkesen, sőt fanatikusan próbálják végrehajtani feladatukat, egyéniségüket az üzleti siker vagy a hivatali érdek szolgálatába állítják, de hiába, mert törekvéseiket elnyeli az üzlet, a reklám vagy a tömeghisztéria. Hiába talál ki újabb és újabb reklámötleteket Aida, az Óriások és játékok főszereplője, nem sikerül győznie a konkurenciaharcban; hiába jósolja meg Sunszuke, a kishivatalnok, hogy el fognak szaporodni a patkányok, nem hisznek neki, s mikor kiderül, hogy igaza volt, kitör a pánik. A patkányok nemcsak a bambusz gyökerét rágják el, hanem elözönlik az egész várost. Sunszuke elemében van, szervezi a patkányirtást, már-már úgy látszik, hogy minden hatástalan, amikor a szürke rágcsálók, mintha a hammelni patkányfogó bűvös sípjának muzsikáját hallanák, a közeli tóhoz vonulnak, és önként belefulladnak mind egy szálig.

Kaiko Takesi ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely a háború végén kamaszfejjel látta maga körül összeomlani azt a világot, amelyben akarva, nem akarva mindenki alávetette magát a hatalmas, legyőzhetetlen birodalom eszméjének. Ezért is érdekli olyan szenvedélyesen az egyén és tömeg viszonya, az egyéniség sorsa a társadalom ormótlan, kegyetlen gépezetében. Kamaszagyában mély nyomot hagytak az erőszak és a pusztulás képei - ezért olyan érzékeny az újabb kori háborúkra, korunk lélekromboló iszonyataira. (Erről szól például Aoi gecujóbi - Másnaposság - című regénye.)

Szenvedélyesen érdeklik a nagyvilág eseményei. Bejárta Nyugat- és Kelet-Európát, elutazott a Közel-Keletre, tudósított az Eichmann-perről, többször is járt az akkor még kettészakított, háborús Vietnamban. Útinaplót írt a Vietnami Demokratikus Köztársaságban tett utazásáról (1965), Dél-Vietnamban szerzett tapasztalatait pedig egy kötetnyi elbeszélés (Aruku kagetacsi - Járkáló árnyak) és egy regény (Nacu no járni - Fénylő homály) jelzik. "Először 1964-ben jártam Szaigonban - írja -, másodszor 1968-ban, harmadízben pedig 1973-ban. Azért mentem, hogy riportokat készítsek, nem az volt a célom, hogy elbeszélésekhez gyűjtsék anyagot. De a körülöttem zajló, vérrel és árnnyal terhes események mégis írásra ösztönöztek."

Szikár hangú vietnami elbeszélései félig riportok; a hétköznapokról tudósít: szabadságos katonák kiábrándult fásultságáról, meggyötört vietnamiak bizalmatlanságáról, egy katonaszökevényről, aki egy szigeten tengeti az életét, magányosan. A kötet egyik elbeszélését, a Jádekőként darabokra törve címűt 1979-ben "a japán irodalmi hagyomány folytatásáért" méltónak találták a Kavabata-díjra.

Egyes művei angol, német és orosz fordításban is megjelentek.

Kalmár Éva