Úgy fekszik ott Tihany a Balatonban, mintha a Bakony a vízbe tartaná a lábát, csakhogy az már régen ott van, be is gyöpösödött, ahol fölverhette a fű, mert bíz ott olyan kemény is akad, hogy a szikrát a taplóba üthetnénk.

Régi már a híre a tihanyi révnek, s akkor is megvolt már, mikor ez a mi dolgunk kezdődött, s a tihanyi parton egy szűkes tanyában éppen annyi helye maradt a révésznek, hogy ő maga leányával belefért a házba.

Nem mondom, ha a leány feleség lett volna, hogy a falat kijjebb nem tolná, mert van olyan asszony elég, kinek nemhogy a szájában férne meg a nyelve, de sőt a házkerítésen is túlér, de így, ahogy mondám: az öreg révész lányával meglelte a helyét.

A konyhaajtó kitáltogatott a vízre, s azon át belátunk a tűzhelyig, melyen egy háromlábú serpenyő alatt vígan durrogott a venyigeszál, s a lefödött serpenyőben sercegett a forró lé, melybe bizonyosan halat dobált a szakácsné, mert a pikkelyek és halhólyagok még azon nedvesen hevertek a ház előtti gyöpön.

A tűzhely mellett áll a révész lánya, kitekint a túlsó partra talán, s amilyen nagyot néz az a két öreg szem, azt hinné az ember, hogy a túlsó parton is van tán egy bogrács, azon tévedt el. Oly mozdulatlan áll, mintha oda ásták volna, a két kar egybefonva, míg az arc elmélázgatva is olyan kipirult, hogy valami fakó városi lánykának így nézvést is orvosságképp lenne, szépnek pedig éppen oly szép, mint mikor az ember szépségnek okáért, amilyen magának legjobban tetszenék, elgondolna egyet.

A tóban messziről látszik egy sötét pont, az a városi szem persze majd kapkodna a messzelátó után, de a szegény ember gyalogszemmel is meglátja a kompot, s amint menését egyik partról a másikra veti szemmel, - látja, hogy az Tihany felé evez.

Arra nézett a lány, talán tovább is azt nézné, de a gőz a serpenyőben összegyülekezvén, a födőnek rátett tálat böfögtetni kezdé s erre a lány megkeverte a halat, melynek illata szétcsapott a konyhán.

A ház előtt egy megvásott malomkő dúcba illesztve, megterítve állott, három tulipános tányér a szokott rendben osztozkodott meg a helyen, s a szűknyakú kulacs bizonyosan csordultig van borral, különben a szegen lógna, s nem szégyenkednék a tányérok közé.

A komp vitorlájában megfeküdt az alszél, s az egész terével könnyen úszott Tihany oldalának.

A serpenyőt lehúzta a lány a tűzről, - csak úgy félszakról csapott feléje a meleg, s így a halnak megmaradt a leve, - a lány pedig kiállt várakozni.

Kék szemével benézett a vízközépre, olyan váróra áll a képe, - szinte látszik rajta, ha még úgy is idább segíthetné a kompot, odakiáltana: jőjjenek kelmetek!

Odább-odább lépett, mint akit tudtán kívül küld odább az indulatja - várni, maga sem hiszi, hogy lép a lába, keresztülfutott ereiben a vér, melynek a legmelegebb csöppje kiült orcájára, - most gyónja meg önmagának, minő kín a legény után várni, s ha most megkapnád e gondolatnál, mikor az az uralkodó vér is még ott ül az arcon, - ne kérdezd meg, miért pirult úgy el. Megéhezted a természet titkát, s gyönyörűséged az, hogy az a lány felelet helyett sírva fakadjon?

Parthoz zökkent a komp, messziről hallik az öreg révész hangja, - öreg ember szájából érthetőn van mondva, s amit mond, a többi nem is mondja, hogy hiszi, hanem teszi a tennivalót, mert az öreg nem azért szokott valamit megmondani, hogy arra visszafeleljenek, s aki kötekedni merne vele, hátán vinné el az evezőlapátnak helyét.

Amint terelgeté, helyreállíták a kompot. A többi közül kilobogott egy pörge kalap tolla, melyet midőn meglátott a leány, mintha haza kiáltanák, visszafutott a serpenyőhöz, melynek födelét egy torkos macska régen karmolgatta.

Hadd szaladjon, - tudom megbánta, hogy a ház elé kiállt, de ha ki nem állt volna egy kicsit, azt is csak sajnálná. Messze volt még a part, nincsen oly hosszú nyelv, mely pletykájával idáig elérne, s ez nem olyan virág, mely a maga lábán a harmadik szomszédba szalad, az ilyennek látásáért a szerető legények szívesen megmásszák a tüskekerítést is.

Az öreg után ballagott a többi, - ami cipelni valója volt az öregnek, azt a tollas kalapú legény félvállon emelte, s mikor mindannyian a révészházhoz értek, egy torokkal jó estét kívántak az öregnek.

- Fogadj isten! - válaszolt az öreg, lehúzódván a terített asztalhoz, a többi pedig, fiatalok, vének, körülbelül húszan a gyöpre heveredtek.

Miska öcsénk - a tollas-kalapos - a tarisznyákat, szűröket, a tarisznyákat beaggatta a konyhába, s ezen nesszel közelebb került a leányhoz, s míg az a serpenyőt befödötten kézre fogta, hogy az asztalra kiviszi, egy "jó estét" után futtában is összenéztek egyszer.

Tudom, könnyebb lett volna mondott szóból egyet-mást érteni, - de minthogy a nyelve nehezebben fordul az ilyen embernek, - látással beéri, s ha nem mondja, - látja.

- Fogjunk hozzá - szólt az öreg, körülnézvén Miska és a leány után - együnk, míg melegében érjük! Elhelyezkedett a három ember, tudnivaló, hogy az öreg elöl, jobbról-balról a lány és Miska, kiről még annyi mondani valóm van, hogy ő fogadott fia volt az öregnek, csikós a somogyi oldalon, s ha ideje akadt, az öreggel egyszer egy hetében átjött a kompon.

Az öreg jó szemmel nézte a gyereket,... ha egy pár nap nem láthatta, volt már akkor küldözgetés: izend meg mikor jössz,... hiába ne várjak! - így beszélt az öreg, de a leány akkor is várt reá, mikor nem izente.

Minden falatjuknál átnéznek egymásra, mintha a levet egyik a másiknak tányérából meregetné, de ha jól vigyáznánk, azt is észrevennők, hogy Miska egy izromban úgy átbámult, hogy kanalával nem tányérában, hanem az abroszon kotorászott, mit az öreg csak úgy messziről sandított, - nem mondta, hogy látta, - de nem is búsult érte.

- Hínánk kelmeteket - szólt azonközben az öreg a közel heverőkhöz - de a hányan vagyunk, kóstolóra is kevés lenne ennyi!

- Köszönjük kelmed kínálását - feleltek vissza a gyöpről - van a tarisznyában.

- Csakhogy áthozott bennünket, révész bácsi - vágott közbe egy bajusztalan legény, - mert ha kelmed odaát nincs a komppal, ehetnénk most sótalan kenyeret, eddig kötélre szedtek volna bennünket a pandúrok.

- Az ám! - kiált ismét egy másik legény, - engem kötözött is ma reggel egy pandúr, hanem nekiszántam magam, s míg a madzagra veszett az esze, addig a lovak alá löktem,... futottam is a kompig, - most már akár éhen-szomjan kitartom a napot.

- Nálatok is kihirdette a pap, hogy a francia az országunkba rontott? - kérdé rá az öreg.

- Hirdette ám - hiszen az volt szerencsénk - mert még a prédikációt sem várta a szegény legény, hanem addig szoronkodott a sok vénasszony közt, hogy a tágasra érhetett, a pandúrok az egyik falu végén éppen jöttek, mikor mi a másikon kimentünk, - s talán a tisztelendő urat még benn is kapták a templomban, de hisz ez maradhatott, papot úgy sem visznek katonának, sem a gazdag ember fiát, hanem a szegényét, ha elérik, "fogják", - mondá egy szusszal az első.

- Most is fülemben a hangja, mikor azt prédikálta ki a pap: hogy a franciák mindenünket föleszik.

- Az urak pedig azt mondák, hogy: "igaz"! - toldá meg a másik.

- Hát azt nem mondta a tisztelendő úr - jegyzé meg az egyik beszélgető - hogy ki-ki fontolja meg a dolgot, s magáét védelmezni menjen.

- Jól van, jól - mondja a harmadik - akinek van, védelmezze,... mit bánom én? nekem nincsen, az apámnak sem volt.

- Hát az enyémnek volt? vagy hogy nekem van-e? - kérdezé most amaz.

- De azt mondd meg - rivalkodék az utolsó - nem vagyok én zsellér édes apámmal együtt, ...mi?

- Tudom, tudom, - szólt rá a kérdezett.

- No ha tudod, - hát mit védelmezzek én? talán azt a rossz malacot, a mit beteg édesapám madzagon legeltet, hogy az őszig csontra nőjjön annyit, mennyire egy kis bilingérezett kukoricán ráférjen a télire való zsiradék, - azt védelmezzem, - úgy-e? Hiszen ha észrevesszük, hogy Tihanyban a francia, míg elérne mihozzánk, egy körömig úgy megesszük, hogy a franciának a szagát sem hagyjuk.

- Jól van, jól, - szólt ismét az első - de én mit szóljak? Édesanyám vak létére télen-nyáron csak abból keresgél, hogy a rokka talpát rúgja, ha én nem vagyok kenyérkeresője, kívülem annyi ivadéka sincsen, hogy valamelyik koldulni vezesse, hát én miért védelmezzem a másét?

- Mind igaz az, ki tagadja - szólt valahára az is, akihez a többi beszélt,... hát én nem hét árvának vagyok-e a kenyérkeresője? - s utánam a legnagyobbik gyerek is akkora, hogy ugyan a többi közül legnagyobb kenyeret kér, meg is eszi, de dolgosnak csak annyi, hogy a szekérre fölül, s ha a két ló húzni akar, csettegni tud már. Ha engem most katonának visznek, ki hallgatja el azt a szörnyű sírást, a mit ez a hét gyerek tesz?

Lassankint egymásra bámult valamennyi, az öreg révész könyökére dőlve, egy helyre nézve piszkálgatott a villával, míg a heverészők közül később egy öregebb szólamlott meg.

- Hát én mit beszéljek? - mondja panaszos hangjával, - ennek a falábnak csak nem volt édesanyja az anyám? - s ha szegény volt, kincset nem köthetett nyakamba, de mikor születésemkor meghalt, épkéz-lábbal hagyott, - tettem, vettem velük, a mit tudtam, meg is házasodtam, s alig voltunk két hónapig együtt, katonának fogattak el az elöljárók. - Jött-ment vagyok, azt lármázták, - csak az a rongyom van, a mit magamon viselek, - uccu fogd meg, el vele fegyver alá, amint hogy el is vittek. Mire haza kerültem, fiam ugyan volt úgy tíz esztendős, de az egyik lábam a törököknél maradt, lábat aztán faragtam fából, fiam is megnőtt, most meg ezt akarják elcipelni, de abból szent, hogy semmi sem lesz. Inkább agyonverem ezzel a falábbal, mintsem azt tudjam, hogy a szegény a helyett szenvedjen, akinek annyija van, hogy nem is bírhat vele. Ha a koldus imádkozik a jótevőért, sem kezét, sem lábát nem adja oda, a szája pedig egy kurta kis imádságban úgy sem fájdul meg!

Elhallgatott az öreg, falábára az igazit rátette, s a többi fél szemmel nézegette szegényt.

- Hát az urak fiát mért nem kötözik meg? - kezdé rá az egyik ismét.

- Azok nemes emberek ám - felelt rá a másik, - azok egytől-egyig fölállnak most, mint mondják: inszurgensek lesznek.

- Hány meg hány akad most, aki kínjában zsidóvá is lenne, ha nemességét eltagadhatná, csak hogy itthon maradhatna.

- Szomszédunk az öregapja kardjából dohányvágót csinált, az is elesküdte magát, hogy soha sem volt nemes, s mikor a szomszédok rávallottak, hogy a kardot még az öregapja hozta a háborúból: arra azt hazudta, hogy mikor a katonák masíroztak, az öregapja szénát vitt a katonák után, s az úton találta.

- Az én szomszédom fia pedig - kezdé rá a falábas is - amint szelét vette, hogy katonának kell fölállni - pandúrrá lett ijedtében, s az a pogány legistentelenebb, - az ösmer nálunk minden szeget,... most is az hozta ránk a pandúrokat,... úgy is volt kicsinálva a dolog, hogy a gazdák előre megtudták, azok fiaikat hétszámra is most künn a szőllőhegyen a pincénél tartják, de a szegény hová fusson? Mégis, hogy véletlenben találják a szegény legényt, azt várták, hogy az isten házába takarodjatok, ott akarták elállni az utat, ilyen pogány ám ez!

Elhallgatott a szó, mindenik tovább tűnődött a maga baján, szemük egy irányra veszett, némelyik ültében a maga könyökére dülleszkedett, s nézett olyan keserveset, mint mikor az elkeseredett ember még az isten bosszúját is fogát csikorgatva kéri.

Az alkonyodó nap összeszedé sugarait, s mintha még a szél is kifogyott volna a világból, egy gally nem mozdult meg a fákon, s a megszomorodott emberek lelkén úgy megnehezedett a baj, hogy némelyik sóhajtani sem bírt.

Hátuk mögött hasalt rongyos kék köpenyeg alatt egy alak, ki elterülve a gyöpön, saját könyökeire támasztja borzas fejét, melyet leges-legújabban az a szél fésült meg, mely a vízen kapta őket. Kalapja majd egy dobásnyira hevert tőle, mert aligha volt szándékában hamarosan köszöntgetni vele. Fekete szemei merőre kidagadtak, - azt hinné ugyan az ember, hogy az előtte heverő hegedűt szemléli, hanem amint fehér fogai egymáson csattognak, ott lehet az a hegedű, ha csak arra nem tudná használni, hogy káromkodjék vele.

Az öreg révész búsultában elfáradt az egyik könyökére, megfordult, hogy a másikon majd odább-odább búsul, egyszerre meglátta a tálban a maradék halat, meg a cigányt, - odakiált hozzá:

- Tanti!

De a cigány fülét sem mozdította - azt gondolja, nem adná most száz forintért, ha nem éppen ő volna az az ember, akit azon néven kergetnek a katonák, hogy: "Tanti!"

Míg itt méláz, két tarka tehén kullogott elő a hegyoldalból, utánuk pedig egy jókedvű csöngős borjú ficánkolt. Örzse szakasztóval jött eléjök a kedves állatoknak, de a borjú előbb körülszökte a ház elejét, s a cigánynak kalapját a levegőbe rúgta.

- Lássán, borgyú, lássán, megérem míg, hogy valami bakancsosnak a hátán glédában is látlak, - dörmögé a cigány, utána nyúlván a kalapnak, mely majdnem az orra elé pottyant.

- Egy regementben lesztek akkor, Tanti! - jegyzé meg a révész bújában elnevetve magát.

- Dejsz' - gazd'uram, nem komponálták ki azt a marsot, a melyiken engem bakancsba húzsnának.

- Hát a franciát ki fogja meg, Tanti? - folytatá a révész.

- El akarnak futni? - kérdezé a cigány.

- Dehogy akarnak - mondja rá az öreg - inkább azok jöttek ide.

- Azs irgalmát - pattant föl a cigány - mért mondják hát azs emberek, hogy most a francsiafutás?

- Majd csak ezután lesz, - toldá meg az öreg - hanem előbb felét agyon kell ám verni.

- Van-e azsoknál valami?

- Kinél ágyú, kinél puska! - felelt az öreg, - de azt el kell tőlük venni!

- Csak besílni tudna azs ember a nyelvin ánnák a francsiának, - egyit-mását majd csak elcserílnink.

- Nem cserélsz ott, Tanti - riad föl az öreg - hanem ha jót akarsz, ütöd, ahol éred őket!

- Soha se bántom én! azsok se bántottak engem.

- De azok ütnek ám! - bíztatá az öreg.

- Hadd üssék azst, aki oda megy, mit dugja oda azs orrát - okoskodék Tanti.

- Ha küldik, - a katona megy, a hová a generális vezeti, még te is lehetsz az.

- Márádok én csigány, generális olyan is lehet, aki hegedílni nem tud.

- Nem sok bátorság van benned, Tanti.

- Ki tudja - felelé fektében a cigány.

- Ezt a maradék halat sem mernéd megenni.

- Azsért is megesem - rúgta föl magát Tanti, s a tál fenekéből vígan falatozott.

A tihanyi toronyból lehangzott az estéli harangszó, a vízfenékből kibujkálni látszó hold elömlött az arcokon, s míg az ifjak hanyattfekve nézték az eget, addig az elkeseredett apák födetlen arca imádkozva hajlott le a mellre... talán a bajok terhét nem bírva már, vagy ha mindenütt van Isten, ott is ahol annyi baj érte a legszegényebb embert, talán azt hitték szegények, minek nézzenek föl a magasba, bizonyosan közöttük van itt most.

Az öreg nagy sóhajtással kelt föl az asztaltól, - mert bizony volt mit emelni azon gondon, mely rá is nehezkedett.

Az öregembert kifelé hívják a világból: jól tudta az öreg is, hogy minden itt marad utána, még kenyérkeresője, az evezőlapát is, de kettő volt, ami még jobban erre a világ felé húzta: Miska és a leány.

Bement az öreg a hajlékba, Örzse utána vitte a mécsest, Miska pedig elgondolta, hogy az öreg nem hiába ment be annyi ember közül, szintén bekísérte.

Az öreg az asztal mellé vette magát, - pipáját zsebre dugta, amit rendesen akkor szokott tenni, mikor nem akart mesélni.

- Miska! - szólt az öreg ünnepies hangon, megvárva, hogy a gyerek ennyiből is értsen valamit.

- Hallom, apám uram! - szólt a gyerek a szoba közepéről, Örzse pedig a kályha mellől várta a beszédet.

- De csak ne húzódjál messze, édes leányom - szólt ahhoz is - neked is beszélek! - A lány előbbre jött, érezvén olyant, mint mikor az ember a jótól is fél, s mikor az ilyen kis lány egy kérdő szóra szörnyű hamar megvallana mindent.

- Kedves gyermekeim! - szólt az öreg - érzem én már, hogy ezt a világot nagyon zsöllérképen lakom...

E szónál Örzse meg vala ríkatva, s a mécs világánál, mint valami csillogó barázda folyt le a könnyű mind a két orcáján...

- Az ilyen megviselt guba, mint én, vajmi könnyen szakad... - folytatá még odább - háborús világ is van, ki tudja, merre vetődünk el - de mivel most együtt vagyunk, leginkább pedig, hogy még én köztetek vagyok, azt szeretném tudni, ha el kell is mennem a más világra, hogy egymástól hogyan maradunk el?...

- Ha kend meghal, édesapám, - szólt a leány sírva - tudom, hogy én is meghalok.

- Dehogy halsz meg, kedves leányom,... te még arra ráérsz, - hanem azt akarom, hogy ha már apádnak választott az isten, valamiképp feledtemben ne hagyjalak itt!

Minderre keserves sírással felelgetett Örzse.

- ...Ha anyád volna - mondja odább - nem búsulnék, de így kire maradsz? azon tűnődöm most...

Megint nem akadt szó.

- ...Azért édes lányom, ha tudnám, hogy valakit szívelhetsz,... mert én miattam az is meglehetett, ha az úr isten így akarta, hogy néha-néha magadra maradj,... de jóban neveltelek,... nem félek az isten büntető kezétől, és ha - mondom - szívelhetnél valakit,... most mondom igaz, jó lélekkel, hogy miattam vétekké nem válik.

Miska mind a két lábával támogatta magát, de azt hiszem, könnyebben elhallgatta volna a beszédet kulcslyukon által, mint így az öreggel szemközt.

- ...Ki mondta édesapámnak - zokogott a leány - hogy én szerettem valakit? mikor én itt a pusztán egyesegyedül vagyok, édes apámon kívül... mégis mit költenek reám?

- Dehogy mondták, kedves lányom - vígasztalá az öreg, de ha valaki mellett látnálak, jobban megnyugodnám, vagy ha Miskának felesége volna, hogy oda küldhetnélek,... ez csak apád lenne helyettem is, talán szeretne is.

Megdöbbent a lány, s talán jobban félt, mint előbb.

- Eddig még nem mondta kend, - szólt Miska - hogy házasodjam meg, aztán kend nevelt föl, Örzsét is hát ki szeresse jobban, mint én? azért míg én élek - édes apám - ne féltse kend Örzsét, ha csak katonának nem fognak odaát.

- Édesapám is halódni akar - zokogott a leány - ha még Miskát is elviszik,... hová leszek akkor?

- Ez az én bánatom! - szólt az öreg, de mielőtt folytathatná, bejött a cigány az üres tállal, a szóba kiáltván:

- Soha se búsuljon gazduram! ha én ráértem volna felesíget venni, nem futottam volna én át ekkora vizsen, mint a Balaton.

- Hát mi jót tudnál, Tanti? - kérdezé az öreg.

- Csak azst, hogy ezsek a bibástok nagyon hamar saladtak a templomból, pedig azst is prédikálta a pap, hogy kinek felesíge van, azst nem vihetik el.

- Nos aztán?

- Nos azstán, hát mírt nem szólsz te Miska... fordult a cigány a legénynek, - hát ki danolta azst a nótát:

Na, tagadd! 'Sz a múlt vasárnap egész íjjel azt huzsattad velem, no hát besílj magad, vagy hogy behozzam a hegedít?

- Ha eddig van - szólt Miska a bámuló öregnek,... ha kelmed akarja, van Tihanyban elég pap, ne búcsúzzék kelmed, hanem Örzsét adja nekem.

Örzse nem mert a legényre nézni, könnyűi ugyan pörgének, hanem ez az utolja még sem olyan keserű, mint az eleje volt.

- Örzse lányom! - szólt az öreg - magad vagy itt köztünk lány, téged kérnek itten!

- Úgy kihegedilem a lakodalmat, hugám - szólt bele a cigány - hogy a fogas hal is kifekszik a partra!

- Szólj leányom!... rajtad áll a dolog - bíztatá az apa.

- 'Sz én nem parancsolhatok kednek édesapám - mondja Örzse szemlesütve - hogy adjon kelmed oda.

- Hol az a hegedű, cigány? - derült föl az öreg - itt ma kézfogó van!

Egy kis rövid nóta után meglepte őket az éjfél, s az öreg nyugalomra vágyott.

Elvégződött a szó, mindenkit nyugovóra vert az elfáradás - és mindenki lefeküdt a maga fájdalmával, várván az édes álmot, ezt az istenáldást, hisz nem volt még oly nagy fájdalom s oly megríkatott szem, mit az álom meg nem vígasztalna.

Másnap korán a tihanyi tetőn volt az öreg. Egyenesen a kolostorba ment, hol az akkori szentmártoni apát és a veszprémi püspök a szűk udvari kertben sétálgattak, beszélgetvén az időkről, mert ha szabad szakaszunk címére visszaemlékeznünk, éppen a nevezetes 1809-ik esztendő vala az.

A kertnek középútját összemért léptekkel járta át a két főpap, arcukon ott ült az a böcsületes aggodalom, mely csak a magyar ember lelkében terem meg, ha a hazát veszedelem éri.

Egy nyomtatvány volt a főpapok kezében, - nehézségképen nyomott annyit, mennyit egy ív papír a maga formájában a rányomott betűkkel nyomhat, de melynek szavai egy nemzet közé voltak dobva, bírván annyi csáberővel, mint a csalómadár hangja, és hogy bizonyítványul maradjanak egy nemzetnek, ha lenne idő, olyan óra, melyben saját tetteire hivatkozni szükséges is lenne.

Az a papír Napóleon nyilatkozványa volt a magyarokhoz, ígérvén annyit, minél többet nem ígérhetett volna, ha jó lélekkel meg tudná is adni.

Ez nagy szerencsétlenség! - kiálta föl az apát.

- Csak már magyarul ne volna - mondja a püspök. - Hisz a madarat saját hangján csalják lépre... Büntetné meg az isten az olyan magyart, ki most ilyen munkára beszegődik, mikor tudja jól, hogy olyan ez ami fajunk, hogy még a mérget is könnyebben megissza, ha magyarul kínálják be neki.

- Tömérdek olvasója leszen neki - mondja az apát.

- Milliók - reverende barátom.

- S ki merné megmondani, mi lesz ennek vége?

- Én csak aggódni tudok most, - mondja a püspök.

- Ezzel nem leszen segítve, - felel az apát.

- De mit csináljunk?

- Imádkozzunk a nemzetért.

- Reverende! ez már az utolsó dolog, itt tudnunk kell, mit hiszünk magunkról, s ha már annyira vagyunk, hogy csak még imádkozni tudunk, én sírva mondanám: orate fratres!

- Hisz én nem akarok kétségbeesni, - mondja az apát.

- Úgy tehát, - ketten vagyunk, kik e nemzet jövendőjét hisszük.

- Én vagyok a harmadik, - mondja egy szálas öregúr, kinek nyakába nem tudott annyira beülni a vénség, hogy a főt meghajthatta volna, fehér üstökéből keveset tépett ki az idő, piros arcán a bú nem sokat vásított, hanem annál inkább rajt volt az a régi jó tekintély, mely előtt a tiszteletet el nem tudná tagadni az ember, - és szinte kezében marad a süveg, míg az öreg maga nem mondaná az ilyen magamféle süldő embernek, hogy: édes öcsém, tedd föl!

- Isten hozta, isten hozta! - üdvözlék őt a főpapok, s mindjárt körbe fogják az öreg jószágdirektort.

- Búsulunk - mondja az apát, a beszéd fonalára kívánván vezetni a vendéget.

- Sírva vigadni, vigadva sírni - szólt bele az öreg.

- S mit gondol, direktor úr, - kezdé ismét az apát - hogy melyik alkalmazható ránk?

- Az idő mondja meg, - szólt az öreg, - csak azt sajnálom, hogy kölcsön nem kérhetek vagy negyven esztendőt,... na, de éljenek mások is, én már eleget éltem a jó hitnek,... mások azt egykor nem pusztán hinni, hanem tudni fogják.

- S mi az a jó hit? tán direktor úr beállt már franciának? - kérdé a püspök.

- Bocsánat, méltóságos püspök - én nem engedem kibérmáltatni magamat a jó magyar hitből, melyben keresztelkedtem.

- Bár valamennyien így gondolkoznának!

- Legtöbben így,... de főleg magamért jótállok, engem sem török, sem tatár, sem francia ki nem gombol a magyar mentéből, egyébiránt is azt mondom erre a dologra nézve, hogy kész bolond a francia, ha azon hitben van, hogy a magyarnak másképp egy csipetnyi hasznát tudná venni, mintha magyar marad. A magyar, amint elszegődik, otthon felejti minden böcsületét,... gaznak való csak és szemétnek aztán, de jónak nem! ez az én meggyőződésem, ez pedig úgy benn van véremben, mint héringben a só, hogy kimoshatatlan.

Kezet szoríta a püspök, az öreg direktor pedig folytatá.

- Ha nem csalódom, méltóságtok a francia proklamáción tűnődnek.

- Itt van! - mondja az apát.

- Már láttam - felele az öreg.

- Nos, mit mondunk hozzá? - kíváncsiskodék a püspök.

- Szép ígéretek, mindenesetre, - s ha a 96-iki franciák teszik ezt a látogatást, mikor még a fél világot nem hazudták tele: minthogy nálunk megterem az olyan ember is, ki a bolondot könnyen hiszi,... most egy pár millió okvetlenül hinne a cifra beszédnek. Most azonban az egyszer megment az isten, hogy a magunk kárán tanuljunk.

- Bár túl volnának már ez időkön - véli az apát.

- Ne siessünk,... ne siessünk - mondja az öreg, - én vén fejemmel azt látom, hogy ezen időkben tömérdek megtanulandó van. Történnek dolgok körülöttünk, melyeknek magva marad, mely, mint a sáskatojás - évek múlva is kikél.

- S az lenne? - kérdi a püspök.

- Kell-e nagyobb, mint hogy a megyei tisztviselőség eszeveszetten bánik a néppel, - pedig a nép a kovácsműhelyekben és a malmok alatt olyan dolgokról beszél, melyeket ha már ki nem vehetünk a szájából, legalább okosabb volna a derest és a kalodát valahogy ellopatni, vagy a belső kerítés mellé tenni, a helyett, hogy most minden dibdábságért a parasztot ráhúzzák, legtöbbnyire olyan dologért, mely végtére is bocsátandó vétek, például, hogy az apa védi és dugja a fiát, mikor a katonát kötéllel fogják.

A püspök másfelé kívánta terelni a beszédet, mert tudta, hogy az öregnek voltak olyan időbelátó kedvenc eszméi, s a jövendölés csak akkor volt kedves, bármely időben is, mikor valakinek éppen szája ízére volt.

- Tehát újabb csapatgyűjtés vagyon elrendelve?

- Még pedig nagyobb az eddigieknél,... s amint tetszik tudni, a nemesi fölkelés is el van rendelve, de már foganatba is van véve.

- Na tehát a nemzet ereje mutatkozik - szólt bele az apát.

- Én az ellenkezőtől félek, - mondja az öreg.

- Hogyan? - csodálkozék amaz.

- Mert nem tudnak velök bánni! Így fogyasztják el a harcvágyat, s e nép természetes elemével ellenkezőleg a harcot egykedvűen veszi, pedig volt idő, hogy a magyar kész lett volna azért is verekedni, hogy nem verekedhetik.

- Hát a sorezredek? - kérdi a püspök.

- Ó,... megbocsát méltóságod, ha azon hitben vagyok, hogy ha e faj végképp meg nem szégyeníti is magát a harcban, de rossz jövendölő legyek, ha mondom, hogy e csatázások kínosan fogják velünk éreztetni, hogy a besorozott katona is tudja, hogy itthon alig hagyott egyebet, mint a porciós könyvet, papot, tanítót, baktert, kanászt, földesurat, s minden olyant, aki pénzt kér, szerencséjét nem keresheti a paraszt, mert telkéhez van kötve, s ismét nem szabadulhat máshova, mint a templomba, - s urambocsá - én még jobban megdöbbenek, ha a korcsma helyett a templomba menni látom, mert a korcsmában leissza a bút, de a templomban néha úgy elmondja az istennek a sok bajt, hogy némelykor hangos szóra fakad, pedig ha nem feledi, rosszabb leszen egykor a francia ármádiánál.

Nem tudott a társaság fölvidulni, sötétek voltak a képek, s a napi események által az idők oly izgalmasak, hogy boldog boldogtalan szomorú képpel járt, a szegény arról törődött, ami nincs: a gazdag pedig a meglevőn bánkódott.

- Per amorem Dei! - kiáltott föl a püspök.

- Még búsulni sem tudunk a magunk nyelvén, - szólt az öreg.

- Mikor úgy nyelvemre jár az a diákszó, pedig Festetics Györgynek rég megfogadtam, hogy papi dolgaimon kívül nem említek egy szót, vagy inkább kimosom utána számat, ha egy diákszó kicsúsznék rajta.

- Éppen a grófnál valék.

- Mit csinál? - kérdik a beszélgetők.

- Éppen egy sajátságos jelenetnél találtam a grófot, Berzsenyinek kétezer forintot küldött egy ódáért, s Berzsenyi visszaküldé azon mentegetéssel, hogy ő ezt meg nem érdemli, hanem a Georgiconban gazdasági kérdés jutalmául tűzi ki.

- Sajátszerű helyzet - mondja a püspök.

- Talán megbántva érezte magát Berzsenyi? - szól az apát.

- Nem tudom megmondani, hanem a gróf szokott modorában azt mondja a kasznárnak: "Tudtam, igenis, hogy én vén szamár vagyok, igenis,... tüstént vigyen a kasznár úr a kétezer helyett tizet, igenis, és mondja meg, hogy ne haragudjék a tekintetes úr, igenis, majd a Georgicon számára magam tűzök jutalmat, igenis,... ezt a tízezeret pedig a kasznár úr otthagyja, igenis,... különben elcsapom, igenis!"

- Originális ember! - kiált föl a püspök, mire az apát megrántá figyelmeztetésül, hogy az öregúr sem állhatja a diákszót.

- Mea culpa, mea culpa! - mondja a püspök, vervén a mellét.

- Igenis! igenis! én vétkem, azaz hogy a püspök vétke az a sok diákszó, - mondja hátuk mögött Festetics - mire általános öröm lepé meg a beszélgetőket.

- Bár csak a gróf ne hallotta volna, hanem ez egyszer még bocsánat.

- És ha még egyszer hallunk egy diákszót?

- Büntessenek meg, - mondja lelkesülten amaz.

- Azon napra elvesszük tőle a püspöki pálcát!

- Nem bánom - szólt szívesen nevetve a püspök,... s minthogy reggelire csöngettek a klastromban, az apát házigazdai nyájassággal hívta a fölső szobák egyikébe kedves vendégeit, hol Festetics az öreg direktornak nyújtá olvasás végett Berzsenyinek ódáját, mit az művészi erővel szavalt el, s midőn a bevégzett szakok után a lekötött figyelem a hallgatókban szóra nem talált, az öreg jóízűen mondá:

- Uraim, olyan nyelv ez a mienk, ha magam vagyok, néha magamban is beszélek, csak hogy halljam! De fájdalom, környezetemben nem akadok posztóruhás emberre, ki fele gondolatját diák szó nélkül tudná elmondani, nézzék csak méltóságtok - mondja az öreg, ügyvédünk ilyen levelet írt tegnap nekem magyarul:

Dne spectabilis!

A regitlationalis processusnak proceduráját in paribus lecopiálva humillime submittálom, mit quo otius revideálni méltóztassék, s ha lehet, valami favorabilis occasioval usque diem 24-tam hujus remittálni szíveskedjék.

Item a gallusok invásióját recentissime hallom...

- Elég, elég! - kiált föl a püspök, - ez valóságos istenkáromlás, így elpusztítani egy nyelvet!

- Statáriumot kellene hirdetni az ilyen beszédre, - bosszankodik az öreg.

- Beszélni sem tudunk! boldogságos isten, - mondja Festetics olyan keserű hangon, mint egy százados fájdalom.

- Deus omnipotens, miserere nobis! (Mindenható isten, irgalmazz nékünk) - szólt a püspök szorongatott kebellel, s a diák szavak föleleveníték a hallgatókat.

- Bocsásson meg méltóságos püspök - semmi kifogásunk az érzelmek, hanem annál nagyobb a diák szó ellen, tehát a püspöki pálca huszonnégy órára mienk.

- Legyen! - mondja a püspök, - csak tudjátok hasznát venni, bár érzékenyebb büntetést adnátok.

- Egy ember kívánna a méltóságos püspök úrral beszélni, - szólt egy bejelentő cseléd, mire a vendégek tréfásan összenéztek, s mintha mondanák, hogy mi vagyunk a püspök, egyszerre kiáltának: Hadd jöjjön be, - s egyet a püspök felé mosolyogtak, ki ugyan megcsóválta fejét, de arcán derültség mutatkozott, s nem kívánt ellenszegülni a jó barátok ártatlan tréfájának.

Bejött az öreg révész, látván az ösmert urakat, mindjárt az ajtónál megállt, nehogy alkalmatlanságukra legyen, s minthogy a püspök elébe ment, annak kezét megcsókolta.

- Ne bántsa öreg! - szabadkozék a püspök, de a révész szóközben már régen elvégezte.

- Mi újság, révész gazda? - kérdi az apát.

- Újságot mondjak ilyen uraknak? én? ki napestig a vizet verem ötven esztendő óta?

- De annál több emberrel jön össze a két oldalról - mondja a direktor - azoktól csak meghallhat valamit.

- Jobb szeretném, ha nem hallanám, nagyságos uram, azt tartom: egy embernek elég volna kettő helyett egy fül, azt is inkább tartaná bedugva a mai világban.

- A franciákról beszélnek úgy-e? - kérdé kíváncsian a gróf.

- Az is odakeveredik a sok szó közé.

- Mi híre van a franciáknak?

- Hogy nyakunkon van, - veszett volna az országában, most nem terelnék az embert fegyver alá.

- Aztán fél, öreg? - kérdi a direktor.

- Ha félnék, nem volnék révész, uram, ilyen bolond vízen, mint a Balaton, mely szél nélkül is megháborodik.

- Valakinek csak el kell menni az országot védelmezni - mondja a gróf.

- Igaz, méltóságos uram, hanem ha olyan ember megyen el muszájból, aki mikor hazajött, nem tudja, hogy mit védelmezett, pedig vagy keze vagy lába maradt el: ugyan keserves szemekkel néz ám arra, ki az erdőket bújta, mikor háborúba kellett volna menni.

- Na, de hisz a nemesség is fölkelt most.

- Van miért, méltóságos uram,... s tán nem vétek szómmal, ha kimondom, hogyha az a fölség nem bír a franciával, s ez a baja - hallgassa meg a mi bajunkat is, aztán akkor mondja meg, hol az az ellenség: tudom nem élődik rajtunk.

- S mi bajuk van öreg? - kérdi a püspök.

- Meggyónni sem merem.

- Ki tudja meg, ha nem szólnak? Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.

- Jó az isten, jót ád, - szólt bele az apát, nagyon is tudva, hogy az öreg révész mit gondolt, ösmerve őt hosszú idő óta, megkérdé a révészt:

- Mi járatban fáradt föl a hegyre?

- A méltóságos püspök úr, hogy így éppen kézen van, azt gondoltam, nem bántom meg szómmal, ha esedezni merek,... egy örökben tartott fiam van, azt akarnám mielőbb asszony mellé állítani, s nehogy húzódjék a dolog, még mára vagy holnapra az esketőre engedelmet kérek.

- S nem gondolt az ország bajára, öreg, hogy most lakodalom juthat eszébe még?

- Értem, mit mond méltóságos uram!

- Annál jobb, úgy maga is tudni fogja, hogy a kötelesség elől elvonni valakit vétek.

- Igaza van a méltóságos püspöknek,... minthogy azonban a világon egy árendás kunyhón s egy lányomon kívül egyebem nincsen, ki veszi le rólam az én apai kötelességemet?

- Míg él, senki, - mondja rá a püspök.

- Méltóságos uram, ezt a lányt most férjhez tudom adni, tetszik tudni, furcsa portéka a lány, néha ugyan kérik, máskor pedig kínálva sem kell senkinek, s én azt hiszem, hogy az ilyen vén fejnek nem sok várni valója van ezen a világon.

- Furcsa dolog éppen a katonaszedés idején.

- Nemes legény kéri? - kérdi az apát.

- Nem nemes az, méltóságos urak.

- Na, most olyan időket élünk, hogy eltagadja némelyik szívesen, - jegyzé meg a püspök.

- Aki pedig nem az, nem vállalja magára szívesen, méltóságos uram.

A gróf félre húzá az öreg direktort.

- Uram! beteg ez a nemzet, ha még a veszedelem sem tudja fölverni, ez az eltompulás, midőn a veszedelmet ily nyomorúságosan várja!!!

- Gróf úr, én nem hagyom figyelem nélkül az állapotokat,... a hadjárat alatt folytonosan vigyáztam a népet, mely e harcot egykedvűen nézi.

- Fájdalom, míg a török háborúban dühödtté tudott lenni.

- Mert az a kegyetlenség harca volt, s a legbensőbb önvédelem kényszeríté ellenállásra, s nemcsak vagyont, de nőt, apát, anyát és gyermekeket kelle védelmezni.

- Hát most?

- Tegyünk példát, gróf úr, van-e valami félteni való? - mondja az öreg ismét a püspökhöz fordulván, ki a révésszel tanakodott eddig.

- Révészgazda, - fél-e a nép a franciától? - mondja meg igazán.

- Ha meg kell vallani - mondja az öreg - nem is nézi ellenségnek.

- Azt, ki fegyverrel jő?

- De azt mondja a nép, hogy csak a gazdagokat bántja, az urakat, papokat, de a szegénységet nem.

- Esztelenül hiszik, édes révészem... az ágyú nem itcés üveg, hogy két sereg egymást kínálgassa vele, az ágyúgolyó pedig nem ered szóba a katonával, hogy ki volt apád? vagy hogy magad ki vagy? hanem csinál sántát, bénát, ahol éri.

- Magam is azt gondolom.

- No, lássa,... hanem kérdem, ha ez a francia megmondaná végképp, hogy mit akar? azaz például azt mondaná: minek áll utamba a magyar?... én úr akarok lenni a világon, de előbb el a láb alól a magyarral...

- De már, uram... - szól közbe a révész.

- Hadd mondjam odább, - szólt a direktor - ha mondom, azt mondaná: hogy el a láb alól a magyarral... vagy úgy eltagadja magát...

- Én nem, uram...

- No, hiszen én sem,... hanem csak mondom, ha megparancsolná, hogy aki egy szót szól...

- Azért is tág torokkal beszélnék!

- De parancsolna ám!

- Annak aki szavát fogadná, de nem nekem!

- Hát az a nagy francia sereg!

- De, nagyságos uram, ha összeállunk, mi is el tudnánk nyújtózkodni olyan hosszúra, hogy azt a francia sereget végig érnénk.

- Öreg, öreg, hová beszél magáról, ilyen ősz fejjel?

- No már igaz, hogy fejemen a dér, de nagyságos uram, könnyebb puskát is láttam én, mint az evezőlapát, s ha más nincs: az is jó lesz.

- Na! mi ketten talán még elmennénk.

- De a többi sem marad el, isten szenthároms... jaj! mit is mondok, - szól az öreg a püspökre nézve, míg a gróf lelkesülten kezet szoríta a direktorral, ki éppen súgva kérdezte a grófot:

- Mit szól méltóságod?

- Még megélünk... lehetetlen elvesznünk - kiáltott föl a gróf, visszavezetvén az öreget a másik beszélgetőhöz.

- Mitevők legyünk hát? - kérdi a püspök a révésztől.

- Szinte megbántam, hogy kérni jöttem, mikor legényembernek egyéb dolga akad most, mint feleség után bolondulni.

- Nem úgy, öreg,... - mondja a direktor - még talán nem vagyunk egészen a végső végén, aztán ha rákerül a sor, a feleséges ember is üthet akkorát a francián, mint a nőtelen, legalább a feleséges tudja, hogy kiért kell agyonverni.

- Hát szólhatok, méltóságos uram? - kérdi félbizalommal a révész.

- Nekem meg van kötve a kezem...

- Tudtam, hogy hiába jövök.

- Ki tudja! - mondja a direktor - csak nem kell abbahagyni.

- Már nem merem kérni ő méltóságát - szabódék az öreg - ha meg van kötve a keze.

- Ahogy vesszük, öreg, holnap már én is megengedhetem, de ha ma akarja a dolgot, úgy ez uraknak is van beleszólásuk.

- Mi pedig megengedjük - szólának a körülállók, mire a révész köszönő arccal felelt az uraknak.

Elment az öreg révész,... az együttmaradtak összenéztek, kiki megtalálván a gondolatot, melyen leginkább meg tudott nyugodni.

- Tehát van mégis valami kincsünk, - mondja a gróf.

- Nyelvünk - mondja a püspök.

- Most pedig az a legfőbb, hogy a népnek valahára ne csak országa legyen ez a föld, hanem hazája is.

Meg volt az istenáldás, az esküvő is megtörtént vendéghívó nélkül, tanúképpen ott álltak a somogyiak, kívánván azt a jót, amit mindenki magamagának is azért kívánt, mert nem volt.

Tanti a templom egyik szögletébe húzódott, hegedűje nyakába kapaszkodott, ösztönszerűleg érezvén, hogy amit plébános úr most nagy áhítattal mond, hogy a körülállók mind ríva fakadnak: végtére is neki kell azt helyrehegedülni.

Saját bánatával elvesződve, kínosan nézett körül, nem akadna-e valami vénasszonyra, ki hamar meghalom fejében megesküdnék vele, hogy a katonafogdozás elől kármentőben volna, mert elgondolta pápista-fejjel azt a maradék kis katekizmust: ha szükségben minden ember keresztelhet, mért nem lehetne, hogy szükségben meg is házasodjék.

Elvonult a menet, lógosnak utánuk ment Tanti, s ami kis ennivaló került hamarjában a révésztanyán, Tanti annak is csak maradékát ette.

Még néhány napig élődött Tihany oldalában a menekült nép, utóbb hírét vették, hogy a fogdozás elmúlt, az öreg révész is útnak ereszté lányát, egy láda holmi mellé egy apai áldás, s ennyi terével valamennyien a kompban elhelyezkedtek.

Csöndes volt a víz, evezni kellett.

Tanti a komp orrába helyezte a hegedűt, nem volt irgalom, s egy öles evezőt nyomtak markába, mit ő csak úgy kínálva meregetett a vízbe, mintha leves után nyúlna.

Vidámabb volt a népség, mint néhány nappal előbb, s ráértek kötekedni a cigánnyal. Bíztatták, hogy az evezőt mélyebbre eressze, de ő csak úgy fogta azt, mintha ő volna a nótárius, és a nagy kalamárisból instanciát írna.

Közepén lehettek a Balatonnak, s amint a cigány köröskörül átnézte a vizet, olyant borsózott a bőre, hogy ha valaki nem unná a fáradságot, akár szemenként fölszámlálhatá a hátát. Tanti eddig is csak korsóból itta a vizet, még pedig kínjában s amint elgondolta, hogy most a közepén van a Balatonnak, úgy megkívánta a szárazföldet, hogy kostolókép megennék egy holdat.

A sima víz fölszakadozott, a hullámok, mintha veszekedő gyerekek volnának, egymást kergeték, mintha egymást mosdatni akarnák, dühödni kezdett a víz, holott egy árva szellő sem ért hozzá.

Az öreg révész fejébe húzá süvegét, a kormányt jobban kézre vette, Pista pedig feleségét biztatgatva munkára inté a társakat, kik szó nélkül is megértve a veszélyt, evezőhöz láttak.

Néhány pillanat alatt a hármas hullámot verte a vihar, s az egész vízmente "kecskézett"^[1] s itt-ott egy ijedt "uram Jézus" riasztá föl a rémülő népet.

Ölbe kapta a vihar a kompot, s csak az isten mentette meg Tantit, hogy ki nem rázódott a kompból, most már kereshetné az ember őkelmét ott a siófoki parton, hol az a gyönyörű fekete porzó van, meg sem gondolná valaki, hogy az írást cigánnyal porozta be. Legfölebb négy-ötszáz esztendő múlva, ha valami kutató vegytanár kezébe kerülne az az avult papír, meg csak az akadna nyomára, s mutatná föl Tantit, a pulverizált cigányt.

Reszketett, fázott félelmében, és csak vigasztalásul sem gondolt a pokolra, hol legalább azt remélhette volna, hogy fölmelegedhetik.

Még egyet kanyarult a komp a viharban, s valamelyik bordája oly nagyot reccsent, hogy még az öreg is az istenhez kiáltott, hát még Tanti? ki meglátván éppen a tihanyi templomtornyot, istennel kibékülő szándékkal nyöszörgé magában.

- Devla!... csak most mehessek ki a partra, akkura viaksgyertyát mártatok, mint a tihanyi torony!

Mintha feleletet küldene az ég, a komp két erős hullám közé csapódott, s a reccsenés még nagyobb volt, mint az előbbi, mire Tanti meg nagyobbat ijedt, s minthogy eszébe jutott, hogy a tihanyi templomnak két tornya van, már a másikért is akart ugyanúgy akkora szál viaszgyertyát ígérni, mikor elkiáltá magát az öreg:

- Szórjatok ki mindent, ami nem ember! - mire néhány gondolat alatt négy lovat, két kocsit, s az ifjú párnak minden vagyonát a tátongó habokba vetették.

Tanti nagyot ijedt,... eszébe jutott, hogy a tót nem ember, és elrémült a gondolatnál, hátha ezek a boldogtalanok: ráfogják, hogy a cigány sem az...

A lovak a menekülés ösztönével kapálóztak a part felé, a kocsik rögtön a vízbe mélyedének, a tulipános láda pedig még néhányszor búcsúzólag bukott föl a hullámokból. Az emberek egy tömegbe szorultak a kompban, mint a megriadt nyáj, Tanti kétségbeesetten kapaszkodott a tömegbe, káprázó szemekkel nézvén ki a folyton dühöngő viharba, mely eledelül kocsit, lovat, ládát kapott, még sem lakott jól, mert mintha cigánypecsenye után folyna a nyála, egy-egy hosszú nyelvű hullámot vágott a komp felé, s itt-ott éppen Tantit nyalogatta, ki ha most sóból volna, mint Lótnak felesége, a víz már szépen elolvasztotta volna. A komp a szántódi rév felé csapódott, hol a víz a tihanyi szoros miatt úgy is legbolondabb, aminél közelebb valának a parthoz, - a vihar, mintha adósságot kérne ki a kompból, fokonkint megzaklatá őket.

A kétségbeesésnek is megvannak ösztönei, rokonszenv, barátság és minden keresztényi fogalom elfoszlik: csak az önmentésnek egyéni ereje küzd még.

A boldogtalanok egymást löködék, hogy a komp terhe szabaduljon, s minthogy mindenki menekülni vágyott, a védelem is erőfeszített vala.

Senkit sem tudának a vízbe lökni, ez elkeseredés az öntudatot újra fölizgatá s még egyszer volt egy közös gondolatuk, s valamennyi torok ordítá:

- Lökd ki a cigányt!

Szegény Tanti,... ő csak a maradék falatot kapta mindig, s most mégis őt akarják kidobni először.

És így lesz megmagyarázva ama nagy szó: hogy az utolsók lesznek elsők.

- Lökd ki a cigányt, - ordíták újra, s a hány kéz volt, utánakapott a kék köpönyegnek, melynek szintén az volt a baja, mint az egyszeri híres ködmönnek, hogy gazdája is benne volt.

Tanti csak a vizet látta, ami vér volt benne, azt késheggyel sem találnád meg benne.

- Lökd ki a cigányt, - ordíták harmadszor is, és már a komp oldala fölött lebegett a kék köpönyeg, a Tanti oly nagyon elhalaványodott, hogy a legjámborabb szent is megesküdnék rá, hogy ez nem cigány.

- Ne bántsd, - riadt közibük az öreg révész - vagy meghalunk mind, vagy egy sem - s ezzel intve Pistának, a hajó köteleit a derekukra csavarva ugrának a vízbe.

A fiatal asszony térdre hullott és Istenhez imádkozott, míg a kétségbeesettek magukhoz térve nézik az arcokat.

Pista a komp mellett küzdve feleségének áhítatos arcára figyelt, az öreg biztosan küzdött, s a cigány újra éledett.

Az öreget fönntartá a hit.

Az ifjú párt a szeretet.

S míg a többi kétségbeesett, a cigánynak mi maradt volna egyéb, mint: a remény.

Ne kínlódtassuk őket.

Megmenekültek!

Nagyságos uram, a kastély melletti mezőséget a nemesség számára foglalták le, ott tanulnak.

- Ki tanítja őket? - kérdi a direktor.

- Egy öreg kapitány és egy fiatal hadnagy a regulárisoktól; már két hete vannak itt.

- Adatott nekik ispán úr mindent, ami a kommodi... (üsse meg a mennykő a diákszavát) ami kellett nekik?

- Semmi sem hiányzik, nagyságos direktor úr.

- Sohase direktorozzon engem ispán úr,... mától fogva kormányzó vagyok.

- Amint méltóztatik parancsolni.

- Nem parancsolat ez, hanem nyelvünk regu... (üsse meg a mennykő,) akarám mondani: nyelvünk ezt szabja elejbénk; azaz hogy (már miért is nem lehetne ebből egy hozzá illő szót csinálni?) no, mondom, hogy ez szabály, érti-e, ispán úr, mi az a szabály?

- Értem, igenis: szabály annyit teszen ezután, mint regula.

- No csak ne csavarja vissza, ispán úr,... a regula lesz ezután szabály.

- Értem, nagyságos úr, lesz még valami parancsolat?

- Csak gazdálkodjanak az urak,... háborús világ van, minden szál szalmának hasznát veszi az ember.

- Éppen akartam mondani, nagyságos uram, hanem elkonfundálódtam.

- Már megint diákizál lánchordtát - hát nem tudja másképp mondani?

- Engedelmet kérek: akarám mondani, hogy szénánk és szalmánk innen-onnan nem lesz, ha így megy!

- Mi történik a szénával, szalmával?

- Isten úgy segéljen,... még elmondani is röstellem, - mondja az ispán elkomorodva.

- Nos, valami szerencsétlenség történt, ispán úr? - kérdi az öreg, segíteni akarván a dolgon.

- Bár inkább elégett volna még a lábán, - zúgolódik amaz.

- Megpenészlett talán?

- Még az sem volna oly nagy baj, alomnak tán még használható volna.

- Hát mi történt vele? - békételenkedék az öreg.

- Én meg nem mondom, nagyságos uram,... mert engem megöl a szégyen és a bánat.

- A patvarba!... csak nem futhatok a szomszédba, hogy ott kérdezzem meg?

- Nagyságos uram!... bocsásson meg, ha meg nem mondom, hanem jöjjön el, s nézze meg maga.

- Menjünk tehát - mondja az öreg egy hosszú, ezüstgombos nádpálcát vevén kézbe - hanem ha nekem diák szót kever mondásába, végigverem ezzel a bottal.

- Hej! kedves nagyságos uram, - szívesebben kiállnám én nagyságodtól azt a nádpálcát, mint amit mi most látni fogunk, bár meg ne értem volna ezt soha.

- Menjünk a kastély felé - mondja az öreg - hadd lássuk, mit tudnak már az új katonák.

- Magam is éppen oda vezettem volna nagyságodat. Ezzel kimentek, s az öreg tele gyanítással, anélkül, hogy a valóra akadna, korához képest nagyon is sebesen ment, s néhány perc alatt a kastély melletti téren voltak.

A kastély mellett álldogált a két tiszt, s nem sokára megtörtént a találkozás, megjegyezvén, hogy az öregúr tekintélye csakugyan itt sem veszíté el a hatást, s a két tiszt eddigi lármázó hangjából, az ispán csudálkozására, valamivel alábbhagyott.

A társalgás német nyelvre tért,... az öreg semmi esetre sem oly vadállat, kit én most valami idegenfalónak akarjak bemutatni, azért a társalgási nyelv megválasztása igen könnyen érthető okból a németre esett.

Az ifjabbik tiszt nagyon elemében volt, ha tréfálhatott, s az öregurat éppen jókedvében lelte.

- Nos, mit mondanak, uraim, tanítványaikhoz?

- Jók lesznek ágyútölteléknek - nevetett a hadnagy.

A kapitány jóízűt kacagott a hadnagy úr megjegyzésének, s ez az öregurat igen elkomolyította.

- Pedig uraim, azt hinném, hogy e néppel az ellenséget is meg lehetne verni.

- Ha az a deresre feküdnék - nevetett a hadnagy, mi a kapitánynak már kevéssé, az öregnek pedig egyáltalában sehogy sem tetszett.

- Attól függ uram! - okoskodik tovább az öreg - hogy milyen vezetőjük leszen.

- Vezetheti valaki az ökröt - nevetett még vadabbul a tiszt.

- Uram! én a történet lapjaira merem utalni az urat.

- Ej!... históriát könnyű egy pocakos kalamárisból kiírni: aki írja, nem félhet, hogy a szó elsül, mint az ágyú, habár hazugságot írnak is.

- Megenged az úr, ha mondom, hogy máshol is van história, nem csak nálunk.

- Mit tudnak máshol Magyarországról? - veté vissza a hadnagy.

- Már uram, ha nem tudnak,... - jegyzé meg az öreg... - az nem a mi szégyenünk.

- Majd vesződik valaki ilyen vad néppel, minő ebben az országban lakik - nevete tovább a hadnagy, - nézze meg az úr ezeket a barmokat, most fogadjunk tán nekik professzorokat, hogy beszélni tudjunk velük? hisz ha szólok nekik, hát szájtátva bámulnak rám, aztán mi most két hét alatt tanítsuk be, mikor azt sem tudják, merre van halb links, halb rechts! Hanem nem is vesződünk ám: íme látja az úr, az egyik lábra szénát, a másikra szalmát köttetek a marhának, hogy arra fordulni tudjon.

Az öreg odanézett s rögtön megérté az ispán panaszát, maga is elkeseredett, máskor talán könnyeket hullatott volna, most az elkeseredés küzdött benne.

- Uram! - mondá aztán - az úrnak megbocsátható e vétke: mert e népet nem ösmeri, melyben, fájdalom, olyan furcsa erények is vannak, hogy a száz botot nyögés nélkül kiállni dicsőnek tartják, de ha már annyira vagyunk, és még hasznát akarják venni e népnek, ám ha kell, a fegyelemért verjenek mindenikre száz botot, s én mondom, az a száz bot nem tesz annyi kárt, mint ez az egy szál szalma! Alásszolgája!

Hazament az öreg, gondolatai össze-vissza tolakodtak agyában, végre az öreg kapitány is azt mondá:

- Ezzel a néppel nem fogunk franciát!

Kedves barátom Dani!

Grófomat várom, nem hagyhatom bolondjában a jószágot ilyen háborgós időben, különben nálad volnék, és legutóbbi ódádért agyonszorongatnálak. Édes barátom! de boldog ember vagy, aki úgy ösmered édes nyelvünket, hogy nem szorulsz idegen mankóra, hogy eszed járásának szavakat találj.

Eszembe jut az a mese, mikor a szajkót áruló fiút egy hebegő úrfi megszólította, mondván, hogy a szajkó már ügyesen be-be-beszél, mire amaz azt felelé: Ha csak úgy tudna beszélni, mint maga, mindjárt kitekerném a nyakát.

Oh, barátom, könyörülj rajtunk, kik csak höbögünk azon nyelven, melyen te oly dicsőn írsz.

Hogy levelemet be ne piszkoljam, külön papírra fölírva küldök vagy harminc diákszót saját fordításommal, lehetetlen hallgatnom embereim beszédét. Válaszodat kérem, addig is gondolj rám, öreg barátodra, ki házasságának éppen ötvenedik esztendejét üli ma. A viszontlátásig barátod

Szántay Zsigmond, jószágkormányzó.

Kívülről: "Az úrnak, tekintetes Berzsenyi Dániel úrnak."

Eközben bekopogtat valaki az ajtón.

- Szabad! - kiált az öreg erőteljes hangon, mire belép egy hajlott korú megőszült pap, a helybeli lelkész, s úgy látszik, az öregnek jó barátja, mert egymás nyakába borulnak, amint tudniillik a tisztelendő úr elvégzé azt a köszöntést, mely a levélben is érintett alkalomra vonatkozott, aztán pedig jó kedéllyel beszédbe eredtek.

- Hát, Zsiga! tudod-e mi újság? - kérdi a pap a házi urat.

- Előre is félek, hogy rosszat mondasz, édes Józsim talán csak nyakunkon a francia.

- Maga még nem, hanem a szele, gondold csak, barátom,... bejött a módi.

- Meg is ütheti a guta, - csodálkozék amaz - még az hiányzott.

- Pedig itt van! - míg te az alsó jószágokon valál két hónapig, addig mint a járvány szétfutott a környéken mindenféle francia szokás. Van már módis szoknya, módis fejkötő, módis cipő, módis kendő, meg a jóisten tudja, hányféle módi, mert aki most két hónapja vett valamit,... az már avul, megint újat találtak föl Párisban, most meg az a módi, s akitől telik, megveszi.

- De a férfiak csak nem bolondultak meg?

- Hellyel-közzel! mert az asszonycseléd addig rimánkodott, hogy levette az urát lábáról, éppen most hallám, hogy Tamási Ferkó barátunk felesége is egészen a módinak adta magát, s ami több, gondold el, tegnap láttam kocsikázni őket, és...

- Nos?

- Bíz ő kelme maga a jámbor balfelől ült, az asszony pedig jobbról!

- Na, lánchordta, ha ide jön, le is ütöm sarkantyúját a kordováncsizmáról.

- Hohó! kedves barátom,... vége a sarkantyús kordováncsizmának, olyan stibliket visel a bő lábravalóhoz, hogy olvasva elmenne akármi zsidónak.

- Fölfordulunk, barátom! nyelvünket agyongyötörték, mielőtt azt helyreigazítaná néhány becsületes ember, íme még ruhánkból is kivedlünk.

- Ne búsulj, öreg, hadd hulljon ki a férgese, tudod, hogy isten nagy próbának teszi ki választottait, nem szabad kétségbeesni.

- Jó, jó! édes Józsim, csakhogy még ráért volna az idő, s én nem szeretem, hogy vén fejjel még ezt is megértem. Istenem, mi van még hátra?

E szónál bejött az öregasszony, tisztességes magyar szabású selyemruhában és csipkés főkötőben, aztán köszöntvén a lelkészt, félig tréfás, félig komoly hangon ekképp szólítá meg az öreget:

- Kedves öregem! isten jóvoltából megértük házasságunknak ötvenedik esztendejét,... amint a régi szokás tartja, a házasfeleknek ilyenkor ami kívánni valójuk van, mindenik előadhatja, s ha megegyeznek egymás közt, jó ha nem hát - nem tudom igaz-e? még el is válhatnak.

- Ejnye, édes banyám - vágott szóba az öregúr, - bizony azt hiszem, valami kérő ólálkodott a ház körül, mikor én az alföldön jártam.

- Ki tudja! - mond mosolyogva az öregasszony.

- Bár csak tudtam volna, kedves Zsuzsim, legalább a mentémet helyrerángattam volna, de bíz azt gondoltam, hogy amúgy is jó lesz, s íme hogy megijesztesz.

- Ijesztés, nem ijesztés, apjukom, - szólt az asszony némi komolysággal, - nekem ezen a napon három kérnivalóm van kendtől, s kereken kimondom: ha nem teljesíti kend,... isten úgy segéljen, nem tudom mihez kezdek.

- Csak ki vele, édes Zsuzsim - a bögrét is elhúzzák a tűztől, ha nagyon forr, - mondd el csak szaporán, hogy nagyon meg ne ijedjek, mert akkor talán hatfélét is kérnél.

- Az első az volna, édes apjukom, - mondja az asszony - hogy ezután én is azt mondhassam kendnek, hogy Te, nem pedig Kend!

- Ezt már tudom, édes Zsuzsim - mondá meggondolva az öreg - hát a másik mi volna, hadd hallom azt is?

- A második kérésem meg az volna - mondja egyet megnyugodva az asszony - hogy... ezután... én is... a... láda fiába nyúlhassak, mikor akarok, - mondja az asszony az utolsó szavakat egymás hátára sietvén, hogy hamarább künn legyen lelkének egész terhétől.

- Hm,... hm! - dörmögött az apjuk, még mindig egyforma kedvében, s minden további megjegyzés nélkül rákérdi: - Hát, a harmadik kérésed mi lenne?

Egyet, kettőt, de tán hármat is köhögött az asszony, utóbb aztán nagynehezen az is kijött, azaz hogy amint maga mondá:

- A harmadik kívánságom volna, hogy mivel... most már... mindenfelé... az a módi (hallod öreg? módi!) mikor kimegyünk valahová kocsin,... hát én üljek... jobbfelől.

Itt elakadt a szó, s az öregasszony remegve várta a szót, mint mikor a barát föladja a penitenciát.

Szántay Zsigmond úr egyet gondolván, ilyenformán felelt az asszonynak.

- Édes Zsuzsim! ami első kívánságodat illeti, hogy ezután ne kelljen engemet megkendezni, hanem tenek szólíthass: vigye patvar, legyen meg a kívánságod, ötven esztendő óta csak összetörődhettünk,... szólíts tehát te-nek.

Egyet megnyugodott az öreg, kevés váratra azonban megint szóhoz kapott.

- Második kívánságod az volna, ha jól hallám, hogy ezután a ládafíába nyúlhass, amikor te akarsz,... édes Zsuzsim, ne legyen panaszod, vénségedre most már úgy sem pazarlanád el, nem bánom, legyen meg a kívánságod, jól van!

Itt megint megállt az öreg, hanem mintha két engedelemre legalább egy megtagadás is illenék, azt mondja most:

- Hanem ami a harmadikat illeti, erre arra lánchordta módidnak, az én házamat, meg az én böcsülettel megőszült fejemet vénségemre meg nem gyalázod, s nekem ugyan jobbfelől nem ülsz, ha meg kétszáz esztendeig élnénk is, punktum!

Ez a punktum pedig annyit tett abban a világban, hogy erről a dologról elég volt ennyit mondani, aminthogy úgy is lett, de azért a két öreg nem hogy el nem vált, hanem úgy megülte az ötven éves menyegzőt, hogy maguk is örvendeztek bele.

Ilyen emberek éltek akkor.

Szent István idejében ilyenekből kerültek ki az akkoriban úgynevezett eleven szentek.

Ezeket ugyan nem nevezték el szenteknek, de annyit mondhatunk, hogy tetőtől talpig becsületes emberek voltak. Jaj be nagy kár, hogy az ilyen ember meg nem marad magnak.

De hogy ismét helyreigazodjunk, kezdjük ott, ahol elhagytuk a dolgot, azaz hallgassuk, mit beszél Szántay Zsigmond és az öreg pap?

Ami Tihanyban beszédtárgy volt, elmondta már, most a tisztelendőn volt a sor.

- S te mikor jöttél meg? - kérdi Szántay Zsigmond.

- Éppen tegnap, egy részét a nemességnek Budára kísértem, egyúttal megtekintém a tábort.

- Hát Kisfaludyt láttad-e?

- Legtöbb időmet vele töltöttem, amennyit tudniillik üres idejéből elszakaszthatott.

- Nos, hogy érzi magát?

- A főhercegnek kedvence lőn, annyira hogy egy munkának írásával bízá meg, mely egyenesen a kormány magánhasználatára volna alkalmazandó.

- Ezt már szeretem, hogy olyan embert kérdeznek meg, aki olyan igazat mond, hogy kész hasznunkra válik,... tudom örül.

- Örülne, ha sejtelmei rosszat nem gyaníttatnának véle.

- Mi a manót!

- Sem többet, sem kevesebbet, minthogy a nemesi fölkelést haszonnélkülinek látják.

- Boldogságos isten! s nem jut eszükbe 1741, mikor Mária Terézia Pozsonyba jött közibünk, hisz mint fiatal legény, magam is ott valék. Hej, barátom Józsi, hogyha nekünk akkor nincsen oldalunkon a kard, nem lett volna mit kirántani a legelső szóra. Mi mentette meg akkor a trónt? nem az, hogy született katonák voltunk? s nem kellett előbb szénát, szalmát lábainkra kötözni, mint most. Bizony, bizony mondom, jobb volna, ha míg lábainkkal vesződnek, arra buzdítanának, hogy azt kell ütni, aki szemközt áll, majd aztán, útközben hamarjában megtanulnánk egy kis engedelmességet és dobszót, de míg mi máson vesződünk, addig rajtunk üt az ellenség: amit tulajdonképp nem bánnék, legalább nem kell utána menni, de amit megeszik, az kár. És íme, majd nem az ellenséget fogják megszalasztani, hanem minket.

- Ez politika, mondja Kisfaludy,... de azt is mondja, hogy üsse meg a mennykő.

- És a főherceg ezt tudja?

- Nagyon is... és ami több, keserű összeütközései vannak, de hiába! Károly főhercegen kívül senki sem pártolja!...

- Higgy nekem édes Józsim - kín élnem, és ha neki keseredem, még a franciának szaladok egy rossz puskával.

- Jól mondod, rossz puskával, amilyent tudniillik a fölkelők kapnak. Budán láttam a táborban a kiosztott fegyvereket, egy jó sincsen köztük. Kisfaludy végigvezetett Alvinczy táborán, a generális maga is velünk volt, egy helyütt, midőn megállnánk, szemközt áll egy nemes atyánkfia, s minthogy a generálist néhányan már ismerék, szájról szájra szaladt a neve, s ezért gyanítólag mondja a szemközt álló a generálisnak:

- Kend az Alvinczy?

- Én vagyok, mi kell?

- Kend adta ezt a pisztolyt, a melyiknek még rugója sincs?

- Talán én adtam.

- No hát nem savanyítaná be kend ezt a pisztolyt! - s ezzel nagyot röhögve ment el, a többi közé, honnét elég tisztán hallám, amint mondák: "bolonddá tesznek itt bennünket".

Elhallgatott a két öreg, kialudt a pipa a szájukban, de az a jó magyar vér lángba gyúlt, s ha látnád őket, megesküdnél, hogy de mindjárt lóra ülnek, és az ellenségre mennek.

De szép mulatsága volt pedig ez a magyarnak: az ellenséget verni.

Nem is feledkezett meg rólunk a jó isten, akárhonnan egyet csak küldött. Kibúsulván magukat az öregek, megnépesedett az udvar, néhány negyed óra alatt vendégekkel telt meg a ház, lévén tudniillik az az idő még akkoriban, hogy cédulával nem invitálták a vendéget, hanem egy-egy háznép amilyen járószerszáma volt, kocsioldal közé férkőzött, rávett egy tisztességes ruhát, s elment a jó baráthoz, kinek akkoriban még nem jutott eszébe azt hazudni cselédei előtt, hogy a vendég előtt elzárkózván, szemtül szembe mondja: senki sincs itthon!

Amely gazda ilyet mondott volna cselédje előtt, még a cseléd is otthagyta volna.

Íme! mennyire kiokosodtunk, mióta bejött a módi, - elnevezték civilizációnak, hogy az ember a cselédje előtt bátran hazudhatik és nem pirul el érte.

Nem akarom összeszámlálni a kocsikat - elég az hozzá, hogy megtellett a ház: s míg az udvaron a sok baromfi sírt-rítt, ordítozott, addig ott benn az igaz barátság kurtán elmondá azt az egy-két szót, ami édes örömében nyelvére került, de volt helyette olyan szíves ölelgetés, hogy majd egymásba szakadt az ember, nem lévén semmi híre azon gyilkos módra kikeményített mindenféle portékának, mellyel úgy kell mostanában bánni, mintha forgácsfánk volna.

Szinte jól esett nézni, mikor egy-egy fiatalabb menyecske és süldőleány a kedves urambátyám karjai közé került, nem nyafogtak és rikogattak úgy, mint a mostaniak, kik azonban úgy négyszemközt most tán mégis szelídebbek, mióta már tudniillik a módi bejött, mert a mostani ölelésnek több a nyomtatott históriája, mint akkor. Pedig az akkori fiatal nők, ha a konyhában megfordultak, pirosabbak voltak ám, mint az a lelkem galambom nagyságos kisasszony, ki most fazekait, vagy akarom mondani köcsögjeit a tálas helyett az asztal fiókjában tartja.

Egy hajdú készen állt a kefével, hogy a vendégekről leszedje az úti port, ezzel megvolt az öltözködés, de ha történetből előbb künn volt a gazda, s az ölelkezés mindjárt első kézből így porosan akadt, csak egyetlen kő sem mozdult meg a szent Gellérthegyen.

Míg a konvenciós cigányokat beparancsolta a kisbíró, a lányok és ifjak külön csoportban gyűltek össze,... s az öregek egymásra találtak, az öregek hányták-vetették az ország dolgát, az asszonyok szapulták a vásznat,... a leányok virágmagról s más ártatlan dolgokról beszéltek, az úrfiak pedig beszéltek egymásnak mindenféle tréfát, mert még akkor nem lett volna, ki szemközt mert volna állni egy sereg leánnyal, hogy ott hazudjék nekik csillagról, liliomról meg más mindenféle virágról. Az efféle szavak pedig, mint: bájos körében, kéjdús pillanatok, sóvár vágy, lelkem üdve, szellemek szárnya, sóhaj, és több bolondos szerszámok még valahol Helmeczy Mihály úr fejében nyugodtak, a mi régi zamatos nyelvünk pedig nagyon módjával adta azelőtt a cifra szót, s ebben a tekintetben megvolt az a jó haszna, hogy nem lehetett vele minden bolondot elmondani, mert abban az időben igen könnyen azt mondta volna valami tűzről pattant nénémasszony, hogy: uramöcsém, de sokat hazudik; mert amint mondom, ezt a gondolatot sem tudták ám még akkor valami mézesmázosabb formában kitálalni.

Tekintsünk be legelőször is az asszonyságok közé, magunk jószántából szívesebben maradnánk ugyan a lányok között, de már feleséges ember létünkre meg írásközben sem tanácsos a lányokról elmélkedni, mert hiába, - bele talál nézni az asszony az írásba, s még rám fogja, hogy valami kedves arcon akarok ott elmélázni.

De minthogy a lányok nagyon is susognak, hallgassuk inkább az öregebbeket, mert azok már nagyobb zörejjel vannak. - Szántay Zsigmondnak egyetlen fia ült annyi asszony között, s az öreg Schnellerné, még akkoriban javabeli asszony, az iregi ménesmesterné vitte a szót...

Néhány évvel előbb halt meg a jó lélek, annak idejében csinos asszony volt, élt hosszú kort, minőt ritka ember él, mert unokáinak gyermekeit is látta nagyra nőni, nem volt az a búcsú és jó mulatság, hol őt kifeledték volna. Katonás asszony volt, akár odaállhatott volna akármi ezred elé, amiről az öreg Schneller, jámbor német ember, leginkább bizonyítványt adhatott volna.

- Megvénítesz gyerek! - mondja Szántay Sándornak, ki az öreg uraságnak titkára vala, s még nőtelen ember.

- Nem tehetek róla asszonynéném, hátra nem mehetek, mert énutánam is jönnek.

- Jól van, jól, öcsém Sándor, csakhogy nem illik ám már, hogy ilyen bajuszos legény csak úgy lógósnak járjon, lánchordta, mert ha már úgy tesztek, hogy olyan kínálva házasodtok, az öregeknek még annyi vigasztalódásuk sem lesz, ha kimennek ebből a világból, hogy marad-e valaki utánuk?

- Ráérek még, édes asszonynéném.

- Érsz az ördögöt - pattant föl az öregasszony - megnőttél öcsém, kenyered is van, köszönd az istennek,... lásd mennyi lány van ott a másik szobában,... hisz nem akarom a magamét kínálni - de már tudod, hogy én olyan szókimondó vagyok, azért mondom neked, te meg mondd a többinek, hogy a leányt nem lehet ám besavanyítani, mint az uborkát, hogy sokáig maradjon, annak is csak legjobb, ha idején megkerül a párja.

- Csak találnék egyet.

- Minden zsáknak a maga foltja, öcsém Sándor - lásd, nekem is került. - Német a lánchordta, de bezzeg formáltam belőle embert, pedig mikor összekerültünk, az egy drága szót sem tudott magyarul, én meg még annyit sem tudtam németül, azaz hogy én most sem tudok.

- Aztán szerették egymást asszonynéném?

- Persze, hogy szerettük.

- Hogyan?

- Bolond Istók - viszonzá jó kedéllyel az öreg - megöleltük, megcsókoltuk egymást, utóbb pedig az én jó németem nem kapott addig egy harapás falatot, míg meg nem tudta mondani magyarul, hogy mi az, a mi előtte van? - S most nézd meg, olyan magyar, hogy a verbungon is elkelne huszárnak, - azért, öcsém, ne válogass, hanem amint mondják, nézd meg az anyját, vedd el a lányát.

- Úgy, úgy, Schnellerné - mondja a bejövő háziasszony - mosdasd meg az úrfit, már én belefáradtam, hanem csak maradjon nekem nőtlen, tojásra ültetem a kamaszt, mint a kotlóst!

- Hallod anyádat, Sándor? - kérdi Schnellerné.

- Régen mondogatja már ezt édes anyám - de még sem nézett leány után, úgy-e?

- De majd én keresek, úgy-e? - csak lesd - mondja az öregasszony - a te pajtásod lesz az édes fiam,... ha olyant választanék, aki téged verne meg, - akkor is az én nyakamra futnál majd.

- Nem is lesz akkor soha feleségem, ha azt akarja édesanyám, hogy én keressem.

- De édes fiam, régen volt az, mikor ölben hordoztalak meg kásával etettelek, s alig hogy három-négy fogad kibújt, rossz kölyök, bezzeg kaparásztál a kanál után, hogy magad ehessél vele. Hát a kanál után ki kapaszkodott legjobban, hogy magad merhessél, csakhogy embersorba férkőzhessél, úgy-e?... no,... most ott vagy,... s íme visszakéredzkedel ölbe! nem szégyenled magad?... talán még kását is kérnél?

Tréfaképpen volt ugyan félig-meddig a dolog, de a hosszú lében, fűszerszámképpen, volt egy kis igazság is: mert az öregek a fiút, ki különben a lehető legderekabb ember vala, házasítani akarták, csakhogy a fiú nagyon is furcsának találta, mikor szülői néki arról beszéltek, hogy a fiúknak is legyen fia.

Ez azonban csak a patriarkális életben volt meg, mikor még nem jött be a módi.

Mi persze, hogy könnyebben vesszük ezt a dolgot, hisz az a tartózkodás kiment a módiból.

Kitalálták tehát kegyetek is, hogy miért vették úgy kézbe Sándort, s amint gyanítható, az öreg Schnellernét meg is kérték a szülők, hogy gyújtson a gyerekre.

Nem is volt rosszul kigondolva a dolog, az öreg Schnellerné annak idejében a négyesbe is odadurrogatott, meg az igazat is megmondta, ezért igen gyakran és szívesen kérték meg hasonló dolgok elintézésére. Volt is látszatja az ő befolyásának, mert akiket ő egymás mellé állított, azok aztán mustra alá kerültek.

- Megbecsüld a feleségedet - szokta ilyenkor mondani a férfinak, - mert ha meghallom, hogy ok nélkül zajgatod, majd az udvarodon termek! - Ettől pedig jobban irtózott bárki, mint a fergetegtől, mert akit az egyenetlen úton kapott, szóval azt úgy megvásította, hogy ha pápista volt, bizonyos, hogy kilencszer meggyónta ugyanazt az egyetlen egy vétket.

- Neked meg azt mondom - szólott a leánynak - hogy a nyafogást otthon hagyd, a férfi nem ér rá azt lesni, mi bajod: örökké nem ülhetsz otthon, mert akkor még inkább ordítanál valaha,... majd megszokol az uradnál: az anyád sem nőtt ki az apád könyökéből. Azért ha szokatlan az új ház, ha benn lakol, meglátod, hogy annak is van fala meg teteje, ne félj, nem szakad rád. Süss, főzz, hogy meg ne ehülj, meg az uradnak is jusson, aztán majd meglátod, - hogy híva se jönnél később vissza.

S mikor a leánynak eleget beszélt, ráadásképpen még azt is mondta:

- Olykor-olykor betekintek hozzád, hanem panaszt ne halljak, azt mondom.

Körülbelül ilyenforma volt a tíz parancsolat, mit Schnellerné a hívek lelkeinek ki szokott osztogatni, ezenkívül pedig mindenki tudta, hogy az öregnek látogatása ki nem marad, - vagy keresztelésre, vagy bérmálásra jött, ha tudniillik oka volt rá, de ha nem volt panasz, amely eset többször előfordult, mert mindenki vigyázott magára, - mondom ilyenkor az aztán szívesen elbeszélte egyik nénémasszonynak, hogy ez is az én munkám!

Úgyszólván minden körnek megvolt abban az időben az ilyenforma asszonyvicispánja, ki a környéknek elösmert, bevallott feje volt... A meghurcolt becsület ő hozzá menekült, s jaj volt annak, ki a száján kiszalasztott egy megrágatlan szót, néha az ilyen úgy kiszenvedett, hogy kínjában kérődző állatnak is beállt volna, hogy a kiszalasztott szót újra megrághatná.

Ez egy megszokott hatalom volt, közbecsülésből eredt, és élt hatalmával, mely alól elvonulni nem tudott senki.

Lássák önök, az a tekintélyek kora volt, melyről azt mondjuk, hogy lejárt! Fájdalom, hogy lejárt, a civilizációnak elbérmált szabadosság szétáradt, s mint midőn Aeolus a szeleket kibocsátotta, teleszítt pofából fújták az ordító-vihart, mely hogy megtisztítsa a levegőt, kíméletlen rohanásában minden gyengéd virágot letépett.

A patriarkális élet tekintélyei nem azon kobakok voltak, melyeknek, mint az erdei tuskónak, megvolt a maguk ideje, hanem voltak azon érett eszű fők, melyeknek nézését, - kérdő, feddő és rendreutasító szemeit nem bírta kiállni a léha nemzedék.

Féltek úgy-e nyomorúk a tekintélyektől, kik ezer olyan dolgot kérdezhetnének, mire felelni nem tudnátok?... Vígan lehettek, mire megvénültök, végképpen vége leszen a tekintélyeknek, üres fejetek jót áll ezért, abban már nem lesz megtekinteni való.

Asztalon a leves - szólt a háziasszony, s mindenki helyrehúzódott, néhol a fiatalok közé egy-egy öregebbet helyeztek, hogy szem legyen rájuk, nem mintha szükség lett volna e kármentő gondolatra, hanem azt is gondoltak az öregek, hogy nem árt.

Kulcsár uram szakácskönyvében az utolsó falatig meg van írva, hogy milyen volt az akkori magyar koszt, nem akarom leírni, elég az hozzá, hogy jó volt. Könnyen megtörténhetnék, hogy éppen valami éhes diák olvassa most ezt a könyvet, - szegény párát éjjel is ébren tartja az étvágya, mért költögessem föl benne az alvó oroszlánt?

Schnellerné kinézte a helyet Sándornak, s nehogy valamiképp férfiakhoz keveredjék, két leány közé küszöbölte. Nem is volt az rossz hely, magam is odaülnék mindjárt, azaz hogy hova is beszélek anno 1809-ben, mikor én akkor világon sem voltam, na de azért annyit mégis tudok, hogy az egyik szebb volt, mint a másik.

- Vőlegény van a háznál - kiáltott fel egy dévaj férfi.

- Ki az? ki az? - hangzik mindenfelől a kíváncsi kérdés.

- Találják ki! - ingerkedék odább amaz, mire még kíváncsiabbak lettek, mert a vőlegény igen alkalmas perszóna volt akkor is arra, hogy rovására ötven ember nevessen egy nagyot. A legénypajtások, mint valami elkárhozott lelket, sajnálják az ilyent. "Megver a feleséged", - mondja az egyik. "Letéteti veled a pipát", - mondja a másik. - "Markodba olvassa a költőpénzt", - ijesztegeti a harmadik. "Megállj csak! - szól a negyedik - majd megtanít az asszony ülni", az ötödik pedig mást mond.

Azután ha szabódik és azt nem mondám, hogy nem leszen az úgy! rögtön fölriad ellene egy vert had, amelyik saját magán már tapasztalta, hogy: deb'z úgy lesz! Ezek aztán rákezdik: "Jól van jól: - én is így beszéltem!... te sem lész különb ember", s ha mindezekre még jobban védelmezi magát, utolján még a lányuk is dévajkodnak vele. Bácsi! tud-e fésülni? Jöjjön, majd én megtanítom harisnyát kötni. Na, tartsa előbb a két karját: - mire egy csomó pamutot öltenek rá, s vagy félóráig ott állhat, mint az útmutatófa. - "Én azt is követelném, hogy vasalni tudjon" - ingerkedik a másik, míg végre az öregebbek is előkerülnek, s még olyanformával is ijesztik, hogy egy szál cérnára az asztallábhoz kötik, és ringatja a bölcsőt.

Az úristen legyen irgalmas, kegyelmes egy vőlegénynek, az beállt röhögtető masinának, - ha nem szól, akkor is nyaggatják,... s ha meg védelmezi magát, még az is rezzegeti, aki eddig nem szólt.

Ezért nézett körül mindenki oly kíváncsian, hogy ki az a jámbor keresztény, kinek éppen a legjobb étvágyát most lehet elvenni, mikor enni akar.

Éppen Sándor mellett a két nő cincog legjobban, hogy ki lesz a vőlegény?

- Ej, ej - szól az előbbi - a kisasszonyok nem tudnák? holott két testvér létükre köztük ül az, akit keresnek - tudniillik Sándor.

Mikor Péter Krisztust megtagadta, és a kakas a harmadikat elkukorékolta, Péter nem ijedt meg úgy, mint Sándor ama szónál, hogy őt vőlegénynek mondják.

Én már próbáltam ezt a mulatságot kétszer, jaj! be megviselt engem a világ, ki dicsérte, ki gyalázta azt a házasságot, melyről mi római katholikusok azt mondjuk, hogy szentség. Már aztán nem tudom, hogy nem azt értik-e alatta, hogy a feleséges embernek legkönnyebb alkalma van megérdemelni, hogy szentté legyen, mondom, ezt nem tudom, mert azt sem tudom, hogy hány szentnek volt felesége. Majd ha ráérek utánajárok, még a mártírokat is előkeresgélem.

- Sándor a vőlegény!!! - zajgott a vendégség, mire Sándor olyat vörösödött, mint a piros posztó.

- Elvörösödött! - visított a sok lány. - Ni, ni!... Sándor bácsi! - örvendezett a dévaj nép, melynek elég, hogy valaki egy szokatlan színt vegyen föl eddigi formájára, úgy bánnak aztán vele, mintha a lopott portékát kezén érték volna, tagadhatja azt már, mi kell ezeknek egyéb bizonyítvány, hisz most is azt visítják: elvörösödött.

Nem akarom elmondani, miként nyaggatták a fiút, elég az hozzá, ha még nem volt szent Sándor, még ebből válhatik.

Sándornak két szomszédja tehát egytestvér vala, szakasztott képmása egyik a másiknak, úgy hogy a festő egyiket a másikról levehette volna.

Most kezdődnék aztán annak leírása, hogy miben állt voltaképpen az ő szépségük.

Hanem én csak megvallom, hogy ezt a leskelődést nem szeretem, más embernek talán több béketűrése van addig ólálkodni a leány körül, hogy még a lábát is meglátja, s akkor nagy örömmel mértéket vesz neki, nem tudom miképpen, és egész boldogsággal fecsegé el, hogy a lábak csakugyan picinyek. Ezeké mekkora lehetett, nem tudom, hogy sántítnának, nem vettem észre, s mindenik meg tudott állni a maga lábán, azt tartom leírásnak untig elég ennyi.

A karcsúságról csak annyit mondhatok, hogy nem az a mostani ideális vékonyság volt, melyet annyi erőlködéssel, mennyivel az ember egy miskolci kenyeret megszegne, ketté lehetne vágni. Ha majd a férje átkarolja egyszer, legalább nem nyöszörög bele.

Az arcokat mostanában halaványaknak szokták írni, némelyik persze olyan, mintha répából faragták volna, - azt mondják, érdekes, pedig abban az időben, amelyik apának ilyen leánya volt, azt mondta a jó barátja: Pajtás, vagy beteg a leány, vagy hogy krétát eszik.

Eleven, piros bíz ez mind a kettő,... mire más azt mondaná, hogy rózsák vannak ott, de csak hagyd abba, kedves barátom, ti messzebb mentek, mint én, mert ti nem elégesztek meg azzal, hogy a szoba falát is berajzoltatjátok - azt hiszitek, hogy kisasszonyaitok is szebbek lesznek, ha egy kissé az arcukat is bemázoltatjátok.

Ti azt mondjátok egy sápadt nőről, hogy minő érdekes arc! Ilyenek a ti nőitek, - az enyéimmel, ha szemközt jött valami jó ismerős, azt szokta mondani: látom, húgomasssony, friss egészségben van. Ennyi a különbség.

Ti nem röstellitek a fogakat megvizsgálni, ez pedig a legnagyobb gyöngédtelenség a világon, hogy valakinek a szájába kandikáljanak. Ám lássátok, ha szép kisasszonyaitok ezt oly könnyen megengedik, és én szóról-szóra elhiszem, mikor azt mondjátok, hogy a kisasszonynak foga valóságos elefántcsontból van.

De még az orrnak sem hagytok békét, a ti kezetek szentségtelen, mint azé a nyíri paraszté, ki a nemzeti múzeumban a carrarai márványt túrónak nézte, s egy bugylit ki is húzott, hogy kóstolónak kikerekítsen egy darabot valamelyik pogány szentből.

Orra is volt mindkettőnek, s a többi szépség mellé az is odaillett.

No a szemük, az már nagyon is szép volt,... ennél többet nem tudok mondani, minek ismét az a baja, hogy az akkoriak nem maradtak úgy veszteg, mint némely mostaniak, hogy első látásra úgy megállják a nézést, hogy ti kedves jó barátim, mint valami tó fenekébe, órákig nézhettek.

Hajuk is szép volt, meg voltak fésülve illendőképp, ámbár ha borzasabbak volnának, nektek jobban tetszenének, úgy-e? Csakhogy azok nem hányták ám a fejüket, mint némelyik mostani a színházban, hogy akárhányszor megtörténik, hogy szeleburdiságból a páholy oldalához üti.

Úgy kell neki, s ha annyit kapkodja fejét jobbra-balra a sok arszlán után, fogadom, egyszer még be is töri a fejét. Aztán későn jajgat akkor.

Ezekből tehát tessék megérteni valamiképp, hogy a mi kisasszonyaink mégis szépek voltak, amit abból is elhihetnek, hogy akit én egyszer férjhez akarok adni, - mert az egyik férjhez fog menni nem sokára - annak, mondom, szépnek kell lenni, mert én rosszat senkinek sem kívánok, minthogy magam is rendesen azt kerestem ki, amelyik a legszebbik.

- Elhívasson ám, Sándor bácsi, a lakodalmába, - mondja az egyik jobbról.

- Az én lakodalmamba? - kérdi Sándor.

- Oda! oda!... - tréfálgat a lány, látva, hogy szekretárius uram maga-magának is titok.

- El sem jönne, Jolán kisasszony, ha meghívatnám.

- Ha félholt volnék is, fölkelnék, csak azt hallhatnám, mikor Sándor bácsi azt mondaná a pap előtt, hogy szeretem,... tudom, súgva mondaná el.

- Azért is nagyot kiáltanék.

- Mekkorát? - ingerkedék a lány, mire Sándor is nekibátorodván, némileg szemközt fordult a lánynak, kétségtelennek látszott, hogy egy hangos szót akart mondani, de az is meglátszott, hogy nem egészen a tréfának hangján lesz az mondva, s mikor az ifjú a fölmelegült érzelemnek hangján a pillanatnyira csillapult csöndben ki akarná mondani a szót, zavartan mondá a lány, kendőjét Sándornak szája felé tartva:

- Az istenért, ne mondja!... Meghallanák - súgá odább, s oly lángba borult a két orcája, hogy az előbbeni szónok úr sehogy sem tudá megállani, hogy most meg Jolán kisasszony pirult el.

A lány fölijedt,... szép szemeivel merőn a tányérba nézett, hogy egy eláradt könnyet észre ne vegyenek, s ha a vigyázó Schnellerné másfelé nem kapja a beszédet, hangos sírásra fakadt volna az előbb még oly csintalan leány.

Valamelyik professzoromat nagyon szeretném megkérdezni, hogy miféle lelki állapot lehet ez? Hogy nem lehetetlenség azt világosan látom,... s ámbár az is természetes dolog előttem, hogy akinek a tyúkszemére lépnek, nem akarva is elkiáltja magát,... azért tisztelt professzor, úr, kegyed oly gyengédtelen ember volt, hogy erőnek-erejével én tőlem kérdezte azt, amit ön bizonyosabban és jobban tudott, mint én, engedje meg, ha most én kérdezem azt, amit valóban nem tudok.

Vagy tán ön sem tudja... vagy hogy éppen tagadni akarja ezt: mert az az elpirulás valami ritka dolog,... oh, az úristenre kérem önt,... hadd simuljanak el orcájának tudós ráncai, s ne mondja ki az újabb korra a szörnyű szót, hogy a szemérem kihalt már.

Nem! nem! hova beszélek össze-vissza mindent, hisz magam is az újabb kor gyermeke vagyok, részese két tiszta szerelem boldog mosolyának, hisz ha ez arcokat nem látom, nem tudnám oly elevenen elképzelni a múltnak csöndes és romlatlan erényét.

Úgy, úgy! tisztelt professzor úr, a jónak is prédikál a pap a gonoszról, hogy kerülni tudják.

Egyik tál a másik után fordult meg az asztalon, s amint fölebb mondám, nem akarok a konyhaköltészet babérlevelei után nyúlni, hadd maradjanak azok abban a pácolt lében, melyben az őzcombokat áztatta kétszer huszonnégy óráig a szakácsné, éppen ennek tulajdonítható, hogy az egyik vendég még az ujját is megszopja, mert, vagy illata, vagy az íze esett oly jól neki.

Keresztülmentek az ebéden, s a két szomszéd kezdi hinni, hogy az ő lelkeik aligha nem beszélgettek addig, míg nyelvük hallgatott, egyet-egyet összenéztek, és szinte jól esett, hogy egymás mellett ülnek, a körülülő kaján nevetők, mintha közös ellenség volna, mely ellen összetartva védelmezhetnek csak magukat!

Higgyétek meg, hogy e szótalan beszéd tudná csak megmondani, hogy a mi ifjú uraink minő irtóztató hazugságokat mondanak el könyv nélkül, - mennyiben tudniillik otthon jó előre, mindenféle Aurorák és Almanakokból betanulták a beszédet, annyira, hogy mikor már benn van némelyik a füllentésben, a barna kisasszonynak fecsegi el, mi a szőkének volt írva.

Mindegy ők ebből is kilábolnak, mint Hugli, kinek nem volt ugyan diplomája, - amit voltaképpen maga sem tagadott, de azt mondja a furfangos piócadoktor, hogy: lehetett volna.

Vége volt az ebédnek, nem mert elválni a két szomszéd, mintha éreznék, hogy ha különválnak, meg lesznek nyaggatva, azért egymás mellett maradának, s a többivel az urasági nagy kert csavargó útjain is együtt tévelyegtek.

- Hát csak eljön, Jolán kisasszony, a lakodalmamba? - kérdé most Sándor.

- Ha elhivat szekretárius úr, - mondja a lány a megszokott Sándor bácsi helyett. Sándor észrevette, hogy komolyabb lesz a dolog, mert a lány már nagyon titulázza, s az ilyen megkendezés vagy arravaló, hogy a célzásokat abbahagyja az ember, vagy ha van egy kis oka reménykedni, most verje a vasat.

- Tudom én, hogy nem jönne el - vitatkozik Sándor.

- Azért is elmegyek - mondja a lány fölébredvén a mélázásból, szokott jó kedvéhez és a lányoknak oly jól illő kötekedésbe menekülvén - ha meghivat... (Sem ön, sem Sándor, sem szekretárius)... - Ha meghivat! - mondja rá még egyszer, a megszólító szónak elmaradását pótolni akarván.

- De ha el nem jő Jolán... kisasszony! - nyögé utána ezt a strázsának álló hideg szót, mely mintegy választófal tolakodik két bizalmas közé.

- Már hogy tenném azt, hogy el ne jöjjek? - fontoskodék a lány.

- De nem mer fogadni?... (tudniillik Jolán kisasszony!) mert ezt nem mondta.

- Ha el nem jön... (ön, kegyed, milyen jó szó volna most, ha akkor már használták volna.) Ha el nem jön... - okoskodék Sándor... - akkor nem szabad férjhezmennie (tudniillik Jolán kisasszonynak).

- Jó, - nevete a kis lány - itt a kezem! - mit Sándor oly örömmel kapott el, mintha ez a kézadás nem éppen fogadásból menne, s oly élénken megszorítá, hogy sem a fogadást, sem a kézszorítást nem fogja elfeledni a lány.

- De ki lesz a tanú? - okoskodék Sándor.

- Majd én - szól közbe hátuk mögül Schnellerné, mintegy a hallottak folytatásául, - csakhogy édes lányom, ha már ennyibe fogadtál,... tán nem is gondoltad meg, hogy ez a kópé úgy hívat ám el a lakodalmába, hogy te légy a menyasszony, s ha el nem jössz: nem szabad férjhez menned.

Egymásra nézett a két fiatal, - tudniillik a fogadó kezek összekapcsolódva lévén, s megint nem tudom, mi leszen a dologból, ha a lány anyja szintén ide nem ér, s a zaklatott leány anyja mellé nem menekülhet.

Schnellernének maradt Sándor, s míg a kanyargó utak kivezettek a kertből, maradt idő a beszélgetésre.

- Szekretárius uram - kapott szóba az asszony - legyen ám esze kendnek, hogy ezt a lányt megkérlelje, mert láttam ám, hogy az asztalnál azt a lányt nagyon megszomorította,... mert ez más dolog ám, mintha papírosra firkált az ember: ha egy disznó esik a papírosra, sebaj, megint kivakarja, de ennyi bolond ember előtt konfúzióba hozni egy lányt,... mit mondtál neki? - szólt az asszony a bizalmasabb hangot fogva.

- Magam sem tudom, asszonynéném!

- De pedig tudd, lánchordta kölyke - mert ennyi embernek be nem fogod a száját, mert ezek most már egyébről sem beszélnek, mint hogy te meg a lány egymás után irultok-pirultok. - Az az eszeveszett Berky pedig, mint a bakter, minden mécsvilágnál tüzet kiált, már is mondja, hogy így lesz, úgy lesz!

- Csak már édesapámnak ne szólna valaki - mondja Sándor.

- Nem édesapádról van itt szó, hanem rólad meg a lányról, - azért ha a világ nyelvére nem akarod ültetni, legjobb lesz, ha kerülöd, hogy rátok ne bámuljanak.

- Kedves asszonynéném! - szólt fölolvadva Sándor - csak magával tudok én beszélni.

- No hát nyögd ki, mit akarsz, mert itt nem álldogálok veled a kert közepén,... még valami kórságos engem is szóba kever.

- Galambom asszonynéném, csak egy kicsit ne menjen még.

- No hát beszélj szaporán,... látod a többiek milyen messzire vannak már.

- Hol is kezdjem már no?... - ügyetlenkedék a szekretárius.

- Csak az elején, hamar! - aztán menjünk.

- Istenem, csak már tudná asszonynéném, hogy mit akarok.

- Gyere, majd kivetem kártyán,... de itt ne ólálkodjunk.

- Asszonynéném! - kiáltott föl az ifjú olyan hangon, mintha magát bátorítaná - maga oly okos asszony.

- De azt más is mondja, öcsém! azért ha el akarsz bolondítani, olyant mondjál, milyent más még nem mondott.

- Hát nem ért még?

- De azt értem, hogy ha sokáig itt maradunk, elmegy az eszed.

- Inkább segítsen, hogy el ne menjen, mert isten úgy segéljen...

- Amott jön anyád is az urammal,... mondd hamar, mit akarsz, mert az a német, ha meglódul az esze, még itt agyonüt.

- Jaj! csak most ne jönnének.

- Itt van ni,... még utóbb azt mondod, hogy szere...

- Az, az! édes drága jó asszonynéném, szeretem...

- Engem?...

- Dehogy magát! azaz hogy magát is asszonynéném, hanem Jolánt.

- No, valahára,... megtaláltad a szót,... Szántayné! - kiálta az öregasszonyhoz, gyere csak hamar...

- Az istenre kérem,... csak azoknak ne szóljon.

- Miért?

- Anyám ki talál nevetni.

- Éppen bizony,... azért is megmondom neki is, meg Jolánnak is.

- Nem bánom, édes asszonynéném, úgy... hanem csak... tudja asszonynéném, úgy... jó módjával.

- Eredj, jó bolond! - mondja az asszony, Sándor pedig a kertbe tévedt el. Mire beértek a vendégek, a nap is a hegyoldalba vette magát, - a hosszú asztalt kitették láb alól, s a nagy ebédlőre nyíló szobákban készen állt a banda azon keserves nóták egyikével, melynek hallatára a nevetés kellő közepén is elszomorodik az ember.

Búsulni valónk mindig volt,... a férfiaknak eszébe jutott a hazai baj, szótalanul álltak egy csokron, - agyonbúsulták volna magukat, ha a cigány meg nem fordítaná a dolgot, s olyan frisset kapott a vonó alá, hogy még az öregek talpa is viszketett a táncra.

Szántay Zsigmond még egyszer megpróbálta azt a mulatságot, aminek módját ötven esztendővel előbb ugyan, azon napon nagyon is megadta, - tudniillik hogy a frisset kedves anyjukjával még egyszer eljárta, de minthogy azóta ötven esztendőt ugrott át, - az öregúr a lépést úgy megvigyázva tette.

Így is jó volt, és hogy a villámlásnak dörgése is legyen, véletlenül-e vagy készakarva, a lánysereg közül Jolánt kiválasztván, még azon is pördített egyet, és köszönöm fejében fehér bajusza alól egy csók is került ki.

- Jól volt bíz ez! - kiáltja az öreg, kinek példáján táncra kerekedett a vendégsereg.

Apja után Sándor kapta el Jolánt, s amit az öregúr lábaival csak formának mutatott, azt a fia cifrára megrakta. Meg kell még jegyeznünk, hogy a magyar ruha közönséges viselet lévén, egy-egy sugár legénynek tánca jól esett a szemnek, kivált, ha a hozzávaló pár is jól meg volt választva.

Körülállták a szülők a fiút s leányt, mindenik szívesen legeltette szemeit az édes magáén, s mintha közös gondolatjuk volna, végtére egyik a másikét dicsérte.

Visszagondol az öreg a múltra,... átszalad azon sebes gondolattal, a jó napoknál megáll, édes fájó érzelemmel tér meg a jelenbe, nem ér rá búsulni, tudja bár, hogy közel az ajtó a másvilágra, - nem előre, visszanéz a maradékra, szép is, jó is, azt gondolja, megelégedetten megyen el majd nyugovóra,... kíséri őt a szeretet legerősebb köteléke. - Ez az apák, anyák gondolata.

Az agglegény, mint egy tolvaj megy ki a világból, - időt lopott a természettől, szeretetet önmagától, boldogságot mástól, kit boldogíthatott volna? Míg fiatal volt, élete gonosz volt, mikor megvénült, maga mondja, hogy bolond volt. Ki sajnálja? senki. Az ember megbámulta a méhnek hasznos munkásságát, nem meri az állatokkal egybevetni, azt mondja: úgy hal meg. Az agglegény, egyet kivéve, nem úgy hal meg!... döglik.

Schnellerné a kedves öregeket meglepte a titokkal, és Szántay Zsigmond édes örömében még egyszer a táncba keveredett, megölelvén a kedves lányt, ki midőn az apa vállára kapaszkodott, szemeivel a fiát kereste.

- Ne, fiam! - mondja aztán az öreg, - neked adom, öreglegény vagyok én az ilyen mesterséghez, - ezzel az apa kezéből a fiúéba került a lány, és így szemközt nézvén folytatták édes érzelemben azt a gondolatot, mit a kertben félbehagytak.

Járta a tánc, s mire éjfél felé voltak, már szinte megkuszálódtak a sok táncban, de a zene nem hagyott még békét, valamint a fiatalok is szívesebben voltak talpon, s így a bőgő dörmögése között könnyebben elmondták a mondani valót.

- Alkudjunk meg, kedves Jolán - mondja Sándor, - hogy én magam legyek vendéghívó lakodalmamra.

- Mondtam már, hogy elmegyek - mosolyga a leány - hisz föl is fogadtunk rá.

- Jó,... tehát menyasszonynak hívom meg,... istenemre mondom.

- Azt akarja úgy-e, - hogy otthon maradjak vénlánynak?

- Ha el nem jön,... a fogadásnál maradok.

- Rossz ember, azért sem maradok otthon.

Elvégződött a nóta, és a hosszú asztal benyújtózkodott az üres helyre, hogy a vacsorát lehessen fölrakni, de mindez kurtán elvégződött.

Három asszony húzódott el egy sarokba, Jolán és Sándornak az anyja, a harmadik Schnellerné volt.

- Kedves Szántayném! - beszélt Jolánnak az anyja, Berényiné - sütni, főzni megtanult a leány, a koplalás nem látszik rajta, amint vélem, és abból evett, amit maga főzött.

Ez volt a beszéd folyama,... de hallgassuk még odább.

- Parancsolni még eddig csak tudtam a háznál,... mert bíz én, ha rákerül a sor, hangosan is tudok beszélni, - mondja tovább Berényiné - megszokták a gyerekeim is, hogy akarat csak egy van a háznál, az pedig az enyém, ezzel a példával pedig el merem ereszteni a háztól - s nem hiszem, hogy azt a hírt hozzák vissza, hogy fejes.

- Magam, az igaz, hogy olyan rossz álmú vagyok, nem csoda, hogy előbb fönn vagyok, mint más a háznál, de leányaimat azért nem igen kellett költögetnem, ámbár ha rákerült volna a sor, én bizony nagyhamar megszólamlottam volna! Fonni, varrni is csak tud mindegyik, bíz én ráfogtam őket, tudja is mindegyik, hogy azt a lepedőt viszi el maga alá, amit maga font és maga öltögetett: ha aztán vastagon eregette a szálat, vagy az öltést könnyen szalasztotta, maga nyöghet rajta.

Ilyenekről folyt a beszéd, - az egyik szívesen mondta, a többi szívesen hallgatta.

- Nekem nem adott az isten többet ennél az egy fiúnál, - mondja Szántayné - nem mondhatom, hogy mindig a kezem alatt lett volna, de mondhatom, hogy én sem hízónak tartottam, míg itthon volt, bíz az meg volt ütögetve, mert tudja, kedves Berényiném, hogy az a férfigyerek vásott, mint az ördög, fölmászkál a jegenyefa sudaráig is - persze hogy félti az ember, s ilyenkor aztán emlékezet okáért hozzáméri a kezét. De e nélkül ki nevel gyereket? Hideget, meleget megszokta, mert az istenadta nyáron a napon feketedett, úgy hogy fél télen alig vedlette le a nyári kormot,... télen pedig néha úgy jött be a fagyról, hogy majdnem téglázóvassal kellett fölmelegíteni. No de ebben sem halt meg, mert hisz amilyen, meglátszik, hogy mennyit nyomhat csontra.

- Elég az hozzá, hogy összevalók, punktum! - fejezte be Schnellerné a két anyának vallomását, és vacsorálni mentek.

- Mi lesz hát anyjuk? kérdi Szántay Zsigmond feleségét vacsora után, mikor a cigányok újra hegedűhöz nyúltak.

- Ha az isten úgy akarja, mint magunk, kedves gazdám, - mi is szeretnénk, azok se bánják, meg a gyerekek sem harapósak, mint láttad, azt tartom, hogy ezek szép egypárrá lesznek.

- Az isten áldása legyen rajtuk.

- Én is azon kérem az istent, - mondja az anya, aztán pedig a mellékszobák rendezéséhez fogott, hogy a lefekvőknek jusson elegendő helyük.

- Hogyan leszünk hát? - kérdi a gazda.

- Az öregek az ágyakban, - mondja az asszony - a lányoknak az ebédlőben a földre vettetek, az a sok gyerekember pedig feküdjék ki a szénára.

- Jó lesz bíz az, gondolá az öreg, s ekképp harminc-negyven vendéget könnyű szerrel elláttak, minden hűhó nélkül.

Mindenki megelégedett a maga helyével, pedig olyik legényke méltóságos úr fia volt, s a lehető legédesebb álmot aludta a szénán.

Furcsa világ volt ez úgy-e?

Mi is volt az?

Nem egyéb, édes jó barátom: patriarkális élet!

Nagyon ugattak a kutyák, mint a pecsenyét, forgattak egy zsidót, ki a kormányzó úr udvarára akart volna régóta bejönni, ha az ebek békét hagynak neki.

- Szalonnát dobj nekik, Jakab - kiáltott egy hajdú - aztán majd beeresztenek.

- Adok üt garast,... mondja a zsidó - csak verje el üket.

- Dehogy verem el, - tréfála a hajdú - városban tíz garasért sem láttam ilyen komédiát, mint amit teveled végbevisz ez a hat kutya, azért csak hadakozzál velük.

- Megesznek - ordított Jakab a kapu sarkából - megesznek.

- Kellesz is nekik, - több húst esznek azok, mint te, ma is a sajtárban hagyták a legjava csontot, - bolondozott a hajdú.

- Vaj mir - ordított a zsidó - mi lesz belülem?

- Mi lenne? - okoskodik a hajdú - zsidó maradsz,... csakhogy előbb kifejtenek abból a bársonyszerszámból, - máskor olyant ne végy magadra, ha drága.

- Thiz garast adok, hajdú uram,... verje el a kutyákat,... adok thiz garast.

- Jobban is tudsz te kiabálni, Jakab, csak ígérj fölebb, - e szónál az egyik kutya már a bársonyhoz kapott.

- Egy húszast adok.

- Mondtam úgy-e? - okoskodék a hajdú - hogy jobban is tudsz licitálni, csak próbáld.

Kétségbeesett volt a zsidó, s ijedtében már azt a bátorságot is vette, hogy az egyik ebre rá akart csapni.

- Az lesz ám még a komédia, ha megütöd - mondja a hajdú - mert akkor tráncsértányéron visz ám haza apád, csak azt üsd meg.

- Két húszast adok, nemzetes úr,... adok három ezüst húszast, - rimánkodik a zsidó.

Egyet füttyentett a hajdú, s a kutyák félrehúzódtak, mire a zsidó törölgetni kezdé magáról a halálverítéket.

- Ide a három húszassal, - mondja a hajdú.

- Tudtam, hogy tréfál kheed, - mondja a zsidó, esze ágában sem levén a húszasokért nyúlni.

- Csípd meg Hattyú! - szólt amaz a kutyák felé, nem akarván az alkut elengedni.

- Vaj mir! itt a három húszas - mondja, mire a hajdú megint visszarendelé a kutyaribilliót.

Megint kiizzadt a zsidó, a kutyáktól való félelem is hajszolta kifelé a csöppet, de a három húszas is.

- Itt van, - remegett Jakab, - s átadá a húszasokat egyenkint, mit a hajdú egy a kapun bejövő koldus kalapjába vetett.

- Nem volna rajta istenáldás, ha magamnak tartanám - mondja a hajdú. Ilyen pénzem még nem volt, hanem tudd meg, hogy ezt mért fizeted, és hogy a kutyákkal mért viseltettelek meg, legalább ne mondd, hogy ingyen licitáltál a magad fejére.

- Hát mit vétettem kheednek? - szólt Jakab.

- Tegnap azt a "Pipagyújtó" csárdát licitáltad el egy szegény embertől,... háromszáz bankó forintot ígértél a fejére, pedig nem mérsz ki tíz akó bort esztendeig.

- Nekem megéri, - mondja kurtán a zsidó.

- Megéri? ha kincset tudsz a ház alatt, ami nincs.

- Ki tudja?

- Tudom én, mert az a becsületes ember sírva cipelte be négy apró gyerekét keserves napszámra, ha élni tudott volna, nem hagyta volna el az árendát, amíg bírta volna.

- Rossz bort mért,... mért nem adott jobbat?

- Adsz te majd a kútból, hanem bor helyett lesz ott tanyája lopott lónak és amolyan gazdacserélt baromnak, hogy kössenek föl!

- Mit akar az az ember? - szólt a kormányzó a tornác ajtajából jőve kifelé.

- Nagyságos urammal akharnik egy-khét szót szólni, ha meghallgatna.

- Na, beszélj, - mondja az öreg, megállapodván közte és a hajdú között.

- Ha négyszemközt beszélhetnék a nagyságos úrral.

- Én nem hívtalak ide gyóntatni - mondá a kormányzó - vagy elmondod, amit akarsz, vagy itt maradsz a kapufélfánál, értetted?

A hajdúnak tetszett a dolog, s nagyobb mulatság okáért sorba cirógatta az ebeket, mintha az előbbeni munkáért dicsérgetné őket.

- Félek a khutyáktól, - találá föl magát Jakab.

- Coki láb alól - mondja a hajdú, mire azok megint félrementek.

- Most beszélhetsz már, a kutyák sincsenek itten, - szólt a kormányzó újra.

- Majd nagyon sukhá thart, - vélé a zsidó.

- Minél későbben kezded, annál tovább, pedig én teérted vissza nem megyek.

- Ich bitte, gnädiger Herr...

- Tudsz te magyarul is, - azért csak beszélj úgy, ha azt akarod, hogy megértselek.

A pandúr eközben megint a kutyák felé legyintett, hogy vissza ne jöjjenek, mert tudta, hogy a zsidó valamiben töri fejét, ki ő előtte bizonyosan szólni sem mer.

A zsidó nagyon kínlódott, pedig az idejövetel a kínokon kívül három húszasában van, s minden haszon nélkül.

- Kezded, vagy nem? mert én megyek, a kocsi várakozik rám! Adni akarsz vagy venni? eladó semmi sincs, venni meg nem akarok, - hát mi kell?

- Egy planumot akharok mundani.

- Mi az a planum? - kérdé Szántay a kínlódó zsidót.

- A planum, egy... egy... egy planum.

- Most sem értem, beszélj magyarul.

- Es ist ein Plan, - fordítá németre a zsidó.

- Én még most is csak annyit tudok belőle, mint előbb: azért ha értekezni akarsz velem, mondd meg magyarul, mert nem érek rá vén fejjel új nyelvet tanulni a te kedvedért.

- Valami nagyon okosat akharok mondani a nagyságos úrnak.

- Ezt már értem, csak a többi mondani valód is olyan legyen, hogy megértsem.

- Oda benn szeretném elmondani, ha meg nem éri, vigyen el az ördög.

Visszament az öreg, megmondván előbb a hajdúnak, hogy kéznél legyen. Ott benn nagy karszékébe helyezkedék Szántay, a zsidó pedig mosolygó arccal várta, míg szólhat.

- Nagyságos úr - szól aztán Jakab, engedelmet kapván a beszédre - nem jüttem öres marokkal, - s eközben egy zacskót tett le az asztalvégre, mit az öreg szokott egykedvűségével nézett.

- Itt akarod azt hagyni? - volt az öreg kérdése.

- A világért sem vinném vissza, nem azért hoztam ide, thehet vele a nagyságos úr, amit akhar.

- Ezt már szeretem Jakab, - mondja az öreg, minek a zsidó annyira megörült, ha most valaki megfogná egy helyen a bőrét, mindjárt kiugranék belőle. Azonban ne félj Jakab, szűkebb is lesz az még neked.

- Hát khérem alázatosan a nagyságos urat, én itt egy bútot akarok kinyitni.

- Jó lesz, Jakab, de megfagysz a boltban, mert amit te itt árulhatnál, azt a rongyos zsidótól is megveszi a nép, s ami öregebb kell neki, a városban veszi, mikor gabonát ád el.

- Ne bánja a nagyságos úr, az az én gondom lesz, hogy megíljek.

- De miből? én legalább nem tudom.

- Majd phálinkát mérek, - mondja a zsidó.

- Nincs itt, meg nem is lesz itt annyi sánta ló, hogy akószámra keljen, az uraságnak esztendőnkint elég tíz-tizenkét icce, azt a patikában is megkapjuk, s ha újesztendő elején hozunk, eltart másik újesztendőig, pedig néha még a jobbágyok marháit is magunk gyógyíttatjuk.

- Majd rákapnak a pharasztok is, nagyságos úr, fogadom, hogy úgy isszák valamikhur, mint a vizet.

- Méreg az, Jakab, nem ital: hisz a bélét kirágja az embernek.

- Van elég pharaszt, nagyságos úr, nem khár értük.

- Hát az nem ember, úgy-e? - kérdi emelkedő hangon az öreg.

- Ember, ember!... mondja a zsidó - hanem azért csak pharaszt - mire az öreg elhalaványodott.

- De csak nem bódult meg, hogy a te pálinkáddal éljen, annyi esze csak van.

- Már az az én bajom lesz, nagyságos úr.

- Mást mondok, Jakab, ha egy zsidófalu volna, s ott egy keresztény sonkás boltot nyitna.

- Megehetné maga, mert nekhünk Mózses azt megtilthutta.

- Mért?

- Mert khüvér éthel, azthán khivált nyáron betegséget okoz!

- Hát a pálinka jobb a disznóhúsnál? - pattant föl az öreg, mire a zsidó nem felelt. - Mózes uram mért avatkozott a dolgotokba, hogy mit egyetek?

- Mert zsidó volt, azthán nem akharta, hogy a zsidóság elvesszen.

- No, én meg azt nem akarom, hogy a magyar ember vérét pálinkával rontsátok, azért itt pálinkát nem árulsz, érted? - s ezzel mérgesen fölugrott.

- Hát a zacskót meg sem nézi a nagyságos úr, - ravaszkodék a zsidó.

- Sok van benn?

- Megéri, hogy megolvassa a nagyságos úr, azért khérem, hogy phusztán ne eresszen el a nagyságos úr, az a magáé már úgy is, akhármit csinál vele.

Az öregben felháborodott az indulat, leült íróasztalához, egy levelet írt, s midőn készen volt vele, becsöngette a hajdút.

- Tessék parancsolni, - mondja a hajdú.

- Ezt a levelet elviszed az ispán úrhoz, - Jakab is veled megy, meg ezt a zacskó pénzt is vidd át.

- Hát feleletet, nagyságos ór?

- Majd a helybeli ispán úr bővebben tudtodra adja, fél óra múlva magam is ott leszek.

Ezzel a kapunál álló kocsiba helyezkedvén, a gazdaság után ment.

Jakab, mint aki ternót nyert, szapora lépéssel sietett a hajdú mellett, s alig várta, hogy az ispán úrnál legyen.

Éppen otthon találták, el is olvasta a levelet tüstént, olvasás közben az erszényt és a zsidót nézegetvén, ki egész örömében volt, hogy a pénzről is volt említés a levélben, amint tudniillik az ispán úr több ízben a pénzcsomóra nézett.

- Sok ez a pénz, zsidó? - kérdi az ispán.

- Annyi, amennyi! - mosolygott a kérdett,... - szót sem érdemel.

- A te dolgod - szólt amaz - nekem úgy sem jut belőle, - hanem hogy ne kelljen megszámlálnom, magad is megmondhatod talán.

- Minek az, nemzetes úr - nevetett a zsidó - már elfeledtem.

- Pedig eszedbe jut még keservesen, aztán nem tudom, többre mondod-e vagy kevesebbre?

- Ne is khérdezze a nemzetes úr... az ilyent nem szokták megolvasni.

- Én nem érek rá itt időzni - mondja az ispán a hajdúhoz fordulva - István! tegye kend ki a kapu alá a derest.

- Lesz valaki? - kérdi a hajdú.

- Ez a zsidó - szólt az ispán komoly megilletődéssel, mi az ilyen dolgot megilleti.

A zsidó hátranézett, azt gondolván, hogy ketten állnak egymás háta mögött.

- Mennyi az a pénz? - beszélj.

- Hisz azért nem khüll azt a derest khitenni, - mondja Jakab - az a phénz éppen háromszáz forint.

- Az sok! nagyon sok! - mondja megzavarodva az ispán.

- Dehogy suk - beszéli a zsidó - ha még annyi volna, még sem suk.

- Azt gondolod, Jakab, hogy kiállod ezt a háromszáz botot?

- Melyiket? - ordított a megijedt zsidó.

- Ami neked minden forintért jár, amint a nagyságos kormányzó úr írja: már te tudod aztán legjobban, hogy miként alkudtatok, tudom úgy is, hogy itt megint te nyersz, csak azt nem tudom, hogy mi hasznát veszed?

- Minek? - ordított újra Jakab.

- Mondom annak a háromszáz botnak, a mi minden forintért jár neked, mint e levél mondja.

Lerogyott térdeire a zsidó, állítván mennyre-földre, hogy meghal.

- No majd fertályonkint osszuk el hát Jakab, - vesd ki hamar, mennyi kerül egy-egy fertály esztendőre.

Jakab még mindig a földön hevert, talán az egyszeregyet is elfelejtette.

Bejött Szántay Zsigmond, és maga is megijedt, mikor a zsidót a padlón végig nyújtózkodva látta.

- Mit csináljak nagyságos uram ezzel a boldogtalannal?

- Elég ebből ennyi - mondja az öreg - kelj föl Jakab, és tanuld meg, hogy ha már nem sajnálod átkozott pálinkáddal az emberek testét megölni, legalább a lelkének békét hagyj, s meg ne próbálj pénzeddel mást kísértésbe hozni. Elmehetsz.

Eszére jött a zsidó, és menni akart.

- Hát ez a pénz? - kérdi az ispán a kormányzóra nézvén.

- Tegnap, hallom, egy csárdás jött be négy gyerekkel, kiket éppen ez a drága madár kilicitált egy nyomorúságos viskóból, miért az isten úgy is majd megveri, annak küldje el ispán úr. Jó éjszakát.

Csak a hajdú sajnálta, hogy legalább egyet nem húzhatott reá.

Valamelyik európai nagy városban egy hídnak végén nyikorgott egy koldus kezében a hegedű, melynek az a csodálatos hatása volt, hogy a legtöbb elmenő nem a zsebébe nyúlt, hanem füleit fogta be.

- Átkozott hegedű, - mormogák a járókelők, s ezzel odább mentek.

Jön aztán a többi közt egy sovány alak, s alighogy füleibe csapának az irgalmatlan hangok, kiválik a többi közül s az öregtől elkérvén a hegedűt, rövid készülődés után olyan nótát húzott, hogy aki orvosságért szaladt, még az is megállt.

- Mennyei hangok! - suttogák a bámulók, s fényes ezüstpénz tölté meg nem sokára a kalapot, de még melléje is lefolyt.

A művész megeléglé a hatást, átadá hegedűjét a koldusnak, s köszöntvén a bámuló közönségét, mely e rövid zenének részvétteljes tanúja volt, egykedvűen odább sietett el.

- Ki volt ő? - kérdé a szomszéd a szomszédtól.

- Paganini! - mondja egy valaki, teljes gyönyörével azon hangoknak, melyeket néhány perccel előbb a hegedű adott, s aztán folytatásképpen mondá: ez tud ám a hegedűvel bánni.

Még mindig az 1809-iki korszakban vagyunk, május 20-án estve Aspern alatt táborozott az osztrák sereg, előestvéjén levén egy irtóztató véres napnak, melyben Aspern több mint tízszer esett el és vétetett vissza.

Másnap körülbelül hatvanezer ember halt meg.

Óriási temető egy apró falu mellett.

Vesztett csaták folyama volt ez, s a francia sereg dicsszomjas tábornokai az osztrák faluk neveiből szedték a hercegi címet, így lett egyik vágrámi herceg.

Élénk mozgalom volt a francia tábornokok között, s kettő-három is vágyott már a másik napra, úgy látszott, hogy Aspern nem rosszul hangzó név, hogy azon néven egy embert hercegnek ösmerjen a világ.

Késő este volt, vagy jobban mondva: éj, s az egyes ezredek rendeltetésük helyén álltak. Égtek a tábortüzek, melyek egyikénél két egykedvű katona hasalt végig fehér köpönyegén, az egyiknek bajusza közül olykor jókora füst csapott ki, mit egy kurta szárúból szopott ki.

Amint látom, mindenik fejét csóválgatja, de szájuk csipetnyit sem mozdul.

Mindig erősebben jött a füst, s mintha a gondolatok mázsaként nyomnák a főt, a két vitéz könyökére támaszkodik, hogy fejét megdülleszthesse.

Meg erősebben jő a füst, a vonások szokatlanul összecsomósodnak, s az egyik katona a kezében levő piszkafával egész dühvel a tűznek közepére vágott.

Szétcsapott a szikra, mire mind a kettő önkéntelenül fölugrott, még az a huszár is, ki néhány lépésnyire ülvén, két paripát tartott.

- Majd holnap, pajtás, - mondák egymásnak, s ezzel elváltak.

- Kik voltak ezek? - kérdi egy elsiető gyalog a huszártól, - ez egyik vagy mi a Benyovszky-regementből az óbester.

- Mit kérded, ha tudod? - mondja egykedvűen a huszár.

- Kérdem, mert a másikat nem ösmerem, - mondja a gyalogos.

- Akaszd föl magadat, ha meg azt sem ösmered, - mondja a huszár.

- Nem t'om honnét ösmerném, mikor ma értem a regementhez, mindössze is három hetes katona vagyok.

- Az már más, ecsém! - szólt foghegyről a másik.

- No hát mondja most meg jó barátom, hogy ki volt az, aki a tűzbe csapott?

- Vedd le előbb a fejedről azt a dűlt szájú süveget, amit lótni-futni tettél föl, mert míg az a fejeden lesz, meg nem mondom.

- Azt is megteszem, - mondja a jó fiú, gondolván, hogy valami nagyot hall - tehát ki az?

- Simonyi óbester, a huszárok szentje.

A gyerek markában feledte a sapkát, s nagy csodálkozva ment el a maga tanyájára.

Kezdődött másnap a véres munka, a halál valami felhőre hasalva nézte a dolgot,... ez a legkényelmesebb munka, gondolá magába, mert egyik ember a másikat ölte.

Aspern tizedszer esett el, s ugyanannyiszor verettek vissza a franciák. Már a nap is megundorodott s a hegyek közé sietett: de az emberek elfeledtek az éj nyugalmára gondolni, hisz annyi ezer pajtás feküvék a vetetlen ágyon.

Még egy erőlködés kell e népnek mára, különben nem nyugszik.

Aspern oldalából lassudan mozdul egy hosszu vonal; miért olyan fáradt ez a villámszárnyú nép? hát nem ők a Simonyi-huszárok?

Simonyi ezredes most vált még egy néhány szót három zöldtollas tábornokkal, kik az ezredes orcájában egy "igen"-t keresnek.

Az ezredes megteszi köszöntését, a három zöldtollas nyugodtan nyargal el, csak néhányszor néznek vissza arra az emberre, ki egy nehéz munkát vállalt föl e napra.

Megállt az ezred: a jobbszárny csöndes volt, azonban látszott észrevenni a felhőt, mely Lobau felől mozog. Négy ezred könnyű lovas tette kifejlődéseit s egy erős ágyútelep vágtatott elő, elhozván azt a maradék golyót, mit a mai napra vacsorára szántak.

- Vigyázz! - kiáltá végig a soron Simonyi, olyan erős hangon, mely még az ágyúdörgésbe is bele mer szólni.

Megállt az ezred, várván, hogy az öreg mit mond? - mert mikor ilyen tűzre várakoztak, az öreg nem tudta megállni búcsúztató nélkül.

- Ha tudnám - szólt Simonyi - hogy van itt olyan ló, amelyik futni merne, míg az én lovam nem mozdul, még a lovat is agyonlövetném. Azért ha van itt valami regruta, ki nem tud veszteg maradni, szálljon le, ne rontsa a lovat.

Egy ember sem szállt le.

- Nem úgy küldtelek benneteket, hanem hívtalak, s ha itt vagyok veletek, majd azt is megmondom, meddig maradjunk itt...

- Hallod az öreget? - sugdosák egymásnak.

- Négy regement mozog amott - mondja odább - ezek aztán már tudnak emberséget, - ösmernek minket,... tudják, hogy mi vagyunk a magyar huszárok, kevesebben el sem mernek jönni.

Az egész hosszú sorban megmozdultak a paripák, tán érezték a gazda sarkantyúját.

- Megfogadtam magyar böcsületre - hogy ezen helyben várjuk meg a legutolsó golyót, melyet azok kilőnek. Nem tudom meddig tart; tehát gyújtsatok pipára!

A legénység vígan szedegette elő tűzszerszámát, s míg az ellenséges ágyúk bömbölének és szakadatlanul szórták feléjük a golyót, pipára gyújtának. Maga Simonyi is elővette tegnapesti kurtaszárú pipáját, és a bodor füstöt vígan eregette.

Még a vérszomjas halál is megcsóválta fejét a felhőkben, mikor a jó fiúkat pipázgatni látta.

A francia ágyúk azonban mint a mákot szórták ki a golyót.

Kiszedte a vámot a halál, de a sor mozdulatlanul állt meg.

Gondolkozott az öreg, hogy vajjon volt-e valaha ilyen tűzben? de még maga sem emlékezett ilyen borzasztó nagy tűzre,... azonközben pedig pipájában a tüzet egykedvűen alább nyomogatta.

Újabb zápora szakadt a golyónak, ekkor az öreg azt mondja magában, - ezek a bolondok a holnapi golyót is elhozták, s nehogy a legénység elunja magát, kivesz a tarsolyból egy fényes tallért, s egy regruta felé kiálta:

- Látod ezt a tallért; ég-e még a pipád?

E szónál egy golyó második ugrásban az ezredes alól kapta ki a lovat: hogy az öreg alig tudott kikerülni a szegény pára alól, ekkor azt mondja a regruta az óbesternek, ki a pipát még mindig szájában fogta:

- Óbester uram! hát az üvé ég-e?

- Tied a tallér, válaszolt az öreg, mikor újabb lovon ülve a homlok elé nyargalt.

Az alkonyat szürkülete mozdulatlan lelé a huszárokat, ekkor rögtön megszűnt az ágyúzás, és a négy lovas ezred sajátszerű hullámzással röpült, körülszárnyalandó Simonyit.

Alig öt-hatszáz lépés az egész köztér, a parancsszó elhangzik,... a huszárok vonala középen kettéoszlik, rézsutos irányban a két szárnynak vágván, míg a közép nyílás harminc ágyúnak torkát nyitja föl, mely irtóztató zenéjével a francia lovasság középpontjába lő.

Most rohan a nagy tömeg, de akit a másik lövés élve hagyott, visszafordul a szakadozott sorból, mert ölnyi hézagok ürülének, és ilyenkor sorakozni éppen lehetetlen.

A két szárny az irtóztató ágyúbődülésben megzavarodván, a középtest után nyargal vissza, hátán hordva azokat a szörnyű vágásokat, melyeket a huszárok hamarjában és oly jó kedvvel osztogathattak.

Lassankint elfoglalá a tért a nap hosszán elfáradt gyalogság, s édes jóízűen szemlélődött az ellenség futásán.

Aspern alól kinyomattak már az osztrákok, egyetlen egy négyszög áll még, a Benyovszky-ezred, a hatodik rohamot állja ki.

A francia parancsnok harsányan kiáltja, hogy adják meg magukat.

Egy irtóztató puskaroppanás volt a válasz, mire a füstgomoly eloszlott, maga maradt az ezred: a Benyovszky-ezred.

Ismét égnek a tábortüzek, ezek egyikénél szemközt ül a tegnap esti két ezredes, kezet szorítának, mint akik évtizedek óta nem látták egymást.

Előttevaló este egyik sem hitte, hogy még kezet fogjon, mindenik tudta, milyen veszélyes helyzet vár reá.

A főherceg két segédtiszt kíséretében nézte meg a kinyugvó csapatokat, a két ezredes gyorsan felszökellt és elébe sietének az érkező vendégnek.

- Simonyi! - mondja a főherceg - ez nagy tűz volt.

Az ezredes nem szólt, nehogy azt találják gondolni, hogy dicsekedni akar.

- Én ismerem már igen a magyar katonát - mondja a főherceg örömtelt arccal.

- Én is! - mondja Simonyi önkéntelenül.

- Én sokat vártam az ezredtől, de a mai több volt, mint amit hittem.

- Tettük, amit lehetett.

- Csoda volt az, két csoda egy nap, ezredesek! - mondja a másikra is egy kegyteljes pillantást vetvén, mert az a Benyovszkyak ezredese vala, - s aztán ismét Simonyihoz szólva: Önnek, úgy látszik, katonái irányában talizmánja van.

- Fönség! - mondja Simonyi - kevésből áll az a titok.

- S mi volna az? - kérdi a főherceg.

- Hogy tudjon az ember a nyelvükön beszélni.

Térjünk vissza ami öregünkhöz, ki nekem oly kedvenc alakom, hogy midőn e korszaknak befejezéséhez közeledem, mintegy az elválás kínjait érzem.

Egy igen kedves emberem mondta valamikor: csak azt az elválást ki ne találták volna.

Szántay Zsigmondot késő éjben íróasztalánál leljük, iratát, úgy látszik, befejezte, s amint végignéz a papíron, mintha ugyanazt mondaná, mit Pilátus hajdan mondott: Amit írtam, megírtam!

Jól megírt betűket vetett az öreg, az egyenes sorok majdnem kimért távolságban álltak egymás mellett. Nincs sehol törlés, korához mérvén a munkát, azt merem mondani, hogy nagyon valónak érezte, amit ide leírt.

Tovább nem állhatom, öregember vagyok, éjjel is sokat csatangolok, a múltkor is fölfordított a kocsisom, s ámbár bajom nem történt, de ha aludva kapott volna a szerencsétlenség, nyakamat törhettem volna, pedig a másvilágon sem lett volna nyugtom, ha ezt le nem írom.

Sokféle viszontagságát tudom nemzetemnek, nagy könyveket olvastam, ámbár sokat hazudnak az ilyen mesteremberek, mert honnét a pokolból szednének annyi igaz történetet? de annyit csak kitaláltam, hogy sem török, sem tatár vendégképpen nem volt ide híva; ettek, ittak, pusztítottak a zsiványok, küldeni hasztalan küldte volna őket valaki: buzogánnyal kellett odább verni.

Ilyen munkában fogyott az ember Magyarországban, de nem fogytunk el végképp.

Hányszor félt a keresztény világ a töröktől; bújt, aki bújhatott, a kályha mellé, hozzánk elküldték a követeket, hoztak mindenféle ígéretet. Ha a törököt jól elvertük, megint elküldték a követeket, elkérdezték, miképpen csépeltük meg a törököt? aztán ő kigyelmük - megdicsértek érte.

Ebben sem haltunk meg, - élünk hálaisten!

Magunk között is civakodunk, ezt azonban a harminc esztendős háborúban mások is tették, kárba nem veszett. Nekünk nem mindig esett volna jól a henye nyújtózkodás: s ha a gyermekek megverhetik egymást csupa tréfából, hogy keléses ne légy, nekünk is volt üdvösséges tanulságunk azon atyafiságos huzakodásokból, mely a múlt században megtörtént.

Magunk sem tudtuk egymást agyonverni.

Fogadott munkát is tettünk, szép asszonyért tettük az igaz, magam is jelen voltam Pozsonyban 1741-ben, én is kirántottam kardomat, a magam részét az ellenség számából szintén kivágtam. Lerajzolták mindenfelé édes kedves nemzetemnek ezt a dolgát, papíroson is megbámulták! nem tudták elgondolni, hogy miképpen lehetett az? mire csak azt mondom, hogy az fogadott munka volt.

Láttuk a bajt, nem küldtünk mást, magunk mentünk, vér kellett, adtunk, mert volt: de maradt is.

A mostani dolgokról nem szólok, az idők beszélnek, nem akarok mértéket venni azon dolgokról, melyek még igen közel vannak hozzánk.

De a jó istenre kérlek benneteket, el ne feledjétek.

Vannak főuraink: valóságos urak! adót nem fizetnek,... a vármegye erszényébe egy garasuk nem foly,... dézsmát szednek, robotjuk van, (ennek különösen nagyon örülnek, de ha úgy tudnák mint én, azt mondanák: szépen köszönöm az ilyen munkát, edd meg, fogadok bérest, annak a munkája olyan hasznot adna, hogy a robotot fölütné, de hiába!), no aztán csibe, tojás, bárány, méhe, gyümölcs, és az úr Jézus tudja, mi minden aprólék. Na csak egy szóval, hogy megteremtett úr, - elmegy az országgyűlésre, csinál törvényt, amilyen neki tetszik. Én nem tudom, hogy lehet-e ennél könnyebb élet?

Még mikor gyerek voltam és sovány koszton élődtem, azt hittem, hogy a nagy úr mindig eszik, pedig legtöbbnyire olyan vézna, mintha szárogatóból húzták volna ki, oh magyarok istene, mi epeszti őket? Be szép jószágokat bírnak pedig, mennyit megtenne azért más: istenem! magyarul sem tudnak!

Népünkről azt sem tudom, mit mondjak, szegény, azt látom, ami fizetni való, azt fizeti, telkéhez van kötve, ha az ura nem ereszti, nem mehet odább, úton útfélen veretik,... csak az a híja, hogy el nem adják, szerencséje, hogy fehér, ha fekete volna a bőre, még ezt is megkaphatná. Neve? a magyar nyelvnek egy megszokott szava: paraszt. Magyarul beszél, és amilyen sorsa van, nem csodálom, hogy igen káromkodik.

A középosztály, melybe magam is tartozom, vergődik. A nagy úr azt mondja róla, hogy ez is paraszt, - a nép ráfogja hogy: úr! - mind a kettő ellenségnek nézi. A nagy úr azt hiszi, hogy a néppel tart, a nép pedig azt mondja: posztóruhát visel,... ez is úr.

Az idő megmutatja, lehet-e hasznát venni, én azt mondom: lehet.

Most pedig körülnézek a birodalomban.

Nagy darab földön vagyunk terülve, szomszédaink is vannak, hogyan férünk meg egymás mellett, vagy hogy nem is annyira egymás mellett, mint benn a birodalomban?

Német, olasz, horvát, cseh, tót, lengyel, horvát, oláh és magyar van együtt egy fészekben, nézzük sorba őket.

A németnek sok az atyafia, éppen hatszor több, aki kívül van a birodalmon, mint aki itt benn van.

Olasz is van egy csomócska, de kívül még több van.

Horvát, cseh, tót, lengyel, azt mondják hogy ki apúl, ki anyúl egy ágról való, s ha észak felé néznek, azt mondják: vigyis, odavalók vagyunk.

Még az oláhnak is van valakije.

Valamennyi hazafelé vágyik.

Magunk vagyunk egyedül e széles birodalomban atyafiak nélkül. Nem mondjuk, hogy árvák volnánk, de sem apánk, sem anyánk. Tudjuk ugyan, hogy honnét kerültünk ide, de még egy ember sem kívánkozott vissza, mi idevalók vagyunk.

Nem kéredzünk sehová, mint a többi; akármerre nézzünk, nincs hova vágyakoznunk, és mi isten csodája, hogy századok óta éppen a szomszédok kiabálnak, hogy el akarunk szökni.

Nem vagyunk más nemzetnek elszakadozott részei, - örökségért, osztozásért nem vágyunk kifelé, nem csalogat senki, bánatunk és örömeink földje itt van, - akarjuk nem akarjuk, jó és rossz emlékeinkkel, csatáink és apáink nyughelyéhez, e földhöz vagyunk nőve.

Annyi röppenni készülő madár közt élünk!

Egy jó szóért az ingünket is odaadjuk.

Probatum est.

- Gyere be, Sándor! - szólt ki az öreg a másik szobába, hol Sándor foglalkozott, s az öregnek hívó szavára az öreg mellett termett.

- Ülj le, fiam, - mondja az öreg azon az ünnepélyes hangon, melyet a magyar apa csak akkor használt, mikor megemberedett fiához legelőször szólt a férfias bizalom hangján, s eltűri, hogy "a gyerek" is szóba álljon vele.

Engedelmet kérek, ha megállok egy kissé e gondolatnál és szokásom ellenére megszűnöm alakjaimat beszéltetni, s belekottyanok a dologba, mintha én is a regénybe tartozandó volnék.

Képzeljenek önök egy inkább magas, széles vállú alakot, s mint egy helyütt megjegyzém, egészséges piros arccal, emelt fővel, melyet sem a gondok, sem az idő nem bírtak meghajtani. Olyan egészséges az az arc, hogy kölcsön kérhetne belőle az ember; kurta bekecs, asztrakánnal szegetten fekete posztóra, kevés zsinórzattal, abban az időben megszokott időszaki viselete volt a jobb módúnak. Hozzávaló még a magyar nadrág, jóravaló török kordovánban, melynek elül a száron egyszerű, úgynevezett galambkosár rózsája volt, kiegészítő része pedig egy pár ezüstsarkantyú. Ide számítandó még egy fekete posztóból egyszerűen sújtásozva készített mellény, s az a dupla nyakravaló, mely fölül fekete selyem, kitűnő ügyességgel hajtva nyak körül, - mihez elegendő jártasság kívántatott, hogy az alsó fehér kendőből egy kis szegély maradjon, köröskörül egy fehér csíkot hagyván, mi az akkori asszonyoknak kiváló gondjukul hagyatott, hogy a fehér minél szélesebb legyen.

Ez öltözet a legalkalmasabb volt arra, hogy mindig elegendő feszességet adjon az akkor még született katonának nevezett magyarnak, - ki a legelső riadóra készen volt, - kiválasztá fegyvereiből a legjobb vasat, azalatt megnyergelék a kedvenc paripát, s ha fölült rá, kész volt a katona.

Ez volt a szabása mind az úrnak, mind a ruhájának; hangja parancsoló volt, ilyent hallott, s ha rábízták, ilyent mondott, s ilyen maradt a családi élet bizalmas óráiban is. Katona volt teste, lelke, beszéde rövid és határozott, mintha mindig azokkal beszélne, kik előtte sorban állván vakon engedelmeskednek.

Idő kellett tehát ahhoz, hogy a fiú bele merjen szólni az apja szavába, a fiú idáig, hogy úgy mondjam, első szolga volt a háznál, s az öreg úr szobája olyan volt, mint a vezérnek sátora, hol az alattvaló megszokta, hogy állva kell maradni, s ámbár két szék volt a bútorzat közt, tudja, hogy az egyikre soha sem ül senki.

Talán kényesebb a mostani idő, hol a hosszú pórázon nevelkedett gyermek szeszélyei kiugratták a "papát" az apai hatalomból, melynek fogalmát azonban én nem a furkósbot körül képzelem. Pőre világot élünk, erényeinkről a takarót letépte a módi, mert "fölülemelkedünk", ha elmondunk szerencsétlen kalandokat, melyek egykor mint szánandó dolgok vagy mint "cifra históriák" súgva mondattak el, s aki elmondta, nagyot erőlködött a szón, míg a legtisztességesebbet az ilyenhez meglelte, míg a másik, aki hallgatta, a hallgatásba szinte belevörösödött.

De hogy visszatérjek, mondom, azt gondolák az öregek, édes fiam, ha majd magad is tettél már valamit, akkor álljunk szóba, különben pedig várd meg, míg kérdezlek, s akkor is azt mondd előbb, hogy: tessék.

Sándor apjára nézett, mikor az öreg üléssel kínálta, mintha gondolná: mi lelte az öreget? "Ülj le bátran!" - mondja újra az öreg a csodálkozó fiúnak, mire az némi vonódással húzódott le, érezvén helyzete szokatlanságát, hisz az apjával sohasem beszélt még ülve.

- Sándor, - mondja ismét az öreg, embersorba nőttél már, s nem a leckére hívtalak fel, édes fiam, mint a gyereket, hanem ezután szeretném, ha te is szóba állnál okosabb emberrel, mint magad.

Ennyi volt az elöljáró beszéd.

- Magunknak is van elég közös dolgunk - folytatá odább az öreg, de megtaláljuk egymást akárhol, arrul is beszélgethetünk, előre pedig én akarok egy-másról beszélni. Lásd - mondja még odább - az öreg gróf, mellette vagy, ösmerheted,... olyan böcsületes magyar ember, de meg különben is jó lelkű, jó szívű, hogy mutatónak vihetné az ember.

- Bíz az olyan, édes apám, jól mondja, olyan, mint a falat kenyér.

- Pedig milyen széllel bélelt volt, azt nem is gondolod!... Isten nyugosztalja meg az apját, szegény, de sokszor keservesen panaszkodott nekem, hogy mi ördög válik belőle, nem hagyott ez senkinek békét, a kocsik tengelyeit befűrészelte, s mikor egy-egy zökkenőn nagyot esett, akkor durrant ketté. Pipákba paprikát dugott, a kertész veteményeit összenyargalászta. A kastély előtt a falu kanászától négy ujjra fütyülni tanult, s bármennyit korholta az apja nem használt, járta a bolondját folyvást. - Az apja minduntalan tanácsot kért tőlem, eleget mondám neki, - hagyja a méltóságos úr, hadd essék át a kánikuláján, majd megcsöndesedik a vére, majd alábbhagy.

- Igen, de - mondá ilyenkor a boldogult gróf - mit gondol a világ, csikós-e ez? vagy gróf? - mire ismét azt felelém:

- Engedjen meg a méltóságos gróf, ha bátorkodom egy szokatlan gondolatot mondani, - hogy ez már nálunk vérközösség vagy nemzeti nyavalya, vagy minek mondjam, hogy a grófban is éppen úgy megvan egy kis "betyárvér", mint megvan a kanászban, hogy a maga szerén olyan arisztokrata, mint amott a gróf,... ezt lehetetlen megtagadni, s ha majd erőt vesz a kor a szilaj véren, alapjában megmarad a romlatlan tisztaság, s okvetlen megóvja, hogy idejekorán el ne nyúlósodjék, mint a rossz bor. - Ilyenkor aztán megnyugodott, s amint mondám, úgy lett, alig hogy megházasodott, hazatért a szilaj vér, s a legjózanabb ember lett belőle. Na, nem is volt csoda egyrészt, mert az öreg úrnak számítása beledűlt az egyszeregybe, ahelyett, hogy valami jóravaló magyar leányt vett volna a fiú mellé, kinek esze járásával sort tartott volna a másik, az öregúr följebb kotorászott, hercegasszonyt keresett neki, meg is járta, mert ahelyett, hogy a menyasszony csókolt volna kezet ipamuramnak, meg utóbb megorrolta a menyecske, hogy az öregúr nem vakarintott hátra a lábával az asszonyság előtt.

Ebből aztán az lett, hogy az öregúr úgy négy szem közt dörmögte ki magát, közben-közben egy-egy adtát is elmondott a saját maga dicsőségére, s ilyenkor aztán magamagát cáfolgatta.

- Hát mivel különb ez a hercegasszony, mint én, mert a hetvenhetedik öregapja is már gróf, vagy mi volt, úgy-e?

- Nem tudom, - válaszolám a dühöngő grófnak.

- Dehogy nem tudod - felelt vissza - csakhogy ilyen vén szamarat nem akarsz kinevetni, úgy-e? pedig most is azt gondolod, hogy mit használ, ha még úgy kapaszkodunk is az ősök után, régibb tán egy sem lehet, mint Szem, Kám, Jáfet, vagy azoknak édes apjuk Noé? de úgy kell nekem... Volt nekem, meg van is elég, amiből megélek, s íme vénségemre még unokáimban sem gyönyörködhetem ő hercegségének kegyes engedelme nélkül... a sok ménkű vászoncseléd egész délelőtt fésüli, keményíti, téglázza őket, nem lehet hozzájuk férni, ebédet ott kinn esznek, a patvar tudja, mit kotyvasztanak nekik össze, ebéd után aztán mint valami olasz majmot beugráltatják őket, s alig nyúlok valamelyikhez, hogy összebabráljam, majd a nyavalya töri ki a hercegasszonyt, mert a frizura elromlik! Nojsz lesz is aztán ezekből valami. Jobb volna, eregetné ki őket, hogy a szél hadd járná meg, különben még a penész beléjük esik. De úgy kell nekem,... fönn kezdtem, hanem hoppon is maradtam.

- Ezek és hasonlók voltak az öregnek keserves szavai, el is vitte a búbánat hamar, s én szép időn keresztül tanúja valék, kedves fiam, egy nyűgös életnek, mit az előítélet és nagyvilági kórság megkeserített. Amint tőlem telt, földerítém a grófot, ki békén nyögött minden házi bajt, s keresett szórakozást néha olyan férfiak között, kik beszéltek okos dolgokat, s nem hiába mondák róluk, hogy legtöbb eszük van az országban.

Néha megtelt a ház, és kit a sokaság, kit mi, csinált egy kis zajt, hogy a kastély egyik végéről a másikig hallatszott. Viták, tréfák s egy-egy cigánybanda határozott alakot adott a dolognak, - s végtére lévén egyszerű becsületes magyar ember valamennyi, a hercegasszony végig akart húzni a házi úr dolgán.

- Nem unalmasak a grófnak ezek az emberek? - kérdi a hercegasszony.

- Nekem nem - felelé a gróf.

- Így hát magam részéről jelentem ki - szólt ismét a főméltóságú asszony, - hogy nekem annál inkább kiállhatatlanok.

- Úgy erről is lemondhatok, s többé vendéget nem hívok házamhoz, megelégszik velem, hercegasszony?

- Igen, ha megígéri gróf úr, hogy maga sem keresi föl őket.

- Egyetlenegyet sem?

- Azaz, ha a gróf szíves lesz nekem megszerezni az uraknak származási tábláját: talán teszünk itt-ott kivételeket, mert úgy hiszem, ösmeri ön azon fogalmakat, melyek hasonló dolgokra vonatkozhatnak, s én nem igen szívesen kompromittálnám magamat, ha e kölcsönös és gyakori találkozásoknak híre családomhoz érne.

- Hercegasszony! ezek az emberek bemutattatának; neveik hangosan voltak kimondva, s mondhatom, hogy nincsen a sok közt egyetlen egy név, mely ösmert ne volna a hazában, s én nagyon megtisztelve érzem magam, ha hajlékomat fölkeresik, s nem vagyok kénytelen őket az utcán levett süveggel megbámulni, mert nekik annyi érdemeik vannak: s tán azonkívül egy részének birtokába az enyém úgy beleférne, mint keretbe a kép.

- Remélem, érthetőn fejeztem ki magamat, gróf úr, s nem feledi azt, hogy született hercegasszony vagyok?

- S mi következik ebből?

- Hogy én semmi esetre sem kompromittálhatom magamat provinciális (értsd: magyarhoni) körülmények által, azért még egyszer kérem, szíveskedjék a gróf úr nekem a származási táblákat megszerezni.

- Nem gondolt a hercegasszony arra, hogy én egy rögtöni "idegenkedés" által nem egy kis kör, hanem egy ország előtt leszek kompromittálva?

- Micsoda országot ért a gróf?

- Én Magyarországot értettem, hercegasszony, mást nem is érthettem.

A hercegasszony elhalaványult, karszékbe dűlt, szagos üveg után kapott, - s bágyadozó hangon mondá:

- Ah, minő naiv a gróf, nem is hittem, hogy geográfiai kitételekkel vesződjék.

- Akarja a hercegasszony, hogy kedvenc tudományomból különösen ez országra nézve többel is szolgálhassak? - mondja sajátszerű hangon, éppen akkor, midőn kis fiai a terembe vezettetének.

- Talán, gróf úr, fiait is hasonló dolgokkal szándékozik megtömetni?

- Nagyon hihető, hercegasszony.

- S talán még egy nyelvmestert is fogad, ki ezt a faragatlan nyelvet fejükbe veri?

Elvörösödött a gróf, feje hátracsuklott, nyílt szemei fölmeredezének, utóbb könnyűi csordulának alá, végre határozott hangon mondá.

- Asszonyom!...

- Gróf úr!... kapott a szóba a másik - ön annyira geográfiájába merült, hogy feledi, kivel beszél?

- A feleségemmel, asszonyom, ki tán önkénytelenül ösmertetett meg olyan vétekkel, melyet ha az isten meg tud bocsátani, tökéletesen hiszem, hogy véghetetlen kegyelmű,... azért hallja meg, asszonyom, hogy fiaim vagy magyarok lesznek, vagy oly szegények, mint az ön hetvenhetedik ősének az apja, kiről önök soha sem emlékeznek ugyan, hanem hiszem, hogy szükségképpen az is csak ember volt, hacsak be nem bizonyítják makacsságból, hogy az első ősük éppen valami más volt.

- Feledi a gróf - mondja sziszegő gúnnyal a hercegasszony, hogy a nagyobbikra egy majorátus és ősi birtok is vár, - értette a gróf?

- Jó! legyen,... most érzem minő bódult eszme volt e törvény, mely védi gyermekét olyan anyának, ki fiainak hazáját megveti, hanem a második fiú érezni fogja kimondott véleményem következetességét,... azért határozzon hercegasszony, akarja, hogy második fiam hazáját, én meg fiamat kitagadjam?

- S ön kész volna őt koldussá tenni? - kérdi az asszony.

- Koldussá? korántsem, hiszem, elég ha Önnek hercegi gondjaira bízom, remélem még mindig megmaradnak számára az ön ősei, mit akar ennél többet?

- Gróf! - kiálta harsányan amaz.

- Igen, az vagyok, egy egyszerű magyar gróf, ki nem bírok kivetkőzni provinciális fogalmaimból, s érzem, hogy mégis elég olcsón bírom roppant uradalmaimat, ha sem adót, sem vámot és semminemű terhet nem fizetek, legföljebb beszélem azt a nyelvet, amellyel becsületes öreg apám megköszönte az adományt, mit azért kapott, hogy néhány törököt megölt.

- Ah! miket kell hallanom! - nyöszörgött a hercegasszony - hát ennyire süllyedtem?

- Hercegasszony!... talán általam is kompromittálva van ön?

A hercegasszony egy szót sem szólt.

- Nincs tehát egyéb hátra, mondja a gróf - mint a lehető legkomolyabb hangon megkérdenem: minthogy itt vagy arra kell határoznom magamat, hogy mindkét fiam ellenem támadjon, mi okvetetlenül bekövetkezik, ha folytonos gonddal ellenem növeltetik, vagy hogy egyiket legalább megmentsem; asszonyom, élére van köztünk állítva a dolog, ön anya, én apa vagyok, a gyerek kettő, ön a nagyot, én a kicsit, tetszik?

- Jól van, - mondja a hercegasszony - legyen.

- Megosztoztunk! - mondja a gróf és szobáiba ment el.

Sokszor mondá nekem aztán, hogy ezerféleképpen meghányta fejében ezt a gondolatot, s bár mennyire szerette volna a két gyermeket együtt, de mintsem így együtt "idegenül" felmagzani lássa őket, inkább erőszakot tettem szívemen, tehát: megosztoztam!

Ez rövid története, kedves fiam, az öreg grófnak,... s ezekből ítélheted meg a két fiút, kik közül az ifjabbikat jól ismered, veled nevelkedett, úgy szólván pajtásod volt, míg gyerek voltál, az idő mutatja meg, hogy később rád ösmer-e? - no de hiszem, hogy rád ösmer, apja keze alatt nőtt föl, s megszokta az életet valódi alapján ösmerni, s ha így megyen, mint most indul, nekem sok szép reményem van hozzá.

Most következik a dolognak második része, édes fiam, áll pedig a következőből:

Azon jelenettől fogva, mikor a gróf megosztozkodott nejével fiaira nézve, jöttek még elég villámlós égi háborúk, utóbb pedig a hercegasszony megférhetetlen gyűlölségével távol hazájába ment, magával vivén az öregebb fiút, kit azóta az apa nem látott, - az anya pedig nem látta emezt. Egymásról annyit tudtak, hogy én negyedévenként jó csomó pénzt vittem magammal Bécsbe, hol közös emberünk, egy pénzváltó, annak idejében tőlünk a pénzt átvette, s nekünk a nyugtatványokat megszerezte.

A múlt hónapban vittem föl az utolsó csomót, mit azonban a pénzváltó nem fogadott el, tudniillik előttevaló napon vévén a levelet a hercegasszony haláláról. Ekképp tehát megváltozott a dolog, S az öregebb fiút az öreg gróf haza rendelte.

Az öregúrnak határozott szándéka, mint maga mondja: faragok belőle embert, míg lehet; csakhogy ehhez a faragáshoz a gyerek vagy igen vékony lesz, vagy igen vastag. Egyik esetben nem érdemes hozzá fogni, a másikban nem tudom, van-e az öregnek még annyi ideje hátra, hogy egy elhanyagolt dolgot befejezzen?

Mindegy! nem is éppen erről akarok szólni, hanem én és a gróf nagyon érezzük, hogy több ebben az országban a koldus, mint amennyi szükséges volna arra, hogy az ember olykor egy irgalmas krajcárt dobhasson valakinek. Előttünk a példa: Franciaország; egymást ütötte-verte agyon a nép, jobban mondva a földesurakat, nekünk pedig legkevesebb szükségünk van erre a mulatságra, mert 1-ör nagyon kevesen vagyunk ahhoz, hogy emberbőségből fojtogattassunk agyon, 2-or: ha azt agyon találnák verni, kinek véletlenül esze is van, nem lesz utóbb, aki a sok bolondnak józan tanácsot adjon, 3-or: végtére maradékainkra gondolunk, nehogy úgy menjünk el a más világra, hogy aki utoljára marad, tegye be az ajtót, hanem ha már őseinkről maradt ránk egy kis nemzeti becsület, legalább az ne szapulódjék el az időben, hanem amit lehet, tegyünk hozzá. Van eszed, tudod, mit akarok, nem egyszer hallgattad végig Kisfaludyval beszédeimet, én vele sok dologról csak beszéltem, - az ifjú gróf lelkes ember, te is állj melléje, előttetek sok derék ember áll, most kezded a tettek korát, - tegyetek az időben annyit, mennyit lehet.

Oda is beleszólhatsz, hol a törvényeket csinálják,... mindennap tanúja vagy a nép megfoghatatlan sanyarú helyzetének,... legyen valahára ez is ember. Most rosszabb sorsa van, mint az amerikai rabszolgának, mert ha azt a fehér üti-dobja, - annyi bocsánatot várhat istentől, hogy a fehér az ördögöt feketének tartja, de itt fiam a nép éppen olyan fehér képű, mint az úr,... és éppen úgy árultatik, mint akármi rabszolga.

A mi népünk földhöz van kötve, el nem hagyhatja földét, melyet a földesúr neki mívelésre engedett. Ha az eladta földjét, vele együtt adta a jobbágyot is.

A mi jobbágyunk fizet porciót, ad kilencedet, tizedet, tart papot, tanítót, kanászt, gulyást; fia örökös katona, ha megfogják, s ha a földesúr akarja, kidobja a szesszióból, amely dologra könnyű okot lelni, mert egyéb bíró ebben nincs, mint a lelkiismeret. Ezen kívül az utolsó íródiák is fölvágathatja urasága nevében, és elégtételt majd kap a másvilágon, mert a tisztelendő urak ugyan biztatják, hogy ott egyformák leszünk, s ilyenkor szegény pára szinte megnyalja a száját, végignézvén az uraságén, csakhogy olykor bolond fejjel olyan számolást csinál, melyhez az a mértéket saját ökleiről veszi.

Furcsa dolgokat élünk meg, Kisfaludy levelei nekem sok aggodalmat okoznak, s ha a fölkelés meggyaláztatik, úgy édes fiam, e nemzet becsületének védelme nem leszen pusztán nemesi kiváltság, és joggal fogja követelhetni ez országban élő bárki, hogy engedjünk helyet másoknak is e szent védelemben, és én inkább bevallom, hogy örülök, ha egy-egy sorban többen leszünk magyarok, mint egy kicsi sorban egy maroknyi magyar nemes, elég kevesen egy nagy munkához.

Fiam, belőlem a tapasztalás szól,... évtizedek folyhatnak le, míg e nemzet egy sorba áll, mert hiába! lemondani nehéz, pedig akármint feszegetem, nem lesz jó vége, ha saját fajunk milliói csak jármos ökrök lesznek. Én nem irigylem annak a tömlöcőrnek sorsát, ki abban a jó hiszemben van, hogyha rabjai kiszabadulnak, akkor is parancsolójuknak választandják.

Értsd meg jól mit akarok mondani,... nemes ember vagy, s ez időszerint sok kiváltságod van, ne kíméld a szót, adj a magadéból és kérj a másikéból a nép számára, mert a nép különben egykor a nagyobbal a kisebbet is megbosszulja. Azért ne csináljon senki magának vakhitet, mert voltam én már olyan vadászaton, hol csak nagy vadra mentünk, hanem közbe-közbe unalomból a nyulat is meglőtték.

Aludni pedig, édes fiam, a közéletben, élhetetlenség.

A kisebbik gróf jól tudja, mi szerep vár reá. Nem akartunk belőle olyan embert nevelni, kinek a hazafisága valami olyan rikkantós bunkóvivőség legyen, de azt okvetetlenül tudja, hogy mikor nem eszik az ember, még a szájával is lehet okosan dolgozni.

Mindegyikteknek helye van a nyilvános életben,... nincs szükség itt olyan apostolokra, kik pőrére vetkőztessék magukat példaadásért, elég lesz a sokból kevés. Ha a földesúr igazságos és jó keresztény, marad elég jobbágya, nem kell lejáromszegezni a népet, mint a barmot. Ha a földesúr szakácsának tojás kell, nem kell a jobbágy tyúkjai alól kivámolni, tartson az uraság egy vénasszonyt, elég nagy udvart keríthet, szaporítson kotlót. S ha már mézet akar nyalni, méhesnek való helyet is talál, nem kell a jobbágyé után ólálkodni, mint Báró de Manx medvéjének, mert ez is addig torkoskodott, hogy a mézes rudat tövig benyalta, hátul aztán elszegelték előtte az utat.

Nincs olyan dolog, aminek orvosságát ne találnánk jól rendezett gazdálkodásban, erre szokjunk s ne a viskók keserves falatjainak megtizedeléséhez.

Még egyszer mondom, a középosztály legközelebb áll a nép gyűlöletéhez, nyúljon tehát a békítéshez, áldozza föl azt a nyugalmat, hogy a főurak megvetésével fog találkozni, de ahelyett nyugodtan alszik azzal a gondolattal, hogy gyermekei még nyugodtabbak lesznek.

Ezt kell tennetek, fiam, ha nem akarjátok, hogy megfogyjon vagy elfogyjon e nemzet! ezt, ne feledd fiam, - édes apád mondta.

A végszónál bekopogtatott az urasági huszár, hogy az uraság kéreti a kormányzó urat, mert az öregebbik úrfi külső országból megjött.

Sajátszerű érzés kapta meg az öreget, mint mikor egy idegen mutatkozik, kiről nem tudhatni voltaképpen: jó barát-e vagy tán hogy ellenség?

Menjünk, mindjárt megtudhatjuk.

Fárasztom az olvasót, midőn úgy szólván egymásra halmozom alakjaimat, ahelyett, hogy fölkapva egy kedvenc alakot, s azt jó és bal sorson meghurcolva, az egyszerű táblabíróként, felét sülve, felét főve végcélhoz kergetném. De mentsen ki az olvasó, visszaemlékezvén előszómra, hol megmondám, hogy a legközelebb múltnak eszméit kell kihurcolnom a sötétből, nehogy a feledség hamvai alá merüljenek, mert ha ez alakok elmosódnak, nincs oly teremtőerő, mely azokat többé visszaadni bírja.

Nem a vén kastélynak leírása célom,... hagyjuk szokott helyeiken az ódonszerű bútorzatot, megvallom, sem a kőmívesség nem volt kedvenc foglalkozásom, sem a gerendafaragás, hogy táltott szájjal álljak meg egy ablaknyílásnál, műértő szemmel kutatni az építészet oskoláját. Nekem azon élő lényekkel van dolgom, kik e falak közt hemzsegnek, szabályos vagy szabálytalan alakjai az élet iskolájának.

Szemközt állt az apa a fiúval, - tán jobban mondva, két idegen, ki tán maga sem tudja, ha csakugyan ez-e az ő apja, vagy ez-e az ő fia?

Francia nyelven folyt a beszéd, s elhagyván holmi tájékozásokra vonatkozó körülményeket, vegyük föl a beszéd fonalát a találkozás utáni harmadik napon, midőn az apát utóreményeiről is végképp lehangolta. "Ah, Svájc, meg az Alpesek", - mondja a fiú.

- Szép az mind, édes fiam, szemnek, olyat itthon is kaphatsz, ha a Kárpátokra mész.

- Micsodák azok a Kárpátok?

- Jókora hegydarab, fiam, melyről azt hihetné az ember, hogy a földabroszon könnyen meglátszik.

- Nem hallottam róluk - mondja a fiú egykedvűen - apám jószágain vannak?

- Jószágaim rónák,... a legegyenesebb föld a dunántúli kerületben.

- Kár! nagyon kár, - minő élvezet nézni az óriás hótömegeket.

- Decemberben itt is lesz, - csak mehessen az ember egyik faluból a másikba.

- De az az örök tél,... azok a százados jégcsapok.

- Igen, ha megvenné valaki, - mondá mindig darabosabban az öreg.

- Atyám, úgy látszik nem kedvelője a romantikának,... e miatt sokat vitázunk majd, apám.

- Hüm, - nyögé közbe az öreg, míg amaz könnyedén folytatá.

- Meg kell vallanom, hogy én makacs vitázó vagyok, s nem nyugszom, míg ellenfelemet a földön nem látom.

- Te persze nagyon erősnek hiszed magadat...

- Ah, az ötletek, apám, azok a leghatásosabb fegyverek, ezt mi franciák...

- Hohó, édes fiam...

- Készen állnak a lovak - mondja az inas... a sebesen lefolyt párbeszédeket két helyen keresztülvágva, mielőtt szó a szó ellenében időt talált volna, s ez alatt már Szántay Zsigmond is megérkezett, mely körülmény miatt a vihar vonalából kijött a társalgás.

A fiú a legőszintébb egykedvűséggel állt, míg az apának homlokán egy vörös folt maradt, mint egy töredékes, de elég sötét felhő a rohanó vihar előtt.

Előállt a négyes fogat, négy sötét pej nyughatatlankodék a négyüléses tágas jármű előtt, s midőn az öregek a hátulsó ülésben elhelyezkedének, a vendég fiú átellenükben foglalt helyet.

Pattogott az ostor, s a négy ló könnyen útnak eredt a dűlők mellett, melyek kellemes látványul szolgáltak.

Lassan elvonult a vörös folt az öreg gróf homlokán,... itt-ott megállapodának a munkásoknál, honnét ügyelő tisztek nyargalának a grófi kocsi elé, s válaszokat adának az öregúrnak gyengéd kérdéseire.

A kíváncsiság az ifjú grófot megszólaltatá, s egy kérdést intézett valamelyik fiatal tiszthez ki szerényen megvallá, hogy nem tud - franciául.

Az öreg gróf jószívűleg ereszté el a tisztet. A kocsi odább indult, s ekkor mondja az ifjú gróf:

- Ah, itt már Mongóliában vagyunk, itt már innen-onnan az ujjmutogatásra kerülünk.

Az öregúr homlokán a vörös folt rögtön kivillámlott.

- Atyám, igen kegyes, hogy ez embereket posztóruhában járatja.

- Igen egyszerű az oka, mert az én posztóruhámat is ezek az emberek keresik.

- Ezek a némák?

- Fiam, én ezeket gazdatiszteknek fogadtam, s nem nyelvmestereknek.

- Atyám jól talál: mondom, ez az ötlet igen jó, de már tanítványom lesz.

- Jól van, édes fiam, majd megtanítjuk egymást.

- Bravó, kedves atyám, anyám önt mogorvának mondá, s íme ön bármely francián kitesz.

- Kitenném én valamennyit, fiam, nekem annyira kedvesek.

- Atyám elfogult, mert nem ismeri a franciát közelről,... ah! az a dicső föld, már az maga kitűnő, hogy ott akármi parasztgyermek tud franciául.

- S te azt valami különösnek találod?

- Mindenesetre, mikor itt még posztóruhában járó ember is úgy áll, mint egy darab fa, mikor franciául szólítják meg.

- Bizony nagy hanyagság tőlük, - jegyzé meg egykedvűen az öreg gróf.

- El kell őket csapni! - mondja kurta megfontolással a fiú.

- Csak egy bökkenő van az egészben,... hogyha ezeket elcsapom, megint csak olyanokat kapok, kik szintúgy nem tudnak franciául, mint ezek.

- Csak tűrés kell, atyám, s minden megyen,... ha itt nincsenek, vannak máshol,... én bizonyosan el fogom csapni őket.

- De előbb megengeded, édes fiam, hogy békével meghalhassak, aztán tehetsz, amit akarsz, - mondja az öreg mély megsértődés hangján, leszállván egyszersmind a kocsiról, mely már a kastélyudvar homlokzatán állt, valamivel hátrább egy oszlopsorozat alatti bejárásnál, mely alól egy másik kocsi most fordul ki, éppen az ifjabbik grófé, ki apját és az öreget üdvözlendő, sietett az érkezettekhez.

- Honnét, édes fiam? - szakadt az apa fia nyakába.

- Aspern alól, apám, - mondja a huszárhadnagy átölelve apját, aztán az öreg direktort, annak is azt mondván: Apám! Simonyi óbester azt izeni, hogy Aspern alatt kilőtték a legjobb lovát, - az i... ménes tegyen ki magáért.

Ez alatt bontakozik ki a harmadik alak.

- Testvéred, - szólt az ifjúhoz, bemutatva a nagyobbikat, és ismét amahhoz fordulva: - "Ton frére"! mire a huszár kurta formájával egy megszokott magyar ölelésnek kikerekítvén mindazt, mit az udvariasság elöljáró beszédekkel szokott bevégezni.

A fiúk hátrább maradának, hogy míg az öregek a lépcsőkön fölérnek, megismerkedhessenek, találván az ifjú lélek élénksége legkönnyebb módot.

Az apa lassan mendegélt, érzé, hogy testben vagy lélekben igen elfáradt. Bú is rágódott a lelkén, meg az öröm is, hogy neveltje karjai közt van, és az a szív olyan zajló, mintha jussát kérné valaki belőle.

- Tehát Aspern alól jössz, fiam? - kérdé az öreg gróf, azon megérzett kéjjel, mint mikor az ember tudja, hogy a cigány most mindjárt kedves nótáját húzza.

A fiú elemében érzé magát: - Onnét apám, Aspern alól - mondja - ott volt neve napja a Simonyi huszárnak! - veté még könnyedén hozzá, érezvén azt a kéjt, mikor legszebb történetét apjának mondhatja el, és amit mond, egy szóig igazság.

- Ah, öcsém huszár?... - álmélkodék bátyja - hát nem csak a franciáknak van huszárja?

- Bátyám, a föld hátán csak egyféle huszár van, s az csak magyar huszár.

- És a többi, mon cher ami? - kérdi csudálkozva bátyja.

- A többi csak hajdú.

- Miféle dolog az a hajdú? - volt az újabb kérdés.

- Ártatlan dolog nagyon, - apámnál bizonyosan van ilyen ötven darab - bottal jár a napszámosok után.

Ez ártatlan magyarázat minden nyomaték nélkül adaték, s a huszárgyerek annyira érzé azt a gondolatot, hogy apját és az öreg Szántayt eltölté friss malaszttal, hogy bátyjának ügyetlen kérdései nem hozták ki rendes sodrából.

- Igaz, édes fiam, - kérdi az apa, - hogy az ágyúzás alatt pipára gyújtottatok?

- Egy szóig, édes apám.

- S hogy négy ezredet vertetek vissza?

- Kétszer kettő négyet - édes apám - mintha most látnám azt a kevély manővert, meg azt a rút szaladást: hogy azt sem tudta az ember, melyikhez vágjon, mint mikor sok a vad réce, a soványat röpülni hagyja az ember, és csak a kövérebbet lövi.

- Öcsém, úgy tetszik, poéta, - tréfálózék a nagyobbik.

- Átkozott rossz verseket csináltam, bátyám, mikor poéta voltam - mondja a fiú, bátyjának észrevételeit végképp ártatlanoknak gondolván, hisz volt-e valaha olyan huszár, aki kételkedett volna azon, hogy amit elmond, azt egy szóig hiszik!

- De négy regement egy ellen, öcsém? - erőlteté a másik.

- Egy szóig igaz! - mondja a huszár olyan hangon, mintha az osztályt vezénylené.

- Mon ami, az osztrák ármádia ügyesen retirál, de a mi katonáink...

- Melyik az a miénk? - lobbant föl a huszár.

- A franciák! - magyarázkodék az öregebbik.

- Úgy hát ellenségek vagyunk! - riadt föl a huszár leoldott kardja után kapván, mit azonnal derekára kötött.

Az öregek fölugrának, az eszme oly riasztó volt, mintha az isten neve lenne megkáromolva. Az öreg grófot szobájába kelle vezetni, hol Szántay maga is, bár reszketegen, de mégis több erővel ápolta a grófot. Később egyedül maradának: hosszú tanácskozás után az öreg gróf azt mondá, egy papírra végső karcolását tevén: legyen!

Másnapra a rázkódás eloltá az annyit gyötrött élet-szikrát, és kezdett uralkodni: a majoresco.

Az öreg Szántay pillanatnyira sem hagyá el szokott tekintélyét, másnapon annak egész hatalmában szemközt állt az öregebbik fiúval.

- Sajnálom ezt a komoly intermezzot, - mondja a gróf - mintha csak egy agarász-lónak lába ficamodott volna ki, vagy valamely huszonöt frankos balett-táncosnő bukott volna le a súgólyuknál - itt az emberek fölindulnak, s még hozzá meg is halnak,... ez nagyon rossz klíma.

- Csak meglakhatik benn az ember, ha ennyi uradalom vár rá, mint a grófra.

- Van valamely törvény, mely nekem az itt lakást kötelességemmé teszi?

- Olyan nincsen, gróf úr, - hanem ez önnek hazája.

- Ez már gusztus dolga, öregúr! - mondja természetes impertinenciával az úrfi - én nem akarok egyet-mást ismételni, mert öcsém is már deklamálni kezdett azon szóért, hogy én...

- Ne mondja ki másodszor a gróf, - az istenre kérem, - mondja az öreg.

- Ah, fél, hogy öcsém meg fogja hallani? - Apropos, miért is dühöngött ő oly nagyon?

- Gróf úr! jó hogy engem kérdezett! A gróf feledi hogy a franciák ellenségek e földön, s feledi, hogy öccse e sereggel szemközt áll életre halálra.

- Most már értem, - mondja közönyösebb hangon a gróf.

- Akarja tehát a gróf, hogy a katonát uszítsa magára, mikor ez mindenek előtt testvére is, főleg mikor atyjuk halva fekszik.

- Ennyire nem gondoltam, és a félreértést sajnálva, nem akarok konfúziókat csinálni.

- Magamra vállalom tehát, hogy az ifjabbik grófot erről megnyugtassam, s kérem azon kívül, hogy a vendégek gyűlölséget ne lássanak a testvérek között.

- Igaza van, és helybenhagyom, - azután pedig meghagyom testvéremnek privát passzióit, valamint magamnak is kérem megengedtetni, ami az én gusztusom, két országban elférünk.

- S itt hagyhatná a gróf szülőföldét?

- Öregúr, mondám tegnap, hogy én...

- Ki ne mondja a gróf, könnyen olyan bűnbe esik, mely mindenébe kerül.

- Mi lenne az a bűn?

- Haza- és fölségárulás.

- Büntetésem?

- Élet- és vagyonvesztés.

Elhalaványodott a gróf, gondolatával végigszaladt az egész eszmén, - és halkan megesküvék magában, hogy e hazát sohasem szereti.

Megindult az időnek menete; nyomai oly terhesek levének, hogy a történetíró vajmi könnyen rátalál, s mint a vétek órájához a bűnbánó, fájó szívvel gondol vissza az eseményre, melyet sem eltagadni, sem elfeledni nem bir, - legföljebb számbaveszi, s elmondja a nemzedéknek: tanuljunk belőle. A francia sasok Magyarországba röpülének, s mint tavasznak a fecske,... a nagy Napóleon dicsőségének ezek valának röpülő hírnökei.

Megriadt a nemesség, melynek lelkesülése az 1741-iki babért hordá fején... Győrnél találkozott a francia sereggel.

Tehát ájult volt már ez a nemzet, hogy a pályabért elhullatá.

Megváltozott tán az idők járása, és körmei nélkül születék az oroszlán?

Ne bántsátok: egy kis Manőver akart lenni egy nemzet ellenében, s lett belőle negyven esztendős gyalázat.

A nemesség megszalasztatott, s midőn az intézők láták az eredményt, bámultan nézék a bevégzett munkát, nem bírták megítélni, - hogy mennyi most már a kiszámítás? és mennyi az erőtelenség?

A rémülésnek meglett visszahatása, a geográfusok érezni kezdék, hogy inog alattuk a föld, és a politikusok nem mertek biztos pontot keresni rajta.

Elvesztették bizalmukat e nép vitézsége iránt, s elveszett a birodalomból 2151 □ mérföld és negyedfél millió alattvaló.

Soha drágább kísérletet, mint ez volt.

A villám végigfutja a láthatárt, s a rémület egy perc alatt elmúl, meglehet, hogy a nemzetek életében fél század csak egy perc, hanem az ember azon idő alatt születik, növekedik.

Az embernek oly hosszú ez idő, hogy még arra is ráér, hogy megőszüljön benne, s ez időnek rémeként kíséri a sok baj közt a nemzeti szégyen.

Meg volt az előszél, s az avatottak remegve várták a valót.

Tihanyban voltak a szokott vendégek hívatlanul, mintha a bánat verte volna őket egy zugba, mint a nyájt, mely előre megérzi a zivatart, s összedugott fejjel várja veszedelmét.

Az apát minduntalan a mellékszobába hivaték, mi utóbb szembetűnt Festeticsnek, és megszólítá az apátot.

- Talán új vendégek érkeztek?

- Vendégek ám az istenadták, - katonák vagy micsodák, - egyik a másikat éri.

- Bizonyosan keresztül akarnak menni a vízen, hihetőleg alkalmatlanok és eleresztették őket.

- De bíz ép egészséges ez valamennyi - mondja az apát s amint a cselédek mondják reggel óta mindig a szigeten vannak.

- Szökevények! - mondja a gróf - s bizonyosan nagyon kiéheztek.

- Botot nekik akkor, nem kenyeret - kiált Szántay Zsigmond a szomszéd szobába nézvén, hol éppen egy egészséges nyúlánk fickó állt jól megviselt inszurrekcionális ruhában.

- Beteg vagy? - kérdi megszokott harsány hangon az öreg.

- Nem vagyok én, nagyságos uram, - felel a kérdett, egyenesebb állásba húzódván.

- Sebed volt talán?

- Az sem volt.

- Hol szolgáltál? - folytatá még odább a kérdést.

- A fölkelő seregnél szolgáltam, nagyságos uram.

- Hát elküldtek, vagy eleresztettek?

- De csak úgy jöttem el, nagyságos uram, mint a többi.

- No ugyan hogyan?

- Hát Győr alatt, mikor tegnapelőtt összeütköztünk a franciával, azaz hogy mink nem is ütköztünk, mert rezervában voltunk, hanem egyszer csak az a lárma volt, hogy szaladjunk, a merre látunk, csak az ellenség felé ne.

- Ti aztán szívesen elfutottatok úgy-e? - mondja halaványulva az öreg.

- Nem futottam bíz én, nagyságos uram, mert éppen én mondtam a tisztnek, hogy nem azért küldtek minket ide, hogy fussunk, mire, uram, a tiszt kikapta pisztolyát és felém lőtt, de helyettem a lovat találta: erre a többi csakugyan elrúgtatott, én pedig utóbb a ló alól kimászván, többedmagammal hazatartottam, mert hát azt gondoltam, ha nem kellünk, hát minek ácsorogjak ott?

Összenéztek az urak, s mintán látták, hogy Szántay Zsigmond elhalványult, a többit is önkénytelenül meglepé a kínos előérzet.

- Te! - szólt, harsány hangon az öreg - mondd, hogy hazudsz, adok száz forintot, és úgy elmehetsz, hogy soha rád nem ismerünk.

- Elvihetném, uram, a száz forintját, de hát annak az ezernyi ezernek, aki utánam jön, - mindeniknek ád nagyságos uram száz forintot, hogy az igazat elhazudja?

- De hátha egy sem jön?

- Nagyságos uram, majd megvárjuk, estig megjő a többi, addig csukassanak be valahová.

- Menj csak Isten hírével, - mondja Szántay az oldalszobában egy karszékbe dőlvén.

- Ej!.. édes öregem, ne illetődjék meg - mondja Festetics - ez a kölyök hazudik.

- Méltóságos gróf! - viszonzá az öregúr - ismerem én ezt a népet, míg a magyar ember egy hazugságot mond, tizet is köhint, s ez a fiú folyvást beszélt, mint a folyóvíz.

Bekopogtat eközben egy veszprémi vendég, kitől az újság vágyók egy hangon azt kérdék:

- Mi újság?

- Szégyen és gyalázat, - mondja a vendég, s kurtán elmondá azt, amit mi most már könyv nélkül tudunk.

- Mi lesz belőlünk? kiáltának föl valamennyien.

- Százezreknek kell meghalni, hogy e nemzet becsülete a vérben újra keresztelkedjék, - mondja ihletett hangon az öreg, hátra vetvén fejét, s a megszomorodott lélek kiröppent az elfáradt testből.

Olyan kuszált világot, milyen e századnak első és második tizede volt, csak azok tudnak képzelni, kik részesei valának az idő keveredésének. Németország, mint a meggyulladt ház, egy eleven bomlás volt, - sírók, lármázók, káromkodók, jajgatók, özvegyek, árvák, becsületes polgárok, bukott kereskedők, kupecek, - bankárok, szerencsevárandók és prédalesők hányódtak össze-vissza, és jaj volt egy pénzdarabnak, mely a láthatárra került: millió szem lesett rá, hogy zsebre rakja.

Az események folyama megáradt, ki hogy bírta, halászta és horgászta a szerencsét, - volt olyan elég, ki a nézéssel mulatta magát, főzvén magában, hogy a készet hogy üthetné ki a másik markából.

Páristól Bécsig volt egy derékút, melyen búcsút járt ez a nép, bírván annyi éleslátással, mint egy varjú, hogy eledelét meglássa, egyenlő elhatározással akár orrát, akár körmeit kelljen alkalmilag használnia.

Ez a vonal igen természetes határokkal bírt, két végpontra dőlvén, honnét a kalandorok föl-alá mozogtak, mint az időmérték kénesője, szaladván azon fogatok után, melyek Eldorádóba világítottak.

A b...ni szállodák egyikében megállt a postakocsis, lemászott a nyerges lóról, és öreget lépve a hintó ajtajáig, a kiugrott pincéreket elnyomá onnét, miután közben elmondá, hogy az ajtót hiába rángatják, mert azt csak ő tudja kinyitni. - Az ajtónak egy sajátszerű lökést adván, vendégét kiereszté az akolból, hol a legközelebbi állomás óta szuszogott a melegben, mert a kocsinak, úgy látszik, megvolt az a filozófiája, hogy míg a postakocsis kívül hortyogott, a vendég az állomás végén meg ne szökjék.

- Szobát! - mond a vendég, mire a főpincér azzal a tapintattal, mellyel előre kinézi a vendégből, hogy mennyi nála a váltott és váltatlan pénz, - számot monda a körülálló kamaszoknak, kik hármasával is rohantak a szobák felé, a vendéget pedig kicsibe múlt, hogy ölbe nem kapták.

A bakról lemászott ekkor már a vadász is, ki urának parancsára nyomott valamit a pocakos postakocsis markába, ki azt megszokott szemtelenséggel előbb megnézte, s aztán kapta le kalapját, félig nyitott tenyérrel, és levett kalappal bámulván az utas után, míg az a felső lépcsők végénél eltűnt.

Legyüremlett vastag száját még mindig nyitva feledte a kocsis, s ekképp a többi bámésznak is ideje volt markába nézni, mert az csakugyan feltűnt, hogy egy postakocsis nem káromkodik borravalóért, hanem köszöni és csodálkozik.

A kocsis szeretett volna még egyszer jó napot kívánni legalább a vadásznak, de egy másik kocsis akart a kapu alá hajtatni, tehát fáradt gebéivel az udvarra ment, hátrahagyván azt a reményteljes jó hírt a vendéglői pincéreknek:

- Ez aztán úr.

Néhány pillanat alatt végigszaladt a hír, hogy egy gazdag gavallér érkezett Magyarországról, mert abban az időben az angolok otthon szoronkodtak, a francia gavallérok pedig legtöbbnyire agyonbujdosott szegények voltak, s a jó reménység, abban az időben kivált, nem volt igen forgandó pénz.

A vendéglőnek egyik szárnyában volt az akkori ízléshez képest, egy csinos kávéház, tökéletesen hasonló célra, mint a maiak - ugyanazon néptöltelékkel, mely várja a napot, és azt, amit hozni méltóztatik.

Az egyik pincér rögtön meghozta az újdonságot, melyet a mindenféle kalandor saját étvágya szerint mohólkodott fel.

Tehát lesz aratás, gondolá a sok mindenféle ember, álművész, vad-poéta, kéregető, hajhász, kártyakeverő és más hasonló mesterember.

Az olvasóterem hírlapjai mellett aludt egy ember, kit az előbbeni pincér egész egykedvűséggel költe fel.

- Klein úr!

- Na! - dörmögött a megszólított.

- Ha aludni akar, menjen haza - mondja a pincér - ha nem fizet, legalább ne legyen alkalmatlanságára a vendégeknek.

Ez alatt amaz is kidörgölőzködött az álomból, s minthogy ezt a barátságtalan társalgást minden meghunyorodás nélkül vette, elgondolható, hogy a pincérnek elegendő oka volt a szavakban nem igen válogatni, hanem minden tűnődés nélkül elővette azt, ami eszméjének kifejezésére eléggé alkalmas volt, anélkül, hogy valamiképp eltévesztené a viszonyt, mely egy hitelező s egy rossz fizető közt elképzelhető.

- Elmúlt dél? - kérdi egykedvűen Klein úr.

- El, el,... csak ne kérdezősködjék.

- Mi is van ma...?

- Hétfő, - válaszolt bosszúsan a pincér.

- Hétfő? - mondja amaz.

- Igen, igen, hétfő, - vágott közbe a pincér, - egyébiránt azt hiszem, magának az úgy is mindegy, hétfő, kedd, vagy szerda! Ezzel a hírlapokat rakosgatá össze, mire Klein úr álltában nagyot nyújtózva, merengő szemmel szólt: Ma is nap...! tegnap is nap,...! holnap megint nap...! mindig, - de mindig csak nap!

Ez a nyöszörgés jobban megmondja nekünk, hogy Klein úr szegény ember, mintha talán előhordaná bizonyítványait, s az ˙/. vessző alatt a feleségét, az ˙/. vessző alatt pedig azt a borzas fejű porontyot mutatná be, aki a legközelebbi szögletház harmadik emeletén egy hónapos szobában nyafog anyjának, hogy ő az örökös lisztpempőt már megunta, - amit mi hajlandók vagyunk neki elhinni, anélkül, hogy meghozatnók neki azt a pecsenyét, mit ő nyafogva kunyorál - anyjától.

- Nem keresett senki? - kérdi Klein úr.

- Éppen bizony,... van eszében valakinek Klein úr után járni, - mondja a pincér - álló egy esztendő óta még nem tudom, hogy kereste volna valaki.

- Pedig minden órán várok valakit.

- Ugyan ne hazudjék, Klein úr - már ha nem tud fizetni, legalább ne bolondítson, hisz az egész világ tudja, hogy az isten pénzét is elköltené, - aztán magát fogadja meg valaki gazdasághoz.

- Ah, hagyjon békét, Jean, - nem ért ön ehhez, - nézze ezt a hirdetést - itt egy hírlapot nyomott a pincér markába - utolsó filléremet ez az újságlap ette meg, ha ez nem hoz, akkor semmi! akkor Jean nem mondom, hogy a jég el nem verte vetéseinket.

- Na, kíváncsi vagyok arra a hirdetésre, mit hoz? - E szónál szalad be egy fickó, lélekszakadtan mondva, hogy rögtön hírlapokat az érkezett vendégnek, s már markolászni akarta, midőn a másik nem akarván a koncot másnak engedni, maga nyalábolt föl egy sereget, és rohant, - közben visszanézve és mondva:

- Na, Klein úr! majd meglátom, van-e szerencséje, - éppen van itten egy gazdag magyar gavallér, ha ennek nem kell egy ilyen gazdaságpusztító, - akkor ne számoljon szerencsére ezen a világon - ezzel elrohant.

Mire a pincér fölért, Klein úron végigszaladt a villámfolyam, - és készen volt, hogy a szerencsével alkuba álljon. Tele volt a feje Magyarországgal, azaz, hogy képzelt magának egy nagy darab földet, elképzelte, hogy ott mennyi ostoba ember van, csak ő néki van esze, - még a gazdag gavallért sem vevé ki, ki most olvassa a hírlapokat, de esze ágában sincs, hogy a kávéházban Klein úr már csinálja a mindenfele tervet.

Mondom, csinálta a tervet, - legelső volt egy nagy sörház, eszébe jutott ez a kedélyes ital, és a göbölyhízlalás, - mint fogják megcsudálni azt azok az oktondik, kiknek fogalmuk sincs, hogy az árpa az a dicső mag, melyen az ember éppen úgy meghízik, mint az ökör. Lelkét dagasztani kezdé valami,... és képzelé, minő reformokat hoz be, s mennyit fog neki köszönni a civilizáció, ha a szalonnáról leszoktat egy egész nemzetet, s meg fogja mutatni, hogy a töltött káposzta valóságos méreg.

Klein úr érezni kezdé, hogy valami lobbot vetett benne, - szerencsére, hogy sörélesztőt nem evett, különben szétrepedne a tervektől, melyeket az úti kocsira fölrakott már. Eszébe jutott minden ismerőse, kit a sors országából megszalasztott, még pedig Magyarország felé, hol rövid időn meggazdagodván, az otthon maradtak elfeledték, hogy bolondra száll a füst...

Ki kellett rohannia a szabadba, - szűk volt neki a világ, kezei szétmeredeztek, és miután az esteli szél újra melegre kergette, visszatért, a fészekbe, értem a kávéházba, de mindenekelőtt azzal a kemény elhatározottsággal, hogy ő meg fogja mutatni a magyaroknak azt, amit még nem láttak.

Furcsa, a magyar ember végrendeletet csinált egykor, ha a harmadik vármegyébe elment, - a magyar ember inkább csizmadia lesz, csak ne kelljen országokon átólálkodni, mint valami kefekötőnek, ígérhették neki a mennyei hét boldogságot, menjen ki érette az ország szelén túl egy mérföldnyire: nem ment! S íme, ébren van egy ember, még aznap nem volt olyan falat a szájában, melyre megszomjazott volna, - nem volt olyan apró pénze, mennyin egy icce sört megihatott volna, hogy azon bolonduljon meg, s íme ébren álmodik egy messze országról, s előre megesküszik magában, hogy ott úr fog lenni, azt ő megmutatja.

Okos ember napszámba menne, - emez eltátja száját, s íme beleröpül a sült galamb!

- Klein úr! Klein úr! - rohan be a pincér.

- Mi baj? - rezzen föl a kérdett.

- Rögtön jöjjön velem.

- A városházra? - kérdi remegve Klein, kinek eddigi körülményei után alig volt egyébre oly biztos kilátása, mint hogy maholnap bezárják.

- A pokolba! - mondja a pincér, - az az úr, kit említettem, kíván Klein úrral értekezni.

- Értekezni?... mondja sajátságos meglepetéssel Klein, ki hirtelenében nem tudta elhatározni, hogy rátartsa magát, vagy kezet csókoljon a pincérnek, ki ilyen kellemes hírrel lepi meg őt, ki esztendő óta mindennap hússzor kérdezi, nem keresett valaki?

Klein úr rohanni akart, de a pincér megfogta.

- Ilyen borzasan csak nem vezetem föl Klein urat,... kabátját is jóformán elkönyökölte, hanem jöjjön szobámba, - ha már annyival adósom, még próbálok valamit, ha bolondjában valaha még megkaphatnám, öltözzék föl nálam, - hanem ott le is vetkőzzék ám.

- Minden meglesz, barátom! - mondja Klein majdnem kidagadva bőréből, - s örömében azt sem tudta, hol markolja meg a kilincset.

A pincér kifordította Klein urat az előbbi hüvelyéből, s olyan úrrá fésülte, hogy amint a reménytől kilobbant arcot megnézné valaki, meg is süvegelné.

Klein úr bejelenteték, és néhány pillanat alatt szemközt ült gróf *... val, a majorescoval, ki apja halála után megfutván egy nagy darab földet, éppen egy embert keresett, ki neki alkalmas lenne, magyarországi jószágaira, hogy ott rendet csináljon. Klein úr hirdetésében beszélt mindenről, mivel embert bolondítani lehet, elmondta, hogy a répában, burgonyában benn van a cukor, csak ki kell venni, - beszélt gépekről, melyek elvégzik a dolgot, jobban, mint az emberek,... akiket most már bátran agyon lehet ütni, - nem kellenek. Elmondta, hogy ő ezt mind próbálta. Ő tapasztalt ember, beszél három-négy nyelvet (szerencséje, hogy idáig csak egy nyelven evett). Tudakozódhatni itt, ott, hol aztán a nevét is megmondják. Ezt persze azért tette, hogy véletlenül ne beszéljen róla olyan ember, kit, nem kérdeznek, aztán Klein úr összeadásáról és kivonásáról olyan példákat mondjon, melyekre egyáltalában nem lehet a közönséges egyszeregyet alkalmazni, minthogy ő is bebizonyította, ahol lehetett, hogy kétszer kettő öt.

Klein úr hirdetésében elmondott hazugságok mellett elfért még annyi igazság, hogy franciául csakugyan beszélt, s így a grófnál bírt annyi ajánlással, mennyi egyelőre szükséges volt.

- Jószágaim apám alatt, amennyire átnézhettem a számadásokat, - az itteni pénzláb szerint százötvenezer tallér évi jövedelmet adtak, - mondja a gróf, mire Klein szeretett volna irtóztatót bámulni, de nem mert.

- Nem megvetendő összeg, - mondja Klein műértő képpel, - csak az a kérdés, hogy megfelel-e a jószág haszonvehetőségének?

- Ez az, amiben kételkedem.

- Vannak gyárak, méltóságos gróf?

- Híre sincs!

- Sör és pálinkaház?

- Mondom semmi.

- Svájceráj tejelés végett?

- Semmit sem láttam.

- És mégis annyi jövedelem? de miből?

- Amint láttam, szántanak és vetnek, egyéb semmi.

- És műkertészet?

- No még ez kellene! - mondja nevetve a gróf.

- Méltóságos gróf,... tán nem bántom meg, ha őszintén nyilatkozom.

- Sőt éppen azt kérem.

- A gróf úr emberei nem érdemlik meg a hideg vizet.

- Az már föltett szándokom, hogy elcsapom őket, de előbb másokat kell szereznem.

- Az mindenesetre kínos munka.

- Áh, tudom! - sóhajtá a gróf - ön megmenthetne.

- Meglehet, gróf úr, - mondja Klein mintegy megborzadva a szerencsétől - csak arra kell figyelmeztetnem a grófot, hogy én véghetetlenül szigorú vagyok.

- Emberemre akadtam, - mondja fölugorva a gróf - én sehogysem érzek kedvet jószágaimon élni, azért helyettem olyant akarok kormányzónak, ki parancsolni tud.

Klein verekedni szeretett volna, olyan dühbe jött.

A hirdetés mindenesetre bírt annyi hűhóval, hogy aki a falnak akart menni, ott könnyen meglelte az útját. Klein hamar észrevette, kivel van dolga, s mint olyan ember, ki évek óta éppen abból élt, hogy másokat bolondított, ma este kiválólag elemében volt, s mielőtt vacsorához ülnének, - minthogy ennyire megbarátkoztak - a szerződés szóval meg is köttetett.

A pincér fölszolgálván a vacsorát, bámult a sikernek, a beszédek szakadékából látván, Klein úr milyen hatalmas ember lett, - kezdé maga magát tapogatni, hogy ébren van-e?

Vacsora után rövid volt a szóváltás, mert az elfáradt utas ágyba kívánkozott.

A pincér fél esztendő óta először cselekedte azt, hogy Klein úrnak jó estét kívánt, s mielőtt az szóhoz került volna, megkínálta annyi pénzzel, mennyire hamarjában szüksége volt, egyszersmind egy szobát nyitván neki, hogy a gróf vadásza a harmadik emeleti hónapos szobába föl ne tévedjen.

Elmondám röviden, hogy a szerencse miként fogta nyakon Klein urat, - elég az hozzá, hogy ő is megkapaszkodott, hogy valamiképp idő előtt földön ne maradjon, és három nap lefolyta alatt olyan cifrán meg volt írva az ő nagy hatalma, hogy csak az hiányzott, hogy a grófot is elkergethesse.

Előpénzül jó összeget kapott, s ebből a pincér bőven szedett vámot, harmadnapra pedig Klein úr a gróffal útnak indult Magyarországba, melynek megvan az a rossz tulajdonsága, hogy a maszlag úgy elszaporodik rajt, mint az úti fű.

A Balaton alsó részére kerültek már és a szép uradalmak egyikében megszálltak, ott Klein úr szétnézett, hogy már merre lenne jobb olyan gyökeret verni, melyet sem ember, sem az elemek ki nem irtanak.

Szántay Sándor fogadá őket, az ifjabbik grófnak megbízottja lévén, míg a harcias idők annyi szünetet engednének, hogy az apai szerzemény jószágok szétválasztathatnának, s az ingóságok megosztása kényelemmel megtörténhetnék.

- Maga apámnak titkára volt? - mondja félkérdőleg a gróf.

- Igen, és jogügyelője! - válaszolt Sándor.

- Ezutánra is megmaradhat ez utóbbi hivatalban, és segítségére leszen Klein úrnak, kit, mint plenipotenciáriust mutatok be, - tudja maga, mi az: plenipotencia?

- Tökéletes tudomásom van azon szóról, méltóságos uram!

- Annál jobb - mondja a gróf, - tehát maga mindjárt értelmezheti a tiszteknek is.

Sándor röviden elmondá magyarul, mit a gróf franciául mondott. Nagyon rövidnek tetszék azonban az értelmezés, azért a gróf újra szólva kérdé:

- Ez nem elég! én nem akarok minduntalan itt lenni, azért vigyázzon minden szóra, amit mondok, s úgy rágja szájukba az embereknek.

- Parancsoljon méltóságos gróf, - mondja Sándor.

- Hát látja ezt a kastélyt?

- Igen, látom!

- Kérdezze meg a többit is, mire azok is azt mondák, hogy látják.

- Hát azt a majort, és a körülötte levő épületeket, baglyákat, kazalokat látják-e?

- Azt is mind látom - mondja Sándor - és a többi is azt mondja, hogy látja.

- Na, - jegyezze meg magának, - ha Klein úr azt parancsolja, hogy az úr azt gyújtsa meg, - hát az úr meg fogja gyújtani. - Ha Klein úr azt parancsolja, hogy ezt a házat el kell dönteni, maga ne kérdezze miért? hanem engedelmeskedjék! mondja meg a többinek is.

Megmondta azt is szóról szóra, mit azok annyira szívükre vettek, hogy egy íródiák komolyan-e, vagy hogy huncutságból (amint ez ki is telik ettől a néptől) azt kérdezte, hogy melyiket gyújtsa meg először?

- Mit akar az a fickó? - kérdi a gróf.

- Na... egy kis félreértés - mondja Sándor.

- Talán nem értett maga engem?

- Nagyon is jól értettem, méltóságos gróf, - csakhogy ez a fiatalember annyira engedelmes, hogy már azt is kérdi, hogy mikor kell meggyújtani?

- Mikor Klein úr parancsolni fogja, - mondja a gróf, szemközt állva az íródiáknak.

- És ha valakinek méltóságodhoz valamikor kérése volna? - kérdi Sándor.

- Itt van Klein úr.

- Méltóságod megfoszt bennünket becses személyétől.

- Itt van Klein úr! - mondja utoljára is a gróf, - értenek-e?

- Szórul szóra!

- Tehát tudják mind, mi az a plenipotencia?

- Tudjuk - felele valamennyi.

- Adieu! - mondja a gróf, a faképnél hagyván valamennyit.

Klein úr azután röviden elmondá, hogy nem úgy lesz ezután, mint eddig, - ezt ő megmutatja, és hogy mindjárt lássanak is valamit, mérgében olyan vörös lett, mint a vörös posztó.

Lármázott, hogy semmi jövedelem sincs, azért szemközt állt egy őszbe csavarodott tiszttartóval, ki legelöl állt, annak beszélt a répáról, burgonyáról éppen úgy, mint a hirdetésben megvolt.

Tanította az öreget álló egy óráig, az pedig hallgatott, mint a hal.

Na! gondolta magában Klein úr, ezt megtanítottam! - tudom hogy ilyen leckét nem hallott, mióta ezen a világon van! - végül pedig kérdi tőle:

- Hiszi-e az úr, a mit mondtam?

Az öreg mégis hallgat.

Hátul mondja azután egy sopronvidéki írnok a tiszttartónak, hogy Klein úr feleletet vár, miközben Klein úr megismétli a szót.

- Hiszi-e, a mit mondtam?

- Niksz tájcs! - mondja a tiszttartó.

- Hát én egy álló óráig hasztalan beszéltem? - dühöngött Klein, mire az öreg megint azt mondja:

- Niksz tájcs!

- Ez embereket nem használhatom! - szólt dühöngve a plenipotenciárus úr Sándornak.

- Hát mit csinál velük, Klein úr?

- Elcsapom rögtön.

- Ennyi embert, uram!

- Ha még egyszer ennyi volna is.

- De csak egy baj van, uram, - mondja Sándor - hogy biztosítva vannak egész fizetésükről, mégpedig halálos holtig.

- Ki által? - dühöngött Klein.

- Az öreg gróf által, ki végrendeletének 3-dik pontjában ezt igen értelmesen megírta.

- Ki van hirdetve már a végrendelet?

- A tiszteknek ma lesz.

- Ez el fog maradni.

- Lehetetlenség, uram! - mondja Sándor lehető legmérsékeltebb hangon.

- Ki mondja?

- Én! - válaszolt újra amaz - minthogy apám után én vagyok a végrendeletnek végrehajtója.

- Remélem, ön respektálni fog engem és...

- Teljesíteni fogom azt a kötelezettséget, mellyel grófom atyjának tartozom, Klein úr.

- Ezt ne feledje az úr! - mondja Klein. És az iroda ajtaján kiment.

Az irodán kívül néhány kérelmező közt állt Jakab is, kivel jóval előbb találkozánk. Senkinek sem volt még bátorsága az új hatalmast megszólítani, csak Jakab ólálkodik utána, s addig mászkált, hogy észrevette, és szóba állt vele.

Jakab a legjobb órát választotta. Kleinnek szinte jól esett, hogy akad egy ember, kivel kibeszélgetheti magát, azonnal szobájába vonult, és kikérdezett a zsidótól annyit, amennyit az hamarjában összehazudhatott.

Jakab lett a titkos tanácsos, és hogy közelebb legyen, amiért oly régen esenkedett, megnyerte az engedelmet, nyithatott boltot.

Rögtön az ispánhoz szaladt.

- Nemzetes uram!

- Na, mi kell?

- Pharancsolatot hoztam, - szemtelenkedik a zsidó.

- Kitől?

- Atthúl, akhi most pharancsoló lett, - okoskodik Jakab - az a nagyságos úr, azt pharancsolja a nemzetes úrnak, hogy én itt bótot nyithatok. Ez a pharancsolat.

- Értem Jakab, - mondja az ispán, - hanem mivel úgy szádba vetted azt a parancsolatot, azt mondom, hogy böcsületesen viseld magadat, mert ha valami galibát csinálsz a faluban, olyan huszonötöt parancsolok rád, hogy semmi parancsolat le nem veszi rólad többet, - most elmehetsz!

Még az nap kimérte Jakab a boltnak való helyet.

A gróf elment, Klein nem panaszkodhatott neki, de nem is akart, - hanem összegyűjtött magában egy adag epét, hogy annak keserűjét Szántay Sándorra mielőbb kidöntse.

Délután bement négy lovon a megye székhelyére, hol ünnepélyesen kihirdetteték a: plenipotencia.

Hány ilyen ember hízott meg Magyarországon?

Hány embert tettek ilyenek szerencsétlenné Magyarországon? Nagyon szeret minket mégis az isten, hogy még millió szám vagyunk.

Soha kevesebben, mindig odább szaporodtunk.