Ki volt nyitva a bolt, - húzogatta Jakab a rőföt és kínálgatta a pálinkát az elmenő parasztoknak.

- Nincs pénz, Jakab, - mondja az egyik.

- Ha nincs, majd lesz! - kiáltja a zsidó.

- Lesz!... lesz! - ismétli amaz, - a leszre nem ád a zsidó.

- Azért is adok, - mondja Jakab, olyan nevetőre, - mintha legjavában csiklandoznák, azért csak ide vele.

- Aztán nem tréfál, Jakab? - kérdezi a másik.

- Eb, akhi tréfál, - itt a phálinka.

- Azt látom, hogy ott van, de kifordíthatom zsebeimet, abban meg Jakab nem lát semmit.

- Egyszer csak lesz, aztán megadja khed, - okoskodik Jakab - ilyen böcsületes ember nem adná meg?... Hát khinek higgyen az ember? - végzi be Jakab, és egy kurta nyakú poharat töltve tartott az orra alá a parasztnak.

- De erős ez az ital - véli a paraszt.

- Hát a khútbúl mérjek phálinkát?

- Nem lesz majd nagyon meleg?

- Bácsi! a phálinka épen ullan, mint a khed bundája: nyáron hűs, télen meleg.

- Vigye a szél, hát hadd iszom meg, azaz hogy meg is itta.

Szokatlan volt az ital, s alig tudott lélegzetre vergődni a paraszt, míg utóbb lebirkózván az erőt, azt kérdi: mivel tartozik?

- Csak khét garassal - mondja Jakab, egyet rántván az ajtón a krétával - ez lesz a khed helye, bácsi: ide írom mindig.

- Hát még máskor is akar adni, Jakab?

- Amikhor tetszik, - csak forduljon erre.

- No majd itt leszek, - minden jót; mond a paraszt.

Így kapott be hozzánk a pálinkaivás, és amit eddig csak lólábra kötöztek orvosságképpen, megitta az ember.

Jakab napról napra több krétát fogyasztott, ebben a tekintetben nem ösmert fukarságot, ha utóbb arra a gondolatra jutott, hogy elfeledte fölrántani a húzást, hirtelen odarántott egy másikat, mely néha a krétának szegletes oldalán másodmagával ragadt az ajtóhoz.

Lassankint kezdé észrevenni a falu papja, hogy amennyit szaporodnak Jakab hívei, azonképpen fogynak az ő hallgatói. A pörsölypénz hétről hétre kevesebb lett, eddig rendesen a plébániára szaladtak váltani, - most már Jakabnál gyülekezett össze az apró pénz.

Egy darabig csak a férfiak, utóbb az asszonyok is megfordultak a boltban, kötény alatt hozván búzát, árpát, lisztet, mert olyan "fáin" ember nem volt több, mint Jakab, ki a világért sem kívánt készpénzt, - elvett amit adtak, csupa felebaráti szeretetből.

Tökéletes igaz, még dicsekedett is vele.

Jakab nem hiába mondta az öreg Szántaynak, hogy az ő gondja, miképp fog megélni. Jakab jól kiszámítá ütközeti helyét - meglehet, őt tán ütni, dobni fogják, de a mely botot ő fog kezükbe adni, azt legkevésbé fogják fejére emelni, mert az emberek nem szoktak ütni a koldusbottal.

Jakab annyira elemében volt, és a tervek annyira sikerülének, hogy szerette volna saját vállait megveregetni. Ez édes gondolatban lépett a boltba egy harminc éves asszony, egy hű példány ama paraszt asszonyok közöl, kit ha egyszer oldalba ütnek, elmondja, ki voltál? mi voltál? van-e becsületed? szűrödet hol loptad? kinek a vermét vájtad ki? mondom: egy tökéletes falu szája. - Napfelköltekor elmegy a szentegyházba, onnét a mészárszékbe, onnét a zsidóhoz, mindenütt kísérője van, s mikor a másét végig gyalázta, magáét égig dicsérte, s a falunak két végét összebujtogatta, még csak akkor lódul haza.

- Mit hozott, Sára asszony? - kérdi Jakab.

- Egy üres üveget, Jakab.

- Hamar kifogyott az a messzely phálinka.

- Az uram hátát kenegettem vele, Jakab, bizony megkívánja szegény.

- Hát adjak egy messzelyt?

- De jól megmérje kend, Jakab, - jobban, mint a múltkor, alig került két három korty abból az egy messzelyből. Dejsz, Jakab, meg nem csal ked engem, olyan akkurátus az én torkom, mint a garasos mérték.

- Nem is thudtam, hogy ullan jó phálinkám van, hogy Sára issza meg, azthán a gazda is meggyógyul tőle, hi, hi, hi, - röhögé Jakab, aztán odább folytatá, - hát a szakasztóban mit hozott?

- Ürítse ki, Jakab, - utalá az asszony a zsidót.

- Megvan, - mondja az ravasz mosollyal, - hogy a gazdha meg ne thodja! s ezzel félrevitte a szakasztót, magában dörmögvén: - phálinka üt garas, ez a liszt megér núc garast, he, he, he, osthoba pharaszt.

- Jakab! - mondja az asszony szakasztóját kötény alá fogván, - ha az uram idejön, akkor nem voltam ám itt.

- Se láthok, se hallok, - bíztatá Jakab. - Hanem Sára asszony, mi dolog az, hogy ezek az asszonyok nem isszák a phálinkhát?

- Eleget kínálom nekik, de finnyásak, félnek, megérzik a szaga.

- Khínáljon nekhik egy khis khüményes phálinkhát, biztatá Jakab - tudja, Sára asszony - khomendálja nekhik valamiről, aztán jobban rákhapnak.

- Majd találom módját.

- Úgy, úgy aztán én is jobban megeresztem a csapot, érti, Sára?

- Értem, Jakab, - isten áldja meg.

- Magam is khívánom! - kiált az asszony után, azután pedig magában beszélgetve ment be. - Úgy ni! - mondja - egy khis khústoló a khüményesbül, azthán egy vendéggel megint thöbb!... árpha,... lencse,... borsó,... bab,... núc meg núc: az tizennúc. Most phinkli, azthán khondignációs ház!... meg núc, az huszonnúc! azaz forint,... ezer forint,... tízezer... százezer forint! Most Jakhab,... üt eszthendő múlva Jakhab ór, - tíz esztendő múlva Rosenfeld ór, gazdag ór. Butha pharaszt! the Jakhab, khed Jakhab, - az öreg aphád is te, meg az öreg aphád is khed!... Krehn sollst schneiden!

Ez a rövid magánbeszéd Jakabnak életfilozófiája volt, terjedelmére sokkal vékonyabb, minthogy kemény táblába kellene kötni, és ha kitalálásán nem tűnődött is annyit, mint Archimedes, midőn a világot akarta kimozdítani, de kiszámítása becsületére vált volna bármely fináncminiszternek, hozzá vévén, hogy mint említém, sajátszerű számvetési szabályai nagyon eltértek a közönséges egyszeregytől.

Úgy látszik, dolgainak folyamával megelégedett, hanem a mellékszobából egy gyermeknek kínos fölkiáltása fölébreszté, s Jakab ijedten szaladt a mellékszobába.

Meg kell említenünk, hogy Jakab fajának elszaporodását célul tűzte ki. Mit mívelne a világ, ha Jakabbal együtt kihalna a pálinkamérés? Gonddal ápolá gyermekét, kit néhány nap óta a nyavalyatörésnek irtóztató rohamai leptek meg, s minthogy neje a szomszéd faluban volt orvosságért, Jakabnak egyik fülével a mellékszobára kelle figyelnie.

Gondossága kiterjedt a legapróbb részletekig, - és szokása ellenére, még a boltajtónak zárait és sarkait is megolajozá, hogy a legkisebb zörej se riassza föl a gyermeket.

Néhány órai szünete volt, - a boltajtót senki sem zörgeté, azért a gyermeket elcsöndesítvén, élénk figyelemmel leste, hogy a boltajtónak üvegein át nem lát-e vásárlót, míg eszének és figyelmének egy hasonló része a gyermeknél maradt...

Végre az álom elnyomá a gyermeket, Jakab csöndesen behúzá az ajtót, mert valakit jönni láta, még pedig Sára asszonynak urát, egy nyers kanászt, ki tán legelső vendégei közül való, ki mindjárt kényelmessé tevé magát Jakab bizalmában, és mielőtt a hitelnek eszméje tudományos rendben magyar nyelvre letéve volna, ő azt már főbb vonalaiban gyakorlatba vette a pálinkát rendesen rovásra itta.

Jakab nem annyira magáért, mint beteg fiáért megijedt, gondolván, hátha ez a goromba paraszt feleségét észrevette, s most veszekedni jött, azért elszánta magát, hogy inkább két annyit hitelez még neki, mint amennyi már rováson van, csak most ne lármázzon.

A kanász mogorván jött, pálinkát kért, megitta, minden szó nélkül, s mintegy megelégedve Jakab vendégszeretetével, még a kínálásra sem kívánt egy második hörpentést, hanem amennyire az erős pálinka még fél hangját meghagyá, kérdé Jakabot.

- Mennyi is a mostani adósság, Jakab?

- Majd üsszevetjük! - szól Jakab gondolkozóra húzván össze homlokát, azonban korán sem azon tűnődik, hogy mennyi volt a beszámolni való, hanem, hogy miként csalja meg a kanászt.

- Maga jobban tudja, Jakab, - vélé a kanász.

- Núc, meg núc, az tizennúc! mondja a zsidó, nézvén a kanásznak arcát.

- Az tizennyolc! - hagyja helybe a kanász azon jó hitben, hogy a számadás szinte nótára megy ki.

- Tizennúc, meg núc, az huszonnúc.

- Az meg huszonnyolc Jakab!... csak menjünk odább, - biztatá az adós.

- Így khed thartozik egy forint negyvennúc.

- A bizony nem kevesebb, Jakab - vakaródzék a kanász, hanem vigasztalásul mondja: - no csak írja föl Jakab, ha fog a grétája: majd ha kerül pénzem, meghozom egy fillérig.

- Majd elfeledi kheed, aztán khevesebbre mondja, - véli Jakab.

- Csak a Jakab ne mondja többre - okoskodik a kanász - mert lelkén szárad! Ezzel elment.

- A lelkhemen szárad? - tűnődik magában a zsidó, - mintha én a lelkhemet, mint valami vizes panyvát, a naphun szárogatnám. Bekhap egy icce bort, - fél esztendő múlva fizet, ha fizet, civakodás, veszekhedés után: aztán száradjon meg a lelkhem? Hanem mikhur a kheed thorka megszárad, azt Jakab üblügesse?... Ott a khút,... ott a vüdür,... ha nem elegendő egy icce, igyék kheed egy akhót. Így töprenkedik a zsidó, még aztán újra hozzáfogott:

- Lelkhiüsmeret!... lelkhiüsmeret? az annyit thesz, hogy minden ember üsmeri a maga lelkhét! Egyik egy krajcárért akhar egy akhú bort, a másik tíz forintért sem adja!... Azt mondják: Jakhabnak nincsen lelkhiüsmerete... Én is azt mondom, hogy: nincs! Én árulok khékítőt, kheményítőt, phántlikhát, khüménymagot,... senkhi sem mondja: Jakhab! egy krajcáron, khét garason lelkhiüsmeret! hanem egy pint bor, khét phint bor, egy verdung phálinka, azthán Jakhab, írja kheed fül, de mikhur fizetni khüll, nagy a rovás, meginni khünnyebb volt? aztán fizess, ne neked: lelkhiüsmeret. Khüszönöm alázatosan, ez új bankhó, ilyent nem vesznek el a sóháznál.

Talán tovább okoskodott volna Jakab, ha Pista be nem jő, mit a szemfüles zsidó igen hamar észrevett, főleg azt, hogy a lehúzott kalap alól búbánat nézett ki.

- Jó napot Jakab, - mondja Pista.

- Megvan:... mi tetszik? - kérdi egykedvűen a zsidó, látva, hogy itt szegény emberrel lesz dolga.

- Egy pár szóm volna, Jakab - folytatja amaz - ha ráérne meghallgatni.

- Nű - dörmögi magában a zsidó - itt phénz khüll, nem hallom, the Jakab, khed Jakab. - Aztán Pistához fordult - Itt a khét fülem, beszéljen kheed velük.

- Nem egyébért jöttem, Jakab... akadozék amaz - hanem mivel hogy sok a bajom...

- Azaz, hogy phénz khűne, úgy-e? - ravaszkodik a zsidó.

- Számbúl vette ki a szót, Jakab,... szűken kerül a pénz.

- Thodom! - viszonzá a másik - nálam minden eladó, ez a sok pharthika, de ritka a phénz, ha meglátnik egy üt forintos bankót, mindjárt elhínám khomának.

- Pedig nagyon ideszorultam Jakab.

- Thodom! hanem mikhor a Jakhabnak khüllene valami, akkhur nagyot hall khed?

- Aztán, Jakab nincsen egy pár forint ára emberség?

- Emberség van akármennyi, de forint nincs.

- Megszolgálom, Jakab, böcsülettel, mert szorongat a bajom nagyon.

A zsidó megfontolni látszék a dolgot, mert magában dörmögött.

- Ez megszorult, akhinek phénz khüll, még az üdvösségét is bealkussza.

- Lesz-e pénz, Jakab? - kérdi Pista újra, mire a zsidó barátságosabb képpel mondja:

- Thalán még lesz, ha khed is megtesz nekem valamit.

- Amit lehet megteszek, csak ne várakoztasson, Jakab.

- Nekhem egy tehin khüllene - mondja Jakab ravaszul nézve Pistára.

- Nem tudok eladót, - felelt a másik egész böcsülettel.

- Nem azt mondom, hogy alkhunni akarok a gazdájával, ma nincs holdvilág!

- Értem, Jakab, - mondja Pista nehezült lélekkel.

- Annál jobb, - folytatá Jakab, - az éjjel nem világít a hold, sütét van, senki sem látja.

- Hát az isten, Jakab?

- Nű, - mondja a zsidó - phápista ember kheed?

- Az volnék, - volt a válasz.

- Evett khed már phénteken, szambaton zsírosat?

- Ettem bíz elégszer.

- Nű, hát azt nem látta az isten?... no, thagadja kheed?

- Nem tagadom bíz én, mit hazudjak? hogy egy vétekből kettő legyen.

- Azért evett khed húst, úgy-e, mert jó volt? - okoskodik a zsidó.

- Persze hogy azért.

- Ha a húst meg tudta khed enni, mert jó volt, akkor azt a thehenet is elhozhatja khed az áráért, mert jó lesz. Egyúttal ez a tehén is odafér, ahová a másik.

- Nem szoktam én ezt a spekulációt, Jakab! - riadt föl Pista.

- Én sem fogtam ám a tehén szarvát, mikhor megszülettem, - mondja a zsidó - hanem belethanul az ember.

- Én meg azt mondom, Jakab - véli Pista - addig megyen a korsó a kútra, hogy a vödörhöz ütődik.

- Örökké nem tarthat! - válaszolt amaz.

- Én is azt gondolom, azért jobb, ha itthon marad.

- Ez az utolsó szó? - kérdi Jakab.

- Ilyen formán a legeslegutolsó, Jakab.

- Tudtam, - mondja a másik - thudtam, hogy khed böcsületes ember, most már kipróbáltam khedet.

Pista bámulva nézett a zsidóra.

- Hát lesz pénz? - kérdé újra.

- Hunnét vegyem?... hát nem vagyuk én böcsületes ember? nem mondtam elűbb, hogy nincs phénzem: böcsületes embernek nincs phénze a mai világban - mondja áhítattal a zsidó - de üsse meg a khü, már ha phénz nincs is, - hallja khed - van böcsület. E szavak után a pincébe ment.

Pista nehéz szívvel nézett e gazember után. Más talán azt gondolta volna, hogy agyon kell ütni, de Pista nem akart az isten munkájába nyúlni, elér annak a keze messzire, megtalálja akárhol az embert.

Tanti nyitotta be az ajtót.

- Mit mondott a tanító? Tanti! - kérdi Pista a cigányt.

- Mit mondott? - ismétli a cigány is - azt mondta, hogy ha a lakodalomra volt pénz, legyen a keresztelésre is.

- Istenem! - szólt Pista, - hát kis fiamat keresztelés nélkül hagyjam?

- Ne búsulj, Pista - vígasztalá a cigány - várj meg odakinn, majd les mindjárt.

- De hol veszed?

- Van ennek a zsidónak, kifacsarom belüle.

- Nincs neki, most mondta, ne is időzzünk itt.

- Mondtam, hogy várj meg ott kinn, - eredj: mert ha itt vagy, akkor nem lesz. Menj már no! - biztatá a cigány, mire Pista csakugyan kiment.

Tanti végig feküdt egy padon, köpönyege alól a hegedűt előszedte, a húrokat meg sem igazítá, s amint egy keserves cigánytól csak tellett, végig futkozott az ujja a hegedűn, úgy hogy Jakab ijedten szaladt föl a pincéből.

- Tudtam, hogy előjössz, Jakab - mondja a cigány azzal a megszokott önérzettel, midőn a cigány meg akarja mutatni, hogy okvetlen többre tartja magát, mint a zsidó.

- Borom nincs, vizet nem iszol, hát mi khüll? - mondja a zsidó a cigánynak.

- Nem ihatnám, Jakab, - felelé Tanti.

- Eszel barchest? - gúnyolódék Jakab.

- Ne vesekedj, Jakab - okoskodik amaz - hanem megesküdtem ma, hogy három húsast kapok tiled, azsért gyüttem Jakab, add ide.

- Megeskhüdtél Thanti - mondja a zsidó - én meg most eskhüszöm meg, hogy isthen úgyse egy faphóturát sem adok.

- Dehogy nem ads, esed nélkül adod mindjárt, mert olyan nótát komponálok itt most mindjárt, hogy a nyavala is kitör. - Mire a cigány hozzáfogott egy még soha ki nem gondolt nótához, melyet most akart még hajánál fogva előhúzni egy újonnan föstött hegedűből, melyből olyan vad hangokat markolászott ki Tanti, mintha nedves fából kereket fúrnának.

- Vaj mir! - kiáltott a zsidó, füleit befogván - gyerekhemet a nyavala khitűri...

- Esküdd vissa azst a három húsast, Jakab, - mondja Tanti.

- Üt garast akartál mondani? - kérdi amaz.

- Micsoda?... pattant föl a cigány - öt garast mondtam én, Jakab? gyere csak hallgasd ezst a hegedűt! - mire ismét nyakon fogta a hegedűt, neki eresztvén magát a fantáziának, mire olyan kevert hangok törtek elő, hogy jó lelkű keresztény nem tudná hirtelen megmondani, hogy a cigány bolondul-e meg most mindjárt, vagy a zsidó?

- Vaj! - ordított a zsidó - mondd meg hát, mit akharsz?

- Mondtam már, rúgjon meg a bagó, hogy három húsas kell.

- Khüll, khüll, azt khünnyen mondja az ember, - okoskodik a zsidó, hanem mire khüll? látván, hogy a cigányt nem valami mindennapi szükség bántja.

- Két kis gyereket kell megkeresteltetni, Jakab.

- Kheresztülőre adjak phénzt, nű? inkább üssön meg a gota.

- Nohát üssön meg, de mindjárt! - mondja a cigány, olyan helyzetbe tette magát, hogy megint egy új nótát akar komponálni, de a legelső vonórántásnál kezéhez kapott a zsidó.

- Mire khüll az a phénz, még egyszer akharom thodni?

- Kerestelőre, Jakab.

- Mondd, hogy phálinkára lesz, akkhur adok.

- Ha kell, napsámban hazsudozsom, Jakab,... de ma nem!

Föl, alá futkosott a zsidó, utóbb elordítá magát:

- Nem adok!

Tanti pillanatnyira sem zavarodott meg, mert mintha csak még most jutna eszébe az igazi, újra végig markolászta a hegedűt, melynek hangját a szomszéd szobából egy gyerekvisítás foltozta ki, s a zsidó kétségbeesetten inte Tantinak, hogy kész az alku.

- Ne hazudj - mondja a zsidó - mennyit adjak?

- Mondtam, hogy három húsast, mert kilemben két gyerek marad ma zsidó, ha a kerestilés előtt meghal, egynek-egynek ára husonöt garas.

- Miért nem alkudtál Thanti? - tört ki Jakabból a zsidó számítás.

- Majd ott alkusnak, csak lesd, - válaszolá Tanti.

- Hát az nem mindegy, ha egyet kürüsztül vagy khettüt? - okoskodik tovább is a zsidó.

- Hát neked mindegy, ha én három húsas helyett még nígyet kírek?

- De khi fizeti meg ezt nekhem?

- In!... válaszolt Tanti oly meggyőző hanggal, melyre böcsületes ember ezer forintot is adna.

- The? - mondja Jakab nagyon kételkedve - de majd az ürdüg elhoz ezzel a hegedűvel.

- Hát nem hised, Jakab, hogy ín embersíges ember vagyok?

- Cigány vagy! - gúnyolódék a zsidó.

- Csigány bizsony - mondja nagy képpel Tanti, szemközt állván Jakabnak - azs vagyok, csigány, azs volt azs apám is, maradok is csigány, de még sem lennék zsidó.

- Thalán el sem veszed a zsidóthul a három húszast? - ingerkedék amaz.

- Ingyen nem, Jakab, s hogy a kelkednek apja maradjon, nem akarlak tovább kínozni. Ne, itt van ezs a hegedű, míg a pénzst meghozsom, maradjon zsálogba. S ezzel odanyújtá Jakabnak a hegedűt, mely előbb jobban megkínzá, mintha vakaróval nyúltak volna hozzá.

- Huszonöt garast sem ér! - mormogá a zsidó.

- Hagyj bíkit, Jakab, hagyj bíkit - mondja Tanti, mert ha míg egyszer a kezsembe kapom, addig gyalázod, hogy öt forintért sem adom.

- Itt a három húszas, - mondja Jakab, kirángatván a pénzt, a hegedűt pedig a mellékszobába vitte, s míg ő benn volt, Pista is benézett, hihetőleg ott kinn megunta a várakozást.

- Gyere már, Tanti - mondja keserűen - mit imádod azt a pogányt?

- Jól van, jól, de olyan jó kedvet csináltam ín Jakabnak - mondja Tanti a bejövő Jakabra nézvén - hogy kicsibe hogy meg nem kerestelkedett, úgy-e Jakab?

- Úgy, úgy! - viszonzá Jakab keserű képpel.

- Adott pénzt, Jakab, ennek a cigánynak?

- Adott-e? - ismétlé Tanti - de adott ám, azs a serencsíje, hogy nem volt nála a sázs forintos bankója, mert azst is ide adta vóna.

- Nem hiszem én, Tanti - mondja Pista - kőből van ennek a lelke.

- Már pedig elolvastottam,... csak láttad volna mikor előbb itt hegedíltem neki.

- Hallottam - viszonzá Pista - még a kutyák is megugatták azt a nótát.

- Csak Jakabnak tetszik azs,... azs azs ű kedves nótája - három húsast adott érte, úgy-e Jakab? mire a zsidó intett, a cigány pedig kifelé tolta Pistát, mondván: Gyere, zsidó pénzsen kerestelje meg a pap a fiaidat, menjünk.

Ezzel útnak eredt a két ember, vagy tán jobban mondva, két jó barát, s bizonyosan kevesbé hazudtolnám meg a barátság eszméjét, ha egyik jó barátnak éppen cigányt választanék is, mintha tán a nagy világból azt a két úri alakot kapnám ki, kik a nagy utcán karöltve sétálnak és egymást "barátom" -nak mondják.

Pistát kötelessége a ménes után verte,... hova könnyebbült lélekkel ment el, mert már komája is akadt a gazdag faluban,... egy szegény nőtlen cigány, ki nem feledkezvén meg a vett jótétről, kenyérkereső szerszámát a jó barátért most adta zálogba.

Köpönyeg alá szedte Tanti az úgy ahogy bepólyált két fiút, és a utca hosszán a pap felé sietett. Nem akarom feszegetni a dolgot, hogy ugyanazon köpönyeg alatt hány lopott lúd sétált haza, a jó Isten legjobban tudhatja, mit és hogy bocsát meg az embereknek, de csak elképzelem, hogy mikor lenézett a magas mennyországból s belenézett ez egyszerű ember lelkébe, látott abban olyan hálás indulatot, melynek méltóképpen csak az oltáron van helye.

Csöndesen volt a két gyermek, teleszopták magukat az útra. Tanti legalkalmasabb ember volt arra, hogy úgy bánjék velük, mint a tojással: mert amint mondám, nem egyszer vitt ám már ő a köpönyege alatt olyan lármás jószágot, mely könnyen megszólamlik.

A falu derekán lehetett, mikor Szántay Sándor egy négy esztendős barna csikón lovagolva utolérte a cigányt - s mint afféle jó ismerőst megszólítá, látván, hogy a déli nap sugarai nagyon belefogództak a kék köpenybe, mely alatt Tantinak úgy is elég cipelni valója volt.

- Tanti! talán meleget fogsz a télre azzal a köpönyeggel?

- Debzson, tekintetes uram csak azt gondoltam, hogy nem lopják el olyan hamar, ha magam is benn vagyok, mintha magát hagynám otthon.

- Megveszem azt a köpönyeget, Tanti.

- Ha azs alatta valót is megvesi a tekintetes úr.

- Nem valami lopott jószág az, te cigány! - tréfálkodik Sándor.

- Jaj, galambom, tekintetes uram, - aki setétben ilyent lopna, virradóra megint vissalopná.

- No hát alkudjunk, Tanti.

- Jaj, tekintetes uram, minek adna pénzst ilyen jóságért,... terem azs ilyen magától is.

- Drágába van-e neked?

- A hegedimet adtam zsálogba a zsidónak, annyiban van nekem a kettő.

- Mennyit adott a zsidó a hegedűre?

- Három ezüsthúsast,... azst tartom, annak is elég drágában van.

- Nohát mi az utolsó ára a portékádnak, Tanti?

- Ígérjen a tekintetes úr maga, amit akar.

- Eleven, csak azt mondd meg, Tanti, mert ha eleven, úgy megveszem.

- De milyen eleven, tekintetes uram, ha ezs egyszer valamelyik megszólamlik, akar naphosszat hallgassa a tekintetes úr.

- Nem harapósak?

- Hogy volnának, tens uram, otthon bizs ezseknek az a bajuk, ha tudnának sem akadna valami harapnivalójuk.

- No a patvarba, hát micsoda madaraid vannak, hadd hallom nevüket?

- Ha volna! de nincs ám, még csak most adunk nekik.

- No hát alkudjunk meg hamar, adok az egyikért három húszast, a másik maradjon meg neked,... nos?

- Tetsik, tetsik, tekintetes uram, hanem elébb ígérje meg, hogy gondját viseli.

- Emberségemre mondom, hogy gondját viselem - mond Szántay Sándor - elhiszed-e?

- Elhisem, tekintetes uram, mert ha nem hinném, hát inkább oda sem adnám, hanem odább vinném.

- Gyere csak, Tanti - mondja a fiatalúr - feleségem éppen ott jő elém a kapun, add annak, majd megörül neki.

- Nem t'om bizs én, tekintetes uram! - mondja a cigány, míg Sándor neje elé nyargalt, s mire a cigány odaért, elbeszélte az alkut, s a fiatal pár örömsugárzó arccal jött a cigány elé.

- Hová akarta vinni? - mondja Sándornak neje.

- A vízsre! - monda a cigány.

- Talán csak a vízbe akartad fojtani őket, Tanti? - kérdi Sándor.

- Nem vestem meg, uram.

- Micsoda vízre akartad hát vinni?

- A kerestvízsre, tekintetes uram és asszonyságom, mert azs istenadta, gyerek mind a kettő, azs is pedig fiú.

- Te vagy az apjuk? - kérdi Sándor nagyot csodálkozva.

- Apjuk nem, hanem kerestapjuk, - mondja a cigány.

- Nagyon megszorult az az ember, Tanti, kinek nem került más komája, mint te.

- Tekintetes uram, eleget keresett azs apjuk különb embert a faluban, de ha senki sem akadt, azstán rajtam maradt a komaság. Csak már tudtam volna előbb, hogy valahol egy kerestanyát találtam volna nekik, de a csigánnyal ki keveredik össze?

- Jolán! - mondja Sándor feleségét félre híva - mit csináljunk?

- Ha emberséges ember vagy, Sándor, tartsd meg az alkut...

Sándor megölelte a kedves nőt, s hárman útnak indulának a pap felé, nevet adni a két kis gyermeknek.

- Ki gyermekei ezek, Tanti!

- Tekintetes uram, Pistáé, a csikósé.

- A tihanyi révész leányáé? - kérdi élénken a nő.

- Azsé, tekintetes asszony, mondja Tanti, belépvén a szentegyház küszöbén, hol az egyik fiú Sándor, a másik István nevet kapott.

Mire a küszöbön ujra kijövének, Pista is ott volt már, röviden megtudván a történetet.

- Tanti mivel fizetem én ezt vissza neked?

- Csak azt engedd, Pista - mondja a cigány - ha csigány vagyok is, hadd mondhassam, hogy én "komád" vagyok.

Boldog isten, mikor ilyent hallasz, egy-egy pillanatra, tudom, hogy a földre kívánkozol!

Mint mikor az itatóspapírra egy csöpp víz esik, és utóbb tíz akkora helyet megnedvesít: Jakab is úgy terjeszkedék el a faluban, melynek öreg pénzét addig váltogatta apróra, hogy utóbb csakugyan nem volt mit fölváltani.

Míg a pálinkaivás a jobb módúaktól csak a fölösleg pénzt csalta a boltba, a szegényebbek már annyira voltak, hogy a rováson nem maradt tisztán akkora hely, hol az ember megcsíphette volna.

Jakab itt-ott szemtelenkedni kezdett, s a már előre megmondott korszakba ért, hol többé nem merték megkendezni, hanem Jakab úrnak hívta a megszorult ember. Azonban nem tágított,... a falut hámozta, s e fáradhatatlan munka közben itt-ott egy puffadt pénzes zacskónak nyakig hízott termetén simultak végig ujjai, s újra megint előállt a derült kedv, mely új ösztönt adott.

Sára néni fordult be az ajtón, nagyon meglátszék rajta, hogy nem annyira mosás, mint a folytonos használat viselte meg kék kittölős szoknyáját, melynek ha párja volna, bizonyosan zálogba hozta volna.

Jakab nyugodtan várta, míg megszólal. Máskor ő hízelkedett neki, de most, mint a langyos esőre a fűnek szálai, szépen a pálinkaivásnak adta magát a falu, így Sára néni kóstolónak semmit sem kapott, hogy az új hordónak hírét vigye a faluba, honnét már egymásután ideszokott valamennyi.

- Jaj, - kedves Jakab gazda, - bizony elfáradtam, kezdi Sára, csakhogy amaz meg sem mozdult egy nagy kősón üldögélvén.

- Nincs egy korty jó pálinkája, Jakab?

- Egy garas egy verdung, - mondja Jakab egykedvűen.

- Nem az árát kérdeztem, hanem hogy van-e?

- Pénzért mindig van.

- Azt is tudom, hanem hátha mást mondanék?

- Arra én is másképp felelnék.

- Nekem egy pár forint kellene, Jakab.

- Nekhem thübb is khellene, csak volna.

- Hát nem volna Jakab körül egy kis pénz, - kérdi Sára.

- Phénz, phénz! egy húszas is phénz, üt garas is phénz, még egy krajcár is phénz.

- Nekem vagy tíz forint kellene.

- Nű!... fogja khed be a száját, - nagy szó az a tíz forint! Mikhor én azt mondom, hogy üt forint, meghajtom magamat, mintha a fűbíró úr volna. Sára asszony khezdje el khed tíz garason.

- Ne búsuljon Jakab, hoztam zálognak valót, csak adjon pénzt.

E szóra Jakab is fölugrott.

- Hát nem thud khed beszélni?... itt mérgesíti khed az embert!... hadd látom, mit hozott khed? mit hozott khed? mire Sára néni felnyit egy bádogtokot.

- Itt van az uramnak nemesi levele.

- Vajgescrien! Annyit ér, mint a thavali khalendárium.

- Mégsem adná az uram ezer forintért.

- Bolond beszéd, Sára néni, a khed ura is tudja, mennyiért adják a pénzt, s az ullan szegény ember markhábul nem igen fújja ki a szél a bankhót, úgy belekhapaszkhodik. Ezért a kutyabőrért, Sára néni, még a jó szó is sok.

- De csak ád rá Jakab nyolc forintot?

- Három forintot, Sára néni, hármat, azt is csak emberségből, mert máskor is ide jött.

- Hatot adjon Jakab, - tudja, hogy az uram, ha számon kéri, bőrömből is kifejtem ezért a pénzt, tehát adjon hat forintot.

- Na, hát adok, no, itt az a négy forint.

- Hat forint, hat, Jakab.

- Akarom mondani, nem négy, hanem üt forint.

- Jakab! ne huzakodjék, hanem...

- Itt az üt forint, ha kell, ha nem hát visszateszem, mert gyün valaki, úgy is thodom, hogy levakharom a fülemet addig, míg khed az üt forinthot meghozza.

Sára besöpörte a pénzt, s Jakabnál hagyta a nemes-levelet, melyet először a bádogtokba, azután pedig a mellékszobában egy vasládába zárt.

Ekkor jött be egy urasági vadász-féle ember, ki Jakabot a kastélyba hívta Klein úrhoz beszélgetés végett.

Klein úr jól érezte magát, a hatalomban, a gróf nem igen alkalmatlankodék neki, mert a harcias idők miatt szívesebben lakott Franciaországban, s mielőtt a politikai viszonyok rendezve nem voltak, testvérével nem végezhetett, minthogy az a hadseregnél szolgálatban levén, az idők szerint annyi háborúterhes felleg mászkált még a láthatáron, hogy hosszabb időre nem válhatott meg ezredétől, melynek most már őrnagya vala: s így a beruházásoknak végrendelet szerinti beszámolása még mindig függőben maradt.

Szántay Sándor az ifjabb gróf uradalmain, tudniillik a szerzeménybelieken, külön vitte az igazgatást, egyszersmind teljesítvén a majorátuson régibb hivatalát, mely Klein úrnak is nélkülözhetetlen volt, ha meg akart ösmerkedni a jogi viszonyokkal.

Az érintkezés nem terjedt ki a hivatalos foglalkozáson kívül, Klein úr még nem kapaszkodott meg oly erősen, hogy széles értelemben vett elcsapási tervét létesíteni akarhatta volna, de annál inkább készült hozzá.

Környezetében lassankint fölmagzott a mindenféle lótó-futó, kiknek legjobb bizonyítványuk volt, hogy nem voltak magyarok.

Szántay Sándor csöndes elkeseredéssel nézte az üres helyeknek ilyen maszlagokkal való betöltetését, s minthogy ezt nem akadályozhatta, annál makacsabbul ragaszkodott ama jogához, mely szerint a végrendeletnek végrehajtója levén, a tiszteknek jövendője biztosítva volt. Klein úr csak azt várta, hogy a testvérek közti számolás megtörténjék, elszánta magát egy olyan tizedelésre, mely a roppant fizetendők mellett már ötvenedelésnek is bátran beillett volna.

Azon közben történt a következő eset.

A tisztek egy délután mind a plenipotenciáriusnál voltak, és a köztapasztalás szerint igenis fejhajtó gazdatisztek, úgy látszik, igen elkeseredettek voltak. Meglehet, hogy sorsuk némileg biztosítva lévén, éreztek némi kényelmet, de tán egyikben sem hiányzott az akarat, szívesen és hűséggel szolgálni azokat az uradalmakat, melyeken a megboldogult gróf emberszerető tulajdonánál fogva egy édes emlékű múltat töltöttek el.

Klein annyira - mennyire beletörődött a magyar nyelvbe, hogy szükségből elgagyogott, azért megkísértjük visszaadni azt a gyúrt nyelvet, mely Klein úrnak szerzeménye, anélkül, hogy akár egyik, akár másik nyelvész rá merné fogni, hogy az ő iskolájába vág ez a különálló grammatika.

Mindenekelőtt meg kell mondanunk, hogy Klein úrnak egy új gazdasági rendszere volt, még pedig, a foltozási rendszer.

Ily hatalmas uradalmakban az építkezés szép összegbe került, Klein úr tehát keresztülhúzott a számadásokon és építési tervezeteken, mert így szembetűnő összegek maradván ki az évi kiadásokból, bízvást rámutathatott a jövedelem növekedésében a csinos összegre, mely a korábbi bevételeket nagyon meghaladta, s neki bizonyítványul szolgálhatott, hogy csak ő a gazda, és más senki.

A tisztek komoly előterjesztéseket tettek, hogy ez a foltozási rendszer majd egyszer irtóztató kárral fogja magát megbosszulni, azért azt mondja az általunk már ösmert ispán:

- Nagyságos uram, mégis jobb, ha lassankint megteszünk valamit, mint azt, hogy lyukakat, réseket dugaszoljunk, egyszer pedig a nyakunkba szakadjon minden, azért én azt mondom, hogy építsünk.

- Mit? - mondja Klein újfaragatú nyelven - ipítsunk?... mindig csak ipítsunk, mindig csak új ruha, hát a magad fótra soha sem varrsz egy nadrág? Akará mondani, hogy a nadrágra soha sem akar foltot varrni?

- Varrok bíz én - míg elbírja, - de lassankint jót is veszek melléje, nagyságos uram.

- Magadat, ispánnak - mindig több eszed vansz lenni akarsz, mint az enyimbe.

- Dehogy akarok okosabb lenni, - mondja az ispán - megelégszem én a magam eszével, - dehogy kellene nekem a nagyságos úré, csakhogy ha már az uraság kenyerét eszem, meg akarom szolgálni.

- Én vagysz itt az úr, meghallotsz az ispán?

- Hallom uram, csakhogy a gróf egy fejjel mégis több.

- Tudsz, mi az a plenipotencia?

- Azt még diákkoromban tudtam.

- Hát akkor a króf úr parancsolta?

- Akkor is itt voltam.

- Nohát most parancsolsz tülem az ispán, gyújts meg azt a baglya széna.

- Már mint én?

- Magadat gyújtsz meg!

- Magamat sem gyújtom meg uram, meg azt a boglya szénát sem.

- Nem? - ordított Klein egy vastag vándorlóbot-féle jószághoz kapva.

- Mondom, hogy nem! - feleli az ispán.

- Ha nem, hát majd itt van bot - mondja Klein egész dühösséggel felkapva az említett ütőszert, csakhogy Szántay Sándoron kívül az ispán is megfogta kezét.

- Meg ne üssön az úr, - mondja az ispán, mert nemes ember vagyok.

- Lump vagyolsz! - ordít Klein, mire az ispán végképp kézre akarta kapni a plenipotenciáriust, csakhogy a körülállók szétválaszták őket, s míg Sándor intett nekik, hogy mindnyájan távozzanak, ő iparkodék csillapítani Kleint, ki nem bírta fölfogni, hogy ő, mert nem verhetné meg az ispánt, ha kedve van rá, és ő plenipotenciárius! Erre azonban Szántay mindjárt megfelelt.

- Egyszerű okból, édes Klein úr, mert az actus majoris potentiae, magyarul: nagyobb hatalmaskodás bűne.

- Nos aztán? - kérdi Klein úr.

- Büntetése élet- és vagyonvesztés.

- H...ü...m! - mondja Klein számot vetvén magával, hogy most már mennyit vesztene, ha mindenét elvesztené? s mire azt néhány másodperc alatt kiszámítá, meg csak aztán ijedt meg azon gondolattól, hogy még feje is veszélyben forog.

- Hátha az a tigris meghalsz engemet, azt is mit csinálnak vele?

- Itt kétféle eset fordul elő - mondja Szántay - ha Klein úr nemes ember - amit még eddig nem volt szerencsém tudni, - akkor ő hasonló bűnbe esik.

- És ha nem volnám nemes ember.

- Akkor még olyan furcsa eset is adhatná elő magát, hogy - mint a jelen körülmények közt, - Klein úr volt a támad, ha az ispán agyonüti, fizeti a plenipotenciárius úr örököseinek a homagiumot.

- Mi az?

- A vér díja.

- S az hány millió?

- Negyven forint! édes plenipotenciárius úr, mondja Sándor Klein úrnak, ki annyira megdöbbent a negyven forinttól, hogy Sándor még azt sem kérdezhette tőle: nemes ember-e vagy sem? hanem a hosszú várakozást megunván, jó éjszakát kívánt.

Klein úr mindenféleképpen hányta-vetette, hogy miképpen kerül ki az a negyven forint? fontszámra vetik ki? s e szerint számolgatta a marhahúst, birkahúst az akkori limitáció szerint, - a kijött számokat saját terjedelmének fontjai szerint sokszorozta, összeadta, de mégis nagyon olcsónak találta a tréfát, hogy egy plenipotenciáriust, ha nem nemes ember, még negyven forintért agyon is üthetnek.

Végigjárta a szobákat, s végre feleségétől kérdi:

- Vajmi! hogy a csibének fontja?

- Fiam! azt nem fontszámra adják, hanem párja nálunk tíz garas.

- Mennyit nyomhat egy pár csibe?

- Ha nagyobbak, egy-egy font.

- Tehát nyolcvan csibe negyven forint, - dörmögé magában visszamenet, de még így sem igazodék ki, vajon nyolcvan csibének élete volt-e az ár, amennyi egyenlő értékű lehetne az ember életével?

Csöngetett, és a belépő urasági vadászt elküldé Jakabért.

Jakabot már előbb látók a boltban, midőn Sára nénivel alkudozott, s amint a vadásztól megérté az izenetet, némely ruhadarabokat kapván magára, nyomon követte a vadászt, és ment a kastélyba, hol nem is gondolta, hogy ő most mindjárt Magyarország törvénykönyvének magyarázgatására fog fölkéretni.

- Jakab - mondja Klein úr - te még nem is mondád, hogy Magyarországban az ember is limitáció alá kerül, mint a marhahús.

- Ki olcsóbb, ki drágább, nagyságos úr, mondja Jakab.

- Az árát már tudom, Jakab, - hanem azt kérdem, van-e rá eset, hogy ilyen olcsóért agyonütnek valakit?

- Akárhány, nagyságos uram, azért magamféle szegény legénynek nem jó kötekedni, mert ha valami hatalmas ember fejbe üti civakodás közben, nagyon olcsón fizetik ki az árát.

- Jakab! hogyan megy itt az a nemesség-osztogatás?

- Ha a háborúba megy valaki, aztán megöli a franciát, ott könnyen nemes ember lehet, - okoskodék Jakab.

- Azokkal már hihetőleg nem lesz dolog egy darabig - véli Klein úr - hanem másképp?

- Ha valami nemes atyafira akadna a nagyságos úr!

- Bolondos Jakab, hát hol van nekem atyámfia Magyarországon?

- Vagy valami nemeslevélre ha akadna a nagyságos úr, azt kipublikáltatná.

- Elment az eszed, hát nem Klein-nek hívnak engem?

- Klein! Klein! okoskodik a zsidó - nagyságos uram, jobb lenne, ha nagyságos úr Klein helyett Kis lenne.

- Nos aztán?

- Aztán majd atyafiságba hoznánk a nagyságos urat valamelyik Kissel, aki nemes ember! Hisz ha most nagyságod Kis, Nagy, Tót, Horváth akar lenni, rövid időn három atyafi is akad.

- Jakab, - engem a vidéken minden ember gyűlöl, - én nem akarok senkivel atyafiságba jönni, - (igazabban, vele nem akart senki atyafiságba jönni) hanem ha egy nemesi levelet kapsz, mely Kis névre szól, és hozzá még hallgatni tudsz, - bő jutalmadat veszed.

Jakabnak most jutott eszébe a Kis famíliának nemesi levele, csakhogy annak olyan házsártos gazdája van, ki kanász létére éppen oly garázda nemességével, mint akármely várúr egy pár századdal előbb.

- Nagyságos úr! - mondja Jakab - igen sürgetős ez a dolog?

- Mondom, igen sürgős, - nem igen szeretném, ha tudnák azt, hogy én olyan olcsó ember vagyok, kit negyven forintért agyon lehet ütni, azért láss a dolog után, hogy én minél előbb - nemes ember legyek, mert most nem vagyok az.

Jakab ezt egykedvűen hallgatta, mintha előtte ez semmi újdonság nem volna.

- Értetted, mit mondék? - kérdi Klein.

- Szórul szóra, nagyságos úr, - és megígérem, hogy mától egy hónapra...

- Nos... nos... mától egy hónapra?

- Mondom, mától egy hónapra, - jó alku mellett...

- Az magától értődik.

- Tehát, jó alku mellett, nemes emberré teszem.

Jakab e szerint konfúziót akart csinálni a nyolcszázados alkotmányban, mely szerint közvetlen csak a király nemesíthet. Ha valamely külföldi regényben olvasnók e hangos tételt, hogy az emberek életének ára törvény szerint van limitálva, nemkülönben, mint Angliában az ököré, melynek eleje, oldala és hátulja különböző ár szerint adatik, mindenekelőtt egy fésűt fogna az ember, hogy éghez meredező hajszálait lesimítsa, mert hogy Káin Ábelt agyon csapta, azon valamiképp csak eligazodott a világ, részint irigységgel, részint bosszúval indokolván a dolgot, de hogy emberéletet limitáljanak, még pedig anélkül, hogy az érdeklettnek magának még annyi joga se legyen maga fölött, mint amennyi joggal rudas lovát eladhatja és ha annak árát ötszáz forintra szabhatja, míg magáé csak negyven forint, valóban olyan sajátszerű állapot, hogy komolyan el sem merné mondani, ha meg nem volna betűről betűre írva egy vastag könyvben, mely általánosan corpus jurisnak neveztetik.

Regényem nagyrészt e vastag könyvből veszi indokolásait, azért ami e regényben holmi föltűnő jelleget visel, méltóztassanak olvasóim azzal megelégedni, hogy hivatkozom a nagy könyvre, melyben ez meg van írva, s melyet néhány ezer ember évekig tanult, és még a legközelebbi évtizedben Fényes statisztikája szerint körülbelül tízezer ember volt, ki e bibliára tette le hitét, azaz megesküdött az Istenre, annak minden szentjeire, a boldogságos szűz Máriára, hogy e szerint védelmezi felét, azaz prókátor lesz, és ha nemes kliense egy ostoba parasztot agyonüt, lelkiismeretes dolognak tartja annak árát többre nem becsülni - negyven forintnál.

Ez tény, - ezt nem lehet elvitatni, hanem ha mai napon még akadna ember, ki ezt valami nagy jogi bölcsességnek tartaná, megérdemelné, hogy egymagáért fölállítsák az őrültek házát.

Klein úrnak mindenesetre volt annyi esze, hogy helyzetét belássa. Ő ellenségnek jött be ez országba, mely annyira ártatlan volt ez ügyben, hogy őt saját zsírjával is táplálta, és ha már ennyire terjedt bőkezűsége, sehogy sem vehette rossz néven Klein úrnak, hogy az egyszersmind védelmi állapotáról is gondoskodott, minthogy szerződésében nem volt kialkudva, hogy ő magát itt benn agyonütni engedje. Már pedig ő annyira bosszantá elleneit, hogy valóban nem lehetett nekik rossz néven venni, hogy sorsukkal alkuba ereszkedjenek, és a negyven forintot megsokallják egy gézengúz packázásaiért.

Jakab megint a sós kövön ült, lábait összehúzá, mintha minden tagjának erejét összpontosítani akarná, hogy egy okos gondolat jöjjön ki a fejből, melyben soha sem veszett össze a becsület a gazsággal anélkül, hogy ez amazt igen hamar földhöz nem vágta volna.

Most is alkalmilag, igen rövid volt a birkózás, csak azon tűnődött, miképp lehetne a kanászt úgy eltenni láb alól, hogy a nemesi levélnek kérésére alkalma ne legyen.

Továbbá nem is azon tűnődött, hogy egy alkalmas szert találjon, mert Jakab még az egérkövet is alkalmasnak találta, hanem, melyik lenne legkényelmesebb?

Ilyen tűnődések közt érte az estharang, - mely más embernek az "úrangyalát" juttatná eszébe, Jakab pedig azt gondolá, hogy vacsoraidő van, s a kanász mindjárt haza ereszti a nyájt és szokott módon betér egy korty pálinkára.

Míg ő ezen ábrándozott, benyitott egy borzas szolgáló, tudtára adván Jakabnak, hogy tizenkét pandúr éppen most ért be a falu végén.

Jakab hirtelen összekapkodott itcét, meszelyt, s a szomszéd szobába vitte, onnét ismét másokat hozván elő, hogy az igazság valamiképp nyomára ne jöjjön annak a kis csínynek, mellyel Jakab élni szokott, hogyha valamikor a másvilágon számadásra kerülne a dolog, és a temérdek pálinkát valamiképp szemére hánynák, legalább legyen mentsége, hogy ő sokkal kisebb meszelyt adott, és ezt neki okvetetlenül be kell számítani.

Ezt ugyan nem ártott volna még ezen a világon bevallani, ha a vármegye azt a meggondolatlan határozatot hozza, hogy amely mérték kisebb, azért az illető tulajdonos huszonöt forintot fizessen, vagy ugyanannyi botütést kapjon saját választása szerint. Ez oly csiklandós kérdés volt, melyre Jakab egyáltalában nem szeretett volna válaszolni, és kezdé hányni-vetni a dolgot, vajon az úristennel küszködjék-e, ki bizonyosan rossz néven vehette a temérdek pálinkát, vagy az emberekkel, kik hajlandók volnának Jakabnak két iccéjét csak egybe venni, mint a rátótiak az ezernyolcszázharmincadiki telet.

Mint látók, - Jakab igen ügyesen eltalálta a középutat, - mutatónak valóságos itcét tartott, míg lelki üdvösségének némi biztosítására mindig a kisebbel mért.

A pandúrok eközben megérkezének, a káplár kívül hagyá a legénységet, maga pedig benyitott a boltba.

- Jó estét, kháplár oram! - mondja Jakab megelőzőleg.

- Fogadj isten! - felel a káplár megállván éppen a kancsók mellett, melyekből Jakab minden kérés nélkül egy meszely borral kínálta a káplárt.

- Édes kháplár ór - mondja Jakab - vizitálja meg ezt a mérthéket, megfér-e benne egy meszely bor?

- Nagy selma vagy te, Jakab, - mondja a pandúr - csak kitalálod, mi kell az embernek? - Itt aztán egy hajtásra kiszopta a levet, s úgy folytatá: - hanem Jakab ma ide nem hiába jöttünk, - tudod jól, hogy a gazdátlan jószágot nagyon erre a határra szoktattad, már nem maradhattam békével a téns szolgabíró úr miatt, azt mondja, hogy én semmire sem vigyázok, azért azt mondom, hogy én itt maradok a környéken, míg valakit haza nem vihetek, ha tehát láb alatt hagytál valamit, eltakarítsd.

- Egyéb baj nincsen? - mondja Jakab nyugodt mosollyal.

- Baj nincs, csakhogy embereim mind újak, Jakab, - aztán míg ezeket kézre nem szoktatom, jobb ha vigyázol, mert ha ezek nyomodba találnak, ki nem eresztenek, - értetted?

- Szóról szóra!

- Na, most megyek, az éjjel a Pipagyújtónál leszünk, holnap délig.

- Bátran, édes Káplár ór, - mondja Jakab, valamit a pandúr markába szorítván, mi úgy látszik rendes konvenciója lehetett, mert meg sem köszönte, hanem embereihez ment ki.

Jakab újra visszarakta a meszelyeket, s mire a kanász megérkezett, már ismét a régi mérték került kézbe.

- Itt vagyok! - mondja a kanász, becsapván az ajtót és kinn szorítván az emberséget, aminek voltaképpen elöl kellett volna bejönni, hogy jó estét kívánjon vele.

- Látom! - felele Jakab is kurtán, megszokván ezt a gorombaságot, egyszersmind előkészítvén magát ahhoz a gondolathoz, hogy lelkiismerete meg ne rúgja, ha ezt az embert egy jó időre láb alól elteszi.

- Kerekszám hadd legyen az az én adósságom, - mondja a kanász, még egy meszelyt a négy garasosból, aztán megállom az italt, míg pénzem lesz.

- Adnék ám, ha khednek is volna egyszer embersége.

- Szóltál valaha, hogy tegyek meg valamit?

- Mikhor khed ollan goromba ember.

- Bizony nem is tekintetes urazlak ám.

- Hisz khi mondta azt, hogy thegye khed?

- No, ha azt mondod, hogy goromba vagyok.

- Mert soha sem ígér khed semmit.

- Hát nem ígérem mindig, hogy megfizetek?... most is azt ígérem.

- Hanem ha azt kérdezném, hogy ráér-e khed most? - mindjárt azt mondaná khed, hogy nem! Okoskodék Jakab.

- Ráérek no, akár megigyam minden borodat reggelig.

- Nem azt akharum, - hanem a "Pipagyújtó"-nál van egy csiratehenem, szolgám itthon van, a hideg leli, reggel hozza khed el nekem a tehenet, hogy legyen a székben hús, le akarom vágni.

- Messze van az nagyon.

- Hátha három icce bort ígérek?

- Azt tán előbb megiszom.

- Csak egy itcét, hallja khed - mert a három itcét holnap délig sem alussza khi.

- Üsse meg a zsák, hát add ide az egy itcét.

- Hanem mire kihajtana khed, hát itthon lesz.

- Itthon no, csak ne félj, add ide a kulcsot.

- Hol volna ott a kolcs! hát mit thudok én bele, hogy ez a korhely hova dugja a fűben? hanem hallja khed, vigyen egy baltát, vagy rúgja be az ajtót.

- De aztán azt az ajtót nem csukod be többször, Jakab, ha én a lábammal érek hozzá! hallod-e?

- Hallom, hallom, - mondja Jakab átnyújtva az itcét - csak haza gyűjjön khed azzal a csirával, - nem tarthok én ott thöbb istállót.

A kanász néhány kortyra készen volt, s Jakabbal még egyszer megfogadtatván a két icce bort, elment.

Jakab bezárta a boltot, s aludni ment.

A "Pipagyújtó" csárdát, mint a másik kötetben megemlítők, Jakab bírta haszonbérben, s mint a káplárral való beszélgetésből tudjuk, a pandúrok éppen a csárdában háltak.

Még javában aludtak a zsiványkergetők, midőn a kanász még hajnal előtt már a csárda körül volt. Nem lévén egyetlen egy lármázó eb a csárdánál, a kanász a kerítéstelen házhoz érvén, mindjárt az istálló ajtajának pusztításához fogott.

Két-három rúgással akarta az ajtót betaszítani, de a jóravaló kemény faajtó nem egypár rúgásra volt összeábdálva, tehát nem maradt egyéb hátra, mint kanászbaltával kifeszíteni.

Már így hamarabb engedelmeskedett az ajtó, és ott látván a csirát a hajnali fénynél, minthogy a kötél is összecsomósodott, baltával vágta el, és az országútra vezeté.

A csárdánál egy szolgáló volt, kit boldogtalan sorsa már a faluból is kivert, és inkább menedékhelyül, mint szolgálatképpen húzódván ide, - könnyűszerrel elvégzé napi dolgát, ha minden harmadik nap egy icce bort mért ki egy utasnak.

Hallván az iszonyú rúgásokat, nem mert a konyhaajtón kimenni, hanem a konyhából a vendégszobába nyíló hézagon át költögetni kezdé a pandúrokat, kiket elnyomván az álom, a hatalmas döngetés ugyan fölébresztett, de csak a káplár parancsoló szava bírt talpra állítani.

Rögtön fegyverekhez kapának, hanem a tizenkettő közül egyik a másikat tolta az ajtóhoz, hogy a legelső nyissa ki, míg végre a káplár elkészíté a csatatervet, maga nyitá meg vigyázva az ajtót.

A szolgálót is végre neki bátorítá a pandúrok kirohanása, kinyitá a konyhaajtót, s mutatott az istálló felé.

Csakugyan betörve az ajtó, az erőszakoskodásnak nyilvánságos jele készen, a jászolnál még az elvágott kötőféknek lehurkolt darabja, - s amint az országúton átvezette a tehenet, a porban a legfrissebb lábnyom, és éppen azon a gyalogúton ment el, mely csak a vidéken jártas embernek lehetett útja, mint a kanász voltaképpen rövidség okáért választott.

Öt perc alatt nyakon csípték a kanászt, és a csárdához visszavezették.

- Ki vagy? - kérdi a káplár.

- A helybeli kanász vagyok, - felel elég barátságtalan hangon.

- Kié ez a tehén? a tied?

- Nem.

- Hát ezt az ajtót ki feszítette ki?

- Én! - mondja bosszúsan a kanász, a sebes kérdésre nem bírván hosszabban felelni.

- Hát ezt a tehénkötelet ki vágta el?

- Azt is én, - mondja a kanász mindinkább zavarral, mire a káplár parancsolá:

- Kössétek meg, hogy lármázni ne tudjon, mert hátha pajtásai is vannak, kössétek be a száját, míg a környékből kiértek, s el vele a vármegyére.

Mielőtt a kanász saját jóvoltáért szólhatott volna, már meg volt kötözve, szája pedig úgy eltömve, hogy csak egy kis szuszogással bírt lélegzetet venni. Hat ember aztán puska közé vévén, elkísérte.

A szolgáló ez alatt már a falu felé nyargalt, Jakabot még az ágyból vervén föl, hogy jöjjön hamar, mert a "Pipagyújtó"-nál haramiák vannak, mire Jakab fölugorván, újra kikérdi a szolgálót, s végre nagy nehezen eligazodván, egyszersmind tervének sikerültét látván, egykedvűen ballagott ki, - s áldomásul egy fél akós hordót vert csapra, mert ha a pandúrok nincsenek, most már - azt mondja Jakab - koldussá volna téve, - tehát a fáradságért igyanak.

Vége lévén az áldomásnak, Jakab hazament, útközben odább tervezgetvén, s mintegy ez lévén az alapgondolat:

Klein úr most már nemes emberré lesz, hanem mi legyen az ára?

A hajnal piros arcát nézé a Balatonban, nem háborítá egy árva szellő sem a vizet, mintha tükörré simult volna, hogy az ég a földön bámulja meg önszépségét.

A nap a parton leselkedve, óvatosan látszék fölemelkedni a láthatáron, s egy-egy bárányfelhőt tolván odább, végre kiereszté sugarait, melyek a tihanyi templom keresztjeit tették ragyogóvá legelőször is.

Még harmatos volt a fű, mikor Pista már a ménest terelgeté egy hánykolódó csikón, mely még nehezen tűrte, hogy ember a hátára mert ülni. Gyakran fogai közé szorítá a zablát, hogy megfuthasson a rajt ülővel, s végre lerázza magáról a szokatlan terhet.

De a megmarkolt kantárszár nem engedett az állat erejének, s egy pillanat alatt megadá magát a küzdő állat, s maga előtt hajszolá a ménest.

Egyszerre visszariad a ménes, a domb hajlásából egy kék köpönyeg lebbent elő, mely a hajlásba rohanó ménest majdnem a csikósra terelte vissza.

Pista el nem tudván gondolni, mi lehet az, megkerüli a ménest, s íme Tanti tolakodik elő a megállt ménes mellől.

Még korán levén az idő, s hóna alól sárgulván ki a hegedű, nem tudta hirtelen elgondolni, jó reggelt kívánjon-e neki, vagy jó éjszakát? mert ha valamely csárdából most ereszték meg haza a korhelyek, lesz mit kialudni.

- Hol jársz, édes komám! - mondja Pista nevetve a lóról.

- Posta vagyok ma, - mondja a cigány - a nagyasszony komámasszony szalasztott ki egy mondanivalóval, - azaz hogy nem sokára itt lesz.

- Jól van, Tanti koma, hát amott a pásztorház, siess, Örzsének mondd, hogy várja készen a nagyasszonyt.

Tanti hamar a pásztorháznál termett az izenettel, éppen a legnagyobb ordításban lelvén a két kis embert, mert míg az egyik ölben volt, a másik tele torokkal kezde sivítani. Tanti hegedülni kezdett, s a két békételen polgár egy lágy nótára szépen elszunnyadott.

Hamar össze volt takarítva a kis szoba, mert amit ott még a közös szegénység meghagyott, nagyon kevés volt az.

Tantit lesre állítá Örzse, s addig magára szedte az olcsónak legjavát. Mikor így készen volt, azon örömben, hogy őt milyen nem várt vendég keresi meg, fölegyenesedett, szép termetén az arc egy megdicsőült kép volt.

Ez alkalommal adjunk meg asszonyainknak egy igazságos bókot, mely a következőből áll.

Míg más égöv alatt a lányt a húszadik év már hervadóban találja, - az anyát pedig okvetetlenül a rútság lepi meg, és az aggok közé görbíti egy kérlelhetlen sors, addig nálunk, kivált a nép közt leggyakrabban éppen a legszebb arcokat a "menyecskék" között találjuk.

Míg a lányok arcán a bátortalanság némileg egy kis bárgyúsági mázt hagy, s az éretlenségnek nem igen vonzalmas fejletlensége mutatkozik, a nő a megosztott családi gondok által, gyámoltalanságából hirtelen egy megérzett fensőbbségre vergődik, mely szemeit a tétlen mélázásból fürge vizsgaságba viszi át, s az értelem kifejlődése által az önbizalom egy kellemes kifejezést ad az arcnak, mi némileg önállónak mutatja be a nőt.

Míg a magyar lányok egész seregét egy korsó vízzel meg lehet kergetni, a nőt oly határozottá teszi a családias élet, hogy számtalan esetben elegendő volt egy ártatlan seprő, hogy a haragra lobbant nőnek alkalmas fegyverül szolgáljon erős férfi ellenében.

Szívesen beszélek fajunk épségéről, s bizonyításomat inkább a szokatlan téren kezdem, s ha itt bizonyíték: akkor mindent bizonyítottam.

Hogy a magyar nők harciasságuknak elégszer jelét adták, igen természetesnek találom, mert az önbizalom mindig erős fegyver, nőinkben pedig ez megvan, mint a szépség.

Ha tehát Örzsének szépségéről szólok, valami feltűnőt éppen nem, sőt valami nagyon természetest mondék.

Nyúlánk termete mindenesetre nagy előny, s a Somogy megyével határos népviselet máig is igen alkalmas arra, hogy nőt el ne rútítson, megemlítvén egyszersmind azt, hogy csikósaink, gulyásaink, általában mindenféle pásztorunk pusztán élődő, egészséges és viszontagságot győző lévén, külsejével határozottan kiváló a falubeliek közül.

Élete kalandosabb, magánya ábrándozóbbá teszi, s ha már egykedvűségéből valami fölrázza, annak meglepőnek kell lenni.

Nem azt akarom mondani, hogy van elég pásztor, ki egy farkasért föl nem kel, legalább kettőt vár, hanem ha már rávevé magát, hogy éjjelenkint sebes szélként nyargaljon el szeretője után, annak mindenek előtt - szépnek kell lenni.

Erős ingernek kelle lenni, hogy Pista a Balatonnak egyik partjáról a másikra menjen Örzse után, de meg is érdemelte.

Most, midőn anya, hét évig várt, reményének két áldását és sok szenvedés után az Istennek jóvoltát is érzé, most egészült ki rajt a szépség. És átérezvén a kellemes várakozást, önkéntelenül magasztosult meg.

Szerette volna ünnepiebbé tenni a kis lakot, s minthogy már minden tárgyat többször helyre igazított, nem maradt más hátra, mint a lánykori tükröt leemelni, s magán is egy szemlét tartani.

E tükör maradt meg a balatoni vészből, ez lévén utolsó, mit az elhozatalkor elteendőnek vélt, - egy keszkenőbe takará, s kezében tartva, a veszélytől megmenté.

Oly édes emléke egy nőnek leánykori tükre, hogy, attól megválni mindenkor csak fájdalommal tudna. Még mikor a hanyatló kor kérlelhetlenül leszedi is az arcról azt, amit ember megvédeni nem tud, minő szívesen veszi elő a nő a leánykori tükröt, - mely hűtlen bizonysága az egykori megbámult szépségnek.

Megfordítá a hosszú famozsarat, ráilleszté a tükröt, némi reszketegséggel, hogy ez a barát nem számolja-e le a rózsákat? A tükör megnyílt, és midőn a félénk arcra megint megtért a megrezzentett vér, megmosolygá a tükröt, mely úgy látszik, neki most is mindig egyformán hízeleg.

Ez egy viszontlátás volt, melynek örömeit remélte csak, de bizton nem várta, melyet meg nem mondana senkinek, s mely ha elmaradt volna, - vigasztalója nem igen akadna.

A fiúk oly csöndesen alusznak, - egy élőnek zaja nem háborítja, - a férj a ménesnél van, Tanti őrizeten áll, - s az úri vendégnek álma nem végződik el nap felköltével, - tehát van még egy kis idő maga magával,... nem, - nem magával,... a leánykori tükörrel bizalmaskodni.

Ó, a tükör nem hazudja el a belenézőt, kinek képmása egy pillanat alatt lefut róla, s hidegen adja vissza az elébe tolódó tárgyat. Tehát nem félhet árulástól, lelke oly szokatlan boldogságot érez, hadd játsszék a tükörrel, ezzel az egyetlen maradvánnyal, - mit a vész a pusztulásból meghagyott neki.

- Vajjon, milyen leány volnék még? - gondolá magában, - s mintha a tündérek országán kellene beszökni, hogy az örök ifjúság patakjából nedvesíthesse meg száraz ajkát, oly reszketegséggel bontá le hímzetes kontyát a fejről, és akadozó sietséggel oldá föl a szoros köteget a gyönyörű hajról, mely önterhének súlyától hömpölygött alá, - szétterülvén a nyúlánk testen.

A tükörfiókban volt még a menyegzői szalag, néhány pillanat alatt kész volt a fonat, végén a szalaggal, - boldog öncsalódással lépdelte át a szűktérű szobát, - egy-egy pillanatot váltván a tükörrel, mely neki titkos kérdéseire oly kedvesen felelt.

Lelke oly tiszta volt, hogy leánynak képzelte magát.

A fiúk egyike gyengéden mozdult, - mire az anyai kebel öröme nyílt meg, - újra kibontá a fonatot, és a legnagyobb gonddal készíté el a szokott fejdíszt, mely legszebb ez országban minden népviselet közt, nem dugván el a női ékességet idomtalan takarók alá, s adván annyi kecset, mennyit a szépből eltakarni vétek.

A tükör barátságosan mosolyga vissza ez ártatlan időtöltésért, - érzé, hogy e gyermekies játék nem hozott idegen óhajokat, - szerette volna, ha kérdeznek, szereti-e Pistát?

Felelet helyett örömében sírna.

Hagyjuk őt boldogságában, ébredő fiainak egyikét emeli keblére, a piros arcú gyermek úgy néz le anyjáról, mint a fának kinyílott virága.

Szántay Sándor, szokásaként paripán járván, a ménes után nyargalt, feleségét egy könnyű kocsin küldvén a pásztorlakhoz.

Tanti még jókor meglátván a kocsit, befutott, jelt adni, aztán pedig maga is a méneshez ballagott.

Éppen azon nyílásban, melyben előbb Tanti, most Jakab beszélgetett a pandúrkáplárral, mártván akkorát a kanászon, hogy ne legyen olyan hosszú kötél, mely utána érjen.

- Van-e még valakire gyanúd, hogy egyetértenek ezzel a kanásszal? - kérdi a pandúr, - most egyúttal összeszedjük az egész járást, hogy legalább egyszer megtömjük a tömlöcöt, mert már úgy kifogyasztotta a katonafogdozás a sok mindenféle gazembert, hogy utóbb majd a vicispán úr konyhájára sem kerül pecsenyeforgató rab.

Jakab gondolkozni kezdett, utóbb eszébe jutott a cigány, ki a három húszasért annyira zaklatta, valamint Pista is, kinek fiait az ő pénzén akarták megkeresztelni.

- Volna még két emberem, de nem merek rájuk fogni bizonyosat.

- Majd kivallatjuk mi a vármegyén, tudom isten, hogy azt is kivallja, amit nem is tud, csak egyszer a mi kezünkben legyen.

- Hátha nem sül ki semmi, és a vallatást kiállja?

- Az az ő szerencséje, akkor úgy is hazajöhet, - hát csak ki vele!

- Az egyik Tanti cigány.

- Az, ki a katonafogdosáskor megszökött?

- Az, az!

- Éppen jó, no ne búsulj, arra gondom lesz, hát a másik?

- Azért talán mégis kár volna, feleséges ember.

- Szép az asszony?

- Meghiszem!

- Sohse féltsd akkor az urát, alhatik aztán a vármegyén, soha kérdőre sem vesszük, hogy az asszony annál többet utána járjon, utóbb aztán majd hazaeresztik az urak gazdástól, - no hát ki az?

- Pista, - a csikós!

- Az a jó madár, hisz a katonafogdozáskor ez is átszökött, na, várj drága madár, majd kézre kerülsz most.

- A cigány éppen ott jő, - mondja Jakab, oldalt menvén a hegyvágásban, a pandúrok pedig egyenesen a cigányra tartottak, ki az országútról letért a ménes felé.

- Arra az országút? - kérdi a káplár Tantit.

- Már én csak erre szoktam járni a magam lovain! - feleli vissza Tanti.

- Vékony két ló! - jegyzi meg amaz Tanti lábaira nézve.

- Nekem valók, az én kosztomon csak eltengődnek.

- Rosszul viseled gondjukat, cigány!

- A hónom alá nem vehetem üket, nemzsetes káplár uram, aztán ami gyaloglás esik rájuk, ketten csak elbírják.

- Hát hol voltál most?

- Itt voltam a pástorházsnál, de nincs otthon a csikós, hát utána megyek.

- Nem jönnél velünk, cigány?

- Hová?

- Majd oda, hol valamivel jobban viselik gondodat, - a vármegye házára.

- Nincs ott nekem semmi jussom, - mondja a cigány.

- Nem is jussodért viszünk oda, hanem hogy a két lovadat megvasaltassuk, cigány! - ordít utoljára a káplár, s az adott jelre megkötözék.

Mikor a kötözéssel készen voltak, azt mondja a káplár:

- Menjünk a csikósért.

Ez alatt Szántayné Pistáéknál volt - a két asszony megosztozkodék a gyermekeken, kik kényelmesen elhempergének az ölükben, és kedves mulatságul szolgáltak a fiatal nőknek.

- Hát ez lesz az enyém! - mondja Jolán Örzsének - az ölében hentergőre mutatva.

- Kedves tens asszony, hát nekem mi marad?

- A másik.

- Csak egy? - kérdi mosollyal Örzse.

- Nekem meg egyetlen egy sincs!... - mondja panaszos hangon Jolán.

- Majd ád az isten.

- Örzse! én fiamnak vállalám e gyermeket férjemmel, - amit fogadánk, teljesíteni fogjuk, - s én szeretni fogom, mintha magamé volna.

- De hát én ne szerethessem? - mondja Örzse megindulva.

- Éppen arról akarék szólni, édes Örzsém, hogy férjem Pistát a faluba akarja vinni.

- Jobbágynak? - kérdi Örzse emeltebb hangon.

- Hát miért nem?

- Kedves tens asszony - idekinn szegények vagyunk, alig kerül a megenni való, mert sok földönfutóval kell osztozkodni, hanem ha itt nem tetszik, mehetünk más tanyára, nem tarthat le senki, ha jobbágyokká leszünk, azt, mondja az uram, akkor gyermekestül az uraságé vagyunk.

- Na, de még eddig senki sem panaszkodott a mi grófunkra.

- Arra, az igaz, nem, de annál jobban száz másra, ki jobbágyát azért sem ereszti el, hogy kínozhassa, pedig ennek az "új úrnak" nem sok jó híre jár.

- Ijesztenek benneteket, édes Örzsém, - s ha én és férjem mondjuk, - nálunk lesz védelmed, éppen a mellettünk levő hely megürült, férjem nektek adja, - s gyermekeid mindig veled lesznek.

- Én nem bánnám, ha az uram ráadná a fejét, de...

- Mit, de?

- De az, édes tens asszony, - megszokta már ezt a pusztaságot, hol a szél is könnyebben jár, mint a falun, a házak között.

- S itt nem érhet benneteket veszedelem?

- A jó isten gondunkat viseli, - másét nem bántjuk, - hát az isten mért haragudnék ránk?

- Na, beszélek uraddal, hanem megígéred, hogy te szívesen jössz.

- Ha az elmegy, én is megyek, - én melléje esküdtem.

- Jól van, - férjem is mindjárt itt lesz...

- Zörgést hallok, mondja Örzse - letévén a beszélgetés alatt elszunnyadt fiaembereket - tán éppen jön is már? S ezzel a szóval kinyitá az ajtót, de majd hanyatt dőlt, urát látván a pandúrok közt Tantival összekötözve.

- Melyik az asszony? - kiáltja a káplár nyersen, az ajtóból látván félig kitekinteni Jolánt is, és fölborozott szemmel nem igen válogatta meg a külsőt.

- Én vagyok! - mondá remegve Örzse.

- No, hát ruhát kell adni ennek az embernek, mondja a káplár, - csak ízibe, amit lehet, a többit utána lehet hozni a vármegyeházhoz.

- Szerelmem, Krisztusom, el ne hagyj! - jajgatott Örzse, visszajőve a szobába, hol Jolán veszedelmet gyanítva, néhány szóval megnyugtatni iparkodék őt, - aztán pedig magára kapván öltönyét, kiment.

- Hol maradt férjem? - kérdé Pistát.

- Éppen valamivel előbb ment le a rétek mellé, mielőtt a pandúrok jöttek, - mondja Pista.

- Fogd be a szádat! - rivallt rá a káplár, - különben még itt megtanítunk.

Jolán látta, hogy itt még több bajt csinál a részvét, saját kocsisának valamit súgván, bement Örzséhez, ki kétségbeesésében nem tudott mihez kapni.

Jolán egyszersmind azt is belátta, hogy itt legjobb késni, s az időt mindenféle aprósággal kihúzni, míg férje megérkezik, mert ha egyszer a megyeházhoz kerül vallatás alá, - akkor már minden késő.

Tudvalevő dolog, hogy 1816-ban sok ember azért is vallott, hogy ne vallassák, mert a vallatás módja jóval baromibb volt a botütésnél, mely az ítélet után következett.

- Lesz-e már valami, he? - bőge a káplár, türelmetlenkedve a várakozás miatt.

Feleletet senki sem adott, minthogy a nyitott ajtón úgy is elég kapkodást látott. Végre azonban kifogyván a türelem, parancsot adott az indulásra.

- Én nem várok tovább! - lármázott a durva zsiványkergető.

- Ott jön férjem! - mondja Jolán, Sándor elé sietve, ki az izenet után, sebes nyargalást jött a pásztorlakhoz, vele lóháton néhány uradalmi hajdú, azon idők szerint, még kardosan. Egyenesen a pandúrkáplárra tartott.

- Mit vétettek ezek az emberek? - kérdi.

- Az az én gondom! - feleli a káplár.

- Kezükön ért valamit?

- Gyanú van rá, uram, - azért vallatni viszem őket a vármegyére.

- Ezek nem a vármegyére valók.

- Igen is - tekintetes uram - kiabált Tanti - mondtam ín, hogy jobbágy vagyok, - csakhogy a faluvégén egy odvas fában lakom, - nekem az is ház, de hiába szóltam.

- Eresszétek el azt a gazembert! - mondja a pandúr - ha jobbágy, hát nem hozzánk tartozik, - hanem ez a nemesek csikósa, hát el vele a vármegyére.

Az is jobbágy, - mondja Sándor - itt van a levele tegnapról.

- Beszélhet nekem az úr! - szól a pandúrkáplár.

- Nem is azért jöttem, hogy kenddel beszélgessek, részeg disznó, - hanem ha másképp nem enged kend, hát majd én vitetem be kötözve. Erre jelt adott a hajdúknak, kik legott kardot rántva fogták körül a pandúrokat.

Ezek meg lévén lepetve, elereszték Pistát is, - és a kudarc után félreálltak.

Kevés szó kellett hozzá, hogy Pista magát ártatlannak bizonyítsa, hanem e körülmény inkább hatott arra, hogy a faluba költözködésbe egyezzék.

- Tekintetes uram, - mondja Pista - fiaimért hát nem bánom, - még jobbággyá is leszek.

Jolán örömmel kapá föl az egyik fiút, a másikat a cselédnek adván, hogy hamarább menjenek, mert amint Sándor rendezkedék, még aznap behurcolkodának, a csikós gazdára hagyván a többi gondot.

- Lásd, - mondja Jolán Örzsének - mennyi a veszedelem itt a pusztán, benn a faluban mi leszünk védelmetek.

A megmenekülés örömével ugyan, de mégis fájó szívvel vált meg a pusztától, hol, mint mondá, még a szél is szabadabban fújhat.

Tanti a pásztorház sarkán állt, mikor a pandúrok megindultak, s nem annyira mélázásból, mint gúnyból - marsot húzott nekik.

Olvasóimat elviszem egy megyei fővárosba s megállítom a legmagasabb ház előtt, melynek kapuját vörös nadrágos hajdú puskával strázsálja, lévén tudniillik ez épület az az üvegház, melynek legalsó osztályában, tudniillik abban a mélységben, hol egy kapavágással alább már forrásra akadhatnánk, - mondom ott volt az a füvészkert, hol mindenféle mákvirágok tenyésztek, - s akit egyszer huszonnégy órára oda zártak, valóságos gazemberré lett az.

E ház kapujának ajtajában állt egy mérgesen kikent bajuszú öreg ember, a várnagy, beljebb az udvaron van egy négylábú szerszám, rajt egy embertársunk fekszik - nem annyira azért, mintha beteg volna, hanem hogy beteg legyen, mert ha valakire ötven botot ütnek, bátran kérhet orvosságot, mert ott hipokondriát józan eszű ember nem keres, hanem szalad a gyógyszertárba.

- Na, de ne menjünk, hanem hallgassuk meg a következő beszédet.

- Jancsi! - mondja a várnagy - ne siess, lassan vágd, - hadd gondolkozzék egy kicsit a gazember, itt jobb-e, vagy otthon?

A parancsolat teljesítve lőn, s a boldogtalan ember végre kifakad az úristen ellen, és éktelen káromlásokban akar elégtételt venni magán az Istenen fájdalmaiért.

Borzasztó állapot, kivált hozzá gondolván, hogy a kínlódó fogaival majdnem hasábokat harapott le a deresből.

- Ereszd föl a gazembert, - még megeszi a derest! - mondja a várnagy, s a megkínzott ember valamiképp talpra egyenesedett.

Folytonos jajgatások közt támaszkodott a falhoz s egy hetyke esküdt-forma rákiált.

- Na, mit bőgsz, paraszt?

- Hogy ne jajgatnék, tekintetes uram, mikor ilyen kegyetlenül bánnak velem.

- Na, ne búsulj, - vígasztalá az úr - legalább máskor eszedbe jut és nem lopsz.

- Most sem loptam én, tekintetes uram.

- Hát gyújtogattál? - vallatja odább a másik.

- Azt sem cselekedtem, megtisztelem egész alázatossággal.

- Hát mi a mennykőért vagy itt a vármegyeháznál?

- Bizonyságnak rendeltek be! - mondja a nyomorult, - s még nem is kérdezték, ki vagyok? mért vagyok itt? a porkoláb úr lehúzatott.

- Az már más! - mondja amaz egykedvűen, s a porkolábhoz megy. - Öreg! ez az ember nem deliquens, hanem bizonyság.

- Hagyja azt, tens esküdt úr - itt már ez szokás, - nem vész ez hiába, - ez sem feledi el, máskorra hasznát veszi, de még a hajdúknak is akad egy kis tanúság. (Értsd: tanulság).

Ezzel elvégződött a dolog, mert új vendég érkezett, a kanász, - kivel, hogy mi történt: majd később meglátjuk.

Egyelőre fogalmuk van önöknek a vendégszeretetről, mely a tizenkilencedik század elején megyeházainknál divatozott, nem is említvén, hogy míg e patriarkális jó tulajdonunknál fogva falukon a vendég kocsijának kerekeit szedték ki, addig itt annyira marasztották, hogy aki egyszer bevetődött, egy mázsás vasat is tettek rá, csak el ne szabadulhasson.

Szegény kanászunk ekképpen jó kezekbe került, és igen biztos kézben hagyhatjuk, s ha tán valaki e dolgot nagyon érzékenyen venné, vigasztalódjék, hogy nem Pista került ide, vagy a még kényesebb Tanti, kikről nem merek jótállni, miként a vallatás kínja alatt be nem vallják, hogy ők csinálták a gőzhajót, ami abban az időben kitalálva sem volt.

És aminő méltányos és igazságos volt az akkori büntetőrendszer, nem kételkedhetünk, hogy a jutalom oly érzékeny leendett, miként ők kénytelenek lettek volna megfogadni, hogy a gőzhajót másodszor nem fogják kitalálni.

Jakab pedig ez időben hóna alá vette a bádogszelencét, és ment a plenipotenciárius úrhoz, annak ajtaján kopogtatván.

Jakab ezt csak a módjáért tette, s minden szokásos jelentés mellőzésével bement.

- Mit hoztál, Jakab?

- Eladó phortékát, nagyságos uram! - felelt bizalmas nyelven Jakab.

- Én legyek a vevő? - kíváncsiskodék a nagyságos úr - és mi lenne az?

- Nagyságos úr rossz "kundschaft", hamar elfeledi, amit megrendelt.

- Nem emlékszem, Jakab, hogy valamit megrendeltem volna.

- Jó, tehát visszaviszem, - ha a nagyságos úr nem böcsüli magát többre negyven forintnál.

- Most jut eszembe, Jakab, mit beszélsz?... tehát...

- Persze, hogy tehát! - vigyorga Jakab, - én ilyent is árulok, mint a patikás az orvosságot, másnak drágán adja, pedig magának ingyen sem kell.

Klein úr mohón kapott a bádogszelence után, kibontá, - s a Kiss famíliának nemes levelét kiteríté az asztalon.

- Hát, Jakab, minek itt a két "s" a Kiss famíliánál?

- Mi - Kis minden pharaszt lehet, - hanem Kiss, az már csak nemes úrnak való név - okoskodék Jakab a magyar heraldikából, egyszersmind megmagyarázván a predikátumot is, melyet megemlítenünk annál inkább nem szükséges, mert az illető falu a Kiss família után annyi kézen fordult meg, hogy könnyebb volna egy újat venni, mint azt a mindenféle zálogok, fassziók, kontradikciók, oppozíciók és repozíciókon keresztül visszakeresni.

Meg kell említenem, hogy Klein néhány nap alatt bővebb tudomást szerzett azokról a becses előjogokról, melyek a magyar nemességgel együtt jártak, - és hatalmas vágyat érzett mindazokat élvezni, ha tudniillik azokhoz jó módjával juthat. Valamint arról is tiszta fogalmat szerzett, minő gyámoltalan helyzete van egy bevándorlottnak, ha itt hetvenkedni akar.

- Jakab! én megígértem, hogy megjutalmazlak.

- Nagyságos ór mindjárt az áráról beszél.

- Igen természetesen, Jakab, magad mondád, hogy eladó portékát hoztál.

- Soha sem veszünk mi azon össze, nagyságos úr, - én odaadom ezt a bolondságot (Jakab ezt bolondságnak nevezte) aztán meghallgatja, amit én mondok.

- Hadd hallom, Jakab.

- Nagyságos oram, ne adjon nekhem semmit se.

- Az nem lehet, Jakab, ingyen én tőled, kivált ilyen dolgot, éppen nem kívánhatok. - Ezt mondá Klein úr, a legtisztább meggyőződés hangján, s midőn ezt önök is elhiszik, remélem, nem kötelezték magukat arra, hogy azt is elhiggyék, amit Jakab mondott.

Jakab igen nagyot hazudott.

- Nagyságos ór csak azt cselekedje meg nekhem, amit másnak megtesz.

- Szívesen, hanem előbb tudni akarom, hogy adósságomat lefizettem.

Minő határozott hang, és minő kétségtelen óhajtás, hogy Klein úr fizetni akar! Ó, mily nagyon megváltozott ő, ki néhány évvel előbb igen erős hajlammal bírt az ellenkezőre.

- Akkhor az is le lesz fizetve, nagyságos oram, csak - mondom - azt thegye meg nekem, amit másnak.

- De mit?

- Azt, hogy én mindent megvehessek az oraságtúl, amit elád.

- Azt akárki megkaphatja, csak adja meg, vagy ígérje meg az árát.

- Én is csak azt akharom, ha az uradalmak valakivel megegyeznek, és nagyságod elé terjesztik jóváhagyás végett - én tharthassam meg azon az áron, mien más.

- Ezért akarod nekem adni ezt a nemesi levelet?

- Igen is!

- De majd kevesellni fogod egykor! - véli Klein úr, a zsidónak jól elpalástolt indulatát észre nem véve, és igen természetesen semmit sem gyanítva.

- Nagyságos oram, én megelégszem ennyivel, ha írásban adja.

- Jó, ha egyebet nem akarsz, hát legyen, - mondja s néhány perc alatt saját kezével fogalmazta az írást, melyet a nagy pecséttel megerősítvén, mint titkos szerződést Jakabnak átadott, cseréül átvevén a bádog szelencét.

- Tehát megvan az alku? - kérdi Klein úr.

- Khi is van fizetve! - mondja Jakab meghajtva magát, s távozván, mialatt Klein úr az olcsónak vélt alku fölött mosolyogva azt mondja magában: mától fogva nem Klein, hanem Kiss!

Jakab pedig elsült tervén örvendezve mondá: rövid időn milliomos leszek.

Okom van hinni, hogy Jakabon ez a dolog szóról szóra be fog teljesedni.

Klein úr megint a megye székhelyén járt, hol vett értesítései nyomán, az akkor még igen néptelen gyűlésen egyszerűen bejelenteté, miként ő nem Klein, hanem Kiss - egyszersmind nemesi oklevelét is előmutattatja a főfiskus által, ki a dologban nem talál semmi akadályt, hanem gyűlés után a publikacionális mellé egy iratot mellékel.

"Quietentia!

Tizenkét, azaz, tizenkét öl cserfáról, valamint huszonnégy pozsonyi mérő tiszta búza, csakugyan huszonnégy mérő rozs, nec non száz mérő zabról, sicut ötszáz Rhenes forintokról, melyeket a mlgos... domínium részéről, mint mlgos grófnak annualis és megszokott beneficentiájából járó honoráriumot, még pedig megduplázva pro anno domini 1816 manuteneáltam, recognosco!

Datum sicut alibi anno domini 1816...
N. N. fiscus cottus... tabulae judriae assor."

E szép kvietanciával hazatérvén a plenipotenciárius úr, előleges megrendelés szerint a tisztikart együtt találta.

Nem akarom untatni önöket azzal a bevezetéssel, mellyel Klein úr, még mint Klein utoljára megkínzá hallgatóit, elég az hozzá: röviden tudtukra adá, hogy ő jövendőben nem Klein, hanem - Kiss.

- Na! - szólamlék meg némi várakozás után, kiszemelvén magának az általunk néhányszor fölemlített írnokot - magadat íródiák, - fogsz az a kréta, - mondja, átnyújtván neki egy krétadarabot, és az irodai jegyzőtáblához vezeté.

- Írsz ki nekem a nevedet, - mire az írnok nagy bötűkkel kiírja.

- Nagy István! - mit Klein úr bötűzni kezde:

- Nagi István!... hát ki az, Nagi István?

- Én vagyok, - mondja az írnok.

- Szamár! - lármázott Klein úr - én nem akarsz lenni te, hanem téged akar megtanulni én? hát írd ki a nekem nevedet: Giss. Mire az írnok bötűről bötűre kiírja: Gis.

- Hát azt kicsoda?

- A nagyságos plenipotenciárius úr - mint jól értem.

- Te vadj edj nadj ló: nem írsz nekem edj puha Gis. Hanem egy kemény Kiss.

- K-ával tetszik parancsolni?

- Azzal hát, edj kemény kával! - mire az írnok feleli írás közben.

- Hát jól lesz így, nagyságos úr, Kis?

- Nincsen tebbet kréta, há? - indulatoskodék Klein úr.

- Igenis van! - volt rá a felelet.

- Hát vansz kréta? hanem edj pedi (érts bötű) sajnálsz megsinálni? az ostoba fráter edj paraszt Kis megírtad, hát nem tudsz írni edj nemes ember Kiss?

- Most jut eszembe - mormogá az íródiák, - hát két essel legyen! s ekképp írá ki: Kiss.

- Kinek van az a Kiss? - kérdé a plenipotenciárius.

- Nagyságos uram neve az.

- Udj van, - napság fogva vagyom Kiss - értetted minvalaki.

- Értettük! - válaszolának valamennyien.

- Most már szopod az elmenni! - végzé be a társalgást, mely mintegy ünnepélyes bevezetés volt azon megnemesítéshez, melyhez Jakab magának épp annyi jogot használt, mintha Verbőczyvel együtt komponálták volna a magyar törvénykönyvet.

A szövetséges seregek szétoszlának, s a francia földről visszahúzódának a győzelmes ezredek, melyeknek egyikét kövessük a széles országúton, mely Párisból legközelebb vezet a Rajna felé.

A lég oly fűszeres, a madár könnyű szárnnyal emelkedik a légbe, nem énekelni, hanem hallgatni azt a szokatlan danát, minő e légben még soha sem hallatszék.

Hány mesterlegény dőlt évezredek óta e nagy országút fölhányt árkai mellé, s hányféle hangon vonított ég felé, s még annyira sem bírá kíváncsivá tenni az út melletti szántóvetőt, hogy a dúdolásból kihalljon néhány szót, mely megkülönböztesse az ember hangját a megvásott kerékagy keserves nyikorgásától.

De midőn e nagy csapat egy harmóniában szólamlék meg, s a szokatlan érc, mint az ünnepre megszólamló harangnak hangja, áthatá a légkört, önkénytelenül leereszté a kapát egy vén francia, s eszébe jutott császárjának az a mondása, hogy ha magyar huszárai volnának, a világot meghódítaná, e szokatlan hangok fölmagasztalák, s nem bírt néma maradni a bűvöletben, s azt mondja: ezek csak magyar huszárok lehetnek!

éneklék tovább a fölismert huszárok, s a vén francia ébren álmodott a világról, mely kicsinybe, hogy meg nem hódolt a császárnak, csak az volt híja, hogy magyar huszárjai nem valának.

Messze kíséré el őket szemmel az öreg, s midőn a dalnak utóhangjai is elhalának, ő még mindig ott maradt, - álmodozván dicsőségéről!... Ne háborgassuk az ébrenlevőnek álmát, babérai jutnak eszébe, - száz csatán át szedte.

A húzódó ezred után ügetett egy utazó kocsi, mely meg a legközelebbi állomáson érheté csak utol az ezredet, mely rövid pihenőt tartván, kurta reggelivel üdíté magát a további útra.

Egy fiatalember dugta ki fejét az ablakon, kíváncsian kérdezvén egy hadnagyot:

- Miféle ezred ez?

- Ezek az úgynevezett Simonyi-huszárok.

- Huszárok? - bámult a feleletre a kocsiban ülő, - azután félig eltalálólag tevén hozzá:

- Tehát ezek mind magyar huszárok?

- Testestől, lelkestől uram, ha megengedi.

- Semmi ellenvetésem, hadnagy úr, annál inkább, minthogy testvérem is az.

- Szabad nevét tudnom? - kérdi a hadnagy.

- Gróf *...! - volt a válasz.

- Látja ön, azt a tisztet a vonal előtt, sötét pejlovon?

- Tisztán látom, - jegyzi meg az utazó, - s kicsoda ő?

- Gróf *... - egyik őrnagyunk, az ön testvére, ha csakugyan van önnek olyan testvére, ki huszárhadnaggyal nem beszél magyarul: adieu! - mondja a tiszt, és helyére nyargalt.

Indulandó volt az ezred, - az őrnagy éppen a kocsi mellett lelé a középpontot, honnét a vezénylő szót legkönnyebben elkiálthatja, de mielőtt állásba helyezkednék, a két testvér egymásra ösmer.

- Hol találkozunk? - mondja az idősebb.

- Francia földön! - mondja, a szót erősen meghangoztatva a huszár.

- De miképpen történhetett az, hogy magyar huszárokat lelünk itt?

- Igen könnyen, mi elvétettük az utat, testvér, s katonáitok elől Bécs helyett Párisba futottunk! Így van bebizonyítva legkönnyebben, hogy a magyar huszár ügyesen retirál, ezt te mondád! - végzé be az őrnagy, és segédtisztje által félbeszakíttatván, az osztályt indulóra vezényelte.

Ez volt a beszélgetés, illetőleg felelet a hat év előtti kicsinylő szóra, - csakhogy ez a párbeszéd nem volt alkalmas szer arra, hogy az elvált érzelmek egymáshoz tapadjanak.

Nem célom utazási leírását adni a leghíresebb ezrednek a francia táborozás alatt, elég az hozzá, hogy némi kitérések után még 1816-nak elején az ezred Bécsbe rendeltetett.

A táborozás alatt szigorún meggazdálkodott ezredi pénztár Dijonban tetemesen szaporodván egy gazdag ajándék által, az ezred valósággal tündöklő állapotban léphetett Bécsbe, melynek örege, apraja megelevenedett a dicsőített ezredet látni.

Simonyi látván az utcákon tóduló népet, megállítá az ezredet. - A legénység gyanítá, hogy az öreg szólni akar, de kit az asperni ütegek nem bírtak elnémítani, most szótlanul és halványan állt meg az ezred előtt.

A dicsőség babérai lengének elébe, s az érzelem elfojtá, mintha érezné, hogy nem bír el annyit. Az ellenség száma nem riasztá vissza, azon keresztül lehet törni, de a koszorúhalmaz a legdicsőbb katonát is föltartóztatja.

Elveszté öntudatát, - a vezénylőszót elfeledé,... s önkénytelenül kiáltá, mint a csatákban: jertek utánam!

A lovak ágaskodva mentek a váró sorok közt, s akiket le nem bírt verni lovaikról sem ágyú, sem kard, a bécsi szép leányok majdnem lehúzták a földre.

A kantárszárakon fölfűzött koszorúk valának, s a virágzáportól megszilajult lovak táncolva mentek át az utcasoron, mely a belvárosba vezetett.

Az ablaksarokból drága szőnyegek nyúlának ki, - s a legszebb hölgyek serege mosolyogva köszönté a bajnok vendégeket.

A fiúk megszilajultak az örömzsivajban s alig bírták a szárnyakról tűrhető rendbe szorítani a sorokat.

Simonyi után közvetlen fiatal grófunk osztálya jött, s maga a legszebb huszár, alig annyi bajusszal, mennyire egy kis bajuszkenő ráfér, - sugárzó szemeit büszkén hordá meg az ablaksorok mosolygó arcain.

A vezetők megállapodást intének, s az osztály hosszú sorban nyúlt el egy kinyúló erkélyes ház előtt, melyről egy gyönyörű hölgy támaszkodék a bársony díszítményre, s midőn őrnagyunk arcot fordítana az elváló ezredesnek, - alig végzi be tisztelgését, s egy könnyű koszorú röppen feléje, éppen mellére, hol a meglepett őrnagy önkénytelenül szorítá meg, s egy könnyű bólintással köszöné meg a koszorút.

Egy nemzeti szalag húzódék a koszorú után, (még akkor kevés ember előtt volt ismeretes e három szín), de az őrnagy észrevette e jelről, hogy a honleányi érzelem saját véreinek dobá e koszorút.

A vezénylet szakaszokra oszlék, s őrnagyunk Simonyi ezredessel az erkélyes palotában szállásoltaték el segédtiszteikkel, - s rövid időn kényelmesen helyezkedének el a pazar fénnyel díszített palotának ragyogó termeiben.

- Hol vagyunk, Jancsi? - kérdé az ifjú őrnagy nagy bajszú legényét.

- Őrnagy uram, gróf uram, - tündérországban.

- Hohó!... mondja a gróf, - hol jár a kend esze?

- Mondom, hogy tündérországban, - hisz márványból van itt minden, még a jászol is olyan fényes, hogy otthon a bíró nem merné belőle megenni a húsvéti ebédjét, nem hogy lovat kötne oda.

- De kend mégis odakötötte?

- Dehogy cselekedtem uram, - hanem valami excellenciás úr volt, aki elvette a lovat tőlem, az kötötte a jászolhoz.

- Excellenciás úr? - bámult a gróf.

- Hát mi volna más, őrnagy uram, hiszen szélesebb aranypaszománt volt kalapján, mint óbester uramnak a mentéjén van: azt pedig csak nem hiába varrták oda.

- Az kocsis volt, Jancsi.

- No ha az itt kocsis, kien annyi arany van, őrnagy uram, akkor mégis csak igazam van, hogy tündérországban vagyunk.

- Örül-e kend neki?

- Majd meglátom, mit adnak enni, ha káposztát főznek, akkor majd csak ide szokom - talán.

Ezután Jancsi kiment, magára hagyván urát, ki a tükör előtt kezde rendezkedni. Az előszobában Jancsi elfoglalta a legalkalmasabb helyet mindama szereknek, amelyek tisztogatási munkájához szükségesek valának, s a márvány asztalokon meglehetős furcsán látszottak a mázolókefék és fénymázos tál.

Jancsi elvégezve munkáját, pipára gyújtott, ekkor lép be egy úr, kérdezvén, lehet-e beszélni az őrnagy úrral?

- Majd megkérdem! - válaszolt Jancsi, bemenvén a gróf szobájába.

- Őrnagy uram, gróf uram! - mondja Jancsi, - jelentem alássan, hogy odakinn egy paraszt várakozik, beeresszem?

- Hadd várjon! - mondja a gróf, mire Jancsi kiment, és az izenetet megmondá.

A várakozás nem mindig a legmulatságosabb dolog, azért az úr azt mondja Jancsinak, hogy majd kinn járkál, aztán bejön, ha hívja. De bíz a hívás nagyon későre maradt, utóbb maga jött be, s újólag sürgeté a huszárt, vajon lehet-e már beszélni az őrnagy úrral.

- Már nem nyugszik az a paraszt, őrnagy uram, gróf uram, beeresszem-e?

- Még öltözködöm! - mondja a gróf hanyagon folytatván a munkát, - várjon még.

Ez az izenet megint csak kikergette az urat a folyosóra, hol mindenféle lépésben igyekszik magának megrövidíteni az időt, de elfogyván türelme, harmadszor is kérdé, beszélhet-e az őrnagy úrral, mert sürgetős dolga van vele, mire Jancsi harmadszor jelenté.

- Mit csináljak, őrnagy uram, gróf uram, az a paraszt nem nyugszik, azt mondja, sürgetős dolga van.

- Kérdezd meg nevét! - parancsolja az őrnagy.

Jancsi utasítása szerint cselekvék, és megkérdezvén az úrnak nevét, bemegyen jelenteni.

- Azt mondja, őrnagy uram, gróf uram, hogy gróf Z...

- Hisz azt mondta kend, hogy egy paraszt van odakinn? - nevetett az őrnagy.

- Hát mi volna, kérem átossággal! - okoskodék a huszár.

- Ez ami házi gazdánk, hallja kend?

- No akkor ez is elcserélte a ruháját nagyságos uram, mert bizonyosan a magáét a kocsisa húzta föl, amelyik előbb a lovakat elvette tőlem.

- Ej üsse meg a patvar a ceremóniáját, - mondja hatalmas erős hangon - hisz mi földiek vagyunk, jer édes barátom, ölelj meg! - mire az őrnagy baráti öleléssel sietett a házi gazda elé, - ki úgy látszik, alig várta, hogy huszár vendégein kiörvendezhesse magát.

- Öcsém! apád jó barátom volt, s nagyobb örömöm nincsen, mint hogy házamban látlak benneteket, azért tegyetek, ami tetszik, - fordítsátok föl a házat, nem bánom, építtetek helyette mást, - legyetek urak, én meg beállok szolgának, nekem is parancsoljatok.

Ez áradozásra nem lehetett választ adni alkalmasabban, mint jól össze meg összeölelni.

Az ifjú gróf úgy agyonölelte az öregurat, hogy az még néhány nap múlva is derülten érzé magát, mert inasa sehogysem bírta úgy megnyomogatni, mint azt egy eleven vérű huszár szeretetből megcselekedte.

Nem akarom leírásokkal tölteni az időt, elég az hozzá, hogy az öreg gróf szakasztott mása volt annak a fajnak, mely még a francia divat járványa után is megbirkózott minden idegen szokással, s már messziről megösmerhető volt rajta, hogy ez Bécsben idegen ember.

Hanem ami rajta az utolsóig, értem a sarkantyús csizmáig, magyaros volt, kedves élete párján az már minden franciára, vagy egyéb idegenre volt fordítva.

De mielőtt a háziakról szólnánk, az öregúr meghívá az őrnagyot termeibe, hol ma a bécsi előkelő világ összetódult, látni a hőst, kit, mint minden ember, egy szájjal állítá: a golyó nem fog.

- A legnagyobb örömmel, mondja az őrnagy, - ha a bécsiek megelégesznek annyi udvariassággal, mennyit a tábori sátorok alatt emlékezetben tarthattunk.

- Jó, jó! öcsém, - mondja a gróf, asszonyaink ugyan nagyon finnyásak, hanem az oldalszobák már az én társaságomba valóknak vannak elkészítve, - oda menekülhetsz.

Ezután szívesen kezet nyújtva, távozék az öreg.

Bécsben ez időben járvánnyá lett a divat, s az emberiség elrútított magán mindent, hogy valamiképp magára ne ösmerjen, hogy így megszégyenelje magát majomtermészetéért.

Legirtóztatóbb pusztulás ütött a magyar viselet közé, s valamint az ország a többség, úgy a magas arisztokrácia a divat torkában élvén, ezer bolondot űzött magából, nem bírván megállapodni, hogy valamely ruhadarabot állandó viseletül elfogadjon.

Mint mindig, úgy most is a nők legszánandóbbak voltak, mert a láttatás és bámultatás ösztöne nem hagyott nekik nyugalmat, életük egy elkárhozott léleknek vándorlása volt boltokon és pipereraktárakon keresztül, s egyik sem bírt megegyezni másnak utánzásában, hanem a sok szabót addig üldözte, míg neki valami különváló idétlenséget nem szabott.

Ránk magyarokra valóságos egyiptomi csapás volt a divat pusztítása, mert a parlagon hagyott nyelvet némileg kitoldá az általános magyar viselet, mely minden osztályban egyaránt használt levén, csak aranyban, ezüstben vagy egyszerűbb zsinórzatban különbözött, és katonás feszességével tartott annyi szigort a testen, mennyi a férfias időszakhoz múlhatatlanul megkívántatott.

Ruházatunk tehát azon időben életkérdés volt, és öregeink rémülve látták a legegyszerűbb házakhoz becsapni a divatot, mely nemzetiségünknek utolsó jelét is pusztítással fenyegette.

Kevés előrelátás kellett hozzá, hogy amely virág illatát és színét veszti, halni készül, az és hogy nem mondott valami ostobát, aki a századnak elején látván nyelvünk és öltözetünk végpusztulását, valami keserves órában elkiáltá magát: a magyar egy lábbal a sírban áll.

Az önvédelem ösztöne kezdett életjelt adni, s ha már nem bírtak mindent megtenni egyszerre, megtettek amit lehetett, s mindenek előtt társas körökben fogadásokat tettek, semmi áron nem beszélni másképp, mint magyarul.

Pedig de sok keserves pillanatra adott okot az a tudat, hogy néhány száz eszmének még neve sem volt e nyelvben, s még hirtelenében az az életrevaló gondolat is hiányzott, hogy csinálni kellene.

Nagyon mélyen kell érezni tudni annak, ki visszagondolva magát az akkori időbe, érezni tudja a kétségbeesést, mi néhány becsületes embert lélekben meggyilkolni készült.

Az öreg gróf Z... egyike volt ama kor megszomorodottainak, ki heves természeténél fogva buzgóságból még ártott is, mert aki vele ellenkezett, még akár meg is botozta.

Saját neje volt az egyetlen egy, kiről az idegen viseletet le nem tudta rimánkodni, mert a házi békének áldozatul kelle hozni egy kis gyengeséget, mit a méltóságos grófné nagyon szélesen kibányászott, azonban férjét sem akadályozá saját útján.

Rég megvolt a hallgatag megegyezés, - de közelgett az idő, hogy lassan-lassan felhő kerekedjék, melynek villámai nagyon is fenyegettek, és könnyen szétszakaszthatott volna minden látszólagos békét.

Lányuk,... haza került a nevelésből, s az anya, készült alakot adni annak, kit a nevelőnő, mint viaszbabát külde ki a nagyvilágba.

Azonban a háború alatti körülmények mégis sokkal inkább korlátolták a grófnét, mint hogy megmenekülhetett volna a falutól, hol most minden ember menedéket keresett, - s így az anyai gond, inkább csak a szándéknak előleges emlegetésében, mint valósításában jelentkezett.

Az apa nem akart küzdelembe ereszkedni gyermeke fölött, - mert a helyzet mégis inkább neki kedvezett, mint a nőnek, mert amit leginkább óhajtott, hogy lánya osztályosa legyen az apa érzelmeinek, az, mondom, az akkori háborús körülményeknél fogva, számításon kívül sikerült.

A környezet leginkább az apának rokonérzelmei után alakulván, a lány, önkénytelenül, vagy szándékosan, elfogadá lelkében azt az alakot, mit az apa, ha lehetett, hát lelkére ihlett volna.

Midőn aztán már az apa meggyőződék a lány érzelmei felől, nyugodtabban ment föl Bécsbe a békekötés után, mert gyanítani kezde, hogy a divat már nem rontja le építményét, mert a ruhát, amint felöltheti az ember, azonképpen le is vetheti.

Az anya is hamar észrevette az átalakulást, valamint azt is, hogy a lánynak barátnőire ellenállhatatlan hatása van, mit ő annyiból nem szeretett, mert az ellenkezőt várta. A divat lakója lett a háznak, csakhogy a lányok nem bámulni, hanem nevetgélni szoktak rajta.

- Kisasszony! még kompromittálni fog falusias gusztusával.

- De anyám, ezek a bécsi szabók egyáltalában nem akarják elhinni, hogy nekem derekam is van.

- Ne okoskodjék, hanem öltse föl a ruhát, hozzánk nem tartozik a ruhát szabni, hanem felöltözködni, értette?

- Anyám, sokkal szebb az a magyar váll és sima derék.

- Nem szégyenli magát a kisasszony, még bizony dicsekedni fog, hogy most jött Magyarországról, - hogy ujjal mutassanak reá!

- Tehát nem igaz, hogy onnét jöttünk?

- Igen, csak hogy inkább tagadjuk el, édes kisasszony, ha a nagyvilágban rollét akarunk játszani.

A lány elhallgatott azon erős föltétellel, hogy ezt apjától is megkérdi, amint cselekedte is, és kicsibe múlt, hogy a villám le nem sújtott, ha az apának eszébe nem jut, hogy gyermekének nem lesz jó pártját fogni az anya ellenében, tehát inkább szenved.

E csöndes háború közben érkezének meg a Simonyi-huszárok, s a grófnak alkalma nyílt fényes házát megnyitni a nagyvilágnak, mert Simonyit kiszámítással egy előkelő magyar házhoz kívánták beszállásolni.

Az öreg gróf százszoros örömben volt, s neje kedvéért pazarul fényelt házában. Jancsiként, csakugyan egy kis tündérországban volt, mit Jancsi annál inkább eltalált, mert megvolt néki a vasorrú bábája éppen úgy, mint Tündér Ilonája.

Bekövetkezett az est, lassankint népesedék a palota, melynek aljában összegyülekeztek az idomtalan batárok, melyeknek kerekei a malom alatt a Dunán is foroghatnának, - míg irtóztató szíjakról maga a hintószer lóbálódzék, melyben az úri vendégek ültek.

Elöl a nyerges lovon ült egy háromszegletes kalapú kenderhajas állat, melynek lábain az akkori divat szerint irtóztató széles csizmák voltak, kemény talpakkal, hogy valósággal beléjük állhasson a kocsis, ha a lovak hajtására biztosabban kellene mozdulnia, s e készülékből aztán nem is maga jó szántából jött ki annak idejében, hanem úgy emelgették ki.

A bakon álldogáltak az inasok, kik műértőleg tudták a fölhágókat a magasból alá rángatni, hogy róluk, mint létrán, lejöhessen a bennülő úr és asszonyság, kinek acélabroncsait betanult módon kelle az ajtókon kifeszíteni.

A megüresült kocsi aztán hátrább vonult, s midőn már telni kezdett az udvar, a hátulsó kapun kelle még előbb kimenni, hogy az utcán visszafordulhasson, mert az ötödik kerék még akkor valamely kocsigyártó fejében, mélyen a sötétségben szunnyadt, s ekképpen egy ilyen hintóval megfordulni csak éppen annyi üres tér kellett, mint bármely szénásszekérnek.

A termek már megteltek vendégekkel, kiknek ruháit szívesen leírnám, ha, mint megjegyzém, abban az időben tökéletes önfejűség nem uralkodik, kivévén azt az egyet, hogy a termetet mindenütt a legszánandóbb módon idomtalanították el.

A grófné hasztalan várá leányát az elfogadás első perceiben, - minden izenetre az volt a felelet: még most sincsen készen.

Ez nagyon ingerlé a grófnét, mert valamit gyanítani kezde, még pedig azt, hogy lánya minden illedelemmel homlok egyenest...

De íme, itt jő, atyjának karján, a legcsinosabb magyar ruhában, mint a grófné indulatosan gyanítá, még ami több, leeresztett hajfonatokkal.

- Ez mindenesetre a grófnak ideája? - mondja a nő.

- Meg akartalak lepni, kedves nőm! - viszonzá a gróf minden gúny nélkül.

- Nagyon pásztori gondolat, - vitatkozék amaz - csak az hiányzott, hogy a gróf egy sereg juhot is rendeljen föl ez estére.

E szavaknál azonban hallatszék a hangos kardcsörgés, s az egész ezred tisztikarát mutatta be Simonyi a házi asszonynak.

A grófné pillanatnyira erőt vett magán, büszkeségének jól esett elfogadhatni a bámult ezredest tisztikarával, melynek látására minden kegyvadászat kimerítteték a magasabb körökbe vágyakodók között.

A háziasszony Simonyival maradt, míg a tisztek vidáman szállták meg a terem virágait, s jól érzék magukat ama keresett figyelemben, melyben minden oldalról részesülének. Oly rég nem valának harcban, hogy egy kis ostrom valóban kívánatossá vált.

Őrnagyunk a házi kisasszonyt foglalá el, és nem kis meglepetésére látá, hogy szemközt van koszorúzójával. Nem lehet neki rossz néven venni, hogy majdnem szótlan maradt a szokatlan szépség előtt, kit inkább kutatni vágyott, mint arra készülhetett, hogy ily rövid időn találkozzék vele. Végre megszólamlék:

- Kisasszony, mi ugyan Párisból jövünk, de még nem is álmodtam volna, hogy ma alkalmam legyen udvariasságomról kikérdeztetni.

- S kívánja azt valaki őrnagy úrtól? - mondja mosolyogva, derülten a leány.

- A grófnővel szemközt szívesen hasznát venném a hajlékonyabb szónak, azt hiszem, egyik szó néha jobb szolgálatot tehetne, mint a másik, s én nem találom meg az igazit.

- Még az igazi gondolatot sem?

- Ó, azt igen!

- S azt nem akarná megmondani őrnagy úr?

- Igen szívesen, ha azt huszáros rövidséggel elmondhatom.

- Éppen úgy, őrnagy úr - az lesz legtalálóbb.

- Én ma véletlen szerencséhez jutottam, - egy koszorú esett mellemre.

- S talán mellfájást okozott? - mondja a hölgy némileg megdöbbenve a beszédnek irányától, és nem bírta szívébe szorítani vérét, szétáradván az arcon.

- Mellfájást nem, hanem érzem az okozott sebet.

- S meg orvost sem hivatott? igazi huszár! - mondja enyelegve amaz, egy ablaknyílásban álló asztalkánál önkéntelenül megállapodva.

- Nem volt bizalmam bennük.

- Az istenért, gondolja meg a veszedelmet, őrnagy úr, - még halálos lehet.

- Igaza van, kisasszony - mondja jobban szemközt fordulva a huszár-gróf elkomolyodva - lármát kell ütnünk, tán közelünkben leszen egy orvos, mire körülnézvén, a hangosabb szóra, úgy látszék, valaki odapillantott, mintegy várván a másodszori hívást. A gróf észrevette a ügyelőnek tekintetét, s kérdé a hölgyet, ki ez?

- Házi orvosunk!

- Annál jobb, ő ítélje meg, halálos lehet-e egy seb a szíven.

- Ah, őrnagy úr tréfál!

- Katonaszavamra, nyilatkozni fogok az orvosnak.

- Az istenért, ne!... mondja a hölgy a gróf komoly arcát látva, - ő anyámnak bizalmas embere, és a tréfához nagyon ügyetlen.

- Hát tréfálok én? - kérdi az őrnagy, ki nagyon is jól látá a közellevő, tán túlságosan is figyelő orvost, kinek a kandiság mai nap, úgy látszik, hivatalos teendője volt.

- Egy kis háziszert gondoljunk ki, - mondja a hölgy inkább tréfálni akarván, s aközben egyik fonatának háromszínű szalagjával játszván.

- Jó, elfogadom, mondja a huszár a lánynak zavarát látván, - hát esedezem az orvosságért, de mindjárt.

- Egy kis tűrömolaj, őrnagy úr, - azt csöpögtessen rá.

- Jót áll, hölgyem, tanácsolt orvosságának hatásáért?

- S ha jót nem állnék?

- Rögtön az orvosért kiáltok.

- Isten neki,... hát jót állok orvosságomért, éppen úgy, mint ön a sebért! - toldá hozzá az ifjú hölgy, menekülni akarván a hirtelen támadás elől.

- Hölgyem, tréfát gyanít?

- Hát nem látom én, hogy huszárostromlóm van?

- Kinek azonban annyi verekedni valója akadt ez ideig, hogy ostromolni nem volt alkalma.

- Jó, tehát ez egy hadjáratnak kezdete...

- És vége, grófné - ...

- Tán még párizsi a seb? - ingerkedik amaz.

- Nem tartanék becsületre méltónak oly francia nőt, ki idegent, ellenséget szeretni tudna.

- Így hölgytársaim otthon előre is örvendhetnek.

- Hogy haza egy sebzett vitéz megy?

- Kinek sebe fölött ily díszszalagok vannak.

- S kit ön új sebbel ereszt el, gyógyítatlanul, - saját honleánya.

- Szívesen adnék egy szalagot! - mondja a lány még mindig hajfonatának szalagjával babrálva.

- Kezében van! - mondja az őrnagy, - a tűrömolajnak kötője is legyen, - mondja, élesen szemközt nézvén, egyszersmind hallván a háziasszonyt, kivel Simonyi, úgy látszik, oly hangon társalgott, mintha az ezredet vezényelné.

- Ez nem talizmán! - jegyzi meg a hölgy.

- De az lesz, ha ön nekem adja.

- De ennyi szalag mellé?

- Ezt az egyet még, hogy szívemre tegyem!

- Ezt a háromszínt?

- Minőt Párisban hiába keresek.

- Őrnagy úr! mindennel mernék játszani, csak ezzel nem! - mondja emelkedetten a leány.

- Ha önnek szent, nekem szentebb, - mert vérem is folyt érte.

- Ám legyen! így öné leend.

- S meggyógyít ön?

- Ha bizalma van bennem, úgy igen! - mondja végül az ifjú hölgy, nem tudván ellenállni az őrnagy kézszorításának, míg arcán a hazaszeretet pírja önérzetet ada, s a lelkesülés bátorságot a legelső kézszorításhoz.

Még mielőtt zavartatnának, a tömeg közé vegyülének, az anya lányával, az őrnagy Simonyihoz csatlakozván.

- Atakkoztunk?... édes őrnagy úr!

- A legkeményebb tűzben, ezredes úr, még pedig egy szép fronttal szemközt.

- Hol reterálni egyik sem akar.

- Jól mondja, ezredes úr.

- És mi lett a harcból? győzelem bizonyosan!

- Nem mondhatnám!

- Teremtette! - dörge az ezredes - hol futottunk mi?

- Sehol, ezredes uram, hanem egy jól sikerült békekötés.

- Melyhez többé nem kell kartács, hanem szentelt víz.

- Olyas valami!

- Regements-páter úr! - mondja az ezredes a közel álló paphoz, - gyóntassa meg az őrnagy urat.

- Halni készül? - kérdi a pap.

- Élni és halni! - mondja az ezredes, nevetve vegyülvén az élénk tömegbe, hol a bámulók még mindig szívesen tolakodának az ezredes körül.

Míg az épületnek egyik szárnyában tanúi valánk a párbeszédnek, addig a másik osztályba egy vendég érkezett, kit a házi asszony kitűnő megkülönböztetéssel fogadott. Hogy sokáig ne vonjuk a dolgot, megmondjuk az érkezettet, ki nem volt más, mint a szalonok mintája, - a néhány hónap óta Bécsben tartózkodó - majoresco, ki útközbeli állomásokon való időzés nélkül öccsénél jóval előbb ért Bécsbe.

Párisból jött, - és igen természetesen, minden mozdulatát utánozták a gazdag úrénak.

Alig futotta meg a hír az oldaltermeket, hogy a majoresco is megérkezett az ünnepélyre, a fiatalság sietett egy pillantással szemlét tartani a divatkirályon, nehogy egy újabb öltönydarab, vagy divatos mozdulat figyelem nélkül maradjon, s az elkésett úrfi - neveletlennek trombitáltassék a legmagasabb körben.

Ez magában szenvedés, midőn a divat elleni hiba nem akad bocsánatra, hanem, mint silány köznapi vétek - sújtatik, - nem börtönnel, hanem ami annál is elviselhetlenebb: kigúnyolással és megvetéssel.

A divathősnek reszketnie kell, mint valami rossz lelkiismeretnek, nehogy vádolója akadjon a fórumon, - azért leskelődik, vigyáz, utánoz és majommá lesz, - és most annyit szenved, lesi az alkalmat, hogy elítélje a legelsőt, kit ügyetlenségen kap.

Hasonló reszketegség kergeti föl nyugvó helyükről az ifjakat, kik egy kis fordulót tesznek a majoresco közelében, a szemle után pedig sebesen keresik föl a legelső tükröt, hogy öltözetükön a legszükségesebb igazítani valót rendbe hozzák, mert különben fejük fölött a vész, az elítéltetés.

A majoresco nem vette tán észre a körülötte levő szemlélődést, és a háziasszonnyal folytatott élénk párbeszédet.

A háziasszony elemében volt, kitüntetve érzé magát, s jól esett neki hallania, hogy divatja a majorescot elragadja, ki nem késik őt a legelső jó ízlésű hölgynek bevallani egész Bécs füle hallatára.

A varjú is elejté a sajtot, mikor a róka dicsérni kezdé hangját, s a buta madár örömében károgni kezdett, mennyivel inkább lehetett elvakítva egy nő, ki hasonló eszmét magáról nem csak gondolt és hitt, hanem annak kimondatására már valóban számolt is.

Valóban semmi oka sem volt kétkedni a majoresco szavain, hisz ő e tekintetben bevallott bíró volt, hát mért nem mondhatná ki ítéletét?

A grófné elfogódott, és ömlengővé lett, mi rendesen a beszédesség orgánumával szokott utat nyitni magának.

- Sajnálom, hogy akaratom nem uralkodó házamnál, - mondja a grófné, - s éppen ma kelle férjemnek engednem az akaratot, - látja ön lányomat patriarkális öltözetében, lelógó fonattal?

- Valóban, ez makacs ellenszegülés a divat ellen, midőn hölgyeink mind szabadok az unalmas fejdíszektől, s mint kis borzas angyalok néznek ki a "Titusfejjel."

- Ah, de férjem! - fohászkodék a grófné.

- Férjem? - ismétlé a gróf, - hát e palotában nem jut a grófnak egy külön osztály, hol a patriarkális passziók külön kabinetet bírjanak, ősi kardok, cifra menték, és holmi nehéz sújtások! Higgye meg a grófné, hölgyeink magukra panaszkodhatnak, ha férjük nem engedelmeskedik.

- Szeretném megkísérteni!

- Jó, én példával szolgálok, a rágalom rám fogta, hogy én minta vagyok, s íme harcias korunk férfiai, mint a gyermek, szó nélkül engedelmeskednek.

- Kíváncsi vagyok.

- Jó, bebizonyítom! - mondja a majoresco - észrevette a grófné a kémlődő szemeket? csak egy mozdulatot kell tennem, vagy ruhámat kell más állásba hoznom, - s egy óranegyed alatt az egész terem hasonlót fog tenni.

- Ez érdekes tréfa lenne.

- Mindjárt fog sikerülni!... íme, nyakkendőm csokrát egy kissé oldalvást húzom, figyeljen a grófné, - s egy óranegyed alatt visszajövök.

- Adieu! - mosolyga a majoresco, ki már azt a bolondot, hogy nyakkendőjének csokrát csapta, s így ment végig a termeken.

Minden szem utána húzódik, - a hölgyeké éppúgy, mint a férfiaké, s míg amazok tán a szokott női kíváncsiságból, minden mélyebb érdek nélkül, addig a férfihad résen állva lesi mozdulatát.

Mi, kik minden lépten-nyomon figyelemmel kísérjük őt, már észrevettük, hogy az egyik nyakkendőjét oldalt rántá, s alig öt perc múlva ismerősét is gyöngéden húzza félre egy sarokban álló tükörhöz, hol a baráti szeretet előzékeny figyelmességével igazítja oldalt a nyakkendőt, közben leckéztetvén, hogy miképp lehet oly szórakozott? hisz e divatot minden jó nevelésű ember már régen észrevette.

Az alatt lefolyt a negyedóra, s a majoresco visszatért a grófnéhoz, jelentőleg mosolyogván, egyszersmind körülvezeté a termekben, hol a nemes keblű fiatalság mind oldalra rántott nyakkendővel ült vagy állt.

- Mit mondék, méltóságos grófné?

- Ez valóban bámulandó!

- Íme! ítéljen méltóságod a férfiakról, kik közé magamat is számítám, s megvallom árulóvá lettem, hogy a legfinomabb ízlésű dámának kezébe kulcsot adjak gyenge oldalainkhoz, asszonyom, fogadja határtalan hódolatomat.

- Önnek lekötelezettje vagyok! - felel a grófné nagy figyelemmel.

- Szabad nagy becsű kegyeibe ajánlkoznom?

- A legelső helyre, gróf úr!

- Ah, bár e hely nekem már valóban kijelölve volna, - mondja a majoresco.

Egy újabb mosoly volt a válasz, mások is közeledvén, a gróf hirtelen másra téríté a beszédet, befejezésül mondván:

- Tehát a divatkirályné...

- Meghódítja saját házát!

Szétváltak, s a grófné vendégeivel társalgott, de leánya közelében levén, mindinkább tűrhetetlenebb lett, s miután még egy pár bizalmasabb barátné is észrevételt tett a comtessenek ízlésére, emésztő düh fogta el, mert diadalma a majoresco közelgő nyilatkozata után nem lehetett tökéletes.

- Többet nem lesz alkalma a kisasszonynak maskarába öltözni! - mondja az anya - legközelebb gondom lesz reá.

Az ifjú hölgy megilletődéssel fogadá e szavakat, azért az egész idő alatt igyekezett anyjának köréből távol lenni.

Az öreg gróf azonban az utolsó szobákat foglalá el, hol hasonló korú és kedélyű emberek közt erős pipázás közt folyt a beszélgetés, melyet legközelebb őrnagyunk belépte szakasztott meg.

- Isten hozott öcsém! - mondja az öreg gróf - hát már megszöktél az asszonyoktól?

- Bácsikámat kívántam látni. - Idehúzódtunk, hogy ne zavarjuk amazokat, - hanem, öcsém, mi itt véletlenül mind magyarok vagyunk, - nem bántja füledet az a göcsörtös magyar szó?

- Bátyám!... mondja nehezteléssel az őrnagy... segéltem becsületet szerezni nemzetemnek, - s hihető az, hogy nem esik jó ízűn, ha itthon magyarnak mondom el?

Az öreg megindultan ölelé át az ifjút, - összecsókolá, s barátinak őt, azokat pedig neki egyenkint bemutatá.

- Olvasd csak, öreg barátom, - mondja a házi úr az egyiknek, - olvasd csak, - őrnagyunk bizonyosan nem hallotta még ezt a szép dolgot.

- Szabad könyörögnöm? - mondja a huszár is.

- Jó, tehát kezdjük újra.

Ekkor az említett öregúr mentezsebéből kihúzá iratcsomóját, s föltevén pápaszemét, némi keresés után meglelvén a sorokat, hangosan olvasni kezdé az akkorban még kéziratban lévő kedves verseit Kisfaludynak:

Midőn e jól ösmert sorok elhangzának, végig nézve e tisztes arcokon, ha egy kérő szót mond valaki egy nemzeti áldozatért, semmit sem csodálkoznám, ha e néhány öregúr leöltené magáról az aranyos mentét s oda, tenné az áldozat oltárra, takarónak, minden kincsére, melyet a találó szóért tétovázás nélkül odaadott.

Ne mondjátok szalmatűznek azt a lángot, minőt Európa magának még képzelni sem tudna, ha becsületes historikusok részrehajlatlanul megírni, és művészek ecset alá venni méltónak nem tartották volna.

- Csak azért nem szeretek meghalni, - mondja a háziúr, - hogy még ezer magyarnak apjává nem lehetek.

Végig ment a néhány szó is a kedélyeken, s míg egy csöndes fohász kelt valamennyien, az öreg, mint egy élő próféta, magasztaltan mondá a grófnak:

- Öcsém! Ha a más világon összejövök veled, megkérdelek, hagytál-e magad után valakit, hogy hírmondód is legyen?

- Rajtam nem múlik bátya, ha lányt kapok, megházasodom, akár mindjárt, itt a kezem.

- Az isten áldjon meg öcsém! - mondja az öreg, hanem most, jer, hadd mutatom meg azt, ki a verset írta.

Kisfaludy akkor Bécsben, s alkalmilag a teremben levén, kimondhatatlanul bámult az őrnagy, mikor apjának kedvence, mint egyike a nemzet első ébresztőinek mutattatott be neki. Nem kell mondanunk, hogy a barátság elválhatatlan lett.

Végre a méhkas elereszté a rajt, s a vendégek lassan távozni kezdének. Őrnagyunknak megáradt érzelmei erős hullámzásban voltak, izgatottabb kedélyállapota alig volt, még az ágyúk morajában sem, hol az életnek ára nagyon olcsóra szabatván, az enyészet eszméjével kíván megbarátkozni az ember. Most minden egy újabb-újabb gondolatra riasztá, minek végcélja amannak igen is ellenkezője volt, mert egy bensőbb ösztön mondá: élned kell.

Sietett az őrnagy a tömegbe, hol könnyű volt hölgyét felismerni.

- Búcsúznom kell! - mondja az őrnagy.

- Miért választ, őrnagy úr, oly megdöbbentő szót?

- Tehát ne búcsúzzunk?

- Ha akarja, hát ne!

- Kisasszony! Érzem, hogy sorsom többé nem az a véletlen, hol a kard is kettévághatja a közbejött akadályt, - mondja meg, mi vezet ki engem e zajból?

- E szalag! - mondja a hölgy hirtelen a csákóba csúsztatván egy papírcsomót.

- Tehát mégis!

- Tehát mégis! - ismétli a hölgy is, - színeimet átadám lovag úr, magamat védelmére bízom minden körülmény közt.

- Csak egy intést, asszonyom, lovagja kész a védelemre.

Az elválás megtörtént, s az ezred tisztei egyetemben búcsút vévén, az előbb zajgó terem hirtelen oly csendes lőn, mint az elpattant hangszer.

Utóhangképpen az utcán zajlott még a kocsik zöreje, s alkalmilag még tanúi lehetünk két vendég párbeszédének.

- Na, ugyan felsültünk a nyakravaló-dologgal - mondja az egyik, - hisz a majoresco úr - mint súgdosák, tréfát tesz.

- Úgy kell, mondja a másik - miért bolondulunk ő utána, mért nem kezdünk magunk egy új divatot!

- Igazad van! holnap mi kezdjünk egyet!

S ekképpen bolondult meg a világ, míg aztán eljött később az emberi ész haladása, s az elméknek ingert most már a tudományok bámulásában adott.

Aludni mentek a fáradt vendégek, s ki-ki álmodott saját reményeiről, - azonban volt két ember, ki lefekvés előtt azt súgá magának: vőlegény leszek.

E két ember a világért sem gyanította volna, hogy egy gondolata van, ami annál gyűlöletesebb, mert éppen édes testvérek, kik mindenen inkább tudnának megosztozkodni, csak a szerelmen nem. Az egyik hitte, hogy szereti a lányt, a másik azt is tudta, hogy őt szereti a lány. A nagy világ nyelve, éppen mint ma, úgy akkor is szépen megáztatta, megszapulta, megmángorolta és megtéglázta az estélyt, s amit lehetett, húzkodott le a fényből, a nagy csillártól kezdve az utolsó karos gyertyatartó viaszgyertyájáig.

Titkosan nevetségessé tették a comtessenek különcködését, mely hasonlólag pletyka útján a méltóságos grófné füleibe is elérkezett.

Méltánylást várt a grófné, kapott is, hanem e képzelt árnyékoldal mégis igen érzékenyen esett. Eszébe jutott azonban a majoresconak jó tanácsa, ezért elhatározá magát, hogy férjével dacolni fog, s lányát okvetlenül úgy öltözteti, mint neki teszik.

A majoresconak szavai egyszersmind mélyebb célzásokat vetvén el, hiúságának jól esett a tömjén, de az ifjú neki mind külsőre, mind gazdagságra tetszetős lévén, örömmel kapta az eszmét, s nehogy a lány különcsége akadály legyen, elhatározá saját akaratának megszerezni az érvényt.

Harmadnap múlva a komornát becsöngeté.

- Parancsol a méltóságos grófné?

- Vegye át e divatképet, - mondja a grófné - a ruhák már készek, akarom, hogy lányom ma este A... excellenciájának estélyén így legyen öltözve, fölügyeljen, hogy a fésülés egy hajszálig hasonló legyen.

- Mást nem parancsol méltóságod?

- Csupán ezt, de értsen meg, hogy ez szigorú parancs.

- Engedelmeskedni fogok! mondja a komorna, s a távozási parancs után elment.

A divatképet szobájában letéve, mielőtt megnézné, átvevé a ruhákat a szabótól, és nagy gonddal teríté ki az asztalokon, hogy a drága öltönyök törődést ne szenvedjenek.

Délután már öt óra volt, a komorna kéri a kisasszonyt, lenne szíves az öltözőszobába jönni.

A lány vidoran ment a szobába, pongyoláját ölté magára, s míg a komorna haját bontogatá, élénk csevegéssel tartá a foglalkozót. Már ki volt bontva a haj, mely egy áradatként hullámza szét, a komornának még most jut eszébe, hogy nem a szokott fonatról van szó, mert a grófné igen erélyesen parancsolá meg a fésülést a divatkép szerint.

Azért kezébe veszi a divatképet, mely az akkori divatos "Titusfőt" erős fürtözetben mutatá.

A komorna megdöbbent, de tisztán emlékezve a parancsra, egyszersmind eszébe jutván a grófnénak harmadnap előtti pattogása, érteni kezdé a parancsot, és körülnézvén raktárában, egy e célra alkalmas ollót választa ki, hogy a hajtömeggel minél hamarább megbirkózhassék.

A hölgy nem gyanítá, mi vár rá, még sürgölé a komornát, és hátraveté fejét, hogy az a nagy csomagot jobban rendezni bírja.

A komorna reszketeg kézzel simítá végig a gyönyörű hajözönt, s egy elhatározó lélegzetet vett a gyilkos munkához, azt is észrevéve, hogy az öreg grófné már közelében áll, s egy parancsoló tekintettel utalja őt. Erőt vesz magán a nő, s a tömegbe mélyeszti az ollót, de ekkor egy félelem leejteti vele azt, mire az ifjú grófné ijedten ugrik föl.

Anyját és a remegő komornát látva, hirtelen megérté a dolgot, s ösztönszerűleg csavará föl haját, s anyját rimánkodva kéri, hogy csak még két hétig kegyelmezzen neki.

Az anya némileg megdöbbenvén, azt mondja:

- Jó, tehát még két hét! - ezzel elment.

Ruhát kapkodván magára, mindjárt atyjára s annak védelmére gondolt, de hiányzék benne a hit az apa hatalmához, mely a házi mértékben mindinkább alásüllyedt, azonban a legelső menhely mindenesetre ő volt. Éppen midőn az előszobába akarna nyitni, az őrnagy lépett a csarnokba.

- Minő jó barátom a véletlen! - mondja az őrnagy.

- Atyámhoz megy őrnagy úr? - kérdi folytonos izgatottsággal a hölgy.

- Éppen oda, s én szerencsés előjelül veszem, hogy itt találkozánk.

- Őrnagy úr! hiszem, hogy védangyalom hozta ide, - védelmére nagy szükségem van.

- Atyjánál?

- Magam sem tudom hol, de ha megment...

- Mitől? az isten szerelmére kérem...

- Ez utálatos divattól, melyet anyám rám erőszakol - mondja átadva a képet - még két hetem van, azontúl anyám akaratától mi sem fog megmenteni.

- Szabad a védelmet saját belátásom szerint intézni?

- Hiszem, hogy meg fog menteni.

- Jó, megelőzöm a két hetet egy úton, mely azonban messze visz.

- Nem tétovázom.

- Követni fog hölgyem?

- Megállapodás nélkül! - tevé hozzá a hölgy egy kézszorítással válva el az őrnagytól, ki az előszobába nyitott, s nem sokára az öregúrnál volt.

- Kedves öcsém! - kiáltja az öreg nagy székéből kikelve, ősz bajuszával mintegy hatalmas szellem válva ki a kék füstből - isten hozott.

- Nem háborgatom, kedves bátyám?

- Légvárakat csináltam, öcsém,... nem kár, ha elmúlnak, egy friss pipánál ismét újakat rakok! jer, ülj ide mellém,... tedd le kardod, - itt nincsen ellenség.

- Ki tudja, kedves bátyám! én még ma itt kudarcot is vallhatok.

- Nálam, öcsém? - ketten csak megbirkózunk egypár támadóval.

- Nem tudom, ha bátyám velem tart-e?

- Veled öcsém, csak ne kötekedjél, hanem ülj le.

- Nem ülök le bátyám! érzem, hogy ülve nem tudnám elmondani, mit akarok.

- Teremtette huszárja, bizony lóhátról akar beszélni.

- Tán ott kényelmesebben érezném magam, hanem megbocsát, ha mondom, hogy én csak parancsolni szoktam, és most igen furcsán esik, ha kérnem kell.

Az öreg közelebb lépett az őrnagyhoz, mintegy kinézni akarván, tréfa lesz-e itt, vagy valami valóság?

- Tedd le azt a kardot, - nem szeretem, ha valaki idegen nálam!

- Kedves bátyám! nem akar érteni engem, érzem, hogy bátorságra van szükségem, és kardom ilyenkor nem nélkülözhetem.

- Tehát ostrom?

- Egész erővel, kedves urambátyám.

- Jaj! mindjárt keresek egy rozsdás kardot én is, - tréfál az öreg - hanem mielőtt szemközt mennénk, édes öcsém - kísértsük meg, hátha mégsem vagyunk ellenségek, azért hadd hallom, mi a jelszó?

- Házasság! - mondja kurtán a huszár.

- De csak nem a feleségemet akarod ellopni, - vigyázz, mert még visszalopnád.

- Kedves urambátyám, én nem tudok cifrán beszélni.

- De még én sem.

- Tehát adja nekem a - lányát!

- Hát ezért nem akartál leülni?... - tréfál az öreg, - hisz ezt ülve is elmondhattad volna.

- Én még most is állok, édes bátyám, s a feleletet várom.

- Kedves öcsém! én csak apja vagyok a lánynak, aztán nem is én lennék a feleséged, hanem a lány, hát az mit mond?

- Én nem tudok hazudni, kedves bátyám! A kisasszony tudom, hogy szeret.

- Itt van ni, a lány csak lány marad, előbb vallja meg másnak, mint apjának, hogy szeret.

- S ez ellenem szól?

- Kedves öcsém!...

- Még mindig öcsém?

- Tehát édes fiam! - kiált föl az öreg karjaiba fogva a fiatal katonát, - ha az isten is meg magunk is úgy akarjuk.

- Kedves apám! - mondja aztán az őrnagy, - én már nagy dolgokat láttam néhány óra alatt megtörténni, tehát én a legrövidebb határidőt kérem...

- Példának okáért: hány hónapot? - kérdi vidoran öreg.

- Csak napot, édes apám, nem hónapot.

- Hát nyakunkon az ellenség?

- A legkérlelhetetlenebb pedig, azért nyolc nap alatt történjék meg a dolog.

- Semmi ellenvetésem!

- Úgy kérném, hogy a méltóságos grófnővel intézné el, kedves atyám a dolgot.

- Rögtön megyek, és még ma este tudósítni foglak.

A szóváltás nem sokára bevégződék, s az öreg gróf a méltóságos asszonynál jelenté magát. A grófné éppen férjéhez készült, mert míg az őrnagy a grófnál, a majoresco addig a grófnőnél volt, mégpedig hasonló dologban.

A grófné lelkesült volt, s midőn férjét közeledni látá, egész szokatlanul nyakába borult.

A gróf hasonlólag el levén fogódva, szívesen viszonzá az ölelést.

- Rég szerettük így egymást! - mondja a nő.

- Valóban igaza van, asszonyom, de nekem most igen jó kedvem van.

- Szerencsés előjel - mondja a grófné - nekem éppen fontos mondanivalóm van.

- Nekem hasonlóképpen.

- Ah, kitalálom!... tán lányunkat illetőleg?

- Éppen őt, grófné... szeretném őt igen boldognak látni egy jóravaló férj mellett.

- Igaz, édes öregem, - mondja a grófné maga mellé húzva le gyöngéden a férjet - azt hiszem, hogy e dologban egyet fogunk érteni.

- Adja isten - válaszol az öreg.

- Igen óhajtanám - folytatá a nő, ha lányunk férje valami kiválóbb ember lenne.

- Mintha csak összebeszéltünk volna.

- Aki valamivel tovább is járt, mint a bécsi línia.

- Bizony mondom, ma egészen összetalálkozunk, - jegyzi meg a gróf - tán gondolt is a grófné valakire?... úgy-e, igazam van?

- Csodálatosan egy úton vagyunk, nem hiányzik egyéb, mint hogy egy fiatalembert megnevezzünk.

- Tehát már a grófné is tudja!...

- Tudom, tudom! - nevet a grófnő, - mikor nem tudunk mi mindent előbb, mint a férfiak?

- Na, úgy isten neki, hát mégsem az enyém az újdonság. - De mindegy, elég az hozzá, hogy most volt nálam...

- Na ne mondja ki, - hadd találjam ki én, így meggyőzöm a grófot, hogy én előbb tudtam, mint a gróf.

- Bizony, még ez a kis győzelem sem lehet enyim, - hát mért nem mondhatnám ki én?

- Csak az első betűket hadd mondjam én, - nyughatatlankodik a grófné - édes öregem, - már ne fosszon meg ettől a kis örömtől!

- Legyen, annál inkább örülök, ha együtt érezünk, tehát...

- Tehát gróf...

- Tovább. Bécsben annyi gróf van, mint a sáska, azért a betűket...

- *... mondá a grófné a kezdő betűket, mire az öreg szólt.

- Kedves feleségem, - mondja elérzékenyülve a gróf - hát nem veszünk össze?

- Nem, sőt dicsekedni fogunk eltalált választásunkon.

- De azzal merek is dicsekedni! - hangoztatá az öreg.

- Látta a nagy világot.

- Meghiszem azt, grófné! ilyen fiatalember nem mindennapi dolog.

- S örül neki a gróf? - kérdi némi csodálkozással a grófné.

- Táncolni szeretnék! - mondja nevetve az öreg, fölegyenesedvén.

- Azt is megtehetjük, ha akarja, férjem! - viszonzá jóságosan a nő - hanem most tudósítsa férjem a grófot, egyszersmint intézkedjünk a teendőkről.

- Az idő kevés, - szól közbe az öreg - a gróf nyolc napot kért, s arra hihetőleg igen fontos okai vannak.

- Abban sem akarok akadály lenni, - tehát holnap estére legyen meg az eljegyzés.

- Ez is meglehet, parancsol még valamit asszonyom?

- Csak kérni akarom, édes férjem, a dolog méltóságához illőleg tudósítsa a grófot, - ez már a férjnek dolga! - nyomá meg a szót az engedékeny grófnő - lássa édes öregem, így aztán nem zavarodunk össze.

Az öregúr annyira meglágyult, hogy előbb kezet csókolt, s úgy ment el saját osztályába, megírván a grófnak, hogy semmi akadály többé.

A gróf minden percet számolt, vajon mi lesz a dologból? Végre bejött Jancsi a levéllel, mely a várt tudósítást meghozta.

Más emberen is megtörtént az, hogy örömében bolondot csinált, - annál kevésbé lehetett csodálkozni, ha az őrnagy örömében saját közlegényét is megölelte.

- Talán megint háború lesz, őrnagy uram? - véli Jancsi a nagy örömből.

- Lesz, Jancsi, lesz, megházasodom!

- A mennykőt!... akarám mondani, követem ássan, őrnagy uram... ejnye!

- Bíz az úgy lesz, Jancsi!... hát mit mond kend hozzá?

- Hát mit mondjak?

- No, Valamit mégis csak mondhat kend, jó lesz, vagy nem lesz jó?

- De nem ám!

- Hallja kend, szép ám a leány!

- Nojsz, csak az kellene még, hogy csúnya is legyen, csakhogy azért nem kell házasodni.

- Hát kend mért nem barát, úgy-e? annak sincs felesége!

- De szeretője sincs, pedig a huszárnak elég van!

- Nos aztán?

- A huszár csak addig huszár, míg felesége nincs, most megmondtam! - dörmögött Jancsi, aztán szép lassan kifelé ballagott.

Az őrnagy meglehetős fájó érzettel gondolt ez eszmére, de eszébe jutván, hogy egész Európa kifáradt a harcban, s a katonaélet tétlen csillogássá válik, haza gondolt a kedves hazára, mely fejenkint kezdi összeszámlálni fiait, mintha magától kérdené: hányan vagyunk, kik még élni akarunk? Mondom ez eszme lassan győzelemre vergődött, s a szív megtelt az érzelemmel, a szép menyasszonyra gondolt, hitte, hogy annak gondolata most bizonyosan őt keresi! Vajha e kettő az útban összetalálkoznék.

Közelgett a másnap, néhány választott hivaték meg a családi ünnepre, s a terem már egészen kész volt az elfogadásra.

Míg az apa mintegy vendégszerepet adott ma, s a család fejeként házának barátait, rokonait egybehívá, addig az anya lányával tudatta a határozatot.

Tán nem kell mondanunk, hogy a lány holt halványra ijedt, midőn az anya tudtára adá, hogy menyasszonya a - majoresconak.

Az engedelmeskedésnek erkölcse szigorúbban belé volt oltva, mint hogy e tudósításnak ellentmondhatott volna, - végre zokogásban tört ki az indulat, mit az anya kegyesen ama szokásnak vett, hogy a lányok ilyenkor rendesen sírnak egy-egy verset.

A vendégek érkezte előtt az öreg annyi időt szakaszta, hogy egyedül legyen családjával, de mennyire megdöbbent, midőn kedves leányát halványan és kisírt szemekkel látta.

- Édes lányom, - mondja gyengéden magához vonva az újra siránkozót - azt tudom, hogy anyád is megáztatta köténye sarkát, - akkor még kötényt is viseltek a lányok - mondja közbevetve, hanem azért nem betegedett bele. S íme te, édes kis szép lányom, oly keserű képet csinálsz, pedig nekem azt mondá a gróf, hogy szereted!

A lány bámulva nézett föl s az anya odaszólt.

- A kisasszony pedig nekem gyűlöletről beszél.

- Lányom! - mondja neheztelőleg az apa - őrnagy nem játszhaték szavával.

- Micsoda őrnagy? - kérdi az öreg grófné.

- Leendő vőnk - feleségem - hát van más őrnagy is e dologba keverve?

- Férjem!... mondja régi tekintélyéhez menekülve a nő - nem remélem, hogy mi két különböző embert gondolnánk? - én a majorescot hiszem vőmnek.

- Na, hála isten, még sem vagyunk egy véleményen! - énnálam az őrnagy gróf volt, asszonyom, - s minthogy a dolgot nem én zavartam össze, de lányunkat szerencsétlenné tenni sem akarom, nincs más mód, - csináljon a grófné jó képet, s máskor hallgassuk ki egymást.

A grófnő körüljárta a termet, az apa lányát tartá mellén, - hol az, úgy látszik, igen jól érzi magát, csak a megoldástól félt. Azonban a grófné is visszafordult.

- Igaza van férjemnek, én zavartam el a dolgot, mert a vezetéknévvel megelégedtem.

- Hagyott volna beszélni, édes feleségem, - de csak jól esett elkapni előlem a szót, hogy ne az enyém legyen az elsőség! Hát most mi lesz?

- Zavart semmi esetre sem csinálok, hanem legalább annyi elégtételt adjon férjem, hogy ha én tisztábban fejezem ki magamat, választásomnak nem szegül ellene?

- Bizonyosan, nem! - sietett a válasszal az öreg, hogy a mamát megbékítse.

- Így meg vagyok nyugtatva, - mondja a nő, némileg ki levén simítva a csorba, mi sértett hiúságán esett. Ilyenek a nők!

Az ifjú hölgy öltözőszobájába sietett fölszárítani az arcot, s mire az őrnagy belépett, a nap megint vidáman sütött.

Egy alkalmas percben néhány szót váltának.

- Hölgyem, ennél biztosabb utat nem találtam, hogy ezt a szép hajat megmentsem.

- Nyolc nap múlva megcsókolhatja! - mosolyga a szép hölgy, kéjjel tekintve gyönyörű vőlegényére.

Másnap a kézfogó után, későn kelt az őrnagy, még alig végzé öltözékét, midőn Jancsi szokott kimért tempóval jelenti.

- Őrnagy uram, gróf uram, voltam a szabónknál.

- S mit mondott kend neki?

- Megmondtam, hogy a ruhánk készen legyen a héten.

- Meg kell jegyeznem, hogy Jancsinak egy öltést sem varrtak, hanem ő is, mint a pap gazdaasszony, mindent közösnek vél.

- Nem keresett senki?

- Éppen most állt odakinn egy paraszt.

- De már nem hiszek kendnek, hanem kérdezze meg a nevét!

- Ha beszélni tudnék vele, de nem tudok ám, aztán hiába mondom az ebhordtának, hogy beszéljen magyarul, de a gyámoltalan egy szót sem tud.

- Küldje kend be!

Jancsi aztán kiment, s ajtót nyitván neki, beeresztette a váratlan vendéget, ki éppen nem hasonlított valami paraszthoz, mert éppen ő volt a legelső divathős, - a majoresco.

- Öcsém! átlátom hibámat, de ne legyen harag, kivált most, midőn házasodni akarok, s az ünnepélyt családomnak ünnepül akarom.

- S ki lesz a menyasszony?

- E palotában a legszebb hölgy.

- Lakik itt más is a tulajdonos grófon kívül? - kérdi az őrnagy.

- Nem hinném, hogy e palotában kívüle más lakjék.

- Tehát a menyasszony a gróf lánya lesz?

- Biztos reményem, van hozzá.

- Sajnálom, hogy ellenkező véleményben vagyok, bátyám!

- Nem értelek.

- Pedig igen érthető a dolog, - tegnap estve jegyeztem el, s nyolcadnapra lesz menyegzőnk.

- Adieu! - mondja a majoresco elhalaványulva.

- Jó egészséget! - mondja rá az őrnagy önkéntelenül magyarul.

- Mi az? - kérdi dühödten visszafordulva a testvér.

- Egy pár magyar szó.

- Eh bien! nincs kedvem megtanulni! - Ezzel kiment az ajtón.

- A kapu alatt álló kocsiba veté magát, elég hangosan dörmögvén:

- Családunk szaporodik: gondom lesz rá, hogy szerzeményemből ne sokat örököljetek.

Vegyünk egyelőre búcsút őméltóságától, míg újra szerencsénk lesz.

A falunak közepén papsajt, ökörfarkkóró, tüskés bika, bodza és paréj közül kapaszkodik ki egy ház, melynek nádtetejéből a keresztfák mintegy összetett kézzel könyörögnek kifelé, mint valami út melletti nyomorék, ki elrongyolt foszlányaival már nem bír egészen betakarózni.

Sárfalain amennyi meszet meghagyott a zivatar, alig elég arra, hogy megférjenek rajt az idétlen lovak és tornyok, melyeket a parlagon maradt lángész korommal írt föl, bő tárgyat hagyván a szemlélődőnek, kikeresni egy új Rafaelt, ki most elég érdemetlenül libákat őriz, nem gyanítván még saját édes apja is a köszörületlen gyémántot, melyre Jakab is adott volna elöljáróban néhány icce lőrét, ha tudja, hogy mi az?

A kapu táltott szájjal áll nyitva az utcára, s töltelékül egy-egy mezítlábos gyerek lódul be rajt, az is oly kínnal, hogy édes anyja fazékszedő bottal kíséri odáig, s ráadásul oly gyöngédtelenül méri össze a gyereket a botnak hosszával, hogy a természettani törvények ez érintkezésből igen józanul következteték, hogy a gyermek szája elgörbül, és midőn ezért egyúttal egy éktelen ordítást teszen, az anya igen helytelenül kívánja magzatjától, hogy: ne bőgj!

A ház előtt fekszik egy borzas kutya, megtagadván minden ösztönét, mert a ki- s bejárókat a világért sem ugatná meg, s nekünk arra az elmélkedésre ád okot, vajjon szegény pára nincs-e végtől végig meggyőződve, hogy ami a konyhán és kamarában megtorkoskodni való van, illetőleg volt, azt ő már rég magához vette, - és az egykedvűség annyira kifejezve van kutyaábrázatján, hogy én majdnem eltalálom, hahogy szólni tudna, azt mondaná: ahol nincs, ott ne keress.

Valóban, hova évenkint nem megy a házba több tíz forintnál, hol tíz mérő konvencióbúza és tíz mérő árpa azt a keserű választást hagyja, hogy a tíz mérő búzából süssünk egyszerre kalácsot, s ha aztán megettük, üssük egymást agyon, oda, mondom, ne szálljon vendég, ha megemlítjük is, hogy még két hold földön néha terem valami, mert ezzel nem nagy vigasztalást mondánk, ha elgondoljuk, hogy még a házőrző kutya is eszik valamit.

Hol vagyunk tehát?

Kérem alássan, én nem tehetek róla, hogy egy falusi iskola éppen ilyen, sőt inkább szerencsének tartom, hogy ilyen dűlőfélben van, legalább aki meglátta, meggyőződhetik arról, minő ágról szakadt ember lehet az, ki még itt is meglakik, jóravaló ember meglátván e dűlt tetejű házat, elszánja magát, és mindjárt a legelső háznál - koldulni kezd.

Kolumbusnak fejére esett az alma, és föltalálta Amerikát, - hátha valami indítványcsináló e rongyos viskó láttára gondolta ki a - népnevelést.^[2]

Az idő eljár, s én megvallom, hogy nyolc évvel odább vagyunk, írván azon idő szerint 1824-et, s ekképpen a kis fiúk, értem Pistának gyermekeit, már nyolc évesek voltak.

Sándor már ekkor Szántaynál volt, míg a másik apja után hordta az ételt.

Benn ült a mester az oskolában, kukoricát morzsolt, míg a gyermekek egymás után állva, mint a vadludak, mondták föl a leckét.

A falon lógott az á-b-cés tábla, a magánhangzók vörös, a mássalhangzók pedig fekete betűkkel nyomtatva, - mellette egy nagyobb kamasz állt, betűket mutatván a kisebb fiúknak, kik néha két részre oszolva, egyik rész át, a másik bét mondott, mely véleménykülönbséget a mester úr szokott eldönteni egy üdvösséges üstökcibálással, t.i. abban az otromba meggyőződésben lévén, ha a gyermek valamit nem tud, legcélszerűbb hajánál fogva jól megráncigálni, s ha a velő már meg volt lotyogatva, a ferde fogalom okvetetlenül magától megjavul.

A kályha mellett van az iskolai csöbör, vízzel megtöltve, néhány nádszopóval, hogy a fickók ivásért ne legyenek kénytelenek haza futkározni.

Azonkívül van még két igen lényeges tárgy, mely a nevelésre legérzékenyebb befolyással van. A tanító nem ér rá, hogy szép szóval győzze meg a gyermeket, nojsz csak az kellene, hogy a sok gubancos parasztkölyket reggeltől estig szép szóval tartsa, itt nem lehet időt vesztegetni, azért csak elő a vesszővel és korbáccsal, van az ember testének olyan része, mely e célra legalkalmasabb, a velőtől távol esik, tehát a kezelés nem okoz halálos bajt, húzd le!

Aztán végre is a botozás igen is lényeges része a nyolcszázados magyar konstitúciónak - mert a boton történt az első kiváltságos megkülönböztetés, tudniillik a botot a nemes adhatta, a paraszt kaphatta, mit ordít? nem az ő apja csinálta a törvényt.

Az első padban ült a kis Sándor, egy papírdarabra vakargatván a legelső betűket egy percegő tollal, - nem messze tőle pedig egy zártszékféle alkotmányban, mint kiváló helyen, ült egy pufók úrfi, a plenipotenciárius fia.

Őkelme unalomból legyeket fogott, s minthogy a rendben leckéző fiúk egymás után állva, éppen a zártszékig értek, hol egyiknek, hol másiknak fülébe eresztett egyet. A fiúk szöktek, rúgtak, ez persze nagyon tetszett az úrfinak, még inkább az, midőn a mester a megbomlott rendet szokott módon helyreráncigálta.

Vége volt a leckézésnek az olvasástudományból, következtek a magasabb fogalmak, s a mester az úrfit kérdé:

- Mondja meg nekem az úrfi...!

- Én nem mondok semmit! - válaszolt közbeszólva az úrfi.

- Dehogy nem mond! - bíztatja a mester - lássa úrfi, magának is kell tanulni.

- Én nem vagyok parasztgyerek, - mondja még szemtelenebbül - azokat megszabad verni, de engem nem, azt mondta a papa.

- Dehogy mondta! - jegyzi meg a mester - kellemetlen levén neki a dolog, hogy a gyerekek hallatára így kétségbevonatik korlátlan hatalma.

- De bizony mondta, - hetvenkedik amaz - azt is mondta a papa, ha maga meg merne ütni, mindjárt elcsapatná az iskolából.

A gyerekek cincogni kezdtek, csak a kis Sándor ült fülig elpirulva, szégyellvén magát tanítója helyett, ki, az igaz, igen nagy zavarban volt, hogy az úrfit végig nem vághatta. Legalább ilyesmi forgott is eszében, azonban hamar kivetette az egyszeregyből, hogy egyszeri megcsépelés nem érne föl az éhenhalással.

- No, csak ne tréfáljon az úrfi - mondja a mester valamivel emeltebb hangon, veszélybe jött tekintélyét meg akarván menteni - mondja meg a tegnapi leckéből: Mekkora volt légyen az Babilon tornya?

- Azért sem mondom meg - kötekedik a fiú - azt a parasztgyereket kérdezze, aki ott nevet!

Gorombaságnak ennyi unos-untig elég volt, hanem mivel éppen nevetett valaki, alkalma volt valakin bosszút állni, oda fordult:

- Na, te, röhögő gazember, - ordít a mester - mekkora volt légyen az Babilon tornya?

- Nem tudom én! - mondja ríva fakadva a gyerek.

- Sándorka! - szólt a kisfiúhoz - mondd meg szépen a feleletet, - mire a kisfiú, becsülettel fölemelkedve, tiszta csengő hangon feleli:

- Mekkora volt légyen a Babilon tornya,... azt voltaképpen nem tudhatni.

- Nagyon jól van! - mondja, s aztán visszafordulva az előbbeni fiúhoz, attól kérdezé:

- Na, szamár! - hát tudod-e most, mekkora volt?

- Nem tudom én, - mondja megint, mire a mester lerántván a fiút egy padra, használatba vette a korbácsot, és amint a szegény pára irgalmatlanul rúgdalódzott, a zártszékes úrfi majd halálra nevette magát, egyszersmind ajánlkozott, hogy ő fogja.

Mint a déli harangszónak, úgy a verésnek is egyszer vége lett, s a mester, mert mégis annyi célzással élni, hogy azt mondá: így lakol, aki nem tanul. Végre más mód nem lévén, levette a falon lógó érdemcsillagot, s az oskola példájára a kis Sándor nyakába akasztotta.

Ezt a csillagot a plenipotenciárius csináltatta főleg a célból, hogy kedves magzatjának több kedve legyen iskolába menni, ha azzal sétálhat haza, ezt gyanítá az úrfi, és valóban ügyes gondolat volt a mestertől a kizárólag neki szánt érdemjelet a kis Sándornak adni, mert az úrfi még fogait is csikorgatta, s ámbár a mester szívesebben rakott volna rá néhány szeletet a fonatosból, de ő annál inkább dühöngött a csillag miatt.

Míg írniok kellett, minduntalan bosszantá Sándort, ki némileg érezvén az úrfi apja hatalmának erejét, nem igen merte visszaadni a kölcsönt.

Jól látta a mester az ingerkedést, és szinte szerette volna, ha a gyermeki bosszúvágy annyira kísértetbe jönne, hogy Sándor helyette is fejbe ütné az úrfit, - de Sándor nevelőitől lehetőleg elég óvást kapott, hogy e fiúval ki ne tűzzön.

Sándor ép, egészséges fiú volt, és a mester szinte méregette, mennyivel volna erősebb az úrfinál, s így hihetőleg szeretné, ha az nagyon fölingerli.

Mielőtt ez teljesedhetnék, elmúlt tíz óra, s a gyermekeket el kelle ereszteni, mi meg is történt, maga is ösztönszerűleg kimenvén utánuk a kerítésig, honnét még mindig utánuk kémlelt.

Néhányszor már le akará az úrfi kapni a csillagot, de Sándor mindenkor megvédé magát.

- Te paraszt! - kiáltja rá utóbb az úrfi, csúfolódáshoz fogván.

- Hadd legyek! - felel amaz fülig elpirulva.

- Az én apám nagyobb úr, mint a tied.

- De annak is parancsol a gróf, - védé magát Sándor.

- Hüm! - azért az én papám megvágathatja a te apádat, - mondja a lelketlen gyermek - meg ha akarom, meg is vágatja.

Sándor érzékenyen lőn találva:

- Azt ne mondja többször - riad vissza,... - mert...

Mielőtt a "mertnek" folytatása lenne, a packázó úrfi meglöki Sándort, s az éppen az út melletti tüskébe esik, honnét véres sebekkel tudott kivergődni, mire aztán fölkapá a szíjon lógó könyvcsomót, egyenesen az úrfihoz vágja, kinek orrából hirtelen kibuggyant a vér, s így ment ordítva haza.

A mester mindennek tanúja volt, s gyanítva, hogy ennek nagy lármája lesz, sietett a tiszti lakok felé, hogy Szántaynál a kis Sándort még jókor kimentse.

Elképzelhető, minő dühbe jött a nagyságos édespapa, kedves fiát, vérben úszni látván, ki egyszersmind erősen lármázta, hogy agyon akarták ütni.

Éppen ott volt az uradalmi ügyvéd, azt mondja neki a plenipotenciárius:

- Én nemes ember vágyúm, - úgy-e?

- Igen is az, nagyságos uram!

- Na, - ha én nemes vágyúm, az enyim fiad is az.

- De még az unokája is.

- S ha engem valakit megütsz,... elvágják a nyakadat jószágostul.

- Legalább ez a büntetés.

- Nohát, aki fiamat megütsz, - az is meghalsz.

- Ezt nem mondja Verbőczy.

- Hát ki kérdezte Verbőczy?

- Az csinálta, uram, a corpus jurist, hol a törvények meg vannak írva.

- Hát nem akasztják föl ez a kölyök?

- Még az kicsiny.

- Elég nagy az apád akasztófára neki, - fogd meg azt.

- Nem hinném, hogy akár az édesapát, akár a nevelőapát, éppen Szántay urat ezért büntetni lehetne! - véli az ügyvéd.

A plenipotenciárius dühben volt, dacára annak, hogy már hallotta a körülményeket, melyek az úrfit tették bűnössé, de aki azt hiszi, hogy Klein úr, akarám mondani, Kiss úr ezért még inkább nem dühös, az még nem látott polturás malacot.

Az ügyvéd látván a tehetetlenség küzdelmét, elővette irományait, hogy más tárgyra téríthesse a beszédet.

- Nagyságos uram, elhoztam az urbális restanciákat (hátramaradt robot, mit le nem szolgáltak), ezeket kellene végig nézni, - mondja az ügyvéd, kiterítvén a papírokat.

- Mennit vansz tartozik az a sikós?

- Huszonöt nappal, nagyságos uram.

- Mi a büntetés? - kérdi lángra gyúlva örömében a bosszúvágyó ember.

- Büntetés nincs rá, nagyságos uram, hanem ahány nap, annyi tíz garas.

- Most mindjárt fogom fiskális úr a hajdú, aztán húzd le a bőrt a paraszt, aztán estére raport csinálsz nekem.

- Értem! - mondja az ügyvéd, mintegy megszokott poroszló, a hajdút az ispánért küldvén, - ki nem sokára megérkezett.

- Parancsolt, tekintetes uram!

- Az a volt csikós huszonöt nappal tartozik, - rögtön exequáljon rajta 12 forint 30 krt.

- De hátha nincs neki?

- Ami ágybeli vagy más portéka van a háznál, hozzák el a hajdúk.

- Tekintetes uram, nekem igen sürgetős dolgom van, a tekintetes úrnak méretek ki gabonát, - nem mehetne más el? - kérdi az ispán, menekülni akarván ez iszonyú komoly tréfától.

- Jó, menjen hát két hajdú, - hanem teljesítve legyen a parancs, különben még ma levethetik az urasági ruhát.

Az ispán elment, s tudva, hogy Szántay most nejével a székvárosban van, rögtön lóra ült, hogy még az országúton tudósíthassa, magának nem lévén bátorsága a dologban közbenjárni, elgondolva, hogy bizonyosan a gyermek-marakodás ingerlé bosszúra a korlátlan hatalmú vadállatot.

A hajdúk megértve a szigorú parancsot, elmentek Pistának házához, végrehajtandók egy olyan dolgot, mely az akkori világban nagyon is mindennapi volt.

A szolgának mindenesetre megvan az a természete, mint ami az ebnek, hogy ura előtt hason mász, mást pedig megharap.

A szolga pénzért üt, azért nevet, s azért hízeleg. Ha meglát, nem tudja, kezedet csókolja meg, vagy az ajtón vessen ki? urát lesi, melyiket fogja parancsolni, s a szerint fog tenni, mint szemmozdulatából az akaratot lesi. Hát miért várnánk két hajdútól egyebet, mint durvaságot, hisz a konvenciós botot azért adták kezébe, hogy verekedjék vele!

A két hajdú a kastélyból egyenesen Pistának háza felé tartott, képükön kidagadt a hivatalos méreg, s minthogy az utcán senkivel sem álltak szóba, az, utcasoron két oldalról lassankint a kíváncsiak száma követé őket.

Végre célnál vannak, s minthogy az udvaron senkit sem lelnek, benyitának az első házba, utánuk pedig a bámész nép utcaajtót, udvart, kerítést elállt, hogy a lármát szóról szóra hallja.

A hajdúk nyitva hagyák maguk után az ajtót, - már hivatalos szokás, és pedig méltán, mert az ebtermészetben már megvan, hogy az is nyitva hagyja maga után az ajtót. Örzse az ágyban feküdt, Pista kinn volt a mezőn, a kis fiú ételt vitt apja után, s Örzse váratlanul lepetvén meg az anyaság fájdalmaitól, az ágyban volt.

- Keljünk ki az ágyból! - szólamlék meg a hajdú.

- Jézus, Mária, szent József! - kiált ijedten Örzse, veszedelmet gyanítván - mi baj van?

- A restanciáért jöttünk, - mondja a másik hajdú, - hát most nem kell heverészni, hanem ízibe ide azzal a pénzzel.

- A jóúristenre kérem kendteket, - szól a beteg - pénz nincsen a háznál, de csak estig várjanak, míg az uram is megjön, az majd előteremti.

- Nem várunk mi arra az előteremtésre, hanem ide a párnával.

- Látják, hogy betegen fekszem, és az órámat várom^[3] - rimánkodék Örzse.

- Nekünk is kiszabták az órát, - pattog az egyik hajdú, észrevévén, hogy a bámulók már az udvaron tolakodnak, tehát siettetni akará a dolgot - azt mondom, hogy szóval adjuk ide azt a párnát, mert majd aztán mi nyúlunk hozzá.

- Irgalmazzanak - kéri őket Örzse, - hát nem látják, hogy nem mozdulhatok?

- Majd mozdulunk mi! - felel a hajdú, s az alsó párnát azon szóval rángatni kezdé. A kétség-beesésnek is megvan saját ereje, Örzse is a szemérem védelmére végerejét összegyűjté, lenyúlván az ágy melletti székre, honnét egy fölöltőt kapott magára, s aztán nagy kínnal elhagyá az egyetlen nyoszolyát, melynek minden tartalmát elvitték a hajdúk.

Nehezen hagyjuk el, - pedig le nem bírjuk emelni róla a fájdalom terhét.