Megindult az egész vármegye, úri fogatok, forspontos gebék, - hintók, oldalas kocsik egymást kerülgetik a nagy porban, melyet két héti napos idő fölvert az országúton, vajjon hova mennek? tán országos vásár lesz, és a tekintetes úr hizlalt göbölyéit vásárra vezeti?

Följebb, uraim! - mozog a világ, s ha látják önök az országúton azt a nagy fülű csézát, melynek oldalairól csak az a szín nem látszik, melyet valaha odakentek, - valóban azt kérdi az ember, mi okért mozdult ki e pocakos cséza, hisz az a két hátulsó kerék akkora, hogy valóban időt veszt a gazda, ha otthon valami kotyogó malomra nem applikáltatja, mint így sétáltatva egyik lyukból a másikba kergeti, honnét néha oly gyötrelmes hangon nyöszörögnek a forspontos lovakra, mintha azoknak kíméletért esedeznének.

Mind hiába, - jól tudja a benn ülő téns úr, hogy agyonüli ma a belső posztót, mit a gyerekek még le nem fejtettek az ülésről, és csak az a szerencse, hogy nem él az a nyerges, ki a kocsit csinálta, mert most a deresre kerülne azért a gazságáért, hogy a drágán megfizetett lószőr helyett kenderkóccal tömte meg a vánkosokat, melyekre most már takaróul az előbőrből sem jut, mert amit le nem vágtak itt-ott foltnak, az már úgy összecserepesedett, hogy öt-hat mázsa hájjal többé puhára nem kenik.

Na, uraim, ha e cséza hiába mozdult meg, úgy állítsuk meg az időt, a mi óránk későn jár egy pár száz esztendővel, és várnunk kell, míg az emberiség ugyanannyit ismét hátramegy, hogy akkor megint elindíthassuk.

A jó hír mászni sem tud, a rossz lóháton jár, - és benyargalta a vármegyét, hogy akadt egy pár nyughatatlan ember, aki a parasztnak pártját fogta: uccu, riadt föl az egész vármegye, s még a legrégibb csézát is kimozdítják a félszerből.

- Jancsi, megparancsold a bírónak, mondja a nagy hasú táblabíró - hogy négy forspontos ló várjon készen, bevisz engem a városba.

- De mibe fogjon, tekintetes uram?

- Vén szamár, - mibe fogna, a csézába!

- Úgy ám, de a pókatojásokon^[4] most ül éppen az anyja.

- Vesd ki a csézából.

- De hát a tekintetes asszony majd mit mond? azt mondta, hogy a csézában legjobb helyük van, a patkányok nem tudnak fölmászni a tojásokért.

- Mondom, hogy vesd ki!

- De ha majd pöröl a téns asszony, aztán téns uram felel ám.

- Majd felelek én, csak eredj, mondja Tapadó úr, mire amaz csakugyan elment, mert az utolsó szavaknál a ténsasszony is kijött a zajra, s az öreg cseléd azt vélte, hogy most úgy is jó kézben hagyta a ténsurat, hát ő rá nincsen semmi szükség.

- Hát téns uram! - kezdi ilyen titulussal az asszony, bizonyos hangot adva, melyről könnyű kitalálni, hogy inkább kérdő, mint engedelmes, - nem mondaná meg, mire való ez új móres, hogy az én pókáimat kiparancsolja?

- Jól van, édes anyjukom, hanem ha egyet mondok, hát az ajakad is leesik.

- Bizony, bizony alig várom, hogy halljam.

- No hát hallottad, hogy ezután a paraszt is úr lesz.

- Az volna meg hátra, zsámfuter teremtette, hát ezt ki komponálta ki?

- A szomszéd grófnak, tudod, az öregnek a fia, aki katona volt, annak jutott eszébe valami, jobban mondva, Szántay Sándornak, is íme már a fél világ utánuk fut a vármegyére, holnap lesz a generális gyűlés.

- Elmenj, aztán nekem föltáltsd a szádat, különben én megyek nyakatokra a vármegye házán.

Ezért indult meg a nagy cséza, mely most már a megyeház udvarán áll, minthogy a tens úr fizetéses táblabíró volt, és az ingyenszállás hivatalból kompetált neki, és nem is engedte el, ebadta parasztja, miért nem lett úr, most maga is kinézhetne a megyeház ablakán.

Hanem, hogy mégis sokat ne időzzünk, csak mondjuk ki az igazat, hogy a tens úr már későn jött, a grófnak szállása tömve volt úrral, s a beszédnek már csak majdnem a legvégére jött, hanem, az is elég lett volna arra, hogy a tens asszonyt, ha itt volna, megüsse a guta. Ámbár az is méltó büntetése volna, ha előbb másvalaki ütögetné meg, mert amilyen jobbágynyúzó volt a kis mérges állat, csak a tens úr hiszi egy maga, legalább ő azt mondja, hogy megesküszik rá.

- Én nem sokat értek a politikához, - mondja az ifjú gróf - egy hosszú éljenzés után, hanem már annyit mégis látok a szememmel, hogy a paraszt is csak olyan ember, mint én... vagy akármelyik nemes társam!...

- De azt már tagadom! - dörmögi hátulról a későn jött tens úr, anélkül, hogy szavai elérnének a szónokig, ki aztán ismét folytatá.

- Azt tudom, hogy az isten egy Ádámot, egy Évát teremtett, s ha annál többet nem teremtett, hát a nem nemes embernek is csak az volt az első apja, mint nekem, tagadja-e valaki? - kérdi a szónok gróf.

- Mutassa meg a geneologiáját az a huncut paraszt, aztán majd elhiszem! - dörmögé még odább, egy pár ismerősnek, míg a többi folyvást éljenzé a grófot.

- És ha már embertársunk, bánjunk vele emberi módon, - ezt parancsolja az isten törvénye is, midőn azt mondja: szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat.

- Bizonyosan valami szép paraszt menyecskét látott ő méltósága! - gúnyolódék ismét.

- Uraim! sok országot láttam, de olyant, mint a mienk, istenemre mondom, nem.

- Extra Hungariam non est vita! - mondja ismét a mi emberünk.

- Végig megyen az ember az országúton, a szegény paraszt terhes kocsival is kikerüli az urat, pedig maga csinálta az utat, vámot is maga fizet, s ha ki nem kerüli az urat, annál a vármegyeháznál, melyet ő csináltatott, az a hajdú, kinek zsinóros ruháját az ő pénzén varrták, - azon a deresen, melyet az ő pénzén vettek, vereti meg az általa fizetett szolgabíró, - kérdem uraim, van-e még több ilyen ország?

Az öreg eltáltotta a száját.

- Uraim, midőn az úristen számot vet velünk, nem hiszem, hogy mentségül elfogadja, ha mi erre a vastag könyvre hivatkozunk, melyet Verbőczy ugyan megírt, hanem hogy a más világon mit kapott érte, - bizony nem tudom én.

Az öreg még mindig hallgat.

- Nem tagadom - folytatá amaz - szeretem úri jó dolgomat...

- Meghiszem, magam is cserélnék! - véli az öreg.

- De hogy minden falat kenyérnél eszembe jusson a véres verejték, mellyel ezt jobbágyom kitúrta a földből, - megvallom, kevés gusztusom van hozzá, hogy jó ízűn egyem. Termésének tizedét elviszi a pap, kilencedik részét az uraságnak adja, nem tudom hogy a nyolcadrész elég lesz-e azért, mit nála a katona megeszik, pedig az ajtó előtt áll a jegyző, tanító, kanász, pásztor, csősz, és a porcióskönyv, hát ennyire hányadrész lesz elég? és ha már a megszedett fának gyümölcse nem marad, katonának fogják egyetlen fiát, hogy örökre strázsálja az urat, hogy fáradságának gyümölcsét békén elkölthesse és ha az éjnek éjszakáján kívül meg nem veszi a hideg, fölnézhet a magas égre, hol az isten lakik, csakhogy még tán nem tanult annyit, hogy kiszámíthatná, milyen messze esik tőle az ég s az ő fohászkodása vajjon elér-e odáig?

Nem t'om én, mi lelte a mi emberünket, egy szót sem szólt, hanem mintha haza gondolna kedves élete párjára, mintegy utalni akarván: no asszony, ha olyan jó beszélőd van, felelj ennek, ez tud ám kérdezni!

No, de ha más is úgy járt, csakhogy azt nem tudták még megmondani, miképp segítsenek a paraszton? mert hiába, bár mennyire megindult is a hallgatóság, de volt egy bökkenő, tudniillik egyiknek egy kecskéje volt, a másiknak pedig egy káposztás kertje, s a kecskés bár azt gondolta, hogy az ő kecskéjének múlhatatlanul jól kell lakni, - a másik ismét káposztájára gondolván, azt rémítőn féltette.

Ez volt kezdete az érdekharcnak, s aztán az emberek lettek fehér és fekete tollasok, fehér és vörös pántlikások, konzervatívek és liberálisok, igazabban Kubinszkyak és Pecsovicsok, és a nemes embernek könnyebben esett, ha egymást jól megverhette, mert amint aztán adott az egyik, azt hitte, hogy nem ingyen adta, míg a másik ismét azt hitte, hogy véren vette.

Most már távolabb estünk az eseményektől, és látjuk tisztán, hogy az a kis verekedés nem volt ám annyira nemzetölő, mint hitték, azért, hogy két részre álltunk, még nem repedt meg a nemzetnek szíve, mert, uraim, jó volt az úgy, nincsen olyan malom, hol egy kővel őrletnének, az egyik forog, mégpedig igen sebesen, míg a másik éppen nem mozdul, s mennél jobban fölvágta a követ a molnár, annál apróbbra töri a búzaszemet.

Megadta magát a közönség, egyes csapatokra szakadt a tömeg, a gróf sorra járta őket, s a kurta nemesnek jól esett egy kézszorítás a méltóságos gróftól, ki nem elégedett meg egy jó nappal, hanem egy-egy tréfával ereszkedék le mindenkinek eszéhez, s míg egyik kézzel a méltóságos gróffal fogóztak össze, a másikat, mondja a gróf, nyújtsuk odább, a jobbágynak is.

Rég megmondták, hogy többet ér egy rőf kolbász száz rőf ígéretnél, - azért nem csoda, hogy a grófnak erőltetés nélküli előzékenysége százakat nyert meg. Szja! A Krisztus isten fia volt, mégis el kelle magát szánni, hogy a földre jöjjön prédikálni, - így aztán mégis jobban hittek neki.

Hátra volt még a legjava, hogy a gyermek a sok bába között el ne vesszen, tehát a tanácskozmányban elhatározák, hogy Szántay Sándor a pártnak nevében készítsen egy utasítást a jövő országgyűlésre, mit annak idejében a megye közönsége magáévá tegyen.

- Jól van bíz az! - mondja valamennyi, szintén megörülvén, hogy saját agyát nem kelle kaparnia, mert ez a jó magyar ember, mint a daru, elmegy ezer mérföldre is, ha vezetője van, de anélkül, tudja isten, nem bír megmozdulni.

- Uramöcsém! - mondja aztán valaki, félre híván Szántay Sándort, - csak a papi jószágokat tegye legelső helyre, se fiúk, se leányuk, minek nekik annyi?

- Hát azok miből éljenek, kedves urambátyám?

- Soha se búsuljon, uramöcsém, csak mi élhessünk, megélnek azok, credat mihi.

- Hát nem elég kolduló barát van?

- Azokat meg el kell törölni!

- Igen, de helyettük koldusok lesznek amazok.

- No hát csak a felét először, édes öcsém, elöljáróban az is elég lesz, hanem ennyit legalább!

- Így gondoltam én is! - mondja Sándor, lerázván őt s karját odaengedvén egy esperes úrnak.

- Kedves spektabilis, alig vártam, hogy magával egyedül lehessek.

- Tessék parancsolni.

- Tudom, hogy ezer most az aggsága, hanem mégis emlékezetébe hozom, hogy azok a szegény falusi papok ne legyenek kénytelenek eke után járni, a községek viselnék el a megmunkálás terhét, - ennyi, úgy hiszem, nem lesz sok a mennyei üdvösségért, mennyire rávezeti őket az ember.

- Nem fogom elfeledni! - mondja Sándor ettől is búcsút vevén, mire már a harmadik is ott van.

- Amice, Sándor! - mondja ez is - már látom, hogy a paraszton is segíteni kell, hanem barátom az okos ember úgy intézi a dolgot, hogy az üres helyre mindig tesz valamit, - a só árát ki ne feledd, mert már alig győzi az ember a sok birkát, pedig a tenyerét csak nem nyalathatja vele, elég van Máramarosban, lármázni kell, - majd csak alább adják.

Ez is elvégezte mondani valóját. Most jön a negyedik.

- Bizony, kedves barátom, akármint hányom-vetem az eszemet, mondja valaki - én szívesen engednék a jobbágyoknak valamit, hanem most nem lehet, jövőre bizonyosan magam fogom sürgetni, hanem addig a papi-tizedből csípjünk el valamit, - aztán a vármegyén inkább én előhozom, hogy a veréb- és varjúfej restanciát engedje el a megye, hanem magunkat most még kímélnünk kell, barátom! egyszerre nem megy, a jó példát várjuk be.

Íme, milyen bőkezű ez az úr máséból.

Végre jön a nagy csézás is, - Sándor kézre veszi.

- Öcsém! vigyázz, hogy nagyon mélyre ne ereszd a kapát, a nemességnek sírját ásod, - ha nem tudod, mennyi elég, - ha mi adunk, nekünk majd senki sem ád.

- Azt mondja meg előbb, spektábilis, - akar adni valamit?

- Valamit én is csak engedek, eddig is kíméltem, ahol csak lehetett, mindig a saját csézámba fogattam, ott sem kopott a paraszté!

- Spektábilis, bizony jó ember, tán még mást is adott?

- Bíz én borravalót is adtam mindig a forspontosnak.

- Abban nem is kételkedem, hanem ezután még nagyobb bőkezűséget várunk.

- Csak nem kívánja, amice, hogy porciót fizessek a paraszt helyett?

- Hát volt, aki ezt kívánta?

- Nem volt bíz senki, hanem hát mit akar uramöcsém?

- Változtatni a jobbágyok sorsán.

- Azt akarom én is, mégpedig úgy, hogy a füst-pénzt ezután ne váltóban adják, hanem pengőben, mért barátom, ha mi a parasztnak a kis ujjunkat adjuk, az egész kezünket kéri! Öcsém, ezt én mondom, ki húsz esztendeig voltam főbíró, s a parasztot jól ösmerem, mégpedig úgy, hogy egy szálig mind gazember!

Ennyi érdek közt kelle megkezdeni a legelső lépést a haladásra, és én nagyon sajnálnám, ha valaki e vonásokat vastagoknak vélné. Azonban sokkal inkább szeretem a magyar nemességet, minthogy eltagadni akarhatnám, hogy amint jogból legtöbbet bírt, úgy abból annyit, adott másnak, minőre példa még nincsen.

Szántay menekülni kívánt a nagy teremből, s az ajtónál egy magas homlokú, szelíd arcvonású férfival kapaszkodék össze.

- Valahára veled lehetek, édes druszám! - mondja Sándort átölelvén amaz.

- Ma kibeszélgessük magunkat, - s nekem el fogod mondani becsületes öreg apád végnapjait! Tudod, apámként tisztelém az öreget, kit hamar, - nagyon hamar elvitt a végzet.

- Barátom! megölte az 1809-iki szégyennek fájdalma.

- Ne hidd, hogy szégyen volt! - mondja ünnepélyes hangon amaz, - az isten ránk mérte e csapást, mely éppen azért nem csapás, mert ki volt mérve! Egykor megszólamlik az én lelkem, és megvigasztallak benneteket. Hanem azt mondom, ha már nem folyhatott ki vérünk a harcmezőn, mutassuk meg, hogy ha megmaradt, nem veszett kárba, hódítsunk meg itthon nyolc millió jobbágyot, - tegyük szabaddá.

- Hát nem kezdtük meg mi a harcot? - kérdi Sándor.

- Adjon erőt a magyarok istene a nehéz munkához.

- Nehéz, mert magunkat kell legyőzni, - mondja a másik - hanem éppen azért hiszem, hogy mégis csak győzünk, a magyarnál csak magyar lehet erősebb, - még megölni is csak maga tudná magát.

- Élni fogunk, mert élni akarunk! - mondja Szántay lelkesülten, mire a másik ihlettel mondá:

Az utóbbi versszaknál egy ösmerős hölgyalak közeledik felénk egy fiatal huszártiszt karján. A pár úgy látszik figyelt, a hölgy a házinő, - szemében a benső megelégedés bájával, - a másik, egy heves vérű fiatal katona, kinek izgékony lelke, úgy látszik tápot keres. A versszak megkapá figyelmét, - a hölgyhöz fordulva mondja:

- Tehát itt beszélnek még magyarul?

- Igen érthetően! - válaszolt a hölgy.

- És saját gondolatait beszéli ez ember? - kérdi a beszélgetők felé mutatva.

- Bár ösmerné a gróf azt az embert!

- Neve?

- Kisfaludy Sándor.

- Bemutat a grófné?

- A legnagyobb örömmel! - viszonzá az úrhölgy, és a beszélgetőkhöz érve, a huszárt ez, akkor még ösmeretlen néven, mutatá be: kapitány, gróf Széchenyi István!

Ha a borostyánkoszorú gyémántokból volna, rég megvették volna a gazdagok, és fejükön csillogna, mi maradt volna az érdemnek, hogy megkoszorúzzák vele?

Elszalad az idő, nyoma alatt elvásik az ember, s meghorpasztja azt a sírdombot is, melyet jó akaratból tán magasabbra hányt fölötte a sírásó, hogy a kegyelet még néhány évig meglelje az embernek fekhelyét, mit utóbb addig áztat a vihar, és addig fú meg a szél, hogy simára lapul a föld színével, s utóbb keresni is haszontalan munka.

Megjelent tán álmaidban az éjfélnek szelleme, - és sápadt arcának rémes emlékezete végórádig elkísér, mert egy álmodat elrontá? Kisfaludy Sándor élő prófétaként riasztá föl e nemzetet, melynek megmutatá a múltnak tükrét, hogy sírja ki minden könnyét, és ösztönözze egy új életre, melyet megsiratni ne legyen több könnye, - s íme, a sümegi temetőnek árkai közt nem bírt e nemzet egy akkora kis követ leásatni, mennyit egy hold föld végébe határjelnek csináltat a gazda.^[5]

Emlékekké énekelte a zalai hegyeket, melyekről egyetlen darab kő elég volna emlékjelül, ha akadna egy irgalmas magyar, ki szüret után kocsija végébe fölemelne egyet.

Nem esküszöm arra, hogy egetverők lettek volna dalai, de elég, ha fölvitt bennünket az ősök elhagyott fészkébe, s megmutatá, honnét néztek apáink e honra! - Melyik tudott lejönni a magasból, hogy egy szent érzelem le nem kísérte volna onnét?

Midőn e nemzetnek nyelve kiszorult a pusztára, s prófétája még nem volt, kezébe vette lantját egy ember, ki nem akart senkit az ígéret hegyére vinni, mint Mózest az isten, hanem ihletett szavakkal apáinkról danolt, - s e nemzet mohón hallgatta a regéket, mint a mesét a gyermek, ki nem bír az éjfél órájában is elaludni, hogy még odább hallja a király három fiát.

Ösmerjétek meg, hogy regéi egy korszakot töltének be, ő Széchenyinek az volt, ami Krisztusnak Szent János, és oly édesen hallgatá szavait a nemzet, hogy sírja szélén sem ért rá meghalni.

Szórjatok rám követ, - azt viszem el majd Kisfaludy sírjához, emléknek az is jó, - némelyiteknek szíve is közte lesz, tán az idő ottan meglágyítja.

Könnyű a száraz ágat lángra lobbantani, Széchenyi belemerült a regék édes-bús emlékeibe, a szent fájdalom megjárta lelkét, s míg a költő szavai ábrándos lelkesüléssel beszélék a múltat, kezdé érezni az ösztönt, mely ragadja, mint Hamletet apjának szelleme, és hogy többé visszanéznie nem lehet! Utána az éj, s előtte egy vékony sugár, s azt is csak az ő éles szeme látja.

- Mért vagy oly vékony, reményem sugára? - kérdi önmagában a tűnődő lélek, míg utóbb az értelem súgja meg neki, hogy a hirtelen fényártól is megvakulhat az ember.

- Tehát lassan, lassan! - felel meg önmagának az újjászületés percében, és ez lőn a jelszó, mit igazán csak a próféta értett.

Vége szakadt a legszebb regék egyikének s a társaság a bűvöletben néma maradt, mintha a lélekben visszamaradt képeknek elsikálódását féltené mindegyik azonban jött a házi úr, s az új jelenség ébreszté fel őket,

- Minden jól megyen, - kezdé a szót a háziúr, - egykor talán mégis célhoz érünk.

Széchenyi már ekkor körüljárt, lelkében az első láng szaladt szét, s a fogékony elem szikrái pattogtak. Lelkesültsége kigyúlt arcában, szikrázó szemeinek látása prófétaivá lőn, s a mell szűknek érzé a katonai ruhát, hogy a kiszabott feszesség kötve tartsa, végre hangos lépéssel a háziúr előtt megáll.

- Barátom! - mondja heves izgatottsággal - mondd meg nekem, mi a következése, ha az ember valakire váratlanul egy nagyot kiált?

- Azt hiszem, a gyönge összerogyik, az erős fölriad.

- És ha aztán az erős fölriadt? - kérdi újra.

- Akkor, édes barátom, ha te félénk vagy, megkergetnek, ha pedig bátran megállsz, megkérdeznek, mit akarsz, hogy ilyen lármát csapsz!

- És ezt hiszed? - kérdi megint.

- Semmit sem kételkedem.

- Jó, - mondja aztán némi elmerülés közben, - magam is ezt hiszem és meg is próbálom, - mondja némi készülődési körülnézéssel.

- Már menni akar a gróf? - kérdi Kisfaludy.

- Megyek, hanem a regéket nem feledem el.

- Hízeleg a gróf.

- Arra most éppen nem vagyok hajlandó, - annyira meglepett az igazmondás vágya, hogy szinte félek, megütöm a fejem.

- Ne szólj nyelvem, mondja a másik.

- Sőt igen sokat szeretnék beszélni.

- De miről?

- Nyelvünkről, uram, - az a legelső, hogy megértsük egymást.

- Hol? - kérdi a grófnő.

- Pozsonyban, asszonyom! - mondja meghajtva magát.

- Ott lesz az ezred? - volt az újabb kérdés.

- Azt hiszem, ott alig marad dolga a kapitánynak, s annál több Széchenyi Istvánnak.

Ezzel búcsút vőn, s az elvbarátok érteni kezdék egymást, - a távozó grófnak eszméje a legszükségesebb kérdésre utalt, s annak idejében meglátjuk, mint váltá be a szót.

Az életben mindig találkozának nyughatatlan emberek, kiknek egyike például, nem tudott megférni Európában, Ázsiában, Afrikában, - kurta volt néki a három világrész, hogy kinyújtózhassék benne, neki ment a tengernek, - s bár ezeren mondák neki, hogy beleveszekedik, hiába, nincs nyugalma, - hajóra ül, és föltalálja Amerikát.

Szemközt állni a kicsinyhitűnek részvétlenségével, a hatalmasok haragjával, az érdekek szűkmarkúságával, a barátok szánalmával, a rokonkeblek óvakodásaival, csak azért, hogy egy hitre tanítsuk meg őket, oda lángoló érzelem kell, hogy a zivatar ki ne olthassa, mielőtt a szikrát föllobbantotta.

Széchenyi ezért volt próféta, valamint Krisztus azért isten fia, mert előre tudta, és elszánta magát, hogy egy zsidó leköpje.

De hagyjuk a dolgokat utaikon menni, térjünk személyeinkhez.

Végre Szántay a grófnak családi dolgaira vonatkozólag beszélgetvén néhány órát, ismét hazafelé hajtatott, hogy még követválasztás előtt utasítást csináljon mindazon dolgokra, melyek a napi életből orvoslást kívántak.

Alig hagyák el a várost, Jolánt, a kedves nőt, az álom lepé meg, férjét pedig megszállták a gondok, érezvén a súlyt, mely a teendők terhéből ránehezedett. A tegnapi napnak zavart gondolataiból tárgyat halászni nem a legháládatosabb munka, nincs más mód tehát, mint kimenekülni a megyei város falai közül, és megnézni a külső világban, hogy mi volna a legkiáltóbb szükség? hisz majd ád tárgyat az élet.

Az út döcögősebb lett, s a kis menyecskének álmát felzökkenté az irgalmatlan kerékvágás.

- Még messze vagyunk-e? - kérdé férjétől.

- Félóra alatt otthon lennénk, ha az út oly irgalmatlan rossz nem volna.

- Tehát mért ilyen rossz?

- Kedves feleségem, bizony nem panaszolkodhatunk érte, ha egy árva fillért nem adunk azért, hogy megcsinálják.

- Úgy, édes öregem, - okoskodék a nő - hát ha jó úton akartok járni, mért nem fizettek is hozzá?

- Nem is véled, kedves feleségem, minő nehéz követ feszegetsz, és de sok tekintetes úr töri ki a nyakát addig, míg azt belátja, amit te most mondál nekem.

Jolán elhallgatott, Sándor pedig magában megmosolygá, hogy az élet mint tolja elébe az anyagot, csak utána kell nyúlni, s e gondolatmenetben szinte megnyugasztalá magát, hogy az élet még több anyagot fog szolgáltatni neki.

Ekkor vette észre az uradalmi ispánt, ki sebesen lovagolt feléje, s megállítván a kocsit, nehogy a kocsis tanúja legyen szavainak, diákul mondá el, mi történt otthon néhány óranegyeddel előbb, s most legjobbkor jön még a tüzet eloltani.

Sándor mélyen megilletődött, azért a kocsisnak meghagyá, hogy eressze meg az ostort, mire a négy ló rövid időn haza robogott.

Jolán a beteg nőhöz rohant, kit éppen a legszánandóbb állapotban talált, az ügyefogyott sok vénasszony közt.

Éppen akkor ért oda, midőn a sok nénémasszony még azt is kommendálta, hogy az ajtó sarkába szeget kell ütni, attól majd meggyógyul. Ilyen esetlenségek közt egy józan ész hatalmas segítség. Jolán tehát rögtön az uradalmi orvosért küldött el, ki nem késett a betegágyhoz jönni.

Pista az ágy végénél állt, szótlan arcáról nem bírt lehalaványulni a napégette szín, - nem látszik arcán a szenvedés, mint nem látja a gyermek a vízszínén a kődobás helyét, - s véli, hogy lecsendesült a víz tükre, hanem arra nem gondol, hogy a kő a víz fenekét nyomja.

Ott áll az izmos paraszt, - széles vállaira fölfér egy pár mázsa, ökleivel megdöngethetné a várkaput, - tehát hova furakodhatnék benne a fájdalom?

Ne bántsd! ne bántsd! - én sem hiszem, hogy megőrüljön, agyvelejének rostjait nem marcangolta még át a szenvedély, de éppen azért van benn annyi érzelem, mint a tigrisben, melynek kölykeit ha bántod, nem kérdi tőled, kihez legyen szerencséje? hanem széttép, s nem lesz ember, ki tested rongyaiban rád ismerjen! Ne bántsd! ne bántsd az alvó oroszlánt, nem elég, ha barlangjába törtél, és hű társát rángatod ki fekhelyéből, ne figyelmeztesd arra, hogy állatnak nézed, mert higgy nekem, rossz szolgálatot tenne magának az az állatszelídítő, ki vadjaival elhitetné, hogy nálánál a vadak erősebbek.

Hadd csendesüljön le vére, mely erősen lökődik ahhoz a véredényhez, melyet magatok számára szívnek kereszteltetek, hanem azt hiszitek, hogy másnál csak egy húscsomó, melyet, ha valamikor boncolni fognának, baltával kellene szétütni.

Mélyebb az a fájdalom, mely szóhoz nem jut, mint az a kis csetepaté, melyért magunkféle ember illedelemből öli meg a másikat, ha kedvez a szerencse.

Örzsének állapotában előáll az a keserves pillanat, mit az orvosok nyelvén krízisnek neveznek, vagy magyarabban szólva, a beteg élet-halál közt volt. Ha az elválást és megemlékezést ki nem találták volna, fölfordulna az ember, s üres helyét kifoltoznák egy más emberrel, ki tán éppen úgy sírna vagy nevetne, mint a másik, de az emberek itt is önzők, minthogy ezt vagy amazt nagyon szerették, - talán szebb is volt valamivel, mint a másik, nem is veszekedett minden csekélységért, - már most nekik nem tetszik, hogy a sors elhívja magával oda, hova sok jót, rosszat elvitt, anélkül, hogy tekintetbe vette volna a csendes könnyeket, vagy keserves ordításokat, melyek útját kívánták állni.

Jolán szemeiből is megeredtek a könnyek, de a lelkiismeretes orvos csendre inté a körülállókat, mert a válság órája elmúlt, és a szenvedő egy nyugalmas álomra szenderült, - egy derültebb tekintettel adván tudtul, hogy a veszély elmúlt, és csak akkor szűntek meg a zokogástól.

Szántay magához hivatá Pistát, ki mindeddig úgy állt az ágyvégnél, mint egy leásott oszlop, melyről csak e fölírás hiányzik ez egy élő fájdalom!

- Tekintetes uram! - szólamlék meg végre a panaszos ember.

- Szólj, Pista, mit kívánsz? - kérdi tőle Sándor.

- Ne haragudjék meg, tekintetes uram, ha sok jóvoltát nem tudom megköszönni.

- Ne ott kezdd, Pista! ha valamit mondani akarsz, mert ha megköszönnél valamit, nekem is eszembe találna jutni, hogy tán több jóval is lehettem volna embertársaim iránt.

- Csak még egy jó tanácsot adjon, tekintetes uram.

- Hisz Örzse már veszélyen kívül van, az orvos azt mondja.

- Magam is azt hiszem, tekintetes uram, - de hát ez a fájdalom?

- Ezt a fájdalmat elfeleded, úgy, hogy még az istennek se jusson eszébe.

- Üldözött vad leszek én itt, hol az elkerült baj is megkeres, és utamat állja.

- Tűrni fogsz, édes Pistám!

- Tűrni, - tekintetes uram, - még egyszer ilyent? ma csak gondot viselt rám az isten, - de ha máskor is ilyen napra virradnék: nem t'om hogyan érném meg az éjszakai álmot.

- Pista, ne feledd, hogy két fiad van, az isten számon kéri cselekedetedet.

- Jól mondja, tens uram, de hát nem lenne jobb, ha én messzebb mennék innét? - mondja Pista, miközben a plenipotenciárius úr lépett be.

- Hová akarsz menni ez a paraszt? - kérdi a belépő plenipotenciás.

- Nagyságos uram! megkövetem, tán nem vétek szómmal, - mondja Pista - költözködni szeretnék innét.

- Majd ha lelked kibújsz a szádon, elmégysz paradicsom, - de addig itt fogsz kaszálni, kapálni, vagy ha nem tetszik, fölakasztod magad, - mars! - Végzé be a házsártos úr, mire Pista hallgatott, Sándor pedig halaványabb lett a falnál.

Az élet, úgy látszik, hangosan kezdé fájdalmait kiabálni, és mielőtt a váratlan vendég szóhoz jutna, Sándor egy eszmét monda ki: Szabad költözködés!

Míg a plenipotenciás úr dühöngve járt-kelt a szobában, sőt a mellékszobába is átlépdelt Pista, és lassú hangon kérdé Sándort.

- Tekintetes uram, hát csak nem mehetek el én innen mindjárt?

- Ha embert nem állítasz magad helyett a telekre, - lehetetlen.

- Hol kapok, tekintetes uram, mikor ennek a pokolhagyásnak a híre megszaladta már az országot, s a ki itt van, az is a szomszédba futna.

- Tűrnöd kell, míg valakit kapunk, - mondja Sándor aggódva, mi közben az uradalmi ügyvéd is jött, s a teljhatalmúval érintkezni akart.

- Ez a gazembernek szökni akarsz! - mondja neki Klein úr.

- Vasba fogjuk verni! - felel az ügyvéd hidegen - mert míg helyettese nincsen, addig nem mehet el, aztán úgy is példát kell adni ennek a sok élhetetlen parasztnak.

- Hát fogsz meg! - mondja Klein úr.

- Amint nagysád parancsolja - hagyá helybe az ügyvéd minden megilletődés nélkül. Körülnézvén, hogy nincs-e közel egy hajdú, ki a parancsot mindjárt végre hajtja, azonban Klein úr súgva kérdi németül az ügyvédet.

- Nem fogunk miatta pörbe keveredni?

- Az úriszék a bírája, s annak végzéséért jótállok én.

- Igen, de ha valami ügyes prókátora akad?

- Nagyságos uram, - nálunk a paraszt nem választhat ügyvédet, - s ha akarja nagyságos úr, még nyársba húzathatja.

- Tehát így vagyunk? - kérdi Klein úr gúnymosollyal közeledve Pista felé, Sándor azonban közibük állt:

- Nagyságos uram! a teleknek nem szabad üresen maradni, az igaz, s minthogy nem akarom, hogy méltóságos uraságunknak kára legyen, de azt sem, hogy egy védtelen ember az úriszék elébe kerüljön, hát leteszem fölügyelői hivatalomat és én leszek jobbágy, legalább ha védelemre lesz szükségem, prókátorom is lesz.

- Tréfálni méltóztatik? - mondja az ügyvéd Klein úr helyett, ki még mindig azon válságos pillanatban volt hogy a guta végképp meg fogja-e ütni, vagy csak az egyik felét.

- Annyira nem, hogy szintén rögtön kérem ez embernek elbocsátó levelét kiadatni, - amit ha ügyvéd úr megtagad, rögtön a nádorhoz fogom följelenteni, s remélem, hogy a helytartótanács emberibb ítéletet fog hozni, mint az úriszék!

- Rögtön ki fogom adni! - mondja hebegve az ügyvéd.

Klein minden szó nélkül ment el, - Sándor gondolatokba merült, látta azt a nyomorú helyzetet, melyben százak sorsa egy vadállat önkényétől függ, s az kínozhatja, nyomorgathatja őket, anélkül, hogy egyéb pártfogójuk volna, mint az úristen, ki ugyan kegyes pártfogó, hanem nincsen rá példa, hogy az úriszéken, mint valamely alpörösi védelmező jelent volna meg.

Tehát itt van ismét az élet, mely az adatok halmazát a szemlélődőnek megmutatja, s egy nemzet végzetes útján viszen végcélja felé, legyen az jó vagy balszerencse.

Néhány nap telt el a történtek után. Örzse föllábadozott, a kényúr is megröstellte a dolgot, s nem szólt a dolog felől. Sándor is inkább rájok akart riasztani, bár elkeseredett lelkében nem irtózott volna egy gondolattól, hogy jobbággyá legyen, és csak a következő körülmény adott más utat a dolgok kezdetének.

Mondom néhány nap múlva Sándor behivatta Pistát.

- Pista! - szólítja meg őt - itt az ideje, nyilatkozzál, el akarsz-e menni? - Az ember szótalan maradt, arcán a bánat ül kinn, s e némaság küzdelme majdnem felelet volt, mire Sándor újra megkérdezé.

- No hát nem gondolkoztál?

- Dehogy nem gondolkoztam, tekintetes uram! - fohászkodik amaz.

- Nos!

- Csak azt gondoltam - mondja amaz - hogy nagy bánat ez egymagamnak, ami engemet nyom.

- Hisz magad kívánkoztál el a határból!

- Bolond ésszel cselekedtem, tekintetes uram, még csak most látom!

- Hát nem akarsz elmenni?

- Akarást tán csak elmennék, - de más a baj!

- No, ugyan mi lehetne az a szörnyű nagy baj, mely akadályozhatna?

- Mondanám is, nem is! - talán furcsának is gondolná tekintetes uram!

- Pista! én ösmerem állapotodat és ahhoz mérem magamat, azért mondd meg, tán pénzre van szükséged? hát mért nem szólsz?

- Tekintetes uram, míg én ép kézzel-lábbal vagyok, addig kenyerem csak akad, hanem tudja tekintetes uram, még a jó kutyától is nehezen válik el az ember, hát még a szülőföldjétől! Azért csak megmondom, tens uram, akárhogy hányom-vetem az eszemet, én ettől a helytől, ha vérig kínoznak is, - nem bánom - de nem tudok megválni!

Nem! nem! uraim, - közönséges szó ez eszmének kifejezésére nem elég, és nem vétek, ha a költő szavait segítségül veszem.

Jakabot majdnem elfelejtettük, pedig ő azóta nagy dolgokat vitt végbe, az egész környéket megtérítette a pálinkaivásnak, s a tisztelendő plébános úr vasárnapi pörsölye alig hozott be öt garast.

Jakab gazdagsága halmozódott, hitele körülövezé a széles környéket, s jaj volt annak, ki egy árverésen öt garast mert fölülígérni, mikor ő megszólamlott. Mindenki csodálkozék, hogy kincsével a fővárosba nem vonul, de ő mindig ügyesen kitért a feleleteknek, nem akarván mondani, hogy az aranygyapjút e rongyos faluban biztosan nyerheti.

Jakab az uradalmakat úgy ösmert, mint saját boltját, melyben a köménymag, ecet, olaj, sáfrány, söprő, kötőfék, magyarbors, kékítő, aprószőlő, babérlevél, lapát, meszelő, fűző, szalag, karton, kapocs, kályhafesték, faggyúgyertya és száz másféle aprólék hevert szerbeszét, de az ő keze mindent meglelt, mint a kántor az orgonasípot.

Vizsgáló szemei valamit lestek, mint a karvaly, mely prédájára kíván lecsapni, - s e tűnődés szinte nyugtalanná tette.

Tán a kanászra gondolnak önök?

Esze ágában sincsen búsulni érte, hisz abban a korszakban vagyunk, midőn megszokott dolog, hogy a rabot esztendőkig nem kérdi senki, s a boldogtalan kanász úgy hiszem egyik példány lesz, kire nem csak a regényíró, hanem az adatkutató is bátran hivatkozhatik.

Jakab sem regényíró, sem történetíró nem volt, hanem egy tapasztalt ember, ki jól tudta, hogy a pókhálók miatt a darazsak még nem búsulták magukat agyon, - tehát ebben a tekintetben neki a lelkiismeret kérdéseket nem tett, tehát nem is felelt reá, sőt még a furdalások sem voltak oly hevesek vagy gyakoriak, hogy az orvosnak szegezésről panaszkodott volna.

Tehát egyéb gondja volt Jakabnak, miből titkot csinálni mi éppen nem akarunk. A pálinkaivás, mint mondók, szépen elterjedt, s Jakabot a látogatók most már a pusztákról is gyakran megkeresték.

Az italnak hajdanában is megvolt az a furcsa tulajdonsága, hogy aki megissza, ha maga van is, mintha szomszédja szólongatna, mindig beszélgetni szokott.

A kocsma üresen volt, - csak egyetlen egy juhász akadt el olyan formán, hogy kijózanodni nem bír, azért közben-közben csak iszik és beszélget.

- Na, Jakab, - akasszanak föl! - kiált az ittas juhász, mit azért jegyzek meg, hogy Jakabnak józan korában aligha merné azt mondani: hogy te! Így a sok pénzzel az emberség is nőtt, - tehát mint a juhász mondá, - tudom, Jakab, hogy ma többet ittam, mint amennyi az erszényemből telik, de látod, annak is megvan az oka, hogy én mért maradtam el éjszakára!

Jakab éppen nem mutatott valami nagy kíváncsiságot, előtte kevés becse volt a részeg ember okoskodásának, kivált ha az éppen oly őszinte szempontból indul ki, hogy aligha rováshoz nem kell nyúlni.

- Hüm!... dünnyögi a juhász, - nem tudod úgy-e?... na, ne búsulj, megmondom ingyen,... pedig pénzt is adhatnál érte.

- Hát mért maradt kend itt? - mondja Jakab több érdekkel.

- Mert... hallod fújni az északi szelet?... hallod Jakab, - akasszanak fel, aztán táncolj a nótájára, - hallod-e?

- Hallom, hallom! - mondja barátságtalanul fogadván a vastag bizalmasságot.

- No, ha hallod, hát most megmondom, hogy nem szeretném, ha a birkaakol a fejemre szakadna, és ott szorítana a dűlt falak között.

- Mit beszél ked? - kérdi Jakab egészen a juhász mellé húzódva, s így fölébresztvén a juhászban az ösztönt a további beszélgetésre, melynek hallására vágyik.

- Mit beszélek? - ismétlé a juhász, - azt beszélem, hogy amit sokáig foltoznak, nem marad ép hely, hova a foltot varrják.

- Vagy tübbet mondjon ked, vagy semmit, mert ezt sem elűrül, sem visszájáról nem értem.

- Nem is minden bolond ember érti meg azt, - mondja a juhász mindig józanabbul, - még én sem mondanám, ha a bor nem kergetné belőlem, mert Jakab, - ma nem látsz pénzt.

- Jaj, csak ne mondja ked khétszer, mert utóbb rám fogja, hogy nem khértem? - kínlódék a zsidó, - hát mondjon khed valami ukhúsat.

- Elhiszem, hogy kellene az okos szó, - úgy-e?... No hát,... hogy ne ittam hiába a borodat, hát tudod, ez az új úr, vagy minek hívják ezt a mi gyilkosunkat, talán tizenöt esztendeje nem csináltatott egy kőfalat valamennyi uradalomban.

- Mi khüzüm nekhem hozzá?

- Majd azt is megmondom!... Lásd, addig foltozgatták a sok majort, hogy most már olyan folt kell mindeniknek, hogy négy új fal, meg új tető, különben a hány épület van, mind hasra fekszik.

- Nos aztán? - mondja Jakab mind két fülét neki hegyezve, hogy az akadozó beszédből egy szócska se vesszék el.

- Azt, hogy tizennyolc ilyen birkaakol van, Jakab, - és ha az isten még egyetlenegy szelet ád éjszakára olyant, mint a mai, úgy a tizennyolc birkaakol mind hasra fekszik, aztán mérhetsz birkahúst.

- Hát mért nem mondják meg a nagyságos úrnak? - kérdi Jakab.

- Hát beszélj vele, ha tudsz,... hisz a múltkor is azt mondta nekem, hogy te paraszt, - tanuld meg, hogy ha velem beszélni akarsz, akkor hallgass! Nohát nem szóltam, - hanem nem is fekszem ám én az akolba.

- És az uraságot nem sajnálja khed?

- Az uraságot?... hát az sajnál minket, hogy ezt a gyehennát a nyakunkra hozta? Van annak, Jakab, elég, - csak te élhess, - az az hogy - Jakab, azt mondom a mai italom ára fejében,... vedd meg előre azt a birkabőrt jó olcsón, - aztán áldomásnak maradjon az, amit ma meg nem ittam.

- Jól van, jól!... csak aludjék ked most már békén, a szél alább hagyott, én is feküdni megyek.

Ezzel elváltak, s Jakab alig várta, hogy reggel legyen, mert amit eddig szaglált, nyomára akadt, s alig várta, hogy a plenipotenciás úr ajtaján bekopogván, jó reggelt kívánhasson, - a többi aztán a szerencse dolga.

Más ember megálmodta volna az arany hegyet, s még álmában is kérte volna az istent, hogy a csalódásból fölébrednie ne kelljen, Jakab egész hidegvérrel kiszámította terveit, s elhagyván abból a reménységnek minden igézetét, egyenesen a hideg számokhoz folyamodott, s midőn a kivonást addig nyaggatta, hogy a százból ha tizet kivonnak, még marad kilencven, - ezt a kilencvent ő oly tiszta nyereségnek gondolta, hogy szinte röstellt lefeküdni, alig várván, hogy Klein úrnál legyen.

Végre a sok egyszeregy annyira taszigálódott az agyában, hogy a fáradság lebirkózta Jakabot, s reggelig még föl sem ébredt, dacára annak, hogy annyit tervelt, az álom csak egyetlen egy számot nem bírt másképp állítani, mint ahogy még lefekvés előtt az asztalon kikrétázta, mert még álmában is tudta, hogy ő ugyan szokott csalni, de hogy csalódott volna: arra még nem volt példa.

- Egészségére váljék az éji nyugalom! - mondja Klein úrnak.

- Korán fölkeltél Jakab, - még ma hajdúmat sem láttam.

- Az a khunvencióból él, nagyságos oram, sem a tűz, sem a víz nem árt neki, hanem az ilyen szegény zsidó mint én, még órát sem tart, hanem akkor khel fül, mikor a szumszéd khokas khukúrikol.

- Hát mi jó hírt hoztál?

- Inkább a nagyságos úr mondjon valamit.

- Tegnap este egy bécsi kereskedő érkezett, gyapjút akart venni, - nincs kedved alkudni?

- Vaj mir! egy kis nyúlbőr,... három pár lúd -... nagyságos uram! az az egész, amit az ilyen pinklis zsidó megvesz.

- Na csak azért mondom, Jakab, mert jogod van mindazt megvenni, amire más velünk alkut köt, - hát így a gyapjú nem kell? - mondja féltréfálva.

- Egy font sem, nagyságos úr! - mosolyga vissza amaz.

- Hát a birkabőr?

- Hogy adta el nagyságos oram?

- Azt hiszem, nagyon drágán, lehetetlen, hogy te annyiért megvedd, - három húszas egy darab.

- Én is megveszem annyiért nagyságos uram!

- Megbolondultál? - kérdi a nagyságos - hisz ha Bécsig viszed, még te fizetsz rá, nem hogy te nyernél rajt.

- Már az az én dolgom, nagyságos úr, - szerencsét próbálok, nyerek vagy vesztek, mindegy.

A teljhatalmú úr fészkelődni kezdett, mégis röstellte, hogy egy bécsi nagykereskedőt egy rongyos zsidó miatt kell meghurcolni, de menekülés nem igen látszik.

- Jakab!... szólal meg a nagyságos úr - én neked hálával tartozom, s éppen azért nem akarom, hogy tönkre juss, - ne vedd meg, - mert könnyen veszíthetsz sokat.

- Kevésnél nem nyerhetek, hanem a soknál, nagyságos úr!

- Jó, hát mondd meg, mennyinek kell lenni, hogy ne veszíts?

- Kétezer darabnak!

- Bolond!... hol jár az eszed,... kétezer darab!... csak nem verjük agyon készakarva.

- Hátha thübb is lesz, nagyságos úr, nem aluszik az ürdüg!

- Én meg azt mondom, hogy aluszik, és ha kétezernél több lesz, az mind a tied ingyen, ha a kétezerig átengeded a bécsinek.

- Tréfál a nagyságos úr, - mondja Jakab elégült mosollyal - bizonyosan tréfál velem.

- Nos!... volt a viszontkérdés - beleegyezel? feleletet várok.

- Egy kis darab papírosra ha fülírná a nagyságos úr hogy el ne felejtsük, - csak egy piciny papírosra, amilyent eldobálnak.

- Nem,... a legnagyobb ívre, Jakab! arra írjuk, aztán ha majd átlátod, hogy hasznodra voltam, hogy az alkuról lebeszéltelek, akkor tetesd üveg alá, nekem pedig kezet csókolhatsz.

- Az is meglesz! - röhögé Jakab félszemmel az íródiákokra nézvén, kik már írták a furcsa szerződést, melynek mind a ketten örültek, s alig várták, hogy magukra maradhassanak.

Mikorra készen volt az írás, a bécsi kereskedő is belépett, s közölték vele a furcsa szerződést, mely körülményre ő is mosolygott, végig nézvén Jakabon mindazt, mi bársonyból volt, azt gondolván, hogy az idei fölöslegből azt a tollas gúnyát nehezen fogják kikeféltetni.

Jakab megtette a nagy lábvakarintást, s utóbb maga után is betevé az ajtót, aprózott lépésekkel kotródván haza felé egy szeges végű bottal, mely nélkül a falu kutyái nagyon megtépték volna, pedig jól emlékszünk rá, midőn hasonló körülmény közt Jakab úr igen kényelmetlenül érezte magát.

A juhász még ott volt, mintha most akarná megkérdezni valakitől, hogy voltaképp miért is maradt a kocsmában? mert üveg sincsen előtte, de meg az árát sem kérik annak, amit megivott, - pedig bor nélkül elnehezülni nem szokás, az pedig még kevésbé szokás Jakabnál, hogy az italnak árát meg ne kérje.

Mikor Jakab bejött, a juhász kijózanodottan előtte áll, mondván:

- Azt tartom, Jakab!... most már csak haza megyek.

- Isten hírével! - válaszol amaz, mire a juhász gondolkodni kezdett, hogy ha valamit ivott, hát mért nem kéri meg az árát?

- Hát elmehetek? - kérdi ismét tájékozás végett.

- Akár a világ végéig meg se álljon khed!

- Nem vagyok adós, Jakab? - szól a lelkiismeret újra az emberből.

- Egy fillérrel sem - felel Jakab, kiben a megkötött alku után még is lobbot vetett egy kis emberség, s ha már egy pohár borral meg nem kínálja is hála fejében, legalább a tegnapinak az árát elengedi, nem mintha elfelejtené, hanem azt gondolja, valaha még, kit mértékben, kit meg icceszámban megint fölró neki, hogy a tegnapi is végképp kárba ne menjen.

A juhász megcsóválta fejét, mert arra mégis tisztán emlékezett, hogy egy garast sem hozott magával, de meg magát is jól ösmerte, hogy józan fejjel el nem maradna ennyi ideig, hát mi lehet annak oka, hogy a zsidó szó nélkül elereszti?

- Jakab!... mondja aztán homályos gyanúval - boros voltam ám én az éjjel.

- Láttam! - lőn a kurta a válasz.

- No hát akkor nem tudom ám, mit beszéltem.

- De majd én hallgatom khedet, mikhor részeg.

- No... Jakab,... nem haragszom! mondja a juhász menőfélben.

- Én sem, - mondja a zsidó - hanem máskor pénzt hozzon khed magával.

A juhász oly nehezen ment el, mint a tolvaj, ki fél, hogy utána maradt valami, ha más nem, a lába nyoma,... s ezen utána csapáznak. - Röstellte, hogy tán megoldózott a nyelve, röstellte, hogy többet ivott, mert ezerszer gondolt arra a dologra, de azt elmondani soha sem akarta.

Ne feledkezzünk meg a majorescoról, kit az eljegyzés óta nem láttunk, de van okunk hinni, hogy fogadását meg fogja tartani, sok embernek meglévén az a rossz tulajdonsága, hogy csak mérgében fogad valamit, és azt meg is tartja.

Ez időben Bécsben Magyarországról csak annyit tudtak, mint valami indiai tartományról, melyből koronkint, éppen mint Indiából, előkerült valaki, hozván magával egy pár zacskó kincset, arról azonban senki sem emlékezett, hogy azt haza vitte volna.

A posta minden héten egyszer indult Magyarországba s onnét Bécsbe, s ha tán valaha valaki egyetlenegy levelet írt oda, vagy kapott egyet vissza, házról-házra járt a levéllel, mint valami csodával, hogy az messze országból jött.

A Duna végig nyújtózkodott ágyában, nem hozott, nem vitt semmit, és csak a részeg ember törte rajt az eszét, hogyha borrá válnék, eleget ihatnék belőle, s még mindig maradna annyi, mennyi a dunai molnároknak elég, s a felső vidéki deszkát elviszi.

Amely magyar ember rávetette fejét, hogy a nagy városba meginduljon, egy hónappal előbb kovácsot, bognárt az udvarba parancsolt, hogy a födeles kocsit végig tapogassák. Az atyafiság hivatalos volt az utolsó napokra, a gazda megírta a végrendeletet, elmondván benne, hogy most ép ésszel, józan elmével fog a munkához, melyet az emberi kötelesség parancsol, - és isten bölcs gondolata szerint ki lévén mérve ez a hosszú utazás, nem tudja, mi éri, azért nyugodt lélekkel ezt és ezt rendeli.

Az atyafiságtól egyenkint elbúcsúzik, mindeniknek megmondja tenni valóját, az egyiknek, hogy a gyerekeknek viselje a gondját, a másiknak, hogy a csikók után lásson, a harmadiknak szép szó közben is összeszidja az áldóját, ha mindent helyén nem talál, a negyediknek végre azt mondja, te vagy a vénebbik, magadnak is lehet eszed.

Ilyen aprólékos, és három napig egy folytában osztogatott tanácsok és fenyegetések után útra öltözötten még egyszer megnézi az útikocsit, melynek bakjára egy éléskamara, fölibe pedig egy szakácsné van felkötve, - még egyszer körülnéz, mi közben aztán kinn hadonászó kezét elkapja egy cseléd, a másikat meg másik, és így álló egy óráig várnia kell, hogy amit az egyik már megcsókolt, a másik legalább is megszorongassa.

Ekkor behelyezkedik a födelesbe, lábaihoz egy pincetokot helyeznek, a hajdú kinéz az utcára, hogy vénasszony, juh vagy sertéscsapat szemközt ne jöjjön, mert az már rossz jel lenne, azért midőn ezen elővigyázat után a hajdú int, - az otthon maradtak keserves ordítása után megindul az útra.

Nem kívánom, hogy kegyetek hasonló módon legyenek meghurcolva, hanem azért méltóztassanak engem követni egész Bécsig, legalább tapasztalni fogják, hogy olcsóbb utazás nincsen, mintha az ember így regényíróval utazik.

A majoresco még mindig nőtelen ember.

Sokkal mélyebben érzé a kiszámítatlan sérelmet, minthogy azt egy más összeköttetéssel megbosszulhatónak gondolta volna, hozzájárulván, hogy ő adós volt még testvérének, tehát azt le kelle fizetnie.

Itt azt a fogadást érté, melyről még önök emlékezni fognak, midőn testvérével való találkozása után magában dörmögé: a család szaporodik, gondom lesz, hogy a majorátusból ne sokat örököljenek.

Szóról szóra tudta a leckét a bátya, s abból egy szót nem változtatva mondá el az életnek, minden kigondolható módot elkövetvén arra, hogy a pénz ne legyen egyéb, mint szemét, melyet midőn szétszórt, csak annyira figyelt, hogy a világ lássa, hogy ő szórja azt, és nem más!

Megvette az *...i palotát, s midőn az ösmerős barátok négy szem közt és bizalmasan meg akarák súgni, hogy a palota ugyan gyönyörű, hanem méregdrága - kimutatott az ablakon, hogy éppen most kezdenek a munkások...

- Az új berendezéshez? - kapott a szóba a jó barát.

- Hogyan érted azt a rendezést? - kérdi ismét ő.

- Na, amint szokás, a belső vakolatot levakartatod, félévig szellőzteted, hogy a boldogult herceg ibolyaillatának még a legkisebb párája is elgőzölögjön.

- Jót állok, hogy annak egy fészke sem marad érintetlenül...

- Képzelem, hogy ez a sok szájtátó mennyire fog azon bámulni, ha a márványozat kíméletlenül le lesz verve.

- Gondolod?

- Csak egyszer híre futamodjék ennek, holott a herceg csak a múlt évben rakatta föl az utolsó aranyozást, tehát a tréfa igen érdekes lesz, legalább a bécsiek beszélhetnek róla egy hónapig.

- Pedig én azt szeretném, ha tovább beszélnének.

- Mondok egy jó tervet! - szól a jó barát.

- Hadd hallom!

- Meszeltesd feketére.

- Én annál jobbat gondoltam, - mondja a majoresco, - az ablakhoz húzván a beszélgetőt, kinek szemközt állt.

- Valóban! - na arra kíváncsi vagyok, - mivel fogod meglepni a bécsieket.

- Nézd, barátom, - mondja a kíváncsinak az átellenben levő palotára mutatva, - a napszámosok igen iparkodnak, a palota harmadnapra földig le lesz hordva.

A jó barát szívesen hanyatt vágta volna magát, ha a roppant újdonságnak érdeke meg nem kapaszkodik benne, de midőn abban az időben a hír még nem ment mindennap kinyomtatás alá, hanem közönséges pletyka által terjedt csak, a hírhordó ember nem tartozott végképp a megvetettek közé, sőt ellenkezőleg egy ilyen jó fecsegő előtt néha még szokatlan órákban is nyitva állt az ajtó.

Ugyanebben az időben történt meg egy még nagyobb városban, hogy egy hazánkfia valami híres lókupeccel találkozott, ki egy szép állatot árult.

- Az árát ennek a lónak?

- Nem szoktam minden kíváncsit feleletekkel tartani, - mondja az idegen pofók.

- Eladó a ló? - kérdé határozottabb hangon.

- És ha eladó volna? - mondja vigyorogva az előbbeni.

- Akkor árának is kell lenni!

- Igen természetesen, - hanem előbb beszéljünk uram az egyszeregyről, hogy biztos legyek én is, ön is, hányig tud ön elszámlálni az ujján.

- Uram, a ló árát!

- De ha önt kileli a hideg, előre is mondom, hogy én nem vagyok orvos.

- Az árt, hallja ön?

- Ezer font, uram! - mondja a packázó olyan szemmel, mely most a másikat éppen abban az állapotban fogja látni, mikor a földön végig nyújtózkodik.

- Itt van, fogja ön! - mondja hazánkfia, leszámolva az árt, és egy pisztollyal a lovat agyonpuffantotta.

Ezt a történetet beszélték utcán, sörházakban, vendéglőkben és palotákban, hozzátévén mindenkor, hogy ezt egy magyar gavallér tette.

Mielőtt azonban mi is kimondanók ítéletünket, olvasóink türelméért esedezünk, és ámbár meglehet könnyen, hogy ellenkező véleményben leszünk, de részemről legalább megmondom miért, és hogy ez alkalommal mindjárt bolond tettnek nem kiáltom, arra igen nagy okom van, mit azonban a fejezet végén okvetetlenül meg fogok mondani.

Minthogy a majorescot néhány évig egyedül hagytuk, engedjünk meg magunknak egy kis ugrást, s az előbbeni történetecskét helyezzük arra a korra, mikor őt közvetlen elhagytuk, s néhány évet közbeejtvén, keressük föl egyéb helyütt.

Igen sok neme van annak, miképp vesztegetheti el az ember a pénzt, még azt a tréfát teheti, hogy lyukas zseben keresztül potyogatja el az aranyokat.

Majoresconk majdnem ilyenképpen cselekedett, csakhogy a szabónak volt annyi becsülete, hogy a zsebet is jól megvarrta, s így egy fillér sem pottyanhatott ki belőle, tehát ami emberünknek ennél alkalmasabb dolgot kelle keresni.

Elég annyit mondanom, hogy volt Bécsben abban az időben egy vendéglő, hol a kártyával ki lehetett vetni, hogy akinek ma százezer forintja van, reggelre egy fillére se legyen, - s minthogy az ilyen kárvallott ember hasonló állapotban olyan furcsa helyzetbe jő, hogy szinte magát fenyegeti, hogy főbe lövi, gazdag úrnak nagyon mulatságos látni az ilyen komédiát, tehát a majoresco unalomból elment ide is.

Az igaz, hogy az akkori kártyák olyan hosszúk voltak, mint egy instancia, - tehát éppen nem voltak arra alkalmasak, hogy valaki, mint most nem rég is történt, a "halber cvölf"-ben egy figurát lenyeljen, hanem minden ostobaságuk mellett éppen úgy el lehetett rajtuk veszteni a pénzt, mint ma.

A társaság válogatott volt, három, négy szobán keresztül eresztették csak be a vendégeket, kikről az ajtónálló bizonyosan tudta, hogy sok pénzzel jönnek, de a kieresztésnél már kegyesebb volt, mert néha úgy is járt némelyik, hogy amint kilépett, bátran megszólíthatta a legelső embert alamizsnáért.

Grófunk minden szó nélkül lépett be, az ajtók hirtelen föltárultak, s a körülült asztalnál is rögtön jutott hely.

- Álmos vagyok! - mondja unalomtól nagyot nyújtózva, és eltolva magától az odaadott kártyákat.

Az álmosságon nincs mit csodálkozni, mert már reggeli négy óra volt, mikor a jóravaló napszámos már fölkel: és ha éppen a nagy urak megfordítva élnek, szükségképpen nekik ilyenkor már mégis ágyban kellene lenniük.

Azonban a bank nagy halmazra nőtt, - s majdnem azt mondhatná az ember, hogy az aranyat lapátolni lehete, s a bankjegyek közül a nagyobbak csak mint hivatalos vendégek tűrettek el.

A mulatság folyt, a gróf nem bírta már szempilláit ébren tartani, tehát kávét parancsolt és kártyát kért.

Éppen jókor, a szerencseistenasszony nem érzett kedvet egy álmos gavallérral vesződni, azért hátat fordított a grófnak, kit végtére az hozott ki a türelemből, hogy minden pénzét elveszíté, és még ötvenezerrel adós volt a banknak.

- Nem játszom! - mondja türelmetlenül, nem a pénzért, hanem a szerencse bosszantásáért.

- Ah, tréfálsz, - mondja az osztó, - a bank áll, s én szolgálatodra vagyok.

- Nagyon kegyes vagy, - viszonozza - bizony még pénzváltómmá ajánlkozol.

- Mért nem! - mondja amaz nevetve - az ötvenezeren kívül még jócskán lehet palotádra hitelezni.

- Na, - hogy ne legyen alkalmad erre a kilátásra, holnap ledöntetem!

- Az vétek volna! - mondja a másik - erről le foglak beszélni! mert tőled kitelik, - mondja nevetve, s az egész pénzhalmazt az asztal alá söpörte, azt mondván a pincérnek: fiú, - jól mulattunk, - szedd föl, mind a tied! - s ezzel a pillanatnyira megállt majorescoba kapaszkodott.

Utánuk rohant a pajtássereg, és a két cimborának beszédét tovább hallgaták.

- De barátom! - mondja az előbbeni, csak nem teszed azt a tréfát a bécsieknek, hogy palotádat lebontasd?

- Hát te vissza fogod kérni aranyaidat a pincértől?

- Mit gondolsz?

- Jó,... tehát én sem állok el szavamtól, s néhány nap alatt nem lesz egy kődarab ott, melyet megmutathatna valaki abból a házból, melyre te nekem hitelezni akartál.

Ezzel kezet szorítva váltak el, míg az utánuk jövők közül az egyik, ki hihetőleg új vendég volt a fővárosban, kíváncsian kérdi.

- És ez az ember ledönteti palotáját?

- Oly bizonyos, mint hogy mi most együtt beszélgetünk.

- Hisz az a másik egy kis uradalom árát lökte az asztal alá?

- Nincs különben!

- De kik ők?

- Gazdag magyar gavallérok! - jó éjszakát.

Még mindig fölfüggesztjük ítéletünket, s az olvasót szívesen kérjük, legyen türelemmel, és valamiképpen ne gondolja, hogy az osztályoknak egymás elleni gyűlölségét akarnám néhány téglával fölebb építeni, mert embereimnek általában azt a szerepet kívántam adni, melyet az akkori viszonyok szerint mindenkinek választania kellett, mint magyar honpolgárnak, állt légyen az alkotmány sáncain kívül vagy belül.

Amennyiben pedig a jelen fejezet vonalai erősebb vonalakkal vannak rajzolva, azok abból az időből lesznek indokolva, melyből véve vannak, tehát még egyszer is türelem.

A palota tehát másodszor lőn földig rontva, s újra építve, mégpedig oly pazar fénnyel, hogy az elmenő nem hiába fárasztá nyakát, ha óranegyedekig nézett föl a roppant épületre.

Míg a palotát építenék, kísérjük figyelemmel ezt a sajátszerű életet, melyet bársonyfüggönyök zárnak el a nagy világtól, de némi bizonytalan híre mégis kifut a nagy közönségbe, honnét egy óriás bámulás fizeti meg a különcséget, s a hatalmas úr kéjérzettel nyújtózik el pamlagán, hogy a tömeg száját ilyen nagy mozgásba hozta, csakhogy itt megint eszembe jut egy elmondott gondolatom, hogy az ember, ha a nagy istenség hatalmát egy időre bírhatná, táltosokat teremtene, négy lábú, egyszemű embert, de jót tenni nem jutna eszébe.

Eközben lepjünk meg egy csapat fiatalembert, akik között földieink közül szép számmal vannak.

Átkozott kedvük van, a mulatságnak a legnyaktörőbb fajaival töltik az időt, s kik már mindent meguntak, most unalmukban az életpusztítással akarnak új ingert adni.

Egy száraz fejű angol mulattatja a társaságot, - vagy tán inkább magát, s a fiatalúrfiaknak meglehetős kellemetlen példákat ad föl a bátorságnak olyan nemeiből, melyek árva nyelvünk szerint vakmerőségnek is megjárják, de az angol nem tágít, és hogy közönsége számosabb legyen, a gyengéknek békét hagy, s a legbátrabbak rovására akarja magát mulatni.

Végre kifáradnak mind, csak egy barna fickó nem akar elmaradni, s azt mondja:

- Nem szeretem magamat kikérdeztetni apró kérdésekkel, hanem álljon elő egy vakmerőséggel, s ha ön megteszi, egy pillanatra sem késem ugyanazt megtenni.

- Hüm!... dünnyögött az angol, s ha ön a nyakát kitöri?

- Uram, nem a nyakamról akarok beszélni, hanem az ön bátorságáról.

- Jó!... mondja fölemelkedve amaz, és a teremnek egy oldalutcára nyíló ablakra mutatva, - látja ön azt az utcát? - három öl széles.

- Körülbelül annyi!

- Ez a palota az átellenivel egy magasságú, - mindegyiknek lapos teteje van, - nekem mindegy, az ön paripáiból választani, vagy sajátjaimból, ön választhat bátran, - s át fogunk ugratni egyik tetőről a másikra.

- Ha ön akarja, készen vagyok, mondja egykedvűen a barna fiú, s míg közelebb álló barátai le akarák beszélni, az eddig folytatott francia nyelvet elhagyva, magyar nyelven azt mondja: Nem akarom, hogy a magyart gyávának mondják.

E szónál egy huszárkapitány karja után nyúlva, eltávoznak.

Másnap a majoresco termeiben van a fiatal nép, - a férfias bútorzat közt feltűnő szép fegyverek vannak, s valaki a kíváncsiak közül sorba mutogatja azokat, míg a beszéd arról folyt, hogy az ugratás híre a hatóságnak tudtul esvén, az megtiltatott.

Az angol savanyú mosollyal és átható gúnnyal mondá:

- Na, nem tesz semmit.

- De igen is sokat tesz, - mondja a másik vállalkozó, a pisztolyt éppen kezében tartva, és fölhúzván a sárkányt.

- Vigyázzon, - töltve van! - mondja az angol.

- Akár számba vegyem, - mondja a másik, mire az angol is egy másik pisztolyt fölhúzva, a csőt szájába vette, mutatni akarván hasonló hidegvért.

- Ez komédia, - mondja egy harmadik egészen ártatlanul, - hanem el kell sütni.

- Durr!...

A két fegyver egyszerre elsült, az angol halva rogyott össze, míg a másik a sárkányt nézé, melyen a lőpor föllobbant, anélkül, hogy a töltés meggyúlt volna.

- Ezek őrültek! - mondja egyik a gyengébb idegzetűek közül.

- Nem egészen! - felel rá a tegnapi huszártiszt, odamenvén az életben maradotthoz, azt mondván, - elég ebből ennyi, - ezentúl már csakugyan az őrültség következnék! - mondja, s a vakmerő barátot távozásra kéré.

Őt követék a többiek, s néhány negyed alatt a nagy társaságnak egy része a huszártiszttel egyetemben a majoresco testvérénél van összegyülekezve.

- Magunk vagyunk! - szól a huszártiszt, - mit gondoltok, ha az előbbeni dolgok itt ismételtetni fognak, ezek a jó bécsiek mit fognak mondani rólunk?

- Azt, hogy elment az eszünk! - mondja a már egyszer megszólalt fiatalember.

- Jertek haza! - mondja a mi grófunk - otthon, ha bolondot teszünk is, legalább idegen nem látja, - itt már hihetőleg tovább nem vihetjük, legfölebb ismétlésbe esünk, mint bátyám, ki palotáját másodszor bontatja le, s ha ez így megy, a bécsiek megszokják a mi komédiáinkat, melyekre végre is azt mondják, hogy ezek a magyarok egyebet sem tudnak.

Az igazság néha oly nyomást ad, melynek mindenki megadja magát. A föntebbi szavak is, amily váratlanul jöttek, éppen oly jókor, mintha mindenik érezné, hogy az eddig vitt élet éppen oly lármás, mint, egy lovardai mutatvány, melynek ugyan pénzért is akad egy darabig elég nézője, kivált ha a közönségnek megígérik, hogy a társaságnak egyik érdemes tagja olyant ugrik, hogy még a nyakát is kitörheti, - de végtére is vagy megszánják őket, vagy megundorodnak.

- De mit csináljunk otthon? - kérdi egyik nagy későn, tán az innen elcsapott kardalnoknőket lássam megkopott bársonyban a pesti redoute-színházban?

- Csináljunk egy magyar színházat! - mondja az ifjú gróf.

- Jó, - hát nappal hova megyünk?... csak nem ülünk mindig egymás nyakán, - s ha az egyik beteg, a másik rosszkedvű, házról-házra járjunk, hogy kinek van ma kedve tíz-húsz ember lármáját hallgatni? - s aztán akkor is, ha egy pohár víz kell, megvallom, inkább parancsolni szeretek, mint kérni.

- Igazad van!... egy kaszinót alapítunk, - mondja a huszártiszt, - magam is inkább szeretek egy pohár cukros vízért lármát ütni... hanem mi kell még?

- Azt akarnám tudni, hogy abban a magyar színházban kik játszanak?

- Magyar emberek.

- Azok, kiket magyarul csak komédiásoknak hívnak? hisz magyarul még nevük sincsen a boldogtalanoknak!

- Majd nevet is adhatunk, az legkevesebb, - csak ígérjétek meg, hogy lejöttök.

- Barátom, - nekem igen fájós tyúkszemeim vannak, pedig Pesten a trottoir... hohó, most jut eszembe, barátom, hogy is hívják magyarul a trottoirt?

- Nem tudom, - hanem annak is faragunk egy becsületes magyar nevet.

- Jaj, hát még szavakat is most akarunk regrutálni! - Apropos, hát a regrutát hogyan is hívják?

- Vigye el a patvar, majd ahelyett is csinálunk másik szót.

Ez lesz ám még a szörnyűséges konfúzió!... Jaj,... megint egy másik,... hát ezt hogy is mondják?... istenemre, nem kerestem ki a szavakat.

- Szja, barátom, nekünk elölről kell kezdenünk...

- És mit gondolsz, hányadik unokád éri meg, hogy nyelvet csinálj, és azt egy nemzet beszélje is?

- Nem kerül bele tíz esztendő! - mondja a huszártiszt kipirult arccal.

- Lóháton mész, édes barátom, - s kérdezem, ösmered-e embereidet?

- Nagyon,... igen nagyon jól!

- És hiszel bennünk kitartást, akaratot?

- Hiszek!... itt álltok körülöttem,... te egy uradalom árát söpörted az asztal alá, - barátunk egyik háztetőről a másikra akart átugratni, - a harmadik megvett egy drága lovat, s rögtön agyonlőtte! Ilyen dolgokat csak bolond tehet, vagy aki éppen nem talál más tenni valót, - jertek haza, ott ennél óriásibb dolgokat vihettek véghez, s aki néhány nappal előbb pénzét szórta le, a másik, ki a háztetőkről akar ugratni, remélem nem fogja bevallani, hogy egy kis nemzeti becsületért szűkmarkúbb, - s egy kis kitartásért gyávább tudna lenni.

Elnémulának, megint egy nyomását érezvén a leküzdhetetlen igazságnak, s míg a kedélyeket e meglepő és váratlan beszédtárgy izgatá, a huszártiszt fölkelt.

- Én Pozsonyba megyek az országgyűlésre, - mutassátok meg, hogy amit eddig tettetek, jobb tér hiányában elpazarlott erő volt, de mégis erő! Isten veletek!

Értenek engemet azok, kik érteni tudnak és akarnak, - és megnyugszanak, ha mondom, hogy az 1825-ik év óta ez országból sok ember ment külföldre, de világhíres bolondságot többé senki sem követett el.

Tehát arról a sok bolondságról nekem is ez a véleményem.

Menjünk odább.

A majoresconak is volt találkozása, s onnét meglehetős izgatott állapotban jött meg. Bizonyos magasabb helyen tudniillik megemlíték neki, hogy az ilyen szeszélyek, mint egy palotának lerontása s újra építése, ismételt esetben nem annyira geniestreich, mint átkozott rossz példa.

Azonban egyúttal meg is lőn vigasztalva.

Valaki rég megszagolta, hogy a majoresco pénzköltése bizonyos irányból indul ki, s ez testvére ellenében keres némi kárpótlást, és nem rosszul volt kigondolva, hogy egy ilyen jó eséssel bíró patakocskát kár volna szerteszét kalandozni engedni, miért nem lehetne neki foglalkozást adni? - hajtson malmot.

Magyarországban az alkotmányos élet ébredésének zaja pártot ébresztett, s ez a párt nem egészen ügyetlenül azt gondolta ki, hogy egy főispán, ki saját zsebébe nyúlni nem röstell, egy pár főispáni ebéddel fél vármegyét lekenyerezhet, - és hogy az illetőnek is érdeke legyen, a fönnforgó viszonyoknál fogva N... megyében az ifjú gróf által kezdeményezett javítások mérlegébe a majorescot ellensúlynak vetni nagyon ügyes és hasznos gondolat volna.

- A gróf itt él!... mondja neki egy befolyásos ember - haza nem tekint - nem is gondolja meg, hogy főuradalmai éppen oly megyébe esnek, hol a reformerek olyan dolgot is feszegetnek, mely egy nagy uradalomra nézve, ha nem is életkérdés, de hatásos.

- Nem foglalkoztam e dolgokkal! - mondja a majoresco.

- De azt csak hallotta a gróf, hogy a jobbágy viszonyok változtatását sürgetik?

- Ez előttem a legújabb hír.

- Pedig igen fontos dolog a grófra nézve, ki hasonló egypár tízezer jobbággyal bír.

- Valóban? - ezt sem tudtam!

- Úgy ne késsék ezekkel a dolgokkal megismerkedni.

- És midőn megösmerkedtem e dolgokkal?

- Akkor látni fogja, hogy a gróf úr zsebéből napról-napra fogy a pénz, anélkül, hogy maga költené el.

- Szabad bővebb magyarázatot kérnem? mert idáig nem értem a dolgot.

- Világosabban szólok. Magyarországban eszébe jutott néhány embernek a parasztokért dikciókat csinálni, melyek magukban nem éppen ügyetlenek.

- Nem vagyok kíváncsi hallani.

- De meg fogja a gróf tudni, akár kívánja, akár nem, mert a gróf nagy vagyonának egy jó része jobbágyaiban fekszik, - mert úgy hiszem, a gróf a virágokat szeretheti, de hogy maga kapálja a kertet, arra nehezen szánja el magát. Ha pedig ezek a dikciók sokáig ismételtetnek, attól tarthatok, hogy még beteljesedik.

- Na, csak nem leszünk kénytelenek parasztjainkkal konverzálni?

- Velük tán nem, hanem apostolaikkal.

- Szegény mezítlábasok!

- Nem mondhatnám, - ezek az apostolok nem annyira halászok, és más együgyű emberek, mint méltóságos grófok és jó módú nemesek által vezéreltetnek.

- Érdekes mulatság lehet!

- Attól függ, hogy a gróf, és más hatalmasok ezt zsebre tett kézzel nézik, minek az a szánandó következése lenne, hogy a zsebben a kezek végre mit sem fognának lelni.

- Tehát ez egy kis háború a vagyon ellen.

- Ilyenképpen akarjuk magunk is megkeresztelni a gyermeket.

- És szabad tudnom e buzgó apostolok közül egynek a nevét?

- Mondhatok egyet, kit lehetetlen nem ösmernie,... ez a grófnak saját - testvére.

A majoresco igyekezett mérsékelni magát, hanem ez a lelki birkózás alatt a vér oly nagyon a belső részekre húzódott, hogy arcán egy csöppnyi nem maradt, miből az átellenes befolyásos úr észrevette, hogy mégis az elevenre tapintott.

- Látom, - mondja a csöndet megszakítva az előbbeni szóló, - hogy a gróf sem látja tréfának, ha oly befolyásos emberek, mint saját testvére, a tömeg közé keverednek, hanem ha már van egy tábor, okvetetlenül annak a jele, hogy valami ellen támadni akar, és így szükségképpen alakulnia kell egy másik tábornak.

- Én a másik tábornak egyszerű katonája leszek.

- Ezt vártam, és kérdem a grófot, nem volna kedve egy kis jól rendezett csapatnak élére állni az ellenséggel szemközt?

- Lemenni Magyarországba?

- Gróf úr, az ellenséghez okvetetlen mindig oly közel kell jutni, hogy ártalmatlanná lehessen tenni.

- Tökéletesen igaz, hanem én dikciókat csinálni vagy fölmondani nem vagyok disponálva.

- Ez mind fölösleges - mosolyga a beszélgető - oda, hogy a grófnak hatása legyen, egy igen csekély személyre van szüksége a grófnak, s ezt a gróf úr saját konyhájában a kukták közt megleli, meg vagyok győződve.

- S ki lenne ez a hatalmas személy?

- A gróf úr szakácsa, kinek ügyességét már ösmerem. A gróf úr elfoglalja a főispáni széket, és szakácsának meghagyja, hogy cifrán tálaljon, - vendégeit pedig a legtarkább névsorból állítsa össze! A többit otthon is megtudja a gróf.

- Ha csak ennyi kell, kész vagyok!

- A főispáni kinevezés a héten expediálva lesz. Vége lőn a beszélgetésnek, a majoresco hazament, és táplálkozék azzal az élvezettel, minőt a tartós bosszú táplálékul nyert azon gondolatban, hogy testvérétől külön úton mehet, s amannak tengelyét koronkint megakaszthatja, és ezt amaz látni fogja.

Tán valaki pártul fogja a majorescot, s némely kötelességek irányában neveltetésével kimenti. Nem vitatkozom, sőt igenis beösmerem, hogy a nevelésnek nagy befolyása van bármely egyéniségre, de ki fogja nékünk megtagadhatni azt, hogy példának okáért föl ne mutat-hassunk egy embert, ki tán maga legkevésbé tehet róla, hogy egy áldozat, kit a sors játéka példányul tűzött ki.

Éppen e körülménynél fogva magam is sajnálom ezt a nem annyira teremtett, mint inkább az életből vett alakot, kit körülményei olyan útra löktek, hol számára virágok nem teremnek, hanem ha ő áldozat, csak sajnálandó, valamint azok, kik véletlenül hozzá hasonló körülmények közt vannak. De verje meg az isten azokat, kik gyermeket így nevelnek, kinek, mint a melegházi növénynek nincsen élete a nap jótékony sugarainak melege alatt.

De csak menjünk odább, ezt az embert nem fogja újra gyúrni a természet, tehát ne fessük feketébbre, de ne is fehérítsük, hagyjuk olyannak, mint aminő, és várjuk, mit fog csinálni.

Midőn a majoresco végképp megbarátkozék a főispáni eszmével, jelentik neki bankárját, kinek egy ügynöke csak tegnap jött meg Magyarországból.

A majoresco nem késlelteté a bankárt, és bizalmas hangon kérdé tőle.

- Mi jó hírt hozott nekem az én bankárom?

- Szívesen mondanám a legjobbat, hanem ez egyszer éppen az ellenkezőt hozom.

- Nem kapta meg a rendes kamatokat?

- Minden hiány nélkül! - felelé udvariasan amaz - egyébiránt nem magamra vonatkozólag kívántam szólni, hanem minthogy én a grófot annyira tisztelem, lehetetlen, hogy javára ne kívánjak lenni csupa hálából is.

- Tán önt is a palota háborította föl, - szól a gróf, mintegy visszagondolva arra a körülményre, hogy valamivel előbb neki ez a dolog komolyan említteték.

- Nem vagyok fölhatalmazva, hogy gróf úrnak cselekedeteit bíráljam, melyeknek indító okát csak a gróf úr maga tudja, - hanem egyéb közlendőm volna.

- De már kíváncsi vagyok tudni, mi rossz hírt fognék hallani, ami engem érdekelhetne.

- Emberem tegnap jött meg Magyarországból.

- S mit látott ott?

- Éppen azt, amit okvetlenül közlendőnek tartok méltóságoddal.

- Ej, ej! csak ne oly komolyan, édes barátom, a föld csak nem süllyedt el?

- Még csak az volna hátra, higgye meg méltóságod - mert ami a földön van, az már szánandó állapotban van, mint emberem beszéli, s nincsen oka túlozni.

- Tehát mit látott uradalmaimon?

- Meglehetős rossz gazdálkodást, minek egykor keserves vége lehet.

- Ez nem újság, édes bankárom, - gazdatiszteimnek nem vehetem rossz néven, ha magukról sem feledkeznek meg, ha lopnak, legalább beösmerik, hogy a jószág eddig még az enyém, s nekik nem tulajdonuk.

- Ilyesmiről az én emberem éppen nem emlékezett, sőt, ha jól emlékszem, azt állítá, hogy az illetők nagyon is becsületes emberek, hanem máshol a hiba.

- Tehát még mindig nem hallom a rossz hírt.

- Még mindig jókor lesz megtudni, csak azt kérdem a méltóságos gróftól, tudja-e, hogy a plenipotenciárius úrnak gazdasági rendszere hibás?

- Ah, - tréfaság, - azt bizonyosan oda lenn mondák az ön emberének, ki hihetőleg mindjárt elhiszi azt, mit három ember mond.

- Majd észreveszi méltóságod a jövedelem apadásán.

- Még eddig nem volt kevesebb a jövedelem, mint apám alatt, sőt nevezetesen több.

- Igen természetes, mert tizenöt év alatt a majorátus erdeinek fele ki van vágva az erdészeti szabályok világos sérelmével.

- Hát azt kívánja, barátom, - hogy plenipotenciáriusom a levegőből teremtsen nekem pénzt?

- A világért sem!

- De ha méltóságodnak boldogult édes atyja meglátná az uradalmakat, nem fogná megismerni.

- Hála légyen az istennek, - tehát mégis más a formájuk.

- És annak örül méltóságod? - kérdi csodálkozva a bankár.

- Szívemből.

- De hátha vagy tíz évig a legnevezetesebb jövedelemág megszűnnék?

- Tíz év, édes bankár úr, - mondja mosolyogva a gróf - ön időt jövendöl, mint egy kalendáriumcsináló, kinek ma már okos ember nem hisz.

- De nagyon könnyű azt elhinni, - erőlködik amaz, - ha kivált megmondom, hogy vagy tíz évig a gyapjúvásárból semmi sem lesz.

- Tehát ön megmásítja szerződését, mit tíz évre kötött, - szól a gróf némi fölindulással emelkedve föl - ön bizonyosan előnyösebb alkut tehet máshol.

- Gróf úr! - szól önérzettel a bankár - házunk még atyáink idejében folytonos bizalomban részesült, - s nekem nem juthat eszembe e bizalmat eljátszani, - hanem végre nem akarom bizonytalanságban hagyni a grófot, azért megmondom: a grófnak egyetlen juha sincsen.

- Negyvenezer darab, édes bankárom! - nevet újra a gróf - mégpedig a legnemesebb faj.

- Az volt, de ma egyetlen egy sincs - ismétli a bankár, mire a gróf mégis csodálkozni kezdett.

- Nem értem! - mondja a gróf.

- Egyetlen egy juh sincs az uradalmakban, - azt a hírt hozta emberem.

- De hát mi történt?

- Néhány nappal előbb Bécsben is egy irtóztató szélvész dühöngött...

- És juhaimat bizonyosan valamennyit a szomszéd határba fújta?

- Ezt nem cselekedte, mert a juhok éjjelre mind az aklokban voltak.

- Tehát aklostul fújta el?

- A juhok mind ott vannak egy helyben.

- Annál jobb!

- De annál rosszabb, mert a tizenöt év óta foldozott aklok nem bírtak már dacolni az elemmel, és a juhokra dűltek.

A gróf egy pillanatnyira megütődék, - a bankár szinte már sajnálatra volt készen, midőn a gróf újra fölkapta fejét, ezt mondva:

- Megijesztette önt ez a körülmény?

- Egy pillanatra sem!

- Ha ön nem fél,... mitől ijedjek meg én? - isten önnel.

A bankár eltávozék,... magában azt gondolá, most már nem őt, hazáját sajnálom!

Zúgott a szél, Jakabnak ablakait beverte a vihar, - s míg felesége nem győzött jajgatni, Jakab vidám kedéllyel kelt ki az ágyból.

Lassankint megnépesült a kocsma, a korán ébredő falusiak egy megszokott korty pálinkára begyülekeztek, beszélvén mindenféle hírt arról, mi a legutóbbi éjszakán történt.

Szénaboglyákat, háztetőket, templomtornyokat kapott el a szél, s míg ezen szörnyülködtek, egy pár utas lépett be, kik legújabb hírként említék, hogy az útról tisztán láttak egy urasági majort, mely össze volt dűlve.

A legszegényebb magyar emberben is megvan már ösztönileg, hogy a szerencsétlenség pillanatában akárkit megsajnál. A jelen esetben a körülállók elnehezült lélekkel emlékezének meg e dologról, s midőn aztán lassankint több hasonlónak híre jött, egynémelyik majdnem ríva fakadt.

Jakab kitöltögeté a bort vendégeinek, aztán magára kapván egy keservesen megkefélt kabátot, a plenipotenciás úrhoz toppant be.

Még Klein is megdöbbent e kárörvendő képtől, s minthogy a nagy szerencsétlenségnek vádja lelkére feküdt, ez izgatott állapotban elfeledkezék magáról, és dühödten riadt a bejövő zsidóra.

- Mi kell?

- Mi khüll? - kérdi viszont a zsidó akkorát ijedve, hogy visszaestében az ajtót is becsapta, és mint egy határozatlanul ismétlé: - mi khüll?... hát ha mi khüll? akkor semmi sem khüll.

Ezzel óvatosan kinyitá az ajtót, s kiment, nem mintha hajlandó volna igényéről lemondani, - de nem volt bátorsága, meggondolva, hogy ha eszébe jutna Klein úrnak valamit az ő fejéhez vágni, nagy idővesztés lenne azért a vármegyére csúszni-mászni panasztétel végett.

Azonban Klein úr is elsütötte az ágyút, tehát most már vele is könnyebben lehetett beszélni, egyszersmind a lelkiismeret is oldalba lökte, tudtul adván, hogy Jakab csak azt kéri, mi neki megígérve van, azért nemsokára utána nyitá az ajtót, mégpedig éppen jókor, mert már el akart indulni.

- Gyere be, Jakab!

- Megint azt akarja khérdezni a nagyságos úr: mi khüll?

- Jakab, ne válogasd a szót, - ma nincsen kedvem tréfálni, hanem mondd el szaporán, miért jöttél?

- Nagyságos uram, - én az alkhot akharom.

- Meglesz!

- Tehát azt szeretném thodni, hogy hány darab lesz a bűr? hogy helyről gondolkodhassam.

- Szerződés szerint harmincnyolcezer darabot kapsz ingyen.

- Én nem khívántam ennyit, én phénzt akhartam adni, de a nagyságos ór maga erőltetett.

- Ne beszéljünk róla, Jakab! - hanem azt mondom, hogy a nekem tett szolgálatért talán elég volna ennyi, és visszaadhatnád azt a szerződést, mely neked a kialkudott tárgyra szabad vételt enged.

- Nagyságos ór, a nemeslevél, a mit én adtam, halálos holtig szól.

Klein úr hirtelen dühbe jött, szemgolyói kidűlének, mire Jakab hirtelen az ajtónál termett, s azon ki is menekült, és szél után menvén, hazáig röpítteté magát a széllel. Otthon aztán nyugodt lélekkel kiveté, hogy a nyíretésre váró juhok éppen jókor jöttek kézre, s hogy így ő hirtelen roppant gazdaggá lett.

Olyan hosszú számot írt le, hogy midőn a táblán ott feledte, a jelenlevő parasztok közül nem tudta kivetni egyik is, hogyha az krajcár volna, mennyi forintot tenne ki.

Menjünk odább, tán nemesebb alakokat látunk, kísérjenek önök Pozsonyba, ott éppen most kezdődik az ...

De kevesen vannak, kik ezt a nemzetet ismerik, - hisz magunk is olyanok vagyunk, mint a daruk, elmegyünk a vezető után, - elmegyünk, megjövünk, nem tudjuk, hol valánk, csak azt tudjuk, hogy a vezető elől, mi meg az után mentünk, - észre sem véve, hogy csak a költő lelke látott meg, éppen mint a darut, elénekelve róla:

Közel vagyunk még magunkhoz, majd még csak század múlva vesznek tetteinkről mértéket, s a történet könyvében meg lesz írva az az esztendőszám, mely a tétlenségből fölébresztett, s ez az esztendő az 1825-iki esztendő.

Még köztünk élnek azok az emberek, kiket azon időből gyakran említtetni hallánk, - velünk élnek, napi foglalkozásaink egyhangúságában annyiszor látjuk őket elmenni mellettünk, és mi nem vesszük észre, hogy egy oszlop megy el mellettünk, melyen a betűket nem tudjuk olvasni, mint a látcső végére helyezett tárgyat, a nagy közelség miatt.

Egy ártatlan mesét mondok el nektek.

Messze vidéken van annak híre, hogy minő magas a pápai torony. Eljött a csodájára egy ember messze földről, és hogy megláthassa, a toronynak éppen a tövéhez állt, s onnét tekintgetett fölfelé: de bíz nem látott meg mindent.

- Mit néz kend, atyafi? - kérdi egy pápai ember.

- Ezt a tornyot akarom meglátni, uram, azt mondják: igen nagy!

- Akkor, édes atyámfia, ne álljon kend oly közel hozzá, távolabbról jobban meglátja kend!

Higgyétek meg, ez ártatlan mesében megvan az a nagy igazság, mellyel adósak vagyunk azoknak a férfiaknak, kik köztünk járván, oly közel vagyunk hozzájuk, hogy nagyságukat nem látjuk a szemtől. Ha ők nincsenek, nem lett volna oly nevezetes az 1825-iki esztendő, hogy róla kezdődjék el Magyarország új testamentoma.

Magyarország szélében-hosszában egyetlen jelszóra ötvenkét vármegyéből ugyanegy irányba indult meg az a nevezetes állat, mely világszerte, mint "forspontos ló" említteték meg, nem lévén akkor még híre sem vasútnak, gőzhajónak, s ha tán beszélt is róla néhány tudákosabb ember, jól meggondolta, kinek beszéli el, mert nálunk régi jó szokásként, aki mit bolondot beszélt, abból oly csúfnevet kerítettek nyakába, hogy többször említették arról, mint amit a tisztelendő úr a keresztvízben a fejére mondott.

Nyelvünk árván hallgatózott, a forspontos kocsisnak szájában, a bennülő tekintetes és nagyságos urak diétára mentek, és diákul beszéltek, mégpedig oly szép latinsággal, hogy ha Cicero úr a bakra fölkapaszkodik, bátran elmondhatta volna, hogy ő otthon van.

Mikor az alföldi ember körösztül ment Pesten, a mostani múzeum előtt olyan kátyúba tévedt, hogy gyalog kelle a kocsmáig gyalogolnia. Szerencse, hogy meg nem átkozta a helyet, különben nem állna most az a roppant épület, melyben legalább elég hely van, hova a kegyelet egy emlékdarabot biztos helyre tesz le.

A Kerepesi út sarkán a Grassalkovich-féle magtárak álltak, s az alföldi kocsis az apró boltok egyikében néhány véka zabot méretett magának, s váltig rimánkodott, hogy a szomszéd telket olyan szépen fölverte a fű, készpénzért nem legeltethetne ott, mert lovai ezt a pesti dohos szénát a világért sem eszik.

A tekintetes urak pedig elmentek a Dunapartra, csodálták a Dunát, meg a rajta lévő fahidat, hogy az milyen szépen ki légyen gondolva, csakhogy rá nem menne sokért.

- Nagy víz ez a Duna, spektábilis barátom, - még ha belepottyanik az ember egyik szélén, a másikon meg sem látják, - én már csak a parton maradok.

- No hát maradjunk, - hagyja helyben a másik, - magam is csak az olyan hidat szeretem, amelyik kövekből van rakva, azt pedig, rogo humillime, a Dunára nem csinál még a Herkópáter sem.

- Hátha még annak a módját is kitalálja valaki?

- Ugyan, rogo, már megint mit beszél - utasítja rendre a másikat emez, ki úgy látszik okosabb akar lenni, - ne beszéljünk hangosan, mert ha meghallja valaki, hogy a d...i ablegátusok ilyen bolondot beszélnek, még azt mondják, ha ezek a választottak is ilyen bolondot beszélnek: hát milyen lehet az, aki otthon maradt.

Visszafordul azért a két úri ember s midőn az úri-utcában a Trattner-háznál elmentek, bámulva nézték a föliratot: Trattner typographiája.

A tudós-társaság mostani helyiségeiben valami tabuláris prokurátor lakott, s ha akkor azt mondták volna neki, hogy a citációt tíz év múlva idézésnek, a just jognak, a prokurátort ügyvédnek, a klienst védencnek, a kúriális deciziót döntvénynek, az evolúció juriszt a jog fejleményének és a patvaristát joggyakornoknak fogják elnevezni, mégpedig éppen abban a szobában, melyben lakik, föltette volna minden vagyonát egy szilvamagra, azzal a záradékkal, hogy ha az megtörténik, arra a fára, melyről a szilvamag lekerül, a szilva helyett akasszák föl őt.

Minő szerencse, hogy ez a fogadás meg nem történt, különben a spektábilis most már a szilvafáról appellálhatná saját desperátus ügyét.

No de nézzünk embereink után, kik ebben az időben kitűnőleg megelégedtek azzal, amit láttak, tudniillik azt a sok emeletes házat, ami Pesten van, s midőn végre a négy emeletes Gyertyánffy-házig értek, mind a kettő keservesen panaszkodott, hogy a föltekintgetésben megfájdult a nyaka.

Nincsen, uraim semmi, amit ebben az időben megemlíthetnék önöknek, kivevén az egyetlenegy csillagvizsgáló tornyot, melyet az ablegátusok órákig néztek, mint valami ritka dolgot, csakhogy a tudósabbnak látszó végre abban állapodott meg, hogy ő tökéletesen hitte, miként az a magas felhőkig ér.

Szívesen mutatnék valamit, de a redut-épületen fölül meg ronda piszokfészek minden, csak az új épület áll ott mint egy különc utazó, ki nem akar a városba menni, hanem integet a városnak, hogy az jöjjön közelebb hozzája, s íme, 1825-ben, tehát harminc év alatt, csak némely utcanyíláson látszik a roppant épületek közül.

Édes nyugalomban nőtt a paréj, dudva, hellyel-közzel pedig sás is azon helyeken, hol most a hengermalom, cukorgyár és pályaház vannak, innét pedig áttekintve a budai oldalra, a Margit-sziget mellett csöndesebb volt az élet mint bárhol az országban, mert az a budai fészek oly elátkozott hely volt, hogy csak éjnek éjszakáján ólálkodott arra valamely hosszú körmű tolvaj rablott portékájával.

Ablegátusaink a Duna jobb partján mentek a pozsonyi úton, melyen mi már jóval előbb Pozsonyba értünk. Sándort már rég nem láttuk, vele mehetünk el a gróf szállására, onnét a követek termébe, éppen midőn egy alacsony termetű, nagy fejű, s meglehetős élénk hangú követ a következő szavakat mondja:

"Elmegyen a földesúr a paraszthoz, s azt mondja neki, szolgáld a robotot, add meg a dézsmát, mert enyém az a föld, amelyen kenyered megterem, mire a szegény jobbágy alázatosan feleli: Igaz, uram, tied a föld, de nem bírhatnám én azt épp oly igaz joggal, mint ahogy te magadénak mondod?

"A földesúr után jön a pap, s azt mondja a parasztnak: Fizesd a tizedet, mert én üdvözítelek, mire ismét azt feleli: igaz, tisztelendő uram, de nem üdvözülhetnék én valamivel olcsóbbért is?

"Eljön a vármegye,... s azt mondja: fizesd meg az adót, én mérem neked az igazságot, - mire azt mondja a paraszt: nem tagadom, de azt az igazságot nem lehetne bővebben is mérni?

"Végre eljő a katona, s így szólítja meg őt: Szállást, ételt kérek, mert én védelmezem a kigyelmed vagyonát, mire végre azt feleli elfáradtan a megzaklatott ember: igaz, katona uram, maga volna a megvédelmező, hanem midőn a földesúr, pap, vármegye, mester, kanász, pásztor a magáét kiveszi, - hej! katonauram, nem t'om ám mi marad, amit megvédelmezhessen!"

E néhány egyszerű szó fölriasztá a kedélyeket, - mint a váratlan villám, - a terem minden zugában ugyanazt a hatást tevé, s nem akadt hirtelenében ember, ki azt a néhány szót eltagadni tudná.

A hallgatósággal szétfutott a hír, a legelső szó megtörtént, eltagadni többé nem lehet, - az országban tizenkétmillió ember lakik, de csak fél millióé a haza, - s egy a fél millióból szószólója lesz a tömegnek, mely fölött egy vékony mogyorófapálca oly hatalommal uralkodik, hogy amaz nyöszörögni sem mer.

Ó, legyetek zsarnokok, hogy az a faj, melynek bőre épp oly fehér, mint tietek, mely nem rabként, hanem önkéntesen jött ki veletek az ázsiai térségből, - melynek ugyanaz az istene és nyelve volna, mint nektek, - és a sors viharában veletek küzdött, kínlódott és nyomorgott, de kinek szorgalmát a jobbágyság fogalma megátkozta, szeretetét elnyűgözte, és most önkéntelenül könyörög, nyúzzátok, hogy benneteket, véreit, agyonverni igaz oka legyen, vagy olvadjon föl lelketek, és oldjátok föl azokat a köteléket, mely a középkor szégyene, és annyi millió magyart kötözött meg. - S ha amazt nem teszitek - legyetek nagyok, szabadítsátok föl őket.

Egymásra néztek az emberek, szokatlan volt az eszme, hogy valaki saját érdeke ellen beszéljen, és ha már valakinek az apja verekedett azért, hogy nemesi kiváltságai legyenek, - miként akadhat olyan ember, ki ismét azért küszködjék, hogy ő minél kevesebb kiváltsággal bírjon?

A magyar nemesség oly kényelmes fogalom volt, hogy még a nyúl után sem kelle nyargalnia, hanem egy pár száz kiparancsolt paraszt nyulat, rókát, farkast puskavégre hajtott, s ha még akkor sem bírta ledurrantani, csak maga volt az oka.

S ebből az állapotból kikívánkozni, a kényelemből elengedni, és azt állítani, hogy az ellenkezőben élni isten ellen való vétek, - meglehet, igen keresztényi fogalom, hanem a régiben megmaradni nagyon kényelmes állapot.

A nemzet közé volt dobva az eszme, - egy országnak színe előtt beszélni kelle róla, akár tetszett, akár nem, s az elhajított kőnek útját most már csak a természeti törvények fogják meghatározni, - tehát várjuk el az időt!

A postatrombitát éjjel-nappal szakadatlanul hallá az ember, főleg pedig a bécsi vonalon követte egymást a sok úri utazókocsi, melyek mint valami mulatságos látványra hordák le uraikat Bécsből, honnét úgy kifogyott a sok magyar gavallér, hogy erre példa még nem volt.

Pozsonyban egymás nyakára tódult a vendégsereg, s a pozsonyi ember rettenetesen megbánta, ha lakásától tegnap megvált, holott ma jóval drágábbért kiadhatta volna, mert végtére a sok ember nem ért rá másodszor kérdezni a szállásbért, nehogy az utána jövő nagyobbat kiáltson, és az ajtókilincshez nyúljon.

Ifjabb grófunk termeiben számos jó barát gyülekezett össze egy este, mindjárt a gyűlések elején, és röviden szólva, az ösmerős arcok mind ott valának, értem a bécsieket is, kik némileg úgy viselék magukat Pozsonyban, mint hivatalos vendégek, kiknek semmi gondjuk az előkészületekhez, hanem várják a szót, mely a kitálalt készhez hívja föl őket.

A gróf házigazda huszárkapitányunkkal járta meg a termeket, s a kedélyes társalgás annyira alant járt, hogy még a bölcsőről is előjött a szó.

- Tehát fiad van? - kérdi a huszár a házigazdát.

- Igen, barátom, és vég nélkül örvendek neki, - nőm nagy boldogságában már huszárnak szánta.

- És te?

- Még nem gondolkoztam róla!

- Barátom, a katonaélet jó iskola, megtanul az ember engedelmeskedni, - mondja a huszár - de ami fő: parancsolni! pedig lásd, barátom, - a magyar embernek nagy hibája, hogy csak egyiket szereti, pedig hogyan tudjon parancsolni, ha nem tudja, mennyit lehet engedelmeskedni?

- Majd az idő, barátom!

- Az, az!... az idő, kedves barátom! - ha elgondolom, hogy ez országban nyolcszáz esztendeig csak verekedtek... na!... inkább verekedni, mint semmit sem tenni, legalább nem evett meg bennünket a penész, mi aztán tegyünk apáinkért, magunkért, hogy maradjon fiainknak is.

- Hohó!... kedves barátom! a nagy buzgalomban már fiaidról beszélsz.

- Okvetetlenül! fiaimról beszélek, mégpedig akarom, hogy különb emberek legyenek, mint én, - mondja Széchenyi lelkesülten, - hanem előbb időt hagyok magamnak is, hogy tudjam, fiamnak mennyit kell tenni!

Ezzel kezet szorítva vegyült a társaságba, míg a házi úr magában azt mondá:

- Ez sem lesz három hónapig katona!

A terem megtelék, és a fesztelen társalgásnak meg volt az a különös jelleme, mit csak magyar emberek között lehet tapasztalni lelkesült állapotban, hogy az ember nem bír egy helyben megmaradni, fölkeresi a legellenkezőbb sarkokat az épületben, és mindenkinek kezét megszorítván, olyan barátságos képet mutat, mintha százévi viszontlátás örömein osztoznának meg.

Ilyenkor emelkedettebb a hang, nem mintha tivornyák kezdetén volnának, de bármily méltóságos legyen egy terem, melyben a tiszteletnek hódol mindenki, - de mégis megragadóbb az a kör, melyben a szeretet ütötte föl a tanyát.

A bécsi vendégek átolvadának lassankint, s mintha rájuk ragadt volna a hazai légkör, a magyar nyelv kéretlen ajkukra jött a legújabb vendégeknek is, kik rögtön a színezet élénkségének uralma alá kerültek.

Széchenyi derült volt, és éppen egy csoport szívesen hallgatá adomáit.

- Ugyan - mondja ő - kérdi tőlem egy angol nemrég - ön magyarországi?

- Igen! - válaszolék neki.

- Igaz, hogy ott minden ember orvos?

- Nem emlékszem rá, - felelém neki, - ámbár elég nyavalyánkat tudom, de hogy minden ember azokat gyógyítani sietne: nem hallottam.

- Pedig nekem szemtanú beszélte, - feleli az angol.

- És miről gyanítá ezt?

- Hisz, uram, amint két magyar ember összejön, - mindjárt azt kérdezi egy a másiktól: barátom! hogy vagy?

Én aztán megnyugtatám az angolt, hanem föltettem magamban, hogy néha megkérdezem jó barátaimtól: hogyan leszünk?

Ezzel más csoporthoz ment Széchenyi, s mire az elhagyott csoport az odavetett értelmen gondolkozék, már a másik adomát a másik csoportnak beszéli.

- Szeretném tudni - mondja az egyik - mit mondana rólunk egy angol, ha országunkat bejárná.

- Én megmondom, - mondja Széchenyi - ugyan anekdota féle dolog, hanem azért igaz.

- Halljuk! halljuk! - mondják a körülállók.

- Nemrég utaztam egy angollal, s amint egy híd felé közelíténk, melynek sorompójánál néhány paraszt ember vámot fizetett, az én angolom addig kiabált, hogy kocsisom megállt.

- Mi baj van? - kérdém a kiabáló angolt.

- Nem látja ön, - felel ő, - hogy itt híd és vám van?

- Hogy ne látnám!

- No úgy fizessünk, - mondja ő - hisz látom, azok a parasztok is fizetnek.

- Uram, - igazítám őt útba, - nálunk az úr nem fizet vámot.

- Ahá, - mondja ő, - tehát önök csinálják az utat?

- Nem!... uram, - az utat is a paraszt csinálja.

- Tehát minden terhet ez a szegény nép?

- Fájdalom! igen!

- S ha majd nem bírja a terhet?

- Akkor? - viszont kérdém őt.

- Nehezebb elviselni azt, mit a vállakra raknak, mint amit jó szántunkból viszünk!

Megint ott hagyá a csoportot, hogy egy harmadikhoz menjen, míg az elhagyott csoportozatokból egyesek kiválván, fontolgatni kezdék a célzatokat, melyek még újdonszerűek voltak, s nálunk akkor kivált még a mesét és a tréfahangot bolondságnak tartották.

- Mit akar ez ember? - szólal meg egy a bécsi ösmerősök közül.

- Stefinek kedve kerekedett bennünket adomákkal traktálni! - véli a másik.

- Nem egészen, édes barátom, - szól egy harmadik - nekem különösen tetszenek ez apró tréfák, mintha jó módjával az igazat akarná megmondani.

- Ah!... tréfaság az egész, - szól az első - mikor vált egy huszárkapitányból próféta? fölpezsgőzött, s holnap a kaszárnyában remondákat válogat!

Az idő készen volt vajúdásával, nem viselheté tovább a terhet, hogy megszülessék a gondolat, melyet egy egész nemzetnek dajkálnia kellett.

A karok és rendek hangos szavai gyorsan hatottak, s nem hiányzott egyéb, mint hogy a szomszéd terem megnyíljék az új korszaknak, melynek hű visszhangja legyen.

Az utcák megnépesednek, s a kíváncsiak tömege sajátszerű izgalomban hullámzik a főrendek terme felé, melyhez tán elég lesz egy kis értelmezés.

Ah,... ez országban az adomány szónak kiváltságos értelme volt, az irgalomnak és hazafiúi gyér fellobbanásoknak "fillér" volt eredménye, hogy ne maradjon a nézőnek egyéb érzelme, mint szánalma az iránt, ki erre szorult.

Oly ritka volt a nemes tett, hogy nem volt a nézőnek mit megcsodálni! s úgy elvásott a példák száma, hogy a gyöngébb nem látott vezetőt, mely után eltévedhetett volna tán a jóra.

De már elkéstünk, - a tömeg bezajlott a szűk terembe, s meg kell elégednünk a lelkesült zajnak hangjával, mely áthatá az utcát, keresvén a legközelebbi utat, hogy egy országot csodára gerjesszen.

Láttuk bemenni az 1825-iki országgyűlés embereit, - de ki volt az a jeles, ki a tömegből ki tudott válni oly magasan, hogy meglássa egy ország?

- Machen wir uns kommot, sprechen wir Deutsch! - mondja egy vékony úr, kinyújtózkodván feszes magyar ruhájából, miközben egy másik gavallér a dagadó kereveten hevert.

- Nos!... - hallottad Stefit?

- Barátom!... én nem értem ezt a dolgot - felel a kérdett.

- Érdekes dolog!... - kiált föl a harmadik,... - negyvenezer forint nem tréfa, - s egy pár rongyos forinttal most már elbújhatik az ember.

- Ez a vízözön!... - szól ismét a második, - vele kell úsznunk, - nem hogy elmaradjunk!

- Mindenesetre originális fickó ez a Stefi! - kiált föl a másik, - én mindössze egy görhös dikciót vártam tőle, melyből nagy kínnal csak kivergődik, - s íme alig táltja föl a száját... negyvenezer forint dől ki a zsebéből!

- Szavazzunk! - szól a háziúr, a majoresco - ez az ember megbolondult! nos szavaztok, vagy nem?

- Megálljatok! - szól be egy új vendég, ki után vagy harmincan tódultak be, mégpedig olyan arccal, melyen meglátszik, hogy az uralkodó hangulatnak kifejezését viseli.

- Tán friss újdonság?... nos!... miért ne szavazzunk?

- Rólunk is szavazhattok, - mondja az első, - határozzátok el, hogy mi is bolondok vagyunk, - mi Széchenyivel tartunk!

- Ah... ez már más! - szól az előbbiek közül az eszik, - látom, ti majoritásban vagytok,... több embernek több esze lehet, - hol az az aláírási ív?

És Magyarország nagyjai megalapíták a magyar akadémiát!

Tehát még maradt erő! adjon az isten még többet.

Elröpült idő!

Úgy vagyunk mi e korszakkal, mint Ádám a paradicsommal, - csak akkor tudta, minő szép volt az, mikor már kihajták belőle.

Ám válasszatok, ott fekszik előttetek nyolcszáz év, folytonos öldöklés, élet-halálharc törökkel, tatárral, - mely küzdelem csak drága próbája volt annak, hogy e nemzet meggyilkolhatatlan! Ott vannak a nagy nevek, - válasszatok, - nem bánom, én nem irigylem azok boldogságát, kik kizárólag a múltban gyönyörködnek. Meglehet, engem őrültnek, az ősök megtagadójának fognak mondani, de én a jelen századot választom, s ebből is alig huszonöt évet, melyben leghatalmasabb ellenünket, saját ázsiai tétlenségünket vettük le. Kapálni kezdők azt a földet, melynek trágyája ellenségeink csontja, s apáink vére volt, s megkísértők belevetni azt a magot, melyből terem olyan, miről könnyebb lesz meglelni a tizenkilencedik századbeli magyarokat, mint akik ezer mérföldön hátrahagyott nyomukat vérrel jelölték ugyan, de úgy elmosta az eső, hogy vissza nem lelünk legelső bölcsőnkig.

De hogy fonalunkhoz visszatérjek, nézzük meg az akkori világ folyását.

Hazudságképpen sem tudna valaki olyan vadállatot kigondolni, mint a milyen volt Tujder uram, ki annak idejében éppen álló ötven esztendeig ütötte, dobta, vesszőzte, botozta, élesfázta és kukoricán térdepeltette a fiatalságot. És ha ennyi pogányság után ki nem ficamodott az esze a gyereknek, sőt meg emberség is telt ki belőle, én még arra a hálátlanságra is kész vagyok, hogy ez nem Tujder uramnak, hanem a fiú lélekerejének válik becsületére.

Szükségtelen munka volna törnöm-marnom magamat egy költött alak kigondolásával: mikor előttem egész valójában megjelenik az a fél országban jól ismert cséplőgép, kinek még nevén sem kell tűnődnöm, hanem megnevezem, mint a kártyában az atút, melyhez ő már annyiból is igen nagyon hasonlít, hogy minden lépten-nyomon ütött.

Ma már históriai szempontból ítélhető meg ez ember. A mai fogalmak szerint Tujder uram után csak a bakó következhetik, - de midőn meggondoljuk, hogy az alábbiak szerint, Tujderhoz hasonló ember abban az időben száz meg száz volt, ő többé nem mint kivételes egyéniség tűnik föl, hanem mint egy példa a sok közül, - tehát vele együtt jellemzését adhatjuk az akkori nevelésnek, melyből aztán könnyebben meg lehet magyarázni, hogy mért termett nálunk annyi derék ember, mert az mégis természetes okoskodás, hogy amit a jég sem bírt elverni, az már mégis megcsodálni való.

Nem volt olyan ember, ki Tujder uram nyelvéből ki tudta volna végképp értelmezni, hogy voltaképpen micsoda nemzetbeli? - hanem az ég alatt nem volt olyan nyelv, melyet ha Tujder beszélt, csömörletes ne lett volna.

- Fárpínger, - montom el nekem az pivlia! - szólamlék meg Tujder uram, mire Fárbinger, egy meglehetős vadképű fiú, fölegyenesedett százötven gyerek közül, kikből száznegyvenkilenc ugyanaz egy pillanatban meg mert volna esküdni, hogy Fárbinger egy negyed óra alatt már megkapta a huszonöt pálcát.

A jövendölés tárgya nem volt annyira nehéz, ha megmondjuk, hogy Tujder mindenkit megvert, s minthogy még annyi lélek volt benne, hogy ok nélkül nem tette, nem vehetjük neki rossz néven, hogy az okot minden módon kereste, - minden gyermeknek saját természete szerint, Fárbingernek a természete pedig a lecke nem tudása lévén, - a fölidézett pillanatban Tujder úr a verekedési ürügy után nem éppen legügyetlenebbül kutatott.

Ezt tehát a száznegyvenkilenc fickó is gyanította és éppen ezért a legkevesebb időt is kiszámíthatta, mely idő alatt Fárbinger a huszonötöt okvetlenül meg fogja kapni, - azt jegyezvén meg végül, hogy az ütlegek kiszámítása is azért nem egészen véletlen, mert Tujder uram huszonötnél kevesebbet soha sem vágatott.

Szja, a hány ház, annyi szokás, - ez már elösmert dolog, csak azt kell megállapítanunk még, hogy Tujder úrnak iskolája ház-e? s midőn ezt megállapítottuk, a szokást már tudjuk.

Fogadjuk el, hogy Tujder uram iskolája csakugyan ház, melynek szokását is tudjuk, tegyük magunkat kényelembe valamelyik zugban.

- Tán azon a hosszú üres padon? - mondja valaki egy keményfából készült és jól meghasznált sima padra mutatva.

- Sajnálom, az a hely már el van foglalva, - oda Fárbinger foglalkozott.

- Hisz még négyen is kapnak helyet ő mellette?

- Pedig engedelmükkel, Fárbinger ezt a helyet mégis bőven elfoglalja.

- Csak nem lesz Fárbinger úrfi négy mázsás, másképpen hogy foglalná el?

- Azt is meglátjuk mindjárt, - íme Tujder uram ráncokat húz homlokára, ami körülbelül annyit tesz, hogy most mindjárt kap valaki huszonötöt, amit ekképpen fog véghez vinni,

- Tyereg! - (ezt már Tujder mondja) figyázz, - most elfogsz nekem mondani a pivliát az a...

Itt nagyot gondolkozik, a tisztelt fiatalság oly csendes, hogy még arra is rá lehetne fogni, hogy nincsen ott, aki ott van, mert a sárkánynak szája táltva van, áldozatát kéri, s jaj annak, ki ma aláfekszik a huszonötnek, legalább ugyanannyiszor ordítja el magát, hogy ő van alul...

- ...montom el nekem a pivliát az a pödü (betű)... az az F. pödü!

- Mit tesz az? - kérdi valaki.

- Nagy dolog az uram! - mert minthogy egy rókának nincsen két bőre, mint ezt a régi bölcsek kitalálták, - az újabb bölcsek sem akartak bolondabbak lenni, tehát kitalálták, hogy ha egy rókának nincsen két bőre, és okvetlenül két rókabőrt akarunk: okvetlenül két rókát kell fogni.

Ezt találta ki az új bölcsészeti oskola, és Tujder uram az újabb iskola tanítványa volt. De hogy még érthetőbben adjam elő a dolgot, és Tujder úrnak verekedési dühét illő világításba állítsam, a következőt kell mondanom.

Százötven gyermek közül egy-egy betűn többnek neve is kezdődött, tehát midőn ő valamely megnépesedett betűt kiáltott ki, mint ez alkalommal éppen F. betűt, akkor az illető betűn kezdődő nevek tulajdonosai közöl valakinek vállalkoznia kellett a kérdés elmondására.

- De ha senki sem vállalkozott?

- Dehogy nem, dehogy nem vállalkozott, midőn a házi szokások szerint (hisz erre a tételre nézve tisztában vagyunk),... tehát a házi szokás szerint, aki a megjegyzett betűosztályból ülve maradt, huszonötöt kapott, - aki legutolján kelt föl, az is ugyanannyit kapott, - aki pedig legelőször kelt föl, mint vállalkozó, elmondhatta a leckét, és nem volt lehetetlenség, hogy ő is kapjon huszonötöt.

- Jaj! én akkor megvigyáztam volna a fölkelést! - mondja valaki.

- Könnyű ezt mondani, de midőn visszanézni huszonöt okból nem szabad, önök, kik a Tujder-féle bölcsészeti oskolában az okokat most már ösmerik, átláthatják, hogy az eltalálást megvigyázni veszedelmes, majdnem lehetetlen dolog.

Már hallottuk hangosan kimondani az F. betűt, tehát menjünk a történetre.

Az F. betű mozogni kezd, legelsőnek nagy kínnal Fárbinger állt föl, pedig esze ágában sem volt e kitüntetésre vágyni, mit abból is gyaníthatunk, hogy ugyan megmozdítá magát, mint mikor valaki az ülését akarja megmozdítani, hanem ezt ő oly vigyázattal akarta véghez vinni, hogy az utánavaló padban ülő F. meglátván az ő mozdulatát, bátran fölágoskodhassék, s ő majd csak ez ügyes mozgás után egyenesedjék ki.

Boldogságos isten! de ha ez még sem használ, mert a kálomista filozófia szerint, ha a huszonöt valakire ki van a sorstól mérve, az el nem kerülheti. Fárbinger egy gondolattal mégis gyorsabb volt, és beleesett a kálomista filozófiának ama szomorú részébe, melyben azzal vigasztalják az ember fiát, - hasztalan, ez már ki volt rád mérve.

Csakugyan kisült, hogy Fárbinger volt az első, tehát neki szólt a kérdés:

- Mit sinált József Egyiptomban?

....................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................
....................................................................................................................................................

Ez a három kipontozott sor azt jelenti, hogy Fárbinger nem tudta megmondani, hogy József mit csinált Egyiptomban!

Vigye el az ördög azt a kálomista predesztinacionális filozófiát, Fárbingeren rútul beteljesedett, - íme most fekszik ki a padra egész hosszában, és ezért nem ülhetnek önök oda.

Meglehet, e vonásokat önök gorombáknak fogják tartani, de engedelmet kérek, Tujder éppen ezért lett nevezetes és ami több, elfeledhetetlen mindazok előtt, kik valaha a keze alatt jártak. Én magasabb emlékoszlopot nem tudtam neki emelni, hanem akinek jókora nyír- és mogyorófa erdeje van, vállalkozzék a halhatatlanság megdicsőítésére.

Midőn önökkel megismertetők e fejezetben a fő személyt, megemlítjük az apróbbakat is, és hogy az ismeretlenekkel ne vesződjünk, 1-ör is bemutatjuk a kis Sándort, ki már éppen belefért a veszprémi gimnáziumba, 2-or Klein, azaz Kiss úrnak gyönyörű csemetéjét, 3-or egy halvány képű kis zsidófiút, kit Jakab, az édes papa az orvosi tudományokra szánt, hogy gyógyítaná meg mindazokat, kiknek ő vérét vette. Ezt azonban nem annyira gondolta Jakab, mint inkább gondolhatta volna, ha egyáltalában olyasmiről gondolkodnék, mi az emberiségnek javára volna.

Soha pokolibbat ki nem talált volna a véletlenség, mint hogy ezt a három embert, mint egy faluból valót, egymás mellé rendelje Tujder uram. Talán megérezte, hogy lesz ezek közt annyi csetepaté, mennyire éppen neki szüksége van, hogy ha már mást nem a három közül egyet alkalmilag megordíttathasson.

Sándoron meglátszott az egészség, míg a kis Jakabon, vagy mint az iskolában hívták, Kubi gyereken lehervadt az utolsó pír is, mert oly üldözött pára még az erdőben sincsen, mint ő volt.

Mindenki lökött egyet a gyereken, de legtöbbet a nagyságos úrfi, s ha néha Sándor nem veszi ki kezéből a boldogtalant, úgy a jobbik oldalát már bal felére döngette volna.

- Domine klarisszime! - árulkodék az úrfi, föltartván három ujját, - a Kubi eszik.

A fiú nem tagadhatá el azt a morzsát, melyet szórakozásból szájába vett, és keservesen meglakolt érette.

- Domnie klarisszime! - szólamlik meg máskor, - ez a Kubi zsidóbetűket firkál.

Természetes, hogy ez is égbekiáltó vétek, s minthogy a másvilág messze van, a büntetéssel nem vártak odáig, hanem a vétek összeadatván, a levonandók levonása után marad annyi, amennyi tudniillik a gyereken száradt.

- Domine klarisszime! a Kubi veszekszik velem, - én azt mondom, hogy a zsidó mind huncut, ez megtagadja, mert azt mondja, hogy Krisztus is zsidó volt.

Itt a logika ugyan Kubit védelmezte volna, hanem mivel Tujder úr nem a logikát tanítja, tehát nem is köteles azt tudni, azért a Kubival rövid volt a pör, és ő azt a pört el is vesztette.

Ennyi árulkodás pártot csinált, és a fiúkban még volt annyi ki nem csépelt neveletlenség, hogy már szerették volna meglátni azt a mulatságot, mikor a nagyságos úrfi is feldönti azt a poharat, melyről Tujder addig beszélt mindenkinek, míg csakugyan csordultig lett, s aztán nem is annyira az eldűlt poharat siettek helyreállítani, hanem a diákot fektették le.

Na, elég az hozzá, mikor a cigány megverte a fiát, mielőtt a korsót eltörte volna, nem éppen okoskodott rosszul, mert azt könnyű kivetni, hogy a korsó egyszer okvetetlenül el fog törni, - hanem lássuk, vajon az úrfi korsója meddig jár el a kútra?

Korán fölkelt a nap június 20-án, mintha legelső akart volna meglátni egy csodát, mely a veszprémi gimnázium második emeletén fogott megtörténni. A nemes fiatalság dönögve járt-kelt az iskola előtt, s az osztály lassan megnépesedék.

A padok előtti üres téren három sorban mesterségesen faragott éles fa volt lerakva, melyen a fürdőben ért fiatalság volt kénytelen órákig térdelni. Az iskola ajtaján egy nagy keresztjel látszik, mit annak idejében krétával szokott Tujder úr kirajzolni, s a lármázókkal krucot nyalatott, minek nem az volt legkellemetlenebb oldala, hogy le kellett nyalni, hanem hogy a fiút a nyalás alatt folytonosan korbácsolták.

De hogy ne legyen önöknek ideje ezen megrémülni, az ablakhoz vezetem, hol két álmos fickónak szája egy kis fával volt felpöckölve egy kis alvásért, mi a szörnyű melegben nem lehet valami hallatlan dolog.

Azonban az ajtó folyvást nyitva van egy kis légvonatért, és mi figyelmünket éppen oda szentelhetjük.

Az ajtó mellett levő kályhának padkáján ül a nagyságos úrfi, egy kis pálcikát lökvén a bejövök lába közé, hogy csak bukfencet hányva mehettek el a rögtönzött vámon.

Egyetlenegy fiú nem akadt, ki az úrfit e gorombaságért főbe merte volna ütni.

Már az egész ifjúság együtt van, csak Sándor hiányzik és a Kubigyerek, ki Sándor védelme nélkül nem mert maga bemenni, hogy akár az úrfi, akár annak zsömléjére szokott fickók meg ne tépték volna.

Végre ők is jöttek, a kis Kubi pártfogója előtt lépvén be az ajtóküszöbön, csakhogy mire még egy lépést akarna tenni, már hason feküdt, és orrán kegyetlen ütést kapott.

A nagyságos úrfi nagyot röhögött, Sándor fölkapta a boldogtalan fiút, míg az úrfi gúnyolódni akarván, a sértett fiúnak nevetve mondja:

- Zsidó, nem mersz megütni! - mire a föllázadt gyermek csakugyan hozzávágott, s amannak a karjára vágott.

- Megállj, zsidó, majd bevádollak! - mondja amaz gőgös szemtelenséggel, mire a kis Kubi szemei könnyűkkel telének meg, és Sándorra nézett.

- Ne félj, nem hagylak! - szólt Sándor azzal az önérzettel, mennyi megszokott lenni a legelső diákban, kit, míg a tanítótól félnek, valamennyi diák tisztelni és szeretni szokott.

Remegve ment helyre a kis Kubi, s mire odaért, már Tujder is benyitá az ajtót.

Ünnepélyes csend lőn, a vérszopónak volt egy kéjmosoly az arcán, mi verekedési dühének, a kielégítendő vágy érzetének előjele volt.

Elmondá, hogy innen-onnan kiszabadulnak kezei alól...

- Hála istennek! - gondolák a fiúk.

...tehát használni kell az időt,... (Jaj!)... azért, aki még nem kapott verést, tartsa föl az ujját.

Kettő egyenesedett föl százötven közül, mégpedig Sándor és az úrfi.

Az első eminens ellen nem lehetett egykönnyen kifogást tenni, az úrfi pedig - úrfi, ami szintén kényes föladat, ha csak egy eltagadhatlan tény le nem billenti azt a serpenyőt, melyen a bot, vessző és korbács szokott állni.

- Több nincsen? - kérdi Tujder.

- Senki! - mondának a fölállók maguk.

- Üljetek le, - mondja bosszúsan a professzor, hogy így kijátszta a sors.

- Domine klarisszime! - szólal meg az úrfi - a Kubi megütött.

- Megütött?... - szólt gúnyosan fölemelkedve a professzor - tyere gi (gyere ki) tedd le mokodat!... Pül! (az iskolai vágó) hozd ki asz a firgás.

- Ártatlan vagyok! - riad föl a megrémült gyerek, érezvén, hogy a mai áldozatnak keserves napja lesz, azért tág torokkal mondá el, hogy lábai közé dugta a pálcát.

- Véletlenségből, domine klarisszime! - hazudék az úrfi.

- Ki ládotta? - mondja Tujder, mire többen is fölemelkedének, egyszersmind mondván, hogy Sándor éppen a fiúval jött.

- Megüdötte ez a sidó azt a fit, he?

- Igen, professzor úr, megütötte, - mondja Sándor, mire még a többi is elrémülten húzódott le ülőhelyére, - hanem amaz incselkedett!

Ez volt Tujdernál a legóriásibb vétek, s így alkalma esett a büntetést megkettőztetni.

- Hogyan incselkedett? - rohant kérdésével a beszédbe.

- Midőn már zúzott képpel fölkelt Kubi - mondja Sándor ünnepélyes komolysággal - az úrfi feléje tartá kezét, s azt mondá neki: zsidó! nem mersz megütni!

A serpenyő lebillent, s elkövetkezett a perc, hogy az úrfi a padra kerüljön.

- Húzzátok le,... ordított Tujder a prédára - add neki az a harminc gorpács, a piszonyság fogsz vágni!

- Én nem!... - mondja Sándor ünnepélyes hangon, - minőt Tujdernak még talán senki sem mondott ez óráig.

- Nem?... és ha hatvant fogsz magadat megkapni!

- Még akkor sem! - mondja a fiú annyi daccal, mennyit az önérzet mindig megad.

- Jó!... Pül,... sináld magad dolga, - az úrfinak kijárt a harminc azzal a jó segítséggel, hogy négy kamasz fogta, s midőn már ennek vége volna, következett a másik.

- Jézus! Mária! Szent József! - sikoltának a fiúk ijedten, látva, hogy Sándor előbb elhalaványul, s végre aléltan összerogyik.

Legyen ebből elég ennyi, ez irgalmatlan valóból csak azt közlők, amit lehet az illedelem miatt, elhallgatván a csalánozás és tüskézésnek borzasztó módját, most már csak azt kérdem, mi érzelemmel nőtt föl e három gyermek?

Az 1-ső, ki a szenvedésben nőtt föl.

A 2-ik, kit a megszokott árulkodás és az egyszeri megkorbácsolás a végső szeméremtől megfosztott.

S a 3-ik, kit e borzasztó eljárás gondolata is levert!

Higgyétek meg, hogy aki nemzetnek ítélő bírája akar lenni a jelenben, tanulja meg múltját, hogy elegendő merészsége legyen ne csak a pálcát eltörni, de hajszálát megmozdítani.

Hét vármegye mozdult meg az ősi fészekből, ahol egy rezes kard volt, mindenütt kötöttek hozzá egy embert, a sarkantyús csizmát leütötték a fáról, addig szappanozták a megkérgesedett szárakat, hogy belefért a tekintetes úr, hogy ott legyen az ökörsütésen, melynek kormos és mégis sületlen falatjából szívesen megevett egy darabot, csak a főispán úr asztalától ki ne maradjon.

Egy szabólegénynek megbecsülhetetlen tapasztalás volna a temérdek aranyozott ruha, mely messze földről ide vándorolt, valamint érdekes mulatság lenne végig elmondani az étlapot, melynek megvolt az a híres tulajdonsága, hogy mire a marhahús elkövetkezett, magamféle szegény ember már jóllakván, fölkelne és megköszönné a jó ebédet, pedig ha tudta volna, hogy még ezután jő csak a töltött káposzta, ha mindjárt nem fakadt volna is ríva, mint a német gyerek a lakodalomban, hogy a sok ételből már nem tud enni, de legalább elmorogná magában, hogy mért nem szóltak előbb.

Maradjon el tehát az étlap, maradjon el az érdemes szabocéhnek dicsőítése is, hanem kísérjük figyelemmel az időt.

Klein a nagy szélvész óta még nem találkozott a gróffal, - ki eddigi leveleiben meg sem említé a dolgot, hanem az az installációról írt és a fényes ebédről.

Klein úr, mint nemes ember, mai napon állt ki legelőször parádéra, és vékony lábaira meglehetős bő magyar nadrágot szabatott. Ekképpen öltözködve tisztelkedett a beiktatandó grófnál.

A szabó, ki a magyar ruhát varrta, átkozottul káromkodott, de csak magában, hogy a legény elcserélte a mértéket, mert a ruhapróbánál bőnek találta a megrendelt darabokat, hanem Klein úrnak esze az összedűlt majorokon járván, szüntelen azért szidta, hogy szűk neki a ruha.

Klein úr azon furcsa helyzetben érzé magát, mint a rossz diák, ki bizonyosan tudta, hogy olyant fognak tőle kérdezni, amit nem tud, tehát önkéntelenül megadta magát sorsának, csak még annyi érdekkel volt rá a jövendő, mint az egyszeri inasra, ki eltörvén az üveget, felfohászkodott, bárcsak már meg is vertek volna!

Környezete irányában nem annyira felsőbbségének érzetében, mindinkább ingerülten viselte magát és bosszantásait annyiban nem szakasztá meg, hogy hátha úgyis kitelik az esztendő.

A gróf azonban főispáni beiktatására készült s bármennyire meglepte is egy pillanatra a roppant anyagi kár, mégis szinte jól esett lelkének, hogy e csapás öccsét tán jobban érinté, mint őt. - Tehát semmi bánat, Klein a legalkalmasabb ember céljaira, hisz őt bizonyosan legjobban gyűlölik.

Megterem a dudva az út mellett, s ahelyett, hogy gyökerestől kikapálnánk, - szépen gondját viselik, porcelánedényben a gyógyszertárba teszik, jó lesz majd méregnek.

Klein a gróf előtt állt.

- Mi újság?... mi újság? - kérdi a gróf bizalmas arccal fordulva vissza a tükörtől, hol öltözékét végezé.

Klein úr hirtelenében nem tudta, mit feleljen.

- Foglaljon helyet! - utalja a gróf Kleint, ki még az ajtót is nyitva hagyta maga után, hogy ha elcsapják, könnyebben kiférjen ott, ahol bejött.

- Nos nem unta még meg Magyarországot?

Klein úr alatt megmozdult a szék, azt gondolván, hogy ez a bevezetés szép szóval annyit is tehet, hogy állj odább, azért minden bővebb értelem nélkül mondá:

- Szokni kell hozzá!

- Magam is hiszem, - hanem Klein, az ön dolga lesz engem utasítani, én minden embert ösmerni akarok a legelsőtől... Apropos, ki van itt valamire való ember?

- Legeslegelső mindenesetre az ifjabb gróf úr ő méltósága!

- Tudja öcsém... hogy a majorok összedűltek - kérdi hirtelen a gróf.

- Személyesen látta a szerencsétlenséget - mondja Klein elkomorodva és igen elszomorodottan.

- Hüm!... azt gondoltam! - mondja a gróf még mindig derülten, mintha maga örülne neki legjobban, hogy agyonverte juhait a szél - és mit szólt?

- A törzsöknyáj - beszéli Klein - egyetlen volt a hazában.

- Na, legalább most egy sincs - nevetett a gróf - hát még mit mondott?

- Hogy a veszteség megsiratni való!

- No hát, Klein barátom, mi aztán még se sírunk, - mondja bosszúkéjjel a gróf - a pénz rendelkezésére készen van, Klein - vegyen másikat, punktum!...

Végzi be a szót a gróf, oly derülten mondva a punktumot, hogy Klein úr egyszerre kényelmesebben érzé magát a ruhában, és szívesen kiugrott volna belőle, ha a derekán egy szíjjal meg nem lenne kötve.

A gróf nevetve váltott még néhány szót, aztán sietett elfogadni a megyei küldöttséget, melynek szónoka éppen Sándor volt, ki egy hónapi szabadsággal elhagyá a pozsonyi országgyűlést.

Ezen is átestek, a fényes bevonulás is megtörtént, a négy járási szolgabíró megemelte nagy székében a főispánt, az ökröt megsütötték, meg is ették, - az ebédet is elfogyasztották, hanem azért az esteli órákban a főispáni szállás éppen úgy tömve volt, mintha még egy ebédet akarna föltálaltatni.

Míg a nagy termet a hölgyek lepték el, addig a melléktermekben a karok és rendek foglalák el az üres helyet, hanem a harmadik szobában Sándor körül oly nagy csapat tolongott össze, hogy aki egy emberszámmal közelebb állhatna hozzá, megadna három ezüsthúszast.

- Hogy is hívják, - uramöcsém? - azt a grófot? - mondja ami egykori csézás táblabíránk, Tapadó, majdnem kidagadt képpel nézvén egy könyvet, melyen ezek a szavak valának:

- Hitel, - írta gróf Széchenyi István.

- Hát nem tudja elolvasni, bátyám, a könyvnek címét?

- A patvarba, hogy ne tudnám elolvasni, uramöcsém, hanem maga mindig Szécsenyiről beszél, pedig ide az van írva: Széchenyi.

- Az éppen Széchenyi! - mondá mosolyogva Sándor.

- Aztán ő maga írta ezt a könyvet?

- Bizony furcsa kérdéseket teszen, kedves urambátyám, - hisz ott van kezében a könyv, s rá van nyomva, írta Széchenyi István.

- Látom én azt, öcsém!... hanem aztán az a gróf könyvet is csinálna?

- Itt a példa, hogy csinál.

- Aztán, kedves öcsém, - tudna egy gróf könyvet csinálni?

- Hát ki csinálná helyette?

- Ki-e?... hüm,... ott van a szekretáriusa! - mire Sándor a kérdést ismételve mondja.

- A titkára?

- Tessék?... - mondja a másik nem értve az új szót.

- A titkár?

- Mi a manó az? uramöcsém! - kérdi bamba képpel a másik.

- Ez most a magyar neve a szekretáriusnak.

- Talán bizony nem tetszik ez a szó?

- Semmi esetre sem, édes urambátyám, azért magyar nevet adtunk neki, mit aztán ön is...

- Mi az?

- Ön, édes urambátyám - azaz maga, - csakhogy így mondják azt most, ön!

- Uramöcsém! vallja meg igazán, maga most engem bolonddá akar tenni.

- Ahhoz nem volna kedvem.

- Bizony restellném is ilyen fesztivitás...

- Ünnepély, édes urambátyám.

- Már annak is más neve van? - kérdi újabb bámulással az öreg.

- Kénytelenek valánk ezt a szót is magyarítani.

- Csakhogy van-e egy ember ebben a szálában...

- Teremben, urambátyám, teremben, a szálát most már teremnek hívják.

- A patvar üsse meg a dolgotokat, hisz én már így nem értelek meg benneteket.

- Majd megtanulja urambátyám is éppen úgy, mint más.

- Aztán már tudna valaki így beszélni, ahogy uramöcsém beszél?

- Igen sokan.

- Még az a Széchenyi gróf is, ki ezt a könyvet írta?

- Éppen ő az elnöke a magyar tudós társaságnak, mely ezzel foglalkozik.

- Hát mégis ő írta ezt a könyvet?

- És nem akarja elhinni, urambátyám, hogy ő írta?

- De hisz pénzért árulják ezt a könyvet?

- Ingyen csak nem adhatja a könyvárus.

- De adhatná a gróf, elég pénze van neki, hát miért kíván érte pénzt?

- Most adott hatvanezer pengőt a tudós társaságra, s ha még ráadásul minden ember egy ingyen példányt kíván, úgy nem lesz elég az egész jószága a nyomtatási költségre.

- Aztán mit ír benne ez a Széchenyi gróf?

- Bizony kevés dicséretest mirólunk, sőt megmondja bíz az, 1-ször: hogy nem tudunk gazdálkodni, mert az úr is csak olyan ekével turkálja a földet, minővel száz esztendővel előbb az öregapjának öregbérese, 2-szor: egy pár holdat fölturkálunk egy kis búza alá, a többi aztán legelőnek marad, 3-szor: minthogy pénzünk nincsen, emberségünk sincsen; mert míg a hollandus azon töri fejét, hova tegye pénzét hármas kamatra, addig a magyar nemes ember azon vakarózik, hol kap ötvenes kamatra, 4-szer: folyton veszekszünk, és készek vagyunk egy hold búzaföldért elpörleni tíz hold rétet.

- És ez a könyvbe van nyomtatva?

- Szóról-szóra, hanem még ez csak elöljáróbeszéd.

- Csak?

- Csak bizony... hanem aztán jő a hadd el hadd,... csak győzze nyelni az ember.

- Aztán valakiről írja talán ő ezt a könyvet?

- Ránk illik az a könyv, urambátyám, de mintha csak mértéket vett volna.

- Járt-e erre mifélénk az a gróf?

- A múlt esztendőben két hónapig járta meg velünk a megyét - mondja Sándor, mire a spektábilis húzódozni kezdett, és szinte megörült, mikor látta, hogy Sándor távozni akar, s körüle a többiek is szétmentek.

- Uramöcsém! - szólal meg aztán a spektábilis, félrehúzván Sándort - én mindig böcsültem, szerettem, tiszteltem uramöcsémnek édesapját is, hát még kedves öcsémet! azért mondja meg nekem, látta-e már azt a Széchenyi grófot?

- Akárhányszor.

- Beszélt is vele?

- Akárhányszor.

- Nem mondta azt, hogy jártában-keltében valakinek a háza táját úgy körülnézte volna?

- Ösmeri az, édes urambátyám, az egész országot úgy, mint én a tenyeremet.

- Ne beszéljen!... talán még a mi komposszesszorátusunkat is?

- Hatszor is megálltunk a faluban, néztük a gazdálkodást.

- Aztán az ilyenről persze ír is.

- Mégpedig jó vastag tollal, mint följebb is mondám.

- De nevét nem mondja senkinek?

- Azt nem teszi, de hogy a patvarban is tartaná fejében valamennyi ember nevét?

- Az enyémet nem említette soha?

- Egy szóval sem, azért jót állok.

- Na,... az isten áldja meg uramöcsémet,... én most már haza megyek, mondja a spektábilis szép csöndesen és észrevétlenül zsebébe csúsztatván, magyarán mondva, ellopván a könyvet, - most már jó éjszakát kívánok, - hanem még egyszer, mondja meg, édes öcsém, de igazán, - hát mégis tudna az a gróf könyvet írni?

- És miért tartja ön azt lehetetlenségnek?

- Hüm!... hisz nem lehetetlenség uramöcsém, - hisz a könyvet is ember írja, hanem ha már valakinek annyi jószága van, mint annak a grófnak, minek annak az ész?

- De ha megvan, mit csináljon?

- Ej, uramöcsém, mindenre tud felelni,... most már nem is kérdem tovább.

- No hát én kérdezek egyet, urambátyámtól, - de igaz lelkére mondja meg.

- Mit mondjak, édes öcsém?

- Hiszi-e már urambátyám, hogy gróf Széchenyi maga írta ezt a könyvet?

- Mi tagadás benne,... édes öcsém,... most sem hiszem én.

- Hát azt hogyan hiszi el, urambátyám, hogy maholnap a Dunán gőzhajón fogunk járni?

- Kurvanyád, édes öcsém, - bizony még ezt a bolondot is én velem akarod elhitetni.

- És bátyám, senkitől sem hallotta volna ezt a hírt?

- Hisz, öcsém, a bolondot minden ember beszéli, de azért nem szegődik hozzá az okos ember.

- Na, urambátyám, meghiheti, hogy félév múlva gőzhajó jár a Dunán, s nem lesz kénytelen Pesttől Pozsonyig forsponton járni, hanem gőzhajón ehetik, ihatik, alhatik, beszélhet, olvashat, sőt még sétálhat is, végre azt veszi észre, hogy Pozsonyban van.

- Bizony, bizony még bolonddá tennétek az embert, öcsém! jó éjszakát.

Ezzel az öreg elment.

Talán úgy is gyanítják önök, hogy ami emberünk egész éjen át a Hitelt olvasta. Némely helyen úgy kivizesedett a homloka, mintha megmosdatták volna. Annyira hasonlított hozzá egynémely alak, szinte már várta, hogy a túlsó oldalon kiírja a nevét.

Fölvirradt a nap, a megyeterem fulladásig tömve lőn, az országgyűlési utasítások jövének vita alá.

- Tekintetes karok és rendek! - szólt a lelkes ifjú gróf.

Lenyűgzött népünkért emelek szót, hisz a jóravaló barmot is megsajnálja az ember, kivált ha magáé, melynek bizonyosan hágy annyi időt, hogy falatját megkérőzhesse, s az a szegény jobbágy nap hosszában dolgozván, tizenkét órakor dől ki az eke mellől, hogy egy óra múlva, törvény szerint megint helyre álljon!... hisz, uraim, ha keresztények vagyunk, ez isten elleni vétek!...

Még köhögni sem mertek, míg végre a nagy csöndben ami hitetlen Tamásunk ezt súgja a szomszédjának:

- Szomszéd uram! Akármit írhat az a Széchenyi gróf, de itt már a gyékényt húzzák alólunk, - azért táltsuk föl szánkat! amint hogy föl is kelt.

- Méltóságos főispán urunk, tekintetes karok és rendek!

Hiszen hát jól van no, nem mondom én, hogy a paraszt kutya, - az is ember, hanem ha már az előttem szóló méltóságos gróf úr a parasztról gondoskodott, - mi rólunk szegény urakról se feledkezzék meg, hanem ha már naponkint egy órát elfog, hát akkor a paraszt meg száznégy nap helyett szolgáljon száztizenkettőt.

- Éljen, éljen! - harsogának a másik oldalon, mintegy fölébredve a megkezdett ellenszó után, és bátran szembe kezdtek szállni.

Megkezdődött az alkotmányos életnek természetes menete, az eszmék utat vágának, - hadd menjen a kezdet saját útján. - Nincsen oly ütközet, hol a harcosok közt sánták és bénák ne támadnának, de az a harcosok dolga! Mi gondunk arra, hogy a malomkövek elvásnak, csak a magot őröljék le, és ha már nyolcszáz évig védelmezték ezt az alkotmánygépet, lássuk már valahára, mi hasznát lehetne venni?

Keressük meg azt a régi viskót, melyet az idő csak azért nem bírt szétmosni, mert amennyit kívülről leáztatott az eső, a belsejére ugyanannyit ragasztott a szenny.

Még mindig Jakabé a csárda, jól érzé magát ez elátkozott helyen, hol csak a zivatar fogott meg egy utast, ki aztán az icce bort még sem bírta ott benn meginni, hanem kiállt vele a csárda elejére, hogy belefolyasson néhány csöpp esőlevet, különben a méregkeverék földhöz verte volna.

Mint az óra ketyegője járt ki s be egy megcsöpörödött vénasszony, kinek a mostani formájából téglázóvas nélkül ki nem egyengetne az ember annyit, hogy a régi bőrére ösmerhetnének, hanem én csak azt mondom, hogy az Sára asszony vala, kibe a lélek most már csak hálni járt, hanem megkapaszkodhatott benne, hogy egész éjszakán át ki nem köhintette.

Egész nap lelkiismeretével számolt, azaz, hogy a kezére bízott négy-öt icce pálinkából elcsípvén egy-egy kortyot, a hézagot vízzel pótolta ki, legalább aki megissza, tovább el egy napot, őt már amúgy is csak azért nem vitte el az ördög, mert egymagáért a csárda felé még az is röstellt kerülőt tenni.

Vásárosokat kapott útban a zivatar, s minthogy már a kocsi alól is kimosta őket a zivatar, kénytelenek voltak lucskos gebéiket a "Pipagyújtó"-ig kergetni, hol száraz alá érnek.

Lassankint megnépesedett a csárda, s utóbb az eső csurgását fölérte a zaj, melyet a beszélők támasztottak.

Megint új vendégek jöttek: egy sudaras bajuszú ember, kiben mi a rég nem említett Pistára ismerünk, míg a másik egy darab kék köpönyegben éppen Tanti volt, kien még csak annyi változást sem tett az idő, hogy meglátszanék rajta, vagyis inkább borzas fején, egyetlen-egyszeri fésűkaparás.

Helyre vergődének, s a szűr alól egy csutorát húzván ki Pista, jobban mondva István, Tantit csak azért nem kínálta meg, mert már messziről nyúlt a csutoráért.

- Ha igaz volna, mind jó volna! - mondják a hosszú asztal ellenkező végén.

- Hallotta kend? - kérdi közbeszólva egy másik.

- Hallottam ám, saját füleimmel, mikor a gróf mondta!

- Meg is értene kend egy grófot!

- De bolond ember kend - válaszol a másik - hisz úgy beszél magyarul, mint én vagy kend.

- Kend is látott ám grófot - felesel a másik - van is ám olyan gróf, aki magyarul tud!

- Ejnye! hát bolond vagyok én, vagy vak, vagy süket?... - lármázik amaz,... hiszen ott álltam a nyitott ajtónál, mert a nemes urakkal voltam fuvarban, hát velük együtt csak megvoltam, és ezzel a két szememmel láttam az ifjú grófot, a főispánnak az öccsét, - meg a magam fülével hallottam, mikor beszélt, - utána meg az öreg nagyságos úrnak a fia, aki diétára van, - pedig hisz még az beszélt ám a szegénység mellett.

- Hát mit mondott az a gróf?

- Azt mondta, hogy: Már iszen... akár erre, akár arra,... voltaképpen,... még hát hogy... aztán,... - akadozék a beszélő, végre nagyot kiált: nem tudom én olyan szépen elmondani, elég az hozzá, azt mondta, hogy a jobbágyember is... ember.

- Nem hiszek én annak a grófnak, hallja kend! - kételkedik a másik.

- Hát az öreg nagyságos úr fiának sem hisz kend? - mondja Pista.

- Nem hiszek én annak sem!

- Nem?... pedig az nem gróf.

- Hagyján, ha nem gróf is, de azért csak úr az is!

- Nekem sem hisz kend? - szól Pista.

- Talán kend is az uraknak fogja pártját?

- Nem szorultak azok arra, hallja kend, hanem azt mondom, hogy a jóravaló kutya sem ugatja meg azt, aki falatot vet neki.

- Beszélhet kend nekem, kend is csak olyan ember, hogy nappal szűrben jár, aztán éjjel meg kaputrákot vesz magára.

Kicsinybe múlt, hogy a csutora fegyverré nem vált, hanem Tanti fölkapta a hegedűt, s a feleselő mellé húzódván, egy keserves nótába kapott.

Elkeseredett kezében a hegedű, hogy szinte keresné az ember, hol árad meg könnyűje a száraz fának, melyből oly keservesen jő a hang, mintha belül a fájdalmat oldanák meg benne. A durcás paraszt két könyökről hallgatta a cigányt, kinek képéről lemaradt minden huncutság és elszomorodott vonására úgy kiül a bánat, szinte kérdezné az ember, ki bántott téged Tanti?

Még mindig szólt a nóta, s a feleselő paraszt fejét mindinkább lehorgasztja kezei közt, a nesztelen csárdában kezdi hallani saját szíve lüktetését, melyet nem a harag, hanem a bánat tett ilyen zajgóvá.

Lassan-lassan elfeledi magát, a vér meggyúl ereiben a hangtól, mely oly bódulttá tette, hogy ha kérné most valaki, leoldaná nyakából a szűrt, de még az inget is, hisz kalapját most kapja le fejéről, és az asztal közepére vágva mondja:

- Cigány! mi az ára ennek a nótának?

Nem szól a cigány, ki saját hegedűjének hangján a hetedik mennyországban jár most, és még vagy fél óráig jártatja meg együgyű lelkét a láthatatlan világban, s midőn a fáradt kéz a legcsöndesebb hangon fakasztja le az utolsó keserves hangot, mintha csak oly későn ért volna füleihez az emberi hang, akkor felel a kérdésre:

- Nincsen annak ára! - mondja a cigány inkább keservvel, mint gúnnyal.

- Itt a pénz cigány! - lármázott a paraszt egészen megbolondulva vágván ki egy ürgebőr erszényt, melyből húszasok és tallérok dagadozának ki, s a paraszt fölegyenesedve kiáltja: - elég lesz-e ennyi?

- Mondtam már - feleli egykedvűen a cigány - nincsen annak ára!

- Nem is volt?

- Megadták már, míg pedig akkora bankót, hogy ha a kend kipire ragastanám, nem látsanik ki alula! - mondja Tanti kihúzván egy százas bankót, melyet a paraszt elébe az asztalra vágott.

- Ki adta azt, Tanti?

- Csakhogy adta, - pedig ezsírt a nótáírt adta! - azstán nekem adta, pedig ott voltak a cseh muzsikások is, azsoknak is adhatta volna, azstán mígis nekem adta, mert azst mondta: ezs azs ű nótája.

- Jóravaló magyar ember lehetett az!

- Azst hisi kend?

- Hiszem is, mondom is!... - lobbant újra a paraszt.

- No, ne mondja ked? - ingerkedék Tanti, - mert majd megbánja ked?

- Debiz isten, szentháromságugyse mondom.

- Ne bolonduljon ked, - hisen tudom, hogy a bor mondatja kenddel, - hisen előbb kicsibe múlt, hogy össe nem sidta kend!

- Én?...

- Ked bizsony, mert azs a gróf adta ám, kiről azst mondta ked előbb, hogy nem hisen neki! - bizonyítja Tanti megint hegedűre kapván, s vagy félóráig megint azt a keserves nótát húzta, mire a másik újból elmélázván, utóbb megállítja a cigányt, harsányan kérdezve:

- Mondtam?...

- Mondta bizony!!! - felelének a körülállók, mire amaz tarisznyáját fölkapván, fejét csóválgatá egy darabig, utóbb kezét nyújtja a cigánynak ezzel a szóval:

- Tanti!... előbb bolondot beszéltem!

A társaság lassan bomladozni kezdett, az eső nem akart megállni, némelyek azért mégis csak nekivágtak a keserves időnek, és így egyik a másik után menvén, majdnem megüresedett a csárda. Végül míg Pista maradt és a cigány, ki azonban kevés kedvet mutatott az utazásra, mert a kék köpönyegnek megvolt az a jó tulajdonsága, ami a gazdájának, hogy vizet nem szeretett inni.

Rászánta magát, hogy a csárdában várja meg a zivatar végét, azaz: ott is maradt.

Jaj!... Jaj!... nyögött Sára asszony a konyhában, Tanti pedig a feje alá gyűrvén köpönyegének gallérját, miután hegedűjét egy sarokba elhelyezte, nagy hamar elaludt a három napi korhelykedés után.

Az idő nem akart változni, a megeredt eső nem bírt leszakadni, pedig az országúton még elég ember volt, de a legjobb ló sem bírt, az ázalékon sebesen haladni.

Jakab későn indult meg a vásárból, s őt is az útban kapta a zivatar, s már majdnem döggé verte lovait, hogy mégis a csárdához érjen, mert már annyira meglucskosodott, hogy most már nem magáért búsult, hanem a bankjegytömegért, mely tárcájában összegyűrve volt.

Mióta gazdaggá lett, csak még egy aggodalma volt, tudniillik, hogy Sára asszonyt eltegye láb alól, nehogy kiszabadulván a férj, a nemes levelet kikérhesse tőle, pedig ez alkalmatlan tréfa lenne, ha a nagy árért Kleint háborgatná valaki.

Kezében kelle tartani az arany madarat, s ha már emberhússal él, egy olyan vén asszonyért, mint Sára néne, nem nagy kár, hanem a lélek az oldalához van nőve!

- Tehát mégis méreg! - jegyzik meg önök.

A világért sem, Jakabnak több esze van, mint hogy nem tudná, mikor pottyan le a gyümölcs a fáról, azért a világért hozzá nem nyúl, hagyja a boldog természetre, hisz az is meggyilkolja saját teremtményeit, tehát minek megrázni a fát, majd lehull a gyümölcs. Csakhogy Jakab nem azt várta, mikor megérik egészen, hanem mikor végképpen - lerohad.

- Egy kis pálinkát adjon, Jakab! - rimánkodék az öregasszony, kin végre mégis megkönyörül a pogány, és ad neki egy kupicával, aztán megmondja neki, hogy most nem ér rá beszélgetni, lemegy a pincébe, - pedig oly bizonyosan tudja, mint kétszer kettő négy, hogy a torkos állat még a borszeszből is benyel egy kortyot, mert a pálinka már gyönge a gyomrának. De csak hadd nyelje!

Végre minden házból kilökték az iszákos párát, s íme Jakab a csárdában ád neki két hét óta helyet.

Jöjjön tehát a keresztény világ, tegye ki szívét a boncoló asztalra, és éppen Jakabé mellé,... lássuk, melyik puhább, lágyabb?

Na, de ne feszegessük a dolgot, hadd játsszék a gyermek a dióval, - most még gyönyörködik benne, pedig ha fölütné a férgest, héjastól eldobná.

Végre megnyílt az ajtó, Jakab nyitott a sötét szobába, és előkereste a vakablakból a gyújtót, s egy mártott gyertyát meggyújtván, a bormérőben levő lomtárban hamar ruhát váltott.

Tanti azonban egymásra aludta a három éjszakát.

A neszre bejött Sára is, jobban mondva bedűlt, mert egy sajátszerű bódulás lepte meg koronként, és irtóztatón bőgött.

Erre lehetetlen volt föl nem ébredni, hanem Tanti csak annyi fáradságot vett magának, hogy fölnézett, vajon farkas-e vagy medve, mit a zivatar a csárdába tévesztett?

Megösmerte Jakabot, ki gyertyatartóval kezében sietett az ajtóhoz, hol Sára még mindig ordít.

- Jaj!... hol az a víz?... ide azt a vizet!...vizet...

- Thalán a phálinkát akarja khed megkeverni? - okoskodék Jakab.

- Vizet iszom... vizet iszom! - ordított az asszony, mire a cigány felkönyökölve mondja magában:

- Ez is régen nem ihatott vizet, igen nagyon megkívánta, hogy így ordít érte.

- Vizet!... Jakab,... vizet, mert mindjárt meghalok.

- Mit hagy khed nekhem thestámentumban? - mondja a zsidó, kinek ez a látvány kedvére volt, mert hisz ő ezt már számítással várta.

- Az ördögöt hagyom, aki elvisz!... - bőg az asszony - adj egy csöpp vizet, mert meghalok,... zsidó, könyörülj rajtam! - mondja az asszony, föltápászkodni akarván.

- Majd én most vízért szaladok, csak lesd, - mondja a zsidó az időre gondolván.

- Meghalok!... meghalok! - volt az egyhangú felelet.

- Mit izen khed az urának? - jegyzé meg Jakab.

- Azt izenem, pogány, hogy a nemeslevelét neked adtam öt forintért zálogba, nálad keresse! mondd meg neki, mert holtom után is kiátkoz érette a földből!

- Csak adja khed ide az üt forintot, mindjárt visszaadom!

- Nem lehet!... nincsen időm,... meghalok!... - végül az asszony egy irtóztatót bődült, mire az erőlködésben visszarogyott, és szájából kék láng lövelt, meggyulladt benne a pálinka!

Tantinak szeméből odább állt az álom, a boldogtalan nőnek végső kívánságát hallván, megmozdult zsebében a százas bankó, fölkelt helyéből és a zsidó mellé állt, ki iszonyattal nézett a végvonaglóra, s babonás lelkében a félelem képei tolakodtak elő a gyérvilágú csárdában.

- Hol az a nemeslevél? - kérdi izgatottan Tanti, mire a zsidó ijedtében térdre rogyva mondá:

- A nagyságos plenipotenciás órnak adtam el! - szólt a zsidó halálfélelmében, a sötét alakot egyenesen az ördögnek nézvén.

- Itt az öt forint! - mondja Tanti, pénzét kotorászva elő, mialatt Jakabnak is ideje volt az ördögöt bővebben szemlélni, s akkor veszi észre, hogy a cigánynak tette a vallomást.

- Ki hítt ide? - mondja a zsidó fölugorva.

- Nem azst akartad te mondani, hogy ki hítt ide? hanem hogy miért nem vitt el előbb azs erdeg!

A zsidó oly ostoba lett zavarában, hogy még a legközönségesebb hazudságra is képtelen lőn, egy oldalról egy borzasztó hullát, másik oldalról egy kellemetlen tanút látván, kit hirtelenében csak azért nem ütött agyon, mert 1-ör nem bírna vele, 2-or nem is meri.

- Iszol egy khis phálinkhát? - mondja Jakab annyi mosolygással, mennyit az irtózat és félelem megszenvedhet, azonkívül oly erősen verte a víz, mintha a két héttel előbb bevett orvosság is még csak most használna neki.

- Nem iszom! - felelt amaz határozottan.

- De nagyon jót adok, igen jót, - biztatja Jakab a cigányt.

- Nem seretem a jót, nagyon elsoktam tüle, azsazs: hogy nem is adtál még jót soha.

- Adok most - bíztatja Jakab - most the az én vendégem vagy.

- Talán csak belim serettíl?

- Igazán, - lásd, csoklottam, nem thodtam elállítni, hanem megijesztettél, azt gondoltam, hogy te vagy az ürdüg, hanem az igaz, hogy hasonlítasz is hozzá.

- Hej! ha én volnék azs erdeg,... hallod-e, Jakab? én már csakugyan elvittelek volna.

- Pedig lásd, én ürükkhé szerettelek, - mennyi bort megitthál khontóra!

- De megfizsettem!

- Megfizetted?... bolond voltál, hogy megfizetted, úgy szeretném, ha most is adósom volnál, gyere igyál, idd meg minden phálinkhámat.

- És astán mit csináljunk?

- Aztán elengedem minden adósságodat, gyere igyál.

- Nem isom, Jakab,... hanem mivel látom, hogy nagyon féls, most könnyebben megfogadod, sedd föl a sátorfádat, azstán hordozsóskodjál el a vidíkrül.

- Nem lehet!... - mondja Jakab elszántan.

- No hát én megyek, hogy minél kevesebb ideig lássalak, mert esembe jut minden ross borod.

- Ne menj el, Tanti!... - rimánkodik a zsidó - beszélgessünk az éjjel.

- Én már kibesélgettem magamat, - azstán ha többet mondaník, azst is megmondanám, Jakab, hogy náladnál már becsületesebb embert is akastottak.

- Thalán the magad is megtennéd?

- In?... - mondja a cigány... - nem mondom, hogy pár kevír ludat nem visek el a másvilágra a tieid kezsül, Jakab, - hanem a lelkedet csak csípeld magad.

- The mégis ellenségem vagy?

- Ha mégis hegedilni tudnál, segény pára, akkor nem mondom, de mikor rongyot sedtil, sohasem kívántam el a mestersíged, hát miért legyek ellensíged?

- De mégis árthanál, ha módját thodnád?

- Bibast vagy!... - mondja Tanti,... - a csigány soha sem lop sovány ludat,... diót le nem veri, míg magátúl meg nem írik,... hát kendermagot sem vetek, hogy a nyakadra ketelet fonjak, majd kelt rád a vármegye.

- Bolond cigány,... hanem ha úgy öltem volna meg ezt a vén asszonyt, most mégis the volnál az első, aki khibeszélné!

- Jakab!... - mondja a cigány a bántódás keserű gúnyjával,... nem tagadom, nem válik belülem sent,... megettem a más pecsenyíjit,... hanem a nyelvemmel nem kerestem míg a kenyeremet!... Jakab, - árulkodó csigányt míg sohasem láttál!

- Becsületes ember! - mondja Jakab, aztán elgondolta magában, - mégis jó az ilyenféle ember, ha szükség van rá.

- Jó ícsakát, Jakab! - mondja a cigány, de a zsidó vele együtt megindult, nem akarván a hullával egy födél alatt maradni, hanem a cigány elsietett előle az úton, hogy ne legyen kénytelen vele beszédbe eredni.

A zivatar elvonult, az ég csillagai derülten fénylének, míg a földön két gyalogoló járja a csatakot, egyik saját lelkének nyugalmában, míg a másik a lelkiismeret küzdelmével, erős, de mégis azon sajátszerű bizalommal, hogy miután saját lelkét rég pokolra kótyálta, most egész bizalommal máséhoz támaszkodik.

Emberek, emberek, ne űzzetek vásárt az emberek lelkével, ne pusztítsátok ki, hisz nem oly kelletlen portéka az,... néha-néha mégis megáldanátok a sorsot, hogy el tudott rejteni egy olyan lelket, melyet megmérgezni nem volt alkalmatok.

Míg a két gyalogoló a falu felé tartott, utánuk erősen beburkolt négy lovas hintó jött, benne az újonnan beiktatott főispán ült, mégpedig másodmagával, az újonnan alakult maradópártnak fejével, egy hatalmas méltóságos úrral, ki midőn a főispán a középosztály egy föltűnt emberéről beszélt, éppen a csárda előtt azt mondá:

- Ej!... ez a középosztály kaputban jár, hanem azért az is csak paraszt.

Szegény középosztály! mi vagy már most? alulról fölfelé úrnak néznek, fölülről lefelé parasztnak, éppen úgy, mint akit látócsövön néznek, egyik felől igen kicsiny, a másikon igen nagy.

Előtted a tizenkilencedik század második negyede, virulj a tettekben, vagy rothadj a tespedésben, ütött a válság órája, választanod kell!

És választott!

Hány ember hallotta már: hogyan nő a fű? mintha az is olyan sírva-ríva jőne a világra, mint a gyerek, mely ha véletlenül cigánynak született, még úgy is járhat: hogy előbb megverik, s aztán küldik korsóval a kútra. Bölcs férfiak! Megalkudtatok azon, hogy az ördög nálunk fekete, Afrikában pedig fehér, de azt nem tudjátok megmondani, hogy amelyik titeket elviszen, milyen lesz az, fekete vagy fehér?

Mit tudtok ti, papírt rágó férgek? tudománytok olyan, mint az a száz forintos bankó, melyet a gazdája lenyelvén, hasznát senki sem veheti.

Mi az amott a nagy pusztán? vad lova nyakáról habzik a tajték, mert érzi a ló, hogy valami a hátára nőtt s meg nem inog rajta.

Mi ez? talán egy kóbor angol, ki otthon nem lelt elég szilaj lovat, hogy ügyességből sebes futamat közt a ló farán megüljön?

A puszták fia ez! ki még alig látott egyebet, mint eget, földet, s ezen egy pár szétugrasztott barmot, s talán maga is azt hiszi, hogy egyedül van a rónán, hol az ember szeme végig nézni sem tud, pedig az isten szeme néz le rája, talán az titkon gyönyörködik benne, mikor ezt a jó fajt huszárnak teremti.

Huszár, huszár, de szép furcsaság vagy!

Hogyan van az, hogy ami teremtett olyan, mint ő maga, azaz huszár: az csak a pajtása! legjobb barátjára pedig ráül, s az: a paripája! - és még a csizmájának is van egy ellensége: az pedig - a bakancs!

A kis Sándort, már látók, nézzük meg a másik testvért is, Pistát, ki édes apja után ment a delelőre, éppen ott, hol a ménese legeltet.

Alig tíz éves a gyerek, - mezítláb futtatja az apja egész nyár hosszában, - de mert magának nincs, teletömi szalmával az apja sarkantyús csizmáját, hogy vékony lábáról le ne maradjon az a nagy szerszám, - fölkéredzik a méneshajtóra, úgy megy alatta, úgy kényeskedik a ló, mintha csak a maga csikaját hordozná!

Nem fél?...

Dehogy fél, - úgy belenő abba a lóderékba, mintha az úristen most őkigyelmét huszárnak próbálná.

- Szállj le Pista, szállj le! - kiált rá az apjuk, mit a gyerek csak azért hall meg, hogy úgy tehessen, mintha nem hallotta volna, s még egyet fordul kényeskedő lován, szinte jól esik még az a kicsi, míg az apja újra rá nem rivall, persze hogy az ilyen gyerekféle jószág nem ereszti el egy könnyen azt a megízlelt jót, s amint rajtakapják a torkosságon, kárát vallja ugyan, de hát éppen azért egyszer utolján még megnyalja a tálat.

- Mondom, hogy szállj le, gyerek - kiáltja az öreg - mert majd leveszlek a lóról!

- Hiszen leszállok már - csak hadd vetem le ezt a csizmát! - mondá a gyerek lovon ültében rugdalván le az apjáét, - mintha a földön azt nehezebben tenné, - hanem jól tudja az öreg, hogy a gyerek amíg lehet, le nem jön a lóról.

Még most is ott üldögélne Pista öcsém, ha egy tréfálkodó bojtár csizmástól együtt le nem húzná.

- Gyere le, Pista - szólt a kötekedő bojtár, - Gyurka bácsi amott legelteti a falu teheneit, azt mondja mutat neked valamit.

- Mit mutat? - kérdé aztán a kíváncsi gyermek.

- Egy kis csíraborjút - felelé a bojtár - annak a bőrét neked szánta, ha majd bakancsos leszel!

Erre a lángra lobbant gyerek a sarkantyús csizmát kapta föl, s ha talán az apjuk közelebb nem jő, bélyeget hágy a kötekedő bojtáron, ki amint látszék bakancsosnak csúfolgatta szegényt.

- Hát a lecke hol van? - kiált közbe az öreg, Pista öcsénk felé, s öreg szűrujjából egy kopott könyvet húzott elő, a gyereknek kínálván, amiért az csak oly formán nyúlt, mintha a görcs húzná össze a kezét, hanem az apjuk akkorát nézett egyet, hogy a gyerek keze szinte megnyúlt tőle, s míg az öreg a gyepre heveredék a delelő bojtárok közé, addig a gyerek is megfogódzott a könyvben.

- Hadd lám, mit tudsz? - kérdezkedék az öreg, kinek éppen most jutott eszébe, hogy egypár ábéabot öklözzön be kedves magzatjába: talán éppen azt gondolván, hogy ha már a lovat is megüli a gyerek, talán az ábécében sem törik el a csontja.

Apja mellé kuporodott a gyerek, vadakat nézvén, hol a betűkre, hol meg a kötekedő bojtárra, ki szinte megéhezte, hogy a gyereket az apja iskolába fogta, s odasúgta a gyereknek, silabizálja ki: b... a - ba... bakancs! s mire az apa is a professzorkodásnak neki feküdt volna, a bojtár is készen volt egy röhögéssel, mit úgy kalap alól küldött a gyerekre.

- Kezdd el már! - szólt az öreg, mutató ujjával belebökvén a könyvbe éppen ott, hol a betűk párjával állanak együtt, hol az ilyen süldődiákot silabizáláshoz szoktatja az ember.

Nagy mérgesen odanézett a gyerek, és összeszorított fogai közül csendes hangon szuszogott ki egy át, mintha éppen kínjában a betűt akarta volna megharapni.

- Odább, odább! - bíztatá az apjuk.

- A... b...

- No mondd rá!

- Ab!

- No csak odább.

- B... a...

- Ne nyöszörögj, hanem mondd rá: b... a - ba!

- Nem mondom én, - szólt makrancoskodva a gyerek.

- De pedig mondod, - riadt föl az apja - mert úgy elverlek, hogy többet is mondasz, mint kéne!... Mondd rá hát: b... a - ba.

A gyerek egy kukkantást sem tett, hanem a bojtárra nézett, ki a szájával szinte azt a formát csinálta, hogy ba, hanem a gyerek még azt is tudta, hogy az a bakancsot érti.

Az apa nem az az ember volt, aki megszokta volna a szóval való bánást, hanem ami egy szóra nem ment, hát azon aztán a öklével segített, de míg a szűrből kikészült a marka, addig a gyerek is a talpán állt ám, s minthogy öklével a bojtáron bosszút nem állhatott, tehát a nyelvéből mutatott neki egy jókora darabot, s aztán pedig tele torokkal visítá:

- Eb lesz bakancsos!

Ezzel aztán el a tizedik határig, vagy még azon túl is menne, ha az apja a ló hátáról, mint a csikót szokás, el nem csípi szegényt.

- Megfogtalak úgy-e? - rivallt rá az öreg.

- Nem bánom, ha megnyúz is kend, - bakancsos még sem leszek, meg azt sem mondom, hogy bé... a...

Az öreg látván a gyermeknek dacoló arcát, sokkal inkább örült, hogy a gyerek valamire tartja magát, - azért szépen szóla hozzá, meg is alkuvának, hogy a tanulásból a béaba kimarad, csakhogy a bakancshoz közel se járjanak!

Ilyen magból terem ám a huszár!

Néhány évvel megint odább vagyunk, de a részletekbe nem akarunk beleereszkedni, és megelégszünk, ha jövendő alakjaink az elhagyott időben a cselekvésbe nőnek, - s e jövendő alakok az eddig fölhozott fiúk és egy nemzet, mely újjá született és óriásilag kezdett nőni. Szja! ilyen csodák megtörténnek, és miért nem? bebizonyított dolog lévén, hogy egy múmiának sírboltjában talált vöröshagyma ezer év után jó földbe kerülvén, újra kihajtott.

Verbőczy nem volt oly idős múmia, hogy belőle ne lehetett volna valamit újjá teremteni.

Jakab már lassan el is feledte a pipagyújtói éjszakát, Tanti pedig éppen nem alkalmatlankodott neki, tehát maga sem emlegette senkinek a dolgot.

Tantinak egyéb cigány atyjafiai közt megvolt az a szerencséje, hogy a vasat és botot szerencsésen kikerülte, s e miatt híre futamodott minden lóvásáron és búcsújáró helyen, hol lopott jószág és cigány rendes vendég szokott lenni, hogy Tantit nem fogja a bot.

Abban az időben ez valóságos isten csodája volt, mikor tudniillik a legutolsó íródiáknak is meg volt az a hatalma, hogy ha a jobbágyról egy légy az ifjú úrra talált szállni, azért amarra egy jó sort csapatott, anélkül, hogy a szent gyónásban lelkiismeretének súlyaképpen csak egy nehezéket is nyomott volna.

Nem kell feledni, hogy a megyei és urasági hajdúk rendes leckét vőnek a botozásban, mert a sok gaz paraszt tizenkét hajdú közül tizet kinevetett, tehát válogatni kelle az embert, kinek ütéseit nem lehet eltagadni.

És minthogy a megcsépelésnek igen kis ürügy is lehetett okozója, nem bámulhatunk azon, hogy az uradalmi börtön rendesen tele volt.

Megszaporodtak a jobbágyok közti pörök, ezeknek elintézése végett úri szék volt rendelve, melynek elnöke Tapadó úr, a mi kedves táblabíránk vala.

Az úriszék lassan foly, az uradalom által fizetett jó napi díjak és még jobb ebédeknek az a jó tulajdonságuk volt, hogy mint a legyek a meleg konyháról, a ténsurak az úriszéktől nem tudtak megválni.

A pártok élete megkezdődvén, nem csoda, hogy a megyei asztaloktól a kisebb rétegekig elhúzódott, és még az úriszéken sem tudtak a bírák megegyezni, pedig végre is arról volt némely esetben a szó, hogy egy paraszt-fickóra ötvenet vágjanak: hisz ha vagy tizet meggazdálkodnak is belőle, azon a ténsurak úgy sem osztozkodhatnak meg.

- Néhány napi börtön is elég lesz! - mondja a szolgabíró, egy fiatal jó vérű fiú.

- Ötven bot, amicze, ötven! - mondja az elnök.

- Hisz, uram, az egy marhának is sok.

- Jaj!... csak hiába, baj, ha ezek a fiatal urak nem hisznek az expertusabbnak, - pedig rogo, csak beösmeri, hogy az úristen nem hiába adta a mogyorófát, tehát használni is kell.

Ilyen okoknak aztán meghódolt a szolgabíró, mikor látta, hogy leszavazzák, azért megelégedett, ha az ebédnél éppen olyankor mondhatott valamit, mikor spektábilis Tapadó úr egy borjúvesét villájára bökött, de nem tudván felelet nélkül hagyni a szolgabírót, addig lármázott, míg a kövér vese meghűlt, s őkelme aztán nem merte megenni.

A szolgabíró úr mai napon tán békességben hagyja az evőnek elkölteni a kedves falatot, mert még mindig a "Jelenkort" bújja, és jegyzi az új szavakat, hogy ideje korán betanulhassa.

- Amice, judlium! (szolgabírói cím) talán maga ma újságot eszik? - szól végre Tapadó úr, megunván a civakodás nélküli ebédet, mert denique, az a veszekedés mégis jó kommóció, - kivált az olyan kövér úri embernek, mint ő, olykor egy kis nevetés megrázza pufók testét, mit a hajdú reggel és este rendesen meg szokott nyomkodni.

- Na! még sem szól,... hát mit olvas?

- Egy fehérvári levelezést olvasok.

- Hadd halljuk,... tán installáció? - restauráció? vagy templomszentelés?

- Semmi ebéd, domine spektábilis, hanem hallja csak ezt az új magyarságot.

- A mai harci gyakorlaton egy harcfinak lőcsövéről leesett a szurony.

- Mi a mennykő!... bámult Tapadó úr,... hát ezt érti valaki?

- Értem bíz én is, - jegyzi meg a szolgabíró - szóról-szóra értem.

- Eb hiszi.

- Nohát, hogy higgye, ím a spektábilis nyelve szerint ez annyit tesz: Az egzecírozásnál egy bakának puskájáról leesett a panganét!

- Per amorem dei - ordít az elnök úr - hisz az úrnak nyelvét előbb vertálni (lefordítani) kell.

- A mienket nem, elnök úr, hanem az önökét, hisz önök fele diákul beszélnek.

- Legalább nem kottyan minden kócember a beszédbe.

- Hát ezért rontsuk el a nyelvet, és ezért ne igazítsunk rajta?

- Persze, hogy egy pár úrfi Pesten nem talál más dolgot, hát a szavakat faragja újra, mint az a, hogy is hívják azt az újságírót?

- Helmeczy!

- Igen, igen, Helmeczy, ki a szavakat elmetszi, hanem kedves öcsém, megérem én még, hogy a körmére koppantanak ezeknek a szóforgatóknak, hisz ezek már föllázítják az egész országot.^[6]

- Hohó!... spektábilis...!

- Dejsz, csak én rajtam állna, majd megmondanám én annak a Széchenyi grófnak is, ki csak nem akar a nemességnek békét hagyni, - ha nem tetszik neki az ország, hagyja itt, ha apáink meg tudtak itt élni nyolcszáz esztendeig, mi is elférünk még, aztán ha olyan nagy kifogása van az utak ellen, tartson jó lovat, - mert ha én négy lovat befogatok, nincsen akkor rossz út!

- Okosan van, spektábilis, - mondja a szolgabíró, - csak ne engedjen, maradjon hátul, legalább ha elvesztünk valamit, lesz, aki megtalálja! - végzi be a szót a szolgabíró az asztaltól sebesen fölkelve, minthogy az ablak előtt valami tömeg verődött össze.

A spektábilis elnök nem fizethetvén ki szóval a szolgabírót, azt mondja az asztalnál maradtaknak:

- No, - meglássa, amice, - én mondom, - hogy ez a Széchenyi utóbb is megbolondul.

Mielőtt megmondanók okát az ablak alatti csődülésnek, nézzünk az uradalmi irodába, hol most robotkomputust tartanak. Összeszámolják, tudniillik, hány napot szolgált le ki-ki a tartozásból, s amennyivel adós maradt, pénzül váltja meg.

- Tanti! - kiáltja a bíró egy írásból a nevet.

- Itt vagyok! - felel a cigány, kifurakodván a tömegből, hogy közelebb állhasson az asztalhoz, hol az uradalmi tisztség ült, legfölül a nagyságos plenipotenciás úr.

- Mi vagy? - kérdi véletlenül a nagyságos úr, tudni akarván, telkes vagy talán zsellér?

Felelet helyett elvigyorogta magát Tanti.

- Mit kutyafityorogsz, mondja a teljhatalmú, - vagy a magad a telekes, vagy a zsellér? szolgáltál a robot? vagy a füstpinz?

- Hát, nagyságos uram, szolgálnak a varjúk, vagy baglyok?

- Mit szamár beszél ez a cigány varjúkról és baglyokról?

- Mert, nagyságos uram, tilen a kurcsmában lakum, vagy ahol hegedilek itt is, amott is, - nyáron meg a faluvígen egy udvas fában, hát attúl mit szolgáljak?

A nagyságos úr körülnézett, és bizonykodák, hogy a cigány igazat mond, mert legtöbbnyire faluzván, nyáron át egy nagy fában van tanyája, sőt amint mondják, abban is született, mint mi is említők már.

- Hát sohasem voltad meg a robotba?

- Ha nem híttak, nagyságos uram, azt gondoltam, hogy minek menjek, ha nem kellek?

- Hány esztendő lakik itt ez a kaszember?

- Itt született, - válaszolá az egyik tiszt.

- Hát fizeted a meg azt a mind,... hallottad csavargó!

- Jó lesz, nagyságos uram, legalább megmutatják, hegy miből fizessem meg!

- Ez a csavargú egy pegyár vagy,... - mondja ingerülten a nagyságos úr, - ez a cigánnyal nem fogsz dolog megcsinálni, - az íródiák vágasd rá délután a harminc bot ad recognitionen juris dominalis, aztán máskor szolgálja a tizenkét napot gyalog.

Itt nincsen fölebbvitel, a jog megvan, tehát olyannak is kell lenni, kin a jogot gyakorolni lehet, és arra egy cigány csak olyan alkalmas, mint bármelyik paraszt.

Tanti meglepetve állt ott, - erős küzdelem lepé meg, hisz lelkében egy meghallott titkot hordozott, melynek most hasznát tudná venni, de midőn a vádaskodás eszméje jutott eszébe, még az ő fekete arcán is kipirult a szégyen, tehát semmi mentség, álljuk ki, - gondolá - azt a harminc botot, - sok ártatlan feküdt már előtte a deresen, talán ő sem hal meg.

A láng nem futotta volna meg jobban a falut, mint az a hír, hogy a cigányt még ma délután a deresre csípik le. Minthogy ilyen kárvallott abban az időben nem egy volt, fájdalom, de úgy van, hogy a megalázott nép szégyenét csak úgy bírta könnyebben viselni, ha többet is ért ez a rút gyalázat.

Azonban még az a furcsa gondolat is eszébe ötlék némelyeknek, hogy nem alszik az ördög, és a cigány végtére is megszabadul.

Nem feszegetem tehát, hogy részvét-e vagy csodalátás végett özönlött-e a nép össze? elég az hozzá, a falunak örege, apraja már órák óta várja a pillanatot, vajjon fogja-e Tantit a bot?

Oly mélyen volt már megalázva e nép, hogy a baromtól csak annyiban különbözött, hogy a barmot saját hasznáért a gazda mégis megkímélte, míg a jobbágyot különbség okáért csépelte mindenki, és ha már az isten könyörülni akart rajtuk, itt volt az ideje, mert midőn tízmillió ember jajgat, fölérhet az égig.

Ki volt terítve a deres, Tanti elszántan, de mégis megundorodva nézett a gyalázat elébe, melyből mentséget nem látott.

Semmi híja a hozzávaló szernek, a deres és a mogyorófa készen várt, csak a porkolábot várták, ki a nagyságos urat a mulatságra invitálta, minthogy ő nagysága ma gyönyörködni akart.

A tisztek parancsból valának kísérői, és alig palástolható keserűséggel várták a vad mulatságot, minek ennyi kíváncsi nézője lőn, még az úriszék tagjai is, kik az ebédről a szolgabíró után szintén kijövének.

A cigány megindult, hogy a kastély kapuja előtt megérje szégyenét, de egy négy lovas hintó fordult be a tágas útról, hogy a kastélyba menjen.

Helyet nyitának a bámészkodók, sőt még a derest is odább kelle tenni, hogy a váratlan vendég kiszállhasson, egyszersmind vártak a végrehajtással, kíváncsian lesvén a kiszállót, ki éppen Szántay Sándor vala. Pozsonyból jött az 1836-iki országgyűlés végén.

- Mi történik itt? - kérdi a körülállókat, egyszersmind a cigányt is meglátván.

- Urbarialis restancia fejében semel pro semper harminc botot kap ez a cigány, ő nagysága parancsából! - mondja az úriszéki elnök, mint benevolus néző nagyokat kacagva.

- Minek nevet olyan jó ízűt urambátyám? - kérdi Sándor.

- Amice! ez a cigány híres fickó, mondják, nem fogja a bot, hanem majd meglássuk mindjárt, érdekes experimentum lesz, - jót nevessünk neki.

- Csak ki vele! - parancsolja a plenipotenciárius.

- Sajnálom, hogy zavarnom kell a mulatságot, - mondja Sándor, de itt van az 1836-iki törvény, mely tegnapelőtt szentesítése óta törvényes erejénél fogva az uradalmi tisztségtől elveszi a botozási jogot.

- Hol az a törvény? - mondja gúnnyal Klein úr.

- Tessék! - mondja Sándor oldalzsebéből átnyújtván az úrbéri törvényeket.

Tehát Tantinak mégis volt ördöge?

Igen, a tizenkilencedik század és az 1836-iki törvények szelleme.

Sokféleképpen gondolta ki az úristen az áldást e nemzetre, még amit átoknak mondanak, az örökös küzdelem, még az is hasznára van, hisz a vasat is csak nyugalomban eszi meg a rozsda.

Arról is gondoskodott a fölséges úristen, hogy abból az egy pár százezer emberből, kik verekedve jöttek erre a földre, és kik annyira féltették kardjukat a rozsdától, kármentőben még egymást is ölték, mai napon tízmillióra szaporodtunk.

Ki ne irtsátok a hazai szent szokást, - hogy míg a legnyomorultabb ember is ünnepet ül gyermeke születésén, tán önkéntelenül érzi a magasztos gondolatot, midőn a magyar nemzet száma egy ember-számmal megszaporodik.

1830-dik évtől szokatlanképpen megszaporodott a keresztapák száma, s ez arány az utána következő években hasonlóképpen fölebb ment. Nem tesz semmit, ha enni segítenek, még kapálatlan földünk is van, alig várják már az emberi kéz nyomát.

A fiatalabb gróf már egy jókora kisfiúval ment föl az országgyűlésre, Szántay pedig ott hívta meg még ugyanazon esztendőben keresztapának a grófot, Jolánnak még egy lánya született.

Azt gondolta Sándor, ez is jobb, mint semmi, ha az isten nagyra növeli, egy becsületes embernek jó lesz a házhoz - isten áldásának.

Alig érkezett meg Szántay Pozsonyból, egy vasárnap délután a környékből összecsődült a sok hintó, - újságkívánó, kegyvadászó jó barát, félellenség és unalom-kergető nép lepte el a termeket, melyeken kor és nem szerént osztozkodnak meg a vendégek, míg a nagy kert árnyékos utain öt-hat tekintélyesebb ember gyülekezett Sándor körül, hallgatni az országgyűlés kimenetelét.

- Mit mond tehát, kedves urambátyám? - szólítja meg Sándor Tapadó bácsit, kinek arcán a ránc nem bír szétgyüremleni.

- Hüm! - mondja némi kis vártatra, - tehát amice kivettétek bot alól a jobbágyot?

- Azt cselekedtük.

- De a robotot hogy fogom ezután leszolgáltatni jobbágyaimmal?

- Kiparancsoltatja, urambátyám, hajdújával, vagy kis bírójával, mint eddig.

- És ha nem megyen?

- Ott van a törvény, mely arról is gondoskodott, miképp bűnhődjék a hanyag, ott a bíró, tudja az, ilyen esetben mi a teendő.

- Ecce! - türelmetlenkedik a kedves bácsi, - még én bíróhoz fussak egy ily akasztófára valóért? hát nem rövidebb útja van a dolognak, hogy én huszonötöt vágassak a gazemberre, aztán nem kell neki bíró?

- Kényelmesebb volna ugyan a bíróra és urambátyámra nézve, hanem hogy igazságos is legyen, az már nagy kérdés, mert például, urambátyám, miként osztja föl a robotot? mennyit szolgál az egész telkes jobbágy télen? tavasszal és ősszel?

- De majd én itt addálok, meg dividálok, amice! - okoskodott a megtámadott, - mikor nekem tetszett, akkor hivattam!

- És ha nem ment?

- Kurtán végeztünk, amice, - nem replikáztunk, nem is appelláltunk, hanem more consveto, - ott a deres, aztán punktum, de aztán remegett is ám a malevolus paraszt.

- Lássa, ezután éppen azt akarjuk, hogy ne remegjen.

- Tehát azt hiszi, kedves uramöcsém, hogy az a paraszt nem szeretné visszaadni a kölcsönt?

- Tökéletesen hiszem, és mások is azt hiszik, hanem éppen azért töröltük el a botot, hogy ezután ne legyen mivel adni és visszaadni a kölcsönt.

- Hát mért nem ment a franciára, ott verekedhetett volna!

- Kedves urambátyám, ott volt, aki ott volt, hanem ha már mindent követelünk, legalább mondja meg, hogy az a paraszt miért verekedett volna?

- Látom én, nem bírok uramöcsémmel,... hanem majd meglássa, bot nélkül még sem fog menni, ne higgy a parasztnak, mert a szentháromság titkát, parasztnak fortélyát soha ki nem tanulhatod.

Ezzel a társaság az asztalhoz ült, és ami kedves bácsikánk étvágyában a vita legkisebb kárt sem tett, mert ez a kis civakodás neki valóssággal - egészségére válik, azért soha se búsuljunk az ellenkező véleményen, annál erősebbek leszünk, mennél többször lebirkózzuk egymást.

Mielőtt Szántay vendégeihez mehetne, Jolán inte neki, hogy az egyik félreeső szobában vár reá valaki.

Odasietett Sándor, s íme Pista volt ott, gyönyörködvén fiában, ki édes apjának örömmel mondá el, mit tanult az oskolában, és Szántay tökéletes boldogságban találta a fiút és az apát.

- Rosszkor jöttem, tekintetes uram! - mondja Pista elébe lépvén Szántaynak, ki kezet nyújtva közeledett hozzá.

- Édes Pistám, te vagy egyik legkedvesebb vendégem, - és éppen örülök, hogy itt vagy. Mi hír a faluban? mit beszélnek ott kinn?

- Éppenséggel azért is jöttem ám be, hát megtisztelem, már nem maradhattam a falubeliektől, el is kísértek a kapuig, hogy már kérdezném meg a tekintetes urat, volna-e mi rólunk is valami a törvényben?

- Hallottatok már valamit?

- Hallottunk ám, csak mernénk hinni, hisz tens uramnak a huszárja annyit mondott, hogy harmadát sem merjük hinni!

- Itt van a törvény, édes Pistám, vidd el, olvassátok meg, aztán holnap szívesen látlak az előljárókkal.

Megszólamlott a hegedű, és jó magyar szokásként megtiporták a padlót a fiatalok, az öregek pedig, ki ide, ki oda ült a pagát ultimo mellé, Tapadó bátyánk azonban a dohányzó szobát keresvén, a kis Sándor szobájába tévedt, hol éppen nevelőapjával beszélgetett.

A fiú már megnyúlt, és Szántay örömmel látta a fiút növekedni, hisz ideje már, hogy magasan röpülő lelkét a test is megközelítse.

- Na, domine frater, - szólítja meg Tapadó bácsi, - hány diákszót ösmerünk már?

- Talán hány klasszikust? így véli spektábilis, - mondja önérzettel a fiú.

- Hohó, talán már diákul is tudnánk?

- Franciául is, - ha parancsolni méltóztatik.

- Jó, jó,... kis öcsém,... anélkül meglehetünk, hanem az egyszeregy...

- Talán a logaritmusokat gondolja spektábilis?

- Az is jó amice, hanem hol fekszik Kaposvár?

- Tréfál a spektábilis - mondja a fiú megszégyenelvén a szerény kérdéseket, - parancsolja, a szélességnek és hosszaságnak melyik foka alatt fekszik?

- Az mind bliktri, édes öcsém, - mondja a bácsi, kicsinyléssel akarván kifogni a gyereken, - fekszik, ahol fekszik, - csak annyija legyen az embernek, hol végig nyújtózkodhatik, hanem a história, barátom,... tudjuk-e a históriát? ki volt az a "Nagy Lajos"?

- Parancsolja, spektábilis születése és halála idejét, meddig uralkodott? melyik kútforrás után kívánja spektábilis?

- Na, elhiszem, hogy ezt tudod - mondja kitérve amaz, - hanem a jus, édes barátom, a jus!

- A jogot méltóztatik gondolni!

- Vigye a patvar a sok új szavát, bizony már ezekkel a gyerekekkel beszélni sem tud az ember, - mondja Tapadó karon kapva Szántayt és így jó ürüggyel szabadulván a szobából, hol ő akarta a diákot megleckéztetni, és kicsinybe múlt, hogy ő maga nem kapta meg a terciát.

Átmenőben aztán azt mondja Tapadó Sándornak:

- Mondd meg nekem, édes öcsém, mi lesz ebből a gyerekből?

- Nincs ön megelégedve a gyermekkel?

- Nem azt akartam mondani, édes öcsém, hanem nekem is van fiam, talán nagyobb is valamivel ennél, én is járatom iskolába, mert már nem akarnám, hogy alábbvaló legyen az apjánál, és ha nem lesz belőle tekintetes úr, legyen nagyságos úr!

- Jól tanul?

- Nem igen kérdeztem én azt, uramöcsém, de minek is, - valami csak marad holtom után, aztán nem akarom, hogy a professzorok eszét vegyék a sok könyvvel, elég nekem, ha keresztül sétál az oskolán, addig megnő csontra s ha majd benő a feje lágya, majd megtanítja az idő arra, amire szükség lesz, hanem azt gondoltam én, öcsém, minthogy már lányod is van, idegen csak nem osztozkodhatik vele, hát minek ennek a fogadott gyermeknek az a sok mennykő tudomány?

- Hát üresen eresszem el?

- Nem mondom azt öcsém, hanem ennyi tudománnyal most már be nem áll ám már csizmadiainasnak, azt elhiheted.

- Tökéletesen igaza van, bátyámnak, de nem is akarnám, hogy csizmadia legyen.

- No hisz, magában véve, az sem rossz mesterség, hanem inkább szappanos.

- Gondolja bátyám!

- Merem rekommendálni.

- Talán valamelyik fiát már annak szánta?

- De már megkövetlek, öcsém, nemes ember vagyok és fiam mesterember ugyan nem lesz, de még az ivadékom sem!

- Lássa, bátyám, ebből a fiúból én is többet akarnék nevelni.

- De miből éljen?

- Az esze után! kedves bátyám, - csináljon magának utat.

- Jaj!... milyen impraktikus ember,... - mondja diadallal Tapadó úr, - hiába, csak nem akartok hinni az embernek,... de hát elfelejtetted, hogy ez parasztgyerek?

- Nagyon is jól tudom.

- És hogyha valami rongyos diplomát kap is, de csak paraszt marad in aeternum, én publikus hivatalba sohasem léphet.

- Hátha!

- Hátha?... - hökken föl amaz - de már, öcsém, ha elengedem is a geográfiát, históriát és a francia nyelvet, (ez célzás az előbbeni kis kudarcra), hanem a magyar just,... vagy... vagy... vagy.

- Jogot...

- Igen... jogot, mint ti mondjátok, mégis úgy tudom, hogy kimegyek akárkivel, pedig az egész corpus jurisban nincsen egy konstrukció, melyből ezt kiallegálod, hogy a paraszt Magyarországban megyei hivatalt viselhessen, vagy szavazattal bírjon.

- Ha nem bírt, majd fog bírni.

- De már azt nem engedjük, kedves öcsém, ha száz lelketek volna is, ezt én mondom.

- Jól van, bátyám, mindketten mondtunk valamit, majd az idő mutatja meg, melyikünknek leszen igaza, remélem, nem sokáig várunk.

- Éppen ítélet napig! - mondja nevetve az öreg azzal a boldogsággal, mint mikor valaki az igazságot annyira érzi, hogy már nem is érdemes védelmezni az ellenség ellen.

E szóváltás után az öreget Szántay felesége táncba kapta, és Tapadó bácsi neki egyenesítvén lábait, kezét csípejére tevén, még megjárta a lassú magyart... gombos ezüstsarkantyús csizmával még cifrákat is csinált, hol a sarkát, hol meg az orrát buktatván a padlóra.

Sándor örömmel nézte őket, feleségében az örök, derült jó kedélyt, a másikban egy véralkatánál fogva házsártos, némileg faragatlan, de mégis jó magyar embert látván, ki tán maga sem veszi észre, hogy saját vastag érdekeit látszik védni, mikor a haladásnak ellent mond, de már nem tehet róla, hogy az architekturában annyira járatlan, hogyha házának falán egy ablakot akarnak törni, csupán világosság kedvéért, minden áron ellentmond, hisz azon fél, hogy e miatt még a boltozat is a fejére szakad.

Ő a legjobb hazafinak tartotta magát, mert ő maradt leghátul.

A vendégek reggel felé szétoszlának, - este aztán Pista az elöljárósággal lépett a szobába.

- Nos, megolvasták végtől-végig? - kérdi Szántay.

- Elolvastuk, tekintetes uram, - szól az egyik, - hanem talán nincsen itt mind ez a törvény?

- Ej, ej, - tán keveslik is, atyafiak?

- Isten ments meg, uram,... sőt inkább nagyon is megsokalljuk a jót.

- Tehát miért kívánnak egyszerre többet?

- Nem kívánságunkról akartam szólni, - mondja amaz.

- Igen, de azt mondta előbb, édes jó barátom, hogy tán nincsen itt mind e törvény?

- Azt mondtam, tekintetes uram, mert azt gondoltuk, hogy ha már ennyit enged nekünk a törvény, azt már ingyen nem is adja, - valamivel megrónak majd érte!

Annyi igazság szólt ki ebből az egyszerű emberből, hogy Szántay nem feszegette a dolgot, hanem megnyugtatá őket, egyszersmind józanságra intvén, Pistán kívül valamennyit elereszté.

- Hát ez a másik kicsoda? - kérdé Szántay egy fiatal legénygyerekre mutatva, ki néhány lépéssel Pista után állt meg.

- Tekintetes uram, ez fiam, Pista! - mondja az apa hátra nézvén fiára, ki hat év alatt egészen kinőtt gyerek-hüvelyéből, és embersorba magasodott.

- Ez a gyerek nem nyughatik, tekintetes uram, - akármennyit marasztom, minthogy most már az isten megadta érnünk, hogy az a kis föld, mit eddig turkáltunk, végképp gyerekeinké marad, - szeretném, ha körülöttünk maradna, de ez erőnek erejével lovász akar lenni.

- Leesel a lóról, gyerek!

- Csak nem lesz egy is rúgósabb, tekintetes uram, mint a magunké otthon, - pedig a kovácsnak is én fogtam meg, mikor már két legényt, meg három inast kirúgott a műhely elejéről!

- Talán katona akarsz lenni?

- Nem mondtam még senkinek, - mondja a gyerek erősen neki pirulva.

- Láttál-e már katonákat?

- Álló esztendeig lakta a falut egy század huszár, - mondja az apa.

- Gyerek! láttad-e, minő keményen bánnak a katonával?

- Igenis láttam.

- Nem sajnáltad, mikor egy kis porért oly irgalmatlanul bántak vele?

- Nem én, tekintetes uram, - hisz keféje is volt, vakarója is, - aztán ha már maga ül rá, maga, viselje gondját a lónak.

- Ha ma katona fogdozás volna, mondd meg, mit csinálnál?

- Úgy elszökném, tekintetes uram, hogy magam sem találnék vissza.

- Tehát még sem kívánsz katona lenni?

- Azt nem mondtam, tekintetes uram! - mondja olyan kipirult arccal, mintha leánykérőbe állították volna.

- Gyerek, én kérdezlek, ki csak javadat akarom, mondd meg igazán, katonává tudnál lenni?

- Nem tagadom, tekintetes uram!

- Hisz előbb mondtad, hogy a fogdozás elől elszöknél?

- Most is azt mondom, - de ha szabad akaratból megyek közéjük, tudom, hogy nem másért szolgálok.

- Fiu!... szól még komolyabban Szántay, - tudod-e, mi az az ágyú?

- Igenis tudom...

- Csak egy gondolat, fiú, s akkorra már meghaltál.

- Legalább nem itatják az emberrel az orvosságot.

- Na,... az isten vezéreljen,... én nem állok utadba, hanem, mit mond az apa? - mondja Sándor az apa felé fordulva.

- Örökké én sem élek, tekintetes uram - szól az apa - fölneveltem ekkorára, s ha már kedve tartja, nem tartóztatom, legalább szolgálja meg azt a jót, mit nekünk a törvény adott. Nem szeretném, ha egészen ingyenbe maradna.

- Áldjon meg az isten benneteket! - mondja Szántay kezet fogván velük, egyszersmind a kérésnek akképpen tett eleget, hogy a fiút az ifjabb gróf alföldi jószágainak egyikére lovásznak írá be.

- Még egyet kérek, tekintetes uram!

- Akár kettőt édes fiam, - beszélj.

- Van nekem egy hátas lovam, hadd vihessem el magammal az alföldre.

- Semmibe sem kerül, ez is meglesz, hanem odalenn tán jobb is akadna.

- Nem tudom, tekintetes uram, - miért, ez olyan, hogyha talán a könyvet elébe tennék, abból is tudna olvasni.

- Mi a neve?

- Ráró!

- Menjen veled, - aztán ha esztendő múlva megmaradnál szándékodnál, akkor tudósíts, legalább olyan helyre teszlek, hol nem rugdalnak, mint valami megtalált rongyot.

- Nem is hagynám!... - mondja a fiú, azaz: hogy ezt már magában gondolá, s elhagyván az udvart, alig várta, hogy testvérének megmutassa azt a "Ráró" lovat, mely, mint ő maga mondá, - olyan, hogyha talán a könyvet elébe tennék, abból is tudna olvasni.