Tapadó bácsi fejébe dugta pipáját, s egy kis szitával dohányt szitált magának, mert dohányzacskója végképpen kiürülve fekszik a nagy asztal sarkán, - ugyanott hever tűzkő, tapló és acél, pedig hisz ebben az időben már a mártogató gyufát kitalálták, hanem az öreg az "újítás"-nak oly megátalkodott ellensége volt, hogy inkább leverte három ujjáról a körmöt, míg banya-taplójába csöppent a tűz, mintsem a gyufát használja.

- Már megint itt benn vagy azzal a pipával? - kérdi az asszonyság, kinek éles nyelvével egy ötszáz holdas lóherést meg lehetne kaszálni köszörülés nélkül.

- Hát hova menjek, már no? - viszont kérdi a gazda.

- Nem tudsz az udvarra kimenni, vagy a magad szobájába? bizony még utoljára leányaid úgy néznek ki, mintha a kéményből a füstről szedtük volna le őket.

- Nem árt ez nekik! - dörmögi a gazda.

- Csak nem akarod vendégeidet kipörkölni a házból?

- Hát miféle vendégeid járnak, hogy egy kis dohányfüsttől úgy fulladoznak?

- Hüm!... - böffent egyet az asszonyság,... - a tekintetes úr talán magának tartogatja leányait?

- Elég, ha az anyjukat elvettem! - veté oda némi célzással.

- Najsz, nem vártam tőled ennél okosabbat, - mondja az asszony, megérezvén a fullánkot, hanem a tekintetes úrnak azt mondom, hogy én ebben a gunyhóban tovább nem lakom.

- Talán csak apáca akarsz lenni?

- Vén bolond!... - kiált vissza az asszony... - kellene úgy-e, hogy a föld alá bújnék... (az öreg egyet vakart a füle mellett)... - Megmondtam, hogy ezt a gunyhót meguntam, - én tyúkokkal egy udvaron nem lakom,... eladó leányaim vannak, s nem akarnám, hogy mint az ürgéket csak az árvíz öntse ki e fészekből.

- Ejnye, - kedves Bözsim! - mondja az öreg fél bizalmasan még a jobb idők emléke után szólítván meg az asszonyt,... korán elfeledted, hogy édes apád házának eresze majdnem benézett az ablakba, - s a pulykák nem egyszer kapkodták ki az ablakból a rozmaringot, - aztán mégis elkeltél!...

- Elkeltem, az igaz... - mondja az asszony jól megvontatva a szót, hogy a hangban a gúny egész adagban meglegyen, - hanem édes férjemuram, beszél az asszony nyelvére vévén az akkorban még gyéren használt szót, mely azt jelenti, hogy az asszonynak is van szava a háznál, én nem akarom ablak alá kiültetni leányaimat, hanem ha már az öregapám konziliárius volt...

- Volt, volt!... - kapott a szóba Tapadó - de...

- De, de! mit de?... - pattogott az asszonyság, - úgyis tudom, azt akarád mondani, hogy szekvesztrum alatt halt meg, de azért a feleségének kezét nagyságos urak csókolták, - és holmi tekintetes urak, - édes férjemuram, a kapu alatt már levették a süveget, és még az inasának is jó reggelt kívántak...

- Hát még?

- Aztán az következik még, hogy férjemuram, ha már olyan famíliába házasodtunk, melyből konziliáriusok kerülnek ki...

- Hohó! már az egyből kettő is lett?

- Mindegy, akármennyi, csakhogy volt, meg lehet is, hanem akkor ebből a sárfészekből odább kell mozdulni, legalább ha becsületes ember bevetődik, helyet tudjunk neki adni.

- Ott van a vendégszoba, van két ágy, ha balról nem tetszik neki a fekvés, feküdjék jobbról.

- Elhiszem, - férjem uram, hát aki oda nem fér?

- Ejnye, édes Bözsim!... mikor én utánad jártam, nem egyszer háltam én apád házánál a ládán, a bundámat alám csavartam, édes anyád egy vánkost dugott a fejem alá, aztán mégis jó volt.

- Az akkor volt!... - felel amaz, most meg más a módi... - nézze meg férjemuram a szomszédot, - jött-ment árendás volt az apja, aztán kondignációs háza van, s ha vendég jő hozzá, még az inasnak is kerül extra szoba, pedig az asszonynak az apja füles kosárba hordta konziliárius öregapámhoz a tojást, most meg úgy néz rám, mintha azt a napsugarat, amit el nem fog előlem, ajándékba adná.

- Hadd legyen!

- De nem leszen úgy, lánchordtát! - riadt föl a mérges asszony, - nem jöttem én üres marokkal ide, azért hiába szorongatja tekintetes uram azt a pipát, vagy építünk, vagy kanócot dugok e tűzfészekbe, de ugyan nem tekintgetek föl minden jött-ment emberre...

- Lassan, lassan, édes Bözsim, hisz azért nem kell még a legöregebbik harangot félreverni, - ha már annyira van, hát meglesz, hanem aztán nem tudom ám mi marad a láda fenekén.

- Pedig maradjon, mert még nekem egy új hintó is kell, mert csézádra nem ülök többet.

- Hát még mi kell? - kérdi türelmetlenül a gazda.

- Mintha nem tudnád?... talán majd magam húzom azt a kocsit?

- Talán négy lovat is kívánnál?

- De majd kettőn megyek, hogy az árendásné asszony elkerültessen.

- Hüm!... - dörmögött az öreg - kondignációs ház is van, kocsi is van, négy ló is van, hát most hova tetszik sétálni menni?

- Pestre, édes férjemuram, én is akarom látni a váci-utcát.

- Talán komendálta valaki?

- Komendálta, vagy nem komendálta, férjemuram, meguntam már a házaló zsidótól rőfszámra leméretni a selymet, ha más dicsekedhetik, hogy végszámra vette a selymet, a konziliárius unokájára is ráfér valami! E szónál egyet pördült a tensasszony, és kiment azon az ajtón, melyen nem sokára ki fogják lökni a patriárkális erkölcsöket, takarékosságot és egyszerűséget, aztán majd a falat is lebontják, - leszedik a böcsületes apákat és anyákat, fölebb viszik, tudniillik a padlásra, csak a konziliárius úr marad ott, hisz azzal dicsekedni lehet, csak attól félek, hogy az ő nyomdokait követik, szekvesztrumot kapnak.

Nem, nem, nem időzöm e képnél, hisz mai nap is elszomorodom, midőn eszembe jut, hogy volt egy kor, melyben a polturás malac garasos kötélen hetvenkedett, és minden ember többnek akart látszani, mint ami valójában volt.

Az anyakönyvben nincs pontosabban megírva az embernek apja, anyja, keresztapja és keresztanyja, mint ahogy Jakabnak vastag könyvében a nemes vármegyének jó része meg volt írva két oldalra, az egyik oldalon állván az a rovat, melyben meg van írva, mennyit kapott hitelbe, - a másik rovatban pedig az van följegyezve, hogy még mennyit kaphat.

Jakab főkönyvét levelezgette, s amint névről-névre haladott, három közül kettőnél azt dörmögte: ezt is nem sukhára elviszi az ürdüg.

Külön csomóban álltak az adóslevelek, a kérő vagyis kunyoráló levelek szintén külön. Most éppen Tapadó bácsinak levelét tartja kezében.

Édes barátom, Jakab!

Itt küldök kocsisomtól hat zsák kölest, ezt megígértem a tavaszon, mikor prolongáltunk, hanem édes, kedves Jakabom, ha megnyúzna sem tudnék adni ma egy garast, mert feleségem fürdőbe megy, lányaimat viszi el kissé a háztól, hisz szegény párák csak nem üldögélhetnek itthon mindig, ez pedig pénzbe kerül, de hol a mennykőben vegyem, mikor a gabona még fél éretlen? Azért, édes Jakabom, ránduljon át holnap, és csináljuk meg a kontraktust, nem bánom hát, átadok kétszáz mérő búzát, ugyanannyi kétszerest, amint projektálta, hogy a mint 1-ső októberben a veszprémi piacon kél közép kalkulus szerént, de ezer forintot hozzon magával, aztán interesben erre egy-két mérő búzán nem veszünk össze, hála istennek, az idén csak lesz egy kis termésünk.

No aztán eljöjjön ám, Jakab, mert megharagszom.

Jó barátja
Tapadó István m. k.

- Na!... dörmögi Jakab,... ez még kibírja vagy tíz esztendeig, aztán akkor a tensasszony lelógathatja kezeit, mit eddig mindig csípején hordott, és ha a földön kenyeret lát, le is nyúlhat érte. Jakabban rég megfagyott a lélek, és a legnagyobb egykedvűséggel levelezett odább, itt-ott megmosolyogván némely nevet, tán a legcímeresebbet, melynek birtokosa nem gondol arra, hogy Jakab az ő jövendőjéből tíz esztendőt előre kiszámolt, és éppen úgy nem hazudnék, mint a próféták, ha jövendőmondóképpen azt mondaná, hogy e címeres urak vesztüket érzik, és tönkre fognak menni.

Jakab végig nézte irományait, s végre önelégülten látta, hogy éles a borotva, csak hozzá kell fogni a munkához, hogy valakit szép simára kaparhasson vele.

A plenipotenciárius huszárja jelenté neki eközben, hogy a nagyságos úr beszélni akar vele.

- Mindjárt jövök! - mondja Jakab, helyrerakván irományait, egy csomót külön téve, bizalmas mosollyal, mintha kedvenc gyermekei volnának.

Mielőtt a kastélyba érne, siessünk. Klein úrnál leljük a bécsi bankárt, ki egy törlesztési tervet nyújtott be a grófnak, az pedig Klein úrhoz utasítá.

- Uram! - mondja bankár - engem a gróf küldött ide, hogy a törlesztés módjával értekezzünk.

- Fölmondta ön tőkéit?

- Azt nem cselekedtem, uram - ötven éves bizalom drága tőke nálam, hanem társam miatt lépést kelle tennem, hogy néhány millióra menő hitelezésemből valamelyes rész koronként lerovassék.

- És a terv mi volna?

- Minden terménynek fele félévenkint átadatik nekem a legközelebbi piaci ár szerint.

- Nincs ellene kifogásom.

- Magam is azt véltem, s így a gróf úr fél jövedelemmel mindig kényelemben van, s évek múlva mégis nagyot apasztunk.

- Egyéb záradék nem lesz?

- Semmi, csak a szerződést csináljuk meg és írjuk alá...

- Egy kis türelmet, - mondja Klein csöngetve, mire a huszár jelent meg és a föntebbi parancsot kapta, mely szerint Jakabot magához kérette, - rövid idő múlva aztán valóban megjelent, s a plenipotenciárius úrral a mellékterembe távozott.

Klein elolvasta neki a bankárral kötendő szerződést.

- Ezt szükségesnek láttam közleni az önnek engedett elsőségi kikötésnél fogva, azonban nem hiszem, hogy e szerződésre önnek szüksége volna.

- A phénz az oraságé, khidobja vagy elpürkhüli, az nekem mindegy, hanem a terményeket a piaci áron én is megtartom.

Klein nem jött ki a sodrából.

- Bolond ember!... - szólítja meg a zsidót - itt nincsen meghatározott ár, hogy azon a nyereséget kiszámolhatnád, - és ha éppen venni akarsz, ugyanakkor kapsz Veszprémben annyit, amennyit akarsz.

- Azt is megveszem, meg ezt is - mondja a zsidó meglehetős szemtelenséggel.

- Gazember!... - ordít Klein, - hatalmadtól nem félek, ami nekem árthatna, téged is nyom.

- Szórul-szóra igaz, - mi nem ereszthetjük el egymást, éppen azért most én nem ereszthetem el a nagyságos urat, hanem ami meg van írva, az meg van írva...

Klein rövid gondolkodás után visszament az irodába.

- Uram, - szólítja meg a bankárt - baj van, - öntől függ, hogy kettévágjuk a csomót, - mondja meg őszintén, üzletet akar csinálni a terményekkel, vagy csak pusztán törlesztést fele jövedelem által?

- Pusztán az utóbbit, - azon kikötéssel, hogy az időhatár szorosan megtartassék saját üzletem miatt, hol a halasztás mindig hátránnyal jár.

- Ebben pontosak leszünk, és ha ön kívánja, bevételeinket rendesen közöljük, - erre szerződhetünk.

- Legyen meg az alku! - mondja a bankár, aláírván a szerződést, míg a másikat Klein úr Jakabnak nyújtá, még mindig azzal a gondolattal, hogy a gazember úgy sem nyer vele, tehát hadd teljék kedve, csak fizessen, ellenkező esetre, előjogának elvesztése köttetvén ki, mire Jakab édes örömest ráállt.

Jakab kettőt lépett egy helyett, míg haza ért, és előkotorászván irományait, rögtön vagy húsz levelet írt majdnem ugyanazon tartalommal, csak a számjegyek különböztek, tudniillik a kölcsönzendő forintoknál, hanem a visszafizetés napja mindenikben ugyanaz volt.

Bővebb tudomás végett egyet a sok közül lemásolunk, éppen azt, mely Tapadó tekintetes úrnak szólt.

"Tegindetes Or!

A kotsis mekhozott a khüles mind a hat sákban, hanem nem merthem megmérni, mert ha a thekhintetes ornak megírnák én, hogy legalább három mérüt még hibát vansz, hát a kotsis kikhapnád a részed. A thekintetes úr csak megint megírja az ezer forint, - pedig isten úgyse már méltaságus uraknak sem akhartam adni, - hanem a thekhintetes úr nekhem jú barátom, meg a thensasszony is úgy szeretem, mint az ides anyámat (csak tudná a tensasszony) hát elviszek az ezer forint, - használjon neki a kisasszonyuknak a fürdő, - hanem a khétszáz mérő búza, meg a khétszáz mérő khétszeres első ukthuber Veszprimba köllöd lenni, aztán megveszem a piaci áratra, - nem bánom... Khüszentetem a feleségem a tensasszunyt meg a khettű lányát.

Jú parádja Jakab."

Mondom, körülbelül húsz ilyen levelet írt meg Jakab, melyben a fizetési határidő mind első októberre volt téve, s ekképpen a következő ártatlan üzletet csinálta Jakab.

Ahol egyetlenegy szem gabonája volt, azt mind azon napra indítá Veszprémbe, hol saját emberei már betanulták a leckét.

Megérkezett a húsz levelező is, mindenik néhány száz mérő különnemű gabnával, s ekképpen az adósok maguk elönték a piacot, azon kívül, mit a közönséges vásárfolyam úgyis beidézett.

Ha a piros kukoricának minden szeme egytől-egyig húszassá változnék, és ezenfelől még babbal is éppen úgy lehetne fizetni, még az sem lett volna elegendő megvenni a roppant tömeget.

- Szerbusz öcsém! - köszönti Tapadó egyik ösmerősét.

- Jó napot kívánok, urambátyám, - hát van-e ösmerős a vásárban?

- Tyhü,... a fél vármegye itt van, mintha csak ide citáltak volna bennünket, látom, te is itt vagy!

- Éppen most érkeztem meg.

- Adni jöttél, öcsém, vagy venni?

- Adni jöttem volna, - ha igaz! - mondja vontatva a másik, csak az emberemet várom, - hát urambátyám miért jött?

- Én is adni jöttem, félig-meddig van is árusom, csak az árát nem tudom a portékának, hogy adod öcsém, a búzát?

- Inkább urambátyám tartsa a magáét, - hanem olcsóért ne adja, aki száz lelke van, mert ha valaha, csak ma legyen még az egyszer drága.

- Számból vetted ki a szót öcsém, - mondja Tapadó, s tán többet is kérdezne, ha ösmerősei közül vagy három nem jőne hozzájuk, kikkel agyonölelkezett először s aztán kérdezte meg őket.

- Mi szél hordott benneteket egy határra?

- Minket csak elbírt a szél, - felel az egyik, - hanem urambátyámat hogy bírta elhozni? azon csodálkozom.

- Elég az hozzá, hogy itt vagyok, öcsém, várom a jó szerencsét, ha megtalálna! - szól Tapadó kocsijainak egyikénél a zsákhoz támaszkodván, s amint körülnézne, akkor tűnt szemébe, hogy a szomszédos grófi uradalom gabonája nem fért a piacra.

- Tyhü!... kutya meg a macska!... - bámult Tapadó... fele áron sem vesznek itt ma, ha ennyien leszünk.

- Vigye vissza, urambátyám, - szól az egyik - de olcsón ne adja, mert megmártjuk az úton.

- Hüm!... hát öcsémuram nem tudja visszavinni?

- Visszavinném én édes örömest, ha lehetne, - mondja panaszosan amaz, - csakhogy kerekembe kapaszkodik egy ember, az aztán nem ereszti vissza.

- Meg is ütheti a menykő! - szól Tapadó, levévén a kalapot, hogy megtörölje homlokát, melyről a víz már csurogni kezdett, szörnyű kudarcot gyanítván.

- Mi baja, szomszéduram? - kérdi a harmadik.

- Mi bajom?... hüm, azt tartom, ha megmondom, csak a magad baját mondom meg.

- Hát urambátyám is Jakab kelepcéjébe került? - szól kínjában is nevetve a másik.

- Ugyan kérlek, már ha bolonddá lettünk, legalább ne beszéljünk hangosan, mert ország-világ a mi kudarcunkon nevet.

Ekkor jő Klein úr, megtekinteni óhajtván a vásártért, mindjárt az ismerős tömegre akadt.

Megszokott nagyúri kényelemmel váltott néhány szót, némileg jól érezve magát, hogy Jakabnak nincsen mit örvendeni az alkun, azonban nem sokáig tartott e kellemes állapot.

- Ugyan plenipotenciárius úr, tegyen gazdaggá bennünket! - szólamlik meg Tapadó.

- Nem értem ezt, - mondja a megszólított.

- Van-e az uradalomnak itt eladó gabnája?

- Mustrának hoztunk vagy kétszáz mérőt! elöljáróban ez is elég.

- Ne adja olcsón, az istenre kérjük, - esenkedik Tapadó, - különben a mai piaci ár megöl bennünket.

- Hogy, hogy?

- Eladtuk gabonánkat a mai piaci ár szerint annak a gaz Jakabnak, s minthogy a sok zsidó ezt a rémítő tömeget látja, a múlt heti árnak fél árát alig ígéri.

- Nagy baj! - mondja Klein meglátva Jakabot, kihez a dühtől reszketve sietett, elhagyván az urakat.

- Hogyan áll a piaci ár a múlt hetihez?

- Tíz forint helyett a búza hat forint, itt a városházi piaci ár! - mondja a zsidó éppen akkor, midőn a többi is utána jött és még tisztán hallák a szót.

- Megüt a guta! - mondja Tapadó, - utána a többi is, csak Klein úr maradt néma, ő már nem a gutára, hanem a mennykőre gondolt.

Ide kergetett bennünket az eszeveszett nagyravágyás és a fényűzés.

Tapadó hazament, a kondignációs ház már készen volt, az új bútorzat igen ékes, a kerevetek kényelmesek voltak, az új libériás inas szörnyű készséggel vetkőztette le, hanem ő egész éjjel nem hunyta be szemét.

Eszébe jutott a nádas ház, melynek ablakából éppen a kis kertbe nyújthatta le hosszú szárú pipáját, - cselédeit minden pillanatban meglátta, s ámbár sokat veszekedett velük, de a zsák is jobban tellett, mint most, és még jobb ízűt is aludt, pedig akkor nem volt libériás inas, aki levetkőztette!

Nem bírván lefogni szemeit az álom, fölkelt, hogyha valami könyvre akadna, legalább megpróbálja, tudna-e még olvasni könyvből?

Elhelyezkedett, fölnyitá a könyvet, melynek legelső szavai ezek valának:

"Romlásnak indult..."

Kiesett kezéből a könyv,... talán úgyis tudjuk, miért?

Az urasági irodában három alakot látunk gyertyák mellett beszélgetni, mind a három ösmerős alak, Klein úr, kit mi mindig ezen a néven nevezünk, ámbár ő maga a Kiss névhez nagyon hozzászokott, a második alak Sándor, ki mint nélkülözhetetlen jogügyelő még mindig befolyt a majoresco ügyeire is, de az ifjú gróf jószága szomszédos levén, lakását sem kelle változtatnia, - a harmadik szintén ösmerős, a becsületes bécsi bankár.

Klein úr nagyon furcsa helyzetben érezi magát, a veszprémi piaci ár nagyot rúgott a jövedelmen, s így az a kellemetlen állapot következett be, hogy a fizetések teljesíthetése végett a majoresco rendelkezése alá bocsátott pénzt kelle megkevesbítni, pedig Klein úr már igen érezte, hogy amennyit a majoresco költ, azaz: mit kívüle Klein úr is megtizedelt, nem igen enged levonásokat, és Klein úr nem mert saját sorsának poharába nézni, elég oka levén hinni, hogy a kicsordulástól nagyon kevés hiányzik.

- Tehát ezúttal nem teljesíthetik az uradalmak a kitűzött kötelezést? - kérdi a bankár udvariasan.

- Fájdalom, nem! - mondja fészkelődve a plenipotenciárius.

- Semmi baj!... - szól megnyugtatólag a bankár, - mire azonban Klein úr képére éppen nem látszék visszatérni a jó kedv, - ha a mostani határidőn nem teljesíthetik, - engem ez nem hoz zavarba, - majd teljesítik önök a másodikon, és így semmi baj.

- Akkor sem lehet! - mondja Klein nyögve.

- Azon sem fogunk kétségbeesni! - mondja a bankár oly megnyugvással, mintha csak a gyertya hamvának elkoppantásáról volna szó, - (mert akkor még viasz és erdélyi gyertya volt a fényűzési cikk) egy év nem a világ, - jövőre termés is jobb lehet, juhászatuk is gyarapodik, tehát a harmadik határidőn kezdik önök a pontosságot.

- Akkor sem lehet! - mondja Klein fogát csikorgatva, csakhogy mit használ, hogy azt meg nem haraphatja, kit szeretne megharapni.

- Mit tetszett mondani? - kérdi némi figyelemmel a bankár.

- Hogy akkor sem lehet.

- Szabad az okot tudnom? - kérdi a bankár fölemelkedve.

- Nem mondhatom meg, - mondja Klein majdnem fuldokolva.

- Na, - én nem akarok erőszakoskodni - szól még mindig a legnagyobb türelemmel a bankár - hagyjuk félbe mára a tárgyalást, inkább holnapután, - tán plenipotenciárius úr addig fölvilágosítást adhat, - fejezi be a pénz embere a beszédet, és Sándorral eltávozván, mit Klein úr úgy szólván szó nélkül hagyott megtörténni, mert ha szólni fogott volna, ismét csak azt mondaná:

- Akkor sem lehet!

Klein úr dühödt volt, nem mintha sajnálta volna a majorescot, de röstellte, hogy akadt egy ember, ki őt bolonddá tudta tenni, s ez által kétségessé tette állapotát, nem azt ugyan, hogy miből tengesse sorsát, hisz arról már ő gondoskodott, és ha valaha szent Pállal találkoznék, soha sem fogná Klein úrra alkalmazhatni azt a mondását, Ki magának nem jó, kinek jó? hanem megízlelte a cseresznyét, mely azon kívül, hogy édes, magjával még kényelmesen meg is lehet lődözni a nálunknál szegényebb embert, azaz: például vevén az egyszeri gyereket, mikor egyszer fölkapott a nyeregbe, - nem akart leszállni a lóról.

Pedig ha a majoresco fogy, ő kelme körül is megvásik a föld. Gondolkodott, gondolkodott, - becsöngette a hajdút, hihetőleg valamit parancsolni akart neki.

- Tessék parancsolni!

Klein föl s alá járt, egymást érték a gondolatok agyában, még a hajdú szavát sem hallotta.

- Tessék parancsolni! - szólt ismét a hajdú.

- Mi kell? - riad föl a kérdett.

- Tetszik valamit parancsolni?

- Nem tetszik! - mondja nyugtalanul Klein, és az iroda hosszát össze-vissza méri oly nagy léptekkel, minőkkel a falnak hosszát szokták a mérnökök lánc nélkül mérni, míg a hajdú megunta a várást.

- Elmehetek, nagyságos uram?

- Hívja el kend az ügyvéd urat, de rögtön - parancsolja a fölébredt plenipotenciárius, mire a hajdú elment s ő továbbra is folytatá a nagy lépéseket, de mielőtt Klein úr gondolatát kitalálnók, menjünk Sándorhoz, hol ismét találkozunk a bankárral.

A termek egyikében Jolán ült a bankárral, míg Sándor Tapadóval beszélgetett.

- Isten hozta, kedves bátyám, mára ugyan nem reméltem ezt a szerencsét.

- Én sem, kedves öcsém, de ne is legyen ilyen reménységed soha.

- Baj van talán?

- Bíz én, kedves öcsém, ha már meg kell vallanom az igazat, - káromkodni jöttem!

- Megijeszt, urambátyám!

- Ne ijedj meg, kedves Sándorom, hisz nem teszek olyan bolondot, csak egyet engedj meg, kedves, drága, jó Sándorom.

- Mit, édes urambátyám? parancsoljon velem, mindent szívesen teszek.

- Nyöghetek-e? ha már nem káromkodhatom.

- Nyögjön, urambátyám! - mondja nevetve és jó szívvel Sándor, - de majd hanyatt esett, mikor az öreg egyet neki készülvén, hatalmas torokkal kezdi:

-...Jaj!!!...

Nagyobb betűket választottam a szóhoz, hogy olvasóim valamivel nagyobbnak képzelhessék e jajt, mint ahogy mindennapi szokás.

- No, kedves öcsém! most már könnyebben érzem magamat.

- Váljék egészségére, kedves urambátyámnak!

- Elhiheted, hogy egészségemre válik, mert lásd öcsém, te nem is tudod, milyen jóízűn esik az embernek, ha van egy embere, ki meghallgatja, ha nyög!

- Hát, otthon? - kérdi Sándor.

- Hisz éppen azért jöttem hozzád, kedves öcsém, hogy mióta én kastélyban lakom, - hej!... olyan szűk helyem van, hogy ha még nyögnék is, - nem férnék én meg otthon!

Ebben egyelőre annyi igazságot mondott Tapadó, hogy mi magyarázat helyett vehetjük.

- De most már az okát is megmondom, öcsém, miért nyögök én.

- Bizony kíváncsi vagyok tudni.

- Előbb azonban azt kérdem, öcsém, mit tartasz te a zsidóról?

- Azt, hogy az is ember!

- Hüm!... dümmögött az öreg,... ember, az igaz, hanem a javát elhagytad, öcsém, - hogy gazember, aztán akasztófa nekik egytől-egyig.

- Ez bátyámnak a véleménye, - az enyém meg az, hogy engedni kell a rabszíjon, hogy ne legyen kénytelen lerágni.

- Két porció szíved van, Sándor! - mondja az öreg, bizony még a zsidók kiveszik árendába!

- Van-e vizslája? - kérdi Sándor hirtelen.

- Van! - kiált közbe az öreg, szenvedélyes vadász levén, és nem is gyanítva, hogy Sándor mit akar a beszédből kihozni, - kell-e? - egy pár szép kölyke van.

- Nem torkos?

- Evést bíz az eszik,... - folytatja Tapadó a beszédet, - éppen mikor eljöttem, akkor volt nagy pörpatvar a háznál, mert az asszony nem szenvedheti, aztán az a sok vászoncseléd üti-dobja, és hogy most nem voltam otthon még enni sem adtak neki, aztán bíz őkelme túl járt az asszonyok eszén, s mikor a pinceajtót nyitva feledték, az én "Diánám" bizony megreggelizte a legjava tejszínt, úgy kell, miért nem adnak neki enni.

- No, lássa, édes urambátyám! - hát a zsidó mit csináljon egyebet, ha még ez országban mesterséget sem űzhet!

Elhallgattak néhány percig, míg aztán Tapadó megint szóhoz kapott.

- Nem tudok hirtelen válaszolni, kedves barátom Sándor, de minthogy a sónak is meg van az íze, - ha teszem, te a zsidót fölszabadíthatnád, és mégis gazember maradna?...

- Semmit sem vitatkozom, bátyám, - de hogy mereven a kérdésre feleljek: a mi kötelességünk haladni az idővel, és ha az, kit magunkkal hívunk, mégis elmarad, nem mi vagyunk az oka, hogy hátul maradt.

Erre aztán éppen nem felelt az öreg, hanem egy-két körüllépés után azt mondja:

- Jól van, nem vitázom a jövendőről, - de azt ugyan nem tagadtatja el velem senki, hogy ez a Jakab zsidó a legnagyobb zsivány széles e világon.

- Meglehet!

- Bolonddá tette az egész vármegyét!... mondja Tapadó - hallod, Sándor, az egész vármegyét!

- Engem nem, - mosolyga Sándor.

- Téged nem, hanem annál többet mást, gondold csak, neked már megvallom, egy pár forinttal adósa vagyok a pokoltagadónak, - és úgy egyezett velem, hogy gabonámat úgy adom neki, ahogy a veszprémi piacon kél október hónapnak 1-ső napján.

- És aztán?

- Én jó lélekkel megegyezem a dologban, - bemegyek Veszprémbe, gabnás kocsijaimat beállítom, de már alig férnek oda, mert a vármegyének jó része a piacon áll.

- Tehát olcsó lett a gabona?

- De még milyen olcsó! - ismétli a beszélő, - hisz a megrémült sok paraszt fél áron alól is odaadta, csak pénzt kapjon!

- Hát ennek ki az oka? tán Jakab?

- De az ám, a kerékbevaló, hanem megállj! - mondja neki mérgedve Tapadó.

- Még eddig nem értem, miben volna Jakab a hibás?

- Abban, édes barátom, - hogy a hányan voltunk ott megyebeliek, mind Jakabnak hoztuk a gabonát, - valamennyien!... értetted?... valamennyien! tehát mit csinálhattunk, mikor még a főispán is éppen akkor küldött be gabonát, - ott volt a plenipotenciárius úr is, és Jakabbal ugyancsak mérgesen beszéltek, - láttam is, mikor a gabnát Jakab mérette le!

- Urambátyám!... - riadt föl Sándor - tréfa ez, amit beszél?

- Tréfa-e?... ismétli amaz, - hát nem hallottad előbb, mekkorát "jajdítottam" csak nem képzeled, hogy másfél óra járásnyira hiába hajtasson el az ember hazulról egy jaj szóért?

Sándor szövögetni kezdé a szétágazó szálat, és tudva már a birkaeladás történetét, gyanítani kezdé, hogy itt megint valami bonyolódás leszen.

- Bátyám!... - kérdi aztán Tapadót, - miként van az a szerződés?

- Az enyém még csak megvan, ahogy van, mert az októberi kötelezettséggel készen vagyok, - hanem bezzeg jajgatnak mások, kik két vagy három évre vannak lekötve!

- Olyan is van?

- Négyszemközt csak megmondom neked, édes öcsém, hogy elég van, hanem kérlek, ne mondd senkinek, mert a világ előtt még sem akarnánk csúffá lenni, elég a baj, ha megvan!

A beszéd megakadt, mert a bankár kijött, s míg Tapadó Jolánnak köszönt, addig Sándor a bankárral maradt.

- Uram! - szól neki Sándor - én már érteni kezdem a dolgot, mit Klein úr titkolni akar.

- Lehetetlen.

- Itt egy szerződésnek kell lenni, mely szerint Klein az uradalmak termését piaci ár szerint eladja!

- Ilyent hasonlót kívántam én kötni, és már az egyezség is megköttetett, - midőn Klein úr kihivaték, és midőn ismét bejött, - én csak arról kaptam biztosítást, hogy a jövedelem fele félévenkint törlesztésre adatik.

- Ez még mind nem volna baj, - hanem, uram, a szerződő fél hasonló szerződést másokkal is kötött ugyanazon napra, hasonló értelemben, - és így kénye-kedve szerint lenyomhatja az árt, mikor neki tetszik.

- Ez gazság! - mondja fölindulva a bankár.

- Tökéletesen úgy van, - de ezt többé egyenes úton meg nem akadályozhatjuk, - legfölebb törekednünk kell, hogy a kitűzött határidőn a piaci árt a méltányos fokon tarthassuk.

- És a gróf?

- Ez ellen mit sem tehet törvényeink szerint, - mert meghatalmazottja által tette, hanem már most saját érdekében kérem, pénzviszonyait értesse meg velem.

Míg a bankár e tárgyban Sándorral értekezik, addig menjünk vissza az irodába, hol az ügyvéd Klein úrnak kérdéseire felel.

- És ha a gróf még többet költene?

- Csak annyit költhetne, amennyit kaphatna vagy a jószágból, vagy kölcsön.

- És ha már senki sem adna?

- Akkor előáll egy valaki, - az azután tudja, hogy mit kell cselekedni a törvények szerint.

- Példának okáért? - kérdi Klein.

- Szekvesztrumot kér.

- Mi az?

- Bírói zár, - felel az ügyvéd mosolyogva, - mikor aztán az illető vagyona kezelésének gondjaitól fölmentetik.

- Bolond törvény!... Hát ki vigyázzon a jószágra, ha a tulajdonos nem?

- Majd az, kit felsőbb helyen neveznek.

- Úgy!... - mondja Klein egy-nagy lélegzettel,... - például ki?

- Attól függ, milyen a jószág?... mondja az ügyvéd magyarázólag. - Nagy uradalmaknál olyanokat, kik a megyében érdemekkel bírnak felsőbb helyen!... - mondja az ügyvéd vontatott hangon, megértvén Klein úrnak előleges sejtelmeit, s mintegy megkönnyebbíteni kívánván neki a gondolatot eszmemenetéhez.

- Hány óra van? - kérdi Klein kitérőleg, minthogy már eleget hallott.

- Éppen tíz.

- Tehát jó éjszakát, ügyvéd úr! - mondja Klein, elbocsátván az ügyvédet.

- Magamat ajánlom gráciájába! - szól az ügyvéd teljes megalázódással, a megnyomott szavakban értetvén Klein úrral, hogy ő ember, csak parancsoljon vele.

Klein a reménymagot elvetette keblében, az kicsírázott, növekedett, de még nagyra is nőtt néhány óra alatt, és büszkén gondolt nemesi jogaira, melyek neki alkalmat adának behatni az alkotmányos életbe, hol megszerezheti azon érdemeket, melyek egy változás alkalmával villámhárítói lesznek.

Újra meglépte az irodának hosszát, de most már a föllobbant önérzet méltóságával, a jól intézett tervek édes tudatával. - Hisz mit féljen, hatalma még teljes virágában, tekintélyének árnyékában fészkelnek az apró madarak, kegyét lesi a megye, - csak néhány év, és oly korlátlan úr lesz, hogy ellenében eltörpül minden, - ő ezt annyira hiszi, hogy magát végképp megnyugtatva mondja: "Hadd jöjjön a zivatar, nem félek tőle!"

Elmondván a bankár pénzviszonyait, Sándor megnyugtatá, hogy eddig még nincs végveszély.

- Magam sem félek ettől, - hanem, barátom, - mondja megszokott bizalommal a bankár, - meguntam már egész életemben ugyanazt az egy dolgot tenni, hogy mindig pénzt számítsak.

- Ezt a szót, - mondja Sándor - ebben az országban ma mondják legelőször!

- Én szívesen ismétlem, - folytatja amaz - sőt megmondhatom, - hogy a pénzüzletet megutáltam.

- Ez sem magyar gondolat, - feleli Sándor - tehát ez is újdonság!

- Magyarországban szeretnék letelepedni! - mondja erős hangon a bankár.

- Ott van Pest! - utalja Sándor.

- Megint város, megint kőfalak, megint üzérkedés? nem, ezt már megutáltam, - én a szabadba vágyva, meglehetős pénzerőmet birtokba fektetem.

- Nem lehet, uram!... - jegyzi meg Sándor, - nemesi birtokot nem vehet meg más, mint magyarhoni nemes ember, - s ön tudtommal nem az.

- De ha én becsületes árt adok a birtokért, többet, mint más akárki?

- Ha ön minden kincsét odaadja egy hold földért, még sem lehet, ez nálunk törvény.

- Hisz, uram, önök kizárják az országból a pénzfolyamot, mely földjüknek értéket adna?

- Tökéletes tisztában vagyok e gondolattal, de most nem segíthetünk rajta, mert még sürgősebb teendőink is vannak.

- De hol vesznek pénzt a kisebb birtokosok?

- A zsidóknál, uram, kik csak negyedrészig kölcsönöznek, s aztán fél árig prolongálnak, akkor pedig dobot üttetnek, hogy a takarékosabb nemes megtudja még venni fél árért, - vagy ami még gonoszabb, a birtok zálogba megyen.

- És a nagyobb uradalmak?

- Azok már az önök kegyétől függnek, amint az időt rövidebbre vagy hosszabbra számítják ki, s minthogy az idegen nálunk birtokot nem vehet, záloggal vesződni nem akarnak, tehát még egy mód van, mellyel vagyonukhoz juthatnak hosszú évek után, s ez a szekvesztrum!

- S miként következik az be?

- Kétféleképpen: 1-ör a család tagjai által, kik az ősi birtok elföcsérlését engedni nem akarják, vagy 2-or a hitelezők által, kik pénzeiket sürgölik.

Gondolkodásba esett a bankár, mire Sándor nagyon figyelt, de megvárta, míg a bankár maga megszólal.

- Barátom! mindketten ép szemmel látunk, a majorescora pusztulás vár.

- Rég látom, - felel Sándor.

- Egy módját tudnám, mi által legkönnyebben rendbe hozhatná magát.

- Én is tudok egyet, csak hogy a gondolat nem tőlem származik, s így nem eredeti, de megérdemli, hogy elmondja az ember. - Nálunk többen vannak ilyen financiális bajban, - minek következménye az, hogy egynémelyik változtatna is a helyzeten, ha tudna. Egy ilyen birtokos közölvén terveit tiszteivel is, - egyik tiszttartója igen egyszerű tervet ajánlott, mégpedig: ha az uraság meg akar biztosan szabadulni adósságaitól, úgy a tiszttartó helyében legyen tíz évig tiszttartó, - ő pedig ugyanaddig leszen uraság!...

- Nem ügyetlen terv, jegyzi meg a bankár - de mi volt a válasz?

- Egy ártatlan mosoly, - mi nem volt éppen kárhoztatása a tervnek, hanem mivel a gróf erőnek erejével gróf akart maradni: szekvesztrum alá került, mi tán kényelmetlenebb a tiszttartóságnál.

- Tehát most hallgassa meg ön az én tervemet!

- Kíváncsi vagyok, annál inkább, mert nem remélem, hogy új dolgot fognék hallani.

- Adja a gróf birtokait haszonbérbe!

- Ilyen gróf nem akad széles ez országban, - inkább szekvesztrumot kér valamennyi!

- Hisz saját tisztjeik és jobbágyaik roppant árakat adnának.

- Éppen azért, mert azok saját tiszteik és saját jobbágyaik, uram.

- Tehát a büszkeség?

- Fájdalom, éppen a büszkeség, egész a szekvesztrumig a legtöbb esetben.

- S meddig fog ez így tartani?

- Míg jogviszonyaink így tartanak, azaz, mikor bennünket magyar embereknek neveznek csupán, nem pedig külön nevezettel, mint most, földesúr és jobbágynak!

- Tehát a gróf semmi esetre sem fogna birtokkezelésén változtatni, saját javáért sem?

- A legkevésbé, kinek, úgy látszik, föltett rendszere a pazarlás, mégpedig terv szerént.

- Ezt nem értem.

- Itt családi viszonyok vannak, uram, melyeknek elbeszélésével máskor szolgálok, elég az hozzá, hogy a két gróf között feszültek a viszonyok, melyek arra mutatnak, hogy a majoresco nem akar másnak gazdálkodni.

- De nem gondolja meg, hogy hitele egykor csorbát szenved?

- Eddig nem látszik meg rajta.

- Tehát figyelmeztetnék önök az isten szerelméért!

- Barátom! az ifjú gróf nem teszi, - Klein nem meri, én pedig nem akarom!

- Miért?

- Mert a gróf nekem úgy magyarázá Klein úr plenipotenciáját, hahogy Klein azt parancsolná, miként a kastélyt gyújtsam meg, én ne kérdezzem, miért, hanem gyújtsam meg, - tehát nem kérdezek semmit, hanem ügyelek arra, hogy a jogokat ne bántsa senki, és minthogy Klein úr a kastély, vagyis inkább a jószágpusztítást maga végzi, semmi közöm hozzá.

- És az ifjú gróf mit szól?

- Hallgat, - látja, hogy a gróf mit akar, - tehát, nem akadályozza, majd ha a hitelezők megsokallják, szólni fognak.

- Barátom! én milliókig vagyok érdekelve, de azt a házat, mely fél század óta velünk összeköttetésben van, nem fogom meggyalázni, hanem a további kölcsöntől visszahúzódom.

- Jó, akkor bizonyosan más helyütt fognak kölcsönözni.

- Meglehet, - de legalább nem én fogok lármát ütni, hanem azok.

- És ön meg fogja átkozni ez országot, melyben önnek igazságot nem adhatunk a legjobb szándékkal is, mert törvényeink az ősi birtokot egész a veszedelemig védik, de legalább győződjék meg barátom, - hogy nekünk sem használ.

- Tehát lökjék el a törvényt!

- Csak lassan, barátom, - mi szellőztetni akarunk az ódon épületben, de nem légvonatot csinálni.

- Értem önt.

- Annál jobb, azért ne vesse meg ezt az országot, melynek becsületes emberek jó véleményére oly nagy szüksége van.

- Tehát semmi mód, hogy én Magyarországban letelepedhessem?

- Igen, ha ön honosíttatni akar.

- S az miképpen történik?

- Érdemek által.

- Meg fogom érdemleni!

A mogyorófa-erdők értéke kezdett leszállni, az uradalmi hajdúk most már csak azért tarták a botot, hogy legyen mire támaszkodni, mikor a robotosok után vigyáznak, és lassankint visszatért a szemérem, mert látták, hogy minél kevesebb alkalom van a deresre jutni, annál meggyalázóbb.

Pistáéknál megvették már a tulipános ládát, melyben az édes atyai gond nem hagyott üres helyet, hogy a fiú meglássa, ha olykor fölnyitja a ládát, hogy minden van benne, csak egy nem fért bele, ami az egész ládánál is nagyobb: a szülői szeretet.

Az idő nem hagyott magára váratni, legénysorba került a gyerek, s olyan szálember lett, mintha vagy száz közül választották volna. Szeméig lehúzott betyárkalapja alól szinte maga is szívesen leste, mikor a lánysereg utána legeltette a szemét.

Járt utána a küldött szó,... izengettek a lányok, de az én Pista öcsém csak azért tartotta a két fülét, hogy ami az egyiken bement, a másikon ismét kimehessen.

Ilyenkor aztán fölkapott a sötét paripára, elment szelet fogni, - s amint a fekete megindult alatta arra, amerre a szél is ment, - úgy elhagyták maguk után a szelet, hogy még azt a szelet is előtalálták, amelyik szemközt fújt.

- Hátha huszár leszek! gondolá magában s eszébe jutott ilyenkor mind az, amit valaha csak hallott az obsitos Jancsitól, kit még Bécsben láttunk a gróf mellett, ki néha már akkorákat hazudott, hogy maga is már a fához támaszkodott.

- Látod öcsém - mondá az obsitos - vállperecig tűrvén föl az ingét, idáig vájkáltam az aranyban, mikor Párisba rukkoltunk! Pedig most amilyen megviselt állapotban vala, egy eltévedt garasnak de nagy jó napot kívánna.

- Aztán mért nem hozott el belőle, bátyám? - kérdezkedék a gyerek, szinte nagyokat nyelvén, nem ugyan a kincsért, hanem azért, hogy ezt mind csak a huszár teheti.

- Mért nem hoztam? azt mondod, - majd én akkor terheltem volna a lovamat, mikor azt a nagy marsot megtette már velem! Dejsz öcsém, nem arravaló a huszárló, hogy mint a juhász szamarára mindent rákössenek. Ha az a ló nincs - öcsém - tudja isten, hol is volnék én már! de meg is kíméltem ahol csak lehetett, mert bíz elhiheted, hogy sokszor még a megevő szénáját sem kötöztem rá a lóra, hanem úgy lóhátról a kezemmel lógattam!

- Messze lehet az a Páris, ugye? - kérdezé a gyerek.

- De messze ám - felelé a vén obsitos - pedig mi csak úgy torony irányt mentünk, mert hisz öcsém, ha én egyszer azt mondtam a lovamnak egy kis abrak után: gyí te fakó! nem volt akkor árok, s mikor már úgy sebes futtában volt a ló, észre sem vette az ember, mikor egy-egy jókora folyó víz maradt el a fakó lába alatt.

- Volt-e ott becsület? - kérdi Pista elálmélkodtában.

- Meghiszem azt, hogy volt! fáin egy cseléd az a francia nép. Amint meglátták, hogy huszár vagyok - kedves öcsém - lerimánkodtak a lóról, bajuszomat végig simogatta a tenger sok szép lány, össze-vissza csókolták a két orcámat, hogy szinte már harsogott a fülem a sok cuppanástól. Vittek volna engem - szép öcsém - százfelé is, húzták kezem lábam, széjjelhordták volna tán minden tagomat, hanem egy csintalan menyecske a mentémet húzta le a nyakamból, magára vette, s amint láttam, hogy vissza nem adja, ha csak hozzá nem megyek kvártélyra. Na aztán oda is sétáltam amúgy huszárosan, fakómat a többi népség vezette utánam, magam pedig mentem a szép asszony után, de csak úgy, hogy szinte félig-meddig léptem le a földre, mint az már a huszárt megilleti, s egyet-egyet úgy a levegőn is mentem!

Pista öcsénk az ilyen beszédre a száját is nyalta, aztán pedig hallgatta azt, amit a vén huszár még tovább hazudott.

- Bezzeg úrrá lettem, ha még nem voltam az. Reggel korán már a selyemkanapén állt tisztára pucolva a sarkantyús csizmám! Akkora fazék kávékat főztek egymagamnak, hogy akár nyakig férhettem volna bele, s úgy ihattam volna. Még a fakó lovamnak is olyan darab cukrokat vetettek a jászolába, hogy itthon valami szegény ember egy darabban sónak is megbámulná!

Bámultában Pista nem győzte a sok "ejnyé"-t, amint azt a vén obsitos észrevette, vesd el azt a sulykot, mint csak győzhette szóval, nem hazudhatott akkorát, amit Pista el nem hitt volna már.

- Hanem aztán - öcsém - én sem voltam ám emberség fogytával, mert azt a két garast, amit a katona húspénz fejében a gazdájának tartozik fizetni, én is mindennap megkínáltam neki, de minthogy azt elvenni, de soha sem akarta, szép módjával az asztalnak sarkán mindig ott feledtem, mert csak elgondoltam, hadd lássák, hogy nem vagyok én valami pocsétakerülő, ki nem csak a bendőjét hizlalja, de még a "borjút" is megrakja, a fizetésért pedig nagyot hall a füle. - Volt is ám aztán böcsületem - öcsém, - a két garas helyett pedig mikor elkövetkeztünk egyszer, akkor vettem észre, hogy a mentém bélése közé ugyanannyi tallért varrtak, lehetett mindössze... valami... hogy többet ne mondjak... kétszáz!

- Teremtettét! - bámult fel a gyerek.

- A bíz öcsém! Ilyen becsülete van ám a huszárnak, kivált ha a legény azt is tudja, meddig az emberség! De marasztottak is ám, - gyöngyömadtát! de hogyan marasztottak, mert, hogy megtudták, hogy nem sokára obsitot is kapok...

- Hát már beszélni is tudott velük, bátyám uram? - vágott a szóba Pista.

- Beszélni...! hüm, nagy mesterség is kell ahhoz, mikor én valakit megszeretek, az a valaki meg engem, már persze hogy asszony, egy pár csókot szó nélkül is kaphat az ember, aztán addig fülel, addig gagyog az ember egy kis lárifárit, meg az öklével s kezével is addig mutogat, hogyha néma volna, még akkor is megérthetnék! Aztán meg, szép öcsém, nem kellett ám nekem valami nagy rekommendációs levél, mert annak idején, mikor fölkaptam magamra sújtásos ruhámat, bajuszomat kiegyengettem, akkor aztán néma is lehettem, hanem a sarkantyúmmal adtam egy szólintást, de nem is maradt hiába a huszártempó - öcsém, mert ha öreganyád élve látott volna, láttomra még az énekeskönyv is kiesett volna a markából.

- Meghiszem! - mondá jóízűen beleszólva Pista.

- No ha hiszed, annál jobb, akkor azt is elhiheted, hogy olyan házban lakhatnám most, hogy a hatodik kondignációból verhetném ki a pipámat az utcára. Bolond is voltam, hogy ott nem maradtam, mert a koldusnak is húszast vetnék, mint akkor, - mindennap egy száz forintos bankót vennék ki az almáriumból, mint akkor, lóháton mennék be a kocsmaajtón, és elkiáltanám magamat: kocsmáros! egy akó bort, - mint akkor, megkóstolnám, s ha jó volna, neki vetném a száz forintost, mint akkor, - vissza sem kérném a többit, mint akkor, - hanem persze hogy haza veszett az eszem!

- Talán szeretője volt itthon kendnek!

- Micsoda,... szerető?... egy asszony? öcsém, nincs annyi krajcár a huszárnak a lénungjában, a hány szeretőt kap egy nap, de már egy asszonyért nem búsultam volna haza, rossz huszár az, aki után a szeretője maga nem megy.

- Talán szülői várták?

- Azt ugyan megint nem mondhatnám, mert az isten nyugosztalja meg őket,... soha sem ösmertem!

- Hát talán fogadása volt haza jönni?

- Dehogy volt, öcsém,... hanem akárhová legyen is az a francia, meg az az olasz, de kivált hát az a német, - nem tudja megfőzni azt a - savanyú káposztát - ha száz lelke volna is! - már pedig én meghalok, ha három napig egyszer nem ehetem. Kaptam magam, a sok könyörgés előtt bedugtam a fülem, haza jöttem, itt is vagyok la, szegény vagyok, de van jó barátom elég, ha napjában egyszer nincs borom, hát van kétszer! Hát hiába lettem volna huszár, azt a keserűségét is!

Itt aztán elakadt a huszár, s mint aki nagyot emelt, megnyugodott egyet. Pista, mint aki mohón ette a szót, szinte neki heveredett a gyöpnek, s lelke a huszár történetén egy nagyot kérődzött, a vén huszár pedig egy megviselt pipába dohányt szorongatott. Talán valami bolonddá tett regrutától cserélte valaha, de ha megkérdeznék, megesküdnék, hogy a francia háborúban Napóleon szájából ütötte ki, aminél még azon szemrehányást sem tehetné neki az ember, hogy hazudik, mert ő már annyiszor elmondá ezt a történetet, hogy utoljára maga is elhiszi.

Ezért huszár a huszár, - először elhiszi, amit neki nagyokat hazudnak, utóbb aztán maga is hazudik jókorát, annyit és annyiszor, hogy maga is hiszi, és mert nagy dolgokat beszél és hiszen el, mikor aztán kard van a kezében, elég kövér már a lelke, hogy a nagy dologba bele merjen vágni, mert hisz azt gondolja: ennél nagyobbat is vitt végbe a huszár!

Hazament a gyerek. "Ráró"-ról lehabzott a tajték, de mint az édes szülő legkisebb magzatját, úgy dajkálta ő a lovat, mely a gazda alatt kényesen járta meg a határt.

Míg az utca hosszán végig ment a lovon, az ajtó repedésen és a sövény szakadékon át leselkedtek utána a lányok, és a lányos anyák szívesen befordultak egy szóra a szomszédasszonyhoz, - szüntelen adták a szót a szájába, emlegették a fiúnak derékségét, hogy amaz is fordítsa vissza a szót a nénémasszony lányára, de a szomszédasszony csak nem akart szólni.

- Pista fiam! - szólt Örzse a gyereknek, mielőtt a búcsúzót kezdenék - majd az alföldön nem lesz annyi szép leány.

- Ebédhordónak egy leány is elég! - válaszol a fiú egykedvűen.

- Hát aki megfőzi?

- Az a gazdám dolga, kivel főzeti meg.

- Édes fiam!... - szól az anya szeretettel - minden madárnak van párja.

- Azért nem szeretnék madár lenni.

- Hát kivel vénülsz meg, te gyerek?

- Ráró lovammal, édes anyám, - annak a hátán csak elérek még valaha a világ végéig!

- De furcsa isten teremtése vagy, bizony beválnál barátnak!

- Kedves anyám, egyebet is teremtett az isten.

- Ugyan mit?

- Hát a huszárt, édes anyám! - mondja a fiú összeütvén sarkantyús csizmáját, hogy még a fájó lelkű édes anyának is jól esett a szép gyereket végig nézni, kiben az anyának, apának szépsége ölelkezett össze, mit az anyai szem kétszeresen látott, csakhogy a fájdalom mégis elfogta a gondolatnál, hogy a fiút indulatja messze földre ragadja el az apai háztól.

- Pista fiam! - szólt olvadó hangon az anya - aztán elhagysz te bennünket?

- Majd megjön a hírem, édesanyám!

- Nem örülök én annak, édes fiam!

- Ne mondja, kedves édesanyám, - hisz alig fér majd az öröm a szívébe, ha meghallja, hogy huszár fia vagyon.

- Aztán meg tudnád ölni az ellenséget?

- Hát hogyan haljon meg szegény, ha már nem tud addig élni, míg az ágyban elérné az órája.

- Már látom, hogy hiába beszélek, - okoskodék az anya.

- Csókoljon meg édes anyám, hogy legalább legyen egy asszony, kinek a csókjáért rimánkodni tudok.

- Hát a többi, édes fiam?

- Ha kedvem lesz hozzá, akkor majd azok könyörögjenek nekem.

Megvolt az utolsó vacsora, szárnyára kelt a madár, hogy a világba röpüljön.

Hadd röpüljön, - azért van a szárnya!

Meleg nyári nap volt, az alföldön egy gyalog utas teszi jobb lábát a bal lába után, - szemei minden oldalról az ég oldalához ütődnek, és csak itt-ott állja útját egy vékony kútgém, mely sovány nyakkal kapaszkodik ki a szörnyű egyenesből.

Hátán egy gyékényszatyor szaporítja a meleget, fején öreg szálú szalmakalapon át szűrődnék a friss lég, ha tudniillik friss volna, - testén kék csíkos kurta dolmány és ugyanolyan lábravaló van, míg bakancsának olyan vastag a talpa, mintha az országában nem a csizma fejét talpalnák, hanem a talpat fejelnék meg.

Hová megy a boldogtalan azzal a gyékényszatyorral, az alföldre, hol még a jóravaló eb is húst eszik és fehér cipót, hát kinek kellene az a megkérgesedett sajt, mely az alföldi levegőt csak szaggal szaporítja?

Kezében meglehetős hosszú szöges bot van, mely magában nem a legügyetlenebb védőszer, ha a gazda valamely sarokban megvetheti hátát, de ha itt megkerít néhány kuvasz, nem tudom, meddig győzöd körüllegyezgetni magadat!

Ott van la! már messziről látszik néhány fehér pont egy karám oldalában. Jaj neked, boldogtalan olasz, ha azok közül most azt találja álmodni valamelyik, hogy farkas ütött a nyájra, mert akkor hasztalan van zsebedben az útleveled, mert mire az a hatóság kezébe kerül, már akkor magad is ronggyá leszel tépve.

A szegény olasz legelőször tette ezt a gyaloglást, - ha a sors úgy rendelte, hogy e mulatságról soha, de soha meg ne feledkezzék.

Delelőre verődött minden gulya, minden ménes, - a pásztorok egy karámnak oldalában kerestek hűselőt, s azon körbe hasalván, szótalanul nézték a bográcsot, melyben a hús a saját levében már sercegni kezdett.

A körülhasalók közt Pistára ösmerünk, ki már második éve lakik az alföldön.

Jó darabig szótalan volt a társaság, míg utóbb az egyik gazda megszólamlik, és beszélni kezdé, mit látott a legközelebbi városban, honnét hajnalban vetődött haza.

- Mit látott kend? - kérdi Pista a gazdát.

- Amit te még nem láttál, - mondja kurtán amaz. - Huszárokat láttam!

Erre a szóra úgy fölugrott Pista, hogy a nem messze nyugvó kutyákból kettő is fölébredt. Szegény olasz, mindjárt kimelegszel úgy, hogy megeredne rajtad a citrom és a narancs, ha sajt helyett a kosaradban csakugyan azt hoztál volna.

- Nem tudsz már veszteg maradni? - szól a gazda - de majd fölállunk valamennyien a te kedvedért.

Erre a szóra a fiú szépen lehúzódott, és hallgatni kezdé a gazdát.

- Bizony szép cselédek!... - mondja mintegy magának a gazda, mint az megvan a magyar emberben, hogy amit beszél, olyanformán adja elő, mintha maga is most hallaná először a dolgot, és magának is beszélné.

- Sokan vannak? - kérdi valamelyik.

- Száz meg száz! - mondja nagy képpel a beszélő, - választott gyerek valamennyi! szinte megrendül alattuk a föld, a merre elhúzódnak.

Pistának keblében mindinkább hangos lőn a dobbanás, és a vágy megszólamlék benne, hogy mért nincsen ő köztük, most már ő róla is beszélne a gazda.

- Hová mennek? - kérdi megint a másik.

- Mit tudom én, hova mennek?... háborúba mennek!... - veté az első kétkedés után.

Pistának a vére megfűtött minden eret, de nem mert megmozdulni, nehogy a gazda megint rárivalljon.

- Háború lesz, úgy-e? - kérdi az előbbeni, mire a gazda azt feleli:

- Persze hogy az lesz! - Sok az ember! Már egyik a másiktól nem fér el, okoskodik a gazda, pedig ha egy kicsit körülnézne, hát megláthatná azt a nagy semmit, amiben éppen az ember a legkevesebb.

- Bizony nem ártana már egy csöndes kis háború! - véli a kérdezgető, mire aztán három is megszólal.

- Ha már annyi huszár van itt, lesz is!

- Persze hogy lesz! nekem is azt mondták, - bizonyítja a gazda, mire Pista megint fölugrott, és minden kutyát fölvert az álomból.

Szegény olasz, valld meg bűneidet!

A kutyák nem tudták hirtelenében, mért lármázták föl őket, de mielőtt körülnéznének, Pistára bámult valamennyi.

Pistában megbuzdult a vér, nem bírta türelemmel végig hallgatni a gazda beszédét, mintha már itt volna az ideje annak, mennyi a hallgatásból elég, de még hallja az utána következő szavakat, midőn mondja a gazda:

- Nagy embertódulás lesz holnapután N... ben, akkor szentelik föl a zászlót, s akkor áll ki a legelső verbung, - tehát gyerek legyen ám a talpán, aki legelőször akarna fölcsapni.

Míg Pista a végszavakra feledkezett, a hat kutya napnyugatnak nézett, honnét valami barnás folt mozgott a síkon, s mire a csikósok észrevették, már a kutyák rohantak a boldogtalan elé.

- Szegény pára! meg leszel ma viselve! - mondja egyik csikós oldalt nézve, mert azt könnyen eltalálta, hogy valami mesterlegényféle lehet a jámbor, ki a nagy pusztaságon lobogó ing nélkül, sötét ruhában jár.

Nem feszegetem a dolgot, hogy mennyi keresztény szándék fért el egy kurta szánakodásban, elég az hozzá, hogy késő már az akarat is, mert a felbőszült ebeket el nem éri már az emberi hang.

- Az volna ám a ló, - melyik a kutyákat elérné! - szólal meg a gazda olyanformán, mintha már maga sem hinné, hogy olyan ló megterem a földön.

A szegény olasz nagy későn vette észre, hogy a hátát nem vetheti meg, tehát a hegyes végű bot csak arra való, hogy azt üthesse meg a hat közül, amelyikért az őt széttépi, azért úgy megijedt, hogy végtére még annyi ösztöne sem maradt, hogy a gyékénytarisznyából néhány olasz kolbászt húzzon ki és vessen a kutyák elé.

Szegény párának csak annyi gondolata maradt, hogy bár már meghalt volna, hogy meg ne érné saját keserves végét, csak már volna egy pocsolya, melybe annyi ideig lógathatná fejét, hogy meg is fúlna.

Valóban átkozott állapot, mikor a halál elől még úgy sem menekülhet valaki, hogy valamivel előbb meghalhasson s a szegény olasz szemeire lassankint sötét karikákat rajzolt a megrémülés, midőn sem elfutni, sem elsüllyedni nem lehet.

Hasztalan meregeté szemeit és csak egy erős ostorvágás csattanása, valamint egy fájdalmas kutyavonítás téríték eszére, s midőn tisztább lőn látása, egy habzó lovat látott, mely elől a kutyák hatfelé pusztultak.

Ráró remekelt ma, - oly könnyen átnyargalá a tért, mint egy meghúzott ív, mely láthatatlanul vágódik az egyenes vonalba, s mielőtt a pusztai vadak megrohanhaták a rémült utast, már az első kutyának bozontos szőre közé durrant a kemény szíjú ostor, s a meglódult állatok alig bírtak oldalt vágni a következő csapások elől.

Az olasz sötét szemeivel a fiatal lovasra nézett, ki csak még most szánta meg istenigazában az olaszt, midőn látta, hogy az megköszönni akarná a menekülést, de nyelve még egy árva szóra is engedetlen neki.

- Igyék! - mondja Pista, lenyújtván egy szűk nyakú csutorát, melynek födelét is lecsavarta, hogy a megrettent olaszba minél előbb lelket ihlessen, mit az, gépileg engedett, mert még annyi ereje sem volt, hogy kezeit fölemelni bírta volna.

- Nem halt meg, atyafi? - kérdi Pista, midőn észre vette, hogy az olasz már maga is megkapaszkodék a csutorában.

- ...Nem! - válaszolt magyarul.

- Hol fért bele ez a kis magyar szó? - kérdi csodálkozva Pista.

- Öt esztendő óta lakom az országban, - mondja a kérdett, - sajtot csinálok, mikor ideje van, máskor pedig árulgatom városról-városra.

- Mit keresett itt az alföldön?

- Szerencsét próbálni jöttem.

- Nojsz, kipróbálta most atyafi, - szerencséje, hogy jókor megindultam, mert most már rakhatnám a szatyorba a maradékot.

- Az isten áldja meg, jó barátom!... - kezde hálálkodni az olasz.

- No csak ne többet, mert különben itt felejtem, - mondja Pista, - pedig kísérő nélkül nem t'om merre megy el.

- Nem szólok, - mondja az olasz - hanem ha eljön Olaszországba...

- Az nem lehetetlen! - veti közbe a szót Pista.

- Annyi fügét, annyi narancsot...

- Kár volna megenni a gyerekek elől! - jegyzi meg Pista.

- Meg mazsola és aprószőlő...

- Nem nekem való eledel lesz az, hallja maga,... hogy is hívják?

- Pietro! - felel az olasz.

- Nohát, Pietro atyámfia, - ballagjunk a szállásig, nekem meg adja föl azt a szatyrot, aztán könnyebben elérünk oda, hol kinyugodhatja magát.

- Kedves jó barátom!... - kérdi aztán az olasz - eljön Olaszországba?

- Mondtam, hogy nem lehetetlen!

- Én lakom B...- ban, a testvérem meg Milánóban, - csak a magyar sajtost kérdezze, minden olasz tudja,... én tudom, hogy adós vagyok.

- Ne beszéljen az adósságról, mert mindjárt itt felejtem.

- Nohát nem szólok, legalább még egyszer mondom, mert gyermekeim vannak, hogy az isten áldja meg.

- Már mit fogyasztja magát azzal is! - mondja Pista - örüljön, hogy él, én meg majd gondomat viselem, jobb strázsát nem adhat nekem az isten, mint magamat. Végzi be a szót a delelőhöz érve, hol az olaszt mindjárt egy bundára fektették.

Még mindig a huszárokról folyt a beszéd, s a gazda mintegy dicséretet akarván mondani Pistára, ekképp szólítja meg.

- Szép öcsém! ember vagy magad is, meg a lovad is, de már el merem mondani, hogy mégis beválnál huszárnak, - pedig ugyan megválogatják a hozzávaló embert.

Az olaszt hamar elérte az álom, mert a megrémülés meghajszolta vérét, valamint a bor is addig kergetődzött benne, hogy az álom végképpen elérte.

A gazda még tovább is beszélt, elmondta, hogy ősmerősöket is látott, különösen egy vén obsitost, ki az országot megjárta már, s minthogy tudta, kinek a ménesét őrzi, egy szavával azt is kérdé:

- Hát az én Pista öcsém hol jár?

- Engem kérdezett? - kérdi Pista.

- Ha mondom, hogy téged!... hisz azt is mondta, mennyit tartott szóval, csak azon csodálkozott, Hogy - mint maga mondá: nem vált még belőled ember.

- Azt mondta?

Bíz az nem mondott kevesebbet, s ha nem hiszed megkérdezheted, mert holnap délben három csikót vezetsz öcsém, N...-be, a méltóságos grófnak, ki most ott van a nagy parádén, mert holnap szentelik föl a huszárok zászlóját, és a méltóságos asszony lesz a keresztanya.

- Én meg majd keresztfia leszek!... - gondolá a fiú a dolog után látván, hogy a legjobb három csikót kikapja a ménesből, mely lassankint széledezni kezdett.

Föléledt benne a malaszt, szeméből az örömsugár fénylett ki, s elképzelt terveiről álmodozván, oly szilajjá lett, mint azok a csikók, melyek a nagy rónát most ficánkolják be. Ráró megérezte a szabad kantárt, egy-egy futamodást tett a ménes körül, míg ismét engedvén a gyönge mozdításnak, oly kényesen lépdelt, mintha a parádés kisasszony selyemcipője volna a lábán.

Oly furcsa gondolat volt Pistától végignézni a nagy pusztaságon, melyen körülnézve magát, másfél öllel nagyobb, mint az egész, száraz száz mérföld, és minthogy semmi sem mérkőzik most össze vele, szinte jól esik látni a kútágasról lehajló gémfát lehajlott nyakával, mintha még a kútgém is az ő büszkesége előtt hajlanék meg.

A ló is önkénytelenül emelé föl száraz fejét, még az is azt nézi, hol az a pára, mely magasabbra szegje nyakát, mint ő? S mintha megelégelné a boldogságot, miszerint az ökörnek nagy szarvai csak öklelődni valók, míg a juhokkal egy jámbor szamár sétál reggeltől napestig, de a lóval dicsőségre mennek néha napján.

Napnyugotig nem nézett a szállásra, csak mikor a gazda integetett feléje nagy szájú ingével, még csak akkor jutott eszébe az ott felejtett olasz.

- Holnap, édes szolgám, ezt a böcsületes utasembert is ültesd föl egy jámbor kancára, hogy ne gyalogoljon a pusztán, - a lovakat pedig a szokott helyen majd átveszik tőled.

- Értem, gazduram!... nem lesz más mondanivaló?

- Egy szó sem, öcsém!

- No hát most meg én mondok valamit gazduramnak, ha meghallgatja.

- Már hallgatok, öcsém, csak mondd.

- Elmegyek, gazduram, - de nem jövök többet vissza!

- Rossz gazdád voltam, öcsém?

- El sem cserélhetném jobbért, gazduram! - jegyzi meg Pista - hanem ha már olyan izenetet hozott kend, hát meg akarom tudni, válik-e még belőlem ember.

- Most már bánom, hogy szóltam! - mondja a gazda.

- Gazduram, a szél is elhozta volna nekem azt az izenetet - válaszolt a fiú - ne búsuljon érte.

- Eredj hát, fiam - mondja megilletődött hangon a gazda, - nem kapaszkodom beléd, és ha a jó úristen meglátott mellettem, állítson az első helyre a sok derék magyar vitéz között.

A fiú meghatottan hallgatá végig a beszédet, aztán dolgainak elintézéséhez fogott, s majdnem éjfélig hallgatta az olaszt, mikor beszélt neki a tündérországról, hol a citrom, meg a narancs terem, s az országút mellett a nyeregbe hull, mikor a huszár elmegyen mellette.

Álmodott aztán a fiú,... megálmodta saját dicsőségét!

Ki a rónaságra, rekedt a lég a nagy falak közt, még az imádság is elhal a sűrű párázatban, hadd látom meg a pacsirtát, mely kora reggelen ússza meg a légkört, csevegő dalával akarja fölverni a csöndet, mely száz mértföldön heverész.

Hiszi a kis madár, hogy a pusztaságot, melyet szemével átlát, hangjával fölverte, pedig alig éri el a szomszéd tanyának kolompját, mely egy három éves tinón zajog, s e hang, melyet a művészet száműzött a rónaságra, úgy beillik e pusztaságba, hogy ez óriás tér nélküle egy szánandó némaság volna, melyet csak az ítélet arkangyala fogna először megszólítani.

A távolság oly szelíddé teszi e hangot, hogy a fáradt utast vezetni bírja, s midőn a lihegő vándor már eléri, egy csöngőnek hangja vékonyul ki mellőle, s az ember önkénytelenül engedi magát a varázsnak, mint a partot látó hajós, kit a száraz föld szárnyasai régóta csalnak a kikötő felé.

Elvesztettük a napot, az egész kerek földön nem villan át egy halavány sugár, az éj oly sötét, hogy a bátortalan utas nem mer lépni, - az alkonyatkor oly tisztán látta leesni a napot a láthatár szélén, hogy lába minden lépten megreszket, hátha a semmibe bukik.

A tücsök belefáradt énekébe, a pacsirta fészke melegében fiain alszik még, s az alföldnek nincs annyi rónája, hogy egy halálmadár meglakhassék benne, honnét előtörhetne az éjbe, fölverni a puszták fiát, ki már a pásztortüzet rég eloltá, s a nyugovó ménes mellett álomra hajlott.

Nincsen egy hang, melyre a nyájőrző kuvaszok fölriadnának éber álmukból, még a betyár is aludni ment, sötét neki az éj, hogy egy kedvenc csikót kifoghasson száz közül, s a kezes paripa is hasztalan vár az éji útra, - a gazda annyit méregeté a sötétséget, hogy az álmot elérvén, fáradtan hanyatlott le a gyöpre.

Halni készül-e a természet? vagy hogy a szél is valahol a hegyek erdejében szorult meg, s nem bír kifutni a rónára, hogy a felhők villáma elől menekülni tudjon? Egy szellő nem mozdul, nincsen egyetlenegy boldogtalan ember e rónán, hogy egy árva sóhajt nyögjön ki a dúlt kebel?

Hát nincs annyi szenvedély e rónán, hogy egy embert eszeveszetté tegyen, aki megfutná a földet, és bekiabáljon a semmibe, és megrémítse az éjnek óráit?

A szerelemnek nincsenek itt csalódásai? A rágalom nem bírja fölmarni ez emberek boldogságát?

A csöndes lakot nem gyújtják egymás fejére az emberek?

Édes kérdező barátom, - a csábítónak nehéz munka megfutni a száz mérföldet, - a szerelem itt háborítatlan él.

A puszta oly róna, hogy a rágalom nem lel akkora völgyet, melyen egy kis bűn elbújhatnék, melyről a rágalom beszélni tudna.

Hát a gyújtogató?

Az eget akarod tán meggyújtani, ezt az egyetlen tetőt a pusztaságon, vagy azt a kunyhót, mely csak akkora, hogy a lefekvő gazdának kinyúlik belőle a lába?

Hát a betyár?

Mikor Ádámot kiverte az angyal a paradicsomból, s leszedé a fák gyümölcsét, lopott-e az?

A farkas megfutja a rengeteget, s az őzet fölfalja, - mondd hogy rabló!

A gerlepár búzaszemen táplálkozik, hiszed-e, hogy tolvaj?

Úgy-e nem hiszed?

Lásd, a puszták fia meglátja a sebesen iramló csikót, neki kell egy, melyen alkonyattól hajnalig megfuthatja a tért, hol szeretője lakik, - röpülni nem tud, s mielőtt agyában egy gondolata támadna a véteknek, már a csikó hátán ül, - és nincsen az a szép szó, mely lerimánkodja onnét.

És e széles alföldön nem leltél egykor egyet, ki ezt "tolvajságnak" tartotta volna.

Azért nyugszik oly békén, békésebben, mint az a megénekelt városi angyal, kit álmában is hangos nyögésre kényszerít a nappali indulat, összeveszvén benne szeretet, irigység, remény, előítélet és kétségbeesés.

Párnája, vánkosa a zöld fű, ezért oly egyenes az a derék, mintha fenyőfához kötözötten nyúlt volna föl embersorba. Élte szívós, mert a zápor és a vihar egyaránt megyen keresztül arcán, s ellucskosodott ruháit a rohanó szél szárogatja meg rajta.

Csak az idő öli meg, mint a vasat, és halálának órája oly csöndes, mint a hattyúdal, végperceit nem állván el a múltak emléke, hogy vétkeket hurcolhatna elő neki, mint a nagyvilág fiának, ki utoljára kap a hithez, amit nem hitt, hogy bűne meg legyen bocsátva, - és íme milyen mohón veti vétkét a gyóntató nyakába.

Sötét gondolatok úgy-e? mintha a romok nyirkos falai közt vonaglanánk, pedig a pusztán vagyunk, hol egy megszakadt felhő mellől a legelső szürkület dereng elő, s mint Jupiter a ködből, - a mezőn egy alakzat körrajzai válnak ki, s a képzelet kiegészíti magának az alakot, egy álmodó csikóst a gyöpön heverészve.

Tehát mégis egy alak, mellette egy még sötétebb élő mozog, színével az éjben vesz el, s csak akkor alakul ki jobban, midőn büszke fejét fölveti, s a hollósörény szárnyként csapódik vissza, s a nemes állat gazdája mellé lépdel.

A felhők odább tolódnak, a világosság még egy fokot nő, s a finom párázatból minden tárgy átlátszóbb lesz, és látjuk, hogy a ló lábától fejéig megszaglássza gazdáját, s hogy lépésével zajt ne verjen, nyakát oly hosszúra nyújtja, hogy fejével már az alvó gazdának arca fölé ért. Orrlyukai ökölnyire tágulnak, finom légcsapjai oly gyöngéden húzzák föl a léget, hogy az alvó csak egy lágy fuvalmat érez arca körül elhúzódni, mely mint a szűz leány csókja, kellemesen csiklandja az arcot, melyen most egy kéjérzet mosolya vonul el, s a ló óvatosan emelvén föl lábait, a gazdag fűben lassú léptekkel megyen el, megúsztatván arcát a harmatos fűben, s nem teszen egy harapást, nehogy a harapás harsogása fölverje az alvót.

Már tova ért, - fejét magasra kapja, mintha tudná, hogy a föld rengése sem ér el gazdájához, - berohan a pusztaság mélyébe, melyet szikrázó szemei régóta látnak, sörényét elkapja a szél, és sebes útján meglebegteti, mintegy ezred zászlóját, mely után a bátrak szent győzelemre mennek.

Kanyargásaival berajzolja a gázolatlan füvet, karikákat nyargalván össze, futását ismét visszatereli oda, ahol gazdáját érzi, ki még a gyöpön heverész.

Bárány ugrásait vidáman teszi, s a zajgó kedélyű fiatal állat büszkén áll meg egy másik ló előtt, és orrával majdnem lángot fúva, nyakát a másiknak nyakára veti s mintha magához ölelné, fejével átszorítja a nyakát és egy nyerítéssel beszéli el indulatát.

A két fej lassan-lassan összecsúszik, szemeik egymásba merülnek s a szilajabb csikó egy oldaliramlással vág egy irányba, mely egyenesen gazdájához vezet.

Amint egy bizonyos vonalt elért, a lépések meglassudának, a fej ismét a füvet túrva hajlott alá, s a lépések könnyedén vitték a gyönyörű állatot az előbbi helyre, hol gazdáját hagyá.

Még mindig nyugszik, - a ló békétlenkedni kezd, többszöri szaglás után, mintha zajt akarna verni, első lábának egyikét fölkapja, s már vágni kezd vele, de csak a légben, - a földet nem éri, - érzi, hogy oka volna az indulatra, hogy gazdáját ébreszteni kell, de tán elég a suhogás, melyet lába szel a légben.

A hajnal pírja éppen ekkor szalad föl a látóhatáron, az állat önkénytelenül a bűvöletbe esik, - szép lábai biztosan állnak meg a földön, s a ló farával állván keletnek, mielőtt az első sugár átfutná a végtelent, emelt fejét lassan hátra fordítja s meghozza áldozatát a teremtőnek és okos szemeivel várja a percet, hogy az első sugárban az isten kezét megbámulja.

E perc, e várakozás oly ünnepi és megragadó, hogy az ember legméltóbban csak imádkozhatik.

Térdre, ember! istened szeme néz rád!

Szétfutnak az aranyos sugarak, az éj oly sötét volt, hogy a virág remegve csukódott kelyhébe, a napraforgó fejlődik ki, még kelyhe most is telve könnyűivel, s egészen kisimul, hogy mire a szellő eljő, fölszáradjon az utolsó harmatcsöpp, hogy hímporát elkaphassa a legelső bokorig, hol egy másik napraforgó régen epedez rá.

Az erőteljes kar lecsúszott a csikós szeméről s a fény fölverte az édes álmot, mely akként végződött, hogy ellenségre nyújtá ki karját.

Mint a meghajlott acél, úgy pattant egyenesre a csikós, dús haját rendre rázta, s néhány percnyi szünet után, meddig arcát a fönséges igézeten végig hordá, kalapján az árvalányhajat végig simítva, a kalapot föltette.

Tán önök úgy is ráismertek Pistára, ki a mindenséget még egyszer körülnézve, "Ráró"-ra föltette a nyerget, s aztán a gyönyörű állatot megveregetvén, hangos szóval mondja: - "Gyere édes lovam, - nem váratlak tovább, huszárlóvá teszlek!

Ha a verbung, - rí a hegedű a cigány markában, szűk az utca egy nyalka huszárnak, annyit feszeleg, annyit hányja-veti magát, bizony azt hinné már az ember, kifut a bőréből.

Jár a nyelve, az utca közepén egy szénásszekér megállt bámultában, de a béres beledurrant a négyesbe, kitér - a huszárnak, bizony attól fél a szegény béres, hogy a huszár egymaga feldönti.

- Ne kerülj,... ne kerülj! - kiáltja a huszár, - hadd ugrom át azt a kis talyigát! - pedig a négy ökörnek is kidagad a szeme, míg a nagy szekéren akkorát mozdíthat, hogy csak meginduljon.

Olyanformán készül a verbungos, hogy amit mond, meg is teszi mindjárt, - szinte kisebbnek látszik a szénásszekér, mióta a huszár talyigának mondta.

Menne is már, - még csak egy kődarab sem marad akadékul az útjában, mert aki a csodájára kiszaladt a házból, utána megy, vagy hogy oldalt nézi, - csak egy kis pocsolya mert az út közepén heverészni, szinte gondolván magában: amily kicsiny vagyok, a verbungos sem lát, pedig éppen akkor ugranék a huszár, ha csakugyan az volt a szándéka, lesi a kíváncsi nép, mekkorát ugrik majd? ugranék is, de a szeme a pocsolyára vesz,... elkeríti amúgy tele szájjal, hogy mer a pocsolya az útjába állni? aztán feléje rúg, elkiáltva: coki tenger, félre az utamból.

A nagy szekér talyiga volt a huszárnak, s ez a két icce víz, minthogy kevés volna, hogy a szekér helyett, mely oldalra tért már, keresztülugorja, segít magán, s ráfogja, hogy tenger.

Nagyot nevet a kísérő népség, maga is nevetne, de most jut eszébe, hogy a sor a szénásszekéren van, de biz az már az utca végén jár, s még akkor is neki van panasza, hogy az a gaz fickó mért nem mert megállni?

Talán talán utána is futna, ha egy csinos diákgyerek nem állna az útjában, ki a verbungot már fél napja kíséri, - ezt akarja lépre csalogatni:

- Félre paraszt! - kiált nagy mérgesen, a bámulók között a diákhoz törvén, - félre paraszt, most már tiszteket verbuválunk, - aki irgalma van, ifjú uram, álljon be hadnagynak.

És az úrfi kétszer sem mondatja, keze már a huszár markában van, s a jó példát tíz-húsz követi még. Nem találja helyét a verbungos, egy szép lány sem marad most megölelés nélkül, de hogy panasz ne menjen utána, még a vénebbet is meg-megszorongatja, s amit a verbungos példának okáért kópéságból csinált, azt a regruták is utánamívelték.

Ezt is megunja már a csintalan huszár, és hogy dolog nélkül ne járjon az esze, újabb tréfát gondol ki a kópé.

Végigkiált az utca hosszában, hol a verbung csodájára tátott szájjal bámult már a népség, - mondom - végigkiált: félre az utamból, magam akarok az utcában sétálni.

Szétszaladt a népség, kapu alá vagy fal mellé lapult, és a huszár hetykén rakva kényes lépéseit, hol ide, hol oda, azt sem tudta jó szerével, menjen-e vagy álljon meg egy helyen? de meg minthogy nap keltétől fogva kezében az üveg, mellyel az áldomást, kell vagy nem kell, minduntalan issza, nem valami rettentő ritkaság, hogy a lába oda is lép, hová nem gondolta. Részegnek persze hogy nem részeg, csak a lába nem akar úgy menni, ahogy talán rendesebben volna, hanem a verbungos ki nem hagyja nevettetni magát, - megáll egyet, amint még megállhat, - fölkacsint az égre, s elkiáltja magát:

- Úristen, mondd meg nekem, hová lépjek... dicsőségemben?... mert... én... huszár vagyok!

S nem akad egy ember a széles utcában, melynek kapuján s ablakán úgy ül a sok ember, mint a kas száján a méhraj, - mondom - nincs egy ember, aki gondolni is merné, hogy a verbungosnak a dicsőségen kívül más baja is volna, és e rovásra, mint aki holt részeg már a - nagy dicsőségtől, maga jár az utcán, - s ez olyan kéj lehet, milyen az lehetett, mikor az a másik huszár a világ végénél lelógatta a lábát, s elkiáltá magát: de lágy ez a semmi!

Ott sétált egyedül, tetszett neki, hogy az utca megtisztult a néptől, s mint a fáradt művész az elkészült munkán, pihentette szemét, szinte elgondolta, mekkorát irigyelne máson, ha ez a verbungos huszár nem ő volna éppen.

Eszébe jutott minden jó a világ hátán, mintegy odafektette a huszár dicsősége mellé,... nézegette, nézegette,... s végre akkorát gondolt, hogy elkiáltá magát: eb cserél senkivel.

Egy-kettőt, amint még adta az ereje, feszelgőset lépett, szinte kereste a levegőben a keményet, ha hogy valamiképp azon sétálhatna, de csak úgy, ha maga!

Megállt,... nagyot nézett, mintha kilyukadt volna a világ, - s amint látja, két ember jön szemközt az utca végéről.

Már mondaná,... már volna erre-arra, ha a nyelve neki mozdulhatna, de bíz nem fordul az olyan könnyen, - s mire már a szóba kapna, szemközt áll a két ember vele. Ugyan ki lehet az, ki egy verbungosnak útját meri állni? ki lehetne vajon, mint egy - másik huszár, kinek a szájában éppen az a pipa van még most is, melyet Bonaparte Napóleon szájából kiütött!... Éppen az a vén huszár ez, ki a mi Pistánknak hetedhavat beszélt vitéz dolgairól.

- Szervusz... éd... es apám! - kiált a verbungos, - szerencséje kendnek, hogy kend jött velem szemközt, mert mást majd kitereltem volna az útból, mikor én megmondtam, hogy itt az utcában egyedül akarok sétálni!

- Adjon isten jó munkát! - kiált vissza az öreg, tajtpipáját hátulsó fogai közé szorítván, tenyerével a verbungos markába ütvén, - aztán pedig hátranéztében Pistát inté elő, - látod-e fiam, - ilyen ám a huszár, ha akarja, egymaga megy egy utcán.

Pistának a szeme is szikrázott.

- Mit hozott kend apám? - kérdé a verbungos.

- Legényt - édes fiam - legényt, azért csak adjatok hát kezet, aztán szenteld be a huszár-regementbe.

- De bátyám, - mondá Pista az öregnek, - huszárok-e ezek, vagy ha csak a ruhájuk az? de ők maguk bakancsosok talán.

- Tyhű!... tyhű... erre-arra,... milliom... forgó... hordta... hol is kezdjem már no!... gyulladt föl a verbungos,... én... bakancsos...? tyhű!...

- Csöndesen fiam, csöndesen, meg ne repedj fiam, hisz mikor én téged beverbuváltalak, te is azt kérdezted... - mondja rá az öreg.

- No az igaz, édes bátyám, - szólt megszelídülve - nohát semmi harag, ide a markomba!

Egymás tenyerébe vágtak, s Pista öcsém mától fogva huszár.

Néhány óra múlva úgy megfeszült rajt a huszárdolmány, hogyha a szabó dupla cérnával nem varrta volna, darabszám maradna.

Az öreg végtől végig, elől-hátul, két oldalról nézte a gyereket, s midőn már eleget gyönyörködött benne, az öregnek kikent bajuszára egy pár könnycsepp pörgött alá a nagy öröm miatt, s mintha talán Pista öcsénk szentté vált volna az ő markai között, meggyőződve mondá: na gyerek... emberré tettelek.

- Hát - kedves bátyám - igazán hogy huszár vagyok én már? - kérdezkedék Pista.

- Az vagy öcsém, az isten is látja.

- No úgy legyen, mert bátyám, ha engem bakancsba húznának, vagy a borjút a hátamra kötnék, - úgy tennék, mint a sárga csikó otthon, mikor a nyerget legelőször a hátára tették, földhöz verném magam, s azon helyütt halnék.

Az öreg nem tudott szólni, vásott mentéjével szemeit törülé, s végre mikor szóhoz kapott, megölelte Pistát:

- Öcsém, mintha csak magamat látnám, - magam magamnak jutok eszembe, hogy mikor katonává lettem... én is így beszéltem.

A huszárok hosszú sorban álltak, az ezredes szállása előtt, mely a gróf kastélyában volt, - és az erkélyen, honnan cifra vendégek tekintgetének le, a még mindig gyönyörű grófnő állt, mellette pedig egy szép fiú, ki lelkesülten nézett a szép ezredre.

Éppen az az ezred volt ez, melyben a gróf őrnagyképpen szolgált, - és amelynek ezredese saját egykori segédtisztje vala, ki most a grófnőt kéré meg zászlóanyának.

- De ki lesz a legelső, ki e zászló alá esküszik? - kérdi a grófné.

- Én, méltóságos grófnő!... - szólal meg Pista hátulról, minthogy az ezredes hírét hallván a szép újoncnak, berendelé, hogy a zászlóanya lássa meg az első fölesküvőt.

- Pista!... - szólt Szántay - hisz ez a mi emberünk! - mondja nagy örömmel hamarjában megértetvén a dolgot a körülállókkal, kik közt a gróf és saját testvére Sándor is jelen volt.

- Fiam!... - szólt aztán az ezredes,... - te leszel az első, ki e zászló alá esküszik,... fogadod-e istenedre, hogy e zászlót sohasem hagyod el?

- Esküszöm az élő istenre!... - mondja erőteljes hangon - ha mind elhagyja, - még akkor is mellette maradok.

- Isten téged úgy segéljen, és istennek minden szentjei! - mondja az ezredes, eleresztvén a gyönyörű fiút, kit aztán az ösmerősök a mellékterembe kísértek.

Késő estig el nem vált Pistától az öreg, - a népség úgy körülvette a nyalka fiút, mintha mutogatni hozták volna, - a vén huszár pedig árnyékként kísérte, s hogy a sok bámuló szó nélkül ne maradjon, hol ide, hol oda súgta az öreg, hogy ezt a gyereket ő tette emberré.

Pista öcsénk alatt Ráró olyan büszke lőn, ha a felhőnek neki indítaná, oda is elmenne.

Fölült a lovára, s amint egykor alva s ébren álmodozta azt a dicsőséget, mikor a csintalan lovon hánykolódik a kard és a tarsoly, s az a cifra ruha, hogy járt az eszében? és most tetőtől talpig ő maga volt benne: olyan furcsát érzett a lelke, hogy a szörnyű boldogság miatt szeretne a gyöpön egyet végig heverészni, ha azt úgy lovastul könnyen megtehetné.

S minthogy hát a földön boldogsága terhét ki nem nyugodhatja, habzó lovával az ég felé kapat, - s míg a bámuló nép szörnyülködött merész ugrásain, mellyel ezt a nagyvilágot, ha lehetne, lába alól kirúgná: addig ő a lóderékon részeg volt a maga örömétől, s amin a sok félénk néző ijedtében "Jézus Máriá"-zott, azon ő a lelket jóllakatta!

Dehogy félne, hogy is félne? hisz ha lehetne, a nagy boldogságban lóháton aludnék, mert az ő szeme nem talált meglátni valót a külső világon, hanem szinte befelé, önmagába nézett, látván abban minden boldogságot, amit valaha csak a legelső huszár láthatott meg talán.

- Eszeden légy Pista, szólt neki az öreg, vén fejével jobban látván, hogy az a ló csikófoggal van még, és azt a sok pajkoskodást könnyen megunhatja, s nem igen szeretné, hogy valamiképpen lerúgná a gyereket magáról, mert akkor nem volna mit dicsekedni azzal, hogy ezt is, meg ezt is ő tőle tanulta.

- Eszeden légy, mondtam, - szólt ismét az öreg, midőn a kvártélyra értek, mert hogy az öreg a gyereknek ahol csak lehetett, árnyékában maradt, nem is kell mondani, - s amit és ahol egyengetni kellett, készen volt a szóval.

- Csínján bánj a lóval, - már egyszer megmondtam, - több esze van annak a lónak, mint valami íródiáknak!

Hallgatva szedte le Pista a szerszámot, s amit neki az öreg mondott, jónak volt az mondva, a szentírást még a papnak sem hinné úgy, mint, amit az öreg sült igazságképpen egy kis lével föleresztett neki.

- Majd ha táborba jössz, akkor veszed hasznát, ha a lóval okosan tudsz bánni! az vezet ám akkor téged, nem pedig te azt. - Hol volnék én? már a füvet is régen kaszálnák a hasamon, ha a fakó nem lett volna az a ló, ami volt.

- Hozzá tette bátyám azt a jó állatot?

- Megettük, öcsém, - mondá teljes egykedvűségével.

- Hol? - kérdé a gyerek.

- Hát egy várban, ahol bennszorultunk!

- Sokáig voltak ott?

- Meghiszem!

- Szenvedtek kendtek sokat?

- Azt is meghiszem!

- Koplaltak is?

- De mennyit!

- Aztán lóhúst ettek?

- Ameddig benntartott.

- Hát aztán mit ettek?

- Mit-e? - ...egeret.

- Aztán megették?

- Meg ám, csak lett volna, de már abból is úgy kifogytunk, hogy utóbb hat emberre jutott egy egér!

- Hogy éhen meg nem haltak kendtek!

- Volt eszünk, mert aztán kitörtünk a várból egy éjjel, és az ellenséget egy lábig levágtuk.

- Esett-e sok huszár?

- No csak a kéne még! - szólt közbe az öreg, - hát minek volna a kard a huszár markában?

- Volt mit aprítani?

- Volt bíz - édes öcsém - mert a porciómat nem hagytam ám másnak, - tudom, hogy egy regruta volt mellettem, egyúttal annak a részét is úgy kidaraboltam, hogy utóbb már maga rimánkodott: hadd vágjam, Jancsi bácsi én is! No csak vágd - mondám én - de már akkor fülét, orrát lefaragtam annak, amelyikhez hozzá akart vágni!

- De hogy egy huszár sem halt meg.

- Nem ám, - nem is hal meg!

- Hogy hogy? - kérdi Pista.

- Csak úgy, öcsém, hogy a huszár elevenen megy a mennyországba.

Igaz, igaz, hisz a huszár halhatatlan volt és halhatatlan marad.

A majoresco kiszállt a kocsiból, s a kastély termeiben rendelkezést tett a vendégek elfogadására, Kleint pedig ekképpen szólítá meg:

- Bécsből jövök!

- Isten hozta méltóságodat, remélem, az előleges intézkedések szerint, méltóságodnak nem volt valami panaszra oka.

- Semmi, - semmi!... - mondja némi ízetlenséggel,... - hanem mi a patvar lelte bécsi bankáromat?... fölmondá tőkéit?

- Azt nem, - feleli Klein - hanem a törlesztések mellett méltóságod kiadásai nagyon fognának rövidülni.

- Nos aztán?

- Kénytelen valék megmondani, hogy ígéretünket beváltani nem tudjuk, tehát a kölcsönzéstől egészen visszavonul.

- Ostoba tréfa!... - kiált föl békétlenül a gróf, - érezvén a rendetlen állapot terhét, azonban határozott hangon kiálta föl: hallja ön, nekem pénz kell, mégpedig sok, ha a pokolból teremti is, ígéretet tettem, hogy két éven át véget vetek minden liberális mozgalomnak - s én nem fogom magamat kompromittálni néhány rongyos forintért, értette?

- Akár szóról-szóra elmondjam!

- Annál jobb, tehát ne késsék, - legyen ügyes, hogy az országgyűlési utasításokat ne a másik párt mondja elénk, azért ne késsen, hanem ahol kapja a pénzt, onnét hozza.

Klein meghajtá magát, hazament és a hajdú megint a megszokott izenetet kapta:

- Jakab jöjjön fel.

Az ördögöt citálni nehéz dolog, mert a Kristóf imádságot ritka ember tudja, s ami még nehezebb, hátulról kell előre olvasni, de aki egyszer fölidézte, annak mindjárt megjelenik.

Jakab sohasem vette nagyon szívére, ha Klein úr megkergette, - az ő szíve nem volt igen érzékeny, és különben is volt annyi filozófiája, mint egy esernyőnek, melyet csak akkor szoktak megbecsülni, midőn felhő kerekedik.

- Hivattalak Jakab.

- Tessék parancsolni!

- Nekünk pénzre van szükségünk, s minthogy a bankárt elriasztád a háztól, már most hadd lássuk, mennyi kényelmünkre van, hogy itt fölhizlaltalak.

- Készen vagyok, - csak parancsolni méltóztassék, - legalább meglátja, hogy mennyivel jobb, ha itt maradt a pénz, mintha külső országba ment volna.

Jakabnak e védegyleti eszméi kevéssé bolondíták el Kleint, ki maga legjobban érzé, hogy urasága mily drágába került, nem annyira magának, mint a majoresconak, ki azonban mai napig nem látta be mily veszett körmök közé került, - természetesen nem lévén egyetlen bizalmas embere, ki valamely magános órának bizalmasabb részében neki fölvilágosításokat adott volna.

- Tehát mikorra méltóztatik parancsolni? - kérdi Jakab.

- Hihetőleg még a napokban - jegyzi meg Klein - egyébiránt sem a határidőről, sem a pénzmennyiségről nem szólhatok, hanem holnap azt is tudtodra adom, midőn föltételeidet is megmondhatod.

- Én sohasem szabtam nagy árt! - mondja Jakab - nekem nagysád maga tett ajánlatot, ha aztán azt elfogadtam és sikere volt, vétkes nem vagyok. Alázatos szolgája.

Másnapra már Klein értekezhetett bővebben, valamint Jakab is készen volt tervével, tehát midőn a kormányzói irodába rendelteték, nem hagyott magára váratní.

- Nekünk minél előbb százezer pengő forintra van szükségünk.

- Szolgálhatok! - mondja Jakab - egy hét múlva letehetem.

- Mi az ára Jakab? - kérdi Klein a zsidót.

- Csak a törvényes kamat, nagyságos úr, - és ha valamit a robotból átengednének nekem.

- Például mennyit? - kérdi Klein - az uradalmak igen sokszor rendelkezhetnek, valamennyit csak nem akarod?

- Mire khüllene nekhem valamennyi! - mondja a zsidó - elég nekhem hatezer marhás nap, azt ebből az egy helységből is könnyen átengedhetik.

- Meglesz! - mondja Klein, kapva-kapván az alkalmon, s minthogy a zsidó többet nem kért, az adóslevél elkészítteték, valamint egy másik, melyben a méltóságos uraság Jakabnak hatezer marhás napot átenged egy évre, több rendbeli szolgálatának fejében, szabad akaratára hagyatván Jakabnak, midőn a hatezret használni akarja.

- Jakab! mi a patvart csinálsz azzal a sok robottal? - neveti Klein.

- Nagyságos uram, nekem ez a sok pharaszt nem akar dolgozni, legalább most nem alkuszom velük!

- Elfeledted-e, Jakab, hogy egy év alatt le kell szolgáltatnod, különben elveszted.

- Üsse meg a kő, akkor sem vallok kárt! - vigyorog a zsidó, csakhogy ennek a jó kedvnek egyéb értelme van, mint Klein úr véli, ki elég ostoba volt valamelyik gazdatiszttől tanácsot nem kérni, hanem az uradalom meg is adta az árát.

Míg azonban megérnék a dolog, nézzük odább, hol a terveket készítik.

A majoresconál bizalmas emberek gyülekeztek össze, - készültek egy nagy csapásra, hogy a megyéből a haladás eszméjét kipusztítsák, mindenekelőtt tehát nagyban elhatározták a vendégeskedést.

- De pénz? a pénz! - vakaródzék Tapadó bácsi.

- Ő méltósága már kegyeskedett arról rendelkezni, - mondja Klein, mire az arcok ismét derültek lőnek, mert hisz ebéd is lesz, fizetni sem kell majd érte, - s talán még egyéb haszon is lesz.

- Hát az ellenfél mit fog mondani mindezekre? - kérdi egy másik.

- Bizonyosan terveket fog csinálni, - felel rá Tapadó.

- Ezt én is tudom spektábilis barátom, hanem ezt nekünk jó volna megtudni.

- Jó ám, amice!... - beszél vissza amaz - ha megmondanák, pedig én velem aligha közlik, mert én már hiába tagadnám, hogy én... minek is hívják... (Pecsovicsot akart mondani, de szégyenelte.)

- Konzervatív...

- Az, az,... hogy konzervatív vagyok.

- Emberünknek kell lenni a másik táborban is, - mondja amaz, de ki legyen az? valaki vállalkozzék erre!

Szerteszét néztek a teremben, - volt ott mindenféle, öregebb, ifjabb, de bár politikai véleményért agyonverésre is készen voltak, - de spion lenni csakugyan mégis egy sem akart.

- Majd gondoskodom én arról is, - mondja Klein, - az én fiam elég szeles ember, közéjük illik, ha meg nem teszi, kitekerem a nyakát.

Ezen is átestek, és az úrfi még aznap utalvány kapott pitykés dolmány- és csöngős szerszámra, mint megannyi kelendő dolgokra, mikkel országot, világot bolondítani lehet, amint bolondította is, mert az úrfi nem röstellte beszélgetni, hogy az ő apjánál kötöznivalóbb pecsovics nincsen, - és ha ő rajta állna...

Ezt a részét a dolognak azonban szívesen elhallgatjuk, hanem menjünk a megye székhelyére, hol néhány hónappal később a legelső mozgalom eredményét meg fogjuk látni.

Olvasta már, amice, a marcali búcsút az újságban? - kérdi Tapadó azt a fiatal szolgabírót, kit egyszer az úriszéken láttunk, s ki most éppen, egy hírlapot húzott elő.

- Urambátyám, bizonyosan a "Nemzeti újságot" hordatja.

- Nekem az is jó, - jó öreg bötűkkel van nyomtatva, aztán jó levelezői vannak, minden búcsút megírnak neki, aztán nem farag annyi új szót, mint az a Helmeczy, - annak már a puskapor sem jó, most már "lőpor"-nak keresztelte.

- Aztán egyéb újságot nem szokott olvasni, drága urambátyám?

- Alig győzöm hinni egynek a hazudságát, - már hányfélét beszélnek arról a Kairóról (akkor az volt a nevezetes hely).

- Soha se törődjünk mi Kairóval, urambátyám, meg a marcali búcsúval, hol urambátyám, tudom, kedvére kiette magát a vendégszerető tiszttartó asztalánál, - hanem olvassa csak ezt az újságot, - bezzeg mosdatnak ám bennünket!

- Hadd lám! - mondja amaz, oldalzsebéből pápaszemet kotorászván elő.

- Majd elolvasom én, kedves urambátyám, - tán majd így nem üti meg a guta.

- Hüm!... maga mindig bolondoskodik,... na hát olvassa maga.

- N. megye. Virrad, haladjunk! ez volna megyékben a jelszó, ha nem akadnának emberek, kik még a keréknek rúdját is hátul tetetnék, hogy valamiképpen haladóknak ne tekintessenek...

- Hüm!... - dünnyög rá az öreg, míg amaz folytatá.

- Utaink ott vannak, hol az első kocsicsapást vágott magának, s addig nem igazítanak rajt egy kapavágást, míg a főbíró, vagy valamelyik fizetéses táblabíró föl nem dűl.

- Üm!... - dörmögi ismét az öreg, nem zavarván szóval az olvasást.

- Igazságszolgáltatásunk csak olyan, mint országutaink, - de mit törődik vele a táblabíró, csak a diurnum meglegyen, - s minthogy a forspontos ló úgy is ingyen jár, kész elszenvedni a rázódást, csak útcsinálásért ne kérjenek pénzt...

- M!... - ami annyit tesz, hogy az öreg már a szája szélét mozgatja csak, mintha egy "m" bötűt mondana ki...

- Vármegyeházunk tömve van rabokkal, - persze, kényelmes dolog a bőrös széken elüldögélni órahosszat a sedriában, a rab pedig várjon, - s amint gonosz nyelvek beszélik, kihallgatatlan rabunk van néhány száz, mégpedig olyan is van néhány, hogy tizenöt, tizenhat év óta nem kérdezte senki, - miért ül ott? s ha megkérdenék, tán majd azt is megmondaná némelyik, hogy tizennyolc éve ül ott benn.

- Csak enni kapjon a gazember! - gondolja magában Tapadó.

- ...Ki kell szellőztetnünk megyei rendszerünket, és álmos tisztviselőinket olyanokkal váltsuk föl, kik pápaszem nélkül is látnak!

- Amice! aztán ez nyomtatásban van?

- Itt van, spektábilis, elviheti magával, és otthon kényelmesen megolvashatja.

- Aztán szabad azt megírni?

- De már meg van írva! urambátyám, ennek egy bötű híja sincsen.

- De ki írta ezt amice?

- Sohase törődjék vele, kedves urambátyám, nem azt kell kérdezni, hogy ki írta, hanem mit írt?

- Semmi kibújás, amice!... egy egész vármegyét leckéztetni, az nem megy! majd meglátjuk, hogy ki az a drágalátos jó madár?

- De hát azt kérdem, urambátyám, hogy igazat írt-e az a levelező?

- Lárifári!... igazság, nem igazság, - nem bízták azt minden rongy emberre! - ha nem tetszik valakinek a vármegye, menjen pokolba, talál még elég vármegyét! de hogy itt leckéztessen bennünket, - előbb hadd lássuk, ki apja fia?

- Én megmondanám urambátyámnak, de félek, hogy agyonüti, pedig még amint tudom, még egy levelet akar írni, abban aztán benne lesz az is, hogy a zsidófalók itt-ott korrespondeálnak a zsidókkal, mégpedig per "kedves barátom, Jakab!"

- Hazudság!

- Dehogy hazudság? urambátyám, szóról-szóra igaz, hogy a levélben a fürdő is benn van, - meg más is! - Toldalékul aztán ország-világ csúfjára meg lesz írva, hogy a tens urak hogy bolondíttatták el magukat október elsején a veszprémi piaci...

- Ugyan, már tág torokkal kell az ilyet beszélni?... - mondja engesztelődöttebb hangon az öreg... - Tudom én, hogy ezt mind uramöcsém akarja megírni! hanem rá tudná vinni a lélek, hogy egy ilyen öregembert, mint én, a világ csúfjává tegyen?

- Nem, urambátyám, nem akarom, de más sem! csak azt akarja megmutatni, hogy nagyon sok igazságot lehetne elmondani, de magánügyekhez semmi köze, és megelégszik azzal, hogy közbajainknak olyan részéről szól, mely sem több, sem kevesebb mint országos gyalázat.

- Nojsz, nem tagadom én ezt, édes öcsém!... hanem mondd meg már nekem, bizalmasan, négy szem közt, - ki írt abba az újságba?

- Kedves bátyám! nem ki, hanem mi, értette?

- Jól van, jól, - öcsém, hanem azért mégis megmondhatnád!

- Ezt már nem teszem, ne is kívánja tőlem.

- De hát bántotta valaki azt az embert, hogy a vármegyét így csúffá teszi?

- Megint személyes dolgokkal vesződik, urambátyám!

- Ti mindjárt elcsavarjátok a szót, - hanem azt mondom, öcsém: ráért volna még ez a dolog, nem így kell az emberekkel bánni!

- De majd instanciát írjanak mindenkihez különösen! Jó volna, urambátyám, csakhogy ez a másik mód kényelmesebb, majd akinek fáj, jajgat.

- Azt elhiszem, csakhogy ha ez így megyen, öcsém, nem állok érte jót, ha én egyszer jó kedvemben elkiáltom magamat az utcán, még azt is kiírja valaki?

- Megtörténhetik.

- És ha nekem úgy tetszik, hogy a béresemet akkor kergetem el, mikor akarom.

- Ha oka lesz rá?

- De ha nem lesz! ha nekem a pofája nem tetszik?

- Akkor, kedves urambátyám, neve olyan öreg bötűkkel jő az újságba, mint az öklöm.

- Ejnye, forgós teremtette, hisz úgy semmiről sem biztos az ember, hogy...

- De sőt csak így biztos az ember, az apró zsarnokok kipusztulnak, és minden ember meggondolja magát mit cselekszik: és úgy viseli magát, mint becsületes magyar emberhez illik.

- Hát mért vagyok én nemes ember?

- Hogy különb ember legyen, urambátyám, mint más!

- Köszönöm szépen, mikor minden lépten-nyomon félnem kell, hogy egy újságíró leskelődik utánam, ki tetteimet latra veti.

- Urambátyám tetteit éppen úgy, mint másét!

- Szerbusz neked nemesi szabadság! bújjék az ördög az olyan jusba, ami nekem is van, meg másnak is! - Hát az ősöm mért ontotta vérét? - kérdi a másikat, ki már előbb kinyitotta a tárcát és jegyezgetett.

- Csak beszéljen tovább, édes urambátyám, - angyali dolgokat beszél.

- Hát maga mit csinál?

- Följegyzem e párbeszédet, - mert ennél találóbbat és jellemzőbbet nem hallhatnék drága pénzért sem.

- Üsse meg a nád uramöcsémet, milyen bolonddá teszi az embert, - addig kunérozza, hogy újságba tehesse!

- No hát ne féljen, bátyám, nem szólok senkinek az egész dologról, hanem figyelmeztetem, jövőre úgy vigyázzon minden tettére, hogy újságanyagul ne szolgáljon, mert akkor nem én leszek az oka, értette urambátyám? - Ezzel a fiatalember kezet fogott és elment Tapadónak kezében hagyván a hírlapot, melyben a megyei közgyűlés állt...

Ha most egy szénás szekér melléje támaszkodnék, ki nem mozdítaná helyéből, - mert úgy állt ott, mintha leásták volna.

Mit vétett e böcsületes, jó ember, hogy a század második negyedébe lökte a sors, hogy éppen az ő két mázsás hústömegét taszigálja odább minden indítvány-csináló? - és hogy éppen ő legyen az a szerencsétlen, ki bármerre forduljon, mindig oly szerencsétlen, hogy azt a helyet mondják leghátulsónak, hol ő áll?

Meg nem nézne egy bárányölést a világért, mert még annyi bátorság sem volt az ártatlan állatban, hogy legalább egyetlenegyszer lökte volna oldalba, miért aztán ő is megérhetné a bosszú óráját, és látva a báránynak torkán a kést, - elégtételképpen mondhatná: úgy kell neki!

Nem tagadjuk, megindulás nélkül nézte, mikor a rabot vallatták, és az olvasatlan tizenkettőből éppen most ütik rá az ötvenediket, - és még sem vall a gazember, hanem azt mondja Tapadó bácsi egész dühében: majd megunja ő kelme, s aztán egyszer csak megvallja!

Higgyétek meg, ez ember ezt oly szent meggyőződéssel hiszi, hogy még azért is képes volna még ötvenet rá olvastatni, hogy az első ötven előtt is már megvallhatta volna, tehát miért nyúzatja magát?

Hegedültesd el a kedves nótáját, aztán mondd neki, hogy azt a szép tajtpipát nem mernéd elkérni tőle, s meglásd, örök haragosoddá válik, ha el nem veszed tőle, - és a rudas lovát is rád kínálja, - a bekecséből pedig még ezután vetkőzik ki, hanem azért kérj tőle egy krajcárt, hogy azzal megváltsd a parasztnak minden tartozását, - kész veled verekedni, összetör száz forint ára asztalt, üveget, hegedűt és bőgőt, - de még sem ád, - mert ő nemes ember, nem tartozik vele.

Minő gyötrelemmel ül a kocsiba, zsinóros hajdúja rendesen azon utasítást kapta, ha hogy a forspontos rosszul hajt, vagy elalszik, lökje le a bakról, ha a völgynek sebesen hajt, üsse hátba, - ha az árokba visz, megmondhatod neki, olyan huszonötöt kap, hogy ötvenért sem adja.

- Hisz ez kegyetlenség! mondják önök.

Nem, uraim!... ez csak beszéd, - éppen oly megszokott valami, mint mikor valaki prüsszent, és az egész közönség egészségére kívánja. (Abban az időben még legalább kívántak ilyesmit az emberek.) Higgyék meg önök, egyetlenegyszer sem teljesedett be ez a szigorú parancs, - a forspontost egyszer sem lökte le a hajdú a bakról, - egyszer sem ütötte hátba, - annál kevésbé kapott huszonötöt, ámbár az is igaz, hogy a forspontos vigyázva hajtott, nem aludt el, és az árokba sem vitte a kocsit.

Ez a sok ígéret csak preservativum medicamen volt, melyről hiteles pöcsét alatt kiadható a bizonyítvány, hogy használt, - tehát most tessék elítélni.

Beült a csézába, melyből a tensasszony már emancipálta magát, de azért a forspontos mindig tudta, hogy neki abba kell fogni. Hátraveti magát a meghurcolt ember, szemei előtt az újságcikk bötűi kápráztak, és levegő után kapkodott, mintha inogni érezné maga alatt a földet, - pedig a cséza bolondult meg az országút valamelyik tág gödrében, midőn a forspontos keresztül nyargalt rajta. Oh! ha megmondta volna előre a hajdúnak, a hajdú pedig a forspontosnak, hogy vigyázzon, mert ha rosszul hajt: lelöki a bakról!... Most mily édes álma volna a tollas kocsi ringató bordái közt, - de ezt az orvosságot elvitte az ördög,... azaz: átkozott újság!

Odább fűzte aztán a gondolatokat, - mik csak terhére valának, hisz ő az úton aludni szokott hajdanában, de most vigyáznia kell, hátha valami völgybe rohan le a gaz paraszt, s még kitöri a nyakát, pedig neki csak egy van, - s arra is végtére magának kell vigyázni, hisz a hajdúnak sem mer már parancsolni, hogy az isten büntetne meg minden újságírót, ahol egyetlenegy találtatik a földön.

- Megbomlott a világ! - sóhajt föl az öreg, megeresztvén zsinóros attilájából egy gombot, mely gömbölyűségének terjedelmét nagyon átfogta, - és egy nagy fohászra szívta tele a tüdőt, valamint arra is megesküdött, hogy de még sem tart ezzel a rohanó néppel, mely a magyar nemesség szabadságát alá akarja ásni!

- Durr!...

- Ágyúlövés talán? - kérdik önök.

- Hol ágyúznának most?... hát nem látják önök, hogy a tekintetes úr minő kínnal mászkál ki az árokból?

- Huszonöt botot az akasztófáravalónak!... Ezt mondta volna a jó bácsi, ha merte volna, de már annyira mellén ült a nyilvánosság ördöge, hogy csak gondolni merte.

- Eltörött a tengely! - mondja a hajdú.

- Hogyan törött el? - kérdi gyötrelmes hangon Tapadó.

- Nem tudom, tekintetes uram! - felel a hajdú, hisz egészen egyenesen vagyunk, nincs itt akkora kődarab, mint egy krajcár, - aztán mégis eltörött!

- El ám!... - okoskodik a paraszt, - mert fatengely van a kocsiban, - aztán ennek a csinálójára már nem emlékszik senki... Csak nem tarthat száz esztendeig!

- Igazad van, édes fiam, János! - mondja egész szelídséggel az úr, mintha legkedvesebbik fiához szólna.

- Aztán mért is nem csináltat, tekintetes uram, valami jó vasas tengelyt?

- Okosan beszélsz, édes fiam, János!

- Az ilyen kocsiban még a nyakát is kitörheti a tekintetes úr!

- Szent igaz, édes fiam, János!

- Még utóbb kinevetik a tekintetes urat, hogy fatengelyes kocsiban jár!

- Hogy is ne! édes fiam, János.

- A mai világban csak illendő dolog, hogy ilyen úr, mint a tekintetes úr itt ni, új módi kocsiban járjon.

- Majd veszek egyet, édes fiam, János.

- Akkor parancsoljon aztán, tekintetes uram, hogy fogjak be! - okoskodik még odább - csak fogódzni győzzön a tekintetes úr, úgy elviszem, hogy még a fecskét is elkerüljük.

- Jó gyerek vagy, édes fiam, János!

- Most pedig ennek a fatengelynek köszönheti a tekintetes úr, hogy gyalog megyen hazáig.

- Pedig az már nehéz munka, édes fiam, János!

- Na, ne búsuljon, tekintetes uram, - vigasztalja a paraszt, legalább ez a kis tanúság nem vesz kárba! Isten áldja meg a tekintetes urat! - mondja a paraszt fölülvén a kifogott lovakra, hogy egy másik kocsiért nyargaljon hazáig.

Itt van!... mindezt mily békésen tűri ami jó öregünk, - ki már nem győzi a törölgetést a gyaloglás miatt - és majd megöli a szégyen, hogy a kocsiról lemaradt, - de hogy mégis szépítse a dolgot, azaz mintha csak mulatságból sétálna a vetések mellett, előveszi a nála maradt újságot, hogy azt szórakozás végett (?) olvasgassa, de íme, a legelső sorban vastag betűk tolakodnak elő, hogy kísérője legyen e két szó: Virrad, haladjunk!

Nem bírta olvasni, - melle szorulni kezdett, attiláját végig kigombolá, hogy keble szét ne durranjon, és elkeseredetten gondolt arra a boldog világra, mikor nem volt még annyi újság, mint most, - hajdan egybe még a búcsúk és templomszentelések sem fértek bele, de most már egymás hátán él ez a nép, - még a hazudságból is kifogy, tehát mi az ördögöt csináljon, - most már azt is kiírják, hogy mit csinálnak az emberek otthon!

A diurnumot fölemlegetik.

A forspontot megsokallják.

Még otthon sem teheti az ember azt, ami neki tetszik.

- Fölfordul minden a világon! süssék meg a nemességet, most már fogjunk kezet a parasztokkal, én sem vagyok különb ember, mint az! - mondja nagy búsan beérve a kúriára, hol a kutyák is ugatva fogadták, ritkán látván gyalog a tekintetes urat, s akkor is a sok kutya mindig vele sétált.

- Mondtam, hogy fölfordul a világ! - bosszankodik az öreg, pálcájával nagyot húzván legelőször is a házőrző ebre, mely a derekas vonásról legelőször ösmerte meg a gazdát.

- Ki az? - szólt ki egy vásott hang az emeletből, a kutyaneszre jövén ki a folyosóra az asszony.

- Én vagyok! - mondja bosszúsan az öreg.

- Hát a tekintetes úr nem tudott valahová úriszékre vagy sedriára menni?

- Már meg elkezdesz, úgy-e?

- El ám!... - dühöng az asszony - mit ölöd itthon az időt? Ma akartam utánad küldeni a lovakat, hogy itthon ne egyék a drága szénát, mikor máshol zabot is ehetnek.

- Ugyan kérlek, édes feleségem, - várj meg, míg a szobában leszek.

- De majd visszaterellek én, - hogy találj dolgot máshol, ahol legalább csurran vagy csöppen valami!

- Nem látod, angyalom, - mentegetődzék a férj - hogy el vagyok fáradva, mint a barom, hisz gyalog jöttem fél útról, összetört a tengely.

- Remélem!... - jegyzi meg az asszony - hogy az a paraszt már megkapta a magáét.

- Jaj! csak asszony ne szólna a dologba, amihez nem ért; - türelmetlenkedik az öreg.

- Hát a tekintetes urat mi lelte, hogy így megszólamlik? (azaz: beszélni mer!) úgy-e?

- Majd megmondom mindjárt, csak fölérjek; - mondja némi eréllyel az öreg.

- Azt már nagyon szeretném hallani. - pattogott az asszony, bemenvén a férje szobájába.

- Látod ezt az újságot? - kérdi a férj.

- Látom!... - felel amaz - elég birkát, tehenet látok kipingálva itt hátul.

- Az hagyján, - mondja ismét amaz - azok eladó marhák, s azokat legalább dicsérik, - hanem jaj annak, kit beljebb tesznek az újságba, azt úgy megviselik azok az újságírók, mint a fehérítetlen vásznat. Azért édes feleségem, állj ki az udvarra, és beszéld ki az egész világnak, hogy lovainkat hova küldöd abrakoltatni, - és hogy miért kell nekem úriszék!...

Az asszony bámulva hallgatta, s minthogy ez egyszer alkalma esett Tapadónak közbeszólás nélkül beszélni, megkísérté a beszéd folytatását.

- ...Beszéld el, hogy a malomba is forspontos viszi a búzát, - mert mért állna reggeltől délig hiába az udvaron, - mikor én csak tizenkét órakor indulok el a szomszéd faluba deputációba! Csak beszéld jó hangosan, hisz te nem kíméled a tüdőt, - jó lesz, dirigáld a házat ezután is, helyettem is, majd ha aztán szép cifrára kipingálnak bennünket, akkor bőghetsz!...

Az asszony szó nélkül kiment, s az öreg némileg könnyebben érezte magát, már az ő kezébe is akadt fegyver, mégpedig az a gyilkos újság, mely előbb őt izzasztotta meg.

Most már előbb érzett magában bátorságot, és a megyei levelezést el merte olvasni.

- Utaink... - kezdi az olvasást, hanem mindjárt bele is okoskodik.

- A bíz nem jó, hogy a nád üsse meg, - ma kicsibe múlt, hogy a nyakamat ki nem törtem, pedig a vármegye nem talál olyan mesterembert, aki megreperálja!... tehát jó, hogy kitették az újságba, majd egyszer mégis megcsinálják, aztán azok a liberálisok majd odamondogatják a viceispán úrnak, hogy a vármegyeháztól egész az ő falujáig olyan az út, mint a deszka, hát mi felénk nem lakik ember? úgy kell neki, nem nekem fáj.

- ...Kihallgatatlan rabunk van néhány száz!

- Ez a fiskus dolga, - miért nem fogad napszámost a kertjébe, mért gyomláltat a rabokkal, - semmi közünk hozzá, ha ő beküldené őket a sedriára, mi majd elbánnánk velük! úgy kell neki, hadd tegyék újságba.

- ...Olyan is van, - olvas tovább, - kit tizennyolc esztendeje nem kérdezett senki.

- Ez már egy kicsit sok: hanem bizonyosan az ördögnek sem kell, hogy nem sürgették, vagy otthon nem a legjobb dolga lehet, hogy szívesen megmaradt szó nélkül a megyeházán, hanem mindjárt meglátom én, ki lehetett ez?

Ezzel előszedett egy csomó írást, mit tegnap összekeresett a megyeháznál, és azokból néhány órai kutatás után meglelte a mi kanászunkat, kit csakugyan ő a sedriában egyetlenegyszer sem látott.

- Kiss András!... szólal meg Tapadó - ...akárhány Kiss van a világon meg a tömlöcben, hanem ha ez oly rég van itt, nagy okának kell lenni, hanem majd kibalházom én!

Föl s alá lépdelt, - a hírlapot mint valami corpus delictit tartá markában, és hosszú gondolkodás után méregbe jött.

Dejsz!... tekintetes főfiskus uram, a sedria nem lesz a kend bolondja, hanem ha már az újságok pörkölni kezdik az embert, piruljon kend maga!...

Néhány óranegyed múlva már nem dühöngött az újság ellen, - a sorok nem valának oly rémletesek, és komoly hangon olvasgatni kezdett, mintha így kevésbé volna rémletes e két szó: virrad, haladjunk!

Lobogtak a zászlók, melyeknek két különböző jelszavuk volt: Adózunk! Nem adózunk!

Hány embert vertek főbe a két szóért tiszta meggyőződésből, mert mindenik azt hitte, hogy részén van az igazság, egyik a megérdemlett nemes tettnek árát akarta, míg a másik azt gondolá, legyünk nemesebbek, és ne kérjünk érte árt.

Ha mi vagyunk nemesek, miért fizessen érte a jobbágy?

Már ekkor hatalmasak valának a párttusák, és a számítás ügyessége vetett súlyt a mértékbe.

- Győznünk kell! - mondja a főispánnak öccse, különben az egész ország előtt leszen meggyalázva a megye, mely első emelt szót a nép ügye mellett, - uraim, tudnunk kell, hányan leszünk?

- Itt a megyei nemesség összeírása! - mondja Szántay - hatezer szavazható nemes, belőle háromezer részünkön, - erre számolhatunk, anélkül, hogy egy icce bort kellett volna megeresztenünk.

- Semmi baj, tehát - mondja a gróf - csak azon kell lennünk, hogy a csoportot együtt tartsuk, mégpedig józanon, legalább egy ember sem marad el, aztán lássa az ellenpárt, hogy ittasait miként támasztja föl.

- Győzni fogunk, mondja Szántay, hisz az ellenpárt fejének, a plenipotenciáriusnak fia is részünkön van! mondja, mosolyogva nézvén egy szeplős legénykére, kit már rég láttunk, hanem azért felnőtt.

Szétment a társaság, melyből ki-ki karonfogva ment el, csak az ifjú Klein rohant egyenesen a főispáni szállásra, hol édes apjának rögtön tudtul adá a hallottakat.

- Tehát háromezren vannak? - kérdi Klein úr.

- Fejenkint összeszámlálták őket, édes apám, - azért nincsen más mód, mint táborunkat szétnézetni, s aztán tájékozni a dolgot.

- Ember vagy fiam, - mondja Klein, csak menj a farkasok közé, aztán ordíts, - mi pedig édes főfiskus úr, tartsunk népszámlálást.

A számlálás megtörtént, azzal az eredménnyel, hogy huszonöt embernyi kisebbség ütötte ki magát.

- Végünk van, barátom, - mondja a plenipotenciás, pedig már éjfél van, honnét veszünk embert?

- A pokolból, édes barátom! - mondja a megyei fiskus.

- Jaj, amice, csak ne bolonduljon most, hanem beszéljen okosan.

- Már mondtam tisztelt plenipotenciárius úr, hogy a pokolból hozom, - hisz hol volnánk közelebb hozzá, mint a megyeháznál, hol a börtönök telvék gazemberekkel.

- S mit akar velük?

- Szavaztatni, drága plenipotenciárius úr, kerül onnét ötven, és ha kell, száz.

- Nemes emberek?

- Fele!

- Fele?... mit használ, ha a többi paraszt!

- Nemes ember lesz azokból is mindjárt, mihelyt én akarom, - mondja némi célzással a fiskus, mintha az valami újdonság volna nálunk, hogy valaki könnyen nemes emberré lesz. (Klein úr elvörösödött, ámbár nem is gyanítá, hogy a fiskus sokkal többet tud, mint ő.)

- Csak intézze a dolgot, kedves barátom, belátása szerént! - mondja Klein úr, - most már aludni megyek.

- Bízvást, - mondja amaz - tehát jó éjszakát!

A főfiskus régóta szolgálta a megyét, s jól tudta, hogy a nemesítés mestersége mennyit hoz a konyhára. Egyszersmind igen bölcsen emlékezett azon történetre, midőn Klein úr egyszerre mint Kiss csöppent le az égből, és ugyanazon időtájban hozták be ugyanazon faluból a kanászt, kinek éppen nemes Kiss András volt a neve, és amint a kanászt egyszer szóval kikérdezte a fiskus úr, nagyon hamar kitalálta, hogy itt Jakab mestersége intézte a tervet.

- Jó lesz pecsenyeforgató rabnak! - gondolá magában, annak sem lesz rossz dolga, meg a főfiskus úrnak is kijár a haszon azon alakban, mint ő a legelső nyugtatványt megírta, valamint Jakabot is meg tudta ő jó móddal fejni.

Mielőtt lefeküdnék, a főispán úr konyhájáról magához rendeltette a pecsenyeforgató rabot, ki azóta fehérre vénült már.

- Hogy is hívják kendet?

- Nemes Kiss András! - mondja otromba büszkeséggel a kanász.

- Kendet én haza eresztetem, ha valamire hasznát lehetne kendnek venni.

- Tessék parancsolni!

- Holnap ötven embert válogat kend ki a nagy tömlöcből, ha kikerül a nemes emberekből, jó, ha nem, hát más is jó lesz, de csak olyan verekedőket.

- Elég van, telik annyi!

- Azokkal a hátulsó udvarból a fehér tollasok közé keveredik kend, - és mikor szavazásra kerül a sor, ha kérdezik, azt felelik: nem fizetünk adót.

- Más nem lesz a parancsolat?

- Semmi, hanem ennél több szó ne legyen halálos holtig! - most elmehet kend.

Ekképpen kész volt a terv, egyéb nem hiányzik, minthogy a nemesség kezdje meg a munkát.

Reggeli kilenc órakor már helyen volt a két párt, s a főispán Klein úr utasításából, szavazásra ereszté a nemességet.

A zöld tollasok serege keresztülment már a szavazaton, - következék a másik párt, sőt abból is már keresztül ment annyi, hogy amint Szántay az ablakból számolgatá, a hátralévő ötszáz közt az ellenfélnek legalább 50 szóval többsége lesz.

- Legyőznek bennünket! mondja Szántay a grófnak, - csak azt nem tudom, hol a pokolban szedték e többséget?

- Országos kudarc! - mondja a gróf nehezült lélekkel.

- Nincsen egyéb hátra, menjünk le, - vigasztalódjunk a gondolattal, hogy majd máskor új csatát kezdünk és a győzelem végre is a mienk!

- De a mostani szégyen! - kiált föl újra a gróf, azonban mielőtt folytathatnák az aggodalmas beszédet, Tanti jött föl a folyosóra és megrántván Szántayt, kérdi:

- Tekintetes uram! húzshatjuk-e már a nótát?

- A nagyidait, Tanti!... ma az éppen ránk illik!

- Azstán nem elig ami népünk?

- Látod, még ötszáz ember áll ott lenn, és abból majdnem ötven fölözi a mienket.

- Hadd lám! - mondja a cigány, lenézve az udvarra s minthogy a cigány még a pokolban is ösmerős, némi körülnézés után mondja: Tekintetes uram, - his azsok oda lenn vagy sázsan rabok!

- Lehetetlen! - kiáltának föl, nem annyira kételkedésből, mint csodálkozásból.

- Szha én nem esmerem iket, nagyságos uraim, akkor az idesapjuk sem ismeri.

- Hát ki az az ősz ember? - kérdé Szántay a kanászra mutatva, - ki a többi előtt áll, mintha valamennyi az egyre hallgatna - úgy látszik az a vezér!

- Semmi baj! nagyságos uram, - semmi baj - mondja a cigány fölismerve a kanászt, - s örömtől villogó arccal gondolván a pipagyújtói estvére, - mit is kell mondani: nem adózunk?

- Mit akarsz Tanti? - kérdi Szántay.

- Jaj, tekintetes uram, ne kérdezzsen: adózsunk vagy nem adózsunk?

- Adózunk!... bolond! - mondja Szántay kedvetlenül, nem tudva mit akar a cigány, ki csak a jelszót várta, s aztán a hátulsó lépcsőzeten leszaladván, a kanászt félreszólította.

- András bácsi! ki vagyok én?

- Tanti...! - szólt a kanász megilletődött hangon, egyszersmind kezet fogva a viszontlátás édes örömében, megemlékezvén, hogy a cigányt és Pistát csak Szántay közbejötte menté meg a keserves kíntól.

- Kedves Andris bátyám! - ujjongott a cigány örömében.

- Adj hálát annak a jó úrnak, hogy benneteket megmentett olyan hosszú rabságtól, mint az enyém, mert ha én kiálltam is, te alig, az a szegény Pista pedig koldusokat hagyott volna maga után, meg gyalázatot.

- Látja ked azst azs urat azs ablakon jobbról?

- Ki az?

- Szántay úr... hallja kend, adósa vagyok én annak, mert már egyszer a vastól, egyszer a derestől mentett meg, az úristen áldja meg!

- Még a halóföldjében is, Tanti, - hanem most már embereimhez megyek.

- Andris bácsi!... csak egy-két szót még.

- Hallom, Tanti!

- Nem tudom kihez szegődött kend, - csakhogy nem Szántay úr mellett van, azt tudom.

- Bizonyosan tudod ezt, Tanti?

- Verjen meg a devla, ha igazsat nem mondok, András bácsi, - mondja cigány - azstán meg még egyet mondok,... ha én akarok nemes ember kend, ha akarom nem!... Értette kend?

- Tanti!...magam is félek, hogy szembe kiáltja valaki, mert a feleségem után nem tudom ki őrzi!

- Azs úristen meg én, édes Andris bácsi!... hanem erről majd máskor besílünk, ha besílünk, de ha ezs a csoport ma azst mondja, hogy nem adózsunk, annyi, mintha én meghaltam volna, azstán mikor én hallgatok, kend akkor már egy picsit se nemes ember!

- Nem kérdezlek tovább Tanti, - tudom, hogy ártatlanul szenvedtem, - tehát nem vétek senki ellen, ha megszabadulok, - tehát tisztelem Szántay urat, - mink is adózunk!

Tanti megint a garádicson volt, hanem mielőtt az illetőkhöz menne, dobogó szívvel állt meg egy ablaknál, hol a szavazatszedő választmányra látott.

- Atyafiak! - mondja a kanász neki komorodva: tudjuk-e hát, mi a mondás?

- Nem adózunk! mondja vagy száz, utána pedig négyszáz, mire Szántay és a gróf még inkább elszomorodtak.

- Megbolondultak kendtek! - lármázott a kanász, - most mindjárt visszakergetem kendteket, bizony meglódult a kendtek esze a bortól, - hisz ha más nem adta volna a jó bort, mi sem kaptuk volna, tehát vigyázzanak kendtek: Adózunk!

- Adózunk! - ordítá a kisebb csapat, de oly eszeveszettül, hogy a többi is utána mondá.

- Hallotta ön? - kérdi a gróf Szántayt.

- Valóban, mintha a jelszó megváltozott volna,... azonban figyeljünk! Mire a jelszó újabban és folytonosan ismételve lőn, amint a nagy torkú kanász faltörő hangja elbődinté:

- Adózunk! adózunk! Mi aztán az utolsó szavazóig hangoztatva lőn.

Ekkor jött elő a cigány, Sándor elébe sietett Tantinak, meg akarván tudni, mit csinált oda lenn, hogy éppen a legveszettebb népet bírta megtéríteni.

- Ne kírdezzsen, tekintetes uram!

- Tanti, nem szeretném, ha valami csíny volna, mi ezt a megvesztegetett népet más gondolatra vinné, azért megnyugtatásomra valld meg, mit mondtál a kanásznak?

- Tekintetes uram! míg ín nem sólok, becsiletes ember vagyok, - ha pedig sólok, akkor cseleksem gazságot! Akarja hát, hogy sóljak?

- Nem akarom Tanti!

- Azs úristen áldja meg a tekintetes urat, - most már elvígezstem itt a dolgomat, - egy ártatlan ember senvedett sokáig, megpróbálom, talán nem felejtett annyi nótát ezs a vén csigány, hogy azst a boldogtalant megvígastalhassa.

Szemközt nézett a két úr, el nem tudván gondolni a történetet, hanem hogy a gróf legalább némileg ösmerhesse a cigány jellemét, elmondá neki, miként vitte hóna alatt keresztelőre Pista gyermekeit, és hogy még a hegedűjét is zálogba adta értük.

Míg Pozsonyban az országgyűlés tartott, a majoresco uradalmainak fő helyén egy igen érdekes tapasztalás történt, tudniillik láthatta az ember azt a híres zsákot, melyből a szeg kifelé kezdett bújni.

- Kell-e robot? - kérdi Klein Jakabot, kinek esze ágában sem volt egyetlen egy napot is kérni az ősz végén és a télen keresztül.

- Még nem kell! - mondja Jakab.

- Bizony nagy bolond vagy te, Jakab, véli a nagyságos úr, ki nagyon tréfásnak találta a szerződést, annál inkább, minthogy hatezernyi robot napszám évszakokra elosztva nem tett volna nagy különbséget az uradalomnak, azonban Jakab jól tudta mit csinált, mikor csak törvényes kamatra adott pénzt, meg egy kis ráadásra.

Közelgett a tavasz, a gazdaság minden ága munkás kezekre várt, és éppen ez azon időszak, midőn talpra kell állítani minden mozoghatót, hogy az időnek megfeleljen a munka.

- Szerencsés jó reggelt kívánok! - köszönt be Jakab a plenipotenciáshoz.

- Mi kell, Jakab?

- A robot kell, nagyságos uram.

- Mennyi?

- Három hónap alatt mind a hatezer.

- Megőrültél? - kiált Klein, hisz három hónap alatt szántanunk, vetnünk, kaszálnunk kell, - és azt ki végezze? én, vagy a gróf?

- Nem az én dolgom, nagyságos uram, nekem hatezer napszám jár, - akkor kezdhetem, mikor akarom, én nekem pedig most mindjárt kell, tehát eltart három hónapig, míg a helység a rendes járandóság szerént leszolgálhatja.

- Lódulj, gazember! - mondja Klein, elutasítván Jakabot, csakhogy a kényszerűség nagy hamar másképpen parancsolt, mint meglátandjuk.

Három napig Jakabnak dolgozott a falu, mert amit Jakab zálogban bírt a parasztoktól és az uradalomtól haszonbér fejében, az meg lőn mívelve, csakhogy a jobbágy ríva nézte ezt a munkát, midőn a törvény betűje szerint napkelettől napnyugotig a kiszabott egy órai déli szüneten kívül egy pillanatnyi nyugalmat nem tudtak kirimánkodni a zsidótól.

A harmadik napon már keserű panaszban tört ki a nép, s az uradalom legsürgősebb munkája maradt el, tehát Kleinnek újra találkoznia kellett a zsidóval, csakhogy most már nem Jakab ment a plenipotenciás úrhoz, hanem az jött ő hozzá.

- Elvégeztetted-e a munkádat?

- El! - felel a zsidó kurtán.

- Van-e még szükség a robotra?

- Három hónapig folyvást!

- De ha munkát nem tudsz adni?

- Robotban fognak állni - szemtelenkedék a zsidó.

Klein urat a guta környékezte, de mit használ, ha nem a zsidót üti meg, hanem őt, magát, azért mérsékelte magát, és jóval szelídebb hangon kérdi:

- Mennyiért engedsz vissza egy napszámot?

- Két pengő forintért!

- Meg lesz adva! - mondja Klein fogcsikorgatva, hogy a zsidó rászedte, - később aztán azzal vigasztalta magát, hogy ezen azután még hamarabb bekövetkezik a szekvesztrum.

A jobbágyok közti megrémülésnek azon következése lőn, hogy az elöljáróságból hárman fölrándulának Pozsonyba, s ott a megyei követnek, illetőleg Szántaynak a dologról tudósítást vittek, - s ugyanekkor az uradalmi tisztek egyesei is tudósíták Szántayt a különös szerződésről, melynek még egy évig leszen ereje, s így valamint az uradalmi pénztár tetemes csorbulást szenved, úgy szaporodhatik az elkeseredés.

A jobbágyi tartozások megválthatása elfogadva lőn az országgyűlésen, csak a szentesítés van még hátra, mi néhány hét alatt okvetetlenül megtörténendő volt, tehát csak erély kell hozzá és jóakarat, hogy az írott malaszt ne maradjon írott malaszt.

Szántay levélíráshoz fogott, egy barátságos levélben tudósítá a bankárt Klein úrnak újabb pénzügyi munkálódásáról, mely a legotrombább, azon kívül pedig a grófot éppen úgy Jakab zsebébe löki, mint a jobbágyokat, kiket e nyúzás okvetetlenül kicsapongásokra fog kergetni.

Egyetlen egy mód van a grófot e gyalázatos szerződéstől, valamint a jobbágyokat a lelketlenségtől megszabadítani, - ez az örökváltság.

- Én magamra vállalom a munkát, - írja a levélben Szántay, - most már van reménységem, hogy a két testvért is nem sokára kibékítendem, de előbb a mentéssel kell készen lennem, - de azt csak úgy vihetem ki, ha ön még nem mondott le a tervről, Magyarországban honosíttatni, minek legbiztosabb módja az érdem, hanem azt szerezni kell.

Alig tudnék nagyobb érdemet, mintha ön módot nyújt egy falu népének az örökváltsághoz.

Néhány hét alatt Bécsben leszek, ha ön addig nekem kedvező választ adand, előlegesen egyengetni fogom az utat, melyen ön legkönnyebben elérhesse, hogy elhagyván kincsforrását, egy szegény országban letelepedhessék.

Néhány nap múlva a gyorsposta meghozta a választ, melyben a bankár a megváltás eszközlésére késznek nyilatkozott.

Alig telt el két hét, az 1840-iki törvény szentesítve lőn, - s a jobbágy szabad egyezség útján minden úrbéri tehertől megszabadulhatott.

Mielőtt azonban a szentesítés megtörténnék, keressük föl a majorescot.

Nem volt még soha gyorsabb közlekedési eszköz, mint a pletyka, az még mai napig is éppen oly gyorsan megyen, mint a vasút, tehát nincsen mit csodálkozni azon, hogy a Jakab-féle csíny szétfutott az országon, s minthogy éppen Pozsonyban volt az egész világ, a pletyka szintén csak a háládatos piacot kereste.

A majoresco bármennyire szigetelte is el magát minden bizalmas érintkezéstől, egyet még sem kerülhetett ki, azt tudniillik, hogy a kancellár egy magánlevélben figyelmeztette a botrányra, mely alkalommal a majoresco annyi időt engedett magának, hogy saját kényelmetlen pénzügyeiről gondolkozzék.

Valahára neki is ütött az óra, dühöngeni vagy panaszkodni szeretett volna, - de kire? és kinek?

Elkövetkezett tehát az agglegényeknek átka, midőn elszigetelten látják magukat a világban, s midőn pénzért mindent megvettek, kényelmet, szenvedélyeket, erkölcsöt és hiú bolondságokat, most már azt is szeretnék látni, mit csak ingyen kap az ember: egy kis rokonszenvet!

Mindig a legügyetlenebb bosszú, mikor valaki másra megharagszik, és magát lövi főbe, s ámbár ezt a majoresco nem cselekedte szóról szóra, - de fél értelemben igen.

Büszkeségét nagyon sérté a lecke, - s e miatt nem csoda, hogy még a másik pártról is gondolkozni kezdett, csak egy volt a bökkenő: saját testvére is ott volt!

Végre nem bírt lelkének terhétől másképpen szabadulni, Szántayt kérette magához.

- Isten hozta! - mondja Szántaynak szokatlan szívességgel, - kérettem önt!

- És én azonnal jöttem.

- Ön bizonyosan hallotta azt az ügyetlen történetet, melyet plenipotenciáriusom vigyázatlansága okozott, hogy jobbágyaimat kénytelen vagyok egy zsidó árendásomtól visszaváltani.

- Igen, méltóságos gróf, néhány hét óta tudom már ezt a dolgot.

- És ön egy szóval sem figyelmeztetett engem! - mondja a gróf bizalommal inkább, mint nehezteléssel.

- Méltóságos gróf - válaszolt Szántay - én még ma is világosan emlékszem a plenipotenciárius úr beiktatására, midőn méltóságod nekem a plenipotencia szót értelmezte, - s midőn kérdém: És ha valami közlendőnk lenne? kérdem méltóságodat, feleletül ezen szavakat nyerém: itt van Klein úr!

- Igaza van önnek! önök mereven engedelmeskedtek.

- Egyebet nem tehettünk.

- Az is igaz, hanem érzem, hogy mától fogva bizalmas emberre van szükségem!...

Szántay némán maradt, mire amaz ismét szóba kezd.

- Ön egy szóval sem felel? - kérdi bizalmas szemrehányással a gróf.

- Méltóságos gróf, ha kérdezni fog, - arra tudok felelni!

- Önök valóban büszke faj! - mondja a gróf.

- Magyarok vagyunk mindannyian, méltóságos uram, kegyelmet vadászni nem tudunk.

A majoresco ismét megakadt, saját érzelmeinek hullámzása folytonos izgalomban tartá, míg végre megint megszólamlék.

- Szántay! néhány év óta lakom e... (hazában? - még nem)... ez országban,... különös emberekre akadtam, s azoknak egyike ön.

- Mi tekintetben? - méltóságos uram?

- Ön, ki úgy szólván saját emberem, és velem ellenkező véleményen van!

- Szokatlan az eszme, gróf úr?

- Megvallom, igen, odakinn (hazámban? nem!) Franciaországban, anyám jószágán sokkal alkalmazkodóbbak az emberek, - nem hallottam, hogy embereink más véleményen lettek volna, mint anyám vagy én.

- Méltóságod jogait soha sem engedém megcsorbíttatni!

- A világért sem fognám ezt a szemrehányást tenni.

- Egyéb véleményemre kötelezést nem vehetek, méltóságos uram.

- Értem!... - mondja megértve a gróf,... - de hát bizalmára számolhatok-e?

- Erre már tudok felelni, méltóságos uram, és ha bizalmammal méltóságodnak bármi tekintetben javára lehetek: igen.

- Olvassa ön e levelet! - mondja a gróf, átnyújtván a megrovást.

Szántay hirtelen körösztül futá a sorokat, aztán a grófra nézett, kin a sértődés kétségtelen jelei látszának.

- Átlátja ön, édes Szántay úr, hogy e botránynak folytatására nincsen kedvem, ámbár tudom, hogy anyagi állapotom kényelmetlen kezd lenni, mert uradalmaimból pénz helyett egy alázatos mentséget kaptam.

- Szja! a kamatok igénybe veszik a pénztárakat.

- Tudom, a bécsi ház most már sokat elvisz, ámbár nem értem, hogy mégis olyan kevés jövedelem marad.

- Méltóságod tán nem veszi figyelembe, hogy számosan apró tőkéket hordtak az uradalom pénztárába, mint már a boldogult öregúr életében is szokás volt, - s most már azokat is törleszteni kell, pedig újabb tőkék nem egyenlítik ki a fölmondásokat és mi nem tehetjük ki a grófot egy bosszantó kellemetlenségnek.

- Mi volna az? pörök?

- Az még kevés baj volna, hanem egyéb.

- Hallgatom türelemmel édes Szántay úr, azért csak mondjon meg mindent!

- Méltóságod a majorátuson kívül ősi birtokot bír csupán.

- Mi következik ebből?

- Az, hogy ezeket elidegenítenie nem szabad, mert ez családi javadalom, s minthogy ezt a hitelezők tudják, csak egy vak lárma kell, hogy valamelyik szekvesztrumot kérjen.

- Talán a bankár? - riadt föl a majoresco.

- Ő éppen nem!

- Testvérem? - szól egész izgalommal kelve föl a székből.

- Soha!... gróf úr, ha az utolsó fillérig megterheltetik is a jószág.

- Tehát ki? az apró hitelezők?

- Még azoktól sem lehet tartani, mint e zsidótól, ki a botrányt okozta!

- A gróf halvány lőn, mint a fal, helyzetét megérté, melyben a bankár és a testvérnek a nagylelkű szerep jut, míg egy zsidó silány csellel abba a kényelembe, hogy az irgalmatlant játssza.

- Szántay! látom, hogy messze mentem, - de nekem e silány viszonytól meg kell szabadulnom, a bizalom szavával kérem önt, vallja meg, tud-e menekvést ez ügyetlen helyzetből, mégpedig minden haladék nélkül?

- Igen! - feleli Szántay.

- Hadd hallom véleményét, - bármily őszinte legyen.

- Méltóságos gróf - az örökváltság! - mondja Szántay, mire a gróf némi levertséggel mondja:

- Ön feledi, hogy én ez elvek ellen harcoltam!

- Szabad-e kimondani egy gondolatomat?

- Igen.

- Méltóságodat a plenipotenciárius úr informálta, nem lehet másképp.

- Nem tagadom.

- Tehát méltóságod nem saját elveit, hanem a plenipotenciárius úrét védelmezte, s én ugyan az ő legutóbbi pénzügyi művét csak saját elveim szerént tudom meggyógyítani.

A majoresconak keményen fájt a dorgáló szó, tehát e pillanat egyedül volt alkalma arra, hogy a legújabb gyógyszerrel hagyja magát orvosoltatni.

- S mit fog mondám a világ?

- Nem fog többé botrányról beszélni, legfölebb azt mondják, hogy a gróf nem elfogult ember, és érzelmeiről függetlenül maga rendelkezik.

- Beleegyezem! - mondja a gróf, - ha jobbágyaim az első lépést megteszik.

- Itt a folyamodvány, méltóságos gróf, csak a föltételeken kell megegyeznünk.

- Készítse el ön a tervet, de úgy, hogy a zsidó körmei közül minél előbb megszabaduljak.

- Szavamat adom, hogy három hónap múlva túl leszünk ez állapoton.

- Még egyet, Szántay! - mondja a gróf bizalmasan Szántay karjába fűződve, - ön testvéremet minden nap látja.

- Azt úgy is jól tudja méltóságod!

- Ha lehet ön őszinte, mondja meg, testvérem pénzviszonyaimról mit szól?

- Soha, egy szóval sem említette.

- Elhiszem... - mondja mintegy magában,... - bizonyosan én sem szóltam volna.

- Hála istennek, - gróf úr magában ösmeri föl testvérét.

- Ne,... ne! ne szóljunk erről, édes Szántay, - mondja a gróf fájóbb érzelemmel, - hanem Szántay,... nagyon megöregülök, úgy-e?

- Gróf úr, tán házasodni akar? - mondja tréfával amaz.

- Azt nem, hanem szeretnék még addig élni, hogy holtom után ne maradjak adósa testvérem gyermekének.

- Szereti őt, gróf úr?

- Most ne kérdezze, édes Szántaym,... - mondja fájdalommal a gróf - máskor mindent kérdezhet, csak ma nem!

- Tehát mindent kérdezhetek, gróf úr?

- Mindent!... válaszolá a gróf, - és mindenre kielégítőleg felelek önnek, hisz ön az én legelső barátom!

Szántay eltávozék, és rögtön írt a bankárnak, kinek közbenjárásával három hónap alatt létesült az első szabadváltság, minek számtalan bámulója, számtalan gúnyolója lőn, csak két ember volt, kit a guta megütni készült, s ezek közül az egyik Klein volt, a másik Jakab.

Szántay a bankárhoz lépett be.

- Üdvözlöm önt! - mondja Szántay.

- Isten hozta! - fogadja a bankár.

- Köszönet önnek, ezer köszönet! - mondja Szántay a bankárnak, - tömérdek könnyűt töröl le, s e pillanatban sajátszerű érzelem lep meg, mintha jövendölni akarnék önnek, hogy e tettét nem sokára szerencse követendi!

- Nem kívánok uzsorát az istentől, csak áldását ne fogja meg tőlem.

- Igazságos az ég, és a magyar ember háládatlan soha sem volt, elhiheti nekem.

- Készen a fogat! - jelenti egy cseléd.

- Várjon! - parancsolja a bankár.

- Nem tartóztatom önt - szólt Szántay - ön bizonyosan nem ok nélkül rendelte elő fogatját.

- Ahogy vesszük, - de tán ön is tudja, hogy ma nagy hadgyakorlat van Bécs mellett, s az igazat megvallva, tizenkét éves lányomat kívántam meglepni, még huszárokat sohasem látott, s én ez élvezetet nem akarám megtagadni tőle.

- Úgy egy célunk van, grófom vár, ki szintén jelen akar lenni, annál inkább, minthogy az egyik huszárezredben őrnagy volt, s ugyanazon ezred zászlójának fölszentelésekor a grófné volt a zászlóanya.

A mellékterem ajtaja megnyílék, és egy fürtös angyal szaladt a bankár karjai közé.

A fehér öltöny, kék szalagderékkal oly mosolygóvá, vagy jobban tündérivé tevé a gyermeket, hogy Szántay szokatlanul lepeték meg a kedves gyermektől.

- Ez a bácsi magyar? - kérdi a kis lány elfogulatlanul én meglepő tiszta magyarsággal.

- Miről gyanítod, gyermekem? - szól a bankár szintén magyarul.

- Ennek a bácsinak bajusza van, - mondja a gyermek, az akkori körülményekből eltalálva, minthogy Bécsben abban az időben a borbélyoknak több keresete lehetett, mint jelenleg.

- Én nem győzök bámulni! - mondja Szántay.

- Sőt én ezt igen természetesnek találom, - hisz ön rég tudja, hogy önök közé vágyom.

- Ez a legnagyobb bizonyítvány! - szóla Szántay - hanem már most nem akarom megfosztani e kis angyalt a huszárok látásától.

- Bácsi!... - csevegett újra a gyermek, - látott már eleven huszárt?

- Miért éppen elevent?

- Mert pingált huszár is van, - én még csak olyant láttam.

- Én már láttam elevent is.

- Úgy-e azoknak van bajuszuk?

- Van, kedves kis gyermek.

- De burnót-szelencéjük nincsen, úgy-e bácsi?

- Arról már jót állok, gyermekem, hogy egyetlen-egynek sincs, pedig vannak néhány ezeren.

Végre megelégedett az eleven gyermek az értelmezéssel, s a nevelőnővel és apjával a kocsiban foglalt helyet.

Egyik kocsi a másikat érte, mint minden hasonló látvány alkalmával történni szokott, hanem a kiválasztottak ma is bírtak némi előnyökkel, s így nem lehet csodálni, hogy az úri fogatok legtöbb kényelemben részesültek.

Azonban a fogatok ürülni kezdének, és a tábor sátrainak utcáiban hemzsegett a temérdek előkelő vendég.

E csavargások közben a grófi család, valamint Szántay egy csoportban levén, éppen a bankárral kerültek szemközt, s minthogy az ösmeretség régi volt, összecsatlakoztak.

A grófnénak rögtön szemébe tűnt a kedves gyermek, ekképpen a többi is akaratlanul szemle alá vette a gyermeket, s az igézettől nem tudott senki megszabadulni.

- Na, gyermekem, - mondja a grófnő - nem volt szükséged arra, hogy gazdag bankár lánya légy, hasonló szépséggel, ha megtart az isten, akármi gavallér szívesen nyúl kezed után.

A gyermek nem tudta, mit kelljen értenie a dologból, azért hallgatott, és önkénytelenül engedé piros arcát megsimogattatni a grófnétól, ki végre megcsókolá, és egész boldogan nézett körül, hanem midőn felnőtt fiára nézett, ki a környezetben egyedül maradt néma, - s midőn az anyai szem találkozék vele, annyira meglepeték, hogy bármely ügyetlen lányka sem vörösödhetett volna el jobban.

Az anya hirtelen más tárgyat keresett szemeinek, azonban az anyai szív ösztöne nem bírt többé megmenekülni a gyermektől, s ilyenkor akaratlanul is meg kelle látnia a fiút, ki ezen pillanatban többet látott, mint hallott.

A férfiak figyelmezteték a grófnét a gyakorlat kezdetére, tehát ideje volt kocsira ülni, hova a fiú segíté föl anyját, hanem midőn apja után helyet kellene foglalnia a kocsiban ismét úgy elfeledkezett, hogy végre az anyának kelle a legyezővel érinteni a fiút, ki megrezzenve foglalt helyet a kocsiban, mégpedig oly vigyázatlanul, hogy szülőinek majdnem ölébe bukott.

A fejlődések megkezdődének, az első vonalon mindjárt a lovasságot látták, de a bankár figyelme országos dolgokba bonyolódván, a gyermeket egészen a nevelőnő gondjára bízá, csakhogy annak valósággal birkóznia kellett a gyermekkel, nehogy a fejlődő csapatok közé rohanjon.

Így folyt le néhány negyedóra, az apa néha körültekintvén, szem előtt látá a gyermeket, s így háborítatlanul beszélgetett odább, - a kis leány pedig már végképp kifárasztá a nevelőnőt, ki sem kérdéseinek megfelelni, sem látvágyának eleget tenni nem tudott.

A gyalogsági fejlődések az eddigi irányból oldalt menvén, alig maradt valami látni való, azért a gyermek annyira unszolódék, hogy a nevelőnő kénytelen volt egy csavarulást tenni, hogy némileg homlokba kerüljön a csapatvonalnak, azonban nem bírt elég sebesen haladni a gyermekkel, ki leszabadítá magát a hölgy kezéről, és vagy tizenkét lépéssel előbbre hatolt.

A hölgy eközben elejtvén kendőjét, míg azért lehajolt, a gyermek még inkább előrehatolt, és mire az elmaradt hölgy föltekinte, már egy hatalmas robaj közelgett, s ami legismerősebb huszárezredünk vágtatva tette fejlődését a deszkasima síkságon.

A hölgy elveszté eszméletét, még a legközönségesebb kiáltási ösztönt is elfojtá benne saját veszedelme, mielőtt tehát a gyermekre gondolna, eszeveszetten rohant vissza a vonal elől, és csak akkor állt meg, mikor a kétségbeesett apa gyermekét kérdezte.

- Ott van! - mondja a szerencsétlen nő, hátra mutatva, honnét csak a robajt hallá, de Szántay és a bankár eliszonyodva látták, hogy még alig van három ölnyire a lánykától az ezred, mely visszatartóztathatlanul rohan, mentésre senki sem gondolhat, ámbár a nézőkörből ezer kar emelkedik feléje, a grófi kocsiból pedig a fiatal gróf őrülten ugrott ki a mentésnek ellenállhatlan gondolatával.

- Vége van! - ordít ezer meg ezer torok s még csak az összezúzatás hajmeresztő látványa marad hátra, melytől a gyermek elszaladni már nem bír.

Szinte látszik már, melyik ló fogja elgázolni, - most egy sötét fekete lónak irányában van a gyermek, ekkor egy pillanat alatt kiválik a lovas egy ölnyire, kardját szájába fogja, és bátor hajlással a gyermek derekán átkötött széles kék szalagcsokrot megkapja, s mint egy pelyhet a kápába kapja.

A gyermek tán kevésbé ijedt meg, mint más, élénkebben elfoglalá a látvány, minthogy a veszély irtózata azt elmoshatta volna, azért helyzetében a megmenekülés után inkább szokatlant, mint veszélyest látván, bátran megkapaszkodék a lovasban, ki a gyermeket biztos kézzel tartá.

Végre elhangzék a vezényszó, az ezred megállt, s ezrek tapsa közt a gyermek apjához menekült.

Nem tudjuk hirtelenében "Ráró" volt-e ügyesebb, vagy Pista, kit hihetőleg önök is gyanítanak, elég az hozzá, hogy a gyermeket gyöngéden leemelé apja ölébe, kit előbb az ijedtség, most meg majdnem az öröm rohama fojtott meg.

Szántayt megösmerte Pista, valamint őt is amaz, - azonban az ezred menetét folytatá, míg a megmenekült gyermek körül csoportosulának a nézők, közülük legelőször az ifjú gróf, kiről erős izgalom kergeté le az eleven színt.

- A megmentőt kell megtudni! - mondja a grófnő odahajolva.

- Oh, én háladatlan! - szól az apa leeresztvén öléből a gyermeket.

- Szántay!... megjegyezte őt? - kérdi a grófnő.

- Méltóságod szerencsés zászlóanya, legelső regrutája remekelt.

- Lehetetlen! - kiált föl örömmel a grófnő.

- Ösmeri őt? - kérdi a bankár Szántay keze után kapva.

- Mondtam ma már, hogy szerencsét tudnék jövendölni, ne keresse ön a véletlennek kulcsát, a jó isten nem késett egy megváltott lelket küldeni gyermeke megmentésére.

- Ki az? - kérdi a bankár.

- Fia egy volt jobbágynak, kit az igából ön szabadított ki.

A grófnő kocsijába kéré a gyermeket, hol az ijedségéből hamar föléledett, s az anya nem bírt önzéséből annyit elfojtani, hogy saját gyermekének meg ne adja a boldogságot, közel látni a kis tündérleányt.

- Barátom! - mondja a bankár a huszárnak, ki ezredesét is maga előtt látván a gazdag termekben, katonásan megállt és várta, mit akar mondani a bankár, ki így szóla:

- Barátom én gazdag ember vagyok.

- Meglehet, uram!

- De barátom, én igen gazdag vagyok!

- Elhiszem, uram! - mondja egykedvűen a huszár.

- Állítok helyette mást, - mit gondol?

- Azt már ne cselekedje az úr, hanem ha kiszolgálom a kapitulációmat, aztán van az úrnak fia, akkor meg majd ahelyett állok be.

- De, barátom, én nem akarok adós maradni!

- Már uram, a mi országunkban nem ilyen az adósság, hát nincs is mit visszafizetni.

- De ez a gyermek egyetlen gyermekem.

- Az isten tartsa meg friss egészségben továbbra is, kívánom! - felel rá Pista.

- Ne így barátom, hanem kívánjon már valamit tőlem.

- Ha már annyira van, mondja Pista - akkor kérek átosággal...

- Mit, kedves barátom? - kapott a szóba a bankár.

- Egy kis pálinkás zsömlyét a lovamnak, nagyon kimelegedett! - mondja az egyszerű ember.

- Csak a lováról gondoskodik?

- Csak arról, uram, - mert ha eddig nem tudta, hát tudja meg, hogy a huszárnak mindene a lova.

Körülnéztek a hallgatók, kiknek legnagyobb része magyarokból állott, s kiknek jól esett az az egyszerű erkölcs, mit erről a népről nyolcszázados jobbágyság se tudott levásítani, - s mindenik érzé a vérközösséget, mely érezteté vele, hogy hasonló esetben csak ehhez hasonlót tehetne.

A bankár örömkönnyűkre fakadt, a merőn álló huszárnak jobbja után nyúlt, hogy azt megszorítsa, - s az egyszerű ember nem merte visszaszorítani, mintha az illetlen volna, hanem amint az őt új mereven egymás mellett fekszik, úgy hagyta megfogni kezét.

Büszke faj! jer ide, tagadd meg ezt a vért, - ha sajátodat megtagadni tudod, de nem! hisz arcotokon látom, a törzs nem szégyenelheti saját sudarait.

A bankár végre vendégeihez fordulva mondá:

- Amely nemzetben ily nagy az utolsó ember, mily nagyok lehetnek azok, kik legelöl állnak!

Jakabot látók már egy magános órában, és futólag említénk valami iratcsomagot, melyre különös gondja volt, mely éppen most is kezében van, azon különbséggel, hogy a csomagjával nagyobb, mint előbb, de a papírdarabok nagyságra és színre tökéletesen hasonlók egymáshoz.

Most már ideje van megmondanunk, hogy e csomó száz meg száz embertől összeszedett kötelezvény mindazon tőkéről, melyet takarékos középosztályunk régtől fogva a majoresco uradalmainál letéteményezett.

A hír e kötelezvényeknek is ártott, de annál többet használt Jakabnak, ki emberei által holmi levonásokkal magához váltotta, mi annál könnyebben sikerült, mert a hitelezők türelemre lőnek utasítva, pedig némelyiknek csak azért is kellett a pénz, mert meg nem kaphatta.

Mint a szerelmes leveleket, úgy ápolta Jakab e csomagot, mellyel a végső lökést akarta megadni a majoresco erszényének. Tervei oly szépek és józanok valának, s íme, midőn már a gödör szépen készen volna, az áldozat megkapaszkodik a legújabb törvényben, és kimenekül. - De csak félig! - mondja magában Jakab, van itt még nagyobb csomó, ha az egyik nem sikerül, sikerül a másik.

Szántay lépett be, s egy csomó bankjeggyel kifizette a kölcsönösszeget.

- Kár volt sietni vele! - mondja Jakab.

- Minden becsületes ember tudja a pénzt használni bármikor - mondja Szántay, - hanem alkalmilag kérdek valamit, Jakab.

- Tessék pharancsulni?

- Olvasta az 1840-iki törvényeket?

- Igen, tekintetes uram!

- Annál jobb, tehát emlékeztetem a 29-dik t. cikkely második szakaszára, melyben a zsidóknak ezentúl megengedtetik, hogy gyárakat, kereskedést és mesterséget űzhessenek. Jakab, nem volna jobb e dolgokkal foglalkozni?

- Nekem itt is jó, - feleli a zsidó.

- Nem így kellene meghálálni a törvényhozás jó szándékát.

- Khüszűnöm alázatosan! - mondja Jakab egész szemtelenséggel, nem vévén észre, hogy az ajtón Tanti dugja be fejét, bizonyosan pálinkát akar kérni.

- Tehát gúny a fizetés a nemzetnek, mely nem tűrni, hanem boldogítani akarja a zsidófajt, hogy ne legyen kénytelen csalni?

- Hát ne csalassák magukat! - mondja ismét gúnnyal, mire Sándor elhalványult, hanem közbelép a cigány.

- Zsidó!... nem tuds hallgatni, - mondja a cigány, - majd azstán én is megbánom, hogy eddig hallgattam!

A zsidó szörnyet rémült, s oly eszeveszetté lett, hogy hirtelenében még a kanapét is Sándor alá tolta volna ülésnek, ha ez szótlanul el nem hagyja.

Tanti megitta a korty pálinkát, és szintén szótalanul ment el.

Szántaynak megmagyarázhatatlan lőn e hatalom, mely oly érvényes parancsokat osztogat, azért megvárta a cigányt a majorok mellett, hol aztán háborítatlanul beszélhetett vele.

- Tanti!

- Itt vagyok tekintetes uram!

- Úgy látszik, nagyon tudod ennek a zsidónak a nótáját.

- Na, - csak van ennek is egy, tekintetes uram, aztán az a jó, hogy nem kell hozzá hegedi.

- Hány ember titkát tudod, Tanti?

- Már megint kérdezs, tekintetes uram!

- Látod, magad vagy az oka, mikor most másodszor mutatod a hatalmadat, és én azt meg nem foghatom.

- Hát meg akarja érni a tekintetes úr, hogy ez a rongy zsidó gazsembernek mondhasson?

- Csak azt nem Tanti, inkább nem kérdezlek.

- Az isten áldja meg a tens urat, - mondja Tanti, - hanem hogy hiába ne állított meg a tekintetes úr, hát azst mondom, ha majd ezst a Kis urat, aki nagy úr, már nem éri el a nyavala, azstán mégis nagyon útban les, - akkor, tekintetes uram, csak akkor hívasson el! Minden jót kívánok! - mondja a cigány, és Szántayt a majoroknál hagyta.

- Ezt, hála istennek, mind nem értem! - mondja Szántay, hanem jól megjegyzé magának, hátha lenne olyan kor, mikor ennek hasznát is lehetne venni.

A majoresco a jószágon volt már, és az utolsó hajdúnál is előbb fölkelt, hogy a béresek után lásson, és az elpazarlott időt helyrepótolhassa.

A megyei gyűlések tevének csak kivételt, azonban tettleg egyéb részt nem vett, minthogy a hosszú viták után kimondá a végzést, akár jobbra, akár balra dőlt is el a kocka.

Eljött eközben az idő, hogy az országgyűlésre szóló utasítások kerüljenek szőnyegre, és a bankárt a megye a honosítandók közé ajánlotta, valamint egyéb megyéket is az indítvány mellé kért föl.

Ezután következék Szántay másik indítványa, a nem nemesek hivatalképessége.

- Méltóságos főispán úr - szólamlék meg Klein úr a gyűlésen, mire Tapadó bácsi egy hatalmas "halljuk"-ot bőditett el, s utána olyan lárma lett csupa "halljuk"-ból, hogy éppen azt nem értette az ember, amit meg kellene hallani.

- Méltóságos főispán úr! tekintetes karok és rendek!

- Mit akarunk?... - kérdi Klein,... - Hát nyitva feledtük az ajtót, hogy minden ember utánunk bújkáljon be az alkotmány sáncai közé? (...Ugy-e megtanult magyarul Klein úr?) Hát ezért ontották őseim drága vérüket?

- Hol ontották? - kérdi egy marhahang, melyre mindenki a szóló felé tekint, ki nem más, mint a mi kanászunk, ki mióta kiszabadult, a nemes községekben járkált és most is csak azért szólamlott meg, mert Klein úr Szántay indítványa ellen szól, s e tekintetben nem bírta megállni a szót.

- Kicsoda az a goromba fráter? - kérdi Klein pártfőnöki büszkeséggel.

- Én nemes Kiss András vagyok! - dühöng a kanász mellét verve, - míg Klein uramat ez a névrokonság rútul kihozta sodrából, de amaz még hangosabban kérdi: hát az urat hogy hívják?

- Kiss úr az is! - mondja valaki egész ártatlanul.

- Már mit beszél az úr?... - riad a szólóra a kanász, hisz én is ösmerem ezt az urat, - mondja a kanász, - jobban tudom, mint akárki, hogy hívják? hisz őt úgy hívják... hogy... izé,... minek is mondják... Klein!

Az egész teremben sajátszerű izgalom mutatkozék, nem mintha a kanász nyilatkozatán botránkoztak volna meg, de hogy a plenipotenciárusnak valaha Klein volt a neve s akad egy ember, ki annyi idő óta nem tudta elfeledni.

A majorescora legkellemetlenebbül hatott a dolog, s mielőtt magának összefüggő értelmezést gondolt volna ki, önkénytelenül jutott eszébe a gondolat, hogy Klein ha egykor B... -ben nem volt nemes ember, úgy most sem az.

És e silány ember ez országban őseinek vérét emlegeti!... gondolá magában a büszke mágnás, ki bár megtörötten állt már, de még rendületlenül áll lelkében az a gondolat, hogy az ősök tetteire az unoka méltán büszke lehet, de Klein úr őseinek vére mikor folyt Magyarországban?

Nem, - egy sorban nem fogunk állni, - gondolá a gróf, s mielőtt még egy lélek szólt volna, szavazatra ereszté a dolgot.

Ez világos kudarc lőn Klein úr barátaira s az ellenfél riadva élteté a főispánt, ki a zajos éljenektől meglepetve Klein úrra valóságos undorral nézett. - Hisz kell-e undorítóbb, midőn a bitorlott jog egy oly nagy osztályt akar sárban hagyni, melyből csak csellel tudott fölebb kapaszkodni.

A lelkesültség nagy lőn, - a pártok összefolytak, és a főispánt majdnem összeölelgették.

A főispán a szavazat alatt magához szólítá Szántayt, s egy ablakközben ekképp szólítja meg:

- Mi lesz az indítványból?

- Hihetőleg győztesek maradunk, méltóságos uram!

- Megelégesznek önök e győzelemmel?

- Nem!... méltóságos uram... még az ősiséget akarjuk eltöröltetni!

- Ám legyen,... Szántay! Ámbár két évvel előbb kész lettem volna mindenemmel megküzdeni ez elv ellen.

- És most, méltóságos uram?

- Megadom magam az igazság érzetének, többé nem akarok küzdeni önök ellen.

- Méltóságos úr,... tán jelen a pillanat, hogy kérdést tegyek, mire egykor nekem választ ígért. Egykor azt mondá méltóságod,... mi franciák!

- Mi magyarok, édes barátom! még pedig testestül lelkestül! - mondja kezet szorítva a gróf.

- Úgy a két testvér nem lehet többé ellenség, hisz e két szó választá el önöket egykor.

- Kibékülünk! - mondja a gróf megindultan.

- Halljuk! - kiálta a tömeg, mire aztán a főispán kimondá a többséget, mely nemsokára az egész országban szertehangzott, - és meglőn a nem nemeseknek adva a hivatalképesség, melyre mindig büszke lehet az a kor, melynek évszáma a következő lapon van megírva.

Újra kihajtott az ág, fiatal sudarai erőteljesen fejlődének, és az ázsiai faj, mint későn termő fa, nyolcszázad után olyan nemzedéket teremtett elő, melynek nem bírtak jellemzőbb nevet adni, mint: ifjú Magyarország.

Forduljunk a pozsonyi tömeg közé, s a legösmerősebb alakot kövessük, vele úgy is egy másik ösmerős van összekapaszkodva, ez a kettő együtt Szántay és Tapadó bácsi.

- Gőzhajón jött urambátyám?

- Már mit csináljak, - az egész világ kicsúfolt, hogy nem merek ráülni, tehát már röstelltem Pozsonyig hajtatni a lovat.

- Csakhogy itt van, édes urambátyám, legalább színről-színre láthatja az ország jeleseit.

- Aztán ennyi okos ember kezén is keresztül ment a hivatalképesség?

- Megmondtam, urambátyám, hogy az én fogadott fiam még hivatalba jöhet, ha akar!

- Csak örülj neki,... majd még szűrös viceispánunk is lesz.

- Nem bánom, ha pokrócban jár is, urambátyám, csak magyar ember legyen!

- No, csak még deresre ne húzasson!

- Még azt is eltűröm, csak magyar ítéletre magyar hajdú vágjon!

- De már nem civódom veled, - mondja az öreg, kifogyva a türelemből, - hanem ha már itt vagyok, vezess el az országgyűlésre.

- Szívesen, urambátyám, mondja Sándor, karonfogván az öreget, és hogy kényelmesebb helye legyen, maga mellé ültette.

A karzatok megtelének már korán, a hölgyek karzatán az ifjabbik grófnő mellett két fiatal hölgy ül, s az egész terem látócsövei feléjük irányoztatának.

- Már csak így magam is elüldögélnék, - mondja Tapadó, - mikor ennyi szép fehércseléd néz az emberrel szemközt.

- Gondolja, urambátyám?

- Persze, hogy gondolom, - hanem azt a két fiatal leányt nem ösmered, öcsém!

- Az egyik egy bécsi bankár lánya, a mellette való pedig az enyém.

- De már öcsém, - szemedbe mondom, szép lányod van, s ha nőtlen volnék, mindjárt kérő lennék a háznál.

- Későn volna, bátyám, már el van jegyezve.

- Vajon kinek?

- Fogadott fiamnak! - mondja Sándor az öregnek.

- Eb hiszi! - mondja egész határozottsággal az öreg.

- Becsületemre, kedves urambátyám, - a fiút vőmnek választottam.

- No!... ha édesapád élne!

- Megölelne, kedves urambátyám, mert hisz amit én cselekszem, azt csak az öregnek bölcsessége után teszem!

- Öcsém!... ne beszélj nekem, - megbánod te még ezt!

- Hát nem saját elveim szerint cselekszem?

- Jól van, jól, - mondja az öreg, - hanem az orvos sem veszi be azt az orvosságot, amit preskribál.

- És én nem bánom meg, csak becsületes ember legyen!

- Bene, bene! hanem azért... vőd parasztgyerek, ha még százezerszer hivatalképes is! - dühöng az öreg, - aztán voltaképpen micsoda is ő most?

- Író!

- Úgy!... mondja az öreg gúnnyal, - hát kinél írnok?

- Író, urambátyám, - író!

- Nojsz értem, - író vagy írnok, az mindegy!

- Van egy kis különbség urambátyám, az írnok annyi, mint íródiák, - az író pedig tudományával keresi kenyerét!

- Hát már ilyen státus is van az országban?

- Hála istennek, már ilyen is van.

- Ezt sem hallottam még!... - mondja az öreg,... - hát, kedves öcsém, aztán könyveket csinál az a fiú?

- Igen, - s annak idejében szolgálok példánnyal az ő munkáiból.

- Csak már valami donációt szerezz neki, öcsém!

- Van már.

- Ő Felségétől kapta?

- Igen, a fölséges úristentől, mégpedig születése napján, az észt!

- Jaj!... öcsém, nem lehet arra semmit intabulálni!

- Nem, az igaz, hanem a jégeső sem veri el, - kedves urambátyám! - végzi be a szót Szántay, minthogy az elnök megnyitá az ülést.

A terem csöndesebb lőn, csak még annyi susogást lehetett hallani, hogy a későn jött szomszéd megkérdé szomszédját, vajon, ki az a gyönyörű két lány, ki a karzaton van?

Az elnök megszólamlék, előterjeszté a tárgyat, az a... megyei indítványt, X... bécsi bankár honosítása végett.

A megyékben népszerűvé lőn a dolog, s a kimenetelről nem lehete kételkedni, - csak a formaságok szükségeltetének, ez okból olvastaték föl a folyamodvány, melyben nagyszerű alapítványok ajánlata mellett, következő hely fordult elő:

És hogy e nemzet iránt hálámat még inkább kifejezhessem, ünnepélyesen ígérem, hogy egyetlen lányomat nőül csak magyar embernek adom.

Keresztültört a szó a tömegen, s a lelkesült hallgatók riadó éljenben egyesülének a megtisztelő szónál, s ekkor az egész nézővilág a hölgykarzat irányába fordult.

- Hová néz, urambátyám? - kérdi Szántay Tapadót.

- Hová nézek?... - mondja amaz - ha már eddig jöttem, öcsém, legalább látni akarok valamit!

- Leány, leány, - aztán addig van! - véli Szántay.

- De bizony uramöcsém, jól esik a szép a szemnek.

- Tehát ez az a leány, bátyám, kit a gazdag apa magyar legénynek szánt.

- Bizony gyönyörű teremtés!

- Hát mit gondol, bátyám, bevegyük-e magyarnak az apját?

- Elhozza a pénzét? - mondja tréfálva az öreg.

- Tudnivaló dolog! - mondja tréfálva Szántay.

- No hát be kell híni, - hanem jól betegyétek utána az ajtót, hogy se maga, se a lány vissza ne mehessen többet.

Az örömzaj a gyűlés végéig nem csillapult, annál inkább, mert az elfogadás ellenzés nélkül keresztülment, de hátra volt még a felsőtábla.

Mielőtt tárgyalásra kerülne a dolog, keressük föl a nagy urakat saját gyűlőhelyükön.

Midőn a karok és rendek izenetére rákerült a sor, nagy uraink között sajátszerű izgalom terjedt el, és meglehetős párt alakult az ügyet megdönteni.

- Egy pénzeszsák! - mondja gúnnyal az egyik.

- Közelebb akar férni hozzánk! - mondja hasonló gúnnyal egy másik.

- De ugyan ki fog mellette szót emelni? - kérdi a harmadik.

- Ha más nem akad, én! - szól a majoresco.

- Szép leánya van, az igaz! - jegyzi meg az első.

- Tudod mit? - mondja a második, egy föltétellel melletted szavazok.

- Én is! - szól a harmadik.

- Ab invisis én is, - mondja még egy.

- Hadd hallom a föltételt? - szól a majoresco, kit már nagy csoport vett körül, köztük saját testvére és unokaöccse.

- Vedd el a bankár leányát!

- Nem szándékom megházasodni! - válaszol a majoresco.

- Jó!... - mondja az indítványozó,... - változtassunk a föltételen.

- Nem bánjuk! - kiált a többi.

- Ha e körben találsz egyet, ki elveszi, melletted szavazunk.

A majoresco önkéntelenül környezetére nézett, és szinte megdöbbenve nézett unokaöccsére, ki holt halavány lőn a körülnézés alatt.

- Én elveszem! - mondja a fiatalember bátyja felé nyújtva kezét, mit az elfogadott.

- Győztél! - mondja a tömeg, s a két testvér a vendégszeretet erkölcsénél nyújta legelőször jobbot.

Térjünk vissza Klein úrhoz, kit a jó szerencse hagyogatni kezdett, de aki annál inkább belekapaszkodott, hogy idő előtt le ne maradjon a lóról.

Megérezte a gróf bizalmatlanságát, sőt a megyegyűlésen való kudarcot is neki tulajdonítá, azért nem tűrheté, hogy a gróf nyakában van folyvást, tehát nincsen más mód, mint valami módon kibillenteni a jószágból, s valamiképpen szekvesztrum alá keríteni a grófot.

Az örökváltság egy része kikapta a grófot a zsidó markából, de hátra volt a temérdek apró tőke, melyek számát elég későn kérdezte meg a gróf, és néhány év kellett, míg a bankár részletei mellett valamit is törlesszenek, tehát miért nem lehetne erre építeni?

- Jakab, mondja a zsidónak - én úrrá tettelek, és jól tudod, hogy befolyásod addig tart, míg én kormányozom a jószágot, el akarsz-e hagyni?

- Ments meg isten! mondja a zsidó, - nagyságos úrnak soha sem tettem kárt, hát mi khifogása van ellenem?

- Kibeszélted magadat Jakab,... most én szólok! pénzed tudom van, szedd össze a grófnak minden aprólék kötelezvényét, aztán kérj szekvesztrumot!

- Hát aztán?

- Én már biztosítva vagyok, hogy a szekvesztrum esetében a gondnok én leszek.

- Itt a khezem!

- Összeveszed a kötelezvényeket?

- Összevettem! - mondja a zsidó diadallal nézve a nagyságos úr szemei közé.

- Ölelni való ember vagy, Jakab!

- Mégis jó, ha az embernek thübb esze van, mint gundulják!... - okoskodik a zsidó - régen thodtam én azt, hogy én nagyságos oramnak szükséges leszek!

- Az az, hogy én is szükséges vagyok neked, Jakab!

- Egyik khéz a másikat mossa! - jegyzi meg Jakab, és fölül reá kezét barátságosan nyújtá, mit amaz kénytelen volt elfogadni, nehogy terveit a zsidó mégis megakassza.

A főispán eljárása magasabb helyen megint rosszaltaték, egyszersmind rákövetkezvén az 1844-iki országgyűlés, az új kancellár az erélytelen főispánok helyébe az adminisztrátori rendszert tervezte.

Egy napon Szántay és Klein ugyanazon postával kapnak levelet Bécsből, mégpedig biztos kézből mind a kettő. Klein fiától, Szántay pedig egy fiatal bécsi orvostól, ki tanulmányainak szentelé magát a birodalmi fővárosban.

Olvassuk előbb Klein úr levelét.

"Kedves apám!

Sohase vesződjék a szekvesztrummal, apámat legközelebb adminisztrátornak fogják kinevezni, mely első lépcső a magasabbra! Azt is írhatom, hogy a gróf mielőtt gondolná, a hivatalos lapban saját kérelmére a főispáni hivataltól fölmentetik.

Azt a komisz zsidót most már lökje ki az ajtón, semmi szükség rá. Majd elfeledtem, annak a zsidónak egy orvos fia van, valaha velem járt, most itt gyakorolja magát, - apjával nincsen jó viszonyban, és mint mondja: katonaorvos akar lenni.

Adieu..."

Most olvassuk a másik levelet.

"Tisztelt Szántay úr!

Meglehet, kegyed tán mégis tud rólam valamit, - egyébiránt ha nem tudna is, engem nem hátráltat ez, hogy azon férfiú iránt, ki a rabszíjakat kezdi fajom lábáról leoldani, tisztelettel ne legyek, annál inkább is, minthogy fogadott fia, Sándor jó barátom, kinek én hálás tisztelője is vagyok az egykori múltért.

A véletlen tegnap este egy mulatóhelyre csalt, hol ugyanazon egy asztalhoz kerültem egy földimmel, Kissel, ki itt, úgy látszik, avatott körökben otthonos, mert amint pezsgőzés közben nagy hangon beszélte, a főispán grófot kurtán akarják elmozdítani, helyébe pedig saját plenipotenciáriusa fogna adminisztrátor lenni.

Sajnálnám, ha a grófot valami szégyen érné, - azért tudósítom őt, kegyednek

tisztelője
Rosenfeld Jakab, orvostudor."

A levélolvasást elvégezvén a két ember, összenéztek, mindenik azon érzelemmel, hogy a másik nem tudja azt, amit ő tud.

Szántay közlé a gróffal a levelet, - melynek következése az lőn, hogy a gróf rögtön felküldé a lemondást, hogy legalább megelőzze a gyöngédtelen elcsapást.

- Hát Klein? - kérdi a gróf Szántayt.

- Már most itt az ideje, méltóságos uram, hogy ez embert megismertessem a gróffal. - szólott Sándor, igazolva lévén a körülmények által, és a nagy széltől a veszprémi piaci árig elmondott a grófnak mindent.

- Megérdemlem mindezt! - mondja a gróf, - hanem e nyomorult féregnek nem szabad abba a székbe ülni, hova az én gyalázatomon akart mászni.

- Majd arról is gondoskodom! - mondja Szántay - hanem előbb várjuk be a kinevezést, hogy ez ember a legmagasabb helyről szálljon le.

- De miképp?

- Azt magam sem tudom, de ha én le nem szállítom, leszállítja más! - ezzel Szántay a cigány után küldött, de minthogy éppen faluzni járt, meg kelle várniok egy hetet, mikorra nagy kínnal hazavadászhatták. Együtt jött meg a posta, hogy a plenipotenciárius a főispán helyett adminisztrátorrá lett, mégpedig mielőtt a megyével külön közöltetnék, már hírlapok útján kihíreszteltetett.

A gróf levert lőn, kivált midőn látá, hogy néhány óra alatt egy kocsi a másik után rohant az új adminisztrátor üdvözletére, anélkül, hogy egynek eszébe jutott volna legalább a grófi asztal, melynek csemegéi nem rég oly jól ízlettek.

- Azt tartom, ideje lenne, hogy történjék valami! - mondja a gróf Szántaynak.

- Jó, tehát engedelmével a gróf úrnak, eltávozom néhány óranegyedre, mert valakire éppen nagy szükségem van most s az az ember várakozik reám.

Szántay úr lakására sietett, hol a cigány rég várakozott.

- Tanti! szükségem van rád!

- Ha nagyon kellek, itt vagyok tekintetes uram!

- Nem tudom, hallottad-e, hogy Kiss úr, a plenipotenciás nagyobb úr lesz ezután, mint a gróf?

- De meddig? - kérdi nevetve a cigány.

- Magam is azt szeretném tudni.

- Nohát meddig legyen, tekintetes uram?

- Egy óráig sem!

- Hát addig se legyen, tekintetes uram!

- Könnyű ezt mondani, cigány, hanem hogyan fogsz ki rajta, azt mondd meg!

- Nem lehet megmondani, galambum, tekéntetes uram!

- Hát magad szólsz neki?

- Dehogy sólok, dehogy sólok, tekintetes uram, - hisz a majom sem maga kaparta ki a gestenyét, hanem megfogta a macskát.

- Hát hol kapsz te ilyen macskát?

- Ott van Jakab, majd kikapartatom vele! csak azst mondja meg a tekintetes úr, hogy hol?

- A kastélyban, Tanti! jer oda, mert látom, hogy a plenipotenciás úr is oda megy, utána fél vármegye, hanem siess cigány, hogy jókor ott légy.

A cigány lélekszakadtan futott a zsidóhoz, kit majdnem a nyavalya tört ki, midőn a cigány magával hívta, - szintúgy az úri tömeg után sietett.

Klein büszkén lépett a gróf elé, s elmondá, hogy a megye kormányzása reá bízatott, tehát kéri a grófot, mentse föl a további hivatali gondtól.

- Azonnal! - lőn a kurta válasz - s ön Szántay úrnak adja át hivatali körét, ezzel búcsút mondok önnek! - mondja a gróf egész kicsinyléssel.

- Én a megye adminisztrátora vagyok! - mondja Klein büszkén.

- Majd ha ön jószágaimból kiér! - mondja a gróf.

- Gróf úr, a tartozó tiszteletet adja meg elöljárójának! - mondja Klein elbizakodottan, mire aztán Szántay szól közbe, mégpedig Kleinhez.

- Uram, Jakab, az árendás zsidó vár önre!

Klein olyan lőn, mint a fal, mintha látná, hogy itt kiszámítás vár rá.

Klein elveszté az egyensúlyt és Szántayt önkéntelenül követé, midőn az az ajtóhoz vezette.

- Mit akarsz? - kérdi Klein dühhel.

- Mit akharok? - én semmit sem akharok, hanem ez a cigány nem nyugszik.

- Botot a gazembernek!... - riadt föl Klein... - takarodjatok.

- De ha nem lehet! - mondja Tanti.

- Nem lehet? - kérdi fokozottabb indulattal az újdonsült úr, mire a cigány a zsidót löködve mondja:

- Sólj már, Jakab, hogy nem lehet!

- Igazán mondja, nagyságos uram,... - nyöszörgé a zsidó - nem lehet!

- Hát mit akartok? - kérdi Klein.

- Sólj már no, Jakab! - unszolá a cigány a zsidót, mire az németre fordítá a beszédet.

- Nagyságos uram, nekünk ez a cigány azt parancsolhatja, amit akar!

- Adósa vagyok én a gazembernek?

- Ha csak az volna, - mondja a zsidó,... - akkor kifizetnénk.

- Érteni akarom a dolgot! - sürgölé Jakabot Klein úr.

- Egyszerű a dolog, nagyságos uram, amit mi ketten tudtunk, - fájdalom, ez is tudja!

Kleinnek szemei merőre dagadtak, aztán a cigányhoz fordul:

- Mennyi pénz kell?

- Még olyán bankót nem csináltak, hallja azs úr, amilyent én elvennék ilyen dologírt!

- Hát mit akarsz?

- Hogy azs úr menjen ki ebből a vármegyéből.

- Tudod, hogy én főispáni helyettes vagyok?

- Nojsz, azst akarom, hogy ne legyen azs!

- Hát aztán!

- Azstán ebben azs életben soha nem sólok azs úrhoz, - miattam tehet, amit tetsik!

- Ki áll nekem ezért jót?

- Majd ezs a zsidó! - utal Tanti Jakabra, ki aztán németül mondja.

- Nagyságos uram, ez a cigány már akkor is tudta a titkot, mikor nagyságod meg akarta botoztatni, és akkor sem szólt egy szót is.

- Megfoghatatlan! - mondja Klein úr.

- Hát hogyan lesünk? - kérdi a cigány.

- Hallgatni fogsz? - kérdi viszont Klein úr is.

- Halálos holtig! - mondja a cigány.

- Tehát lemondok! - mondja Klein megadva magát a kényszerűségnek, és a terembe lépett, hol a grófon kívül még a többi várta.

- Uraim! - mondja Klein, - köszönöm részvétüket, - én az új hivatalról ünnepélyesen lemondok.

A bámuló csoport Klein után ment, ekkor jő be a cigány a terembe, hol Szántay a grófnak az eredményt beszélte.

- Tanti! micsoda titkod van? - kérdi Szántay.

- Ne kérdezzse, tekintetes uram! elég baj azs másnak, hogyha én is tudom.

- Tanti, minket hálára köteleztél,... szívesen teszünk éretted valamit.

- Tekintetes uram!... - válaszol a cigány - annak a vén kanásnak tegnap örökös kenyeret ígértem, ha egy dologért nem firtat!... nekem nincsen egyebem a hegedimnél, hát tartsa ki tekintetes uram!

- Meglesz! - mondja Szántay és a gróf,... - hát neked semmi sem kell?

- Semmi sem kell!!! - mondja a cigány - míg nekem hegedim less, és egy pár magyar embert hágy ezsen a földön azs úristen,... addig a csigány meg nem halhat ihen!

Klein úr megköszönte, hogy ez áron megszabadult, de még Jakab sem mert igen hetvenkedni, annál inkább, mert Tanti egyszer találkozván vele, nagyon lelkére kötötte, hogy valami gazságát ne hallja. Engedett Jakab a kényszerűségnek, és a kötelezvényekkel nem mert napvilágra jőni, - megelégedett, ha kamatait emberei által rendesen beszedhette, hanem várt jobb időket, mikor lassan-lassan egyenkint beválthatja, mert a roppant tőkét egyszerre megkapni a még rendezetlen jószágból csakugyan nem lehet.

Hagyjuk el tehát Jakabot, majd rákerül még a sor.

Diadalához ért negyven év múlva a nyelv, az írói név közbecsülés vonalára emelkedett, s a szónoklat mestereket mutatott föl az országban, és a művészvilág mindenütt látott egy úttörőt, ki után indulhasson az új nemzedék.

De a pártok küzdelme sem lőn lankadtabb, mint egykor, miből ismét csak a haza nyert legtöbbet, - mennél jobban meghányták-vetették a szót, - annál biztosabbak lehetének, hogy a legjava marad meg.

- Sándor barátom! - mondja a küzdelmek közt Tapadó egy férfi társaságban - már csak azt mondd meg nekem, mi van még hátra abból a sok indítványból?

- Ami még ezután jő, kedves urambátyám!

- Példának okáért?

- A jobbágyság eltörlése!

- Szép szó, hegedűszó,... hát mikor az meglesz,... talán még katonáskodni is menjünk a paraszt helyett?

- Urambátyám is született katona.

- Na, csakhogy én belőlem már nem válik generális!

- Majd a fiából, urambátyám!

- Hadd el öcsém,... vége van már a magyar vitézségnek, Győr alatt elhegedülte azt szent Dávid, el is énekelte.

- Nem sokat tart magáról, édes urambátyám!

- Hát te mivel akarsz dicsekedni?... úgy-e... - pattant föl a még mindig jó erejű bácsi, - hát mutass nekem egyetlen egy históriai helyet ez országban, hova dicsőséget keresni mehetnél a mohácsi ütközet után.

- Ne beszéljünk erről, urambátyám!

- De már eleget hallgattalak, öcsém, most már az enyém legyen az utolsó szó!

- És mit akar, urambátyám, utolsó szónak hagyni?

- Azt, hogy kedves öcsém, csak lármázni tudunk, ott pedig, ahol megmutathatnánk, ki a legény a csárdában, a katonáskodástól megszökünk!... - duzzogott az öreg,... - mutass nekem egy pár magyar generálist!... hadd lássuk! hisz a magyar ember a kapitányságon túl nem igen viszi fölebb, aztán haza jön, s a szoknya mellé ül le, aztán...

Mielőtt Tapadó még tovább folytathatná, bekiált egy ember az 1848-iki február 24-iki párisi hírekkel.

A föntebbi tárgynak folytatásáról nem emlékszik senki.

Elhatározta az isten, hogy még a tizenkilencedik század fele előtt lehulljon a jobbágyság járma.

Szétszaladt a hír az országban, hogy a robot, kilenced és tized megszűnt, s e két szó: jobbágy és földesúr a jogok fogalmából kitörölteték, hogy pusztán a történetnek hagyassék meg és a szótáraknak.

A magyar nemesség elért a végső vonalig, többel nem tartozott az emberiség fogalmának, a jobbágyot fölszabadította terhétől, s e munkát alig negyven év alatt vitte véghez.

Ha valaki tán azt mondaná, hogy hosszú volt a negyven évi orvoslás, az az ember gondolja meg, hogy a nyavalya nyolcszáz esztendős volt.

Lecsüggesztett fővel járnak az utcán az emberek, és már néhány napja ugyanazon egy hírről beszélnek:

Széchenyi megőrült!

Előállt a rágalom, hogy a nagy emberhez valamiképp hozzáférhessen, ha másképp nem, le kell rántani a sárba.

- Tudjuk, tudjuk! - mondja egy rekedt hangú törpe minoritás.

- Mi volna más! - nevet össze vele a másik.

- Gyönyörű kifogás! - beszéli ismét a rekedt hang.

- Minket akar bolonddá tenni! - lőn reá a helyeslés.

- Komédia az egész! - véli a harmadik.

- Hisz egész életében komédiázott! - mondja megint a rekedt, gyönyörködve nézvén végig a tömegen, honnét a sületlenséget néhány ember mégis megkacagta, hanem a többi fájó lélekkel hallgatta a nagy ember parentációját.

A tömegből néhány ismerős embert különböztethetünk meg, - kik nem tudák tovább hallgatni a kegyetlen gúnyt, és odább mentek.

- Ez már mégis sok! - mondja Szántay D... nak, ki az ízetlen tréfát szinte nem tudta hallgatni, hanem Szántayval szintén odább ment, velük többen, azok közt ami kedves bátyánk, Tapadó is, kinek fejében átkozott gondolatok forogtak, és utóbb nem állhatta meg a kérdést, hanem ekképp szól D... nak.

- Barátom!... te már csak okos ember vagy, mondd meg nekem, hiszed, hogy ez a Széchenyi megbolondult?

- Bizony furcsa emberek vagytok!... mondja a megszólított, - míg az esze megvolt, azt mondtátok róla, hogy őrült!... most meg nem hiszitek.

Nem bírok tovább időzni e kornál, mint a nyomasztó álomtól - menekülni kívánok belőle, - s igen érzem, hogy tollam akadozik, s a papír szétrepedni készül a betűrajzolás alatt. Maradjon a történeté e lap, melyre e szót akarja írni mindenki: szerencsétlenség!

Ám kereszteljétek annak, de legyen áldott az a bölcsesség, mely tanulni tudott belőle.

Vessétek újra fontra e népet, erkölcseit, gyöngéit tegyétek a súlyra, és ha negyven évi törekvése semmit sem változtatott rajta, ha ez a nép nem tudott volna tovább haladni, mint negyven évvel előbb, nem védem, akkor életet nem érdemel.

Ítéljetek!

Jelentem alássan, ezredes uram, itt vagyok! - mondja Pista az ezredes szobájába lépvén.

- Hallja kend, mától fogva mellettem lesz kend, nem akarom, hogy közember maradjon.

- Jó helyem van nekem ott is, ezredes uram!

- Káplárrá akarom tenni kendet.

- Megtisztelem átossággal, ha közlegény maradok, legalább tudom, hogy azok között első ember vagyok, - de ha káplárrá tesz ezredes uram, majd aztán nehéz lesz a más eszéhez támaszkodnom.

- Ne okoskodjék kend!... - szól az ezredes katonás pontossággal,... - kend mától fogva káplár.

- Igenis értettem, ezredes uram!

- Tehát káplár úr,... mától fogva az leszen kötelessége, hogy körülöttem legyen, - nekem nem tetszik ez a sok olasz, nagyon savanyún néznek ránk, azért ha valami véletlenség történnék, káplár úrnak legelső dolga legyen hozzám jőni, - és ezt a bádogszelencét megmenteni, melyben az ezred zászlójának szalagjai vannak.

Itt az ezredes pontosan megmutatott mindent Pistának, s aztán egy kulcsot nyújtván át, ezt mondja:

- E kulccsal szobám kinyílik, - ha itthon nem volnék, mégis bejöhet káplár úr.

- Minden úgy lesz! - válaszol Pista.

- Édes fiam!... - mondja aztán bizalmasan az ezredes,... - te voltál legelső, ki e zászló alá esküvél, ne feledd esküdet, - e zászlót elhagynod nem szabad,... ha magam nem vihetem, tőled kérem vissza!

- Bízvást, ezredes uram!

- Most elmehet káplár úr! - mondja az ezredes, mire Pista megköszönvén előbb az ezredes kegyét, szállására ment el.

Amint az ajtón benyit, Pietro szakadt a nyakába, - s alig tudott kifejlődni az olasz karjai közül.

- Kedves barátom! - gagyogott az olasz, ki megtudván, hogy az ezred itt van, nem nyugodott, míg Pistát föl nem vadászta, és minden atyafiságát összecsődítette, és bele telt fél óra, míg rendre ölelgették.

- Pietro barátom! - szólal meg Pista, - napszámba fogadta ezt a sok olaszt?

- Rokonaim ezek, édes jó barátom, aztán most hálaadatosságból mindenik megöleli egyszer!

- Hát a gyermekei hol vannak?

- Azok B... ban vannak, mert én ott lakom, - hanem testvérem, a magyar sajtos, kiről már szóltam, itt lakik, én pedig minden két hétben átjövök egyszer.

Ez alatt a többi nem győzte a várást, és néhány kosarat bontának ki, melyekben az olasz éghajlatnak minden gyümölcsét láthatá Pista, kinek az olasz rokonai egyelőre ilyenekkel kívántak kedveskedni.

Pista jó szívvel fogadá az adományt, mert gyanítá, ha szabódik, a sok olasz addig rimánkodja, míg az ölelésben megfojtják, aztán pedig nem hagytak neki addig békét, míg a magyar sajtos tanyájára nem kísérte őket, hol aztán vendégsereg várta ebéddel Pistát.

Midőn a lakomának vége lőn, az olasz elbúcsúzék Pistától, meghagyván Pistának, hahogy valaha baja lenne, itt van a testvére, egy szót szóljon neki, és az rögtön segítségére lesz.

Hazament aztán Pista, s az egész századot megvendégelte a kosarakból, - aztán pedig új tisztségéhez fogott.

Körülbelül egy évig lakott Pista Milanóban, midőn a végzetteljes 1848-ik év elkövetkezett. Beföllegzett a béke világa, gyér világúvá lőn a nap, s a pusztulás világa volt az egyetlen fény, mely után a félsziget húzódék.

A citrom- és narancsfák elpusztulának az ágyúk tüze alatt, és a szép Milanóban több őrcsapat járt az utcán, mint ember.

A katonák csak csapatonkint, legalább hármasával jártak az utcán, hogy a védelem biztosabb legyen. Pista híven megemlékezett az ezredes parancsára, s minthogy az ezredessel egy házba helyezteték, őrködése igen könnyű vala.

1848-nak tavaszán az egész helyőrség egy nagy gyakorlatra vonult, ki a városból, de mire az visszatérni akarna, már a város a fölkelés színhelye lőn.

Lehetetlenség ennyi erővel a visszafoglalásra gondolni, s az egész helyőrség poggyásza a véletlen kezébe került.

A visszavonulás határozattá lőn, s a parancsnokok a rögtön vett rendelkezés szerént az elvonulásra készülének, csak ami huszárezredesünk küzdött még a gondolattal, hogy az ezred zászlójának szalagjaiért bevágjon a városba.

Azonban végtére is belátta, hogy ez most lehetetlenség, tehát a parancs szerént indulásra állítá föl a legénységet, kik közül segédtisztje által Pistát szólíttatá elő.

- Pista! - mondja a káplárnak bizalmas hangon,... - a zászlószalag mégis ott benn maradt.

- Nem, ezredes uram!

- Nem értelek! - válaszol az ezredes.

- Kihozom én, - ha még két annyi olasz őrizné is a várost.

- Vigyen a jó szerencse, - mondja az ezredes átnyújtván néhány aranyat, - ezt add azoknak a legényeknek, kik tizenegyen a kórházban feküsznek.

- Azokat is elhozom én, ezredes uram, csak azt mondja meg, hol keressem az ezredet?

- Mit tudom én, hol állunk meg, hanem ha az isten csodát akar tenni, és meg tudsz szabadulni, menj Magyarország felé.

E rövid szóváltás után az ezred megindult a maga útján, csakhogy szüntelen visszanéztek Pistára, ki egymaga nyargalt vissza a városba, mégpedig oly sebesen, hogy mire a legelső őrvonalt elérte, Rárónak fekete színe már fehér habban ázott.

- Lődd le a kutyát! - mondja egyik olasz a másiknak, de mielőtt az elsütné a fegyvert, egy harmadik oldalt löké a csőt, melyből a golyó az ég felé röpült.

- Én állok érte jót! - mondja a milánói magyar sajtos, Pietrónak bátyja, ki a visszatérőben szökevényt gondolt, s a bőszült nép "eviva"-kkal kísérte be a hallgató huszárt eddigi szállásáig.

Nagyobb volt a mámor, minthogy ráértek volna vesződni ez egy emberrel, ki a legelső percet arra használá, hogy a zászlószalagot a szállására vitte.

A magyar sajtos végre megkérdezte Pistát:

- Káplár uram!... hogyan jött vissza?

- Jó barátom, az egész város látta, miként jöttem vissza, tehát csak annyit mondok: hogy itt vagyok.

Készpénznek vette ezt a szót az olasz, s minthogy a kórházban levők mellé a magyar nyelv miatt éppen őt rendelték, könnyű volt a pajtásokkal találkoznia.

- Hej, káplár uram, - mondja a katonaorvos - az egykori kis Kubigyerek, - betegeim már az ablakon akarnak kiszökni.

- Meggyógyultak-e ezek?

- Tudományom jót áll értük, káplár úr, de mit akar velük?

- Megszöktetni, orvos úr!

- Az olaszokhoz? - kérdi az orvos egész szigorúsággal.

- Ezért jöttem vissza! - mondja Pista az ezred szalagjait mutatva.

- Az már más, - véli az orvos, különben inkább patkánymérget dugnék valamennyibe.

Elmondá nekik a történetet, mire azok majdnem kiugráltak az ágyból, s egy torokkal mondák:

- Vezessen bennünket, káplár uram! mi utána megyünk!

- Csöndesen legények!... módjával mindent, - előbb ló is kell, - s ha aztán mindenünk rendben lesz, valahol csak kiférünk ebből az országból.

- Értjük! - felelének azok, - és harmadnapig még a maradék orvosságot is megitták, csakhogy minél előbb lábra kaphassanak.

Jól ment a tettetés, nyolcad napra minden készületet megkaptak, csakhogy egyelőre, míg a csapat talán nagyobb számra nőne, beljebb rendelék őket az országba.

Pistának nem volt ínyére a helyváltoztatás, és csak mikor B... ba érkeztek, derült föl a kedve, mert nyolc napi nyugovás rendelteték, és itt megkisértheté az elszökést.

Legelső dolga volt Pietrot fölkeresni, ki egyik tágasabb utcában vendéglőt bírt, és a régiek nyomán legbiztosabban kaphatott utasítást.

- Meddig marad itt, kedves jó barátom? - kérdi az olasz.

- Míg megszökhetünk, Pietro barátom!

- Szent Antal, légy velem! - ijedt föl az olasz, - hát el akar szökni?

- El én, Pietro barátom, azért csak mondja meg nekem, merre fekszik Magyarország?

- Aztán hogyan megyen el odáig?

- A csillagjárás után, Pietro gazda, mint az alföldön szokás, hanem egy embert kerítsen nekem, aki hazáig megmondja az utat.

- Azt iszen meg tudom mondani - válaszolt Pietro, - mert valaha a páduai csillagvizsgáló-toronyban voltam három esztendeig, hanem káplár uram mért jött vissza Milánóba?

- Ne azt kérdezze, Pietro, - hanem miképpen megyek vissza?

- Káplár uram, - okoskodik az olasz - mindenfelé csapatokra talál!

- Valahol csak vékonyabban lesznek, ott aztán keresztül vágunk!

- Ne menjen a veszedelemnek, az isten áldja meg!

- Pietro barátom,... jó egészséget kívánok,... ha nem akar útba igazítani.

- Ha már annyira van, hát üljön veszteg káplár uram, majd elmondom, hogyan menjen nappal, és melyik csillag után tartson éjjel Magyarország felé.

Itt az olasz egyenkint elmondá az irányt óráról órára, mint alább megírjuk, - és a hálának buzgó érzelmével igyekezett alkalmat nyújtani, miképp szökhessenek el legkönnyebben.

Mielőtt a kiszabott útra indulniuk kellett volna, kikérte a szabadságot, hogy a nappali forróság helyett éjjel indulhassanak meg, s midőn ezt megengedék neki, éji tíz órakor lóháton állt ki a kocsma elejére a csillagos éjszakán, tanulgatni a csillagok járását.

A hold még ágyában feküdt, az ég csillagai közül a pásztorgyertya veté el a legvastagabb sugarakat, melyeknek végét egy fényes kard vágta ketté, s mint az eltörött üvegnek, még több szikrája látszik meg az éjben.

Egy békételen ló vagdalódzék első lábaival, a kövezet szikrái szerteszét vetődének, csak a lovas maradt nyugton, s fölnézett az égre, egy nagy ágú toronyhoz mérvén a csillagok járását. - Két órája már, hogy egy helyben áll, és a szem még nem fáradt ki a merevült nézésben.

A ló oly sötét, hogy színe nem bír kiverekedni az est homályából, hanem amint az utcának egy vékony világú lámpája néha akkora lobbot vet, hogy egy kis világos fösték fut át az utcán, látja az ember a csákónak tollát, mely itt-ott meginog, ha a ló változtatja az állást.

Olaszországban vagyunk. B. város utcáiból kifogyott a lárma, csak az őrjáratok egyhangú kopogása, s az erősebb lovagcsapat zaja tölté meg az üres utcákat, nagy ritkán pislantván ki az ablakon valami olasz. A huszár háta mögött egy utcára nyíló ajtó nyílt meg, s egy hang szólítá meg a künn őrködő huszárt.

- Káplár uram!

- Mi baj? - szóla vissza a megszólított.

- A legények már mind fölnyergeltek, tizenegyen vannak.

- Hány óra lehet már?

- Éppen tizenkettő lesz mindjárt, s reggelig még jó hat órai idő.

- Igaza van Pietro - mondja a huszár - hanem még egyszer mutassa meg, merre fekszik Magyarország most éjfélben?

- Mondtam, hogy tíz órakor a "fúró" után menjen, s mehet vele tizenegy óráig, - azután a pásztorgyertyával menjen éjfél után egy óráig, hanem akkor oldalt hagyja úgy, hogy csak a jobbik szemével lássa egy jó óráig, de aztán forduljon el tőle, mert elvezetné oda, honnét előbb megtalálná a világ végét, mint Magyarországot.

- Ezt már nem feledem el, hanem nappal?

- Reggel nézzen a napnak, s menjen három órát, azután hirtelen forduljon el tőle balra, s midőn már balról meglátja az árnyékot, úgy menjen, hogy az árnyékban az egész ló hosszát lássa uzsonnatájig, napnyugtáig pedig lassanként fordítsa meg a kantárt, mintha napkelet és napnyugat közt egy X-nek volna oldaltvágó szára, - így érhet el Magyarországba, minden kérdés nélkül.

- Pietro, küldje ki embereimet, magát pedig áldja meg az isten.

- Hát nem látjuk már egymást többször!

- Ezen a földön alig, édes Pietro barátom, - mondja a huszár, megszorítván a búcsúzónak kezét, mégpedig oly érzékenyen, ha egy harmadiknak keze közbeszorulna, még csak az fakadna ríva.

Az egyszerű olasz lehúzta fekete bársonysüvegét, öreg könnyeit azzal mázolá szét, és valóban mondhatom, azon könnyűk megérdemlék, hogy bársonyba töröljék.

- Káplár uram! - mondja ismét érzékeny hangon az olasz - nagyon messze van az a Magyarország.

- Ha az nem jön, nekünk kell oda mennünk, Pietro.

- De meggondolta a végét édes káplár uram, betegség nélkül is meghalhat az ember.

- Elevenen csak nem mehetünk a mennyországba!

- Jól van, jól - okoskodik amaz - azt, aki tőlünk elszökik, agyon is lövik.

- Megérdemeljük, Pietro, hanem ha itt maradunk, akkor is megérdemeljük.

- Már látom, hiába beszélek káplár uramnak.

- Én már csak azt a szót hallom meg Pietro, ami álmomban is hazahív engem.

- Isten legyen velünk.

- Hasonlóképpen kívánom! - mondja a huszár, eleresztvén a baráti jobbot s néhány pillanat alatt csapata elé állt, végig vezette az utcán őket, s utóbb B. városból kifogyván, az országúton voltak.

Ők maguk lévén az átmenő csapat, az éjjelen minden akadály nélkül kimentek, az utolsó őrnél egy levelet hagyván a városi térparancsnok számára, mely következőképpen hangzik:

"Parancsnok uram!

Mire levelemet elolvassa, akkor már én tizenketted magammal igen messze leszek. Tudom uram a regulát, szökésünknek csak egy a büntetése: a halál. Uram, elégszer néztem vele szemközt és nem volt az olyan ijesztő, hogy magunk is utána ne járjunk. Ezredünk elment, nem tudunk itt maradni, - megyünk utánuk. És ha talán a határig elfognak, kérjük szeretettel, ne adjanak nekünk kegyelmet, lövessenek fejbe, - megérdemeljük, mért hagytuk magunkat megfogni!"

A levelet mint mondók, az utolsó őrnek kezébe adta s éjfél után egy órakor már jól messze jártak, egyszer azonban a káplár - ami Pistánk - megállítja tizenegy emberét s ekképp szól hozzájuk:

- Hallják kentek, most már magunk vagyunk! Én nem tudom, kendtek hívtak-e engem, vagy én hívtam kendteket, csak azt tudom, hogy haza akarunk menni, mert minket nagyon hí valaki, vagy valami, ezredünk után! Hogy én a tűznek is neki megyek, azt tudom...!

- De még mink is! - mondának a többiek magukban.

- Hanem ha már az isten egykor számot vet velem, nem szeretném, ha más ember is az enyémhez dobná a bűnét, azért azt mondom: megindulok most és egy álló óráig vissza sem nézek, - aki tehát megbánta, hogy velünk jött, maradjon vissza, könnyebben megyünk, ha senkit sem viszünk, hanem magunk megyünk.

- Igaz! - mondják valamennyien magukban.

- Van-e valaki köztünk, kinek ezen a világon valami megsajnálnivaló portékája van?

- Én zsöllérgyerek vagyok - mondja az első.

- Én sem hagytam odahaza semmit! - veti utána a második.

- Engem ne is kérdezzen káplár uram! - szól a harmadik - talált gyerek vagyok, pedig azt mondá a nevelőapám, ha pénzes erszény lettem volna, bizonyosan nem felejtettek volna az út mellett.

- Nekünk semmink az ég alatt! - mondja valamennyi.

- Jó, - mondja a káplár, még ez a teher is lemarad a lóról, - azért bátran megindulok, - s ha valaki mégis visszamarad, - ám maradjon, még azt is megérheti, hogy az ispotályban koplalásban hal meg.

Ezzel megfordult, és a szürke éjben az útiránynak, azaz a csillagjárásnak tartotta a kantárt.

A patkók erős csattogása s a szüntelen követő lódobogás megnyugtaták Pistát, hogy nem marad egyedül. Vígan ereszté meg a kantárt, s a "Ráró" nyomán vágtatott a többi, alig várván az órát, midőn egymást összeszámolhassák.

A pásztorgyertya már meghajlott az égen, - útja fordulni kezdett, egy pár erős sugarat lövellvén még a kis csapat útjára, elhajlék tőlük, mintha gondolná, hol látlak meg benneteket a jövő éjszakán?

Felhőtlen volt az éj, még a legapróbb csillag is oly fényes volt, mintha kidörgölte volna szeméből az álmot, és utána lesne a csapatnak, melynek útja hegyeken görbül meg csak, és szokatlanul verte a csapát a csillagok után.

Ráró büszkén hányá, veté fejét, - az éjjeli órák csönde állateszébe is visszarajzolá az egykori pusztai kalandok képét, - szemeit merőre dagasztá, keresvén a pásztortüzet, mely mérföldekről meglátszik, - és most ösztönszerűleg ragadá gazdáját, mintha érezné, hogy még messze kell odáig nyargalni.

Itt-ott füleit hegyezé, mintha a kolompnak hangja érne el hozzá, és az okos jószág még a ködöt is elgondolta, mely a fényt elkapja szemei elől, és csak a hang verődik át a vastag párán, így kereste ő az otthoni síkságot.

Ez izgalomban útját gyorsan átfutotta, s tán pára szakadtáig űzné magát, ha le nem járt volna az óra, mikor Pista gyöngén meghúzta a kantárt, s erre megállt, visszafordulván a követők elé.

Még mindig tart a homály, fölszámlálni kelle tehát az emberszámot, s midőn az utolsóra került a szám, hangosan mondák valamennyien:

- Tizenketten vagyunk!

- Nem maradt el egy is! - mondja ünnepélyes hangon Pista, hanem már most egyenlők vagyunk mindannyian, az én káplárságomnak vége. De minthogy vezető nélkül nem maradhatunk, válasszunk egyet, akinek engedelmeskedni fogunk, ki parancsolónk lesz addig, míg helyre nem érünk. A birkák közt is van egy kolompos, amelyik után mennek, - az embernek sem szégyen, ha vezetője van, ne késsünk, hanem válasszunk.

- Már választottunk! - szólal meg az öregebb - hozzászoktunk káplár urunk eszéhez, maradjon csak elől, neki való hely az, mi meg itt hátul jók leszünk utolsónak, - azért ne töltsük az időt, hanem menjünk.

- Úgy van! úgy van! - kiáltja a többi is, bíztatván Pistát az indulásra.

- Még egyet! - szólt közbe a megválasztott vezető. Ma nehezen szállunk le kétszer a lóról, akinek mi rongya akad, kösse át a combját, hogy föl ne törje a nyereg! Ezen figyelmeztető szónál maga is leszállt, és kendőjével rákészülve, átkötözé combját, hogy az erőltetett lovaglást valahogy kibírják.

Végezvén ezt a műtétet is fölülének, s az éj csöndében szótlanul indulának útnak. Majdnem valamennyi oly szegény a maga országában, hogy még előbb meg kell halnia még azon öles hosszú gödörért is, melybe egykor talán bele fogják lökni, - s íme, mint a vándormadár, melyet a tavasz melege csal el ezer mértföldnyire, - fölkerekedik a kis csapat, éhen-szomjan menni végig idegen országon.

Eszébe jut a szilaj folyó, a Tisza, mely dologtalanul fekszik ki a rónára, és lemossa a vetést, cserében hagyván a gazdának azt, amit nem vetett, - keszeget és pontyot, - eszébe jut a délibáb, melynek rajzában minden megvan, még az is, ami benn nincs, - eszébe jut az a tömérdek eleven, mely egymást lármázza föl napkeltekor, - eszébe jut a rég nem látott minden, ami nem az övé, - s az édes visszaemlékezés szavával mondja: édes, kedves hazám!

Ha oly hideg nem volna az idegen föld hantja, hogy még hálóágynak is oly barátságtalan, elénekelné a kedves dalt, - de kiült a gond lesre, - és óva inti a csöndet, nehogy, mint a madarat, hangja vigye tőrbe.

Csöndesülj le szív, dobogásod minden ütése egy, leszámolt szeme azon sok ezer lépésnek, mely magad és szülőfölded közé feküdt. - Ne szilajkodjék benned a vér, hátha napnyugatkor még a hűs forrást is megrimánkodod, hogy a nagy munkában lankadó véredet gyújtsa újra lángra.

Nem is vélitek, hogy példának okáért választott benneteket az isten, és bemegyen tettetek a történet könyvébe, hol a hazudság száz mérföldnyire hal el előbb, mielőtt e szent könyv levelét megírják, - nehogy rút lehelete feketére mázoljon minden beírt lapot.

Egykor mértéket vesznek rólatok az emberek, s borostyánkoszorút kér az a tudós, ki bebizonyítja, hogy elszántak és bátrak, kitartók és türelmesek valátok, hisz hozzátok oly messze volt az ezred, hogy az orkán sem vihetné el odáig a hangot, a madár nem egy ágat ülne meg nyugovásképpen, s még a szajkómadár is elfeledné útközben a fölkapott szót, s másikat tanulna, s mi volt az ösztön, ami egyszerű erkölcsötöket annyira megtartá, hogy ti, otthon zsöllérek és árvák, megvessétek a halált azért, hogy ne a fogságban haljatok meg.

Csöndesen legyetek, innen-onnan fölkapaszkodik a földre a legelső napsugár, mely oly fényes, mint az arany, - és mert olyan, mint az arany, ne tekintsetek rá tovább, mint Pietro mondá, nektek nem szabad soká menni vele, mert titeket is, mint sok százat, letérít az útról.

A szürkület lassankint megfösté a tárgyakat, s utóbb a nap, mint a fényes igazság, hirdeté a világnak a valót, s a tizenkét menekvő nem védve egyébtől, mint tizenkét kartól, húzódott át az idegen országon, melyet már minden irányban megszaladt a hír, csak az a híja, hogy el is fogják őket. A nap föléjük került, Pista nem feledvén az utasítást, mit Pietro adott, ki a páduai csillagdában három esztendeig tisztogatta a messzelátókat, mondom, Pista semmit sem feledvén az adott utasításból, egyenesen ment a nap alá, s míg az oldalt meg nem hajlott, egy tapodtat sem állt meg.

Ekkor azonban a kifáradt párák, egy kút mellett megállván, emlékezteték a hallgatag vitézeket, hogy a kút mellett egy korcsma is van, talán nekik sem ártana megkérdezni, van-e tűz a konyhán?

Leszálltak és egy jó órai pihenés után adtak csak abrakot abból, mit magukkal hoztak. A hűs víz megfrissíté az elfáradt lovakat, melyeknek erei vastagon dagadának ki a megnyúlt utazástól, azonban lévén valamennyi jó fajta mezőhegyesi, csak egyetlen egy sem mutatott szándékot, leheverni a kút melletti gyöpre.

Míg hatan bementek a kurta kocsmába, addig a másik hat őrül maradt kinn, s hasonló fölváltással cserélték ki egymást, hogy a másik hat is frissítőt vehessen. Egyúttal a lovaknak pálinkás zsemlyét adtak, az a vérnek új izgalmat adott, és vágyat, lenyargalni a hőséget, mely őket bódulásba hozta.

Elkövetkezett az idő, midőn napnyugat és napkelet közt kelle átvágni az ágat, ami embereink tehát lóra kapván, folytaták az új irányt azzal az elszántsággal, mint a vízbe szakadt ember, ki a vízközépről visszanézvén, erejét méregeti, vajon marad-e még a túlpartig annyi, mennyivel idáig elgázolt?

Útjuk szótalan volt, - szemük az irányt kereste, s mint az üdvözülni akaró, annál inkább hittek a szent célban, minél több baj várakozott rájuk. A sebes menésben szintén falták a léget, mintha egy-egy szellő már a hon földéről jőne.

A nap hátuk mögött bújt el, s az árnyék hossza az éj homályába csapott, előbukannak újra a csillagok, köztük a fúró, hogy mécsük legyen egész tizenegy óráig.

A lovak végre lankadni kezdének, a hosszú lovaglás lemarta már egyes rétegeit a felkötött kendőknek, a test fáradni kezdett, s itt-ott némelyik már majd lebukott a lóról.

Meg kell mondanunk, hogy már hajnal felé járt megint az idő, s ekképpen tizenhat óráig tartott a lovaglás, mely állatot és embert egyaránt megviselt. Ugyanekkor értek egy mezei pajta közelébe, s minthogy az egészen magánállónak mutatkozott, behúzódtak az egyik osztályba, s egyet őrül állítván, nyugovóra mentek.

Szénában nem volt hiány, a lovak némi nyugvás után a tápot maguk előtt lelék, utóbb azok is szépen lecsendesedének.

Pista volt az legelső őrálló, - s míg az óra lejárt, számítani kezdé a lejárt óraszám után, még mennyire lehetnek a határszéltől? hozzávetvén a megszokott katonai járások mértékét, s úgy gondolomformán még de sok óra volt hátra.

Mire mind a tizenkettőn végig ment az őrállás, már reggel, dél elmúlt, s majdnem uzsonnaidő volt, tehát újra nyergelének, s folytaták az útjukat esti tíz óráig.

Sehol, semmi mellékes betérő hely, ennivalójuk elfogyott, lovaikat abrakolatlan nem hagyhaták, kénytelenségből az útba eső faluk egyikében a vendéglőhöz mentek. A falu kicsiny volt, megtámadástól nem félhettek, tehát a szokott fölosztás szerint, míg hat a korcsmában volt, a másik hat a lovakat őrizte az etető mellett.

A kocsmáros, egy kurta, vastag ember, szokott egykedvűséggel fogadá vendégeit, bort s ennivalót rakott eléjök, s amint rendelék, abrakot is adott, szűntelen nyomában lévén egy ember, míg az abrakért a padláson volt.

A fölváltás is megtörtént, a kis csapat részben elhevert a padokon, behunyt szemmel hallgatván a később érkezett vásárosok beszédét, mit tulajdonképpen csak hallottak s Pistán kívül egyik sem értett.

Ő már régebb lakván az idegen földön, itt-ott megragadt rajt a szó, s most annyi hasznát vette, hogy végig hallgatta, kik a vásárban hallott újdonságokat bor mellett regélték.

A kocsmáros két könnyökre dűlve hallgatta a beszélőket, kik közül az egyik utóbb közelebb húzódván hozzája, beszélni kezdé, hogy B... ből tizenkét huszár szökött meg, mire a kocsmáros szemei az álmos pillák alól szörnyen kidagadtak, s eszét csavargatván, vastag ujjain számlálgatni kezdé, hányan lehetnek az itt levő huszárok.

Máson is megtörtént, hogy az ital odább lökte eszét, s ilyenkor amit súg, oly hangosan van mondva, hogy felét az is meghallja, akinek nem mondták, azért amit ami utas barátunk részeg fővel a korcsmárosnak súgott, az a padon nyújtózkodó Pistához is elért.

- Van-e valami a fejükre téve? - kérdi a korcsmáros.

- Bizonyosan, - legalább is ezer húszas! - véli a súgó, a szuszogó hangot elhagyván.

Pista önkéntelenül lesimítá haját, hogy az ezer húszasból csak tizet ha besöpörhetne, mert éppen azon töprenkedett, hogy a vastag kocsmárost mivel fizeti ki? nem lévén egyebe egy ezüst óránál, melynek erős ketyegése után valamely jó igyekezetű ló úgy elmenne, mintha csettegetnének neki. Ezt szánta a kocsmárosnak a vacsoráért, abrakért, - s ha még valamit visszaád rá, bizony megemlegeti érte.

Amazok aztán folytaták az aranyálmot, mert már arról kezdének tervezni, miképp lehetne elcsípni mind a tizenkettőt?

Pista behunyt szemmel hallgatá a jó ízű beszédet, s úgy látszik, neki is jutott valami eszébe, mégpedig olyanforma, hogy az ezüst óra nem lesz a kocsmárosé - minthogy éppen ő volt az első, ki azt mondá, hogy az elfogatás nem nagy mesterség lesz.

- Ezt már én is szeretném látni, - mondja Pista önmagában.

- Hát hogy gondolná? - kérdi a vásáros a gazdát.

- Hüm! - böffente amaz, - itt benn van hat, ott kinn is hat, - ezek...

- Ezt jól kivetette! - véli Pista.

- Ezek is alusznak, meg amazok is, - folytatja a gazda.

- No csak odább! - okoskodik Pista is.

- Kimegyünk és a lovakat kivezetjük...

- Majd kikísérlek benneteket, - véli Pista, míg amaz is befejezé, mondván: - Ha lovuk nem lesz, el csak nem röpülnek.

- De már van eszed - véli Pista, s midőn a korcsmáros fölkelt, hogy szándékát teljesítse, Pista is fölugrott, elkiáltván magát: - Talpra legények!

Az első szóra talpon állt valamennyi, - közülük kettőt a kinnlevőkhöz küldött, s mire a kocsmáros észrevette magát, Pista erős hangon szólítá meg édes nyelvén a kocsmárost.

- Mivel tartozunk?

A kocsmáros hirtelenében akkorát ijedt, hogy még az is eszébe jutott, ami az egyszeri inasnak, mikor csínytételen érték, és azt mondá: jaj! csak már meg is vertek volna!

- Mivel tartozunk? - lármázott újra Pista, s a kocsmáros nagy kínnal elvégzi a számadást, összeadván a zabot a hússal, s midőn Pista azt neki kiválogatni segített, lassan készen volt a számadással.

- Van-e papirosa? - kérdi Pista a kocsmárost.

- Nincsen pénzem, káplár uram, - mondja az ijedt ember - egy garas sem található az egész háznál.

- Nem a húszasát kérdem, hanem írópapírost?

- A bormérőben van egy pár ív! - felel amaz.

- Tintát és tollat is hozzon, - mondja Pista a remegő embernek, ki mindent elébe tett. - Pista aztán asztalhoz ült, és néhány percig írta be a papírost mindenféle hosszú és rövid betűvel, - s míg ez tartott amazt a halálos verejték is verte.

Készen levén az írás, összehajtá, s következő szavakkal adá át.

- Megérdemelné kend, hogy itt jól megabrakoltassam kendet, de nem akarom, hogy fölébredjen az az öt kölyök, akiket az asszony előbb alig tudott elaltatni, - hát most az egyszer elengedem. - Fogja kend ezt a papírost, ha még egyszer erre jövök, majd beváltom, - mondja Pista, átadván a papírost, - s midőn jelenték, hogy nyergelve van, útnak eredt.

A kocsmárost még mindig rázta a félelem, a papírost kezében tartá, mit utóbb a kíváncsi vásáros gyűrt ki vastag ujjai közül, s mint a gyertya hamvához vivé, öreg betűkkel állt a papír közepén e szó: Quietantia.

Midőn a kocsmáros végre eszére jött, a papírt megnézvén, rögtön el is tépte, s mi nem fejtegetjük, volt-e Pistának gondolatában a nyugtatót kiváltani? elég az hozzá, ha a kocsmáros maga eltépte, az ő gondja lesz az is, ha ügyének prókátort nem lel.

Reggel felé a negyedik vagy ötödik falunak korcsmájánál pihentek meg, s míg ott a reggelihez láttak, egy katonainas-féle toppant a vendégházba. A fiú pálinkát parancsolt, leült a katonák mellé, és szóba eredt velük.

- Honnét? - kérdé a káplárt az olasz.

- Messziről! - felel amaz kurtán.

- Tudom, B... ből jőnek az urak! - mondja biztos arccal az inas.

- Hát hogyan tudod?

- Szétszaladt már annak a híre mindenfelé, még az urak ideértek, - tán a szél is vitte.

- Hát kend hol hallotta?

- A szomszéd faluban! - válaszolt az inas - ott már várják is az urakat.

- Nem vagyunk hivatalosak a mulatságra.

- Pedig arra kell menniük az uraknak, mert a vízen csak egy híd van, minthogy mindenfelé igen mély.

- Akkor arra megyünk.

- De vagy nyolcvan ember van a faluban beszállásolva.

- A hídon áll valamennyi?

- Ott csak nyolcan vannak, - mert azt gondolják, hogy nappal úgy sem fognak arra menni az urak, hát a többi estig a faluban időz.

- Most már eleget tudok, öcsém - mondja Pista - hanem azt mondom, hogy jó lesz haza menni, míg én pajtásaimmal el nem indulok. - Ezzel rögtön lóra, s a szomszéd falu felé tartottak, röviden elhatározván a tervet, miként fognak keresztülvágni.

- Ha csak lehet, kímélni kell az embert - mondja Pista - ne szaporítsuk az özvegyeket, árvákat, s azt jól tudják kendtek, hogy a katonának azt kell cselekedni, amit parancsolnak.

Ezalatt a nap magasan állt már az égen, s a körülültetett országút árnyában lassan haladának, összetartván a lovak erejét, mikor arra nagyobb szükség lesz.

Az országút meghajolván oldalt, hirtelen megláták a csapatot, mely a hídon állt, egy kis szakasz, mely nyolc emberből állott. Pista még egyszer inte pajtásainak, aztán nyugodt lépésekkel ment egész a hídig.

- Megállj! - kiált az őrmester a hídról, valamivel közelebb lovagolván a szökevényekhez, kik a parancsszóra csakugyan megálltak.

- Mi járatban vannak? - kérdé katonás hangon.

- Elég, ha mi tudjuk! - mondja Pista.

- Szálljon le a legénység a lóról! - parancsolja amaz.

- Arra nem érünk rá, - mondja Pista, sarkantyút adva lovának, mely hirtelen egyet harapott az őrmester lován, s azt oldalt rúgtatá, mielőtt rendelkezni tudott volna s erre a huszárok kardrántás nélkül átmentek az örökön, kik nem tudták mi történt, s inkább az őrmesterre ügyeltek, mert a megriadt ló, majdnem a folyóba vetette.

Néhány percnyire volt a falu s éppen közel voltak hozzá, mikor a hídról a trombitás riadót fútt, - ők pedig megereszték a kantárt az egyenes utcában, hol nem sokára itt-ott félig fölnyergelt lovon ugratott ki a föllármázott olasz, de mielőtt sorakozhatnának, a huszárok átröpülték, úgy szólván, a falut.

Nemsokára egyes lovasok száguldának utánuk, később az egész tömeg az országúton volt már, a lassankint lankadó lovak erejére végképp nem számolhatnak. A víznek kanyarodása megint az út mellé kerül, s minthogy a folyamot még messze kelle kísérni, míg egy újabb hídra vezetne, - legjobb az egyenes út, - s a legények Pista után már a folyamban úsztak, - és szerencsésen átérvén a partot, visszanéztek az üldöző nehéz lovasokra, kik saját vesztükre bizonyosan nem követik őket, a ragadó folyamba.

Később vették észre, hogy a folyam nagy kanyargás után azon irányra vezette volna vissza őket, hol most átcsapának, - a megnyert idő tehát untig elég volt arra, hogy az elfogatástól megmeneküljenek.

Útjuk többé már nem vala biztos, mindenütt őrködő csapatoktól kelle félniük, azért a falukon többnyire vágtatva mentek körösztül, míg végre elfogyott a lovakban az erő, s a legények közül már három panaszkodék, hogy a lovaglás véresre marta föl a combját.

A nap egy hegyláncban vált el tőlük, - a lehető leglassabban kelle léptetniük, s egyes rongydarabokkal enyhíteni társaikon a fölmart sebet. Mire az első csillag fölkerült az égre, egy faluhoz kanyarodának ki a hegyekből.

Pistát elfogta az a bánat, hogy társaitól itten válnia kell, és nehéz szívvel hallá, mikor a sebesek bevallák, hogy tovább nem tudnak már menni.

A korcsma éppen a faluszélen álldogált, előtte álltak meg, s láttukra, mint az isten csodájára szaladt ki a kocsmabeli népség, jóravaló német emberek, minthogy annyi küzdelem után már elérték az osztrák határt s a mindinkább összetóduló népség hangos örömkiáltással fogadta a kifáradt huszárokat.

Az volt boldogabb, ki valamelyiket házához vihette, én háromnapi pihenéssel annyira mennyire fölápolgathatta.

Pistának legelső dolga volt jelentést tenni a dologról, s minthogy a lovakat nem lehetett még útnak indítani, bevárta a rendeletet, mely útjának megadta az irányt.

Az ezred ezalatt már Magyarországban volt, de nem volt egyetlenegy ember, kit a bánat meg nem lepett volna, tudva, hogy a zászlószalag messze földön maradt, csak az ezredes merte remélni, hogy Pista haza hozza még.

- Jaj de hogyan? - kérdezné valaki, ha az ezredes tudatná vele a furcsa vállalkozást.

- Ne kételkedjék, édes jó barátom,... ha már egy egyszerű huszár magára mer valamit vállalni, - hogy fogna kételkedni azon az ezredes, ki annyi gyöngyvitéznek elébe mer állni?

Hagyjuk őt magára, úgy hiszi azt, mint a mai napot, hogy a ha megkerül még akárhonnét, és ha eddig nem jött még meg, nem hibája, hogy a lova nyargalni tud csak, de röpülni nem próbált még soha.

Midőn leginkább tűnődnék az ezredes, és a legénység előtt megállván, a zászlót hüvelyében látva, készítené magát a jövendő csodára, akkor fejlődik ki a távolból a tizenkét lovas, - és mire az ezred a gyakorlaton néhány mozdulatot tenne, Pista már közel volt az ezredhez, meglobogtatván kezével a kibontott szalagot.

Az ezred üdvözlé a kincset, és a tizenkét ember példáját bejegyezték az ezred emlékei közé.

Pista az alkonyatot bevárván, addig le nem nyugodott, míg a pásztorok gyertyáját az égre feljönni nem látta.

- Mit csinálsz, Pista? - kérdé a körüljáró ezredes, Pistát az égre bámulni látván.

- A jó ösmerősöket nézem!

- Valamelyik pajtásodat keresed az égen?

- Deb'zon csak a csillagokat nézem, ezredes uram!

- Hogyan szerettél beléjük?

- Azok vezettek engemet idáig!

- A csillagok?

- Éppen azok ezredes uram, - hát kitől kérdeztem volna meg az utat ellenséges földön?

- Jer hát édes fiam, - mondja az ezredes - beszéld el nekem is azt a csillagjárást!

Rohan a csataló, gazdátlanul futja meg a tért, míg egy eltévedt ember kézre kapja, és leszedi róla a habot, mely alól a hollószín látszik, és csak néhány vércsöpp fösti meg az elfáradt barmot. - Ki ád többet érte?

- Tíz forint! - mondja rá egy ember, ha tán bolondjában annyiért odaadnák.

A ló fáradtan horgasztá le fejét, vagy tán szégyenében, hogy tíz forintot ígérnek azért az állatért, mely nem rég oly messze földről nyargalt el idáig, és nem oka, hogy az irgalmatlan golyó leverte hátáról a gazdát, ki a lovát testvérként szerette, - és most fájó szívvel néz utána a más világról, hogy tíz forintért bitangolják "Rárót"-t.

- Húsz forint! - kiált ismét egy másik.

- Ki ád többet érte? - kérdi az eladó.

- Száz forint! - mondja egy csikósféle ember, ki a lóban megismerte a jó vért, s egyet végig simítá az állatot, mely a száz forintra-e, vagy mire, fölütötte a fejét, s midőn az alkuvó végig húzá testén a tenyerét, szintén megnézte az embert.

- Ki ád többet érte? - kiáltja az eladó, végig tekintve a bámuló csoporton, melyből két alak fejlődött ki és pedig ismerős, Jakab és az ifjú Klein, kik mint hullára leső varjak, a csatahely körül szaglászgatának.

- Száz forint, másodszor is! - kiáltja az eladó - senki többet?

- Még ütven forint! - mondja Jakab éppen azért tolakodván ide, hogy a lovat minden áron megvegye, hogy a sok hasznos csavargás után haza lódulhasson.

- Ki az az ötven forint? - kérdi az eladó.

- Én vagyok! - mondja Jakab a ló elé állva, mire a ló lehajtá fejét, mintha megundorodott volna a gazda képétől, mert hisz a jóravaló ló mindig megugrik a zsidótól, mert nem egyszer látja kocsin, illetőleg a lóbőrökön ülni.

- Százötven forint másodszor is! - hallatszék a megszokott kiáltás, mire a közönség nem hogy felelt volna, de még inkább szétoszlott, látván, hogy a zsidó minden áron megveszi a lovat.

- Először is, másodszor is!... senki többet? harmadszor is! - hangzék az utolsó szó, s Jakabnak markába adták a kantárszárt, midőn a százötven forintot végképp kifizette.

Kocsiba fogták a jó vérű paripát, mely bárányképp adta meg magát sorsának, s mikor a zsidó csettentett, türelmesen indítá meg maga után a könnyű kis leptikát.

Jakab derekán egy roppant iratcsomó volt összegyűjtve, mert ez időközben régi tanyájáról kizavarták, tehát a féltett portékát magánál tartotta, de minthogy a zivatar elhúzódik ismét, és majdnem ő utána vonult, legjobbnak vélte félre húzódni innét.

Csavargásban az ifjú Kleinnel ösmerkedett meg, kinek utazása céljáról semmit sem tudtak ezúttal neki mondani. Jakab útitársul fogadá, mert mennyre-földre esküdözött, hogy itt csak egyedül ő tudja a járást, mert nincs olyan tábornok, aki azt nálánál jobban tudhatná.

- Úgy! - mondja Jakab egy nagyot gondolva.

- Tehát elvisz-e? - kérdi a tudós úrfi, ki úgy látszik némileg elárulta magát, hogy miféle tudomány után él.

- Nohát menjünk! - mondja Jakab megabrakoltatván Rárót, mely az úton békén hagyta magát vezettetni, amerre a zsidó ráncigálni szokta.

Mentek, mendegéltek, mondhatnám a paraszt mese szerint, vitte őket Ráró, hanem amit a másik kettő észre nem vett, finom szaglásával, biztos hallásával távolból lőporszagot érzett, és ágyúdörgést hallott.

Jakab belemerült terveibe, mit a robotváltás által kimondott moratórium szörnyen összekuszált, mert a grófnak maradván még elég jobbágytelke, a régi kötelezvényekkel mindenkinek hallgatnia kellett, - amaz pedig még a járatlan utak döcögései közben is jegyezgetett mindenfélét, hogy annak idején hasznát tudja venni.

A ló saját ösztönére maradt, tájékozná magát, a ló olyan irányt tábor felé hamarabb érhessen.

Végre hangosabb lőn a moraj, és ébredt föl a mélázásból, és az ifjú urat kérdi:

- Nem járunk rossz helyen?

- Csak egyenesen menjünk, - bíztatá a zsidót, ki megint megnyugodott, annál inkább, mert a csatalárma valamivel mégis alábbhagyott.

A ló azonban megérzé a sajátszerű légvegyületet, melyben a lőpor jóformán megatyafiasodott, azért mindinkább fölemelé fejét, mintha végzete kergetné végét keresni a kifáradt életnek.

A zsidó még megörült a lónak, hogy a százötven forintot ily híven leszolgálja, sőt már dicsérni akará, midőn trombita riad meg egy dombos oldal mellől.

Mielőtt a boldogtalan föleszmélni tudna, már a ló elkapta a kocsit, s az ijedt zsidó már nem a gyeplőt, hanem a kocsioldalt fogta.

Bömbölnek az ágyúk újra, s a megbőszült állat ragadja a gyönge járművet a lovas csapat felé, s néhány perc alatt a szélső ló mellett vágtatott az iszonyú támadásra, ragadván magával a két holtra ijedt embert.

Leszállott a végzet, s a két hitvány ember kínját megszánta egy irgalmas golyó, mely közibük csapván, széttépte mind a kettőt, és a fölbomlott papírköteg darabjait rongyolva kavarta a légbe.

Elég ennyi e képből,... hadd álljanak az igaz bíró ítélőszéke elé.

Fejezzük be történetünket.

- Hová megyen, édes bátyám? - kérdé néhány évvel később Tapadót Szántay, ki vejével karonfogva ment a váci utcán.

- Jaj!... már elgyalogolom a lábaimat,... nem mondanád meg édes író barátom, hol van a legjobb kereskedelmi iskola?

- Mit akar ott bátyám?

- Unokámat akarom oda adni,... hadd legyen belőle valami!

- De bátyám, az istenért!... - mondja Szántay, - mit gondol?...

- Azt gondolom, hogy ne legyen a lánchordta tekintetes úr, hogy otthon időnek előtte fölfalja mindenét, hanem legyen kereskedő, vagy mesterember,... aztán ha egyszer nem lesz pecsenyéje egy héten, hát lesz háromszor.

- Tehát kereskedő, vagy éppen mesterember?

- Miért nem!

- De a tekintetes úrnak fia? - kérdi Szántay célzással a múltra.

- Ha az is! - lőn reá a válasz.

- Hát elfeledte már, mit mondott egykor?

- Mit mondtam volna?

- Hogy mesterember nem lesz sem fia, sem az ivadéka!

- Régen volt az, öcsém, talán nem is igaz!

- Hát urambátyám most mivel foglalkozik?

- Paraszt vagyok, öcsém, szántok, vetek, meg árendálok!

- Aztán megengedi ezt a tensasszony?

- Maga is gyomlálja a borsót, mint leány korában.

- Hát az emeletes ház?

- Magtár most, legalább hasznát tudjuk venni.

- És megférnek annyian odalenn?

- Kedves öcsém, jó emberek kicsiny helyen is jól megférnek, éppen úgy, mint egykor, ezelőtt huszonöt esztendővel.

- Tehát patriarchális élet!

- Az való nekünk valamennyiünknek.

- Mik is vagyunk mi most voltaképpen?

- Már öcsém, nemes emberek vagyunk, mikor nemesek vagyunk, hanem mivel liberálisok és pecsovicsok már nem lehetünk, azt tartom, kedves öcsém, megértük valahára, hogy valamennyien most már: magyarokká lettünk!

Vége