Hát tényleg itt vagyok Tokióban!!!
Az egyetemről ketten vártak a repülőtéren, én egyből megtaláltam őket, de láthatóan, ők nem bíztak ennyire a sikerben. Egyikük egy nagy darab papírt szorongatott a nevemmel, a másik kezében pedig ott volt a fényképem, amit időnként gondterhelten nézegetett. Nem nagyon értettem a gondját, hiszen a gyéren szállingózó külföldiek között én voltam az egyetlen szakállas és szemüveges. Szemmel láthatóan megkönnyebbültek, amikor megszólítottam őket. Egyikük szállítóeszköz gyanánt elhozta a papája kocsiját, egy hatalmas Mitsubishit, azzal vittek be a városba.
A Narita-Tokió-Kavaszaki-Jokohama útvonal kb. 100 km, ehhez 4 óra szükségeltetett, a csúcsforgalom miatt. Este fél nyolckor rogytam be leendő lakásunkba, ahol Ohtaki szenszei, professzorom, személyesen várt bennünket. Ohtaki felesége, miután végzett a lakás takarításával, már hazament. Hangsúlyozom, miután végzett az én lakásom teljes kitakarításával! Első benyomásnak ez nem is rossz: van még vajon olyan ország, ahol a professzor felesége személyesen takarítja ki a leendő beosztott lakását? És még a köszönetet sem aratja le, hanem diszkréten megszökik előle?
5 perc múlva befutott a titkárnő, akinek az volt a dolga, hogy ennivalót vásároljon be részemre. Ez ám a kiszolgálás!
Ohtaki szenszei részletes térképekkel és még részletesebb magyarázatokkal látott el, "ez itt a szappan, ez itt a villa" stílusban. Nagyon büszke arra, hogy milyen jól megszervezett mindent. Sok fontos dolgot vett nekünk a lakásba, amit állítása szerint hosszú lejáratú kölcsönnek tekint. Ez azt jelenti, hogy nem kell kifizetni, csak azt kérte, ne vigyük haza magunkkal. Van asztal, székek, szőnyeg, függöny, sőt, törülköző és evőeszköz is, valamint néhány edény és két pár papucs, mindkettő nekem. Egy a lakásba, egy a WC-be való. A két engem szállító diák nyomban nekilátott felrakni a függönyöket. A szenszei előkapott valahonnan egy vasalót is, és megmutatta, hogyan vasalnak a japán nők. Leterített a földre egy vastag takarófélét, majd letérdelt elé és hevesen vasalni kezdett. Hát...
A nevem már ki volt írva az ajtóra, japánul és angolul is.
A szomszédok jelezték, hogy szívesen látnának egy teára. Mivel nem akartam mindjárt zavarni őket, és fáradt is voltam, megpróbáltam udvariasan elhárítani a meghívást. Úgy látszik azonban, itt tényleg mások a szokások... Fél óra múlva szomszédaim átjöttek, hoztak teát és bemutatkoztak. Mivel ez az egész épület az egyetemé, a srác szintén ott dolgozik, geológus. Nagyon kedvesek voltak.
Ohtaki szenszei ezután még elvitt egy kínai étterembe vacsorázni, a titkárnővel és a diákokkal együtt, aztán hagyta, hogy összerogyjak.
Reggel 11-kor arra ébredtem, hogy csöngettek. Sűrű hajlongások közepette bejött egy sötétkék öltönyös, nyakkendős úr, meg egy világosabb öltönyös, nyakkendős úr. Egyből vették is le a cipőjüket. Először azt hittem, ők is szomszédok, vagy végrehajtók (ez utóbbi kicsit meglepő lett volna, lévén rajtam csak az Ohtaki székei végrehajthatók pillanatnyilag). De a két úr azt hajtogatta, hogy "baszurúmu", ami azt akarta jelenteni, hogy bathroom, vagyis fürdőszoba. Neki is estek a fürdőszoba eltolható ajtajának és pillanatok alatt megjavították a görgőt. Közben sokat hajlongtak és keresték a porszívót. Mivel nem volt, fogták a seprűt, azzal takarítottak ki. A kékebbik ruhás némi felhővel a homlokán megkérdezte:
- Amerika?
Erre én felvilágosítottam, hogy honnan csöppentem ide. Ezután ő vagy tízszer elmondta, hogy:
- Ó, Hangari? - De látszott, hogy sejtelme sincs ilyen nevű országról. Újabb gyanakvás:
- Student?
Mire én:
- No, professor!
Erre jött csak igazán a hajlongás! "Excuse me", vagyis bocsánat, tízszer, és nevetés és hajlongás. Erre jobbnak láttam elővenni a repülőn kapott útvonalrajzot és megmutatni nekik, honnan és milyen úton érkeztem. Szent borzongással nézték, mivel innen már az én utolsó előtti állomásom, Hong Kong is éppen elég messze van. Végül ki kellett próbálnom az ajtót és megdicsérnem őket. Eszembe jutott indulás előtti olvasmányaimból, hogy itt mindig mindenkinek ajándékokat szokás adni. Adtam is nekik ajándékba egy-egy kis hímzett poháralátétet, amin ők nagyon meglepődtek, de nagyon tetszett nekik, különösen a magyarázat: "Ezt alulra, arra a poharat és abba a sört (biru)".
A délelőtt egyébként a környék felfedezésével telt. A végén beestem egy nagyobb áruházba, végigjártam az élelmiszer részleget és a következőket állapítottam meg: óriási a kínálat, nem is érdemes sorolni, mi minden kapható. Az áruknak főleg a minősége és az ára döbbenetes. Ötféle kategória van. 1.) Egyből látni rajta, mi az, például dinnye. 2.) Rá van írva angolul is pl. Coca Cola. 3.) Rá van írva az árura angolul (angolszerűen) is, mi az, de nem lehet megérteni. 4.) Csak japán felirat van, de az ember magától is rájön, mi van a csomagban, pl. csótányirtó. 5.) Sehogyan sem lehet kitalálni, mi az. Ez az áruk kb. 70%-a. Ezért elhatároztam, hogy még ma megtanulok japánul.
Este 7 körül újabb csengetés, megjött az újságos. Kérdezte, milyen lapokra akarok előfizetni. (Honnan tudta, hogy új potenciális előfizető van a láthatáron, fel nem foghatom.) Végül abban maradtunk, hogy holnap reggel bedob kétféle angol nyelvű újságot, és én ezek birtokában majd döntök. (Hm, Magyar Posta, ez ám a terjesztés!)
8-kor jött a szomszéd és mondta, hogy itt az a szokás, hogy az újakat végigviszik a házon bemutatni. Felpakoltam egy halom névjegyet és mentem. Két lépcsőház húsz lakásának ajtajában hajszálra ugyanaz a párbeszéd zajlott le, még a hatásszünetek is ugyanakkor és ugyanolyanok voltak. Úgy éreztem magam, mint egy színházban. A végén mindenütt mély meghajlás következett, jorosiku, mondták, én is meghajoltam, jorosiku, és kész. Az egészből azt sikerült megjegyeznem, hogy lakik itt egy négy gyerekes család is, a legnagyobb lányt úgy hívják, hogy Tavaszillat. Egy-két-három gyerek a közvetlen szomszédainkon kívül minden családban van. Lesz a fiúknak játszótársa, már várják őket.
Rámszakadt a JAPÁN ÉLET. Az első néhány napban meglódultak és remekül haladtak a dolgok. Kaptam igazolványt, erre minden hosszabb ideig itt tartózkodó külföldinek szüksége van. Benne vannak az adataim, és hogy meddig érvényes a vízumom. Meglátogattam az intézet hivatalait és kitöltöttem rengeteg papírt, átestem egy olyan alapos orvosi vizsgálaton, mint még soha. Komoly lépéseket tettem az igazi japánná válás irányába, ugyanis először is gyönyörű névjegyet csináltattam, amelyre minden angolul és japánul is rá van írva. Kaptam japán nevet is, sőt, még egy speciális névbélyegzőt is, ami az aláírásomat helyettesíti. Megjegyzem, ez nem árt, mert még nem nagyon tudom leírni a nevemet... Mindenki nagyon csodálkozik, ha meglátják a névjegyemet vagy a pecsétemet, és valamilyen oknál fogva nevetni kezdenek. Azt mondják, külföldieknek ilyen nem szokott lenni, és látható tisztelettel néznek rám. Nem tudom, mit jelenthet a nevem, hogy ilyen hatást vált ki.
Vásároltam vonatbérletet is. Egy bonyolult papírost kellett kitölteni hozzá, tele kínai írásjelekkel, hál'istennek a titkárnőnk segített. A bérlet csak meghatározott vonalra érvényes, a kívánt állomások (a lakás és az egyetem) között. Ha akár csak egyetlen megállóval is tovább utazom, a kijáratnál rá kell fizetni. Tehát ha nem az egyetemre megyek, fizetnem kell, méghozzá keményen. Rettenetesen drága a közlekedés. Viszont a minősége fantasztikus!
Az ügyintézéstől is teljesen le vagyok taglózva. Azt mondom, névjegykártya, és már meg is rendelik. Azt mondom, kérek egy névsort a labor dolgozóiról, és máris hozzák, japánul, angolul. Azt mondom, kávé, és máris elkérnek 1000 jent egy havi hozzájárulásként. Minden alkalomra ki van jelölve egy diák, aki elkísér engem, el ne tévedjek.
Az első napon meghatározták helyemet a laboratóriumi ranglétrán. Első Ohtaki szenszei, második egy tanársegéd (az amerikai rendszer szerinti értelemben vett assistant professzor, ami több, mint a magyar egyetemi tanársegédi besorolás), - ő most éppen nincs itt. A harmadik hely az enyém, negyedik az összes többi. Ezért aztán már másnap sürgősen felkötöttem a nyakkendőmet, amit otthon egyébként soha nem viselek. Úgy tűnik azonban, itt is csak a professzorok tartják be szigorúan a sötét öltöny + nyakkendő viseletet. A munkarend elég sajátosan alakul. Csak minden második szombat szabad, a közte levő szombatokon fél napos a munkaidő. Kollégáim elmondása szerint ez úgy értendő, hogy a fél napos szombatokon már este nyolc körül kiürül a labor, a szabad szombatokon néha nem jön be a dolgozó. Hm, hm. Hétköznaponként a bejáratnál állítólag ugyan mindenki pecsétel, de Ohtaki nem tudja, mikor van a hivatalos munkaidő. Ő általában reggel 10 és este 10 között van bent. A többiek egyszerűen nem tudták megmondani, mikor szoktak hazamenni. "Az attól függ..." - volt a válaszuk. Hogy ez jó jel-e vagy rossz, majd meglátjuk. Szabadságom kevés lesz, és - sajnos - mint állami alkalmazott, két évig csak külön engedéllyel utazhatom külföldre.
A lakásban egyre otthonosabban mozgok, de például étterembe még csak kísérettel merészkedem. Az evőpálcikát szerencsére már úgy használom, hogy tegnap egy kínai étteremben a pincérnő egy darabig leste, hozza-e a kést-villát, majd egy mosollyal nyugtázva művészetemet, távozott. Furcsa érzés egy öt nyelven úgy-ahogy beszélő embernek, hogy ugyanakkor analfabéta, de ezen majd segítünk valahogy.
Holnap estére kaptam mély meghajlással egy ünnepélyes vacsorameghívást a szomszédoktól, Midorikaváéktól. Az, hogy eddig majd minden estét együtt töltöttünk, ettem is már náluk, úgy látszik, nem számít meghívásnak. Ma reggel pedig becsöngetett egy házbeli asszony, és hozott egy csokor krizantémot - ő, nekem, csak úgy. Mondtam, hogy nálunk a férfiak szoktak virágot venni a nőknek - nem nagyon értette, és magyarázta, hogy vidéken volt az anyukájánál, és onnan hozta. Sokat hajlongva, megköszöntem.
Csodák csodájára felbukkant régi barátom és kollégám az NSZK-ból, Ecki, akivel Mainzban sokat dolgoztunk együtt. Két hónapos meghívását tölti itt, már komoly japán-szakértőnek számít, hamarosan megy is haza. Telefonált az intézetbe, aztán feljött hozzám. Vele nem cseréltünk ajándékokat. Este hétkor becipelt Tokióba (innen 3/4 óra a Sibuja állomás, az egyik legforgalmasabb tokiói csomópont). Kiszálltunk a metróból és földbe gyökerezett a lábam. Legalább 16 millió japán volt ott, és káprázatos neonreklám parádé! Kis étterem kis étterem hátán. Mi a Tókjú nagyáruház nyolcadik emeletén vacsoráztunk, ott is volt egymás mellett vagy hat étterem. Kivilágított, csupa ablak lift vitt bennünket fel és le, látni lehetett belőle az egész várost.
Midorikaváéknál pompás vacsora volt, megetettek az összes japán csemegével, megitattak szakéval. Utána a férfi lejátszotta nekem az aznapi szumóviadalról készített videofelvételét - a rengeteg, majdnem teljesen meztelen hájpacnin sokat nevettem, amint gyürkőztek egymással. Vendéglátóm velem együtt nevetett - azóta találgatom, ő is ugyanúgy komikusnak találta-e őket, mint én, vagy mást jelentett a nevetése?
Még két említésre méltó közjáték történt, amit feltétlenül meg kell írnom nektek. Érkezésem után mindjárt a második napon, két levelet találtam a postaládámban, persze japánul, és a szomszédokat kellett megkérnem arra, hogy fordítsák le. Az egyiket a Japán Posta küldte - igen udvarias kérésük az, hogy a pontos kézbesítés elősegítése érdekében a mellékelt cédulára írjam le nekik, minden lehetséges változatban, azoknak a személyeknek a nevét, akiknek a részére ezen a címen várhatóan postaküldemény fog érkezni, és azt is, hogy a címzést milyen formában fogják a feladók írni, majd szíveskedjek a legközelebbi postaládába a cédulát bedobni. A másik levél hasonló volt, a rendőrség kérte ugyanezt, megtoldva annak a japán személynek az adataival, aki értem a hivatalos garanciát vállalta a vízumigénylésnél, illetőleg akit természeti katasztrófa idején vagy egyéb sürgős esetben értesíteni kell (Ohtaki szenszei), majd 24 órán belül adjam ezt le a vonatállomás melletti rendőrbódéban. Ez ám a szervezés! Szegény szomszédaimnak egy egész estéjét igénybe vettem a papírok töltögetése miatt, olyan alaposan megrágtak velem minden betűt. Az viszont nem megy a fejembe, hogy honnan tudták, különösen a Posta, hogy új lakó jött, és éppen most?
A hosszú munkaidő beharangozásán kívül eddig ugyan nem volt nehéz dolgom, mert még nem mutatkozott különösebb jele annak, hogy a híres-nevezetes japán munkatempóban akarnának dolgoztatni. Az első héten egyből elvittek egy konferenciára, ahol én voltam a hat nemzetközi díszvendég közül az egyik (Ecki volt a másik). Ez vacsora-meghívásokat és egyéb kedvezményezett helyzetet (pl. angol nyelvű társalgást) is teremtett. Ez alatt az egy hét leforgása alatt, gyorsított ütemben sikerült megismerkednem az evőpálcika használatán kívül a forró frissítő kendővel, a szaké-val (nyáron jégbe hűtve), a sabusabu-val, a tempura-val, a szusi-val, továbbá a rák, a polip, a tintahal, a kagylók, a csigák és egyebek különféle formáival és bizony mindezek áraival is. Ami az árakat illeti, elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom a csillagászat alapjait, légzőkészüléket veszek (lehet, hogy jobban megéri kölcsönözni), és leszokom az átszámolgatásról. Az árak még nálam edzettebbeket is mellbevernek: amikor egy négyszemélyes vacsora után kifizettünk 24,000 jent, még az angol kolléga is köhögő rohamot kapott (kb. 8,000 Ft a jelenlegi árfolyamon).
A nagy nap Zsuzsáék érkezése volt, immár egy hete. Fogadásukra két kocsival jelentünk meg. Közönséges járgányok voltak, csak egy Toyota és egy Mitsubishi. Gyermekeim igényeit ez tökéletesen kielégítette volna, de később csalódtak, mert kiderült, hogy ahelyett, hogy két kocsink lenne, igaziból egy sincs: egy-egy diák vállalkozott óriási családom hazaszállítására a jokohamai hajókikötőtől Fudzsi-ga-okán levő lakásunkig. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy ez a helység, ahol lakunk, Jokohama Midori kerületében van. Most már talán értitek, amit a levélborítékra címzésként írni kell. A kikötőtől jó egy órát tartott (volna) az út, ha nem kellett volna egy kis kitérőt tennünk az egyetem felé (egy rendes oktató és diákjai nem tudnak meglenni a labor nélkül). Így aztán Zsuzsáék kb. 3 órával az érkezésük után már megláthatták (nagyon) kis otthonunkat.
Zsuzsa, körülnézvén, néhány apróbb kifogással élt, például a csodálatos mosógéppel szemben, amit sikerült fáradságos utána járással beszereznem. Hát igen, nem éppen automata, és hideg vízzel mos, amit úgy kell egy gumicsövön át belecsorgatni - de hát istenem, nem helyes, ha az ember túlságosan nagy igényű. Az itt honos fürdési szokások is némi ellenérzést váltottak ki családomból. Tudniillik, itt egy pici zöld műanyag edénykével meregetjük a forró vizet a fürdőkádból, és guggolva magunkra locsoljuk. Zsuzsa egy keveset aggódott a földön alvás miatt is, de amikor meglátta azt a hatalmas mennyiségű matracot és paplant, amit béreltem (egy fél éves magyar fizetésemért), valamelyest megnyugodott, hogy nem a puszta tatamira kell feküdnie. Az eltolható papírfalak viszont Zoliék kedvenc játékai lettek azonnal, és a fiúk annyit rohangásztak körbe-körbe, hogy egy negyed óra múlva már be kellett ígérnem az első japán pofonokat... A földre helyezett ágynemű is csodálatosan tudja ingerelni a gyerekeket a rosszaságra. Lakásunkat kb. öt perc alatt teljesen belaktuk.
Most pedig átadom a szót Zsuzsának, ejtse meg ő is a legfrissebb élményeiről szóló beszámolót.
... Ezek az első napok elég kétségbeejtőek voltak. Mert jó, jó, hogy újra együtt vagyunk. De Tamás, aki már legalább egy kicsit kiigazodik a helyi viszonyok között, egész nap dolgozik. Az egész nap pedig Japánban tényleg egész nap. Vagyis örülhetek, ha este 8-9 körül hazajön.
Mi pedig nem értjük a nyelvet, nem tudjuk elolvasni egy bolt feliratát sem, nemhogy az áruféleségek neveit, és alig merünk kimozdulni a lakásból, mert nem vagyunk biztosak abban, hogy visszatalálunk. Pontosabban, a gyerekek biztosak abban, hogy nem. Engem pedig közben feszít már a vágy, hogy ha lépésről lépésre is, ha a környező utcákkal kezdve is, de felfedezzük ezt a világot. Így azután én könyörgöm nekik, hogy menjünk, csak egy kicsit sétálni, csak egy icipicit, ők meg könyörögnek nekem, hogy hagyjam őket békében.
A szomszédaink nagyon kedvesek voltak. Sajnos, közülük csak egyetlen egy tud valamicskét angolul. Így azután sokat beszélni nem tudunk. Azért hol az egyik csenget be, egy használaton kívüli rizsfőzőt ajánlva fel, hol a másik hoz néhány tányért. Jól tudják, hogy egyelőre háztartásunk igen csak kiegészítésre szorul.