Nem tudom, ki hogy van vele, engem egy idegen országban nagyon érdekel az öltözködés. Nemcsak a fényes kirakatok ruhakiállítása és az áruházak polcai. Szeretem nézni, miben járnak kicsik és nagyok hétköznap, mit vesz fel a család a vasárnapi kirándulásra. Kíváncsi vagyok, miben nyit ajtót a szomszédasszony, ha beugrom hozzá egy teára, és miben fogad az ügyintéző a hivatalban. És hátha nemcsak én vagyok ilyen kíváncsi természetű!?
Félreértés ne essék, a keménykalapot nem társadalmilag elismert, tisztes üzletemberek viselik, hanem - óvodások. Japán-szerte a magánóvodák 4-6 éves csemetéi minden reggel felöltik a kötelező egyen-keménykalapot, a barna vagy sötétkék szövet egyenkabátot, az azonos színű egyen-rövidnadrágot vagy egyen-rakottszoknyát. Ehhez egyforma fehér blúzt, fehér térdzoknit és sportcipőt vesznek. Mindezt általában sárga színű műbőr oldaltáska, vagy pici fekete hátitáska egészíti ki.
Nem mondom, a látvány kellemes, amint ezek az elegáns kis hölgyek és apró urak csoportokban lépdelnek az óvoda felé, de belegondolni, hogy aztán egész délelőtt benn az óvodában is ugyanebben az öltözékben játszanak... Mindössze egy kis hátulgombolós köpenyt húznak a ruha tetejére, de ez nem menti meg a mamákat a folytonos mosástól, vasalástól. Nyáron a szövet egyenruhát világos színű vászon ruhácska illetve ing váltja fel, a keménykalap helyébe pedig nem kevésbe kényelmetlen szalmakalap kerül, vastag fekete szalaggal. A fehér térdzokni és a tornacipő marad.
Az általános iskolákban csak a magániskoláknak van kötelező egyenruhájuk. Ez nagyon hasonló az óvodaihoz. A középiskolától kezdve az élet komolyodik - az uniformis most már az állami iskolákban is kötelező! Persze, ott nem neves ruhatervezőkkel terveztetnek, amint azt mind gyakrabban a magániskolák vezetője teszik. Ennél a korosztálynál ugyanis, hiába küzdenek ellene a szülők és a tanárok, az öltözködés Japánban is központi kérdés. Egy-egy iskola népszerűségét ugrásszerűen megnöveli a csinosabb egyenruha. Ettől nagyobb lesz a túljelentkezés, igényesebben lehet válogatni a felveendő tanulók között, ezáltal még a gyenge iskola színvonala is emelkedik. Lám, mi mindenre jó a ruha! (A tanári kart, persze, nem lehet Chanellal átterveztetni).
Egyelőre azért még gyakoribb a mindennapi használatban kifényesedett, formájából kiment sötétkék rakottszoknya, amit az élelmes lányok vagy "leeresztenek", és a boka fölött 3 cm-rel viselnek, vagy derékban megtekernek (60-as évek tinédzserei, emlékeztek a módszerre?), amitől a szoknya alja térd fölé kerül ugyan, de ettől a lányka csöppet sem lesz sikkesebb. Ehhez jön a fehér blúz és egy alaktalan blézer, vagy a sötétkék matrózblúz zöld, esetleg bordó nyakkendővel és sújtásokkal. Lábukra pedig az elmaradhatatlan tornacipő, bokazoknival vagy legyűrt térdzoknival.
Van, ahol előírás a fekete cipő, de gondos utánajárással abból is ki lehet választani a lehető legtramplibbat, vastag fűzővel.
A legények divatja sem szebb a lányokénál. Egyfajta ruháról sokáig azt hittem, hogy a jokohamai boyszolgálat egyenruhája. Egy idő után feltűnt azonban, hogy ezek a boyok mindig csoportosan járnak, fekete aktatáskával! Ezt az öltözéket szegény gyerekek 40 fokos kánikulában is viselik, legfeljebb a műanyag nyakbetétnél kigombolják a fekete aranygombos szövetkabátot.
Azért a többségben levő állami általános iskolák tanulói egyenruha nélkül is éppen eléggé egyöntetű látványt nyújtanak. Ott van mindjárt az iskolatáska. Bőrből készült, ormótlan hátitáska, egy magyar elsőosztályos könyveinek felét sem tudná elhelyezni benne. A méret minden korosztálynak azonos, a fiúké fekete, a lányoké piros színű. Mivel azért a japán gyerekek is éppen elég holmit hordanak magukkal naponta az iskolába, tornaruhát, festőkészletet, hangszert, stb., ezt az extra terhet már a kicsik is külön szatyorban cipelik magukkal. Ezután bizonyára meglepően hangzik, de ennek az egyentáskának a viselése egyáltalán nem kötelező! Lehet kapni ugyanezt színesben is, sőt, a mieinkhez hasonló iskolatáskát is láttam - boltokban. Azonban nemhogy ezeket a "rebellis" táskákat nem viselik a gyerekek, de még a szatyruk is teljesen egyforma.
A kisgyerekek öltöztetésének alapelve azon a félreértésen alapul, hogy egy gyerek minél jobban fázik, annál egészségesebb lesz. Ezért a legnagyobb hidegben is, a fiúk többnyire rövidnadrágban, a lányok szoknyában járnak. Már a zokni viselése is kényeztetés, gyakoribb a mezítlábra húzott tornacipő. Kabát, sál, sapka gyerekeknél ismeretlen fogalom, még nulla fok körül is. Az egyetlen engedmény a lányokon a dupla bugyi. A csecsemők zöme is mezítlábas és sapkátlan a legnagyobb szélben és hidegben is, miközben anyuka bizony jól felöltözik. Hiába azonban a korán kezdett edzés, szegény gyerekek időnként majd megfagynak. A télen szomszédasszonyom másfél éves kisfiának kezén és lábfején furcsa sebeket vettem észre. Érdeklődésemre a mama mosolyogva mondta:
- Semmi, semmi, csak fagyásfoltok.
Hogy ez a furcsa edzés nem mindenkinél válik be, azt az is bizonyítja, hogy a gyerekek zöme kora ősztől késő tavaszig egyfolytában taknyos és köhög. Ez azonban senkit sem látszik zavarni.
Természetesen én fiaimat magyar "divat" szerint öltöztetem. Akadt is problémánk ebből. Zolitól például osztálytársai télen, meglátva sapkáját, sálját, gúnyosan kérdezték:
- Mi az, csak nem síelni mész?
A cipőkkel egyáltalában nem vagyok kibékülve. Nem vagyok szakember, de biztos vagyok abban, hogy az éppen járni tanuló gyereknek a gumitalpú papucscipő nem a legegészségesebb. Pedig ilyen cipőt visel kicsi és nagy. Kétségtelen, hogy könnyű fel-le venni - a gyerekek az óvodában ahányszor beszaladnak a terembe, lerúgják cipőjüket, de leveszik a vonaton is, ha az ülésre feltérdelnek, és az iskolában is a bejáratnál cipőt váltanak, évszaktól függetlenül. Ezért aztán gyorsan be kellett látnom, hogy az otthonról hozott fűzős, csatos gyerekcipőink itt teljesen használhatatlanok. Szélesen elterjedt még a tépőzáras sportcipő is, használaton kívül helyezett tépőzárral. Kiugrás, beugrás. Ha egy beugrásnál a láb nem kerül azonnal a helyére, néhány földberúgás biztosan használ. A cipők persze hamar tönkremennek, Japánban a gyerekek általában nem kinövik, hanem elrongyolják azokat. Az alkalmatlan cipőnek biztosan van része abban, hogy annyi a csámpás, hibás járású gyerek.
No és hogyan öltöznek a japán nők? A Sógunon nevelkedett magyar olvasó biztosan rávágja: "hát kimonóban járnak, nem?" - És nem is téved nagyon, mert haladás ide, japán technikai csodák oda, a tradicionális öltözködés megmaradt. Igazán fontos ünnepeken és alkalmakkor, esküvőn, templomban, összejöveteleken még a fiatalok közül is sokan nagyon szívesen viselnek kimonót. November 15-én, a 7-5-3 évesek hagyományos ünnepén a kislányok, de még az ünnepelt fiúk is kimonóban zarándokolnak el a szentélybe családjuk kíséretében, és ilyenkor természetesen anyuka és a nagymama is kimonót visel. Fiatal lányok pompázatos kimonóparádéja figyelhető meg január 15-én, a 20 évesek ünnepén is.
Amikor mi otthon megjegyezzük egy ruháról, pongyoláról, hogy "kimonó szabású", nem is sejtjük igazán, mennyire keveset tudunk az igazi kimonóról.
Maga a "kimonó" szó azt jelenti: "az a dolog, amit felveszünk". Valójában azonban ez nem ilyen egyszerű. A kimonó felöltése a selyem alsó kimonóval kezdődik, aminek színe harmonizál a felső selyemkimonóéval. Van külön téli és nyári viselet, a téli kimonó egészen vastag. Van hétköznapi és ünneplő is, amely nem attól az, hogy tulajdonosa úgy dönt, hogy ezt fogja ünnepélyes alkalmakkor felvenni. Szigorú szabályok vonatkoznak színre, mintára egyaránt, mikor mit kell viselni. Az obi, az egészen vastag selyemöv, mell alatt kezdődik és köldökig ér, rögzítésében több vékonyabb öv is segít. Az obi felöltése művészet. A legtöbb nő nem is tudja egyedül obiját szépséges masniba elrendezni. Sokakat éppen ez tart vissza a gyakori kimonóviseléstől, no meg az a tény, hogy igen drága a tisztíttatása.
No, de a kimonóhoz speciális lábbeli is dukál, gyönyörű selyem papucs, amelynek színe, mintája természetesen illik a kimonóhoz, formája pedig ahhoz hasonlít, amit mi "vietnami papucs" néven ismerünk. Ehhez azonos anyagból kis táska jön, a papucs alá pedig olyan zoknit vesznek fel, amin a nagyujj külön van a többitől, hogy a papucsba bebújhassanak. Télen a kimonó fölé azonos szabású, de rövid köpeny kerül, a selyempapucsra pedig átlátszó műanyag védő.
A kimonót nemcsak felvenni, viselni sem könnyű. Az obi iszonyúan szorítja az ember hasát (már akinek van), a szoros ruhában alig mer lépni, a papucsviselés meg éppen egy külön szám! Ettől volt a Sógunban a nők járása mulatságos tipegés. Ugyanígy járnak a mai Japán asszonyai is kimonóban az utcán, a metróban, színházban, boltban, mindenütt.
Mindeme nehézség ellenére, majdnem minden japán nőnek van kimonója, a tehetősebbeknek 10-20 darab is.
Barátaink éppen a harmadik gyereküket várták. Két lány már volt, és azt, hogy miért szeretne harmadiknak fiút, az atya így magyarázta:
- Két lánynak még csak megveszem valahogy a kimonót, de egy harmadik már tiszta anyagi csőd lenne!
Ha lényegesen ritkábban is, de a fiúkra is kerül kimonó olykor. És az sem olcsó mulatság. Tanúi is voltunk, amikor az említett 7-5-3 évesek ünnepén az egyik család tagjai, miután kijöttek a szentélyből, félrevonultak a szentély háta mögé átöltözni, hogy a 7 évesről az 5 évesre adják rá a közös kimonót, és így térjenek vissza másodszor is.
De nemcsak a kimonó, a jukata is tradicionális japán viselet. Ez vászonból készül, a hozzávaló obival együtt, nyáron hordják. A Tanabata-macurin, magyarul Csillag-fesztiválon, július 7-én szokás szerint jukatát viselnek nemcsak a nők, hanem a hagyománytisztelő férfiak, sőt, a gyerekek is.
No de hogyan öltözik az átlag japán nő munkába, boltba, gyereksétáltatáshoz?
Ami a munkás hétköznapokat illeti, a ház körül, a játszótéren - végtelenül egyszerűen. És roppant egyformán. Alapviselet a koptatott farmer, amit bátran hordanak még 30, 40 fölött is. (Persze, a japánoknak csak kis százaléka dicsekedhet túlsúllyal). Ehhez egyszerű póló, télen pedig vastag pamut pulóver jár, gyakran angol nyelvű, nemegyszer nyelvtanilag hibás és meglepő tartalmú feliratokkal, amelyek jelentésével többnyire viselője sincs tisztában. Nyáron "rövid távra" csak gyorsan papucsba ugranak, egyébként gumitalpú tornacipő vagy műbőr körömcipő az elterjedt viselet. Gyakran van részem abban az élményben, hogy látom, megáll egy elegáns, hófehér Toyota vagy Nissan, kipattan belőle gazdája, kitérdesedett farmerben, kinyúlt pulóverben, félretaposott cipőben, és beszalad vásárolni. Ebből is látszik, hogy a mindennapi öltözéket nem a pénztárca szabja meg. Először is azért, mert "strapára" a közismerten takarékos japán bolond lenne kiöltözni, másrészt a farmert is, de a nagyestélyit is meg lehet vásárolni igen olcsón is, de igen drágán is.
A szomszédasszony pukkasztására ugyan nem öltözik ki senki, de munkába vagy egy-egy fontosabb program kedvéért alaposan kicsinosítják magukat a nők. A legtöbben kerülik a szélsőségeket, még az egészen fiatalok is a szemünkben egy kissé konzervatív, de igen nőies stílusban öltöznek. Egyáltalán nem haboznak felvenni a már kevésbé divatos régebbi ruhát sem. Pasztellszínek, illetve a fekete és a fehér hódítanak. De sokan szeretik a csillogó, feltűnő ékszereket, klipszet, láncot, sokszor még a körömcipőn is hatalmas csat csillog. A blúzon kedvelik a hímzést, a zsabót, pulóveren az arany, ezüst díszítést. Az eleganciához nyáron is hozzátartozik a harisnya.
Az öltözéknek része a smink is. Nos, ez kicsit eltér az európai divattól. Alapja a vastag, porcelánszerű púderréteg, pirosítót nem, vagy alig használnak. A szemüket ritkán festik, akkor is csak picit, pasztell színekkel. A száját viszont élénk színű rúzzsal hangsúlyozza minden korosztály - néha széles, keleties ajkukat csak részben kifestve. Nem mondhatnám, hogy nekem tetszik, mert elég természetellenes az összhatás, és a japán nők bőre anélkül is igazán gyönyörű - de hát, mint tudjuk, az ízlések különbözők.
A hajviselet is eltér a nálunk megszokottól. A nők gyönyörű, vastag szálú, egyenes, fekete hajukat ritkán dauerolják. A sima, kibontott, hosszú haj a legnagyobb divat, viselése nincs korhoz kötve. A tinédzserek általában naponta, de a dolgozó nők, családanyák is 2-3 naponként hajat mosnak. Hosszú hajukat hordják még összefogva, vagy vastag fonatban is. Ilyenkor szívesen használnak díszítésül hatalmas csatokat vagy masnikat.
A japánok öltözködésére is jellemző az általános szándék, hogy nem akarnak kiríni. Azt hordják, amit a többiek, színben, fazonban egyaránt. Az ősz beálltát nem a hűvösre forduló idő, hanem a nők lábán a nyári fehéret felváltó fekete cipő megjelenése jelzi. Hogy honnan tudják egyszerre mintegy negyvenmillióan, mikor kell a fekete cipőt felvenni? Rejtély. A férfiakban is valami belső érzék működik, amikor a nyáron kivétel nélkül (nagy melegben a zakót karra vetve) viselt szürke öltönyt egyszer csak lecserélik a téli sötétkékre. A fehér ing és a nyakkendő marad. Ehhez jár a télen-nyáron mindig fekete papucscipő. Egyszer a metróban a körülöttem álló 10 férfi cipőjéről gyors statisztikát készítettem. Eredmény: egy kivételével fekete papucscipő, elől kis fém díszbigyóval. Az egy kivétel sötétbarna papucscipő volt, elől kis fém díszbigyóval.
Fiam barátjának anyukája közölte, hogy ő évente kétszer, az állami intézményeknél szokásos jutalom (bónusz) fizetésekor vesz magának új ruhát. Ezzel nincs egyedül, ez az általános szokás.
Makiko barátnőm sóhajtozott:
- Én is vásároltam magamnak szép ruhákat, amikor még dolgoztam. De amióta férjnél vagyok, a férjemnek veszünk ruhát, cipőt. Ő jár el, neki van rá szüksége. No, meg persze a gyereknek vásárolunk.
Másik alkalommal Kiritani szan hívott bevásárolni a közeli áruházba:
- Jó néhány évig ilyen alkalmakkor magamnak nem vettem semmit. Minek? Én otthon voltam úgyis, férjem viszont bejárt Tokió belvárosába dolgozni, a két fiú pedig egyetemre. Nekik kellett az új holmi. S a fiúk taníttatása sem ingyen volt.
Kiritani szan férje jónevű fül-orr-gégész, saját rendelője van, 6 alkalmazottal. A háziasszonyi erényekhez viszont hozzátartozik a spórolás is.
- Most már a gyerekek végeztek - szemezett Kiritani szan egy csinos pulóverrel, - most már néha magamra is gondolok. No, ezt megveszem, az édesanyámnak - tette hozzá egy apró sóhajjal.
Kik akkor hát a vásárlói az áruházak divatosztályain és a butikokban kínált divatcsemegéknek? Nos, a fiatal, egyedülálló dolgozó nők és férfiak. A fiatalok divatimádata azonban messze van Nyugat-Európa, Amerika szélsőséges divathóbortjaitól. Japán nem melegágya a punkoknak, bőrfejűeknek és más csodabogaraknak.
Akármilyen furcsa, még a fiatalok körében sem divat a bikini. Az egyrészes fürdőruhák között ugyan találni divatos szabású, igazán szexis darabokat is, de inkább az egyszerű, szolid színű, mindent alaposan takaró, kosaras fürdődressz a divat. Hogy a vizes fürdőruha véletlenül se mutasson semmit sem viselője bájaiból, alá külön e célra készült, speciális bugyit viselnek. Mindez azonban nagyon is illik egyrészt a japán nők hagyományos, szolid, cseppet sem magamutogató lényéhez, másrészt az általános "minden alkalomra a legpraktikusabbat" elvhez. A japán családok a családapa elfoglaltsága, a rövid szabadságok, és nem utolsó sorban a magas árak miatt nem nyaralnak évente néhány napnál többet, nem töltenek tehát sok időt a strandolással sem. Az egyébként eleve barna bőrű nők nem megszállottjai a napozásnak sem. A sima úszódresszek pedig - tagadhatatlanul - sokkal kényelmesebbek úszáshoz is, gyerekkel való pancsoláshoz is.
A férfi és gyerek fürdőruha is inkább kempingnadrágra emlékeztet. Nudista strand, monokini még csak szóba sem jön Japánban sehol.
A nyáron viselt fehérnemű nagyjából egyezik a nálunk megszokottal, azzal az apró különbséggel, hogy illik kombinét venni a legrekkenőbb hőségben is. A kosár nemcsak a fürdőruhához divat, hanem a melltartóhoz is, ami nélkül még tizenéves leánykák sem járnak. Ez utóbbi ruhadarabhoz egyébként széles választékban kaphatók "pótalkatrészek", amelyek a kevésbé telt keblű hölgyeket hivatottak vonzóbbá tenni.
Amikor az ember Japánban télen egy lengén öltözött embert lát, mielőtt elborzadna, számításba kell vennie, hogy a ruha alatt igen meleg fehérnemű rejtőzik. A kislányok "pótbugyija" is meleg, sötétkék nadrágocska. A férfiak kora ősztől hosszú alsót viselnek, a nők bundabugyit és vastag, hosszú ujjú trikót. Ezt sokszor még éjszakára is magukon hagyják. Az éjszakánként fűtetlen lakásokban vastag, tréningruhaszerű pizsamába bújnak, erre még egy mellény is kerül. Minderre a gyenge fűtés a magyarázat. A központi fűtés és a dupla ablak csak az északi területeken elterjedt.
Ez tehát a japán divat - magyar szemmel. A nagy "egyformaság" alól nem tudja kivonni magát a külföldi sem, és egy idő után azt veszi észre, hogy ő is éppen akkor váltott át fehér nyári cipőről téli feketére, amikor a többiek, és hogy a koptatott farmer az elmúlt héten le sem jött róla. Nemrégen egy újdonsült amerikai ismerősömmel uszodába vittük a gyerekeket. Átöltözvén, szakértő szemmel végigmértük egymást és nevetésben törtünk ki. Mindkettőnkön ott feszült az egyforma, szolid, sötétkék japán úszódressz, miközben otthonról hozott bikinink csendben lapult a szekrény mélyén.
Zoli negyedikes lett, ez számára nagy változást hozott. Új osztályba, új tanítónénihez került. Ez nem az ő "kiváltsága" volt, így járt valamennyi osztálytársa.
Japán-szerte ugyanis az a szokás, hogy az általános iskolában kétévente összekeverik az osztályokat, majd ezután jelölik ki hozzájuk a pedagógust. Az indoklás: szerezzenek a gyerekek új barátokat. Ha valakinek már vannak jó barátai a régi osztályában, akkor most még több barátja lesz, ha pedig valamiért eddig nem volt sikeres a beilleszkedése, induljon tiszta lappal. Ugyanez vonatkozik a tanárra is. Előfordulhat ugyanis - állítják a módszer hívei - hogy a gyereknek az eddigi pedagógus stílusa nem "fekszik". Az új osztályfőnök - új lehetőség. (Japánban a hat osztályos általános iskolában minden tantárgyat ugyanaz a tanár tanít, szaktanárok csak az alsó középiskolában vannak.)
Ez a rendszer nem váltotta ki osztatlan lelkesedésemet. Zoli megszokta és megszerette osztálytársait, és ami nem megvetendő, azok is őt. Igaz, amikor egy-egy osztályt feldarabolnak, a javaslatot arra, kik maradjanak együtt a következő évben, az előző tanár adja. Mód van arra, hogy a különösen szoros kapcsolatban lévő gyerekeket ne szakítsák el egymástól, de a hét párhuzamos második osztály szétszabdalásakor legfeljebb néhány gyerek maradhat együtt.
Zoli csodálatos tanító nénijét, Száeki szenszeit különösen sajnáltuk. Bár Zoli volt az első külföldi tanítványa (lehet, hogy az utolsó is), azonnal tökéletesen megértette a beilleszkedés során felmerülő valamennyi problémát. Gondos előkészítő tevékenysége miatt fogadták Zolit a gyerekek olyan barátságosan, hogy még akkor is imádott iskolába járni, mikor még egy szót sem értett az ott folyó munkából. A szenszei később is mindig megérezte, ha valami probléma merült fel és azonnal minden erejével megpróbált segíteni.
Tavaly december táján Zoli majd minden nap azzal jött haza az iskolából, hogy "rossz voltam". Szemlesütés és pislogás közben Zoli mindig becsületesen beszámolt aznapi "bűnéről". Verekedés, kislányok piszkálása, csúnya szavak(!) használata szerepelt a bűnlajstromban. (Hogy honnan tanulják meg a gyerekek külföldön olyan viharos gyorsasággal a csúnya szavakat, fel nem foghatom!) A bűnöket egyébként nem követte "beírás", intő, ilyen ugyanis itt egyáltalán nem létezik. Az iskolában történtek kizárólag a pedagógus hatáskörébe tartoznak. Ha a gyerekek között konfliktus támad, a tanár mindig tudomást szerez róla, a gyerekek bevonják őt minden ilyen eset megoldásába. Otthon ezt a folyamatot egyszerűen árulkodásnak nevezném, de ez itt nem olyan egyértelmű. Ugyanis a közösség, az abba való beleilleszkedés az egyik legfontosabb tudnivaló, amit a gyerekeknek az óvodától kezdve a pedagógus magatartása is segít elsajátítani. A szenszei tehát minden gyerek sérelmét, panaszát nagyon komolyan veszi, azonnal közbelép, kérdez, magyaráz és értékel. Nagyon ritkán szid meg valakit komolyan, de mindig tudtára adja a civódó feleknek, hogy mi lett volna a helyes magatartás. Az utolsó lépés mindig a kibékülés: a gyerekeknek bocsánatot kell kérniük egymástól. A bocsánatkérés, amely nálunk valamiféle megalázó aktusnak számít, Japánban az udvarias, felelősségteljes közösségi magatartás része. Ha egy vállalatvezető, politikus, legyen akármilyen magas polcon, hibát követ el, azonnal nyilvánosan bocsánatot kér. (És természetesen lemond, vagy esetleg öngyilkos lesz. Így kívánja a becsülete.)
Ami Zolit illeti, hamarosan világossá vált előttem, hogy mi lehet a baj. Kezdetben az osztályban ő volt a középpont, az izgalmas külföldi gyerek. Csakhogy Zoli hamarosan megtanult japánul, szőke fejét mindenki megszokta, egy lett a többi közül. Nem jutott már extra figyelem a mi fiacskánknak, márpedig ő továbbra is erre áhítozott. Megpróbálta hát a lanyhult érdeklődést maga iránt újból felkelteni - kissé sajátos eszközökkel. Ezt azonban nem csak én láttam át igen hamar, hanem tőlem függetlenül Száeki szenszei is. És azonnal megtette az "ellenintézkedéseket". Természetesen megdorgálta Zolit, ha rossz fát tett a tűzre - verekedni nem szabad, lányokat riogatni nem szabad - ugyanakkor gondoskodott róla, hogy Zoli érdemei miatt újra a figyelem középpontjába kerüljön. Fiacskánk tartott olyan matek órát, amilyent Magyarországon szokás, bevitte megmutatni a magyar tankönyveit, magyar ételekről mesélt és megtanította az egész osztályt magyarul köszönni. "Tejberizs" - mondta diadalmasan egy alkalommal a nálunk játszó kis osztálytárs, mikor látta, hogy vacsorát készítek, "viszontlátásra" - köszönt nekem az utcán egy délután kórusban három kisfiú.
De a csúcs csak ezután következett. Februárban Zoli bevitte az iskolába a magyar énekkönyvét.
- A szenszei kölcsönkérte egy kicsit - magyarázta.
Március utolsó hetében rendezték az "évzárót". Nem is hasonlít Japánban egy ilyen esemény a mi vasalt úttörőinges, sötét szoknyás-nadrágos feszengéseinkhez. Minden osztály maga szervez egy kis bensőséges ünnepséget, közös játékkal, műsorral, amelyre a szülők is hivatalosak.
- Mama, majd nagyon figyelj, meglepetés lesz. - biztatott Zoli. Én azonban gyanútlan maradtam mindaddig, amíg a kedves műsor kellős közepén a gyerekek felsorakoztak a nézők széksorai előtt és Zoli vezényletével szinte hibátlan kiejtéssel rá nem zendítettek:
"Cifra palota, zöld az ablaka
Gyere ki, te tubarózsa vár a viola."
Mind a harminchat gyerek büszkén csillogó szemmel leste a hatást, majd amikor felcsattant a taps, még ráadást is énekeltek. Bőgtem, na, mit tagadjam. A műsor alatt egyébként Száeki szenszei is bőségesen itatta az egereket egy sarokba bújva.
Az egész tavaszi szünetet azzal töltöttük, hogy találgattuk, kivel kerül Zoli egy osztályba, vajon lesz-e olyan szerencséje, hogy Száeki szenszei harmadik osztályt kap és abba ő is bekerül. Ugyanis, bár a beosztást a tanárok készítik, semmi ki nem szivárog az új év kezdetéig. Így aztán az sem szokás, nem is lenne értelme, hogy a szülők bemenjenek az iskolába és gyermeküknek külön elbírálást kérjenek. Ez egyébként így van a beiskolázásnál is. Nem kérheti senki, hogy ezzel vagy azzal a régi óvodástárssal vagy szomszéd gyerekkel tegyék fiát-lányát egy osztályba, és a tanár személye ellen sem lehet kifogás. Vannak persze jobb hírű tanárok, és kevésbé népszerűek, de a sorsot befolyásolni nem lehet. Ugyanez a helyzet magával az iskolával is. A körzethatár szent és sérthetetlen, akinek kifogása van az iskola ellen, menjen magániskolába, van elég.
Zoli az első nap bánatosan érkezett haza az iskolából. Száeki szenszei hatodik osztályt kapott, és Dzsunko, a legjobb barátnője is másik osztályba került. Viszont a nagyszünetben Zoli minden nap meglátogatja a hatodikosoknál kedvenc tanító nénijét.
Az új szenszei neve Hosino. Kedves, fiatal hölgy, aki a korábban már említett tanár csere-bere miatt most került az iskolába.
Az új év szülői értekezlettel kezdődött. Ez volt az első alkalom, hogy japán tudásomat elégnek éreztem ahhoz, hogy részt is vegyek rajta. Mondhatom, mély nyomokat hagyott bennem ez az esemény.
Először is mindenki kapott egy sokszorosított programot, napirendi pontokkal. Kaptunk egy kottamásolatot is, sokáig nem értettem, minek. Megkaptuk a gyerek nevét is egy kis papír táblácskán, azt szépen mindenki kitette maga elé. Az apró asztalokat jó előre körbe rendezték, így mindenki a középpontban érezhette magát és elolvashatta a többiek névtábláját.
Az értekezlet a tanár bemutatkozásával kezdődött, aki szólt a harmadik osztályos tananyagról, majd legnagyobb meglepetésemre felkérte a résztvevőket (csupa anyuka), hogy bemutatkozás után szíveskedjenek elmesélni, ki mit gyűjtött annak idején harmadik osztályos korában (!?).
Először azt hittem, valamit rosszul értettem. De nem. A jelenlévő mamák valamennyien kedvesen bemutatkoztak, majd néhány szóval elmesélték, hogy bélyeget gyűjtöttek, babákat, kagylót, kavicsot, esetleg kis terítőket. Otthon egy ilyen kérdésre a szülők valószínűleg veszekedni kezdenének:
- Hogy jön ez ide?
- Kit érdekel?
- Nincs nekünk erre időnk!
- A gyerekről tessék beszélni!
Ez lenne a reakció, nem?
Leo nevű amerikai barátunk szerint Amerikában egy ilyen kérdés hallatán a szülők kihívnák a mentőt, de legalábbis szépen felállnának és hazamennének. Az ő idejüket ilyen marhaságokkal ne lopja senki.
Pedig azt hiszem, a maga szempontjából Hosino szenszei zseniális volt. Neki egy közösség alakulásakor kellett besegíteni. A közösség, mint tudjuk, Japánban igen fontos. Össze kell tehát minél hamarabb ismerkedni. Az ismerkedésnek pedig a legmegfelelőbb módja, ha mindenki egy kicsit beszél magáról. De hát azt mégsem kérdezheti meg, hogy "Kedves Anyuka, hogyan él a férjével?" Az adott kérdés kellőképpen semleges, az adható válasz rövid, köze van azért a gyerekekhez is, hiszen ők is harmadikosok. Miközben válaszát fogalmazza, mindenkinek eszébe juthat, milyen is volt ő maga harmadikos korában, miért dicsérték, sokszor szidták-e, miben változott azóta a világ?
Roppant büszke voltam magamra, a bemutatkozás egész jól sikerült, és azt is el tudtam valahogy magyarázni, hogy annak idején a nővéremmel papírszalvétát gyűjtöttünk. Méghozzá félbevágva, hogy mindkettőnk gyűjteménye teljesen azonos legyen.
Ezek után meg sem lepődtem, hogy a következő programpont közös éneklés volt. Gyakoroltuk azokat az énekeket, amiket a gyerekeknek meg kell majd tanulni. Így majd tudunk nekik otthon segíteni. A szenszei odaült a zongora elé, és az anyukák kórusa lelkesen dalolt. (Japánban minden pedagógus tud zongorázni. A legtöbb nő tanult gyerekkorában zenét, szépen, tisztán, lelkesen énekelnek.)
A szülői munkaközösség megválasztásakor viszont tökéletesen otthon éreztem magam. Nagy keservesen, hosszas unszolásra akadt csak három jelentkező.
A szülői értekezletnek pontosan 4 órakor, ahogyan az előre nyomtatott programon szerepelt, vége is volt.
Ekkor újra ért egy kis meglepetés. A mamák nem tolongtak a tanító néni körül, nem faggatták és nem árasztották el különleges kérésekkel. Ha a gyerekükről akarnak beszélni, máskor keresik fel a pedagógust. Minden évben van családlátogatás is, és fogadóóra is. Ekkor minden szülő kérhet egy időpontot egy kijelölt héten, amikor a tanárnővel négyszemközt beszélhet. Nem úgy, hogy tízen állnak a sarkában, az órájukat nézegetve és mellesleg a fülüket hegyezve, mint otthon.
Japánban a tudás megbecsülése több, mint ezeréves hagyományra épül. Réges-régen, valamikor a VI-VIII. században, mikor a magyarok valahol az Ural túlfelén nyereg alatt puhították a húst, a japán vezetők diákokat küldtek Kínába tanulni, hogy elsajátítsák az akkor a világon messze leggazdagabb, legműveltebb és legerősebb szomszéd minden tudományát. Minden bizonnyal ezek a japán diákok voltak a világ legelső "ösztöndíjasai".
A japánok Kínából importálták a buddhizmust, tőlük vették át az írásjeleket, a kandzsikat. A kínai irodalom, képzőművészet, textil-technológia, fémmegmunkálás, építészet mind-mind erősen rányomta bélyegét az ország fejlődésére.
Az Európában oly "sötét" középkor idején a japán szamurájok nem csak a kardot forgatták ügyesen, de sokan közülük mesterei voltak a írásnak is. Divat volt közöttük például a verselés. Természetesen írástudók voltak uraik is. Mivel az 1600-as évek közepétől csatározásokra nem sok alkalom adódott, bár tovább éltek a hagyományos szamuráj-értékek, a hűség, bátorság, lojalitás az úrhoz, ebből nem lehetett megélni. A lassacskán többségében civil hivatalnokokká átalakuló szamurájok számára az igazi értéket egyre inkább a tudás, az iskolázottság jelentette. A 18. századra ritkaságszámba ment az írástudatlan szamuráj (és ne feledjük, az írástudóknak több ezer kandzsit kellett ismerniük akkoriban). Amikor pedig az addig a külvilágtól magát önként elrekesztő ország megnyitotta kapuit a Nyugat előtt, az új vezetők hamar felismerték, hogy egy modern állam számára elengedhetetlen az oktatási rendszer fejlesztése. 1871-ben létrehozták az Oktatásügyi Minisztériumot, 6 évre emelték a kötelező iskolába járás idejét, egyetemeket alapítottak. A nyugati világtól eltérően az oktatási rendszer szinte teljesen állami kézben volt - hiányzott a nyugaton megszokott lusta arisztokrata hallgatóság és nem érvényesült a vallás dominanciája sem. Az oktatás elsődlegesen a kormány eszköze volt a modern állam által támasztott igényeket kielégítő, kötelességtudó és megbízható írástudó polgárok képzésére.
Egy-két emberöltő alatt ez a tökéletesen racionális rendszer a japán társadalmat teljesen megváltoztatta. A születéssel nyerhető előjogok helyett pozíció, hatalom, megbecsülés elsősorban megfelelő iskolák végzésével vált elnyerhetővé.
Alsóbb szinten azonban a központilag erősen irányított oktatás hátránya volt, hogy inkább jelentette azt, tanítsuk meg, mit gondoljanak, ahelyett, hogyan gondolkodjanak. Ezt a tendenciát erősítette a rettenetes mennyiségű memorizálást kívánó írásrendszer, a kandzsi (már megint ez a kandzsi, ez mindenre, ami oktatással kapcsolatos, rányomja a bélyegét).
Az iskolázottság, a tudás presztízse a mai napig megmaradt. A mai oktatási rendszerre változatlanul az a régi gyakorlat jellemző, hogy aki neves egyetemre jut be, egész életére révbe ért. Nyitva az út előtte a jó állásra, a karrierre. A végső cél, a rangos egyetemre történő bejutás ott lebeg már az óvodások szüleinek szeme előtt. A felkészülést a rettenetesen nehéz egyetemi felvételire ugyanis nem lehet elég korán kezdeni. Nem, nem tréfa, amit írtam. A jó magániskola ugyanis szinte garancia a sikeres felvételire. Jó magániskolába pedig lehet járni mindjárt 6 éves kortól. A kiváló magániskolákba tülekednek a jelentkezők, a rostálás felvételi vizsgán történik. Bizony, már az óvodások is felvételire készülnek, ha anyuka kellőképpen ambiciózus és a család megfelelő anyagiakkal is rendelkezik. A magániskolák ugyanis roppant drágák. Anyagi vagy egyéb megfontolásból úgy is dönthet a család, hogy a gyerek végezze el az állami általános iskolát, de az alsó középiskolája már magániskola legyen, vagy csak 15 éves korától, a felső középiskolától lépjen be magánintézménybe.
Mivel a felvételi vizsga színvonala egyenesen arányos a tanintézet színvonalával, nem árt erre jól felkészülni. A gyerekek nagy többsége nem otthon, egyedül, esetleg papa-mama segítségével tanul a felvételire, hanem külön e célra létesített magán-tanintézményben, a már korábban is említett dzsukuban. Nem tréfa, hogy néha még a jó dzsukuba is felvételizni kell! Ami ebben a rendszerben igen szomorú, hogy a stressz, a nyomás a gyereken igen korán kezdődik, de nem párosul arra való törekvéssel, hogy a sok tanulással valóban értékes ismeretekhez jusson. A dzsukuban ugyanis az iskolához hasonló zsúfolt osztályokban arra oktatják őt roppant időigényesen a különböző tantárgyakból, hogyan tegyen sikeres felvételi vizsgát. Vagyis hogy hogyan oldjon meg teszteket. Mindez pedig a gyerekeket folyton egymással versenyeztetve történik. A gyerekek igen jelentős része negyedikes-ötödikes korától, de legkésőbb hatodiktól dzsukuba jár hetente kétszer-háromszor. Sokan naponta különórára járnak. Nem kivétel a hétvége, a szünidő sem, sőt, akkor növekszik az intenzitás. Este 9-10 órakor a dzsukuk előtt kocsival várakozó mamákba ütközik az ember, és este 11-kor is lehet látni a vonaton lekókadó fejjel bóbiskoló diákot, aki hazafelé tart.
Ha felvételi előkészítőre nem is, de úszni, balettra, angol órára, zeneórára vagy hagyományos kalligráfiát tanulni szinte minden gyerek jár. Aki járt valaha a Szovjetunióban, biztosan látta már, hogyan számolnak a boltokban a kis golyós számológépekkel az eladók. Hogy jön ide a Szovjetunió? Nos, Japánban pontosan ilyen kis számológépekkel való számolást tanulnak a gyerekek az iskolában, és sokan emellett még különórán is. Igen, Japánban, a technika fellegvárában, ahol egy liter tej áráért apró fényelemes elektronikus számológép kapható minden utcasarkon, a gyerekek szorgalmasan tologatják a golyókat. Nem értelmetlenség ez, ugyanis aki igazán begyakorolja a technikáját, szinte fejszámoló művésszé válik.
- Ma is mindent úgy számolok ki fejben, hogy látom magam előtt a kis golyókat - mesélte szomszédasszonyom.
A gyerekek elfogadják a sok elfoglaltságot, nemigen lázadoznak ellene. Hiszen a barátnő, a szomszéd gyerekek is ott ülnek késő estig a padokban.
- Gyerekkoromban mi egész délután kint játszottunk a szabadban - mesélte egyszer Hosino szenszei, Zoli fiatal tanító nénije, akkorát sóhajtva, mintha legalábbis a múlt században lett volna kisiskolás. - Hát nem sokkal egészségesebb, mint állandóan különórára rohanni?
Hosino szenszei nincs egyedül ezzel a véleményével. De sok, gyermekét sajnáló szülő kényszerpályán érzi magát. Úgy gondolja, gyermeke jövőjének érdekében nem teheti meg, hogy ellenszegüljön a bevett szokásoknak. A sok különóra, felvételi előkészítő nem olcsó mulatság. Különösen az utóbbi években mentek fel riasztóan az árak. Sok középosztálybeli családban az anya hosszú évek kihagyása után állást vállal, másként nem telne a dzsukura.