Kitört hát itt is! Július 20-tól szeptember 1-ig tart. Biztos jele, hogy a vonatállomásokon kicsiny asztalokat állítottak fel, pecsételő párnákkal és bélyegzőkkel, és a kisiskolások serege megkezdte szokásos népvándorlását. ennek a tömeges játéknak a neve "szutanpu rarii", és akik már tudják, mit jelent a dzsápáníz inglis, kitalálták bizonyára, hogy ez nem más, mint az angol "Stamp Rally", vagyis bélyegzőverseny japánra ferdítése. Lényege, hogy a gyerekek vesznek egy olcsó, egynapos bérletet. Ehhez kapnak egy színes füzetet, benne az adott vasútvonalhoz tartozó állomások leírásával, és a díszes bélyegző helyével. A feladat az, hogy az összes állomásra elutazva, mindenütt bélyegezni kell. (Modernizált kék-túra). Hogy mi jár annak, aki a feladatot teljesíti, azt nem tudjuk, és valószínűleg nem is fogjuk megtudni, mert a mi fiaink nem fognak beszállni a dologba (többek között azért, mert már kívülről ismerik a környék összes állomását). A japán gyerekek halálosan komolyan, kis hátizsákkal és kulaccsal, csapatostul szállják meg a vonatokat, és buzgón (rohanva) pecsételnek. Ez az elfoglaltság még mindig jobb, mint azok a gyerekseregek, akik unalmukban ellepik a szupermarketeket, de azért én ezt a játékot sem kedvelem igazán, mert az amúgy is állandóan nagy forgalom mellé teljesen fölöslegesnek tartom, hogy csoportosan rohangáló, szertelen, tolakodó és roppant udvariatlan gyerekekkel tömjék meg a vonatokat. Hogy a fokozott balesetveszélyt már végképp ne is említsem.
Bizony, Zoli ismét bizonyítványt kapott, pontosabban a harmadévi értesítőt. És bizony, ismét irigyeltem, mert nekem soha nem volt japán bizonyítványom, neki meg ez már a harmadik. Csuda aranyos. Ismét három fokozatú értékelés van: "haladó", "normális" és "még egy kicsit". Zolikánk megmérettetett és jónak találtatott: japán nyelv - normális, ezen belül egy alpont külön dicséret. Matek, tudomány, társadalom (ez utóbbi kettő együtt az otthoni környezetismeret) - haladó, egy-egy dicsérettel. Zene, technika - normális (furulyázásból dicséret), torna - még egy kicsit. Ami pedig otthon a magatartás és szorgalom, az itt egy kb. 10 pontból álló részletezés. Zolival meg vannak elégedve, kiemelték aktivitását, szervezőkészségét. Ezért is külön dicséretet is kapott.
Hosino szenszei nem győz csodálkozni, mondván, ahogy Zoli még olyan tárgyakból is a legjobbak között van, mint pl. a japán nyelvtan, amit igazán nem várt volna. Harmadik osztálytól szigorúan meg van szabva, melyik minősítésből mennyi lehet egy osztályban. A legjobb és legrosszabb minősítést kapottak aránya 15% minden tárgyból. Szegény tanárok emberfeletti dilemmák előtt állnak, mikor énekből is csak ugyanannyi "haladó"-t oszthatnak ki, mint mondjuk matekból. Arról nem beszélve, hogy ha valaki javít, és eredményei alapján már a legrosszabbak közül bejuthatna a közepesek közé, erre csak akkor van módja, ha helyette egy másik gyerek lekerül a legalsó kategóriába. Hasonló ez a mi régi "Ki Mit Tud"-os székes-helycserés szisztémánkhoz, csak éppen állandó mozgás van a székek körül. Ezzel a szerintem pedagógiailag vitatható módszerrel a gyerekekben a versenyszellemet kívánják fejleszteni, ami szerintük a teljesítményre kiváló hatással van. Ez bizonyára igaz is, mint ahogy azt sem lehet tagadni, hogy részben ennek a következménye, hogy minden évben iskolakezdés körül a tizenéves gyerekek körében történik néhány tragikus öngyilkosság.
Zoli fiam egy személyre szóló házi feladatot is kapott a szünetre: sokat kell rohangásznia a friss levegőn, és sok zöldséget kell ennie. Zoli viszont szomorú az eredménye miatt, mert két kedvenc tárgyából, az énekből és a kalligráfiából, "csak" normális. Nem érti még szegény feje, hogy a botfül és a botkéz is szerepet kap bizonyos osztályzatokban.
Döbbenetes hírem van: most a kommunista szombatról fogok írni. Mert itt ez is van ám! Azt mondja nekem a titkárnőnk: ne felejtsem el, holnap lesz a közös fűnyírás! Én már tudom, mihez tartsam magam, és ezért csak szelíden megkérdezem, hánytól hányig. Rezignált válasz: 4-től 5-ig. (Tavaly még délben volt, de az idén a nagy meleg miatt kitolták későbbre, most meg persze nincs meleg).
A megjelölt időpontban gyülekezett az egész tanszék. Felszerelés: minden harmadik személynek jut egy rozoga sarló, minden negyediknek egy használt vesszőseprű, és kész. Ja, dehogy is! Mindenkinek jut egy pár fehér kesztyű. Ezzel neki is látunk a munkának, tanárok, diákok, kart karba öltve. Mellettem a tanszék soros elnöke tépi a füvet, a megszokott öltöny-nyakkendő helyett ezúttal talpig baseball játékosnak öltözve. Kicsit odébb titkárnőnk kedves barátnőjével együtt guggol, és miközben megállás nélkül pletykálnak, egy óra alatt kb. fél négyzetméter területről kézzel teljesen kiirtják a füvet. Szerszám nélkül, ímmel-ámmal, és a szakértelem, valamint a szervezés(!) teljes hiányában folyik a munka, olyannyira, hogy ez még nekem is csípi a szememet, pedig én magam sem vagyok egy született gazdálkodó. Meg is említem a professzornak, hogy azt a munkát, amit itt 60-an egy óra alatt, ráadásul rosszul, elvégzünk, egy profi kertész, hagyományos kézi szerszámokkal, talán egy fél óra alatt megcsinálná. "Igen, ez így van" - hangzik a professzori válasz, "de ennek a munkának elsősorban más célja van", - és most figyelj, magyar ember! - "mégpedig az, hogy elmélyítsük a közösségi összetartozás érzését a tanszéken belül".
És valóban, mihelyst letelik a kiszabott óra, mindenki otthagy csapot - papot, és rohan oda, ahol kezdik mérni a sört, persze a közös tanszéki alapból. És miközben ily módon jókedvűen mélyítünk, ismét felkeresem a professzort, hogy átadjam neki ezen a téren bőségesen meglévő tapasztalataimat. Mégis csak nagy a különbség a magyar és a japán társadalmi munka között: először is, a magyar nem húz fehér kesztyűt a munkához, másodszor, nálunk előbb jön a sör, és csak azután (legfeljebb) a munka.
Azt már valóban az élet rendezte el úgy, hogy egy héttel a nevezetes fűnyírás után megjelent az egyetem udvarán egy jó kis autó, felszerelve egy robotgéppel. A kocsi tetején állt egy ember, fehér kesztyűs ujjaival egy drótnélküli távirányító gombjait nyomogatta, így irányítva masináját, amelyik gyorsan és pontosan nyírta a füvet, stuccolta a bokrot, szedte ki a gazt...
Megjegyzés: A fehér kesztyű roppant lényeges elem a történetben. Szinte az első dolog volt, amit a fiaink Japánban észrevettek, hogy egy csomó ember fehér kesztyűt visel a munkában. Így a rendőr, a vasutas, a taxisofőr, de még a segédmunkás is, bár ez utóbbi kesztyűjének színe már inkább "piszkosfehérnek" mondható. Családi mondásunkká is vált, ha látunk egy rendőrt, rögtön harsogjuk: "ez a rendőr szolgálatban van, mert fehér kesztyűt visel". Egyszer aztán estefelé láttunk egy nénit, aki feltűnően ácsorgott egy utcasarkon. A fiúk el is kezdték találgatni, mit dolgozhat a néni, mert - fehér kesztyűt viselt.
Csak egy rövid jelentésre futja az időmből. A meteorológiát itt fejlett technikával, nagy igyekezettel - és amennyire ez a japán igyekezetből természetesen következik, nagy megbízhatósággal művelik. Szeretik pl. az ilyen kijelentéseket, hogy: "a cseresznyevirágzás három napot késik", vagy hogy "ma véget ért az esős évszak". Ez utóbbit be is jelentették, és valóban, aznap felszökött a hőmérő higanyszála. Igen ám, de másnap beborult az ég, és újra zuhogott az eső! De nyomban kész volt a magyarázat. "Ez már nem az esős évszak, itt a nyár, de éppen jött egy tájfun".
Hónapokon át készültünk az idei nyaralásunkra... Megtudtam, hogy az egyetemnek van egy nyaralója Ó-Araiban, ahol gyönyörű a tenger. Dolgoztattam szegény titkárnőnket, beszereztettem a szükséges információkat, lefoglaltattam a helyet. Kiderült, hogy két teljes éjszakára ott is lehetünk! Beutaztam az egyetem központjába, ráment egy fél napom; befizettem előre a szállásköltséget, kialkudtam az étkezést, lefoglaltam a teniszpályát (másfél hónappal előbb, és percre pontosan). Tanulmányoztam a menetrendet, megterveztem az utat, pénzt vettem ki a bankból, mert bizony kellett, drága a vonat. Külön kétszer be kellett utaznom Akihabarába, megjavíttatni a videokamerát, ami természetesen a nyaralás előtt romlik el, hiába, olcsó húsnak híg a leve. Végül, két éjszakán át tanulmányoztam a tájékoztatót, magoltam a japán szavakat, hogy tengeri akvárium, létesítmény, fürdőhely stb. Zsuzsa becsomagolt, új táskát vett, meg szandált a fiúknak, és két vekkert is beállítottunk reggel 6-ra. Este aztán már láttuk a felhőket az égen, jöttek sorban, mint a libák, és reggelre már itt is volt a No. 12-es tájfun! Nem maradt más hátra, mint telefonálni a titkárnőnknek, lemondani az egészet, és sajnálni az elveszett foglalási díjat. Most már második napja ülünk itthon, zuhog az eső, én verem a billentyűket, Zsuzsa meg veri a fejét a falba, és emlegeti, miért is nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül? Ő biztosan nem hozta volna el Japánba! (A gyerekek ezalatt jólnevelten verik egymást).
Ma még földrengés is volt, mindennek a tetejébe, ami az általam már régen kigondolt konfliktushelyzet beálltát jelentette. Ugyanis a rengeteg ismertető és szórólap szerint, valamint a földrengésvédelmi gyakorlatokon tanultak alapján, ha földrengés van, azonnal ki kell nyitni az ablakokat, mert ha mozog a ház, deformálódhatnak a tokok, beszorulhatnak az ablakok, és nehezíthetik a mentést. Ha ellenben tájfun jön, akkor két-három napi élelemmel felfegyverkezve, be kell zárkózni a lakásokba, és minden ajtót és ablakot igen szorosan be kell zárni! Most pedig, itt volt mind a kettő egyszerre! Nyissunk, vagy csukjunk? Ez volt a dilemma.