Amint látjátok is, akadt még egy szerzőtársunk! Zoli elvállalta - némi rábeszélés után - a beszámolót kirándulásunkról a Japán Alpokba. Azt hiszem, teljesen felesleges, no meg nem is nagyon illendő a jeles szerző elébe vágnunk. Annyi magyarázatot hadd tegyünk a dologhoz, hogy a "gaidoszan" jelentése az angol "guide"-ból jön, vagyis idegenvezető. Legfontosabb munkaeszköze egy zászló, a csoport szimbólumával, valamint természetesen az elmaradhatatlan fehér kesztyű.
Életünkben először befizettünk egy két napos buszos kirándulásra. Mostanáig azért nem fizettünk be ilyen kirándulásra, mert nagyon drága. Ha arra gondolunk, hogy elmegyünk vonattal, akkor az azért nem jó, mert nem tudjuk, hogy hol van valami érdekes; és az is nagyon drága.
Tehát felszálltunk egy ilyen buszra. Ott bemutatkozott a két kísérő néni. Akkor az egyik elmondta, hogy a buszon vannak külföldiek is. Hozzánk fordult és elkezdtünk beszélgetni.
Ezután odaértünk arra a helyre, ahol a delet töltjük. Itt (egy) oda lehetett menni, ahova akartunk. Utána elmentünk egy olyan helyre, ahol van egy japán vár. Ezt a várat harcolásra használták, ezért nem volt benne semmi. Mikor gyülekeztünk, akkor segítettem a vezető néninek. Ettől kezdve mindig segítettem a néninek.
Utána elmentünk egy régi-régi iskolába, ami nem japán, hanem külföldi, de azért japán gyerekek tanulnak benne. Ezután elindultunk abba a szállodába, ahol aludtunk. Az út olyan magasra vitt és olyan kanyargós volt, hogy én hánytam. A szállodában adtak igazi japán vacsorát és reggelit.
Másnap reggeli után elmentünk a függővasúthoz és egymás után két függő vasútra is ültünk. Ez a két függővasút majdnem háromezer méter magasra vitt fel. Utána elindultunk haza, de útközben megálltunk és sétáltunk egy jó nagyot. Ezután megettük az ebédet és egyenesen hazamentünk.
Gaidoszanunk mindent a valósághoz hűen írt le, de én azért kicsit kiegészíteném az ő remek útibeszámolóját.
Hogy itt megint valami számunkra szokatlan dolognak leszünk a tanúi, arra akkor kezdtem gyanakodni, mikor az utazás előtti délelőttön megszólalt a telefon. Csicsergő női hang elmagyarázta, hogy ő annak az utazási irodának az alkalmazottja, ahová befizettük a túrát, majd hosszasan és igen udvariasan érdeklődött, biztosan értünk-e mindent, tudjuk-e, hol van a gyülekezőhely és odatalálunk-e? Tekintve, hogy a tájékoztató füzet szerint a gyülekezés Tokió belvárosának egyik legismertebb csomópontján, Sindzsukun volt, sietve megnyugtattam a hölgyet, hogy cseppet se aggódjon, nem fog a busz nélkülünk elindulni.
Másnap aztán Sindzsukuhoz értve már komolyabban vettük a hölgy aggodalmát. A megadott helyen ugyanis kb. 20 különböző csoport és 20 különböző busz találkahelye volt. Szerencsére minden utazási iroda számos csinos lánykát helyezett ki egy-egy jellemző színű és feliratú zászlócskával és utaslisták tömegével. Csak a megfelelő néhány kandzsit kellett ismernünk és már tereltek is bennünket buszunk felé. A busz előtt azért újabb két csinos hölgy és újabb utaslista várt bennünket. Újra azonosítottak bennünket, majd beszállhattunk. Mondanom sem kell talán, a buszban két hölgy, valamint egy utaslista várt bennünket.
- Á, Radonai szan és 3 fő! - felkiáltással átestünk a végső azonosításon, és végre elfoglalhattuk helyünket. Körülöttünk néma csendben üldögélt egy teljes busznyi utas, holott az indulásig még egy jó félóra hátra volt.
Alighogy elindultunk, egyes számú idegenvezetőnk magához ragadta a mikrofont és azonnal szerepelni kezdett. Bemutatkozott és alaposan kihegyezte azt a nem mindennapi helyzetet, hogy személyünkben gaidzsinok is részt vesznek az utazáson.
Oda is jött hozzánk és összeszedve teljes angol tudását, a gyerekekhez fordult:
- Mi a nevetek?
Ekkor következett a fiúk ilyenkor elmaradhatatlan attrakciója: Zoli és Miklós egymás szavába vágva, pergő nyelvvel japánul biztosították a nénit, hogy sajnos nem értenek angolul, ezzel szemben japánul csak tessék nyugodtan, és mellesleg mindannyian magyarok vagyunk, nem pedig amerikaiak. A gyerekek pillanatok alatt a figyelem középpontjába kerültek, és ott is maradtak az út végéig.
Mindkét idegenvezetőnk maga volt a csoda. Személyre szólóan törődtek minden utassal, mindent tökéletesen megszerveztek, sőt, a hosszú buszút unalmas óráiban ha kellett, saját gyártmányú kvízzel, ha kellett, táncdalénekléssel szórakoztattak bennünket.
Néhány szót az utasokról is szólni kell. Kirándulásunk a nyári szünidő utolsó két napjára esett, ezért erősen árengedményes volt. Rendes japán családokban a gyerekek ilyenkor ugyanis a tetemes házi feladat elkészítésével vannak elfoglalva és eszükbe sem jut kirándulni. Társasutunk olyan olcsó volt, hogy ha magunk vállalkozunk erre az útra, ekkora összegből még a vonatköltség sem igen tellett volna ki. És hol van akkor még a szállás és a két étkezés? Nyilván a többi utas sem a dúsgazdagok, hanem a szerényebb jövedelmű rétegekből került ki. Ez meglátszott abból is, hogy amikor a busz ebédidőben egy útszéli parkolóban megállt, senki nem rohant a pénzét költeni, hanem a legtöbben az otthonról hozott elemózsiás csomagocskákat bontogatták.
Ezek az autópályák mentén sűrűn elhelyezett pihenőhelyek is igen tanulságosak. Mindenütt olcsó élelmiszerárudák, ingyen teával szolgáló csapok és tiszta mellékhelységek fogadtak minket. Természetesen az elmaradhatatlan o-miage árusokkal. Az o-miage tulajdonképpen azon kis szuvenírek gyűjtőneve, amit a legkisebb útról is illik vinni közeli ismerősöknek, kollégáknak, barátoknak - és saját magunknak. Az o-miage leggyakrabban egyébként a praktikus japánoknál ehető holmi, hiszen az évek során egyébként összegyűlő sokféle csecsebecsének helye sem lenne az apró lakásokban.
Útitársaink közös jellemvonása volt az udvariasság. Soha senki semmiféle találkozón nem váratta meg a többieket. Ha a Gaidoszan azt mondta, hogy 10 óra nulla-nulla perckor találkozunk a busznál, nem kellett várni egy percet sem. Senki nem nyitotta rá a társára engedély nélkül az ablakot, és nem fújta mások képébe a cigarettafüstöt.
Éjszakánkat egy rjokánban töltöttük. A legtöbb rjokánt természetes hőforrás mellé építik, így a hagyományos fürdő mellett ott a szabadba épített medence is. Általában külön a női és a férfi. A kis medencét gyönyörű fák, bokrok, de főleg kövek veszik körül. Ne csak a testünk, a lelkünk is élvezkedjen.
A mi éjszakai nyugvóhelyünkön is olyan gyönyörű volt a kis fürdő, hogy szerettem volna lefényképezni, természetesen a benne pancsoló hölgyekkel együtt. A japán nők az uszodai öltözőkben képesek dupla annyi időt tölteni öltözködéssel, mint szükséges lenne, csakhogy ki ne villanjon egy meztelen kebel vagy hátsó. Az o-furoba lesütött szemmel, kis kendőcskét tartva maga előtt óvakodik be mindenki, majd gyorsan lekuporodva elmerül nyakig a vízben, kendőjét gondosan magára terítve. Joggal gondolhattam hát fényképezőgépemmel feltűnve, hogy ez egyszer az udvarias japán hölgyek meg fognak engem verni. Ám teljesen másként történt. A jelenlevők eligazgatták ágyékukon a törülközőjüket, megigazították gyorsan a frizurájukat, majd szemüket lesütve várták a vaku villanását. Egyetlen éltesebb hölgy mászott csak gyorsan ki a partra, ezt mormogva maga elé:
- Csak nem fogja egy nagymamával elcsúfítani a képet?
A hőforrás, úgy látszik, feloldja a gátlásokat, mert másnap a buszból több szabadon álló fürdőt pillantottunk meg a messzeségben. Ilyenkor idegenvezetőnk "Balra nézz, popsik!" - felkiáltással hívta fel figyelmünket a látványra.
Közösen eltöltött esténken igazi japán vacsorát kínáltak nekünk a szálloda éttermében. A társaság megfürödve, a szállodai jukatában, ami éjszakai öltözetül szolgál - vett részt rajta. Igen mérsékelt mulatozás jelei mutatkoztak, néhányan a kis pohárka szake mellé egy üveg sört is elfogyasztottak.
Vacsora után a gyerekeknek a szabadban megrendeztük a szokásos kis tűzijátékunkat, szerencsére személyi sérülés nem történt. Gaidoszanunk vásárolta meg a szükséges kellékeket. Úgy látszik, ez is a szolgáltatások része volt.
Utunk egyébként pontosan olyan volt, ahogyan azt Zoli leírta. Vele született szerénysége megakadályozta, hogy azt is leírja, hogy hazafelé a buszban főleg ő birtokolta a mikrofont, és szórakoztatta a nagyérdeműt. Amikor már végképp nem volt más ötlete, magyar népdalokat énekelt. Nem csoda hát, ha az út végén minden utas külön odajött hozzánk és elbúcsúzott a fiúktól. "Genki-de-ne!" - hangzott a jókívánság vagy ötvenszer a tokiói éjszakában a kihalt belvárosi utcán. Vagyis: "további jó egészséget, gyerekek!"
Hát ezen a nyáron, ki tudja, hányadszor, megint a tájfun jött közbe. Szeptember 15-e ünnep lévén, meghívtak bennünket egy nagy őszi macurira. Az ilyen népünnepélyek egyik nagy attrakciója az, amikor óriási tömeg biztatása közepette beviszik a templomba a mikosi-kat, vagyis a (hordozható) oltárokat. Egy-egy mikosi persze akár 200 kg is lehet, és ugyancsak kell a biztatás annak a 15-20 embernek, akik a vállukra vetett rudakon egyensúlyozva, harsány, ritmikus "vassoi, vassoi" kiabálással cipelik a terhet. Ezúttal nekem is be kellett volna állnom, de a döntő pillanatban éppen megint jött egy tájfun... Pedig Zsuzsa már előre fantáziált, hogyan festek majd fejemen egy törülközővel, ruha helyett egy szál gyolcsban az ágyékomon, és már készítette elő a fényképezőgépét. Hiába! Talán majd legközelebb.